A másik oldal
Élt Magyarországon, valamikor a harmincas évek idején, egy rendes, fiatal házaspár, akik igen-igen áhítoztak egy gyermek után. Az égiek meg is hallgatták könyörgésüket, de kissé figyelmetlenül, mert az asszonyka ikreket szült. A két fiúcsecsemő jobban hasonlított egymáshoz, mint két tojás. A doktor meg is indokolta a mamának a csodát azzal, hogy egypetéjű ikrekről van szó. A két fiúcska a Tibor és Tamás keresztnevet kapta, és valóban annyira hasonlítottak egymáshoz a későbbiek során is, hogy senki sem tudta megkülönböztetni őket.
Telt, múlt az idő, a fiúcskák szépen cseperedtek, már amennyire a zűrös történelmi viszonyok ezt megengedték. Előbb az óvoda, majd az általános iskola következett, mindig mindenhová együtt jártak, nem kevés fejtörést okozva ezzel környezetüknek. A hasonlóságból származó előnyöket szemérmetlenül kihasználták, de alapjában véve nem sok baj volt velük.
Alig múltak tíz évesek, amikor a főváros ostroma a pincébe kényszerítette őket. Ekkor következett be életükben az első igazi tragédia. Az egyik légiriadó alkalmával édesanyjukat megölte a közelben robbant gránát repeszdarabja. A kaotikus állapotokat és a létbizonytalanságot ez a felfoghatatlan tragédia tetézte. Apjuk nem tudta enyhíteni gyászukat, sértődött önsajnálattal csak a saját veszteségével volt elfoglalva.
A két gyermek kapcsolata még inkább megerősödött. Egymásban próbálták megtalálni a vigaszt és az enyhülést a gyász fájdalmára. Elválaszthatatlanok lettek, szavak nélkül is értették egymást.
Az ostrom után, az apa túl is adott a fiúkon. Intézetbe kerültek, de szerencséjükre nem kellett elszakadniuk egymástól. Ennél több jó aztán nem is várt rájuk a komor épület falai között. Túlkoros csibészekkel osztóztak az intézeti életen. Számtalanszor voltak céltáblái kegyetlen tréfáknak, ilyenkor csak az összefogás segített rajtuk. A második évben, amikor hazalátogattak a karácsonyi szünidőre, az apjuk már az új feleséggel fogadta őket. Az új asszony nem volt az a mesebeli gonosz mostoha, megesett a szíve a fiúkon, és férjénél kierőszakolta, hogy hazakerüljenek a gyerekek.
Csendesebb hétköznapok következtek, lazulhatott a szorosra font testvéri kötelék is. Míg korábban nem cseréltek volna senkivel az összetartozás mámorában, addig újabban indulatokat váltott ki belőlük ez a testi és lelki kettősség. Mert változatlanul nem lehetett megkülönböztetni őket. Környezetük már fel is adta a próbálkozást. Tibi, avagy Tomi – volt a megszólításuk, hogy elkerüljék a félreértést.
Jól tanultak és kitűnő érzékük volt a műszaki dolgok iránt. Együtt felvételiztek a Műegyetemre is, ahol újfajta életformával ismerkedhettek. Megjelentek az első lányok is az életükben, úgy festett, hogy a jövő simán és tervszerűen alakul.
1956-ot írtunk akkor. Október 23-án az egyetemi ifjúság az utcákra vonult. Ők is ott tüntettek a többiekkel a Bem szobornál, és osztogatták a felhevült sokaságnak az egyetemisták 16 pontját. Együtt meneteltek az Országház elé, majd a Sztálin szobor következett. Önfeledt, mámoros napokat éltek át a fiúk. De az öröm rövid volt, csalóka.
Novemberben már utcai harcokban próbálták megállítani a szovjet csapatokat. Jó néhány bajtársuk halt meg mellettük, őket megóvta a vakszerencse. A harcok egyre kilátástalanabbak lettek. A két fiú, fogyatkozó hittel készült a legrosszabbra. A néhány fős csapat lőszere estére elfogyott. Az egyetemisták szétszéledtek, az ikrek egy évfolyamtársuknál húzták meg magukat. Másnap viharkabátos férfi keltette őket. Az ablakból lemutatott a hajnali szürkületben ziháló, kopott teherautóra.
- Indulunk Bécsbe! Siessetek, minden perc számít!
Tomi azonnal felpattant, Tibi is ösztönösen mozdult, aztán mégis a helyén maradt. Tomi megütközve nézett rá:
- Mi van?! Mire vársz?!
- Nem megyek! – mondta Tibi kissé bizonytalanul.
Tamás nem akart hinni a fülének. Ő volt az idősebb, két perccel, megszokta, hogy az ő döntései szerint mennek a dolgok.
- Megőrültél?! Lecsuknak, felakasztanak!
- Nem. Nem tudok elmenni!- válaszolta Tibi, határozatlanul, karjait szánakozva széttárva.
- De miért, az Istenért?! Mi van veled?!
- Nincs erőm ehhez az egész cirkuszhoz! Nem éri meg! Majdcsak lesz valahogy! Nem akaszthatnak fel mindenkit.
A viharkabátos férfi szitkozódva nézte az óráját. Tomi könyörgőre fogta a dolgot, de Tibi hajthatatlan volt. Ez a makacsság feldühítette, átkozódni kezdett, és amikor a viharkabátos elindult, káromkodva követte. Az ajtóból visszanézett öccsére, mély fájdalommal, tehetetlenül. Aztán már csak a lépései kongtak a lépcsőházban. Tibi az ablakból nézte, ahogy a testvére felkapaszkodik a teherautó platójára. Kiáltani szeretett volna, hogy meggondolta magát, de nem jött ki hang a torkán. A kocsi elindult, lassan, rázkódva távolodott a macskaköveken.
Tibor nem tudott tovább a lakásban maradni. Fásultan bandukolt a rommá lőtt belvárosi utcákon. Aztán hazament az apjához. Az öreg rémülten nyitott ajtót. Kezét tördelve hallgatta Tibor beszámolóját testvére távozásáról.
- Elment az eszed?! Nem mentél vele?! A nyakunkra hozod az ávót! Itt nem maradhatsz! – hadarta. – Bajba sodrod az egész családot!
