Szenvedéllyel
Zoltán örökös kíváncsisággal szemléli a világot. Odavan a gépekért, imádja a szerszámokat. Gyerekkorában kibelezett rádiók, szétszedett háztartási gépek tanúskodtak szenvedélyéről. De tudásvágya kifizetődött, hamarosan életre keltek keze alatt a javításra váró dolgok.
Elsőre felvették a Műszaki Egyetemre. Itt a legjobbak közé tartozott. Gépészmérnöki diplomával a kezében egy optikai műszereket gyártó vállalatnál kötött ki, ahol lelkesen vettette magát a munkába. Pontos volt, szorgalmas, megbízható. A vezetőség is felfigyelt rá, már a kinevezéséről suttogtak.
Ekkor jött a rendszerváltás. A vállalat az elsők között volt, ahol lakat került a gyárkapura. Pár hónap múlva az irodaház és az üzemcsarnok eltűnt a föld színéről. A piacra éhes külföldi kapitalisták tán még arról is gondoskodtak, hogy sóval hintsék be a lerombolt épületek helyén keletkezett hatalmas telket. Mesélik, hogy az új tulajdonos a tervrajzokat is bekérette, és máglyát rakott belőlük. Még egy jövőbeni feltámadás reményét is meg akarta hiusítani. Tette mindezt olyan sikerrel, hogy azóta teljesen megszűnt a hajdan oly sikeres magyar optikai iparág.
Zoltán a harmincadik évéhez közeledett ekkor. Nős volt már és a kislánya is ott rázogatta a járókát a gyerekszobában. Felesége sem volt haszonélvezője a rendszerváltásnak. Zsófi munkahelye a hatalmas szálloda azzal kezdte a nyugati piachoz való dörgölőzést, hogy szélnek eresztette dolgozóit, majd nevet változtatott. Az új jelentkezők lényegesen kevesebb pénzért kezdhettek.
Zoltánnak elég volt néhány munka nélküli hét, hogy rájöjjön, diplomája a szekrény mélyére való. Hosszas keresgélés után kikötött egy üzemben, ahol esztergályost kerestek. Elvállalta zúgolódás nélkül. Dolgozott a tőle megszokott szorgalommal. A biztos jövedelem óvatossá tette, nem mert ugrálni. Ott ragadt majdnem húsz évig. De a sors ismét közbeszólt. Főnöke csődbe ment, lehúzta a rolót. Zoltán megint az utcára került. Felesége otthon maradt, létkérdés lett újra munkát találni.
Néhány nap múlva rábukkant egy hirdetésre. Esztergályost keresett egy cég. Zoltán habozás nélkül jelentkezett az állásra. Felvették, mert ez idő tájt már hiány volt szakmunkásokból. A jobb melósok már javában külföldön keresték a boldogulást.
Az új helyen fiatal, energikus, végtelenül elegáns tulaj fogadta. Ő már az új nemzedék képviselője, aki csak hírből ismeri a régi munkamódszereket. Itt csak a teljesítmény fontos és nagyon jól tudja, hogy a hatékony munkához kiváló feltételek szükségesek. A műhely patyolat tisztaságú, a melósok a cég emblémájával ellátott munkaruhákban ülnek a komputer vezérelte gépek előtt. Katonás rend van, gépesített árumozgatás, kávészünet és ingyen gyümölcs.
Zoltán a tisztaságmániás, oda van az új körülményekért. Az is lelkesíti, hogy a tulajdonos jó néven veszi érdeklődését, így többféle gépen dolgozhat. Mindig jóval a munkakezdés előtt érkezik, erről nem tud leszokni. Géza, a tulaj rendszeresen látja őt reggelenként, nyitásra várva.
‒ Na mi van, megint nem tudtál aludni?! ‒ hangzik el, minden alkalommal.
A főnök kulcsot ad neki, ne ácsorogjon ott a hidegben. Zoltán nagyon szereti ezeket a munka előtti csendes készülődéseket. Szívesen túlórázik is. Nemcsak a pénz miatt. Már átlátja az egész folyamatot, élvezi hogy végig kísérheti egy-egy orvosi berendezés születését a műhelybe érkező alkatrészektől kezdve a kész termék becsomagolásáig.
