VII. RÉSZ
A kilencvenes évek kezdete látszólag semmiben sem különbözött attól, amit a múlt évtizedben abbahagytunk. Jártuk az iskolát és pergettük napjainkat. Esténként a macska játékos kedve oldotta az egyhangúságot. Naphosszat játszott, néha a könyvespolcról kellett leszedni, vagy épp a tv tetejéről. Máskor a fürdőhabbal akart ismerkedni, veszélyesen egyensúlyozva a kád szélén. Ha aludt, sokszor megcsodáltam, hogy milyen feltétel nélkül megbízik a környezetében: hanyatt fekve, szétvetett lábakkal, teljes védtelenségben adta át magát az álomnak.
Január 20-án Tamás diadalmasan lobogtatja Smĺlandposten aznapi számát. Leközölték levelünket, minden kommentár nélkül. Sok magyar úgy érzi, hogy talán megmozdult valami, én azonban már nem osztom az optimizmusukat. A svédek még mindig a balkáni menekült áradatot nyögik, sokan változást sürgetnek. Érzem, hogy ez nem azt jelenti, hogy azoknak is letelepedést adjanak, ahol megváltozott a politikai hatalom.
Január 31-e van. A hangosbemondó a telefonhoz szólít. Bátyám a vonalban.
- Meghalt anya! - jajdul a telefonba. Érzem, sírással küszködik.
Nem tudok megszólalni. Ettől a mondattól féltem, mióta az eszemet tudom. A fájdalom, mint valami kábulat, valószínűtlenné változtat mindent.
- Volt valaki mellette? - suttogom.
- Nem. - koppan a válasz.
- Visszahívlak este! - motyogom és leteszem a telefont. Futásnak eredek, mintha a rossz hír forrásától akarnék minél hamarább távolabb kerülni. Visszarohanok a faházba. Rita rám néz:
- Meghalt a mamád? - kérdi.
Erőtlenül bólintok. Nem tudok megállni vagy leülni! Innen menekülni kell! Nincs hely, ahol magamra maradhatok! Bezárkózom a fürdőszobába. Rám tör a fojtott zokogás. Időtlen kábulatban vagyok.
Vele vagyok ismét, belé kapaszkodom, csodálatos simaságú karját érintem. Ráncokkal barázdált szép, bölcs arcával rám néz, és megbocsátóan magához ölel.
Drága, egyetlen Édesanyám, hol vagy!? Annyira fáj, hogy üvölteni tudnék! Édesanyám, nem vagyok felnőtt, szükségem van rád!
Istenem, segíts emlékezni! Add, hogy ne arra gondoljak, holtan fekszik valahol!
Soha többé nem fogom érezni azt a biztonságot, amit ő nyújtott nekem gyermekkoromban! A konyha felől beszűrődő neszek és fények, a tudat, hogy pár lépésre van tőlem, a tökéletes védettséget jelentették számomra, nyugodtan alhattam el.
A legnagyobb küzdelmében hagytam magára! Milyen fájdalmat élhetett át, amikor megérezte, hogy nem találkozunk többé! Miért én büntettem azt a személyt, akit a legjobban szeretek? Szegénykém, olyan nehéz élete volt, miért jutott neki ez a méltatlan magány, még halálakor is!?
Amikor a főzés mellől rohant el és cipelt karjaiban az orvoshoz, mert a lábamat törtem. Amikor beteg voltam és csak annyit kellett mondanom:
- Édesanya, rosszul vagyok! - és attól kezdve minden az ő gondja volt és máris enyhült a baj. Amikor védelmezőn elém állt, mert apám odavágni készült. Amikor meséi enyhítették a lázamat. Amikor bizonygatta, hogy nem szereti a csirkecombot - hogy mindkét fiának jusson.
75 évet élt! Hogy lehet az ő élete múlt idő? A bátyám születésnapján halt meg. 44 év telt el azóta. Nem volt mellette senki!! Az is nehezen viseli a gyászt, akinek tiszta a lelkiismerete. Jóvátehetetlen, amit elkövettem ellene!
