A búcsúest
- Nos, beenged végre?! - az idős hölgy határozottan élvezte az öregúr zavarát.
- Persze, persze! Kerüljön beljebb! - A házigazda előre sietett, megpróbálta elfogadhatóvá varázsolni az egyedüllét nyomait viselő lakást. Könyveket dugott vissza a polcra, újságokat gyűjtött össze, poharakkal sietett a konyhába.
- De mintha úgy állapodtunk volna meg, hogy én veszem fel a szállodánál! Vagy tévednék?
- Nem téved kedves Frédi! Maga sosem téved! Csak épp már nem volt kedvem ücsörögni a lezárt bőröndök között. Meg aztán megspórolom magának a vacsora költségeit.
- Ne gonoszkodjon Emma, csak nem gondolja, hogy a búcsúesten garasoskodnék?! Különben is, csak magamra kapok valamit, és máris indulhatunk!
- Ugye nem lesz nagyon csalódott, ha azt kérem, hagyjuk azt a vendéglőt! Már nincs türelmem vigyorogni az emberekre, és úgy tenni, mintha ízlene az argentin salátaöntet. De ha maga nagyon éhes. . .
- Nem, nem, a világért sem! Ezek az esti evészetek nálam nem érnek véget a vendéglőben. Egész éjjel szoktam viselni a következményeit. Maradjunk itt nálam?
A nő helyeslően bólintott, majd helyet foglalt a nappaliban. A férfi italért sietett. Töltött mindkettőjüknek, majd leült a nővel szemben. Kissé zavarban volt, Emma társaságában mindig érzett valamiféle megmagyarázhatatlan feszültséget. Koccintottak, de alig kortyoltak a borból. Emma kíváncsian nézett szét a szobában, a férfi úgy érezte, a tárgyain keresztül most ő vizsgázik.
- Emma én még mindig nem tudom elhinni, hogy elutazik! Illetve azt, hogy végleg! - szakadt ki a férfiből. - Hát nem volt itt elég jó magának?! Jó, tudom, a Nagymező utcát nem pótolja a Los Angelesi Magyar Ház, de itt azért megbecsülték magát!
- Frédikém, haza megyek és punktum! Lezárt ügy! - legyintett a nő.
- Szóval győzött a honvágy! - sóhajtott a férfi.
- Ne legyen szamár barátom! Több mint harminc évem volt, hogy megszokjak itt! Amikor legutóbb odahaza jártam, már az volt furcsa, amit otthon láttam.
- Na, ugye! - kapott új erőre a férfi! - Nem lehet itt hagyni olyan egyszerűen ezt a földrészt! Az állandó napsütés, a tenger, és a pálmafák! Na meg a kapcsolatok!
- Hagyjuk a pálmafákat, jó! Az én gyengülő szememmel már el se látok az ágakig. Tudja, hogy néz ki egy igazi fa? Nézzen meg egy diófát! Annak színe van. Meg levelei, amiket megfoghat az ember.
- Nézze Emma, lehet, hogy most nagyon nyers leszek, de megmondom őszintén, amit gondolok. Úgysem lesz ilyen alkalmam egyhamar, ha egyáltalán látom még. - Az öregúr kissé megborzongott a feltételezésbe. - Ha azért megy haza, mert azt hiszi, hogy otthon szerepekkel várják majd, hát nagyon téved! Arról nem is beszélek, hogy a maga korában már gondolni sem szabad arra a robotra, amit a színház, vagy egy filmforgatás jelent!
- Frédi, azt hittem többre tart engem, mint egy ostoba álmodozót! - mondta szemrehányón a nő. A férfi elcsodálkozott a mozdulat eleganciáján, amellyel a poharat tette vissza az asztalra.
- Nem akarok szerepeket vállalni, mert nem akarok leégni! Nem tudok már szövegeket magolni és nem is akarom, hogy az emberek azon csámcsogjanak, hogy milyen vén csoroszlya lettem! Csak ott akarok lenni! Érti?! Ott akarok lenni!