Zoltán örökmozgó. Ha nincs a munkahelyén akkor otthon, a négyszintes társasház körül talál valami tennivalót. Saját pénzén vásárolt virágládákat ültet tele, korlátot fest, szedi a szemetet, zárat javít és ezer más módon dolgozik a házért. Buzgalmát nem veszik jó néven a lakótársak. Idegenkedve figyelik a sok sürgés-fogást. Tartanak tőle, hogy egyszer majd tőlük is számon kérik az önkéntes munkát. Zoltán a létrán állva, neoncsővel a kezében elcsíp egy megjegyzést a lépcsőn távolodó házaspártól:
‒ Ez a majom azt hiszi, hogy övé a ház!
Zoltán nyel egyet. A lakók komoly összegeket spórolnak azzal, hogy számtalan javítás költsége a kasszában maradhat az ő jóvoltából. Hát már ez is baj?! De nem tud leállni! Nem teszi meg senkinek azt a szívességet, hogy hagyja lepusztulni a házat. Munkával tölti a hétvégéket, aztán hétfőn irány a műhely.
Az egyik délelőtt bekopog a főnök csupa üveg irodájába.
‒Van egy perced Géza?
‒ Persze! ‒ a férfi hívogató mozdulattal tessékeli beljebb.
‒ Figyelj, arra gondoltam.... Zoltán műszaki rajzot terít szét a hatalmas íróasztalon, ‒ Ha változtatunk a tengely átmérőjén 28 milliméterrel, és... szélesen gesztikulál, ősz haja szemébe lóg a magyarázat hevében... ide kell egy furat, plusz a két horony, így csökkenteni tudjuk a rugó erejét és legalább negyven százalékkal lassítható a támla lecsapódása...
A főnök hosszan nézi a rajzot. Ezt a tervet legalább öten átnézték, öt jól fizetett szakember és senkinek nem jutott eszébe ez a kézenfekvő megoldás. Persze, most már kézenfekvő! Ezzel egy csapásra megoldódik az egyik legnagyobb gondjuk az új termékkel.
Feláll, kezet nyújt Zoltánnak.
‒ Öregem, zseni vagy! Menj csak, próbáld ki a gépen! Mindjárt jövök én is!
Zoltán boldogan szédeleg ki az irodából. Egy jelentős probléma oldódik meg neki köszönhetően! Mi ez, ha nem dicsőség?!
Zoltán javaslata beválik, a cég újabb babérokat arat. Pénzről, jutalomról ugyan nem esik szó, de nem lehet mindent anyagiakban mérni! Alig győzik a megrendeléseket. Zsófi odahaza nem zúgolódik a túlórák miatt. Neki elég, hogy párját elégedettnek látja. A magányos óráit kitölti házimunkával, otthonuk csinosításával. Jól elvan a tévézéssel, olvasással, ő nem az a típus, aki levegőt sem tud venni, ha nem látja maga mellett a férjét. A pénz is jól jön, spórolnak egy második kocsira, és ha meglesz, legalább többet látogathatja városon kívül élő szüleit.
Közeleg a karácsony, a cégnél nem lassul a tempó, egyre több a megrendelés. Zoltán túlórái rendszeressé válnak. Átvállalja a munkát azoktól a fiataloktól is akik randira sietnének, vagy csak a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás elvét vallják.
Az ünnep előtti utolsó munkanapot töltik. A főnök kis ünnepséget szervez, sorra nyújtja át a borítékokat a dolgozóknak. Zoltán azonban nem csekket kap, hanem egy üzenetet: Buli után gyere az irodámba!
Alig várja, hogy távozzanak a többiek. Végre üres a csarnok. Az iroda felé menet a meglepetést találgatja. A kollégái egy havi extra pénzt kaptak, akkor ő talán többet. Lehet, hogy kettőt?
A tulaj leülteti, majd néhány köszönő szó után a kezébe nyom egy borítékot. Túl vastag és túl nehéz. Ez nem lehet csekk! Eltépi a vékony papírt és egy kocsikulcsra mered.
‒ Láttam, hogy a járgányod benne van a korban... isten őrizz, hogy egyszer azért hiányozzál, mert lerobbantál valahol ‒ nevetgél a tulaj.
Zoltán a H betűt böngészi a testes indítókulcson.