Nem akarok, nem bírok a táborban maradni. Elindulunk a Feriékhez Markarydbe. Odafelé a tájat bámulom, de csak őt látom. Hullámokban tör rám a fájdalom. Rita nem szól, nem vigasztal. Nemigen bánom, többre becsülöm most, hogy zavartalanul idézhetem Édesanyámat magam elé. Szerető-féltő nevelési módszereit magamban véltem felfedezni, amikor a lányommal voltam együtt. Ezért is mennyire fájt a szívem: távozásommal az unokájától is megfosztottam. Tudom, ha otthon maradok, nem hagyom, hogy ilyen lelketlenül bánjanak vele. Apámnak is kiharcoltam az osztályon felüli kórházi ellátást és legalább azzal vigasztalhattam magam halálakor, hogy mindent megtettünk érte.
Édesanyám, aki ezerszer inkább megérdemelte volna ezt, magára maradt. Erre nincs bocsánat!
Megérkezünk Feriékhez. Elém jön, a kocsihoz. Csak annyit tudok mondani neki:
- Meghalt az Édesanyám!
Kitör belőlem a zokogás. Feri átkarol, szemüvege párásan csillog. Vigasztalni próbál, érzem, átvillan rajta, hogy egy napon rá is ez vár. Betessékel bennünket a lakásba, mert pár hónapja egy normál kétszobás lakásban várakoznak a tábori körülmények helyett. Barbara tiszta szívből, őszintén elsírja magát, nagyon jólesnek kedves, vigasztaló szavai.
A három gyerek a szokatlan vendégségnek örül, kissé csalódottan veszik tudomásul a felnőttek szomorúságát.
Feri az Édesanyámról mesél és most megint kicsit olyan, mintha nem lenne végleges a reggeli hír. Minden olyan valószerűtlenné válik. A jelen átadja helyét a múltnak. Az egész azonban csak percekig tart. A fájdalom újra teljes erővel ránt vissza a valóságba.
Istenem add, hogy ne arra gondoljak, holtan fekszik valahol, segíts emlékezni.
Hallom a hangját, magamon érzem a tekintetét! Gesztenyét sütöttünk, majd körbeülte a család a kendőbe bugyolált illatos csemegét. Kormos volt az ujjunk vége a hámozástól, közben mesélt nekünk valami kedves történetet gyerekkorából. Ha rá gondolok, képzeletem úgy vetíti őt elém, mint amilyennek mindig láttam. Állandóan tesz, vesz, dolgozik ránk.
Őrzöm az utolsó pillanatot is indulásunk előtt. Fázósan áll az ajtóban, jóságos pillantással búcsúzik, hiszi, hogy néhány hét múlva találkozunk.
Este visszahívom a bátyámat. Ez a gyász csak felerősíti irántam táplált neheztelését. Kimondatlanul is az én számlámra írja Anyánk halálát. Nagyon kimérten társalgunk. Én elkeseredetten közlöm vele, hogy nem térek vissza, ha itt nem sikerül, Amerikába megyünk tovább. Teljesen megalapozatlan a kijelentésem, ebben a helyzetben mégis egy család széthullását pecsételi meg.
Feri mindent megpróbál, hogy lelket öntsön belém. A családjáról mesél, elmondja, hogy a fiúk mennyire túlhaladták őt a svéd nyelvben. Hivatalos helyeken egyik másik előretolakszik és folyamatosan előadja a kívánt mondandót.
Feri engem vigasztal, de őrá is ráférne a lelkesítés. Életük, jövőjük a Bevándorlási Hivatal döntésétől függ. Addig az idegeskedés marad, remény és a kétségek.
A szűkös hely ellenére ott marasztalnak éjszakára. Nincs erőm visszautasítani az ajánlatot.
Másnap visszatérünk Mohedára. Kimondhatatlanul gyűlölöm az itteni tétlenséget. Az ember képtelen valami tevékenységbe menekülni, hogy elterelhesse gondolatait. A fiúk most sokkal csendesebbek és nagyon jólesik figyelmességük.