A fiú sarkon fordult és köszönés nélkül távozott. Két napig elhagyott, romos lakásokban húzta meg magát. Aztán felkereste Gizit, az elvált asszonyt, aki nem kérdezősködött. Meleg fürdőt készített neki, összeütött némi vacsorát, és maga mellé fogadta az ágyába.
Gizi okos asszony volt, tudta, hogy a meleg étel és a gyengéd ölelés nem elég segítség a fiúnak ezekben az időkben. Hosszan és kitartóan tárgyalt apjával, aki egy kispesti vasgyár párttitkára volt. Amikor Tibort begyűjtötték, Gizi apja hajlandó volt tanúsítani, hogy a fiú az ő lakásukban töltötte a zűrös napokat, lánya társaságában. Tibor nem akart hős lenni, belement ebbe a hazugságba, és amikor szabadon engedték, úgy érezte, háláját csak azzal tudja kimutatni a család felé, ha feleségül veszi Gizit.
Szerény esküvőt tartottak, aztán, amikor visszatértek a megszokott hétköznapok, Tibor megpróbált elhelyezkedni. Az egyetemmel nem is próbálkozott. Nem tudott megbirkózni a bebörtönzött és halott évfolyamtársak emlékével.
Egy textilüzemben vállalt munkát. Nem volt törtető, nem hajtotta agyon magát, de pontos volt és megbízható. A főnöke hamar megkedvelte, különösen azok után, hogy Tibi előállt egy javaslattal, amely megkönnyítette a gépről lefutó anyagok összegyűjtését. Nem fáradt azzal, hogy beadja újításnak, inkább a főnökére ruházta a dicsőséget. Az öreg szép pénzt kapott a hasznot hajtó javaslatért, amit azzal hálált meg, hogy a fiút kineveztette művezetőnek. Tibort nemigen elégítették ki a rábízott feladatok, nem hozták lázba a munkaversenyek, és a brigádmozgalmak. Inkább a nők körül forgolódott, ezzel kárpótolta magát az unalomba fulladt házasságáért. Nem kellett hosszas csatákat vívnia a kolleganők kegyeiért, de sértődötten tapasztalta, hogy akármilyen fiatal és jóképű, mégis vannak elérhetetlen magasságok számára. Az irodaház csinos mérnöknői és a vezető beosztásban lévő asszonyok nem vették emberszámba.
Aztán Gizi is talált magának valakit, így közös megegyezéssel elváltak. Tibor albérletbe került, keserűen állapította meg, hogy elmúlt harminc éves és még nem ért el semmit az életben. Egyedül a zene jelentett vigaszt számára. Ha bekapcsolta a rádiót, magáról megfeledkezve hallgatta a klasszikus zenedarabokat, melyek távolságot és időtlenséget üzentek a behunyt szemmel üldögélő férfinak. Ikertestvérére gondolt, akit már több mint tíz éve nem látott. Néhány óvatosan megfogalmazott képeslap tudatta csak, hogy jól mennek dolgai odakinn. Tibor átkozta magát, hogy akkor nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy kövesse bátyját.
Tamás azon az emlékezetes hajnalon valóban elindult Bécs felé, bár út közben többször elfogta a kísértés, hogy leugorjon a teherautóról, de mégsem tudta rászánni magát.
Aránylag simán eljutottak Bécsig, itt egy menekülttáborba terelték őket. A nyugat szimpátiája még töretlen volt a magyar szabadságharcosok iránt, így alig néhány hónapos várakozás után utazhatott tovább Kanadába. Egy hatalmas tengerjáró hajó fedélzetén hagyták el a kontinenst. Tamás elhagyottan szemlélte a távolodó szárazföldet, nem hitt benne, hogy valaha is visszajut majd ide.
Kanadában minden idegen volt, olybá tűnt az egész, mint egy másik égitest. A hatóságok nem voltak szigorúak, Torontó is érdekesnek ígérkezett a pesti aszfalt után, Tamás mégis úgy érezte, mint akit száműzetésbe küldtek. Különösen azok után, hogy kiderült, el kell fogadnia a számára kijelölt munkahelyet. Elhagyták a várost és csatlakoztak a vadonban dolgozó munkásokhoz. Egy hatalmas erőmű alapjait rakták le, nehéz, embert próbáló, kemény munkával. Több ezer sorstársával osztózott a megpróbáltatásokban. Csak az tartotta benne a lelket, hogy tudta, egy év után szabadon mehet bármerre az országban. Esténként, a szállásán leginkább az angol nyelvkönyveket bújta, mihamarabb szeretett volna önálló lenni, minden értelemben.
Amint letelt az év, azonnal elhagyta az építkezést. Torontóban kötött ki, úgy gondolta, a nagyvárosi nyüzsgés kissé kárpótolja majd a magyar fővárosért. Egy raktárban kezdett dolgozni, és bár nem volt oka panaszra, de többre vágyott. Főnöke, az öreg lengyel is továbbtanulásra biztatta. Tamás még habozott egy kicsit, de aztán nekivágott a Torontói Egyetemnek. Görcsös igyekezettel próbált lépést tartani a követelményekkel. Úgy érezte, több esélye van a sikerre, ha teljesen átáll az angol nyelvre. Ezért kibúvókat keresett, ha a honfitársak köréből ajánlottak férjhez menésre áhítozó hajadonokat. Egyik professzora lányának kezdett udvarolni és bár nemigen hozta lázba a magas, szeplős, walesi ősökkel büszkélkedő lány, de azért kötelességtudóan megkérte a kezét.
A diploma kézhezvétele után nem sokkal sor került az esküvőre is. A nászajándékokkal együtt kapta az após barátjának állásajánlatát.
