Aki volt katona. . .
2006 végén az újságok rengeteget cikkeztek a börtönviselt táncdalénekesnőről. A művésznő is gyakran nyilatkozott, valósággal dicsőítette önmagát, hogy végigcsinálta azt a két évet. Közben azért kiderült, hogy el sem került a fővárosból, és a büntetés végrehajtási intézetben az egyik legkellemesebb melót bízták rá. Könyvtáros volt, tehát afféle irodai alkalmazott. Micsoda mázli, hogy éppen üresedés volt ezen a poszton! Ha meg nem, akkor képzeljük csak el az előző könyvtáros lelkiállapotát, akit odébb tuszkoltak az íróasztal mellől, hogy a művésznőé legyen a legkönnyebb és legszórakoztatóbb beosztás. Amikor az énekesnő csokorba gyűjti a börtön rémségeit, borzadva emlegeti, hogy órarend szerint kellett élni, hogy nem járhatott a saját holmijában, és haza is csak ritkán engedték. Na és persze, hogy sminket sem használhatott. Mit ne mondjak, ez utóbbi kivételével, minden vészesen hasonlít a katonai szolgálatra. Persze, nem a mostani hivatásos fegyverforgatókra gondolok, hanem az én korosztályomra, akiknek még megadatott, hogy ingyen védhessék a hazát.
Tudom, tudom, Hofi után istenkísértés előhozakodni a katonaélményekkel, nem is vágyom az ő babérjaira, de azért csak érdemes elmélázni azon, hogy mire számíthatott egy fiatal, akit azzal áldott vagy vert a sors, hogy a hatvanas évek végén kellett bevonulnia. Igen, igen, még a múlt évezredben!
Alig voltam túl az érettségin, amikor csinos értesítőt kézbesített a postás. Behívónak is mondják ezt a nyomtatványt, de hívásról szó sem volt benne. Felszólító módban közölték, hogy hányadikán kell a néphadsereg rendelkezésére állnom.
A Váci utcai tiszti klubban volt a gyülekező, ez némi hiú reményt keltett, hogy tán a fővárosban maradhatok. Akkor kezdtem csak igazán bizakodni, amikor az érkező fiatalok között felismertem a válogatott labdarugót is. Na, őt többet nem láttam, mert a behívottakat két csoportba osztották, a focista ment a sport századba, mi meg a Keleti pályaudvarra. Feltuszkoltak minket egy kellően koszos vonatra, aztán már zötyögtünk is a célállomás felé. Igaz, akkor még a minket kísérő tiszten kívül senki sem tudta, hogy mi lesz az. Aztán egy óra múlva már ő sem, mert úgy berúgott, hogy az felért egy eszméletvesztéssel. Az állomáson négy ember próbálta lejuttatni a lépcsőn a főhadnagy elvtársat, aki leginkább egy halom ázott szennyes ruhához hasonlított ezekben a percekben. A tiszt aktatáskája a vonaton maradt, benne az újoncok irataival, így aztán az első napokban lázas adatfelvételekkel fűszerezték a ránk váró procedúrákat. De legelőször is, meg kellett válnunk civil ruháinktól. A levetett holmikat papírzsákba gyömöszöltük és postáztuk az otthoni címünkre. Elképzeltem édesanyám lelkiállapotát, amint átveszi ezt a küldeményt, és mint a Jókai regényben özvegy Baradlayné, sírva borul tépett mellényemre. Minket az egyenruha várt, de mielőtt belebújhattunk volna, még át kellett esnünk egy alapos fürdésen. Ennyi embernek természetesen nem juthatott meleg víz, így igen kapkodósra sikeredett a tisztálkodás. A fürdés később sem jelentett felüdülést, mert a heti egy alkalommal megtartott zuhanyozásokat feletteseink vigyázták, és üvöltve sürgették a magukról megfeledkezett újoncokat. Érthető volt a szigor, hiszen akadt olyan elvetemült, aki képes lett volna a víz alatt maradni tíz másodpercnél tovább. Az ilyen alakok meg is kapták a magukét az ügyeletes tiszttől:
- Katonám, mit ácsorog a zuhany alatt?! Mi van, bassza meg, megvárja, amíg vízköves lesz a háta?!
A zuhanyozás egyébként mindig feszültséggel terhes műveletnek bizonyult, mert nemcsak a hideg vizet kellett elviselni, de a vízsugár alatt sem lazíthatott az ember. Éberen kellett vigyázni a törülközőnkre, mert egy pár másodperces hanyagság elég volt ahhoz, hogy hűlt helye legyen a kincstári holminak. Márpedig ezért súlyos fenyítés járt. Így aztán a katona felakasztotta a fogasra a törölközőjét és a szemét le nem véve a bűvös rongydarabról, behátrált a zuhany alá, gondosan ügyelve arra, hogy fejét víz ne érje, hiszen pillanatnyi szemhunyás is végzetes lehetett.
De maradjunk még az első óráknál. Akik kellően rövid hajukkal megúszták a tábori borbélyt és túl voltak már a fürdésen, azokat egy speciális különítmény várta. Ennek a kis csoportnak az volt a feladata, hogy a meztelenül eléjük vonuló újoncok testére csapjanak egy-egy tenyérnyi rovarirtót. Minden olyan területre tehát, ahol, szőrrel kellett számolni. Pattogtak a parancsok:
- Karokat széttárni! Forduljon meg! Hajoljon előre! Húzza szét a farpofáját!
Ez utóbbi felszólítás némi zavart okozot egyeseknél. Voltak olyanok, aki két ujjukat a szájukba téve próbáltak engedelmeskedni a parancsnak.
A rovarirtó órákig elviselhetetlenül csípett és heveny vakarózást váltott ki. Ezek a kínok szinte feledtették az újabb megpróbáltatásokat, elsősorban azt, amit a kapca idézett elő. A vidéki fiúk megmosolyogták a városiak gondjait, akik csak most ismerkedtek ezzel a titokzatos holmival. A szakszerűtlenül csizmába gyűrt rongydarab már néhány óra múlva véresre dörzsölte a lábujjakat. A kapcatekerés később is megmaradt olyan művészeti ágnak, melyet csak kevesen tudtak tökélyre vinni.
Igaz, a csizma sem tartogatott sok örömet. A lábbeliket osztogató tiszt laza önfeledtséggel hunyt szemet az igényeink felett, így sok esetben csak a bokacsatoló szíj tartotta lábunkon a túlméretezett lábbelit. Öltözékünk többi darabja sem adott okot elégedettségre. A khakiszínű uniformis tán azért volt kartonpapír keménységű, hogy egy pillanatig se tévesszük össze a civil holmival.
Már katonaruhában voltunk, de még nemigen tudtuk, hogy hova is kerültünk. Annyit sikerült kiderítenünk, hogy az ország északi csücskében vagyunk. Ahol leszálltunk a vonatról, ott tábla sem volt, így egy öreg katona árulta el, hogy Klementinán vagyunk. Meg voltunk győződve, hogy viccel, különösen azért, mert abban az időben futott a tévében a Foxi Maxi rajzfilmsorozat, (magyar hangja Csákányi Lászlóúúúú) melyben a főhős előszeretettel énekelte a népszerű Klementina dalt. De az öreg katona nem csapott be minket, tényleg Klementinán voltunk. Az egész település nem állt másból, mint néhány rozoga felvonulási épületből, és egy végtelen kiterjedésű betonmezőből. Hetek múlva tudtuk meg, hogy a Varsói Szerződés tagállamai részére kezdtek építeni itt egy katonai repteret, de a főmérnök lepattant a tervrajzokkal NSZK-ba, így az egész titkos beruházás értelmetlenné vált. Maradt tehát néhány barakk, amit kineveztek az újoncok szállásának és a nagybeton, amin remekül lehetett gyakorolni a díszlépést. Civil életnek nyoma sem volt a környéken, élőlényt csak katonaruhában lehetett látni. A madár sem járt arra, így amikor néhány hét múlva feltűnt egy árva szárnyas a környéken, meghatódva sóhajtottuk: - Civil liba!
A vonaton hagyott táska miatt minden személyes adatunkat be kellett diktálni az íróasztalok mögött jegyzetelő katonáknak. Órákig álltunk sorba, mert igen alapos kérdőívet találtak ki. Természetesen egészségügyi rovat is volt, olyan mélyreható kérdésekkel, hogy hány liter alkoholt, és hány doboz cigarettát fogyasztunk naponta. Nagy meglepetésemre, sok újoncnál teljesen természetes volt a liter és a pakli, mint napi mértékegység. De a szexuális élet sem maradhatott le a kérdőívről. Azt tudakolták, hogy volt-e már nemi betegségünk. Intimitásról szó sem lehetett, a kérdezett mögött ott toporgott a következő újonc, így a fél terem hallotta, amint egy vörösképű gyerek szemlesütve válaszolja a kérdésre: - Még szűz vagyok.
