2. fejezet
Nyár van, fekszem a fűben és a ceruza végét rágcsálom. „ Szabadság, szerelem, E2 kell nekem” dünnyögöm, míg a keresztrejtvényt fejtem. Igen, a szabadság! Ha csak a város strandjain napozunk, esténként meg visszamegyünk a házba, szó sem lehet kikapcsolódásról. El kell menni innen, legalább néhány hétre! Bár Amerika itt csábít a közelségével, mi merészebb terveket kovácsolunk. Haza szeretnénk menni! 1996-ot írunk, hét éve élünk külföldön, már bizserget a vágy, hogy újra otthon legyünk. El sem tudom képzelni azok lelkiállapotát, akik annak idején évtizedekig nem mehettek haza.
Hozzákönyörgünk még két hét fizetésnélkülit a szabadságunkhoz és máris le lehet ülni, tervezgetni az egy hónapos vakációt. Szokás szerint Rita veszi kézbe a dolgokat. Nem lesz könnyű egy ötéves gyerekkel, ráadásul szóba sem jöhet, hogy Pestre érkezzünk, mert úgy háromszoros árat kéne fizetnünk a repülőjegyért és a kocsi bérlésért. Marad Németország, így legalább látunk is valamit Európából.
Düsseldorf a célállomás, addig csak egy kilencórás repülőutat kell kibírni. Fiam elég jól veszi az akadályt, rajzolgat, és játszik a rengeteg aprósággal, amit unaloműzésre vásároltunk neki. De elaludni nem tud. Hiába a hajnali kelés, az időeltolódás és az egész napos ébrenlét, képtelen becsukni a szemét az ismeretlen helyen. Én sem vagyok egy hétköznapi eset, ha nincs a lábam vízszintesen, szó sem lehet alvásról.
Átnyűglődjük a szűnni nem akaró órákat, míg végre a pilóta közli, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert a város felé érkeztünk. Amint a gép ereszkedni kezd, fiam mély, kómaszerű álomba zuhan. Meg sem próbálom felébreszteni, ölben viszem le a gépről, míg a másik vállamon táska himbálózik. Ritának is kijutott a csomagokból. A stewardess kedvesen búcsút int nekünk, nem áll módunkban viszonozni a gesztusát.
A gépről egy hatalmas csuklós buszba terelnek minket, szó sem lehet ülőhelyről, annyian vagyunk. Hosszú kilométereket zötykölődünk a betonon, majd befordulunk néhány barátságtalan hangár közé. Egy hatalmas, sivár csarnokba érkezünk. Itt tudjuk meg, hogy nemrég tűz pusztított a repülőtéren, átmeneti és kényszerből kijelölt helyszíneken folyik az utasok fogadtatása. Álldogálva várunk a bőröndökre, de hiába érkeznek meg, egyetlen kiskocsi sincs a helyszínen, amire felpakolhatnánk. Képtelenség így eljutni a reptér másik végébe, ahol az autót kéne felvenni. Karomon a gyerekkel célba veszem azt a két egyenruhást, akik egy asztal mögött társalognak. Megpróbálom félbeszakítani beszélgetésüket, az egyik épp csak felpillant, majd zavartalanul társalog tovább. Még egyszer megpróbálom megtudakolni, hogy mi lesz a kocsikkal, de a savószemű férfi csak egy hessegető mozdulatot tesz és társalog tovább.
- Mi az, rám van írva, hogy egy senki vagyok?! - elfut a méreg, akkorát rúgok a henger alakú súlyos hamutartóba, hogy az imbolygó táncba kezd. A spenótruhás ráveti magát a telefonra és hadarva ömleszti német mondatait. Most kísértetiesen hasonlít azokhoz a német tisztekhez, akiket szovjet filmekben láttam. A semmiből újabb két egyenruhás tűnik fel, tányérsapkájukról ítélve akár ellentengernagyok is lehetnének.
- Istenem, ezek még mindig mennyire imádják az uniformist! - villan át rajtam.
Hozzám rohannak, vadul hadonásznak.
- Passport! Passport! - kiált rám az egyik.
Fáradtságtól véreres szemekkel, karomon az alvó gyerekkel állom a rohamot.
- Baggage cart! Luggage trolley! - artikulálom nekik, de nem sok remény fűzök a próbálkozáshoz. Előkerülnek kanadai útleveleink, a tisztek gyanakodva méregetnek minket.
- Nem hinném, hogy megbilincselnek! - nyugtatgatom Ritát.
Kétszáz ember figyeli találkozásomat Európával. Az egyenruhás megállás nélkül hadar, nyilván nem tudja, hogy német tudásom a sparhelt szóra korlátozódik. Megpróbálom félbeszakítani.
- Do you speak English?
Válaszra sem méltat. Ez az ő világa, itt ő beszéli a világnyelvet. Vétkem olyan súlyos, hogy már ketten is beszélnek hozzám. Rendbontó vagyok kétségtelen, akinek kijár a törvény szigora. Megzavartam a rendet, meg tán a biztonság is azt diktálja, hogy megfegyelmezzék az ilyen alakokat. Pedig hol vagyunk még szeptember 11 -től?! Az akkori körülmények között akár egy műköszörűs is gépre szállhatott volna a készletével.