Lassan lábadozom ebből a csapásból. Telnek a hetek, valami révült kábulatban élek. A külvilág ingerei alig jutnak el hozzám. Olyan vagyok, mint egy súlyos betegségből épülő beteg, azzal a különbséggel, hogy hiányzik belőlem az akaraterő a gyógyuláshoz.
Erzsike a maga módján igyekszik segíteni. Ajánlata pár órás kikapcsolódást ígér a táboréletből. Hétvégére meghív hozzájuk.
A szomszédos Alvestán laknak, férjével és gimnazista lányával. A két nagyobb fiú már kirepült. Laci a férj, csupa szív melósgyerek. A ház benne van a korban, szükség van a férj ezermesteri képességeire. A matyó terítők, kulacsok, csecsebecsék, kaotikus összevisszaságban keverednek a különféle stílusú bútorokkal. Erzsiék bevallják, hogy nagy szerelmesei az árveréseknek. Így persze lehetetlen kihagyni egy bombajó vételnek számító karosszéket, dohányzóasztalt, szekrényt vagy festményt.
Laci a vitrinhez kísér. Karórák, zsebórák, kis és nagy vekkerek, leginkább aranyból. Ez az igazi és költséges szenvedély.
Aznap délután aztán tanúi vagyunk, hogyan gyarapodik a család.
Az első címen, egy hagyatéki árverés zajlik. Az elhunyt tulajdonos minden holmija az udvaron. A hegyekben tornyosuló használati tárgyak előtt a kikiáltó elképesztő sebességgel darálja a számokat. A procedúra hosszú és számomra unalmas is. Mikor érnek ennek a végére? - sopánkodom, hiszen egy sétabot esetében is percekbe telik, amíg az összeg és a vevő közös nevezőre jut.
Erzsiék is a távozás mellett döntenek. Átvágunk a nagyszámú ácsorgókon és célba vesszük a következő címet.
Ez egy kör alakú helyiség, gondolom, leginkább táncteremként funkcionál. Ékszereket árvereznek. Lacival nem lehet bírni, amikor az egyik aranyórát mutatják fel. Kétszer is bekiabálja a megemelt összeget, majd harmadszor, 1500 koronánál, végre feladják a vetélytársak.
Laci szélesen mosolyog, Erzsi megadóan kotorász a retiküljében. Elképedek az értékek forgandóságán. Mi hónapokon keresztül nem költünk ennyit.
Kis idő múlva Laci kezében az óra. Én is megcsodálhatom. Bátortalanul megcsavarom a felhúzót, az óra nem működik. Sietve közlöm Lacival, hátha még visszacsinálható az üzlet. Laci megütközve néz vissza, nem érti, mi itt a baj.
- A többi se. - mondja egykedvűen.
- És, és . . . szoktad javítani? - kérdezem reménykedve.
- Nem értek hozzá. - von vállat.
Visszafelé még beugrunk az alvestai gyerekkocsi üzletbe. Erzsiék a hamarosan érkező első unokának vásárolnának babakocsit. Laci olyan szóáradatot zúdít a tulajdonosnőre, mintha ő akarna eladni valamit és nem fordítva. Szóba kerül a gazdasági helyzet, a közelgő keresztelő, a milyen típus a legelőnyösebb a gyereknek, meg a mit tud ez a vacak és a milyen a forgalom manapság. Elcsodálkozom, hogy Laci milyen jól beszél svédül. Nyolcadik éve élnek itt, egyszerű pesti melósgyerek, nyelviskola nélkül jutott el idáig. Erzsi is csepeli munkáslány létére ülhet a mohedai irodában.
Ha van a gyerekkocsik között Trabant és Rolls Royce, akkor Laci egy Alfa Romeót választott ki. A tulajdonosnő enged valamennyit a vételárból - talán hogy végre szabaduljon, de az összeg még így is elképesztő. Erzsire is hasonló hatással lehet, nekünk suttogja:
- Ez a bolond úgy költekezik, mint egy gróf. Én meg a jövő hónaptól csak félnapokat dolgozom. Hiába, már nem jönnek újabb magyarok. Ha nem kell többé két tolmács a tábornak, biztos Évát fogják választani.