Nagykeservesen túlestünk az adatfelvételen, jöhetett a vacsora, némi kenyér és vagdalthús konzerv, aztán mehettünk a körletbe. Egy sivár téglaépület lett az otthonunk, emeletes ágyakkal. Igencsak benne jártunk az őszben, az az egy sor téglafal nem tűnt valami biztatónak. Felmásztam az ágyra, magamra húztam a pokrócot, és kinéztem az ablakon. Az apró ablakszemen keresztül egy udvari tócsa látszódott, a bágyadt lámpafényben már csillogott a víz felületén a vékony jéghártya. Az egész kísértetiesen emlékeztetett a fogolytáborokban játszódó filmekre. Soha olyan elhagyatottnak nem éreztem magam, mint ott, másik ötven fiatal társaságában. A szobaparancsnok nem volt egy vadállat, sejthette, milyen érzésekkel készülődünk az elalváshoz, így megengedte, hogy lámpaoltás után még beszélgessünk egy kicsit. A termet hamarosan betöltötte egy rekedt hang, melynek tulajdonosa nagy röhögések között adta elő, hogy bevonulás előtt hogy kapta el a szomszédasszonyt. Még hozzátette, hogy a nő férje már jó ideje katona, azért volt annyira kiéhezve az asszonyka. Elkerekedett szemmel hallgattam a hencegést. Hirtelen felgyulladt a villany. A szobaparancsnok állt a kapcsolónál és jól megnézte magának a mesélőt.
Valahogy csak sikerült elaludnom, aztán az egész éjszakai forgolódásból és bódulatból egy üvöltés riasztott:- Ébresztő, föl!
Le az emeletes vaságyról és félig öntudatlanul, a ruháimat magamra kapkodva rohanás az udvarra, mert természetesen szabadtéri reggeli tornával kezdtünk. A szobaparancsnok azonban kiragadta a sorból az éjszaki mesélőt:- Na katonám, maga már rá is baszott! Irány a raktár, elő a fókát, maga itt körletet mos, megértette?!
A szerencsétlen már rohant is a felmosó vödörért. Hamarosan rájött, hogy nős ember előtt dicsekedett a kalandjaival. A szakaszvezető nem volt egy könnyen felejtő típus, így M. honvédnak az ujjai két hónap után kisebesedtek a rengeteg vizes munkától.
Persze azért nem tudott ő annyit felmosni, hogy nekünk ne jusson ebből a kalandból. Úgy tűnt, hogy az újoncok első számú feladata nem a haza védelme, hanem a takarítás. A felmosás amúgy nem tartozott az egyszerűbb feladatok közé. A vízzel teli dög nehéz vödrökkel kellett eljutnunk a takarítás helyszínére, és a felmosó ronggyal a padlót dörgölve, hétrét görnyedve, ringó mozgással hátráltunk a kövezeten. A hideg víz sem volt valami kellemes. Az már külön kegynek számított, ha nyele volt a rongynak. Az ilyen szerszámot motoros fóka elnevezéssel illették. Ilyesmit az újoncok még nem érdemeltek ki, így a felmosás felért egy tornagyakorlattal. Úgy tűnt, hogy ezt a tevékenységet minden felettesünk előszeretettel gyakoroltatja velünk. És persze kapkodni kellett, mert a tempóra is ügyeltek. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy egy percre sem hagyják békén az embert. Néha ebéd, vagy vacsoraidő alatt derült ki, hogy nem tűr halasztást a felmosás, máskor azokban a percekben, amit szabadfoglalkozás címén levélírásra kaptunk. Az elv az volt, hogy az újoncoknak ne legyen idejük gondolkozni siralmas helyzetükön. Napközben még érhetőnek tűnt ez az elgondolás, na de éjjel kettőkor?! Igaz, ilyenkor külön koreográfiában volt részünk. Békésen és holtfáradtan aludt az egész körlet, amikor megjelent az ügyeletes altiszt, felkapcsolta a villanyt, sorakozót vezényelt, majd bizalmasan közölte:
- Elvtársak, lenne itt egy komoly megbízatás.
- Nocsak –hatódtam meg kissé.– Lám, mégiscsak szüksége van ránk a hazának.
- Arról van szó, hogy sterilbe kéne baszni a nagyfolyosót. – folytatta tiszt.
Akadtak egyéb kihívások is, például a beágyazás. Szalmazsákokon aludtunk, melyek már kiszolgálhattak pár generációt. Felkelés után egy ilyen ágy jobban hasonlított a lövészárokra, mint egy fekvő alkalmatosságra. Ha beágyaztuk ezt a szörnyűséget, akkor is inkább egy domborzati térképre emlékeztetett és igencsak távol volt a megkívánt sarkos-szögletes formától. De csodák csodája, K. honvéd néhány nap múlva véghezvitte a lehetetlent. A tiszt nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a szakkönyvekbe kívánkozó mintadarabot, ahol éle volt a szalmazsákot fedő pokrócnak. Távozása után megtudtuk a titkot. Az élelmes újonc egy madzagot feszített ki az ágy szélén, és ezen hajtotta át a pokrócot. Az ágy lábánál és fejénél árulkodó madzagvégeket cipőpasztával kente be, így nem ütött el a vaságy színétől. Azért azt elárulta, hogy nem ő találta ki mindezt, egy leszerelt haver avatta be az ágyazás művészetébe. A trükk nem maradt sokáig titokban, de a tiszt csak legyintett, amikor megtudta. – A végeredmény a fontos.- közölte, így aztán nekiláttunk mi is madzagot szerezni.
De ezzel még korántsem oldódtak meg a nehézségeink. A rögeszme nem szűnt, hogy az újoncokat állandóan foglalkoztatni kell. Koptattuk szorgalmasan a nagybetont, a körletben meg a felmosó rongyokat. Minden ragyogott már, de a higiénia mégis a falakon kívül maradt. Mivel zsebben hordtuk az evőeszközt, és csajkából ettük az ebédet, és a mosogatásra csak hideg víz jutott, így érthető, hogy néha behunyt szemmel jobban esett az ebéd. Sokszor csak az éhség tudott rábírni bennünket, hogy nekilássunk a gyanús külsejű főzelékeknek. A szakácsok a sorállományból kerültek ki, így aztán a főzést harci feladatnak tekintették. De az igazi küzdelem azokra várt, akik kénytelenek voltak elfogyasztani ezeket a főztöket.
Kapkodva ettünk, mert sokszor ebéd közben derült ki, hogy azonnal fel kell mosni a körletet. Ilyenkor az ember összecsapta a csajka két részét, rohant a dolgára, majd néhány óra múlva megpróbálta elfogyasztani az összeborított, kihűlt maradékot.
De minden igyekezetünk ellenére, mégsem voltak megelégedve a teljesítményünkkel. Mintha rendelet írta volna elő, hogy az újoncokkal csak kiabálni lehet. Még a kedélyesebb tisztek is rekedtre üvöltötték magukat, ha kapcsolatba kerültek a sorállománnyal. Nem volt egyszerű dolog elfogadni, hogy az otthon melegéből, a szeretetből és dédelgetésből belecsöppentünk a szitkok és káromkodások világába. Nem csoda, hogy sokan próbálkoztak a gyengélkedővel, és reménykedtek a csodában, hogy tán egy súlyos betegség alkalmatlanná teszi őket a további szolgálatra.
Közismert tény, hogy az alacsony emberek szívesen választják a katonai pályát, mert az itt szerzett hatalomtól remélik a kárpótlást a hiányzó centikért. Hát mi is dúskáltunk a törpe felettesekben. Volt köztük olyan, aki Cyranóként már maga is gúnyt űzött fogyatékosságából. A reggeli eligazításnál ráförmedt a hanyagul begombolkozott újoncra: - Katonám, felugrok a derékszíjára és elharapom a torkát!
A Japán Kakasként emlegetett százados megvetéssel méregette az égimeszelő közlegényt, aztán kirobbant: - Megeszem, maga szar! – harsogta a század előtt.
Nem voltunk túl rózsás hangulatban az első hetek után, így nem csoda, hogy mindenki nagy reményeket fűzött a politikai tiszt látogatásához. A főhadnagy megérkezett a körletbe, helyet foglalt, elővett egy spirálfüzetet és barátságosan biztatni kezdett bennünket, hogy adjuk elő a panaszainkat. Persze már senki sem volt olyan madár, hogy a bánásmódról ejtsen szót, tudtuk jól, hogy a főhadnagy nemsokára elköszön, a többi tiszt meg itt marad velünk. Így aztán inkább azt kezdték el sorolni a fiúk, hogy miért nem alkalmasak a katonai szolgálatra. A tiszt jegyzetelt, néha bólogatott is, de egyre inkább az az érzésem támadt, hogy ez a spirálfüzet afféle gyűjtemény inkább, mellyel szórakoztatni lehet a többi tisztet. Mert tényleg nehéz volt komolynak maradni, mikor a tagbaszakadt csibész azt bizonygatta, hogy ő beteg édesanyja egyetlen támasza, egy másik újonc meg azt hajtogatta, hogy ő a körzeti orvos áldozata, aki nem adott igazolást a tüdőgyulladásáról. A harmadik kifejtette, hogy odahaza nagy bajban van a családja, mert a tehén nem enged senkit magához, csak ő tudta megfejni. Még B. honvéd is szólásra emelkedett, ő azt állította, hogy kiszúrt vele a sorozóbizottság, mert 151 centi magasnak mérték, holott ő sosem volt annyi. Mivel másfél méter a sorkötelesség határa, így ő a rosszindulat áldozata.