Még eltart egy darabig a német nyelvlecke, de legalább mozdul valami, mert végre feltűnik egy melós néhány kiskocsival.
Felpakoljuk a holminkat, irány az autókölcsönző. Átnyújtják a kulcsokat, megkeressük a hatalmas parkolóban azt az Opelt, amely egy hónapig a miénk lesz. Ritával megtanácskozzuk, hogy nem érdemes szállodát keresni és esetleg felzavarni a mélyen alvó gyermeket. Legalább lefaragunk a kényszerű ücsörgéséből, ha addig is haladunk, amíg ő alszik. Elfektetjük a kicsit a hátsó ülésen, még a biztonsági öveket is átkapcsoljuk rajta, nehogy leguruljon út közben. Mielőtt magam is beszállnék, végigpillantok a tökéletes formatervezésű karosszérián. Bekászálódom az ülésre, a kényelmes ülőalkamatosság szinte feledteti a fáradságot. Ámulva vizsgálom a járművet. Elismerésre késztet az elegancia és célszerűség ötvözete. Az ablakon kipillantva a Mercedesek, BMW-k és Audik kecses formáját csodálhatom. Nem tudom megemészteni, hogy egy nemzeten belül hogyan fér össze ez a technikai finomság és harmónia az örökké masírozni kész drillszellemmel.
De irány az autópálya és a közvetlen életveszély! Aki már utazott ezeken az un. autobahnokon, az tudja jól, miről beszélek. Három sávban áramlik a forgalom. A szélsőt figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen ott haladnak a lassabb teherautók és a nehézkesebb járművek, azon egy örökkévalóságig tartana az út. A középső lenne az igazi, mert meg sem kísérlem a legbelsőt, ahol a száguldási őrület folyik. Ha a visszapillantó tükörbe pillantok, reflektorok közeledő fényét látom, de a következő másodpercben már el is húz mellettem egy kocsi, olyan tempóban, hogy a színét sem tudom megállapítani. Ha a belső sávban halad valaki a száguldók előtt, villogtatással és kürtszóval zavarják le onnan. Az illető a középsőbe menekül, vagyis elém. De mögöttem is jönnek, így a 160-as sebesség még nem elegendő a biztonságos távolságtartásra. Percenként fékezek, hogy beférjen elém a belső sávból kivágódó jármű, közben a nyakamon liheg a mögöttem jövő. De mire ez a sietség?! Mindenki agysebész, aki a kórházi ügyeletre igyekszik?! Vagy kihűl a káposztás virsli, míg hazaér?! Nemegyszer látom, hogy a vezető csak felkapaszkodik a sztrádára a becsatlakozásnál, beküzdi magát a belső sávba, aztán öt perc esztelen rohanás után újra otthagyja az egészet. Mennyi időt spórol ezzel az értelmetlen száguldással?!
Hova sietnek ezek?! Néhányan a halálba, mert két ízben is rendőrök terelgetik arrébb a forgalmat, a felismerhetetlenségig összetört roncsok mellett.
Ausztriában végre kedélyesebb a tempó, de már olyan fáradt vagyok, a nyolcórás vezetés és kilencórás repülőút után, hogy nem létező alakokat látok az úton. Végül feladom, megállunk egy kisvárosban, melynek nevét korábban csak a vízállásjelentéskor hallottam. Egy ósdi szállót veszünk célba, amikor közlik a szoba árát, füttyentek egyet, de nem örömömben. Eldobáljuk a holminkat a szobában, végigdőlök az ágyon, a nemzedékek koptatta matracon begurulok a mélyedésbe. Már elkap az elalvás előtti bódulat, mikor kipattan a gyemek szeme, körbetrappol a szobán, majd rajtam lovagolva követeli, hogy meséljem neki a Hófehérkét.
Néhány órás bódulat után újra az országút. Érdekel is minket Európa, alig várjuk, hogy otthon legyünk.
A kocsi végre átgördül a határon, én meg bizalmatlanul méregetem a látottakat. Semmi sem ismerős! Autópályán suhanunk, az út szélén hatalmas színes reklámtáblák, amelyeket eddig csak nyugaton láttunk. Igaz, hiszen már ez is nyugat! De itthon vagyunk, már magyarul harsog a rádió és szerencsémre valami nosztalgia adót fogtunk ki, minden sláger ismerős.
Megállunk egy benzinkútnál. Csillog-villog az egész épület, a bolt áruválasztéka mesébe illő. Némi zavar is elkap egy pillanatra, azt hiszem, hogy olasz lírában kell fizetni, annyi nullát látunk az árcédulákon. De nagyon meggyőző ez az árubőség. Az elegáns, ultramodern töltőállomás láttán elszégyellem magam. Felidézem azt, amikor ismerőseimet faggattam Kanadában, hogy lehet e már otthon ólommentes benzint kapni.
