A kávé után
Sándor nagyot sóhajtott, míg fejcsóválva számolta azokat az átkozott lépcsőket. Pedig nagyon is jól tudta a végeredményt. Valóságos küzdelemnek tűnt minden egyes fok. A korlát olyan mocskos, nem vitte rá a lélek, hogy hozzáérjen. Le merné fogadni, hogy hetek óta nem volt letörölve. Jobb kezével inkább a botnak próbált támasztékot keresni a sebzett linóleumon.
Nagy keservesen kijutott a kapu elé. Itt már könnyebb lesz minden. Csak a rendelőig kell eljutni, az meg itt van a szomszéd utcában.
Próbálta figyelmen kívül hagyni a térdébe hasító fájdalmat. Képtelenség, hogy most már az egész életét uralni akarja ez az állandóan jelenlévő szenvedés.
Milyen hosszú utat kell megtennie? Talán öt-hatszáz méter az egész. Igen, volt idő, amikor végigfutotta ezt a távot. Elromlott a telefon, jobbnak látta, ha nem kísérletezik, hanem elszalad az orvosért, mert beteg volt a gyermek. Évtizedek teltek el azóta. Az utca is megváltozott. Új cégtáblák kerültek a boltok felé. A könyvesbolt helyét egy tetováló szalon foglalta el, amott meg szolárium lett a barátságos Röltex üzletből. Tanulhatta az új neveket akkor is, ha kenyérért indult. De volt ideje megszokni. Egykedvűen tűrte a változásokat, bár mostanában már nemcsak a környezete figyelmeztette a múló időre. Szokatlan fájdalmak lassították mozgását, fáradékony lett, légszomja támadt. Néha lázadni akart, de aztán csak elfogadta, hogy ez a dolgok rendje.
Csak az egyedüllétet nem tudta megszokni. Pedig kezdetben még bíztatta magát, hogy manapság nem probléma szórakozást találni az otthon falai között. De elunta a tévét, rádiót, a komputert, a sok-sok hanglemezt és a magnó felvételeket. Hamar rájött, hogy miért. Mindegyiken mások beszéltek, de neki nem volt kihez szólni.
Ez az orvosi vizit is csak alibi, mert van még a gyógyszeréből. De végigüli a sorát, vált néhány szót a doktorral, tán még az is lehet, hogy a rendelőben akad valaki akivel érdemes elbeszélgetni. Bár tudja jól, mindez hiú remény, mert mindenki beburkolózik a saját bajába, míg ugrásra készen várja, hogy elhangozzék a sorszáma.
Megköszörülte a torkát. Nehogy krákogni kezdjen az orvos előtt, csak azért, mert ma még nem szólt senkihez. Megpihen addig itt, a kirakat előtt.
– Elnézést, tudna nekem segíteni? – hallja a kérdést a háta mögül.
Fél fordulatot tesz, máris a kérdezőt nézi. Szeme egy pillanat alatt befogja a látványt, egy középkorú nő kedves arcát és csinos alakját.
– A Kollár utcát keresem, de úgy látszik eltévedtem. – folytatja a nő, választ sem várva.
– Hogy? Izé... ja, a Kollár utca... Ó hát az itt van a sarkon túl, balra az első... – nézi a nőt és nagyon sajnálja, hogy nem kapott komolyabb feladatot tőle.
– Igen? Nagyszerű! Azt hittem még gyalogolhatok órákig... szóval a szomszéd utca! Puff neki! – ereszt le a nő.
– Mi a baj?
– Túl korán jöttem! Furcsa egy nőtől az ilyesmi, de ez van! Apropó, nem tud egy helyet itt a közelben, ahol meg lehetne inni egy kávét? Nagyon rám férne!
– Hogy itt? Kávét? Várjon csak! Azt is talál a Kollár utcában, mindjárt itt, a sarok után. Kékfény a neve.
– Kékfény? Mint az a tévéműsor a bűnözőkről?
– Igen. Az első tulaj a rendőrségtől szerelt le, akkor nyitotta a kávézót.
– Maga aztán ismeri a környéket! – nevet fel az asszony. – Szóval akkor a saroknál jobbra...
– Nem, nem! Balra! Elkísérhetem, ha gondolja...én is arra felé megyek... –teszi hozzá sietve.
Örökkévalóságnak tűnik, míg a nő válaszol.