Nem tudom, milyen érzésekkel távozott a politikai tiszt, aki meggyőződhetett róla, hogy nemigen akarják védeni a fiatalok a szocialista haza vívmányait. Tény, hogy sosem hallottunk róla többet, és a panaszkodók nyögték tovább a katonaságot.
Ha egy csapat hosszabb ideig él együtt, szinte automatikusan kialakulnak szerepkörök a csoportban. Nálunk is akadt jelölt a jólértesült, a stréber, a panaszkodó, nemtörődöm, és a bohóc posztjára.
Ez utóbbi M. honvéd volt, aki már első este olyan alaposan ráfázott az esti meséjével. Ferde tartásával, karvaly orrával, simulékony modorával inkább az intrikus szerepkört osztották volna rá a színházakban, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy neki humora van. Igaz, a lejmos szerepkört is kisajátította magának. Széles vigyorral közeledett felém az első napokban, barátságosan közérzetemről faggatott, majd szinte mellékesen megkérdezte: - Mondd komám, nincs egy cigid?
Amikor közöltem, hogy nem dohányzom, szó nélkül faképnél hagyott. Ám vészesen csappant azoknak a száma, akiktől cigit lehetett kunyerálni. Egyik reggel, a számtalan elutasítás után, a kétségbeesés szélén, megállt az egyik cigarettázó katona előtt:
- Komám, legalább a füstöt fúdd mán a számba! – esdekelte.
Az esti takarodó után, már félálomban az egész társaság, de a sarokból még M. rekedt hangját halljuk. A szobaparancsnok megsokallja:
- M. honvéd fejezze be!
- Igenis!
- Ne mondja nekem, hogy igenis! Ne szóljon semmit! Hallgasson!
- Értettem!
- Ne mondja, hogy értettem, az istenit magának! Duguljon el végre a szentségit!
- Parancsára!
- Kussoljon már, maga féleszű! Ha még egyszer megszólal, lecsukatom!
- Haj, haj- hallatszik a sóhaj a sarokból.
- Maga kötöznivaló, elvetemült, utolsó, aljas, gazember! Fogja be a pofáját!
Csend ül a körletre. De fél perc sem telik bele, egy rövid pukkanás hallatszik a sarokból. A körletben kirobban a röhögés. A szobaparancsnok felül az ágyában, úgy káromkodik:
- Szóval még fingorászik nekem, maga tetű! M. honvéd ! Ébresztő föl! Irány a folyosó, egy hang nélkül! Jelentkezik az ügyeletes tisztnél, hogy hajnali háromig mosni szeretné a folyosót! Leléphet!
M. honvéd lekászálódik az ágyról, végigcsoszog a termen, már nyitná az ajtót, de hirtelen vigyázzállásba merevedik:
- Szakaszvezető elvtárs, kérek engedélyt, a körletet elhagyni!
- A büdös kurva nénikém rongybatekert faszát! Ilyen nincs! Tűnjön el! De reggel hatig! – hanyatlik vissza a szobaparancsnok az ágyára.
Már félálomban hallgatjuk a folyosó felől a vödrök csörömpölését és a dúdolást azon a jellegzetes, rekedtes hangon.
Iszonyú lassan, de csak eltelt valahogy ez az egy hónap, amit a kiképzésünkre szántak. Kisebbfajta katonai parádé közepette letettük az esküt, miszerint életünk árán is védelmezni fogjuk a szocialista haza vívmányait.
Következő állomáshelyünk Kecskemét lett. A pusztai nihil után valósággal felüdülésnek számított a város közelsége és vadászrepülő ezred laktanyájának lüktető élete, ahol már egyenruhás nőket is lehetett látni. Amikor bemasíroztunk a nagykapun, a kísérő tiszt kiadta a parancsot: - Nóta indulj!
Hát mi rázendítettünk, nagy lelkesen, hadd hallja mindenki, hogy megérkeztek az újoncok:
Őrmester úr kiadta a parancsot,
Pinaszőrrel pucoljuk a bakancsot,
Ne félj kislány, nem bántjuk a tiédet,
Gyenge még a pinád szőre kefének
A harsány énekszó meghozta az eredményt, a laktanya ablakain fürtökben lógtak a tisztek, köztük néhány nő is. A járdán lépegető ügyeletes tiszt majd összerogyott ijedtében.
– Nóta állj! – üvöltötte. – Hát nem tudnak maguk egy tisztességes katonanótát?!
Sértve éreztük magunkat. Végtére is, nem otthonról hoztuk ezeket a kedves rigmusokat. Ők sulykolták belénk.
Megkezdődött tehát a további kiképzésünk. Elosztották a századot, és ki-ki megkapta a maga leendő szakterületét. Nem az érkelődési kör, vagy hajlam alapján, pusztán rábökéssel dőlt el, hogy kiből lesz géptávírász, rádiótávírász, radaros, lokátoros, vagy egyéb földi kiszolgáló, amire egy reptéren szükség lehet. Még ejtőernyősnek is lehetett jelentkezni, bár itt igen szigorú volt az egészségügyi vizsga. Nem is nagyon értettem ezt az alaposságot. Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy makkegészséges ember zuhanjon le?
Ebédosztáskor, a sorban már azt tárgyaltuk, hogy ki, melyik alakulathoz került. Megérkezett T. is, izgatottan faggattuk, hogy felvették-e az ejtőernyős egységhez. Bánatosan nemet intett a fejével, és magyarázatképp hozzátette:
- Színtévesztő vagyok.
D. honvéd már izgatottan magyarázta társainak:
- Hallottátok?! A színtévesztőkhöz került.
Az én csoportomat gépelni tanították, hogy majdan a szolgálatban az írógépek virtuózai legyünk. Az oktató teremben azonban a húsz főre csak két kivénhedt írógép jutott. A többiek egy csinos szerkezetet kaptak, ahol három lépcsőzetesen egymásra ragasztott falapon kerek gombocskák sorakoztak apró szivacsdarabkákra ragasztva. Ezek a gombok jelképezték az írógép klaviatúráját, és máris gyakorolhattuk a vakírást. Ebből a masinából ugyan nem derült ki, hogy hányszor ütünk mellé, így amikor igazi géphez jutottunk, olyan lassan kopogtattuk a betűket, mint egy nyugdíjas harkály.
A körülményeink nem sokat javultak. A felmosást errefelé is nagyon jól ismerték. Egy ízben éppen K. honvéd csinosította a kövezetet az előírt görnyedt tartásban. Amikor háttal a folyosó végére ért, felegyenesedett, és ezzel a mozdulattal kiemelte a nyitott ablakszárnyat a helyéből. Az ablakkeret leesett a kőre, az üveg millió darabra tört, de szerencsére nem okozott sérülést. Nagy meglepetésünkre, a feletteseink nem csináltak különösebb ügyet a balesetből. K. honvéd megkapta a kimenőruháját, karjára akasztották az ablakot és elindulhatott a városba az üvegeshez. Irigységünk nem ismert határt. Akkor már lassan két hónapja savanyodtunk a laktanyában és kimenőről még szó sem volt.
Pár nap múlva újra bekövetkezett az ablakos baleset, ezúttal más volt a „szenvedő” alany. Aztán néhány nap múlva megint egy másik közlegény emelkedett fel az ablakkal. Ekkor kihirdették, hogy ha még egyszer bekövetkezik az ablaktörés, az illetőt fogdába csukják. Erre azonban nem került sor, mert megszűntek a balesetek.
Mi a délelőtti foglakozásokon szorgalmasan vertük a gombokat, de el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lesz ebből a gárdából egy ütőképes, a vadászrepülőket kiszolgáló személyzet. Volt egy-két olyan figura köztünk, akinek a betűvetés igen komoly gondot okozott. Imre, a teltképű parasztgyerek, is ezek közé tartozott, mit szépítsük, analfabéta volt. Így nem álmodhatott jogosítványról sem. Igaz, a Moszkvics már ott állt a házuk mögött, a fészerben. A családban senkinek nem volt jogsija, de Imre nem akart lemondani a vezetés élményéről. Az autó elé fogták a lovat, felkaptattak egy dombra, onnan legurultak, be sem kellett indítani a motort.
Azért Imre is megtalálta a helyét a honvédségnél. Moslékot hordott egy kis lovas kordéval a konyháról, a tisztek malacaihoz.