A csoda tovább tart. Új épületeket, pompás házakat és újra csak a hatalmas reklámokat látni. Már közeledünk a Budapesthez, feltűnnek az első városi épületek. Az utcák forgalma elénk ömleszti a régi, elfelejtettnek hitt emlékeket. Amikor a Déli pályaudvar környékén haladunk hátraszólok a fiamnak:
- Nézd csak! Látod ezt a sok kék buszt meg a sárga villamosokat?! - megbicsaklik a hangom, mire befejezem a mondatot.
Kapkodó fejjel gyűjtjük az utcák képét. Áthajtunk az Erzsébet hídon. Meghatottságom ujjongásba vált, mikor meglátom a belváros ismerős házait. Szívdobogva figyeljük a nyüzsgést, a hullámzó tömeget.
- Letekerem az ablakot és kikiabálok, hogy megjöttünk, jó? - javaslom Ritának.
- Mért, azt hiszed észrevették, hogy elmentünk? - vág vissza.
Az utcákon emberek, magyar emberek! Magabiztosan közlekedő járókelők, mindenki tudja, mit csinál, otthon vannak! Kicsit irigyeljük most őket.
Már magunk mögött a belváros, az úti cél Zugló, hogy elfoglalhassuk a bérelt lakást. A címen egy idős úr fogad minket, némi meglepetést tartogatva. Közli lánya üzenetét, mely szerint drágább lett a lakás, melyet lefoglaltunk még Vancouverben.
Tiltakozásunkból fejcsóválásra telik, túl fáradtak vagyunk másik lakást keresgélni. De nagyon nem tetszik ez az üzletpolitika. Az előre megállapodott bérhez csapott hozzá a Kanadában élő fiatalasszony egy csinos kis summát. Úgy látszik, utólag ébredt rá, hogy mily sokat jelent számára ez a kis fészek, melyet annak idején a kerületi tanácstól kapott, mint élenjáró KISZ vezető.
Gyors vizit a családtagoknál. Könnyes ölelkezések, a meghatottság mögött a beletörődő sajnálkozás, hogy mennyit öregedtünk. Aztán a meghökkentő tény, hogy felnőtt nőként látom viszont saját lányomat. Tizennyolc éves, kedves, széparcú teremtés. A külön töltött évek elbizonytalanítanak a közelében. Meg sem merem szívből ölelgetni, úgy érzem magam, mint egy vén szatír, aki fiatal lányokra utazik. Lassan oldódik a feszültség, napokig eltart, amíg újra érzem társaságában a teljes oldottságot.
Másnap a temető. Útközben mesélünk a gyermeknek a sosem látott nagyszülőkről. Figyelmesen hallgat, de olyan lehet számára ez az egész, mintha mesét mondanánk. Bátyám is velünk van, otthonosan jár - kel a sírok között. Ha meggondolom, fiatal korában többórás kitérőre is képes volt, csakhogy elkerülje a temetőt. Mostanában minden vasárnap itt van.
Szüleim sírjához érünk. A fiam még valahol az anyjával nézelődik, bátyám tapintatosan elmegy vízért, hogy egyedül maradhassak. Megérintem az érdes sírkövet, de még nem tudom felfogni, hogy ők nyugszanak itt. Lassan felszívódik bennem a mély, zsongító fájdalom, amit csak az elmúlás tud kiváltani. Anyám neve elhomályosodik, már nem is a temetőben állok, ők vannak körülöttem, kavarognak az emlékek, de minden olyan szomorú mégis. Nem oldja a bánatot, hogy a múlt vesz körül. Aztán megint temető valósága, a jelen ismét rátelepszik erre a rövid káprázatra.
Járjuk a várost, csodálkozunk, emlékezünk és összevetjük a látottakat a magunkban hordozott képekkel. Meglepődve látjuk a hatalmasra nőtt lakótelepi fákat. De kell is a sok zöld, mert rengeteg a lepusztult és piszkos házfal. Az új, impozáns épületek látványát siralmas állapotú házak ellensúlyozzák. Lemerészkedünk a metróba is. Hát, nem ilyen állapotban voltak az állomások, amikor utoljára láttuk őket! Szívszorító az eltelt évek nyoma a falakon és az agyonmázolt, elöregedett szerelvények látványa.
De érnek meglepetések is! Hol vannak már a Vörös Csepelnek felelő Váci út gyárai és munkásai?! Amikor az ismerősöm beszámolt a sorra bezáruló Váci úti üzemekről, rozsdásodó vaskerítéseket és omladozó, pókháló lepte épületeket képzeltem magam elé. Ehelyett autószalonok és üzletházak csábítják a látogatót. Mindenütt az árubőség, a nyugati mintájú polgári jólét jelei. De észrevesszük a hajléktalanokat az aluljárókban és a kocsik között kéregető koldusokat is. Miért törvényszerű, hogy nincs felemelkedés nyomor nélkül?!
Ismerőseink is ezt a kettősséget képviselik. Egyeseket gazdaggá tett a rendszerváltás, mások lemondani kényszerültek a már megszerzett javakról is.