- Emma, rendben van, legyen ott, szívja tele a tüdejét hazai levegővel, de aztán meneküljön ide vissza. Emma, ugye nem fog megvetni engem, ha megmondom, hogy én mindig eljátszottam a gondolattal, hogy mi egyszer egymás mellett kötünk ki. - az idős férfi belepirult a vallomásába. - Úgy képzeltem, hogy majd nagyokat sétálgatunk és beszélgetünk, eljárogatunk esténként a magyar vendéglőbe, összejövünk a régi ismerősökkel és élvezzük mindazt, amit az élet még nyújthat. Lehet, hogy előbb kellett volna előjönnöm az ajánlatommal, sokkal előbb, de maga annyira ért ahhoz, hogy elvegye az ember bátorságát!
Az idős asszony félmosollyal nyugtázta a vallomást.
- Nem a maga hibája, kedves Frédi! De ha az ember Amerikáig szalad, akkor nem a Klauzál térről akar férjet választani. Istenem, tévedtem. De már késő! Én nem tudom kiadni magam senki előtt! Sem a gondjaimat, sem az öregségemet, sem a félig átvirrasztott éjszakákat, no meg a gyógyszerkúrákat. Önzés lenne részemről, hatalmas önzés, ha ezt az énemet akarnám magának adni! Maga csak akkor lásson, amikor már kijöttem a fürdőszobából és nem előtte! Ne kérjen részt egy öreg nő életéből! De vallja be, maga is egész jól elvan így egyedül.
Az idős férfi nagyot sóhajtott. Körbepillantott a megszokott tárgyain és magában igazat adott a nőnek.
- Nem tudom elképzelni az életem maga nélkül! Kivel fogok én fél napokat beszélgetni?!
- Aha, szóval saját magát sajnálja és nem engem félt! - csapott le rá a nő.
- Ugyan már! - védekezett a férfi. - Vallja be, hogy maga is jól érezte magát velem! Mennyi közös élményünk volt! Meg még ez is! Hogy mi angol nyelvterületen magázódunk! De én csak így tudom megadni a tisztelet, mit csináljak! - mosolyodott el az öregúr.
- Ne bánja, ezt én is nagyon élveztem! - derült fel Emma is. - Itt, ahol még a legkimértebb arisztokratát is tegezi az inasa, mi következetesen magázódunk. Már harminc éve! Vagy valamivel több?
- Jó ég, már harminc éve?! Hogy tud így felgyorsulni az idő?!
- Felgyorsulni és eltűnni! - összegezte Emma.
- Mondja, tényleg miért kell elmennie?! Hiszen már ez az otthona! - tört ki újra a férfiből.
- Frédikém, maga úgy tesz, mintha teljesen elfogadná mindazt, amit itt kapott! Magának sosem volt mehetnékje?
- Jó, beismerem, nem mindig tudom követni az itteniek lelkivilágát! A múlt héten is, összefutottam azzal az idős szomszéd házaspárral, nagyon ki voltak öltözve. Szokás szerint megkérdeztem, hogy vannak. Very well - mondta a nő. Excellent - hadarta a férfi. Aztán kiderült, hogy temetésre mennek. A nő testvére halt meg. Látja, ezt a kötelező alakoskodást, ezt nem tudom megszokni! De higgye el, már otthon se jobb a helyzet!
- De ha egyszer otthon is ugyanilyen minden, mint itt, akkor nem is nagy dolog hazaköltözni! - évődött a nő.
Az öregúr lemondóan legyintett. Nem volt kedve a szócsatához. Magnókazetták között keresgélt, majd hamarosan betöltötte az egész szobát Edith Piaf szenvedélyes hangja. Belefelejtkezve hallgatták a sok régi slágert, alig szóltak közben. A zene újra szövetséget teremtett köztük. Egy-egy félmondat igazította egymáshoz emlékeiket. Közös képek villantak fel a múltból, de az egykori vidám élmények már csak derűs epizódokká szelídültek.
Az ismét beálló csendet az öreg felkiáltása törte meg:
- Mindent értek! Hogy én bolond, eddig nem gondoltam erre! - csapott a homlokára egy teátrális mozdulattal.
- Mit fejtett meg kedves Columbo? - érdeklődött a nő szelíd gúnnyal.
- Magának van valakije odaát! Maga azért hagy itt csapot, papot, mert egy férfi várja odaát! Hogy én ökör, nem gondoltam előbb erre! Hát persze! Csak ezért lehet felrúgni mindent, mi másért!