– Nem bánom. Ha ráér.. Úgysem vagyok híve a magányos sétáknak.
Sándor alig tudja leplezni örömét. A nő most a botra néz.
– Nem kell rohanni... – mondja mosolyogva.
– Jövő hónapban műtik a térdem. – közli szégyenlősen.
Elindulnak. Sándor fájdalma hirtelen háttérbe szorul, idegei inkább azon munkálkodnak, hogy minél mélyebben szippanthassa be azt a kellemes parfümillatot.
Megindul a beszélgetés, Sándor lelkesen raktározza a nő mondatait, cserébe ő sem fukarkodik a válaszokkal. De mintha most mégsem az lenne a fontos, hogy szóhoz jusson. Örömmel issza a szavakat melyek közelebb viszik ehhez a vonzó teremtéshez. Túl vannak a bemutatkozáson mire a szomszéd utcába érnek.
A kávézóban nem nehéz egy csendes zugot találni. Kortyolgatják a feketét egymással szemben. Sándor leplezetlen érdeklődéssel bámulja az asszonyt és latolgatja magában, hogy van-e remény a folytatásra. Hiszen Anna is egyedül él, most is egy ügyvédhez készül, hogy lezárjon valami osztozkodási ügyet. A korkülönbség sem lehet olyan jelentős köztük. De nem akar ajtóstól rontani a házba. Egyelőre elég lenne, hogy kapjon egy újabb alkalmat. A jövő meg majd kialakul... nem szabad elszalasztani egy ilyen lehetőséget... talán Anna sem az idősödő sánta férfit látja benne, hiszen olyan jókat nevet, és ha mond valamit, amit fontosnak tart, a karjára teszi a kezét. Bárcsak nyár lenne, hogy a bőrén érezhetné ezt az érintést. Nem dobhat el egy ilyen esélyt! Ezt a sors intézte így!
– Mondja, miért engem szólított meg ott az utcán? Hiszen annyian jártak arra... – kérdezi, és rendkívül fontosnak tartja a választ.
– Hát, hát mert mindenki úgy sietett, csak maga állt, ott a kirakatnál.
Sándor csalódást érez. De mégis, mit várt? Hogy Anna most bevallja, a daliás külseje miatt ment oda hozzá? De talán nincs veszve minden! Ha telefonszámot cserélnek, ha a nő beleegyezik, hogy folytassák, akkor van remény! Akkor mindenre van remény!
A nő az órájára néz. Sándor elérkezettnek látja az időt.
– Kedves Anna, olyan jó, hogy így összefutottunk. Ha nem veszi tolakodásnak, telefonszámot cserélhetnénk. Hogy esetleg egy kávéra... vagy egy vacsora valahol... – könyörög a tekintete.
– Nagyok kedves, Sándor! – veszi át a nő a szalvétára firkantott telefonszámot. – Majd jelentkezem, ha időm engedi. De mostanában sokat leszek vidéken...
Nem, ő nem nyúl a tolla után. Fénysebességgel távolodik és a semmibe vész a közös esték reménye. Sándor arca szinte eltörik, amikor a búcsúzásnál mosolyogni próbál.
A nő feláll, Sándor is megemelkedik, de nem indul.
– Én még maradok. – jelenti ki.
Az asszony vállat von, majd elköszön. Kezet ráznak. Sándor nézi a távozó nőt, majd visszaül az apró asztalhoz.
– Ha nincs velem ez a bot, minden másként alakul. Meg ez a hülye kockás zakó... a könyöke már ki van kopva... – mormogja, majd rendel valami erőset. Valamit, amitől felejteni lehet.
Napokig nem ment a kávézó felé. Aztán csak benézett egy reggeli briósra. A pultos kislány sejtelmes mosollyal fogadta:
– Van itt egy levél magának Sanyi bácsi!
Izgatottan tépte fel a rózsaszín borítékot. Néhány dőlt betűs sor tudatta arról, hogy elkallódott valahol a szalvétára írt telefonszám, de a levél írója most megadja a sajátját és várja a hívást.
Nem ült be a kávézóba. Kilépett az utcára, a falnak támaszkodott és felnézett, a háztetők felé. Egyetlen felhő sem volt a kék égen.
– Milyen szétszórt ez az asszony - dünnyögte fejcsóválva és kotorászni kezdett a zsebkendője után, mert túl erősnek bizonyult a napfény.