Ma dúsgazdagéknál vendégeskedünk. T. kedélyesen vezet körbe birodalmán, igyekszik szerénynek látszani, de azért a garázsban kezdünk, ahol egy ezüst sport Mercedes és egy japán luxuskocsi parkol. Ezután a teniszpálya következik, majd a lovagterem. Az eredeti, több száz éves falmaradványok élesen kiválnak a felületből, ahogy ezt a mostani felújításoknál megszokhattuk. A boltíves ablakokon keresztül a város esti fényei szikráznak. A kék szalonba nyitunk, a látványt a roskadásig megrakott bárpult uralja. Innen nem a város látható a kör alakú ablakokon, hanem az uszoda vize. Rajtunk kívül most nincs más vendég, így csak a medence alján gördülő víztisztító robotot bámulhatjuk az üvegen át. Röpke pillantás az edzőteremre majd a borospincére és már következhet a beszámoló a különleges karrierről. T. egy eladásra kerülő gyárat vásárolt meg a korábbi igazgatóval közösen, aki tudta, hogy milyen módszerekkel lehet lefaragni a kikiáltási árból. Majd szélnek eresztették a munkásokat és a hatalmas csarnokokat bérbe adták kisiparosoknak. Most nincs más dolga, mint a díjbeszedés. Kettesben éldegél feleségével ebben a csodapalotában és nagyon büszke rá, hogy meg tudta ragadni a kínálkozó alkalmat.
Másnap az értelmiségi barátaimmal találkozunk. Ők nem tartották fontosnak otthonuk bemutatását, így a mi szállásunkon jövünk össze. Mérnők, tanár, műszaki fordító és elektrotechnikus üli körbe az asztalt. Sikertörténetről egyikük sem tud beszámolni. Inkább a közös múltat idézzük, a valamikori nagy reményeket. Felhőtlen a hangulat, de tíz óra után eszelős kapkodás kezdődik, gyors búcsúzkodás és már trappolnak is le a lépcsőn. El akarják érni az utolsó buszt, mert már egyiküknek sincs kocsija.
Nehezen emésztjük a sok változást. A rengeteg új autócsoda az utakon jó érzéssel tölt el minket: lám, nincs már szégyellnivalója hazánknak ezen a téren. De a járdákon csak bukdácsolva, kerülőkkel haladhatunk, a sok ott parkoló kocsi miatt.
Új színfolt a sok piac is, ahol nagyobb az áruválaszték, mint hajdan a Centrum Áruházban. Nejem angolul próbálkozik egy kínai árusnál, de nagy meglepetésünkre magyarul közli a nő az árakat.
- Lassan világnyelv lesz a magyar! - állapítom meg elégedetten.
Akad olyan esténk is, amikor magunkra maradunk a tévé társaságában. Elképedve figyeljük a beszédhibás, rosszul hangsúlyozó, felkészületlen riportereket és műsorvezetőket. Ömlik a trágárság, a lapos viccelődés, az erőltetett jópofaság. Elborzadva szörnyülködünk a látottakon, a fiamat meg átterelem a másik szobába. Inkább ott játsszon, mintsem ezekből a műsorokból gyarapítsa szókincsét. Hogy tudott ennyi idő alatt így lezülleni a beszédkultúra?! Tudom, nincs már cenzúra, de a hatóság helyett néha a jó ízlés is gátat szabhatna ennek a „Nyelvpusztító Mozgalom”-nak.
Elszalad az a néhány hét és hiába zsúfoljuk tele napjainkat, hiányérzettel várjuk a búcsút. Ráadásul, még előttünk az országúti kaland Düsseldorfig. Ráhagyunk bő két napot a visszaútra és most nem erőltetjük a vezetést, amikor jelentkezik a fáradság. Egy kis német faluban a benzinkútnál érdeklődünk szálloda után. A férfi címet firkant egy cetlire, pár utcányira van az egész, de itt nem hotelt találunk, csak egy félig kész vakolatlan házat. Az épület jugoszláv származású gazdája nagy reményekkel mutatja a kiadandó szobát. A téglafalú helyiségben kopott fekvőalkalmatosságok. Az árat is kimondja, majd elképedésünket látva zsebszámológépet kerít és előttünk is elvégzi a bonyolult számtani műveletet. Hadd lássuk, hogy nem csal, ha hárommal szorozza a 150-et, az bizony 450 márka. Megtisztelő, hogy a mi pénzünkön szeretné befejezni a házát, de nem kérünk a dicsőségből. Azért az elgondolkoztat kissé, hogy egyszer semmibe vesznek, máskor meg krőzusnak néznek itt német földön.
Nem is kell sokat bolyongnunk, hogy végül tisztességes körülmények között és jóval olcsóbban töltsük az éjszakát. Kicsit belekóstolunk újra az autós országúti őrületbe, úgy látszik, még mindig sietős azok dolga, akiknek luxuskocsija van. Még egy éjszaka a reptér közelében, másnap meg újra a repülés véget nem érő órái. Alig akarjuk elhinni, hogy már visszafelé tartunk.
Aztán megint a ház, és amikor ismét a hatalmas épületet járom, úgy érzem, hogy nem stimmel valami. Vagy ez nem valóság, vagy az, ahonnan jöttünk.