Már valósággal égette bőrünket az egyenruha, de még szóba sem került az eltávozás. Egyik héten megjelentek a plakátok, véradásra buzdítva.
- Ezt nektek! – volt a sorállomány véleménye. – Nem fogjátok még a vérünket is szívni!
Aztán kiderült, hogy két nap szabadság jár az „önkéntes” véradásért. Mindenki jelentkezett. Ott tülekedtünk a gyengélkedő ajtajában, attól félve, tán kiszólnak, hogy nem akarnak több vért ontani. De szerencsénk volt, mindenki sorra került. Még az a sápadt, csenevész újonc is, aki azonnal lefordult a székről, ahogy karjába döfték a tűt. Az orvos odaugrott hozzá, végigfektették az ágyon. A doki paskolni kezdte a halottsápadt fiú arcát, míg végre kinyitotta a szemét.
- Hallja, maga jól megijesztett minket! Hogy hívják magát?
- Szunyogh János honvéd – válaszolta elhaló hangon a kérdezett.
- Látja nővérke, ez egy különleges eset! Mert most kivételesen a szúnyogtól vesznek vért, he, he, he!- vigyorodott el az orvos.
Szunyogh honvéd szerencsés volt, mert a doki beírta neki is a sikeres véradást, így aztán ő is bekerült a hazakészülők csapatába. Persze megkaptuk az eligazítást, hogy hogyan viselkedjünk odakinn, és hogy ne merészeljünk megválni a katonaruhánktól.
Hazaérve az volt az első, hogy sutba dobtam az undorító holmikat. Felvettem a hőn imádott farmeromat és megvadult csikóként rohantam az utcákon, hogy találkozzam a kislánnyal, aki olyan szorgalmasan írogatott nekem.
Aztán elképesztő gyorsasággal eltelt az a két nap, és máris a vonaton ültem, Kecskemét felé. A vonatról leszállva ijedten néztem körül. Vasárnap este volt, egy árva busz sem állt az állomáson. De taxi sem. Este tízig szólt a szabadságom, tudtam, futva nem érek a laktanyáig. De nem késhetek, mert annak beláthatatlan következményei lennének. Sehol egy lélek az állomás körül, sehol egy átkozott taxi. Végül feltűnt egy kissrác, biciklin. Hozzá ugrottam:
- Őcsi, adok egy húszast, ha odaadod a bringát a laktanyáig.
A gyerek bizalmatlanul méregetett, de a húsz forint nagyon csábítóan hangzott. Belement az üzletbe, felpattantam a biciklire, ő meg a vázra ült. Elkezdtem tekerni, mint egy eszelős, a katonaköpeny szárnyai csapkodtak utánam a sötét országúton. Hangosan, zihálva fujtattam, a kissrác meg bíztatott:
- Nyomás, nyomás, már nem vagyunk messze!
Kigúvadt szemekkel tekertem, a lábaimban el akartak szakadni az inak, a szívem valósággal dübörgött. Végre feltűnt a laktanya, Besiklottam a kapuig, ráestem a kapuügyeletes pultjára. Az nem sok érdeklődéssel vette át a kimenőcédulámat, és beírta az érkezés idejét: 10 óra 00 perc.
Aztán újra a katonaélet, az összes gyötrelmével, mert az újoncoktól várták el a legtöbbet. Márpedig a három hónapunkkal mi még csak szerény kezdőknek számítottunk a centiket vagdosó öreg katonákhoz képest. Nemigen vettük észre, hogy enyhült volna a ránk nehezedő nyomás. Mégis, valahogy kezdtük megszokni a helyzetünket, mint cigány lova a verést.
Meglepő módon, a tisztekről sem lehetett állítani, hogy életük értelmének tartják a katonai szolgálatot. G. főhadnagy, elég szokatlanul festett a hatalmas fehér gézkötéssel a nyakán. Bánatosan panaszolta tiszttársainak, hogy allergiás a bőre az egyenruhára, és hatalmas kelések éktelenítik a testét. Ezért a leszerelését kérte. Mivel az ügye igen lassan haladt, dühét rajtunk vezette le.
Forgószem százados, aki örökké vizslató tekintete miatt kapta gúnynevét, az egyik éjszakai ügyelete során fejbe lőtte magát szolgálati fegyverével. Természetesen nem siettek informálni minket tettének okáról, de mindenki tudni vélte, hogy neki is elege volt a katonaságból.
Ha a tisztek ennyire élvezték a szolgálatot, akkor elképzelhető, hogy mennyire lelkesedtünk mi, közlegények.
A reggeli eligazításnál, vigyázzállásban, nyílegyenes sorban várjuk a százados érkezését, akinek majd jelentést tesz a napos tiszt. Hirtelen köhögés jön rám, meg sem próbálom visszatartani, sőt még a zsebkendőt is elő kell vennem, ha nem akarom, hogy szégyenszemre csöpögjön itt az orrom. A tiszt a sor másik végén ellenőrzi a katonák szerelését, a tülkölő hangra azonnal felém vágtat.
- Hát maga mit művel parancskihirdetésnél?! Lépjen ki!
Engedelmesen kilépek a sorból, a tiszt villámló szemét látva felmerül bennem az azonnali kivégzés lehetősége. Megérkezik a százados, a főhadnagy elfúlva magyarázza neki a szörnyűséget. Most már komolyan hiszem, hogy a futkosón fogom végezni, vagyis a katonai börtönben, amely arról kapta a nevét, hogy az elitéltek csak futásban közlekedhetnek. A százados porig alázó tekintettel végigmér és elküld a körletbe. Itt már közlik, hogy három nap fogdát kaptam.
Átkísérnek a magányos épületbe, elveszik a derékszíjam, és egy cellába löknek. Az apró helyiségben egy kecskelábú asztal és egy pad árválkodik. Leülök, az asztalra könyökölve mélázgatok, most olyan lehetek, mint Rózsa Sándor a kunfsteini börtönben. Az őr minden fordulónál bebámul a vasajtó nyílásán. Percek múlva riasztanak, irány a konyha, ahol egy fegyveres őr felügyelete mellett a hamut és a konyhai hulladékot lapátolhatom egy kocsira. A művelet felveri a port, az orromig se látok. A zsíros porban egyenruhámat vizsgálom. Még ki kell bírnia néhány hónapot a nyári szerelésváltásig. Este vissza a cellába, vacsora kenyér és víz, aztán bedobnak egy pokrócot, és amikor tanácstalanul nézek körül, az őr rámutat az asztallapra, amit fekvőhelynek használhatok. A cellában természetesen ég a villany és az őr sem lábujjhegyen végzi ellenőrző kőrútját. Ilyenkor félrecsapja a reteszt, és bekukkant a kémlelő nyíláson.
Másnap mindez folytatódik. Rajtam kívül még egy katona van a fogdában. Titkos szemhunyorításokkal biztatjuk egymást, mert beszélgetni tilos. Este ellenőrzést kapunk, a tiszt kedvéért felsorakozunk a folyosón.
- Maga mért van itt? – kérdezi tőlem nyersen.
- Jelentem, eligazítás alatt orrot fújtam.
- Miért, azt hitte, hogy szanatóriumban van?! És maga? – fordul sorstársamhoz.
- Jelentem, mert átbasztam a parancsnokomat.
A tiszt felkapta a fejét, megnézte magának a közlegényt, majd az őrhöz fordult:
- Hány napja van még ennek a félhülyének a büntetésből?
- Jelentem kettő.
- Akkor tegyünk hozzá még hármat.
Most már nem is volt kérdéses számomra, hogy nem kifizetődő, sem az, ha megtartjuk otthoni szokásainkat, sem az, ha játsszuk az eszünket.
Már jó néhány éve mögöttem volt ez az un. katonaság, amikor a kezembe került a Magyar Ifjúság cikke. Egy katonatiszt visszaemlékezéseit közölték, aki fiatalos külsejét kihasználva, elvegyült az újoncok között, és rendszeresen jelentette feljebbvalóinak a sorállomány hangulatát. Azt is elárulta, hogy nem ő volt az egyetlen tiszt, aki ezzel a módszerrel kereste a kenyerét. Azért az elgondolkoztató, hogy valaki képes volt felvállalni az újoncoknak kijáró megaláztatásokat, csak azért, hogy feljelentse a bajtársait. Jellemző az akkori állapotokra, hogy a cikk szinte hőssé magasztalta ezt a besúgót.
Hát ez azóta kiment a divatból. Ma már nem kell alakoskodni, ha ártani akarunk valakinek.
Visszatérve a művésznőre, azt hiszem, azért mégsem lehetett olyan rettenetes az a börtönélet, ami egyébként pont olyan hosszúra nyúlt, mint hajdan a katonai szolgálat.
Abban is biztos vagyok, hogy neki is – akárcsak nekem – egy életre szóló élményt adott az a pár hónap.
Az emlékirataiból származó haszonról már nem is beszélve.