A nő elképedve ingatta a fejét.
- Frédi, maga aztán tud meglepetéseket okozni! Miből jött rá?
Az idős ember egészen felvillanyozódott attól, hogy rájött a titokra. Aztán a mélységes csalódás suhant át rajta, hogy mégis igaz a feltételezése. Makacsul ismételgette elméletét, az egyetlen okot, amiért valaki képes újrakezdeni mindent.
A nő nem bírta tovább, nevetésben tört ki.
- Barátom, magát ki kéne tömni! Hát nézzen meg jobban! De tudja mit?! Új szemüveget kéne csináltasson! Hát tényleg azt hiszi, hogy ebben a korban a szerelem még képes átzavarni az embert az óceánon?!
- Hát akkor mi?! Könyörgöm, mi?! - fújtatott a férfi.
Emma nagyot sóhajtott.
- Elmondhatom, bár sejtem, hogy nem fog megérteni. Nézze, én elmúltam hetven, ez akárhogy is vesszük, rettenetesen hosszú idő. Ha emlékezni próbálok, mégis alig jut eszembe valami. Érti?! Nem tudok számot adni, nemhogy évekről, de talán évtizedekről sem! Egyszerűen elvesztettem az emlékeimet, arcok, emberek, események hullottak ki az agyamból. És nem tudom visszaidézni őket! Néhány sablon kép ugrik be, ha a színházat, vagy bizonyos eseményeket emleget valaki, de a konkrét múlt, ahogy az akkor lezajlott, az már nem jön vissza. . .
- De hiszen ez természetes! Azt hiszi, én nem így vagyok ezzel?! Mindnyájan . . .
- Engedje, hogy folytassam! Én megpróbáltam számtalanszor felidézni azokat az epizódokat, amik az életemben történtek. Néha felvillan egy mozzanat, de elillan, nem tud testet ölteni. Keserves, idegölő história ez! Legtöbbször elalvás előtt kísértenek meg ezek a régi dolgok. Tudja, olyan ez, mint mikor egy elszabadult elektromos vezeték a sötétségben ide-oda csapódik, és amihez hozzáér, azt megvilágítja egy pillanatra. De csak egy pillanatra! Pedig ezek a felvillanó képek öregségem legjobb pillanatai! Aztán újra a sötét üresség. De otthon van mibe kapaszkodni! A régi helyszínek, házak és fák, elfelejtett régi filmek, zenék, újságok mind azt segítik, hogy emlékezni tudjak. Mert nekünk már csak a múlt maradt. Én az időért megyek haza! Azért, hogy visszakapjak valamit a múltamból. Mert remélem, hogy nem vesztettem el véglegesen!
A férfi szótlanul a szájához emelte a poharát, közben lopva a nőt vizsgálta. A ráncos arc és a fénytelen szemek már nem tudták felidézni a hajdani szépséget, de őt a közös múlt segítette abban, hogy másnak lássa ezt az arcot. A nő vallomása után hidegen, nyersen tört rá az öregség valósága. Hirtelen fáradságot érzett, rosszkedve kiült vonásaira.
A nő felemelkedett, búcsúzni kezdett. A férfi nem is próbálta marasztalni, engedelmesen taxiért telefonált. Míg a kocsit várták, érdektelen mondatokat váltottak. Végre egy dudálás jelezte az érkező kocsit. A nő már az ajtó felé indult, mikor a férfi kijelentette:
- Holnap kikísérem a repülőtérre!
- Eszébe ne jusson! Mindenkinek megtiltottam! Nem akarok szétkent szemfestékkel felszállni a gépre. - válaszolta erőltetett vidámsággal a nő.
Egymáshoz léptek, sután összeölelkeztek. Hosszasan kapaszkodtak egymásba, míg végre a nő erőt vett magán. Kötelességtudóan elindult, a férfi az ajtóig kísérte. Onnan figyelte, ahogy megpróbál bemászni a kocsi szélesre tárt ajtaján. Mozdulataiból erőfeszítést olvasott le és fáradságot. Azt a fajta fáradságot, amit már soha nem tud kipihenni az ember.
A kocsi gyorsan távolodott, a férfi mozdulatlanul nézett utána.
- Hazamegy meghalni! - sóhajtotta, majd behúzta maga mögött az ajtót.