Nyár van, fekszem a fűben és a ceruza végét rágcsálom. „ Szabadság, szerelem, E2 kell nekem” dünnyögöm, míg a keresztrejtvényt fejtem. Igen, a szabadság! Ha csak a város strandjain napozunk, esténként meg visszamegyünk a házba, szó sem lehet kikapcsolódásról. El kell menni innen, legalább néhány hétre! Bár Amerika itt csábít a közelségével, mi merészebb terveket kovácsolunk. Haza szeretnénk menni! 1996-ot írunk, hét éve élünk külföldön, már bizserget a vágy, hogy újra otthon legyünk. El sem tudom képzelni azok lelkiállapotát, akik annak idején évtizedekig nem mehettek haza.
Hozzákönyörgünk még két hét fizetésnélkülit a szabadságunkhoz és máris le lehet ülni, tervezgetni az egy hónapos vakációt. Szokás szerint Rita veszi kézbe a dolgokat. Nem lesz könnyű egy ötéves gyerekkel, ráadásul szóba sem jöhet, hogy Pestre érkezzünk, mert úgy háromszoros árat kéne fizetnünk a repülőjegyért és a kocsi bérlésért. Marad Németország, így legalább látunk is valamit Európából.
Düsseldorf a célállomás, addig csak egy kilencórás repülőutat kell kibírni. Fiam elég jól veszi az akadályt, rajzolgat, és játszik a rengeteg aprósággal, amit unaloműzésre vásároltunk neki. De elaludni nem tud. Hiába a hajnali kelés, az időeltolódás és az egész napos ébrenlét, képtelen becsukni a szemét az ismeretlen helyen. Én sem vagyok egy hétköznapi eset, ha nincs a lábam vízszintesen, szó sem lehet alvásról.
Átnyűglődjük a szűnni nem akaró órákat, míg végre a pilóta közli, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert a város felé érkeztünk. Amint a gép ereszkedni kezd, fiam mély, kómaszerű álomba zuhan. Meg sem próbálom felébreszteni, ölben viszem le a gépről, míg a másik vállamon táska himbálózik. Ritának is kijutott a csomagokból. A stewardess kedvesen búcsút int nekünk, nem áll módunkban viszonozni a gesztusát.
A gépről egy hatalmas csuklós buszba terelnek minket, szó sem lehet ülőhelyről, annyian vagyunk. Hosszú kilométereket zötykölődünk a betonon, majd befordulunk néhány barátságtalan hangár közé. Egy hatalmas, sivár csarnokba érkezünk. Itt tudjuk meg, hogy nemrég tűz pusztított a repülőtéren, átmeneti és kényszerből kijelölt helyszíneken folyik az utasok fogadtatása. Álldogálva várunk a bőröndökre, de hiába érkeznek meg, egyetlen kiskocsi sincs a helyszínen, amire felpakolhatnánk. Képtelenség így eljutni a reptér másik végébe, ahol az autót kéne felvenni. Karomon a gyerekkel célba veszem azt a két egyenruhást, akik egy asztal mögött társalognak. Megpróbálom félbeszakítani beszélgetésüket, az egyik épp csak felpillant, majd zavartalanul társalog tovább. Még egyszer megpróbálom megtudakolni, hogy mi lesz a kocsikkal, de a savószemű férfi csak egy hessegető mozdulatot tesz és társalog tovább.
- Mi az, rám van írva, hogy egy senki vagyok?! - elfut a méreg, akkorát rúgok a henger alakú súlyos hamutartóba, hogy az imbolygó táncba kezd. A spenótruhás ráveti magát a telefonra és hadarva ömleszti német mondatait. Most kísértetiesen hasonlít azokhoz a német tisztekhez, akiket szovjet filmekben láttam. A semmiből újabb két egyenruhás tűnik fel, tányérsapkájukról ítélve akár ellentengernagyok is lehetnének.
- Istenem, ezek még mindig mennyire imádják az uniformist! - villan át rajtam.
Hozzám rohannak, vadul hadonásznak.
- Passport! Passport! - kiált rám az egyik.
Fáradtságtól véreres szemekkel, karomon az alvó gyerekkel állom a rohamot.
- Baggage cart! Luggage trolley! - artikulálom nekik, de nem sok remény fűzök a próbálkozáshoz. Előkerülnek kanadai útleveleink, a tisztek gyanakodva méregetnek minket.
- Nem hinném, hogy megbilincselnek! - nyugtatgatom Ritát.
Kétszáz ember figyeli találkozásomat Európával. Az egyenruhás megállás nélkül hadar, nyilván nem tudja, hogy német tudásom a sparhelt szóra korlátozódik. Megpróbálom félbeszakítani.
- Do you speak English?
Válaszra sem méltat. Ez az ő világa, itt ő beszéli a világnyelvet. Vétkem olyan súlyos, hogy már ketten is beszélnek hozzám. Rendbontó vagyok kétségtelen, akinek kijár a törvény szigora. Megzavartam a rendet, meg tán a biztonság is azt diktálja, hogy megfegyelmezzék az ilyen alakokat. Pedig hol vagyunk még szeptember 11 -től?! Az akkori körülmények között akár egy műköszörűs is gépre szállhatott volna a készletével.