2006 végén az újságok rengeteget cikkeztek a börtönviselt táncdalénekesnőről. A művésznő is gyakran nyilatkozott, valósággal dicsőítette önmagát, hogy végigcsinálta azt a két évet. Közben azért kiderült, hogy el sem került a fővárosból, és a büntetés végrehajtási intézetben az egyik legkellemesebb melót bízták rá. Könyvtáros volt, tehát afféle irodai alkalmazott. Micsoda mázli, hogy éppen üresedés volt ezen a poszton! Ha meg nem, akkor képzeljük csak el az előző könyvtáros lelkiállapotát, akit odébb tuszkoltak az íróasztal mellől, hogy a művésznőé legyen a legkönnyebb és legszórakoztatóbb beosztás. Amikor az énekesnő csokorba gyűjti a börtön rémségeit, borzadva emlegeti, hogy órarend szerint kellett élni, hogy nem járhatott a saját holmijában, és haza is csak ritkán engedték. Na és persze, hogy sminket sem használhatott. Mit ne mondjak, ez utóbbi kivételével, minden vészesen hasonlít a katonai szolgálatra. Persze, nem a mostani hivatásos fegyverforgatókra gondolok, hanem az én korosztályomra, akiknek még megadatott, hogy ingyen védhessék a hazát.
Tudom, tudom, Hofi után istenkísértés előhozakodni a katonaélményekkel, nem is vágyom az ő babérjaira, de azért csak érdemes elmélázni azon, hogy mire számíthatott egy fiatal, akit azzal áldott vagy vert a sors, hogy a hatvanas évek végén kellett bevonulnia. Igen, igen, még a múlt évezredben!
Alig voltam túl az érettségin, amikor csinos értesítőt kézbesített a postás. Behívónak is mondják ezt a nyomtatványt, de hívásról szó sem volt benne. Felszólító módban közölték, hogy hányadikán kell a néphadsereg rendelkezésére állnom.
A Váci utcai tiszti klubban volt a gyülekező, ez némi hiú reményt keltett, hogy tán a fővárosban maradhatok. Akkor kezdtem csak igazán bizakodni, amikor az érkező fiatalok között felismertem a válogatott labdarugót is. Na, őt többet nem láttam, mert a behívottakat két csoportba osztották, a focista ment a sport századba, mi meg a Keleti pályaudvarra. Feltuszkoltak minket egy kellően koszos vonatra, aztán már zötyögtünk is a célállomás felé. Igaz, akkor még a minket kísérő tiszten kívül senki sem tudta, hogy mi lesz az. Aztán egy óra múlva már ő sem, mert úgy berúgott, hogy az felért egy eszméletvesztéssel. Az állomáson négy ember próbálta lejuttatni a lépcsőn a főhadnagy elvtársat, aki leginkább egy halom ázott szennyes ruhához hasonlított ezekben a percekben. A tiszt aktatáskája a vonaton maradt, benne az újoncok irataival, így aztán az első napokban lázas adatfelvételekkel fűszerezték a ránk váró procedúrákat. De legelőször is, meg kellett válnunk civil ruháinktól. A levetett holmikat papírzsákba gyömöszöltük és postáztuk az otthoni címünkre. Elképzeltem édesanyám lelkiállapotát, amint átveszi ezt a küldeményt, és mint a Jókai regényben özvegy Baradlayné, sírva borul tépett mellényemre. Minket az egyenruha várt, de mielőtt belebújhattunk volna, még át kellett esnünk egy alapos fürdésen. Ennyi embernek természetesen nem juthatott meleg víz, így igen kapkodósra sikeredett a tisztálkodás. A fürdés később sem jelentett felüdülést, mert a heti egy alkalommal megtartott zuhanyozásokat feletteseink vigyázták, és üvöltve sürgették a magukról megfeledkezett újoncokat. Érthető volt a szigor, hiszen akadt olyan elvetemült, aki képes lett volna a víz alatt maradni tíz másodpercnél tovább. Az ilyen alakok meg is kapták a magukét az ügyeletes tiszttől:
- Katonám, mit ácsorog a zuhany alatt?! Mi van, bassza meg, megvárja, amíg vízköves lesz a háta?!
A zuhanyozás egyébként mindig feszültséggel terhes műveletnek bizonyult, mert nemcsak a hideg vizet kellett elviselni, de a vízsugár alatt sem lazíthatott az ember. Éberen kellett vigyázni a törülközőnkre, mert egy pár másodperces hanyagság elég volt ahhoz, hogy hűlt helye legyen a kincstári holminak. Márpedig ezért súlyos fenyítés járt. Így aztán a katona felakasztotta a fogasra a törölközőjét és a szemét le nem véve a bűvös rongydarabról, behátrált a zuhany alá, gondosan ügyelve arra, hogy fejét víz ne érje, hiszen pillanatnyi szemhunyás is végzetes lehetett.
De maradjunk még az első óráknál. Akik kellően rövid hajukkal megúszták a tábori borbélyt és túl voltak már a fürdésen, azokat egy speciális különítmény várta. Ennek a kis csoportnak az volt a feladata, hogy a meztelenül eléjük vonuló újoncok testére csapjanak egy-egy tenyérnyi rovarirtót. Minden olyan területre tehát, ahol, szőrrel kellett számolni. Pattogtak a parancsok:
- Karokat széttárni! Forduljon meg! Hajoljon előre! Húzza szét a farpofáját!
Ez utóbbi felszólítás némi zavart okozot egyeseknél. Voltak olyanok, aki két ujjukat a szájukba téve próbáltak engedelmeskedni a parancsnak.
A rovarirtó órákig elviselhetetlenül csípett és heveny vakarózást váltott ki. Ezek a kínok szinte feledtették az újabb megpróbáltatásokat, elsősorban azt, amit a kapca idézett elő. A vidéki fiúk megmosolyogták a városiak gondjait, akik csak most ismerkedtek ezzel a titokzatos holmival. A szakszerűtlenül csizmába gyűrt rongydarab már néhány óra múlva véresre dörzsölte a lábujjakat. A kapcatekerés később is megmaradt olyan művészeti ágnak, melyet csak kevesen tudtak tökélyre vinni.
Igaz, a csizma sem tartogatott sok örömet. A lábbeliket osztogató tiszt laza önfeledtséggel hunyt szemet az igényeink felett, így sok esetben csak a bokacsatoló szíj tartotta lábunkon a túlméretezett lábbelit. Öltözékünk többi darabja sem adott okot elégedettségre. A khakiszínű uniformis tán azért volt kartonpapír keménységű, hogy egy pillanatig se tévesszük össze a civil holmival.
Már katonaruhában voltunk, de még nemigen tudtuk, hogy hova is kerültünk. Annyit sikerült kiderítenünk, hogy az ország északi csücskében vagyunk. Ahol leszálltunk a vonatról, ott tábla sem volt, így egy öreg katona árulta el, hogy Klementinán vagyunk. Meg voltunk győződve, hogy viccel, különösen azért, mert abban az időben futott a tévében a Foxi Maxi rajzfilmsorozat, (magyar hangja Csákányi Lászlóúúúú) melyben a főhős előszeretettel énekelte a népszerű Klementina dalt. De az öreg katona nem csapott be minket, tényleg Klementinán voltunk. Az egész település nem állt másból, mint néhány rozoga felvonulási épületből, és egy végtelen kiterjedésű betonmezőből. Hetek múlva tudtuk meg, hogy a Varsói Szerződés tagállamai részére kezdtek építeni itt egy katonai repteret, de a főmérnök lepattant a tervrajzokkal NSZK-ba, így az egész titkos beruházás értelmetlenné vált. Maradt tehát néhány barakk, amit kineveztek az újoncok szállásának és a nagybeton, amin remekül lehetett gyakorolni a díszlépést. Civil életnek nyoma sem volt a környéken, élőlényt csak katonaruhában lehetett látni. A madár sem járt arra, így amikor néhány hét múlva feltűnt egy árva szárnyas a környéken, meghatódva sóhajtottuk: - Civil liba!
A vonaton hagyott táska miatt minden személyes adatunkat be kellett diktálni az íróasztalok mögött jegyzetelő katonáknak. Órákig álltunk sorba, mert igen alapos kérdőívet találtak ki. Természetesen egészségügyi rovat is volt, olyan mélyreható kérdésekkel, hogy hány liter alkoholt, és hány doboz cigarettát fogyasztunk naponta. Nagy meglepetésemre, sok újoncnál teljesen természetes volt a liter és a pakli, mint napi mértékegység. De a szexuális élet sem maradhatott le a kérdőívről. Azt tudakolták, hogy volt-e már nemi betegségünk. Intimitásról szó sem lehetett, a kérdezett mögött ott toporgott a következő újonc, így a fél terem hallotta, amint egy vörösképű gyerek szemlesütve válaszolja a kérdésre: - Még szűz vagyok.