Mérnök lett egy elektronikai gyárban. Örömmel dolgozott a kihívásokkal teli területen. Fizetésén meglátszott a főnöki pártfogás, és az apósék sem zárkóztak el a támogatástól, így hamarosan saját házba költözhetett az ifjú pár. Úgy tűnt, hogy minden rendben van körülötte, de ha esténként, a hatalmas íróasztalánál végre magára maradt, gyakran mély lelki fájdalom gyötörte. A szomorúságot hiányérzet és türelmetlenség váltotta. Tudta jól, honvágya van. Magyar ismerőseitől könyveket kunyerált és nagy élvezettel olvasta azokat a regényeket, melyeket elbliccelt középiskolás korában. Lemezjátszóján felcsendültek a klasszikus magyar szerzők darabjai, de ezek a zenehallgatások inkább felerősítették az elvágyódást.
Az utazások sem segítettek rajta. Szabadságai alatt bebarangolták Amerikát, később eljutottak egzotikus tájakra is, s bár hálás volt a sorsának, hogy megismerhette ezeket a különleges helyeket, de mégsem tudta csillapítani a sóvárgását szülőföldje után. Érdeklődni kezdett a lehetőségek iránt, és megtudta, hogy büntetlenül hazatérhet. Amikor a válás pontot tett házasságára, nem halogatta tovább a látogatást.
Húsz évi távollét után borult össze a két testvér. Könnyeiken keresztül vizsgálgatták egymást. Még mindig kísérteties volt a hasonlóság, de a mérleg Tamás javára billent. Nemcsak a jól szabott öltönye miatt, de napbarnított bőre, és simább arca is azt sugallta a szemlélőnek, mintha évekkel lenne fiatalabb testvérénél.
Tamás leesett állal csodálkozott rá Pestre. Arra számított, hogy a város elhanyagolt lesz és élettelen. Meglepődve tapasztalta a változást. Ha nem is lehetett Las Vegashoz hasonlítani az esti díszkivilágítást, de a fejlődés tagadhatatlan volt. A szaporodó gépkocsik, a tömött kirakatok, a város alatti Metró, és a jobban öltözött emberek láttán fényévnyi távolságra érezte az 56 előtti időket.
Tibor sem panaszkodhatott, hiszen az eltelt évek alatt erőt vett magán, diplomát szerzett, és egy nagyvállaltnál talált munkát. Sőt, egy szerény kis társasházra is befizetett, ahol vendégül láthatta bátyját. A két testvér újra elválaszthatatlanná vált ezekben a napokban. Apjukat is együtt látogatták, aki a találkozást arra használta fel, hogy zsörtölődve panaszkodjon életkörülményeiről és romló egészségéről. Úgy tűnt, a messziről jött fia beszámolójára nem is igen kíváncsi.
Tamás mindenbe bele akart kóstolni. Tibor készségesen asszisztált a számtalan programhoz. Fékeveszett energiával habzsolták a város nyújtotta örömöket. Esténként, ha holtfáradtan hazatértek a kis lakásba, már erőt vett rajtuk a közelgő elválás miatt érzett szomorúság. Ha egy üveg bor is került az asztalra, akár könnyekig merültek a kétségbeesésbe. Tamás néha arra próbálta csábítani öccsét, hogy kövesse őt külföldre, de aztán eszébe jutott a mardosó honvágy, és kissé szégyenkezve elhallgatott. Tibor is próbálta volna győzködni a bátyját, hogy maradjon végleg otthon, de átvillant rajta, hogy micsoda lehetőségektől fosztaná meg ezzel.
Az ötlet egy átmulatott szombat este után született meg Tibor agyában. Előbb kissé akadozva, majd annál nagyobb lendülettel győzködte bátyját.
- Öregem, mi lenne, ha cserélnénk?
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Tamás. – Milyen csere?
- Figyelj! Emlékszel arra a Kastner regényre, a Két Lottira? Vagy a Koldus és Királyfira, Mark Twaintől? Nahát öregem, ez lenne a megoldás!
- Nem értem!
- Nem a fenét! Figyelj!- folytatta Tibor, nagy lendülettel.- Neked honvágyad van, majd megesz a fene a hazád után. Én meg még ki sem mozdultam az országból. Ja igaz, egyszer voltam már Prágában, és slussz. És ez lesz a jövőben is. Nyugattal nem is próbálkozom, tudod, nem vagyok megbízható. Szóval mindegyikünk megkapná azt, amire vágyik! Te élhetsz itthon, élvezheted a pesti életet, csajozhatsz kedvedre, én meg világot látok.
- Ez hülyeség! – legyintett Tomi, – Ha át is jutsz a határon, akkor meg mit fogsz csinálni kinn? Még angolul se tudsz. Lebuksz az első percben.
- Hát először is, már nem vagyok kezdő angolból! Az első időkben meg a nyakamra tekerek egy adag kötszert és elmutogatom, hogy megsérültek a hangszálaim. Te meg itthon maradhatsz és tied az egész város! Gondolj csak arra a kis szőkére, tegnap este!
Ez igen hatásos érvnek bizonyult. De azért nem adta meg magát.
- Mi lenne, ha most hagynánk a fenébe ezt az egészet, aztán inkább pár év múlva, nagyobb előkészület után próbálnánk meg?
- Pár év múlva? – hördült fel Tibor. – Pár év múlva te hazaállítasz feszülő pofával, hófehér porcelán fogakkal, meg beültetett műhajjal ott elöl. Én meg addig csendesen lehervadok, mint egy száradó növény. Ki fog akkor már minket összetéveszteni?!
- És mi lesz a vezetéssel? – kezdett újra akadékoskodni Tamás. - Ripityára töröd magad az első nap azzal a hatalmas Buickkal.
- Megoldom! Majd megoldom! – bizonygatta Tibor. – Jogsim már van, mindent szépen, sorban, ügyesen megoldok. És különben is, van még jó pár napunk, hogy átvegyünk minden részletet.
Tamás még nem mert igent mondani.
- És mi lesz velem a te munkahelyeden? Nem is ismerek senkit, a nevüket sem tudom, azonnal lebukunk.
- Hát először is, mindenkit megmutogatok fényképről. Aztán, ha minden kötél szakad, mindketten bedobhatjuk, hogy balesetünk volt, kis emlékezet kieséssel. Na, ne légy már olyan nehézkes! Arra gondolj, amit ezzel a trükkel nyerni fogunk! Aztán, majd visszacseréljük a szerepeket jövőre.