Még eltart egy darabig a német nyelvlecke, de legalább mozdul valami, mert végre feltűnik egy melós néhány kiskocsival.
Felpakoljuk a holminkat, irány az autókölcsönző. Átnyújtják a kulcsokat, megkeressük a hatalmas parkolóban azt az Opelt, amely egy hónapig a miénk lesz. Ritával megtanácskozzuk, hogy nem érdemes szállodát keresni és esetleg felzavarni a mélyen alvó gyermeket. Legalább lefaragunk a kényszerű ücsörgéséből, ha addig is haladunk, amíg ő alszik. Elfektetjük a kicsit a hátsó ülésen, még a biztonsági öveket is átkapcsoljuk rajta, nehogy leguruljon út közben. Mielőtt magam is beszállnék, végigpillantok a tökéletes formatervezésű karosszérián. Bekászálódom az ülésre, a kényelmes ülőalkamatosság szinte feledteti a fáradságot. Ámulva vizsgálom a járművet. Elismerésre késztet az elegancia és célszerűség ötvözete. Az ablakon kipillantva a Mercedesek, BMW-k és Audik kecses formáját csodálhatom. Nem tudom megemészteni, hogy egy nemzeten belül hogyan fér össze ez a technikai finomság és harmónia az örökké masírozni kész drillszellemmel.
De irány az autópálya és a közvetlen életveszély! Aki már utazott ezeken az un. autobahnokon, az tudja jól, miről beszélek. Három sávban áramlik a forgalom. A szélsőt figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen ott haladnak a lassabb teherautók és a nehézkesebb járművek, azon egy örökkévalóságig tartana az út. A középső lenne az igazi, mert meg sem kísérlem a legbelsőt, ahol a száguldási őrület folyik. Ha a visszapillantó tükörbe pillantok, reflektorok közeledő fényét látom, de a következő másodpercben már el is húz mellettem egy kocsi, olyan tempóban, hogy a színét sem tudom megállapítani. Ha a belső sávban halad valaki a száguldók előtt, villogtatással és kürtszóval zavarják le onnan. Az illető a középsőbe menekül, vagyis elém. De mögöttem is jönnek, így a 160-as sebesség még nem elegendő a biztonságos távolságtartásra. Percenként fékezek, hogy beférjen elém a belső sávból kivágódó jármű, közben a nyakamon liheg a mögöttem jövő. De mire ez a sietség?! Mindenki agysebész, aki a kórházi ügyeletre igyekszik?! Vagy kihűl a káposztás virsli, míg hazaér?! Nemegyszer látom, hogy a vezető csak felkapaszkodik a sztrádára a becsatlakozásnál, beküzdi magát a belső sávba, aztán öt perc esztelen rohanás után újra otthagyja az egészet. Mennyi időt spórol ezzel az értelmetlen száguldással?!
Hova sietnek ezek?! Néhányan a halálba, mert két ízben is rendőrök terelgetik arrébb a forgalmat, a felismerhetetlenségig összetört roncsok mellett.
Ausztriában végre kedélyesebb a tempó, de már olyan fáradt vagyok, a nyolcórás vezetés és kilencórás repülőút után, hogy nem létező alakokat látok az úton. Végül feladom, megállunk egy kisvárosban, melynek nevét korábban csak a vízállásjelentéskor hallottam. Egy ósdi szállót veszünk célba, amikor közlik a szoba árát, füttyentek egyet, de nem örömömben. Eldobáljuk a holminkat a szobában, végigdőlök az ágyon, a nemzedékek koptatta matracon begurulok a mélyedésbe. Már elkap az elalvás előtti bódulat, mikor kipattan a gyemek szeme, körbetrappol a szobán, majd rajtam lovagolva követeli, hogy meséljem neki a Hófehérkét.
Néhány órás bódulat után újra az országút. Érdekel is minket Európa, alig várjuk, hogy otthon legyünk.
A kocsi végre átgördül a határon, én meg bizalmatlanul méregetem a látottakat. Semmi sem ismerős! Autópályán suhanunk, az út szélén hatalmas színes reklámtáblák, amelyeket eddig csak nyugaton láttunk. Igaz, hiszen már ez is nyugat! De itthon vagyunk, már magyarul harsog a rádió és szerencsémre valami nosztalgia adót fogtunk ki, minden sláger ismerős.
Megállunk egy benzinkútnál. Csillog-villog az egész épület, a bolt áruválasztéka mesébe illő. Némi zavar is elkap egy pillanatra, azt hiszem, hogy olasz lírában kell fizetni, annyi nullát látunk az árcédulákon. De nagyon meggyőző ez az árubőség. Az elegáns, ultramodern töltőállomás láttán elszégyellem magam. Felidézem azt, amikor ismerőseimet faggattam Kanadában, hogy lehet e már otthon ólommentes benzint kapni.