‒ Honda! A színnel kicsit bajban voltam, de gondoltam jó lesz a metálezüst.
Zoltán felpattan, szipogva átöleli a főnökét.
A régi kocsija a gyárudvaron marad, az újjal indul haza. A csodamasina szinte suhan az úton. A puha bőrülésben terpeszkedve most érzi először, hogy a vezetés nemcsak helyváltoztatásra jó, de hatalmas élmény is lehet. Megpróbál közömbös képet vágni, amikor benyit az ajtón, de nem tud színészkedni. Karon ragadja Zsófit és leviszi a ház elé. Kétszer is el kell mesélnie a történteket. Együtt gyönyörködnek a karácsonyi meglepetésben.
‒ A magáé? ‒ kérdezi Lónyai a másodikról. Hogy kerül ez ide ilyenkor?! Ez mindenhol ott van?! Ő volt az, aki hátratett kézzel nézte végig amíg a virágládákkal bajlódott. Segíteni nem akart, de tanácsokat bőséggel osztogatott. ‒ Na mi van szomszéd, kirabolta a nemzeti bankot?!
‒ Az OTP-be járok! ‒ vág vissza.
Az elsőről is idebámul valaki. Takács úr is feltűnik, tőle egy hümmögésre telik.
Otthon az asszonnyal a csodát tárgyalják. Csendes borozgatás mellett tervezgetik az eljövendő remek kirándulásokat. Megbeszélik, hogy másnap elautóznak a régi kocsiért. Nem fogják azt sem eladni, nagyon jó lesz Zsófinak.
‒ Mi lesz itt, ha meglátják a szomszédok, hogy már két kocsink van... borzong bele Zsófi, de aztán legyint. Törődjön mindenki a maga dolgával!
Reggel alig várják, hogy birtokba vegyék az autót. Zoltán a lépcsőházból már látja a Honda tetejét. A napfény valósággal szikrázik a karosszérián. De ahogy közelebb ér, felfedezi a kocsi oldalán szárnyaszegetten lógó visszapillantó tükröt. A motorháztetőn egy mély karcolás. Valaki végigszántott egy éles tárgyat az ezüst felületen. Zoltán gyilkos tekintettel kémleli az ablakokat, de minden függöny behúzva. Zsófi is megérkezik, a pusztítást látva hangtalanul sírni kezd.
‒ Szemét népség! ‒ sziszegi Zoltán, mielőtt elhajtanak.
Hazafelé már nem a ház előtt parkolnak le. Egy csendes mellékutcát talált a két kocsi számára. Az egész délutánt az internet előtt tölti. Aztán maga mellé ülteti Zsófit és a komputerre mutat.
‒ Figyelj csak szívem! Nézd, milyen klassz házat találtam! Itt vannak a képek, szerintem pont jó lenne nekünk! És nincs is messze a szüleidtől! Ott kinn jóval olcsóbb az ingatlan, az előleget letesszük, ezt meg elég jól el lehet adni. Főleg, hogy minden rendben van az épülettel! Legalább itt hagynánk ezeket a ... ‒ keresi a jelzőt, majd legyint.
‒ De hogy fogsz bejárni onnan? ‒ aggódik a neje.
‒ Nyugi, be tudok jönni az autópályán egy jó darabon. Ráadásul, a csúcsforgalom előtt indulok... este meg már nem vészes mire végzek... vállalod?
Az asszony habozni látszik. Micsoda tortúra egy ilyen költözés...
Zoltán közelebb húzza székét Zsófi mellé:
‒ Beszélek az ügynökkel, meg is tudnánk nézni! Rendbe lehet hozni a kerítést, és akkor lehetne egy kutyánk, ide letennék egy betonalapot, arra egy felfújható medencét, jó lesz majd az unokáknak, van felül két szoba, fel tudnám vinni a vizet egy extra fürdőszobához, jöhetnek a gyerekek bármikor, látod, erre a falra nem is lenne szükség, kibontom ezt a részt, nagyobb lenne a konyhád...
Zsófi nem szól, csak bólogat. Az urára néz, végtelen gyengédséggel. Aztán a keze önkéntelenül megindul, hogy simogató mozdulattal eltávolítson egy nem létező hajszálat férje karjáról.