Tamásnak kezdett tetszeni a dolog. Egy újfajta kihívást látott ebben a játékban. Miért is ne?! Újra Pesten élni, az imádott Pesten, és a honvágyat is el lehet felejteni.
Tibor meg nagyon menni akart. Hogy ne Csehszlovákia jelentse a külföldet, hogy ne filmeken lássa a tengert.
A hátralévő napok már a tervezgetés jegyében teltek. Néha kivitelezhetetlen marhaságnak tartották az egészet, máskor lelkesen tervezték a részleteket.
Elérkezett az indulás napja. Tibor elköszönt a testvérétől és repülőre szállt. A cserét nem vette észre senki a határon, sőt később sem, amikor megérkezett testvére fényűző otthonába.
Az első napokban szinte fuldoklott az élmények sokaságától. Sokkolták az elképesztő méretek, a hatalmas épületek, a széles utak, az irdatlan távolságok, az óriási kocsik, az elképesztő árubőség. De különös módon, míg otthon csak elragadtatással gondolt erre a földrészre, itt hamarosan felfedezte a dolgok fonákságait is. Már nem csodálni valónak látta a hatalmas amerikai kocsikat, hanem értelmetlen nagyzolásnak. Odahaza olvadozott a gyönyörtől, mikor hallotta, hogy itt százféle tévéműsor közül válogathat. Pár nap múlva már valósággal őrjöngés fogta el, mert az állandóan felbukkanó reklámok darabokra törték a legérdekesebb filmet is. Rácsodálkozott az emberek sokféleségére, de félve tapasztalta, hogy nem érzi magát biztonságban, ha színes bőrűek csoportjába keveredik. Kíváncsian vizsgálgatta a hívogató csomagolású cikkeket és az itthon ritkán kapható déligyümölcsöket. Eleinte nem tudott betelni velük, de pár hét múlva rájött, hogy unja a banánt. Érdeklődve, de egyre kritikusabban habzsolta az új életformát. Hamar belerázódott a testvére szerepébe, és ha voltak is zökkenők, és ha értetlenséget is váltott ki néha a viselkedése, de senki sem gyanakodott. Csak most derült ki, hogy bátyja mennyire elszigetelten élt. Ő is magányos maradt és idegen ebben a különös világban. Megdöbbent a dolgok gépiességén, a felületes kapcsolatokon, a közönyön, a rideg üzletiségen. Bántotta a hamiskodó kedvesség, amely mögött nem volt igazi érzelem. Keserűen tapasztalta, hogy csak az anyagiak döntik el helyét, kapcsolatait, lehetőségeit ebben a társadalomban. Újfajta félelmekkel találkozott. A magány, a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság kísérte azt a képmutató derűt, amit leolvashatott ismerősei arcáról.
Aztán már a város csillogása és a luxus sem kápráztatták többé. A hajtós, soha nem lazító életformától állandó feszültséget érzett. És hiányzott Pest, kegyetlenül, egyre erősebben. .
Tamás izgatottan vette birtokba a várost, öccse távozása után. Felpréselte magát a tömött buszra, hogy eljusson a munkahelyére. A tömeg lökdösődött és igen kellemetlen szagot árasztott. Tamást a gyárban érte az újabb meglepetés. Füstös, rosszul megvilágított teremben dolgoztak a melósok, az irodán pedig nyolc személy osztózott. Délben az üzemi konyhán híg löttyöt kanalazott leves gyanánt. Második fogásként egy kőkemény krumplival és egy prézlibe fulladt rántott hússal birkózott. Délután egy termelési értekezleten szajkózták a párthatározatokat és a munkafegyelmet, többször is elbóbiskolt a kényelmetlen faszéken. Este csőtörés volt a házban, egy svájcisapkás szaki sűrű káromkodások közepette, borízű hangon oktatta ki, hogy mivel őt nem fizetik meg rendesen, elvárja a borravalót. Tamás ijedten kotort elő néhány bankjegyet, az öreg meg nem nagy meggyőződéssel ütögette a mosogató alatti csöveket. A mester távoztával Tamás leült tévét nézni. Egy szovjet melodrámát adtak, ijedten el akart kapcsolni, de a második program csak kásás képpel, zörgő hanggal jött be. Csalódottan feküdt le, arra gondolva, hogy holnap minden kezdődik elölről.
A napok csigalassúsággal teltek, az elképzelt remek programokból sem lett semmi, mert Tamás szeme előtt ott lebegett az a vékony papírcsík, amely a havi fizetése mellett lapult a borítékban. Ebből nem lehet ugrálni-gondolta ijedten. Rémülete nem volt alaptalan, mert rá kellett jönnie, hogy csak komoly megtartóztatások árán képes a felszínen tartani magát.
A színtelen hétköznapok kikezdték a honvágy táplálta illúziókat. Minden igyekezete ellenére csak a rossz tapasztalatai gyarapodtak. A körzeti orvosnál, a több órás sorállás után, a tanácsi ügyintézőnél, aki gorombán küldte el, az utcákon, az üzletekben, a szórakozóhelyeken és sajna még az étteremben is, ahol otthagyta a pincér, mert egy külföldi társaság telepedett le a szomszéd asztalhoz.
Azon vette észre magát, hogy sóvárogva nézegeti a nyugati márkájú kocsikat, és a kis szőke sem akart szóba állni vele, aki pár hete még boldogan gyömöszölte retiküljébe a kapott dollárokat.
Egyre többet gondolt Torontóra, és ilyenkor sóvárgás fogta el a megszokott élete után.
Aztán az egyik hét végén, a kommunista szombati műszakból jövet, útba ejtette a postát. Táviratot küldött testvérének, hogy nagyon várja.
Tibor meg is érkezett, meglepően hamar. Borongós hangulatban számoltak be egymásnak a szerzett tapasztalatokról.
Aznap este rettenetesen berúgtak. Egymásba kapaszkodva imbolyogtak hazafelé a néptelen óbudai utcácskán. Tamás hirtelen megállt, karját a magasba emelte, majd rázendített: Máma itt, holnap ott, oly mindegy, itt se jó, ott se jó, oly mindegy . . .
Öccse teli torokból harsogta vele az ismert dalt. Meg-megcsukló énekükre bánatos vonyítással feleltek a kutyák.