A csoda tovább tart. Új épületeket, pompás házakat és újra csak a hatalmas reklámokat látni. Már közeledünk a Budapesthez, feltűnnek az első városi épületek. Az utcák forgalma elénk ömleszti a régi, elfelejtettnek hitt emlékeket. Amikor a Déli pályaudvar környékén haladunk hátraszólok a fiamnak:
- Nézd csak! Látod ezt a sok kék buszt meg a sárga villamosokat?! - megbicsaklik a hangom, mire befejezem a mondatot.
Kapkodó fejjel gyűjtjük az utcák képét. Áthajtunk az Erzsébet hídon. Meghatottságom ujjongásba vált, mikor meglátom a belváros ismerős házait. Szívdobogva figyeljük a nyüzsgést, a hullámzó tömeget.
- Letekerem az ablakot és kikiabálok, hogy megjöttünk, jó? - javaslom Ritának.
- Mért, azt hiszed észrevették, hogy elmentünk? - vág vissza.
Az utcákon emberek, magyar emberek! Magabiztosan közlekedő járókelők, mindenki tudja, mit csinál, otthon vannak! Kicsit irigyeljük most őket.
Már magunk mögött a belváros, az úti cél Zugló, hogy elfoglalhassuk a bérelt lakást. A címen egy idős úr fogad minket, némi meglepetést tartogatva. Közli lánya üzenetét, mely szerint drágább lett a lakás, melyet lefoglaltunk még Vancouverben.
Tiltakozásunkból fejcsóválásra telik, túl fáradtak vagyunk másik lakást keresgélni. De nagyon nem tetszik ez az üzletpolitika. Az előre megállapodott bérhez csapott hozzá a Kanadában élő fiatalasszony egy csinos kis summát. Úgy látszik, utólag ébredt rá, hogy mily sokat jelent számára ez a kis fészek, melyet annak idején a kerületi tanácstól kapott, mint élenjáró KISZ vezető.
Gyors vizit a családtagoknál. Könnyes ölelkezések, a meghatottság mögött a beletörődő sajnálkozás, hogy mennyit öregedtünk. Aztán a meghökkentő tény, hogy felnőtt nőként látom viszont saját lányomat. Tizennyolc éves, kedves, széparcú teremtés. A külön töltött évek elbizonytalanítanak a közelében. Meg sem merem szívből ölelgetni, úgy érzem magam, mint egy vén szatír, aki fiatal lányokra utazik. Lassan oldódik a feszültség, napokig eltart, amíg újra érzem társaságában a teljes oldottságot.
Másnap a temető. Útközben mesélünk a gyermeknek a sosem látott nagyszülőkről. Figyelmesen hallgat, de olyan lehet számára ez az egész, mintha mesét mondanánk. Bátyám is velünk van, otthonosan jár - kel a sírok között. Ha meggondolom, fiatal korában többórás kitérőre is képes volt, csakhogy elkerülje a temetőt. Mostanában minden vasárnap itt van.
Szüleim sírjához érünk. A fiam még valahol az anyjával nézelődik, bátyám tapintatosan elmegy vízért, hogy egyedül maradhassak. Megérintem az érdes sírkövet, de még nem tudom felfogni, hogy ők nyugszanak itt. Lassan felszívódik bennem a mély, zsongító fájdalom, amit csak az elmúlás tud kiváltani. Anyám neve elhomályosodik, már nem is a temetőben állok, ők vannak körülöttem, kavarognak az emlékek, de minden olyan szomorú mégis. Nem oldja a bánatot, hogy a múlt vesz körül. Aztán megint temető valósága, a jelen ismét rátelepszik erre a rövid káprázatra.
Járjuk a várost, csodálkozunk, emlékezünk és összevetjük a látottakat a magunkban hordozott képekkel. Meglepődve látjuk a hatalmasra nőtt lakótelepi fákat. De kell is a sok zöld, mert rengeteg a lepusztult és piszkos házfal. Az új, impozáns épületek látványát siralmas állapotú házak ellensúlyozzák. Lemerészkedünk a metróba is. Hát, nem ilyen állapotban voltak az állomások, amikor utoljára láttuk őket! Szívszorító az eltelt évek nyoma a falakon és az agyonmázolt, elöregedett szerelvények látványa.
De érnek meglepetések is! Hol vannak már a Vörös Csepelnek felelő Váci út gyárai és munkásai?! Amikor az ismerősöm beszámolt a sorra bezáruló Váci úti üzemekről, rozsdásodó vaskerítéseket és omladozó, pókháló lepte épületeket képzeltem magam elé. Ehelyett autószalonok és üzletházak csábítják a látogatót. Mindenütt az árubőség, a nyugati mintájú polgári jólét jelei. De észrevesszük a hajléktalanokat az aluljárókban és a kocsik között kéregető koldusokat is. Miért törvényszerű, hogy nincs felemelkedés nyomor nélkül?!
Ismerőseink is ezt a kettősséget képviselik. Egyeseket gazdaggá tett a rendszerváltás, mások lemondani kényszerültek a már megszerzett javakról is.