Zoltán örökös kíváncsisággal szemléli a világot. Odavan a gépekért, imádja a szerszámokat. Gyerekkorában kibelezett rádiók, szétszedett háztartási gépek tanúskodtak szenvedélyéről. De tudásvágya kifizetődött, hamarosan életre keltek keze alatt a javításra váró dolgok.
Elsőre felvették a Műszaki Egyetemre. Itt a legjobbak közé tartozott. Gépészmérnöki diplomával a kezében egy optikai műszereket gyártó vállalatnál kötött ki, ahol lelkesen vettette magát a munkába. Pontos volt, szorgalmas, megbízható. A vezetőség is felfigyelt rá, már a kinevezéséről suttogtak.
Ekkor jött a rendszerváltás. A vállalat az elsők között volt, ahol lakat került a gyárkapura. Pár hónap múlva az irodaház és az üzemcsarnok eltűnt a föld színéről. A piacra éhes külföldi kapitalisták tán még arról is gondoskodtak, hogy sóval hintsék be a lerombolt épületek helyén keletkezett hatalmas telket. Mesélik, hogy az új tulajdonos a tervrajzokat is bekérette, és máglyát rakott belőlük. Még egy jövőbeni feltámadás reményét is meg akarta hiusítani. Tette mindezt olyan sikerrel, hogy azóta teljesen megszűnt a hajdan oly sikeres magyar optikai iparág.
Zoltán a harmincadik évéhez közeledett ekkor. Nős volt már és a kislánya is ott rázogatta a járókát a gyerekszobában. Felesége sem volt haszonélvezője a rendszerváltásnak. Zsófi munkahelye a hatalmas szálloda azzal kezdte a nyugati piachoz való dörgölőzést, hogy szélnek eresztette dolgozóit, majd nevet változtatott. Az új jelentkezők lényegesen kevesebb pénzért kezdhettek.
Zoltánnak elég volt néhány munka nélküli hét, hogy rájöjjön, diplomája a szekrény mélyére való. Hosszas keresgélés után kikötött egy üzemben, ahol esztergályost kerestek. Elvállalta zúgolódás nélkül. Dolgozott a tőle megszokott szorgalommal. A biztos jövedelem óvatossá tette, nem mert ugrálni. Ott ragadt majdnem húsz évig. De a sors ismét közbeszólt. Főnöke csődbe ment, lehúzta a rolót. Zoltán megint az utcára került. Felesége otthon maradt, létkérdés lett újra munkát találni.
Néhány nap múlva rábukkant egy hirdetésre. Esztergályost keresett egy cég. Zoltán habozás nélkül jelentkezett az állásra. Felvették, mert ez idő tájt már hiány volt szakmunkásokból. A jobb melósok már javában külföldön keresték a boldogulást.
Az új helyen fiatal, energikus, végtelenül elegáns tulaj fogadta. Ő már az új nemzedék képviselője, aki csak hírből ismeri a régi munkamódszereket. Itt csak a teljesítmény fontos és nagyon jól tudja, hogy a hatékony munkához kiváló feltételek szükségesek. A műhely patyolat tisztaságú, a melósok a cég emblémájával ellátott munkaruhákban ülnek a komputer vezérelte gépek előtt. Katonás rend van, gépesített árumozgatás, kávészünet és ingyen gyümölcs.
Zoltán a tisztaságmániás, oda van az új körülményekért. Az is lelkesíti, hogy a tulajdonos jó néven veszi érdeklődését, így többféle gépen dolgozhat. Mindig jóval a munkakezdés előtt érkezik, erről nem tud leszokni. Géza, a tulaj rendszeresen látja őt reggelenként, nyitásra várva.
‒ Na mi van, megint nem tudtál aludni?! ‒ hangzik el, minden alkalommal.
A főnök kulcsot ad neki, ne ácsorogjon ott a hidegben. Zoltán nagyon szereti ezeket a munka előtti csendes készülődéseket. Szívesen túlórázik is. Nemcsak a pénz miatt. Már átlátja az egész folyamatot, élvezi hogy végig kísérheti egy-egy orvosi berendezés születését a műhelybe érkező alkatrészektől kezdve a kész termék becsomagolásáig.