Nagykeservesen túlestünk az adatfelvételen, jöhetett a vacsora, némi kenyér és vagdalthús konzerv, aztán mehettünk a körletbe. Egy sivár téglaépület lett az otthonunk, emeletes ágyakkal. Igencsak benne jártunk az őszben, az az egy sor téglafal nem tűnt valami biztatónak. Felmásztam az ágyra, magamra húztam a pokrócot, és kinéztem az ablakon. Az apró ablakszemen keresztül egy udvari tócsa látszódott, a bágyadt lámpafényben már csillogott a víz felületén a vékony jéghártya. Az egész kísértetiesen emlékeztetett a fogolytáborokban játszódó filmekre. Soha olyan elhagyatottnak nem éreztem magam, mint ott, másik ötven fiatal társaságában. A szobaparancsnok nem volt egy vadállat, sejthette, milyen érzésekkel készülődünk az elalváshoz, így megengedte, hogy lámpaoltás után még beszélgessünk egy kicsit. A termet hamarosan betöltötte egy rekedt hang, melynek tulajdonosa nagy röhögések között adta elő, hogy bevonulás előtt hogy kapta el a szomszédasszonyt. Még hozzátette, hogy a nő férje már jó ideje katona, azért volt annyira kiéhezve az asszonyka. Elkerekedett szemmel hallgattam a hencegést. Hirtelen felgyulladt a villany. A szobaparancsnok állt a kapcsolónál és jól megnézte magának a mesélőt.
Valahogy csak sikerült elaludnom, aztán az egész éjszakai forgolódásból és bódulatból egy üvöltés riasztott:- Ébresztő, föl!
Le az emeletes vaságyról és félig öntudatlanul, a ruháimat magamra kapkodva rohanás az udvarra, mert természetesen szabadtéri reggeli tornával kezdtünk. A szobaparancsnok azonban kiragadta a sorból az éjszaki mesélőt:- Na katonám, maga már rá is baszott! Irány a raktár, elő a fókát, maga itt körletet mos, megértette?!
A szerencsétlen már rohant is a felmosó vödörért. Hamarosan rájött, hogy nős ember előtt dicsekedett a kalandjaival. A szakaszvezető nem volt egy könnyen felejtő típus, így M. honvédnak az ujjai két hónap után kisebesedtek a rengeteg vizes munkától.
Persze azért nem tudott ő annyit felmosni, hogy nekünk ne jusson ebből a kalandból. Úgy tűnt, hogy az újoncok első számú feladata nem a haza védelme, hanem a takarítás. A felmosás amúgy nem tartozott az egyszerűbb feladatok közé. A vízzel teli dög nehéz vödrökkel kellett eljutnunk a takarítás helyszínére, és a felmosó ronggyal a padlót dörgölve, hétrét görnyedve, ringó mozgással hátráltunk a kövezeten. A hideg víz sem volt valami kellemes. Az már külön kegynek számított, ha nyele volt a rongynak. Az ilyen szerszámot motoros fóka elnevezéssel illették. Ilyesmit az újoncok még nem érdemeltek ki, így a felmosás felért egy tornagyakorlattal. Úgy tűnt, hogy ezt a tevékenységet minden felettesünk előszeretettel gyakoroltatja velünk. És persze kapkodni kellett, mert a tempóra is ügyeltek. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy egy percre sem hagyják békén az embert. Néha ebéd, vagy vacsoraidő alatt derült ki, hogy nem tűr halasztást a felmosás, máskor azokban a percekben, amit szabadfoglalkozás címén levélírásra kaptunk. Az elv az volt, hogy az újoncoknak ne legyen idejük gondolkozni siralmas helyzetükön. Napközben még érhetőnek tűnt ez az elgondolás, na de éjjel kettőkor?! Igaz, ilyenkor külön koreográfiában volt részünk. Békésen és holtfáradtan aludt az egész körlet, amikor megjelent az ügyeletes altiszt, felkapcsolta a villanyt, sorakozót vezényelt, majd bizalmasan közölte:
- Elvtársak, lenne itt egy komoly megbízatás.
- Nocsak –hatódtam meg kissé.– Lám, mégiscsak szüksége van ránk a hazának.
- Arról van szó, hogy sterilbe kéne baszni a nagyfolyosót. – folytatta tiszt.
Akadtak egyéb kihívások is, például a beágyazás. Szalmazsákokon aludtunk, melyek már kiszolgálhattak pár generációt. Felkelés után egy ilyen ágy jobban hasonlított a lövészárokra, mint egy fekvő alkalmatosságra. Ha beágyaztuk ezt a szörnyűséget, akkor is inkább egy domborzati térképre emlékeztetett és igencsak távol volt a megkívánt sarkos-szögletes formától. De csodák csodája, K. honvéd néhány nap múlva véghezvitte a lehetetlent. A tiszt nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a szakkönyvekbe kívánkozó mintadarabot, ahol éle volt a szalmazsákot fedő pokrócnak. Távozása után megtudtuk a titkot. Az élelmes újonc egy madzagot feszített ki az ágy szélén, és ezen hajtotta át a pokrócot. Az ágy lábánál és fejénél árulkodó madzagvégeket cipőpasztával kente be, így nem ütött el a vaságy színétől. Azért azt elárulta, hogy nem ő találta ki mindezt, egy leszerelt haver avatta be az ágyazás művészetébe. A trükk nem maradt sokáig titokban, de a tiszt csak legyintett, amikor megtudta. – A végeredmény a fontos.- közölte, így aztán nekiláttunk mi is madzagot szerezni.
De ezzel még korántsem oldódtak meg a nehézségeink. A rögeszme nem szűnt, hogy az újoncokat állandóan foglalkoztatni kell. Koptattuk szorgalmasan a nagybetont, a körletben meg a felmosó rongyokat. Minden ragyogott már, de a higiénia mégis a falakon kívül maradt. Mivel zsebben hordtuk az evőeszközt, és csajkából ettük az ebédet, és a mosogatásra csak hideg víz jutott, így érthető, hogy néha behunyt szemmel jobban esett az ebéd. Sokszor csak az éhség tudott rábírni bennünket, hogy nekilássunk a gyanús külsejű főzelékeknek. A szakácsok a sorállományból kerültek ki, így aztán a főzést harci feladatnak tekintették. De az igazi küzdelem azokra várt, akik kénytelenek voltak elfogyasztani ezeket a főztöket.
Kapkodva ettünk, mert sokszor ebéd közben derült ki, hogy azonnal fel kell mosni a körletet. Ilyenkor az ember összecsapta a csajka két részét, rohant a dolgára, majd néhány óra múlva megpróbálta elfogyasztani az összeborított, kihűlt maradékot.
De minden igyekezetünk ellenére, mégsem voltak megelégedve a teljesítményünkkel. Mintha rendelet írta volna elő, hogy az újoncokkal csak kiabálni lehet. Még a kedélyesebb tisztek is rekedtre üvöltötték magukat, ha kapcsolatba kerültek a sorállománnyal. Nem volt egyszerű dolog elfogadni, hogy az otthon melegéből, a szeretetből és dédelgetésből belecsöppentünk a szitkok és káromkodások világába. Nem csoda, hogy sokan próbálkoztak a gyengélkedővel, és reménykedtek a csodában, hogy tán egy súlyos betegség alkalmatlanná teszi őket a további szolgálatra.
Közismert tény, hogy az alacsony emberek szívesen választják a katonai pályát, mert az itt szerzett hatalomtól remélik a kárpótlást a hiányzó centikért. Hát mi is dúskáltunk a törpe felettesekben. Volt köztük olyan, aki Cyranóként már maga is gúnyt űzött fogyatékosságából. A reggeli eligazításnál ráförmedt a hanyagul begombolkozott újoncra: - Katonám, felugrok a derékszíjára és elharapom a torkát!
A Japán Kakasként emlegetett százados megvetéssel méregette az égimeszelő közlegényt, aztán kirobbant: - Megeszem, maga szar! – harsogta a század előtt.
Nem voltunk túl rózsás hangulatban az első hetek után, így nem csoda, hogy mindenki nagy reményeket fűzött a politikai tiszt látogatásához. A főhadnagy megérkezett a körletbe, helyet foglalt, elővett egy spirálfüzetet és barátságosan biztatni kezdett bennünket, hogy adjuk elő a panaszainkat. Persze már senki sem volt olyan madár, hogy a bánásmódról ejtsen szót, tudtuk jól, hogy a főhadnagy nemsokára elköszön, a többi tiszt meg itt marad velünk. Így aztán inkább azt kezdték el sorolni a fiúk, hogy miért nem alkalmasak a katonai szolgálatra. A tiszt jegyzetelt, néha bólogatott is, de egyre inkább az az érzésem támadt, hogy ez a spirálfüzet afféle gyűjtemény inkább, mellyel szórakoztatni lehet a többi tisztet. Mert tényleg nehéz volt komolynak maradni, mikor a tagbaszakadt csibész azt bizonygatta, hogy ő beteg édesanyja egyetlen támasza, egy másik újonc meg azt hajtogatta, hogy ő a körzeti orvos áldozata, aki nem adott igazolást a tüdőgyulladásáról. A harmadik kifejtette, hogy odahaza nagy bajban van a családja, mert a tehén nem enged senkit magához, csak ő tudta megfejni. Még B. honvéd is szólásra emelkedett, ő azt állította, hogy kiszúrt vele a sorozóbizottság, mert 151 centi magasnak mérték, holott ő sosem volt annyi. Mivel másfél méter a sorkötelesség határa, így ő a rosszindulat áldozata.