Élt Magyarországon, valamikor a harmincas évek idején, egy rendes, fiatal házaspár, akik igen-igen áhítoztak egy gyermek után. Az égiek meg is hallgatták könyörgésüket, de kissé figyelmetlenül, mert az asszonyka ikreket szült. A két fiúcsecsemő jobban hasonlított egymáshoz, mint két tojás. A doktor meg is indokolta a mamának a csodát azzal, hogy egypetéjű ikrekről van szó. A két fiúcska a Tibor és Tamás keresztnevet kapta, és valóban annyira hasonlítottak egymáshoz a későbbiek során is, hogy senki sem tudta megkülönböztetni őket.
Telt, múlt az idő, a fiúcskák szépen cseperedtek, már amennyire a zűrös történelmi viszonyok ezt megengedték. Előbb az óvoda, majd az általános iskola következett, mindig mindenhová együtt jártak, nem kevés fejtörést okozva ezzel környezetüknek. A hasonlóságból származó előnyöket szemérmetlenül kihasználták, de alapjában véve nem sok baj volt velük.
Alig múltak tíz évesek, amikor a főváros ostroma a pincébe kényszerítette őket. Ekkor következett be életükben az első igazi tragédia. Az egyik légiriadó alkalmával édesanyjukat megölte a közelben robbant gránát repeszdarabja. A kaotikus állapotokat és a létbizonytalanságot ez a felfoghatatlan tragédia tetézte. Apjuk nem tudta enyhíteni gyászukat, sértődött önsajnálattal csak a saját veszteségével volt elfoglalva.
A két gyermek kapcsolata még inkább megerősödött. Egymásban próbálták megtalálni a vigaszt és az enyhülést a gyász fájdalmára. Elválaszthatatlanok lettek, szavak nélkül is értették egymást.
Az ostrom után, az apa túl is adott a fiúkon. Intézetbe kerültek, de szerencséjükre nem kellett elszakadniuk egymástól. Ennél több jó aztán nem is várt rájuk a komor épület falai között. Túlkoros csibészekkel osztóztak az intézeti életen. Számtalanszor voltak céltáblái kegyetlen tréfáknak, ilyenkor csak az összefogás segített rajtuk. A második évben, amikor hazalátogattak a karácsonyi szünidőre, az apjuk már az új feleséggel fogadta őket. Az új asszony nem volt az a mesebeli gonosz mostoha, megesett a szíve a fiúkon, és férjénél kierőszakolta, hogy hazakerüljenek a gyerekek.
Csendesebb hétköznapok következtek, lazulhatott a szorosra font testvéri kötelék is. Míg korábban nem cseréltek volna senkivel az összetartozás mámorában, addig újabban indulatokat váltott ki belőlük ez a testi és lelki kettősség. Mert változatlanul nem lehetett megkülönböztetni őket. Környezetük már fel is adta a próbálkozást. Tibi, avagy Tomi – volt a megszólításuk, hogy elkerüljék a félreértést.
Jól tanultak és kitűnő érzékük volt a műszaki dolgok iránt. Együtt felvételiztek a Műegyetemre is, ahol újfajta életformával ismerkedhettek. Megjelentek az első lányok is az életükben, úgy festett, hogy a jövő simán és tervszerűen alakul.
1956-ot írtunk akkor. Október 23-án az egyetemi ifjúság az utcákra vonult. Ők is ott tüntettek a többiekkel a Bem szobornál, és osztogatták a felhevült sokaságnak az egyetemisták 16 pontját. Együtt meneteltek az Országház elé, majd a Sztálin szobor következett. Önfeledt, mámoros napokat éltek át a fiúk. De az öröm rövid volt, csalóka.
Novemberben már utcai harcokban próbálták megállítani a szovjet csapatokat. Jó néhány bajtársuk halt meg mellettük, őket megóvta a vakszerencse. A harcok egyre kilátástalanabbak lettek. A két fiú, fogyatkozó hittel készült a legrosszabbra. A néhány fős csapat lőszere estére elfogyott. Az egyetemisták szétszéledtek, az ikrek egy évfolyamtársuknál húzták meg magukat. Másnap viharkabátos férfi keltette őket. Az ablakból lemutatott a hajnali szürkületben ziháló, kopott teherautóra.
- Indulunk Bécsbe! Siessetek, minden perc számít!
Tomi azonnal felpattant, Tibi is ösztönösen mozdult, aztán mégis a helyén maradt. Tomi megütközve nézett rá:
- Mi van?! Mire vársz?!
- Nem megyek! – mondta Tibi kissé bizonytalanul.
Tamás nem akart hinni a fülének. Ő volt az idősebb, két perccel, megszokta, hogy az ő döntései szerint mennek a dolgok.
- Megőrültél?! Lecsuknak, felakasztanak!
- Nem. Nem tudok elmenni!- válaszolta Tibi, határozatlanul, karjait szánakozva széttárva.
- De miért, az Istenért?! Mi van veled?!
- Nincs erőm ehhez az egész cirkuszhoz! Nem éri meg! Majdcsak lesz valahogy! Nem akaszthatnak fel mindenkit.
A viharkabátos férfi szitkozódva nézte az óráját. Tomi könyörgőre fogta a dolgot, de Tibi hajthatatlan volt. Ez a makacsság feldühítette, átkozódni kezdett, és amikor a viharkabátos elindult, káromkodva követte. Az ajtóból visszanézett öccsére, mély fájdalommal, tehetetlenül. Aztán már csak a lépései kongtak a lépcsőházban. Tibi az ablakból nézte, ahogy a testvére felkapaszkodik a teherautó platójára. Kiáltani szeretett volna, hogy meggondolta magát, de nem jött ki hang a torkán. A kocsi elindult, lassan, rázkódva távolodott a macskaköveken.
Tibor nem tudott tovább a lakásban maradni. Fásultan bandukolt a rommá lőtt belvárosi utcákon. Aztán hazament az apjához. Az öreg rémülten nyitott ajtót. Kezét tördelve hallgatta Tibor beszámolóját testvére távozásáról.
- Elment az eszed?! Nem mentél vele?! A nyakunkra hozod az ávót! Itt nem maradhatsz! – hadarta. – Bajba sodrod az egész családot!