Zoltán örökmozgó. Ha nincs a munkahelyén akkor otthon, a négyszintes társasház körül talál valami tennivalót. Saját pénzén vásárolt virágládákat ültet tele, korlátot fest, szedi a szemetet, zárat javít és ezer más módon dolgozik a házért. Buzgalmát nem veszik jó néven a lakótársak. Idegenkedve figyelik a sok sürgés-fogást. Tartanak tőle, hogy egyszer majd tőlük is számon kérik az önkéntes munkát. Zoltán a létrán állva, neoncsővel a kezében elcsíp egy megjegyzést a lépcsőn távolodó házaspártól:
‒ Ez a majom azt hiszi, hogy övé a ház!
Zoltán nyel egyet. A lakók komoly összegeket spórolnak azzal, hogy számtalan javítás költsége a kasszában maradhat az ő jóvoltából. Hát már ez is baj?! De nem tud leállni! Nem teszi meg senkinek azt a szívességet, hogy hagyja lepusztulni a házat. Munkával tölti a hétvégéket, aztán hétfőn irány a műhely.
Az egyik délelőtt bekopog a főnök csupa üveg irodájába.
‒Van egy perced Géza?
‒ Persze! ‒ a férfi hívogató mozdulattal tessékeli beljebb.
‒ Figyelj, arra gondoltam.... Zoltán műszaki rajzot terít szét a hatalmas íróasztalon, ‒ Ha változtatunk a tengely átmérőjén 28 milliméterrel, és... szélesen gesztikulál, ősz haja szemébe lóg a magyarázat hevében... ide kell egy furat, plusz a két horony, így csökkenteni tudjuk a rugó erejét és legalább negyven százalékkal lassítható a támla lecsapódása...
A főnök hosszan nézi a rajzot. Ezt a tervet legalább öten átnézték, öt jól fizetett szakember és senkinek nem jutott eszébe ez a kézenfekvő megoldás. Persze, most már kézenfekvő! Ezzel egy csapásra megoldódik az egyik legnagyobb gondjuk az új termékkel.
Feláll, kezet nyújt Zoltánnak.
‒ Öregem, zseni vagy! Menj csak, próbáld ki a gépen! Mindjárt jövök én is!
Zoltán boldogan szédeleg ki az irodából. Egy jelentős probléma oldódik meg neki köszönhetően! Mi ez, ha nem dicsőség?!
Zoltán javaslata beválik, a cég újabb babérokat arat. Pénzről, jutalomról ugyan nem esik szó, de nem lehet mindent anyagiakban mérni! Alig győzik a megrendeléseket. Zsófi odahaza nem zúgolódik a túlórák miatt. Neki elég, hogy párját elégedettnek látja. A magányos óráit kitölti házimunkával, otthonuk csinosításával. Jól elvan a tévézéssel, olvasással, ő nem az a típus, aki levegőt sem tud venni, ha nem látja maga mellett a férjét. A pénz is jól jön, spórolnak egy második kocsira, és ha meglesz, legalább többet látogathatja városon kívül élő szüleit.
Közeleg a karácsony, a cégnél nem lassul a tempó, egyre több a megrendelés. Zoltán túlórái rendszeressé válnak. Átvállalja a munkát azoktól a fiataloktól is akik randira sietnének, vagy csak a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás elvét vallják.
Az ünnep előtti utolsó munkanapot töltik. A főnök kis ünnepséget szervez, sorra nyújtja át a borítékokat a dolgozóknak. Zoltán azonban nem csekket kap, hanem egy üzenetet: Buli után gyere az irodámba!
Alig várja, hogy távozzanak a többiek. Végre üres a csarnok. Az iroda felé menet a meglepetést találgatja. A kollégái egy havi extra pénzt kaptak, akkor ő talán többet. Lehet, hogy kettőt?
A tulaj leülteti, majd néhány köszönő szó után a kezébe nyom egy borítékot. Túl vastag és túl nehéz. Ez nem lehet csekk! Eltépi a vékony papírt és egy kocsikulcsra mered.
‒ Láttam, hogy a járgányod benne van a korban... isten őrizz, hogy egyszer azért hiányozzál, mert lerobbantál valahol ‒ nevetgél a tulaj.
Zoltán a H betűt böngészi a testes indítókulcson.