Ma dúsgazdagéknál vendégeskedünk. T. kedélyesen vezet körbe birodalmán, igyekszik szerénynek látszani, de azért a garázsban kezdünk, ahol egy ezüst sport Mercedes és egy japán luxuskocsi parkol. Ezután a teniszpálya következik, majd a lovagterem. Az eredeti, több száz éves falmaradványok élesen kiválnak a felületből, ahogy ezt a mostani felújításoknál megszokhattuk. A boltíves ablakokon keresztül a város esti fényei szikráznak. A kék szalonba nyitunk, a látványt a roskadásig megrakott bárpult uralja. Innen nem a város látható a kör alakú ablakokon, hanem az uszoda vize. Rajtunk kívül most nincs más vendég, így csak a medence alján gördülő víztisztító robotot bámulhatjuk az üvegen át. Röpke pillantás az edzőteremre majd a borospincére és már következhet a beszámoló a különleges karrierről. T. egy eladásra kerülő gyárat vásárolt meg a korábbi igazgatóval közösen, aki tudta, hogy milyen módszerekkel lehet lefaragni a kikiáltási árból. Majd szélnek eresztették a munkásokat és a hatalmas csarnokokat bérbe adták kisiparosoknak. Most nincs más dolga, mint a díjbeszedés. Kettesben éldegél feleségével ebben a csodapalotában és nagyon büszke rá, hogy meg tudta ragadni a kínálkozó alkalmat.
Másnap az értelmiségi barátaimmal találkozunk. Ők nem tartották fontosnak otthonuk bemutatását, így a mi szállásunkon jövünk össze. Mérnők, tanár, műszaki fordító és elektrotechnikus üli körbe az asztalt. Sikertörténetről egyikük sem tud beszámolni. Inkább a közös múltat idézzük, a valamikori nagy reményeket. Felhőtlen a hangulat, de tíz óra után eszelős kapkodás kezdődik, gyors búcsúzkodás és már trappolnak is le a lépcsőn. El akarják érni az utolsó buszt, mert már egyiküknek sincs kocsija.
Nehezen emésztjük a sok változást. A rengeteg új autócsoda az utakon jó érzéssel tölt el minket: lám, nincs már szégyellnivalója hazánknak ezen a téren. De a járdákon csak bukdácsolva, kerülőkkel haladhatunk, a sok ott parkoló kocsi miatt.
Új színfolt a sok piac is, ahol nagyobb az áruválaszték, mint hajdan a Centrum Áruházban. Nejem angolul próbálkozik egy kínai árusnál, de nagy meglepetésünkre magyarul közli a nő az árakat.
- Lassan világnyelv lesz a magyar! - állapítom meg elégedetten.
Akad olyan esténk is, amikor magunkra maradunk a tévé társaságában. Elképedve figyeljük a beszédhibás, rosszul hangsúlyozó, felkészületlen riportereket és műsorvezetőket. Ömlik a trágárság, a lapos viccelődés, az erőltetett jópofaság. Elborzadva szörnyülködünk a látottakon, a fiamat meg átterelem a másik szobába. Inkább ott játsszon, mintsem ezekből a műsorokból gyarapítsa szókincsét. Hogy tudott ennyi idő alatt így lezülleni a beszédkultúra?! Tudom, nincs már cenzúra, de a hatóság helyett néha a jó ízlés is gátat szabhatna ennek a „Nyelvpusztító Mozgalom”-nak.
Elszalad az a néhány hét és hiába zsúfoljuk tele napjainkat, hiányérzettel várjuk a búcsút. Ráadásul, még előttünk az országúti kaland Düsseldorfig. Ráhagyunk bő két napot a visszaútra és most nem erőltetjük a vezetést, amikor jelentkezik a fáradság. Egy kis német faluban a benzinkútnál érdeklődünk szálloda után. A férfi címet firkant egy cetlire, pár utcányira van az egész, de itt nem hotelt találunk, csak egy félig kész vakolatlan házat. Az épület jugoszláv származású gazdája nagy reményekkel mutatja a kiadandó szobát. A téglafalú helyiségben kopott fekvőalkalmatosságok. Az árat is kimondja, majd elképedésünket látva zsebszámológépet kerít és előttünk is elvégzi a bonyolult számtani műveletet. Hadd lássuk, hogy nem csal, ha hárommal szorozza a 150-et, az bizony 450 márka. Megtisztelő, hogy a mi pénzünkön szeretné befejezni a házát, de nem kérünk a dicsőségből. Azért az elgondolkoztat kissé, hogy egyszer semmibe vesznek, máskor meg krőzusnak néznek itt német földön.
Nem is kell sokat bolyongnunk, hogy végül tisztességes körülmények között és jóval olcsóbban töltsük az éjszakát. Kicsit belekóstolunk újra az autós országúti őrületbe, úgy látszik, még mindig sietős azok dolga, akiknek luxuskocsija van. Még egy éjszaka a reptér közelében, másnap meg újra a repülés véget nem érő órái. Alig akarjuk elhinni, hogy már visszafelé tartunk.
Aztán megint a ház, és amikor ismét a hatalmas épületet járom, úgy érzem, hogy nem stimmel valami. Vagy ez nem valóság, vagy az, ahonnan jöttünk.