- Nos, beenged végre?! - az idős hölgy határozottan élvezte az öregúr zavarát.
- Persze, persze! Kerüljön beljebb! - A házigazda előre sietett, megpróbálta elfogadhatóvá varázsolni az egyedüllét nyomait viselő lakást. Könyveket dugott vissza a polcra, újságokat gyűjtött össze, poharakkal sietett a konyhába.
- De mintha úgy állapodtunk volna meg, hogy én veszem fel a szállodánál! Vagy tévednék?
- Nem téved kedves Frédi! Maga sosem téved! Csak épp már nem volt kedvem ücsörögni a lezárt bőröndök között. Meg aztán megspórolom magának a vacsora költségeit.
- Ne gonoszkodjon Emma, csak nem gondolja, hogy a búcsúesten garasoskodnék?! Különben is, csak magamra kapok valamit, és máris indulhatunk!
- Ugye nem lesz nagyon csalódott, ha azt kérem, hagyjuk azt a vendéglőt! Már nincs türelmem vigyorogni az emberekre, és úgy tenni, mintha ízlene az argentin salátaöntet. De ha maga nagyon éhes. . .
- Nem, nem, a világért sem! Ezek az esti evészetek nálam nem érnek véget a vendéglőben. Egész éjjel szoktam viselni a következményeit. Maradjunk itt nálam?
A nő helyeslően bólintott, majd helyet foglalt a nappaliban. A férfi italért sietett. Töltött mindkettőjüknek, majd leült a nővel szemben. Kissé zavarban volt, Emma társaságában mindig érzett valamiféle megmagyarázhatatlan feszültséget. Koccintottak, de alig kortyoltak a borból. Emma kíváncsian nézett szét a szobában, a férfi úgy érezte, a tárgyain keresztül most ő vizsgázik.
- Emma én még mindig nem tudom elhinni, hogy elutazik! Illetve azt, hogy végleg! - szakadt ki a férfiből. - Hát nem volt itt elég jó magának?! Jó, tudom, a Nagymező utcát nem pótolja a Los Angelesi Magyar Ház, de itt azért megbecsülték magát!
- Frédikém, haza megyek és punktum! Lezárt ügy! - legyintett a nő.
- Szóval győzött a honvágy! - sóhajtott a férfi.
- Ne legyen szamár barátom! Több mint harminc évem volt, hogy megszokjak itt! Amikor legutóbb odahaza jártam, már az volt furcsa, amit otthon láttam.
- Na, ugye! - kapott új erőre a férfi! - Nem lehet itt hagyni olyan egyszerűen ezt a földrészt! Az állandó napsütés, a tenger, és a pálmafák! Na meg a kapcsolatok!
- Hagyjuk a pálmafákat, jó! Az én gyengülő szememmel már el se látok az ágakig. Tudja, hogy néz ki egy igazi fa? Nézzen meg egy diófát! Annak színe van. Meg levelei, amiket megfoghat az ember.
- Nézze Emma, lehet, hogy most nagyon nyers leszek, de megmondom őszintén, amit gondolok. Úgysem lesz ilyen alkalmam egyhamar, ha egyáltalán látom még. - Az öregúr kissé megborzongott a feltételezésbe. - Ha azért megy haza, mert azt hiszi, hogy otthon szerepekkel várják majd, hát nagyon téved! Arról nem is beszélek, hogy a maga korában már gondolni sem szabad arra a robotra, amit a színház, vagy egy filmforgatás jelent!
- Frédi, azt hittem többre tart engem, mint egy ostoba álmodozót! - mondta szemrehányón a nő. A férfi elcsodálkozott a mozdulat eleganciáján, amellyel a poharat tette vissza az asztalra.
- Nem akarok szerepeket vállalni, mert nem akarok leégni! Nem tudok már szövegeket magolni és nem is akarom, hogy az emberek azon csámcsogjanak, hogy milyen vén csoroszlya lettem! Csak ott akarok lenni! Érti?! Ott akarok lenni!