A fiú sarkon fordult és köszönés nélkül távozott. Két napig elhagyott, romos lakásokban húzta meg magát. Aztán felkereste Gizit, az elvált asszonyt, aki nem kérdezősködött. Meleg fürdőt készített neki, összeütött némi vacsorát, és maga mellé fogadta az ágyába.
Gizi okos asszony volt, tudta, hogy a meleg étel és a gyengéd ölelés nem elég segítség a fiúnak ezekben az időkben. Hosszan és kitartóan tárgyalt apjával, aki egy kispesti vasgyár párttitkára volt. Amikor Tibort begyűjtötték, Gizi apja hajlandó volt tanúsítani, hogy a fiú az ő lakásukban töltötte a zűrös napokat, lánya társaságában. Tibor nem akart hős lenni, belement ebbe a hazugságba, és amikor szabadon engedték, úgy érezte, háláját csak azzal tudja kimutatni a család felé, ha feleségül veszi Gizit.
Szerény esküvőt tartottak, aztán, amikor visszatértek a megszokott hétköznapok, Tibor megpróbált elhelyezkedni. Az egyetemmel nem is próbálkozott. Nem tudott megbirkózni a bebörtönzött és halott évfolyamtársak emlékével.
Egy textilüzemben vállalt munkát. Nem volt törtető, nem hajtotta agyon magát, de pontos volt és megbízható. A főnöke hamar megkedvelte, különösen azok után, hogy Tibi előállt egy javaslattal, amely megkönnyítette a gépről lefutó anyagok összegyűjtését. Nem fáradt azzal, hogy beadja újításnak, inkább a főnökére ruházta a dicsőséget. Az öreg szép pénzt kapott a hasznot hajtó javaslatért, amit azzal hálált meg, hogy a fiút kineveztette művezetőnek. Tibort nemigen elégítették ki a rábízott feladatok, nem hozták lázba a munkaversenyek, és a brigádmozgalmak. Inkább a nők körül forgolódott, ezzel kárpótolta magát az unalomba fulladt házasságáért. Nem kellett hosszas csatákat vívnia a kolleganők kegyeiért, de sértődötten tapasztalta, hogy akármilyen fiatal és jóképű, mégis vannak elérhetetlen magasságok számára. Az irodaház csinos mérnöknői és a vezető beosztásban lévő asszonyok nem vették emberszámba.
Aztán Gizi is talált magának valakit, így közös megegyezéssel elváltak. Tibor albérletbe került, keserűen állapította meg, hogy elmúlt harminc éves és még nem ért el semmit az életben. Egyedül a zene jelentett vigaszt számára. Ha bekapcsolta a rádiót, magáról megfeledkezve hallgatta a klasszikus zenedarabokat, melyek távolságot és időtlenséget üzentek a behunyt szemmel üldögélő férfinak. Ikertestvérére gondolt, akit már több mint tíz éve nem látott. Néhány óvatosan megfogalmazott képeslap tudatta csak, hogy jól mennek dolgai odakinn. Tibor átkozta magát, hogy akkor nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy kövesse bátyját.
Tamás azon az emlékezetes hajnalon valóban elindult Bécs felé, bár út közben többször elfogta a kísértés, hogy leugorjon a teherautóról, de mégsem tudta rászánni magát.
Aránylag simán eljutottak Bécsig, itt egy menekülttáborba terelték őket. A nyugat szimpátiája még töretlen volt a magyar szabadságharcosok iránt, így alig néhány hónapos várakozás után utazhatott tovább Kanadába. Egy hatalmas tengerjáró hajó fedélzetén hagyták el a kontinenst. Tamás elhagyottan szemlélte a távolodó szárazföldet, nem hitt benne, hogy valaha is visszajut majd ide.
Kanadában minden idegen volt, olybá tűnt az egész, mint egy másik égitest. A hatóságok nem voltak szigorúak, Torontó is érdekesnek ígérkezett a pesti aszfalt után, Tamás mégis úgy érezte, mint akit száműzetésbe küldtek. Különösen azok után, hogy kiderült, el kell fogadnia a számára kijelölt munkahelyet. Elhagyták a várost és csatlakoztak a vadonban dolgozó munkásokhoz. Egy hatalmas erőmű alapjait rakták le, nehéz, embert próbáló, kemény munkával. Több ezer sorstársával osztózott a megpróbáltatásokban. Csak az tartotta benne a lelket, hogy tudta, egy év után szabadon mehet bármerre az országban. Esténként, a szállásán leginkább az angol nyelvkönyveket bújta, mihamarabb szeretett volna önálló lenni, minden értelemben.
Amint letelt az év, azonnal elhagyta az építkezést. Torontóban kötött ki, úgy gondolta, a nagyvárosi nyüzsgés kissé kárpótolja majd a magyar fővárosért. Egy raktárban kezdett dolgozni, és bár nem volt oka panaszra, de többre vágyott. Főnöke, az öreg lengyel is továbbtanulásra biztatta. Tamás még habozott egy kicsit, de aztán nekivágott a Torontói Egyetemnek. Görcsös igyekezettel próbált lépést tartani a követelményekkel. Úgy érezte, több esélye van a sikerre, ha teljesen átáll az angol nyelvre. Ezért kibúvókat keresett, ha a honfitársak köréből ajánlottak férjhez menésre áhítozó hajadonokat. Egyik professzora lányának kezdett udvarolni és bár nemigen hozta lázba a magas, szeplős, walesi ősökkel büszkélkedő lány, de azért kötelességtudóan megkérte a kezét.
A diploma kézhezvétele után nem sokkal sor került az esküvőre is. A nászajándékokkal együtt kapta az após barátjának állásajánlatát.
Mérnök lett egy elektronikai gyárban. Örömmel dolgozott a kihívásokkal teli területen. Fizetésén meglátszott a főnöki pártfogás, és az apósék sem zárkóztak el a támogatástól, így hamarosan saját házba költözhetett az ifjú pár. Úgy tűnt, hogy minden rendben van körülötte, de ha esténként, a hatalmas íróasztalánál végre magára maradt, gyakran mély lelki fájdalom gyötörte. A szomorúságot hiányérzet és türelmetlenség váltotta. Tudta jól, honvágya van. Magyar ismerőseitől könyveket kunyerált és nagy élvezettel olvasta azokat a regényeket, melyeket elbliccelt középiskolás korában. Lemezjátszóján felcsendültek a klasszikus magyar szerzők darabjai, de ezek a zenehallgatások inkább felerősítették az elvágyódást.