Mi is tudtuk, hogy jogos az aggodalma. Éva ugyanis románul is beszélt. A három nyelv komolyabb ajánlólevél volt, még akkor is, ha Éva akadozva, sok hibával fordított.
Az esti beszélgetéskor a két ország összehasonlítása volt a téma. Laciék pár évvel azelőtt voltak otthon és a látogatás csak megerősítette bennük, hogy jól választottak.
- Állandóan piros volt a kézfejem otthon, annyiszor ütött rá a zöldséges, amikor válogatni akartam. - nevetett Erzsi.
Eszembe jutott, hogyan vásároljuk itt a zöldséget, gyümölcsöt.
Az ízlésesen felpakolt tárolókban sorakozik az elképesztően széles választék. A dinnyék alatt jégdarabkák, a zellert víz permetezi. A vevő kedvére turkálhat, a kiválasztott árut mérlegre rakja és csak a színes ábrával ellátott gombot kell megnyomni, a gép adja ki a zacskóra ragasztható árcédulát.
Hát ehhez képest a mi piaci zöldségeseink otthon Rodolfóként csempészték a rohadt gyümölcsöt a barna papírzacskóba. Az élelmesebbje még kommentárral is kísérte a bűvészmutatványt:
- Ezt a szép zöld paradicsomot vigye nagysád, ne azt a ronda pirosat!
Visszatérve a szállásra, még az éjjel megírtam a levelet annak az ügyvédnek, aki egy svéd lapban hirdette magát, mint olyan személy, aki segíteni tud az amerikai kitelepülésben. Kiutasítás esetén sem akartam visszatérni Magyarországra, nagyon szerettem volna, hogy az eddigi áldozatunk ne vesszen kárba.
Bátyáméktól levelet kaptam, a gyászjelentést küldte el, egyetlen sort sem mellékelt hozzá.
Lányomnak megírtam a Mama halálát, tudtam nagyon megviseli majd a hír. Kértem, menjen el a temetésre. Fontolgattam, hogy valamiképp hazajutok én is, de tudtam, majdnem képtelenség lenne visszajutni Svédországba.
Február 23-án, a végső búcsú napján, már nagyon bántam, hogy így döntöttem. Csak egy hatalmas koszorú képviselt, rajta a felirat: "Édesanyám, bocsáss meg mindenért!"
Nem lehettem ott Édesanyám temetésén, nem temettem el magamban sem!
Velem van mindennapjaimban, hozzá fohászkodom, őt hívom segítségül, neki szeretnék bizonyítani.
K. Tamás ügyvéd meglepően gyorsan válaszolt. A válasz lényege az a 250 dollár volt, amit a további útmutatásért, segítségért kell postázni a címére. Nagy érvágásnak tűnt ez az összeg akkor, amikor minden fillérünk a bizonytalan jövőre lett félretéve. Mégis úgy döntöttünk, hogy elküldjük a pénzt... Akkor már tanúi voltunk egy-két magyar vergődésének, amint a különféle amerikai egyházak különleges igényeinek akartak megfelelni.
Az úszómester Karcsi lepedőnyi kérdőívek felett izzadt és szitkozódott.
- Miért érdekli ezt a torontói Irma nénit, hogy miért nem vagyunk házasok Gabival? Ezek nem adnak semmilyen haladékot, azonnal le kéne perkálni a tíz rongyot. Ki képes erre?!
Igen a pénz! Akkor már tudtuk, hogy a tengerentúli egyházak igényeinek megfelelni - nemcsak erkölcsi feddhetetlenséget jelent. Mindenhol alapkövetelmény, hogy a kitelepülni szándékozó rendelkezzen annyi pénzzel, amennyivel be tudja indítani az életét és átvészelheti a munkakeresés időszakát.
Karcsi egyébként mindent tudott, vagy tudni vélt. Közölte, hogy Kanadában a legjobb, mert ott 27 év óta nem emelték a hús árát, a kockás farmering még mindig csak 1 dollár, és a motorokra például egyáltalán nincs sebességkorlátozás.