- Emma, rendben van, legyen ott, szívja tele a tüdejét hazai levegővel, de aztán meneküljön ide vissza. Emma, ugye nem fog megvetni engem, ha megmondom, hogy én mindig eljátszottam a gondolattal, hogy mi egyszer egymás mellett kötünk ki. - az idős férfi belepirult a vallomásába. - Úgy képzeltem, hogy majd nagyokat sétálgatunk és beszélgetünk, eljárogatunk esténként a magyar vendéglőbe, összejövünk a régi ismerősökkel és élvezzük mindazt, amit az élet még nyújthat. Lehet, hogy előbb kellett volna előjönnöm az ajánlatommal, sokkal előbb, de maga annyira ért ahhoz, hogy elvegye az ember bátorságát!
Az idős asszony félmosollyal nyugtázta a vallomást.
- Nem a maga hibája, kedves Frédi! De ha az ember Amerikáig szalad, akkor nem a Klauzál térről akar férjet választani. Istenem, tévedtem. De már késő! Én nem tudom kiadni magam senki előtt! Sem a gondjaimat, sem az öregségemet, sem a félig átvirrasztott éjszakákat, no meg a gyógyszerkúrákat. Önzés lenne részemről, hatalmas önzés, ha ezt az énemet akarnám magának adni! Maga csak akkor lásson, amikor már kijöttem a fürdőszobából és nem előtte! Ne kérjen részt egy öreg nő életéből! De vallja be, maga is egész jól elvan így egyedül.
Az idős férfi nagyot sóhajtott. Körbepillantott a megszokott tárgyain és magában igazat adott a nőnek.
- Nem tudom elképzelni az életem maga nélkül! Kivel fogok én fél napokat beszélgetni?!
- Aha, szóval saját magát sajnálja és nem engem félt! - csapott le rá a nő.
- Ugyan már! - védekezett a férfi. - Vallja be, hogy maga is jól érezte magát velem! Mennyi közös élményünk volt! Meg még ez is! Hogy mi angol nyelvterületen magázódunk! De én csak így tudom megadni a tisztelet, mit csináljak! - mosolyodott el az öregúr.
- Ne bánja, ezt én is nagyon élveztem! - derült fel Emma is. - Itt, ahol még a legkimértebb arisztokratát is tegezi az inasa, mi következetesen magázódunk. Már harminc éve! Vagy valamivel több?
- Jó ég, már harminc éve?! Hogy tud így felgyorsulni az idő?!
- Felgyorsulni és eltűnni! - összegezte Emma.
- Mondja, tényleg miért kell elmennie?! Hiszen már ez az otthona! - tört ki újra a férfiből.
- Frédikém, maga úgy tesz, mintha teljesen elfogadná mindazt, amit itt kapott! Magának sosem volt mehetnékje?
- Jó, beismerem, nem mindig tudom követni az itteniek lelkivilágát! A múlt héten is, összefutottam azzal az idős szomszéd házaspárral, nagyon ki voltak öltözve. Szokás szerint megkérdeztem, hogy vannak. Very well - mondta a nő. Excellent - hadarta a férfi. Aztán kiderült, hogy temetésre mennek. A nő testvére halt meg. Látja, ezt a kötelező alakoskodást, ezt nem tudom megszokni! De higgye el, már otthon se jobb a helyzet!
- De ha egyszer otthon is ugyanilyen minden, mint itt, akkor nem is nagy dolog hazaköltözni! - évődött a nő.
Az öregúr lemondóan legyintett. Nem volt kedve a szócsatához. Magnókazetták között keresgélt, majd hamarosan betöltötte az egész szobát Edith Piaf szenvedélyes hangja. Belefelejtkezve hallgatták a sok régi slágert, alig szóltak közben. A zene újra szövetséget teremtett köztük. Egy-egy félmondat igazította egymáshoz emlékeiket. Közös képek villantak fel a múltból, de az egykori vidám élmények már csak derűs epizódokká szelídültek.
Az ismét beálló csendet az öreg felkiáltása törte meg:
- Mindent értek! Hogy én bolond, eddig nem gondoltam erre! - csapott a homlokára egy teátrális mozdulattal.
- Mit fejtett meg kedves Columbo? - érdeklődött a nő szelíd gúnnyal.
- Magának van valakije odaát! Maga azért hagy itt csapot, papot, mert egy férfi várja odaát! Hogy én ökör, nem gondoltam előbb erre! Hát persze! Csak ezért lehet felrúgni mindent, mi másért!