Nem tudom, milyen érzésekkel távozott a politikai tiszt, aki meggyőződhetett róla, hogy nemigen akarják védeni a fiatalok a szocialista haza vívmányait. Tény, hogy sosem hallottunk róla többet, és a panaszkodók nyögték tovább a katonaságot.
Ha egy csapat hosszabb ideig él együtt, szinte automatikusan kialakulnak szerepkörök a csoportban. Nálunk is akadt jelölt a jólértesült, a stréber, a panaszkodó, nemtörődöm, és a bohóc posztjára.
Ez utóbbi M. honvéd volt, aki már első este olyan alaposan ráfázott az esti meséjével. Ferde tartásával, karvaly orrával, simulékony modorával inkább az intrikus szerepkört osztották volna rá a színházakban, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy neki humora van. Igaz, a lejmos szerepkört is kisajátította magának. Széles vigyorral közeledett felém az első napokban, barátságosan közérzetemről faggatott, majd szinte mellékesen megkérdezte: - Mondd komám, nincs egy cigid?
Amikor közöltem, hogy nem dohányzom, szó nélkül faképnél hagyott. Ám vészesen csappant azoknak a száma, akiktől cigit lehetett kunyerálni. Egyik reggel, a számtalan elutasítás után, a kétségbeesés szélén, megállt az egyik cigarettázó katona előtt:
- Komám, legalább a füstöt fúdd mán a számba! – esdekelte.
Az esti takarodó után, már félálomban az egész társaság, de a sarokból még M. rekedt hangját halljuk. A szobaparancsnok megsokallja:
- M. honvéd fejezze be!
- Igenis!
- Ne mondja nekem, hogy igenis! Ne szóljon semmit! Hallgasson!
- Értettem!
- Ne mondja, hogy értettem, az istenit magának! Duguljon el végre a szentségit!
- Parancsára!
- Kussoljon már, maga féleszű! Ha még egyszer megszólal, lecsukatom!
- Haj, haj- hallatszik a sóhaj a sarokból.
- Maga kötöznivaló, elvetemült, utolsó, aljas, gazember! Fogja be a pofáját!
Csend ül a körletre. De fél perc sem telik bele, egy rövid pukkanás hallatszik a sarokból. A körletben kirobban a röhögés. A szobaparancsnok felül az ágyában, úgy káromkodik:
- Szóval még fingorászik nekem, maga tetű! M. honvéd ! Ébresztő föl! Irány a folyosó, egy hang nélkül! Jelentkezik az ügyeletes tisztnél, hogy hajnali háromig mosni szeretné a folyosót! Leléphet!
M. honvéd lekászálódik az ágyról, végigcsoszog a termen, már nyitná az ajtót, de hirtelen vigyázzállásba merevedik:
- Szakaszvezető elvtárs, kérek engedélyt, a körletet elhagyni!
- A büdös kurva nénikém rongybatekert faszát! Ilyen nincs! Tűnjön el! De reggel hatig! – hanyatlik vissza a szobaparancsnok az ágyára.
Már félálomban hallgatjuk a folyosó felől a vödrök csörömpölését és a dúdolást azon a jellegzetes, rekedtes hangon.
Iszonyú lassan, de csak eltelt valahogy ez az egy hónap, amit a kiképzésünkre szántak. Kisebbfajta katonai parádé közepette letettük az esküt, miszerint életünk árán is védelmezni fogjuk a szocialista haza vívmányait.
Következő állomáshelyünk Kecskemét lett. A pusztai nihil után valósággal felüdülésnek számított a város közelsége és vadászrepülő ezred laktanyájának lüktető élete, ahol már egyenruhás nőket is lehetett látni. Amikor bemasíroztunk a nagykapun, a kísérő tiszt kiadta a parancsot: - Nóta indulj!
Hát mi rázendítettünk, nagy lelkesen, hadd hallja mindenki, hogy megérkeztek az újoncok:
Őrmester úr kiadta a parancsot,
Pinaszőrrel pucoljuk a bakancsot,
Ne félj kislány, nem bántjuk a tiédet,
Gyenge még a pinád szőre kefének
A harsány énekszó meghozta az eredményt, a laktanya ablakain fürtökben lógtak a tisztek, köztük néhány nő is. A járdán lépegető ügyeletes tiszt majd összerogyott ijedtében.
– Nóta állj! – üvöltötte. – Hát nem tudnak maguk egy tisztességes katonanótát?!
Sértve éreztük magunkat. Végtére is, nem otthonról hoztuk ezeket a kedves rigmusokat. Ők sulykolták belénk.
Megkezdődött tehát a további kiképzésünk. Elosztották a századot, és ki-ki megkapta a maga leendő szakterületét. Nem az érkelődési kör, vagy hajlam alapján, pusztán rábökéssel dőlt el, hogy kiből lesz géptávírász, rádiótávírász, radaros, lokátoros, vagy egyéb földi kiszolgáló, amire egy reptéren szükség lehet. Még ejtőernyősnek is lehetett jelentkezni, bár itt igen szigorú volt az egészségügyi vizsga. Nem is nagyon értettem ezt az alaposságot. Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy makkegészséges ember zuhanjon le?
Ebédosztáskor, a sorban már azt tárgyaltuk, hogy ki, melyik alakulathoz került. Megérkezett T. is, izgatottan faggattuk, hogy felvették-e az ejtőernyős egységhez. Bánatosan nemet intett a fejével, és magyarázatképp hozzátette:
- Színtévesztő vagyok.
D. honvéd már izgatottan magyarázta társainak:
- Hallottátok?! A színtévesztőkhöz került.
Az én csoportomat gépelni tanították, hogy majdan a szolgálatban az írógépek virtuózai legyünk. Az oktató teremben azonban a húsz főre csak két kivénhedt írógép jutott. A többiek egy csinos szerkezetet kaptak, ahol három lépcsőzetesen egymásra ragasztott falapon kerek gombocskák sorakoztak apró szivacsdarabkákra ragasztva. Ezek a gombok jelképezték az írógép klaviatúráját, és máris gyakorolhattuk a vakírást. Ebből a masinából ugyan nem derült ki, hogy hányszor ütünk mellé, így amikor igazi géphez jutottunk, olyan lassan kopogtattuk a betűket, mint egy nyugdíjas harkály.
A körülményeink nem sokat javultak. A felmosást errefelé is nagyon jól ismerték. Egy ízben éppen K. honvéd csinosította a kövezetet az előírt görnyedt tartásban. Amikor háttal a folyosó végére ért, felegyenesedett, és ezzel a mozdulattal kiemelte a nyitott ablakszárnyat a helyéből. Az ablakkeret leesett a kőre, az üveg millió darabra tört, de szerencsére nem okozott sérülést. Nagy meglepetésünkre, a feletteseink nem csináltak különösebb ügyet a balesetből. K. honvéd megkapta a kimenőruháját, karjára akasztották az ablakot és elindulhatott a városba az üvegeshez. Irigységünk nem ismert határt. Akkor már lassan két hónapja savanyodtunk a laktanyában és kimenőről még szó sem volt.
Pár nap múlva újra bekövetkezett az ablakos baleset, ezúttal más volt a „szenvedő” alany. Aztán néhány nap múlva megint egy másik közlegény emelkedett fel az ablakkal. Ekkor kihirdették, hogy ha még egyszer bekövetkezik az ablaktörés, az illetőt fogdába csukják. Erre azonban nem került sor, mert megszűntek a balesetek.
Mi a délelőtti foglakozásokon szorgalmasan vertük a gombokat, de el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lesz ebből a gárdából egy ütőképes, a vadászrepülőket kiszolgáló személyzet. Volt egy-két olyan figura köztünk, akinek a betűvetés igen komoly gondot okozott. Imre, a teltképű parasztgyerek, is ezek közé tartozott, mit szépítsük, analfabéta volt. Így nem álmodhatott jogosítványról sem. Igaz, a Moszkvics már ott állt a házuk mögött, a fészerben. A családban senkinek nem volt jogsija, de Imre nem akart lemondani a vezetés élményéről. Az autó elé fogták a lovat, felkaptattak egy dombra, onnan legurultak, be sem kellett indítani a motort.
Azért Imre is megtalálta a helyét a honvédségnél. Moslékot hordott egy kis lovas kordéval a konyháról, a tisztek malacaihoz.