Az utazások sem segítettek rajta. Szabadságai alatt bebarangolták Amerikát, később eljutottak egzotikus tájakra is, s bár hálás volt a sorsának, hogy megismerhette ezeket a különleges helyeket, de mégsem tudta csillapítani a sóvárgását szülőföldje után. Érdeklődni kezdett a lehetőségek iránt, és megtudta, hogy büntetlenül hazatérhet. Amikor a válás pontot tett házasságára, nem halogatta tovább a látogatást.
Húsz évi távollét után borult össze a két testvér. Könnyeiken keresztül vizsgálgatták egymást. Még mindig kísérteties volt a hasonlóság, de a mérleg Tamás javára billent. Nemcsak a jól szabott öltönye miatt, de napbarnított bőre, és simább arca is azt sugallta a szemlélőnek, mintha évekkel lenne fiatalabb testvérénél.
Tamás leesett állal csodálkozott rá Pestre. Arra számított, hogy a város elhanyagolt lesz és élettelen. Meglepődve tapasztalta a változást. Ha nem is lehetett Las Vegashoz hasonlítani az esti díszkivilágítást, de a fejlődés tagadhatatlan volt. A szaporodó gépkocsik, a tömött kirakatok, a város alatti Metró, és a jobban öltözött emberek láttán fényévnyi távolságra érezte az 56 előtti időket.
Tibor sem panaszkodhatott, hiszen az eltelt évek alatt erőt vett magán, diplomát szerzett, és egy nagyvállaltnál talált munkát. Sőt, egy szerény kis társasházra is befizetett, ahol vendégül láthatta bátyját. A két testvér újra elválaszthatatlanná vált ezekben a napokban. Apjukat is együtt látogatták, aki a találkozást arra használta fel, hogy zsörtölődve panaszkodjon életkörülményeiről és romló egészségéről. Úgy tűnt, a messziről jött fia beszámolójára nem is igen kíváncsi.
Tamás mindenbe bele akart kóstolni. Tibor készségesen asszisztált a számtalan programhoz. Fékeveszett energiával habzsolták a város nyújtotta örömöket. Esténként, ha holtfáradtan hazatértek a kis lakásba, már erőt vett rajtuk a közelgő elválás miatt érzett szomorúság. Ha egy üveg bor is került az asztalra, akár könnyekig merültek a kétségbeesésbe. Tamás néha arra próbálta csábítani öccsét, hogy kövesse őt külföldre, de aztán eszébe jutott a mardosó honvágy, és kissé szégyenkezve elhallgatott. Tibor is próbálta volna győzködni a bátyját, hogy maradjon végleg otthon, de átvillant rajta, hogy micsoda lehetőségektől fosztaná meg ezzel.
Az ötlet egy átmulatott szombat este után született meg Tibor agyában. Előbb kissé akadozva, majd annál nagyobb lendülettel győzködte bátyját.
- Öregem, mi lenne, ha cserélnénk?
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Tamás. – Milyen csere?
- Figyelj! Emlékszel arra a Kastner regényre, a Két Lottira? Vagy a Koldus és Királyfira, Mark Twaintől? Nahát öregem, ez lenne a megoldás!
- Nem értem!
- Nem a fenét! Figyelj!- folytatta Tibor, nagy lendülettel.- Neked honvágyad van, majd megesz a fene a hazád után. Én meg még ki sem mozdultam az országból. Ja igaz, egyszer voltam már Prágában, és slussz. És ez lesz a jövőben is. Nyugattal nem is próbálkozom, tudod, nem vagyok megbízható. Szóval mindegyikünk megkapná azt, amire vágyik! Te élhetsz itthon, élvezheted a pesti életet, csajozhatsz kedvedre, én meg világot látok.
- Ez hülyeség! – legyintett Tomi, – Ha át is jutsz a határon, akkor meg mit fogsz csinálni kinn? Még angolul se tudsz. Lebuksz az első percben.
- Hát először is, már nem vagyok kezdő angolból! Az első időkben meg a nyakamra tekerek egy adag kötszert és elmutogatom, hogy megsérültek a hangszálaim. Te meg itthon maradhatsz és tied az egész város! Gondolj csak arra a kis szőkére, tegnap este!
Ez igen hatásos érvnek bizonyult. De azért nem adta meg magát.
- Mi lenne, ha most hagynánk a fenébe ezt az egészet, aztán inkább pár év múlva, nagyobb előkészület után próbálnánk meg?
- Pár év múlva? – hördült fel Tibor. – Pár év múlva te hazaállítasz feszülő pofával, hófehér porcelán fogakkal, meg beültetett műhajjal ott elöl. Én meg addig csendesen lehervadok, mint egy száradó növény. Ki fog akkor már minket összetéveszteni?!
- És mi lesz a vezetéssel? – kezdett újra akadékoskodni Tamás. - Ripityára töröd magad az első nap azzal a hatalmas Buickkal.
- Megoldom! Majd megoldom! – bizonygatta Tibor. – Jogsim már van, mindent szépen, sorban, ügyesen megoldok. És különben is, van még jó pár napunk, hogy átvegyünk minden részletet.
Tamás még nem mert igent mondani.
- És mi lesz velem a te munkahelyeden? Nem is ismerek senkit, a nevüket sem tudom, azonnal lebukunk.
- Hát először is, mindenkit megmutogatok fényképről. Aztán, ha minden kötél szakad, mindketten bedobhatjuk, hogy balesetünk volt, kis emlékezet kieséssel. Na, ne légy már olyan nehézkes! Arra gondolj, amit ezzel a trükkel nyerni fogunk! Aztán, majd visszacseréljük a szerepeket jövőre.