A nő elképedve ingatta a fejét.
- Frédi, maga aztán tud meglepetéseket okozni! Miből jött rá?
Az idős ember egészen felvillanyozódott attól, hogy rájött a titokra. Aztán a mélységes csalódás suhant át rajta, hogy mégis igaz a feltételezése. Makacsul ismételgette elméletét, az egyetlen okot, amiért valaki képes újrakezdeni mindent.
A nő nem bírta tovább, nevetésben tört ki.
- Barátom, magát ki kéne tömni! Hát nézzen meg jobban! De tudja mit?! Új szemüveget kéne csináltasson! Hát tényleg azt hiszi, hogy ebben a korban a szerelem még képes átzavarni az embert az óceánon?!
- Hát akkor mi?! Könyörgöm, mi?! - fújtatott a férfi.
Emma nagyot sóhajtott.
- Elmondhatom, bár sejtem, hogy nem fog megérteni. Nézze, én elmúltam hetven, ez akárhogy is vesszük, rettenetesen hosszú idő. Ha emlékezni próbálok, mégis alig jut eszembe valami. Érti?! Nem tudok számot adni, nemhogy évekről, de talán évtizedekről sem! Egyszerűen elvesztettem az emlékeimet, arcok, emberek, események hullottak ki az agyamból. És nem tudom visszaidézni őket! Néhány sablon kép ugrik be, ha a színházat, vagy bizonyos eseményeket emleget valaki, de a konkrét múlt, ahogy az akkor lezajlott, az már nem jön vissza. . .
- De hiszen ez természetes! Azt hiszi, én nem így vagyok ezzel?! Mindnyájan . . .
- Engedje, hogy folytassam! Én megpróbáltam számtalanszor felidézni azokat az epizódokat, amik az életemben történtek. Néha felvillan egy mozzanat, de elillan, nem tud testet ölteni. Keserves, idegölő história ez! Legtöbbször elalvás előtt kísértenek meg ezek a régi dolgok. Tudja, olyan ez, mint mikor egy elszabadult elektromos vezeték a sötétségben ide-oda csapódik, és amihez hozzáér, azt megvilágítja egy pillanatra. De csak egy pillanatra! Pedig ezek a felvillanó képek öregségem legjobb pillanatai! Aztán újra a sötét üresség. De otthon van mibe kapaszkodni! A régi helyszínek, házak és fák, elfelejtett régi filmek, zenék, újságok mind azt segítik, hogy emlékezni tudjak. Mert nekünk már csak a múlt maradt. Én az időért megyek haza! Azért, hogy visszakapjak valamit a múltamból. Mert remélem, hogy nem vesztettem el véglegesen!
A férfi szótlanul a szájához emelte a poharát, közben lopva a nőt vizsgálta. A ráncos arc és a fénytelen szemek már nem tudták felidézni a hajdani szépséget, de őt a közös múlt segítette abban, hogy másnak lássa ezt az arcot. A nő vallomása után hidegen, nyersen tört rá az öregség valósága. Hirtelen fáradságot érzett, rosszkedve kiült vonásaira.
A nő felemelkedett, búcsúzni kezdett. A férfi nem is próbálta marasztalni, engedelmesen taxiért telefonált. Míg a kocsit várták, érdektelen mondatokat váltottak. Végre egy dudálás jelezte az érkező kocsit. A nő már az ajtó felé indult, mikor a férfi kijelentette:
- Holnap kikísérem a repülőtérre!
- Eszébe ne jusson! Mindenkinek megtiltottam! Nem akarok szétkent szemfestékkel felszállni a gépre. - válaszolta erőltetett vidámsággal a nő.
Egymáshoz léptek, sután összeölelkeztek. Hosszasan kapaszkodtak egymásba, míg végre a nő erőt vett magán. Kötelességtudóan elindult, a férfi az ajtóig kísérte. Onnan figyelte, ahogy megpróbál bemászni a kocsi szélesre tárt ajtaján. Mozdulataiból erőfeszítést olvasott le és fáradságot. Azt a fajta fáradságot, amit már soha nem tud kipihenni az ember.
A kocsi gyorsan távolodott, a férfi mozdulatlanul nézett utána.
- Hazamegy meghalni! - sóhajtotta, majd behúzta maga mögött az ajtót.