Sándor nagyot sóhajtott, míg fejcsóválva számolta azokat az átkozott lépcsőket. Pedig nagyon is jól tudta a végeredményt. Valóságos küzdelemnek tűnt minden egyes fok. A korlát olyan mocskos, nem vitte rá a lélek, hogy hozzáérjen. Le merné fogadni, hogy hetek óta nem volt letörölve. Jobb kezével inkább a botnak próbált támasztékot keresni a sebzett linóleumon.
Nagy keservesen kijutott a kapu elé. Itt már könnyebb lesz minden. Csak a rendelőig kell eljutni, az meg itt van a szomszéd utcában.
Próbálta figyelmen kívül hagyni a térdébe hasító fájdalmat. Képtelenség, hogy most már az egész életét uralni akarja ez az állandóan jelenlévő szenvedés.
Milyen hosszú utat kell megtennie? Talán öt-hatszáz méter az egész. Igen, volt idő, amikor végigfutotta ezt a távot. Elromlott a telefon, jobbnak látta, ha nem kísérletezik, hanem elszalad az orvosért, mert beteg volt a gyermek. Évtizedek teltek el azóta. Az utca is megváltozott. Új cégtáblák kerültek a boltok felé. A könyvesbolt helyét egy tetováló szalon foglalta el, amott meg szolárium lett a barátságos Röltex üzletből. Tanulhatta az új neveket akkor is, ha kenyérért indult. De volt ideje megszokni. Egykedvűen tűrte a változásokat, bár mostanában már nemcsak a környezete figyelmeztette a múló időre. Szokatlan fájdalmak lassították mozgását, fáradékony lett, légszomja támadt. Néha lázadni akart, de aztán csak elfogadta, hogy ez a dolgok rendje.
Csak az egyedüllétet nem tudta megszokni. Pedig kezdetben még bíztatta magát, hogy manapság nem probléma szórakozást találni az otthon falai között. De elunta a tévét, rádiót, a komputert, a sok-sok hanglemezt és a magnó felvételeket. Hamar rájött, hogy miért. Mindegyiken mások beszéltek, de neki nem volt kihez szólni.
Ez az orvosi vizit is csak alibi, mert van még a gyógyszeréből. De végigüli a sorát, vált néhány szót a doktorral, tán még az is lehet, hogy a rendelőben akad valaki akivel érdemes elbeszélgetni. Bár tudja jól, mindez hiú remény, mert mindenki beburkolózik a saját bajába, míg ugrásra készen várja, hogy elhangozzék a sorszáma.
Megköszörülte a torkát. Nehogy krákogni kezdjen az orvos előtt, csak azért, mert ma még nem szólt senkihez. Megpihen addig itt, a kirakat előtt.
– Elnézést, tudna nekem segíteni? – hallja a kérdést a háta mögül.
Fél fordulatot tesz, máris a kérdezőt nézi. Szeme egy pillanat alatt befogja a látványt, egy középkorú nő kedves arcát és csinos alakját.
– A Kollár utcát keresem, de úgy látszik eltévedtem. – folytatja a nő, választ sem várva.
– Hogy? Izé... ja, a Kollár utca... Ó hát az itt van a sarkon túl, balra az első... – nézi a nőt és nagyon sajnálja, hogy nem kapott komolyabb feladatot tőle.
– Igen? Nagyszerű! Azt hittem még gyalogolhatok órákig... szóval a szomszéd utca! Puff neki! – ereszt le a nő.
– Mi a baj?
– Túl korán jöttem! Furcsa egy nőtől az ilyesmi, de ez van! Apropó, nem tud egy helyet itt a közelben, ahol meg lehetne inni egy kávét? Nagyon rám férne!
– Hogy itt? Kávét? Várjon csak! Azt is talál a Kollár utcában, mindjárt itt, a sarok után. Kékfény a neve.
– Kékfény? Mint az a tévéműsor a bűnözőkről?
– Igen. Az első tulaj a rendőrségtől szerelt le, akkor nyitotta a kávézót.
– Maga aztán ismeri a környéket! – nevet fel az asszony. – Szóval akkor a saroknál jobbra...
– Nem, nem! Balra! Elkísérhetem, ha gondolja...én is arra felé megyek... –teszi hozzá sietve.
Örökkévalóságnak tűnik, míg a nő válaszol.