‒ Honda! A színnel kicsit bajban voltam, de gondoltam jó lesz a metálezüst.
Zoltán felpattan, szipogva átöleli a főnökét.
A régi kocsija a gyárudvaron marad, az újjal indul haza. A csodamasina szinte suhan az úton. A puha bőrülésben terpeszkedve most érzi először, hogy a vezetés nemcsak helyváltoztatásra jó, de hatalmas élmény is lehet. Megpróbál közömbös képet vágni, amikor benyit az ajtón, de nem tud színészkedni. Karon ragadja Zsófit és leviszi a ház elé. Kétszer is el kell mesélnie a történteket. Együtt gyönyörködnek a karácsonyi meglepetésben.
‒ A magáé? ‒ kérdezi Lónyai a másodikról. Hogy kerül ez ide ilyenkor?! Ez mindenhol ott van?! Ő volt az, aki hátratett kézzel nézte végig amíg a virágládákkal bajlódott. Segíteni nem akart, de tanácsokat bőséggel osztogatott. ‒ Na mi van szomszéd, kirabolta a nemzeti bankot?!
‒ Az OTP-be járok! ‒ vág vissza.
Az elsőről is idebámul valaki. Takács úr is feltűnik, tőle egy hümmögésre telik.
Otthon az asszonnyal a csodát tárgyalják. Csendes borozgatás mellett tervezgetik az eljövendő remek kirándulásokat. Megbeszélik, hogy másnap elautóznak a régi kocsiért. Nem fogják azt sem eladni, nagyon jó lesz Zsófinak.
‒ Mi lesz itt, ha meglátják a szomszédok, hogy már két kocsink van... borzong bele Zsófi, de aztán legyint. Törődjön mindenki a maga dolgával!
Reggel alig várják, hogy birtokba vegyék az autót. Zoltán a lépcsőházból már látja a Honda tetejét. A napfény valósággal szikrázik a karosszérián. De ahogy közelebb ér, felfedezi a kocsi oldalán szárnyaszegetten lógó visszapillantó tükröt. A motorháztetőn egy mély karcolás. Valaki végigszántott egy éles tárgyat az ezüst felületen. Zoltán gyilkos tekintettel kémleli az ablakokat, de minden függöny behúzva. Zsófi is megérkezik, a pusztítást látva hangtalanul sírni kezd.
‒ Szemét népség! ‒ sziszegi Zoltán, mielőtt elhajtanak.
Hazafelé már nem a ház előtt parkolnak le. Egy csendes mellékutcát talált a két kocsi számára. Az egész délutánt az internet előtt tölti. Aztán maga mellé ülteti Zsófit és a komputerre mutat.
‒ Figyelj csak szívem! Nézd, milyen klassz házat találtam! Itt vannak a képek, szerintem pont jó lenne nekünk! És nincs is messze a szüleidtől! Ott kinn jóval olcsóbb az ingatlan, az előleget letesszük, ezt meg elég jól el lehet adni. Főleg, hogy minden rendben van az épülettel! Legalább itt hagynánk ezeket a ... ‒ keresi a jelzőt, majd legyint.
‒ De hogy fogsz bejárni onnan? ‒ aggódik a neje.
‒ Nyugi, be tudok jönni az autópályán egy jó darabon. Ráadásul, a csúcsforgalom előtt indulok... este meg már nem vészes mire végzek... vállalod?
Az asszony habozni látszik. Micsoda tortúra egy ilyen költözés...
Zoltán közelebb húzza székét Zsófi mellé:
‒ Beszélek az ügynökkel, meg is tudnánk nézni! Rendbe lehet hozni a kerítést, és akkor lehetne egy kutyánk, ide letennék egy betonalapot, arra egy felfújható medencét, jó lesz majd az unokáknak, van felül két szoba, fel tudnám vinni a vizet egy extra fürdőszobához, jöhetnek a gyerekek bármikor, látod, erre a falra nem is lenne szükség, kibontom ezt a részt, nagyobb lenne a konyhád...
Zsófi nem szól, csak bólogat. Az urára néz, végtelen gyengédséggel. Aztán a keze önkéntelenül megindul, hogy simogató mozdulattal eltávolítson egy nem létező hajszálat férje karjáról.