Valamit rosszul tudni rosszabb, mint nem tudni - tartja a közmondás és nagyon egyetértek vele. Karcsi a kisujjából rázta ki a sportrekordokat, a földrajzi adatokat, a történelmi dátumokat. Kinek lett volna kedve vitába szállni vele? Úgysem tudtuk volna ellenőrizni, kinek van igaza. Így aztán Karcsi vérszemet kapott és már matematikai és fizikai képességeit kezdte csillogtatni. Sajnos azonban ezek a polihisztori erények sem vitték közelebb az áhított eredményhez.
Néhány eseménytelen nap után a hangosbemondó az irodába szólít. A főnök akar látni. Nem tudom mire vélni ezt a váratlan találkozót. A letelepedést nem így közlik, a kirúgást a rendőrség intézi.
Amíg az irodai vasajtó előtt várakozom, látom, hogy a személyzet suttogva engem tárgyal. Mi ez az egész?
Leültetnek a főnök irodájában. Jellegtelen irodabútorok, semmi fényűzés. Annyira személytelen, hogy holnap már akárki más ülhetne itt. Látszik, hogy a gazdája szívesebben időz a hatalmas házában, mint itt.
Megérkezik Leiff, a főnök. Az a típus, aki kamaszból válik majd idős emberré, kihagyva a férfikort.
Leül, rögtön a tárgyra tér.
- Érkezett egy leveled! - mondja.
Előhúz a fiókjából egy hatalmas méretű borítékot. A helyemről is látom, hogy különleges valami. Formás címer ékesíti.
- A Moderata Párt központjából érkezett, gondoltam én adom át. - nyújtja a díszesen címzett borítékot.
- Akarod itt kibontani? - kérdezi leplezetlen kíváncsisággal.
- Nem sürgős! - legyintek.
- Egyébként minden rendben? - érdeklődik olyan hévvel, mintha a válaszomtól függene az éjszakai nyugalma.
- Természetesen. Itt mindig minden rendben van - mondom tompán, és felállok.
- Minden jót! - szól utánam.
A hatalmas boríték a Moderata Párt válasza volt a levelünkre. A levél Carl Bildt pártelnök személyes üzenetét tartalmazta és mellékeltek egy húszoldalnyi tanulmányt, hogy ők miként oldanák meg a menekültkérdést, ha a következő választás után hatalomra kerülnek. A dolgozat lényege az volt, hogy a várakozók megkaphatnák a letelepedést, viszont az újonnan érkezők komolyabb vizsgálattal számolhatnának.
Nekünk ez tökéletesen megfelelt volna, a dolog szépséghibája annyi volt, hogy Carl Bildt távozásunk után került hatalomra.
Egyre másra kaptuk a válaszokat szétküldött leveleinkre, de nem változott semmi. Végül May-Lis Lőw irodájától is megérkezett egy pár soros levél, a lényege az volt, hogy iparkodunk, iparkodunk...
Én már elvesztettem a hitem annak ellenére, hogy hetek leforgása alatt megkapták a letelepedést Feri barátomék, János a romló egészségével és még egy-két család, akiket jóformán nem is ismertem. Teljesen egyértelműen látszott, hogy valóban igaz, amit széle - hosszában terjesztenek. Az egy évnél régebben várakozó gyerekes családok részére osztogatják csak a letelepedést.
Szinte bombaként hatott, amikor Steve odaüvöltött nekünk a táborudvaron, magán kívül, kezében lobogtatva a tábori komputer cetlijét, amin a letelepedése bűvös betűi virítottak. Nem értettem ezt a sorból kilógó esetet Steve nem tudta alapállásban tartani a száját. Szakadatlan vigyorgással csapkodta a térdét.
- Megadták!! Csak megadták! - hajtogatta.
- De miért pont neked?! Mivel vagy te különb, mint a másik háromezer, vagy például az orvos Béla?! - Róla épp a héten értesültünk, hogy hazatették.
- Gyerekek, nem tudom! - harsog Steve. - Hacsak nem a fotó hatott rájuk!
- Milyen fotó? - kaptuk fel a fejünket.