Már valósággal égette bőrünket az egyenruha, de még szóba sem került az eltávozás. Egyik héten megjelentek a plakátok, véradásra buzdítva.
- Ezt nektek! – volt a sorállomány véleménye. – Nem fogjátok még a vérünket is szívni!
Aztán kiderült, hogy két nap szabadság jár az „önkéntes” véradásért. Mindenki jelentkezett. Ott tülekedtünk a gyengélkedő ajtajában, attól félve, tán kiszólnak, hogy nem akarnak több vért ontani. De szerencsénk volt, mindenki sorra került. Még az a sápadt, csenevész újonc is, aki azonnal lefordult a székről, ahogy karjába döfték a tűt. Az orvos odaugrott hozzá, végigfektették az ágyon. A doki paskolni kezdte a halottsápadt fiú arcát, míg végre kinyitotta a szemét.
- Hallja, maga jól megijesztett minket! Hogy hívják magát?
- Szunyogh János honvéd – válaszolta elhaló hangon a kérdezett.
- Látja nővérke, ez egy különleges eset! Mert most kivételesen a szúnyogtól vesznek vért, he, he, he!- vigyorodott el az orvos.
Szunyogh honvéd szerencsés volt, mert a doki beírta neki is a sikeres véradást, így aztán ő is bekerült a hazakészülők csapatába. Persze megkaptuk az eligazítást, hogy hogyan viselkedjünk odakinn, és hogy ne merészeljünk megválni a katonaruhánktól.
Hazaérve az volt az első, hogy sutba dobtam az undorító holmikat. Felvettem a hőn imádott farmeromat és megvadult csikóként rohantam az utcákon, hogy találkozzam a kislánnyal, aki olyan szorgalmasan írogatott nekem.
Aztán elképesztő gyorsasággal eltelt az a két nap, és máris a vonaton ültem, Kecskemét felé. A vonatról leszállva ijedten néztem körül. Vasárnap este volt, egy árva busz sem állt az állomáson. De taxi sem. Este tízig szólt a szabadságom, tudtam, futva nem érek a laktanyáig. De nem késhetek, mert annak beláthatatlan következményei lennének. Sehol egy lélek az állomás körül, sehol egy átkozott taxi. Végül feltűnt egy kissrác, biciklin. Hozzá ugrottam:
- Őcsi, adok egy húszast, ha odaadod a bringát a laktanyáig.
A gyerek bizalmatlanul méregetett, de a húsz forint nagyon csábítóan hangzott. Belement az üzletbe, felpattantam a biciklire, ő meg a vázra ült. Elkezdtem tekerni, mint egy eszelős, a katonaköpeny szárnyai csapkodtak utánam a sötét országúton. Hangosan, zihálva fujtattam, a kissrác meg bíztatott:
- Nyomás, nyomás, már nem vagyunk messze!
Kigúvadt szemekkel tekertem, a lábaimban el akartak szakadni az inak, a szívem valósággal dübörgött. Végre feltűnt a laktanya, Besiklottam a kapuig, ráestem a kapuügyeletes pultjára. Az nem sok érdeklődéssel vette át a kimenőcédulámat, és beírta az érkezés idejét: 10 óra 00 perc.
Aztán újra a katonaélet, az összes gyötrelmével, mert az újoncoktól várták el a legtöbbet. Márpedig a három hónapunkkal mi még csak szerény kezdőknek számítottunk a centiket vagdosó öreg katonákhoz képest. Nemigen vettük észre, hogy enyhült volna a ránk nehezedő nyomás. Mégis, valahogy kezdtük megszokni a helyzetünket, mint cigány lova a verést.
Meglepő módon, a tisztekről sem lehetett állítani, hogy életük értelmének tartják a katonai szolgálatot. G. főhadnagy, elég szokatlanul festett a hatalmas fehér gézkötéssel a nyakán. Bánatosan panaszolta tiszttársainak, hogy allergiás a bőre az egyenruhára, és hatalmas kelések éktelenítik a testét. Ezért a leszerelését kérte. Mivel az ügye igen lassan haladt, dühét rajtunk vezette le.
Forgószem százados, aki örökké vizslató tekintete miatt kapta gúnynevét, az egyik éjszakai ügyelete során fejbe lőtte magát szolgálati fegyverével. Természetesen nem siettek informálni minket tettének okáról, de mindenki tudni vélte, hogy neki is elege volt a katonaságból.
Ha a tisztek ennyire élvezték a szolgálatot, akkor elképzelhető, hogy mennyire lelkesedtünk mi, közlegények.
A reggeli eligazításnál, vigyázzállásban, nyílegyenes sorban várjuk a százados érkezését, akinek majd jelentést tesz a napos tiszt. Hirtelen köhögés jön rám, meg sem próbálom visszatartani, sőt még a zsebkendőt is elő kell vennem, ha nem akarom, hogy szégyenszemre csöpögjön itt az orrom. A tiszt a sor másik végén ellenőrzi a katonák szerelését, a tülkölő hangra azonnal felém vágtat.
- Hát maga mit művel parancskihirdetésnél?! Lépjen ki!
Engedelmesen kilépek a sorból, a tiszt villámló szemét látva felmerül bennem az azonnali kivégzés lehetősége. Megérkezik a százados, a főhadnagy elfúlva magyarázza neki a szörnyűséget. Most már komolyan hiszem, hogy a futkosón fogom végezni, vagyis a katonai börtönben, amely arról kapta a nevét, hogy az elitéltek csak futásban közlekedhetnek. A százados porig alázó tekintettel végigmér és elküld a körletbe. Itt már közlik, hogy három nap fogdát kaptam.
Átkísérnek a magányos épületbe, elveszik a derékszíjam, és egy cellába löknek. Az apró helyiségben egy kecskelábú asztal és egy pad árválkodik. Leülök, az asztalra könyökölve mélázgatok, most olyan lehetek, mint Rózsa Sándor a kunfsteini börtönben. Az őr minden fordulónál bebámul a vasajtó nyílásán. Percek múlva riasztanak, irány a konyha, ahol egy fegyveres őr felügyelete mellett a hamut és a konyhai hulladékot lapátolhatom egy kocsira. A művelet felveri a port, az orromig se látok. A zsíros porban egyenruhámat vizsgálom. Még ki kell bírnia néhány hónapot a nyári szerelésváltásig. Este vissza a cellába, vacsora kenyér és víz, aztán bedobnak egy pokrócot, és amikor tanácstalanul nézek körül, az őr rámutat az asztallapra, amit fekvőhelynek használhatok. A cellában természetesen ég a villany és az őr sem lábujjhegyen végzi ellenőrző kőrútját. Ilyenkor félrecsapja a reteszt, és bekukkant a kémlelő nyíláson.
Másnap mindez folytatódik. Rajtam kívül még egy katona van a fogdában. Titkos szemhunyorításokkal biztatjuk egymást, mert beszélgetni tilos. Este ellenőrzést kapunk, a tiszt kedvéért felsorakozunk a folyosón.
- Maga mért van itt? – kérdezi tőlem nyersen.
- Jelentem, eligazítás alatt orrot fújtam.
- Miért, azt hitte, hogy szanatóriumban van?! És maga? – fordul sorstársamhoz.
- Jelentem, mert átbasztam a parancsnokomat.
A tiszt felkapta a fejét, megnézte magának a közlegényt, majd az őrhöz fordult:
- Hány napja van még ennek a félhülyének a büntetésből?
- Jelentem kettő.
- Akkor tegyünk hozzá még hármat.
Most már nem is volt kérdéses számomra, hogy nem kifizetődő, sem az, ha megtartjuk otthoni szokásainkat, sem az, ha játsszuk az eszünket.
Már jó néhány éve mögöttem volt ez az un. katonaság, amikor a kezembe került a Magyar Ifjúság cikke. Egy katonatiszt visszaemlékezéseit közölték, aki fiatalos külsejét kihasználva, elvegyült az újoncok között, és rendszeresen jelentette feljebbvalóinak a sorállomány hangulatát. Azt is elárulta, hogy nem ő volt az egyetlen tiszt, aki ezzel a módszerrel kereste a kenyerét. Azért az elgondolkoztató, hogy valaki képes volt felvállalni az újoncoknak kijáró megaláztatásokat, csak azért, hogy feljelentse a bajtársait. Jellemző az akkori állapotokra, hogy a cikk szinte hőssé magasztalta ezt a besúgót.
Hát ez azóta kiment a divatból. Ma már nem kell alakoskodni, ha ártani akarunk valakinek.
Visszatérve a művésznőre, azt hiszem, azért mégsem lehetett olyan rettenetes az a börtönélet, ami egyébként pont olyan hosszúra nyúlt, mint hajdan a katonai szolgálat.
Abban is biztos vagyok, hogy neki is – akárcsak nekem – egy életre szóló élményt adott az a pár hónap.
Az emlékirataiból származó haszonról már nem is beszélve.