– Nem bánom. Ha ráér.. Úgysem vagyok híve a magányos sétáknak.
Sándor alig tudja leplezni örömét. A nő most a botra néz.
– Nem kell rohanni... – mondja mosolyogva.
– Jövő hónapban műtik a térdem. – közli szégyenlősen.
Elindulnak. Sándor fájdalma hirtelen háttérbe szorul, idegei inkább azon munkálkodnak, hogy minél mélyebben szippanthassa be azt a kellemes parfümillatot.
Megindul a beszélgetés, Sándor lelkesen raktározza a nő mondatait, cserébe ő sem fukarkodik a válaszokkal. De mintha most mégsem az lenne a fontos, hogy szóhoz jusson. Örömmel issza a szavakat melyek közelebb viszik ehhez a vonzó teremtéshez. Túl vannak a bemutatkozáson mire a szomszéd utcába érnek.
A kávézóban nem nehéz egy csendes zugot találni. Kortyolgatják a feketét egymással szemben. Sándor leplezetlen érdeklődéssel bámulja az asszonyt és latolgatja magában, hogy van-e remény a folytatásra. Hiszen Anna is egyedül él, most is egy ügyvédhez készül, hogy lezárjon valami osztozkodási ügyet. A korkülönbség sem lehet olyan jelentős köztük. De nem akar ajtóstól rontani a házba. Egyelőre elég lenne, hogy kapjon egy újabb alkalmat. A jövő meg majd kialakul... nem szabad elszalasztani egy ilyen lehetőséget... talán Anna sem az idősödő sánta férfit látja benne, hiszen olyan jókat nevet, és ha mond valamit, amit fontosnak tart, a karjára teszi a kezét. Bárcsak nyár lenne, hogy a bőrén érezhetné ezt az érintést. Nem dobhat el egy ilyen esélyt! Ezt a sors intézte így!
– Mondja, miért engem szólított meg ott az utcán? Hiszen annyian jártak arra... – kérdezi, és rendkívül fontosnak tartja a választ.
– Hát, hát mert mindenki úgy sietett, csak maga állt, ott a kirakatnál.
Sándor csalódást érez. De mégis, mit várt? Hogy Anna most bevallja, a daliás külseje miatt ment oda hozzá? De talán nincs veszve minden! Ha telefonszámot cserélnek, ha a nő beleegyezik, hogy folytassák, akkor van remény! Akkor mindenre van remény!
A nő az órájára néz. Sándor elérkezettnek látja az időt.
– Kedves Anna, olyan jó, hogy így összefutottunk. Ha nem veszi tolakodásnak, telefonszámot cserélhetnénk. Hogy esetleg egy kávéra... vagy egy vacsora valahol... – könyörög a tekintete.
– Nagyok kedves, Sándor! – veszi át a nő a szalvétára firkantott telefonszámot. – Majd jelentkezem, ha időm engedi. De mostanában sokat leszek vidéken...
Nem, ő nem nyúl a tolla után. Fénysebességgel távolodik és a semmibe vész a közös esték reménye. Sándor arca szinte eltörik, amikor a búcsúzásnál mosolyogni próbál.
A nő feláll, Sándor is megemelkedik, de nem indul.
– Én még maradok. – jelenti ki.
Az asszony vállat von, majd elköszön. Kezet ráznak. Sándor nézi a távozó nőt, majd visszaül az apró asztalhoz.
– Ha nincs velem ez a bot, minden másként alakul. Meg ez a hülye kockás zakó... a könyöke már ki van kopva... – mormogja, majd rendel valami erőset. Valamit, amitől felejteni lehet.
Napokig nem ment a kávézó felé. Aztán csak benézett egy reggeli briósra. A pultos kislány sejtelmes mosollyal fogadta:
– Van itt egy levél magának Sanyi bácsi!
Izgatottan tépte fel a rózsaszín borítékot. Néhány dőlt betűs sor tudatta arról, hogy elkallódott valahol a szalvétára írt telefonszám, de a levél írója most megadja a sajátját és várja a hívást.
Nem ült be a kávézóba. Kilépett az utcára, a falnak támaszkodott és felnézett, a háztetők felé. Egyetlen felhő sem volt a kék égen.
– Milyen szétszórt ez az asszony - dünnyögte fejcsóválva és kotorászni kezdett a zsebkendője után, mert túl erősnek bizonyult a napfény.