Tamásnak kezdett tetszeni a dolog. Egy újfajta kihívást látott ebben a játékban. Miért is ne?! Újra Pesten élni, az imádott Pesten, és a honvágyat is el lehet felejteni.
Tibor meg nagyon menni akart. Hogy ne Csehszlovákia jelentse a külföldet, hogy ne filmeken lássa a tengert.
A hátralévő napok már a tervezgetés jegyében teltek. Néha kivitelezhetetlen marhaságnak tartották az egészet, máskor lelkesen tervezték a részleteket.
Elérkezett az indulás napja. Tibor elköszönt a testvérétől és repülőre szállt. A cserét nem vette észre senki a határon, sőt később sem, amikor megérkezett testvére fényűző otthonába.
Az első napokban szinte fuldoklott az élmények sokaságától. Sokkolták az elképesztő méretek, a hatalmas épületek, a széles utak, az irdatlan távolságok, az óriási kocsik, az elképesztő árubőség. De különös módon, míg otthon csak elragadtatással gondolt erre a földrészre, itt hamarosan felfedezte a dolgok fonákságait is. Már nem csodálni valónak látta a hatalmas amerikai kocsikat, hanem értelmetlen nagyzolásnak. Odahaza olvadozott a gyönyörtől, mikor hallotta, hogy itt százféle tévéműsor közül válogathat. Pár nap múlva már valósággal őrjöngés fogta el, mert az állandóan felbukkanó reklámok darabokra törték a legérdekesebb filmet is. Rácsodálkozott az emberek sokféleségére, de félve tapasztalta, hogy nem érzi magát biztonságban, ha színes bőrűek csoportjába keveredik. Kíváncsian vizsgálgatta a hívogató csomagolású cikkeket és az itthon ritkán kapható déligyümölcsöket. Eleinte nem tudott betelni velük, de pár hét múlva rájött, hogy unja a banánt. Érdeklődve, de egyre kritikusabban habzsolta az új életformát. Hamar belerázódott a testvére szerepébe, és ha voltak is zökkenők, és ha értetlenséget is váltott ki néha a viselkedése, de senki sem gyanakodott. Csak most derült ki, hogy bátyja mennyire elszigetelten élt. Ő is magányos maradt és idegen ebben a különös világban. Megdöbbent a dolgok gépiességén, a felületes kapcsolatokon, a közönyön, a rideg üzletiségen. Bántotta a hamiskodó kedvesség, amely mögött nem volt igazi érzelem. Keserűen tapasztalta, hogy csak az anyagiak döntik el helyét, kapcsolatait, lehetőségeit ebben a társadalomban. Újfajta félelmekkel találkozott. A magány, a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság kísérte azt a képmutató derűt, amit leolvashatott ismerősei arcáról.
Aztán már a város csillogása és a luxus sem kápráztatták többé. A hajtós, soha nem lazító életformától állandó feszültséget érzett. És hiányzott Pest, kegyetlenül, egyre erősebben. .
Tamás izgatottan vette birtokba a várost, öccse távozása után. Felpréselte magát a tömött buszra, hogy eljusson a munkahelyére. A tömeg lökdösődött és igen kellemetlen szagot árasztott. Tamást a gyárban érte az újabb meglepetés. Füstös, rosszul megvilágított teremben dolgoztak a melósok, az irodán pedig nyolc személy osztózott. Délben az üzemi konyhán híg löttyöt kanalazott leves gyanánt. Második fogásként egy kőkemény krumplival és egy prézlibe fulladt rántott hússal birkózott. Délután egy termelési értekezleten szajkózták a párthatározatokat és a munkafegyelmet, többször is elbóbiskolt a kényelmetlen faszéken. Este csőtörés volt a házban, egy svájcisapkás szaki sűrű káromkodások közepette, borízű hangon oktatta ki, hogy mivel őt nem fizetik meg rendesen, elvárja a borravalót. Tamás ijedten kotort elő néhány bankjegyet, az öreg meg nem nagy meggyőződéssel ütögette a mosogató alatti csöveket. A mester távoztával Tamás leült tévét nézni. Egy szovjet melodrámát adtak, ijedten el akart kapcsolni, de a második program csak kásás képpel, zörgő hanggal jött be. Csalódottan feküdt le, arra gondolva, hogy holnap minden kezdődik elölről.
A napok csigalassúsággal teltek, az elképzelt remek programokból sem lett semmi, mert Tamás szeme előtt ott lebegett az a vékony papírcsík, amely a havi fizetése mellett lapult a borítékban. Ebből nem lehet ugrálni-gondolta ijedten. Rémülete nem volt alaptalan, mert rá kellett jönnie, hogy csak komoly megtartóztatások árán képes a felszínen tartani magát.
A színtelen hétköznapok kikezdték a honvágy táplálta illúziókat. Minden igyekezete ellenére csak a rossz tapasztalatai gyarapodtak. A körzeti orvosnál, a több órás sorállás után, a tanácsi ügyintézőnél, aki gorombán küldte el, az utcákon, az üzletekben, a szórakozóhelyeken és sajna még az étteremben is, ahol otthagyta a pincér, mert egy külföldi társaság telepedett le a szomszéd asztalhoz.
Azon vette észre magát, hogy sóvárogva nézegeti a nyugati márkájú kocsikat, és a kis szőke sem akart szóba állni vele, aki pár hete még boldogan gyömöszölte retiküljébe a kapott dollárokat.
Egyre többet gondolt Torontóra, és ilyenkor sóvárgás fogta el a megszokott élete után.
Aztán az egyik hét végén, a kommunista szombati műszakból jövet, útba ejtette a postát. Táviratot küldött testvérének, hogy nagyon várja.
Tibor meg is érkezett, meglepően hamar. Borongós hangulatban számoltak be egymásnak a szerzett tapasztalatokról.
Aznap este rettenetesen berúgtak. Egymásba kapaszkodva imbolyogtak hazafelé a néptelen óbudai utcácskán. Tamás hirtelen megállt, karját a magasba emelte, majd rázendített: Máma itt, holnap ott, oly mindegy, itt se jó, ott se jó, oly mindegy . . .
Öccse teli torokból harsogta vele az ismert dalt. Meg-megcsukló énekükre bánatos vonyítással feleltek a kutyák.