- Megmutathatom, itt van a brifkómban - húzza elő a gyűrött melegítőnadrág zsebéből a tárcáját.
A cakkos szélű barna fotón egy elmosódott nőalak, tápot hint egy baromfiudvaron néhány csirkének. A háttérben egy magányos ló ácsorog.
- Mondtam nekik, hogy ez volt a birtokunk. A nagyanyám eteti a jószágokat. Az oroszok mindenünket elvették.
- Steve, hát ez az öregasszony bárki lehet! - hörgöm. - Az Ecserin fillérekért vehettél ilyen megbarnult fotókat! Ez akármelyikünk nagyanyja lehetne! És ha a te nagymutterod, akkor mi van?! Kit zavar ma itt a háború utáni államosítás?!
- Gyerekek frankón nem tudom, lehet, hogy az amerikai múltam hatott rájuk! - védekezik Steve.
Hirtelen leesik a tantusz. Hát persze! A svédek nem kockáztatnak semmit. Egy olyan embernek mondanak igent, aki már egyszer az amerikaiaknak jó volt. Nincs rizikó. De mi lesz velünk? Értünk ki áll jót?
A tábor magyarjai a letelepedettekkel voltak elfoglalva. Irigykedő jó tanácsok, címcserék, meghatott búcsúk.
Jánosnak jutott energiája egy tréfára is. Amikor a másik ház magyarjai beköszöntek hozzájuk, János meglepetést színlelve meredt Verára, aki a legújabb divat szerint egy térdénél kiszakadt farmert viselt. Mi tagadás, a vidéki gazdasszony külsejű családanya telt idomain elég bizarrul festett a teenagereknek szánt ruhadarab. János félrevonta a menyecskét:
- Te Vera, ne haragudj, hogy szólok, de el van szakadva a nadrágod! Még jó, hogy nem pakoltuk el a varrógépet, az Edit pár perc alatt megvarrja neked! Szerencse, hogy nem sérültél meg, amikor elszakadt!
Jánosnak minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy komoly maradjon.
- De Jánoskám, - méltatlankodott Vera - ez a divat!
Imre, a nagydarab melák férj, felmordult:
- Ha a szeméttelepről hozok neki egy ilyen farmert, elválik tűlem, mert nincs jó helyen a luk!
M. Feriék Ekeby-be kerülnek. Feri levélben ecseteli a lakáskörülményeket. Imponáló méretű sorház, saját kerttel.
Jánosék meghívnak a lakásavatóra, a växjöi új otthonukba. A ház kívülről is csodálatos, belülről még inkább az. Gondolva a tolókocsis lakóra, minden technikai eszköz a beteget segíti. A konyhai mosogatópult magassága gombnyomásra változtatható - kényelmesen hozzáfér a rokkant kocsiban ülő. A fürdőszobában kapaszkodók a kád és a WC körül. A széles ajtók becsúsznak a falba, nem nehezítik a nyitást, csukást. A kertet és a bejáratot a kocsiparkolóig kényelmesen közelítheti meg a mozgássérült.
János nagyon elégedett. Nemsokára érkezik a speciális Volvo is, ami a különleges tartozékaival lehetővé teszi a legsúlyosabb sérültnek is a közlekedést. A letelepedéshez mellékelt 20 ezer koronából ízléses bútor is került a lakásba. Nekünk ma itt nemcsak az ünneplés a feladatunk. Az amerikai ügyvédnek az itteni telefonszámot adtuk meg, hogy a küldött összeg fejében telefonon informáljon a tengerentúli lehetőségekről. Az új otthont ünneplők körében még keserűbb ez a készülődés a bizonytalan jövőbe.
Végre megszólal a telefon. Lehengerlő stílusú férfihang hadar a vonalban:
- Halló, halló! Üdvözlöm kedves uram! Szóval vázolnám a lehetőségeket! Nem tudom, tudják-e, hogy itt Amerikában nem működik az a módszer, mint Európában. Nem lehet idejönni és menedékjogot kérni. Más országból kell kérvényezni. Jó, tudom, maguknak nem sok idejük lehet ott, ezért ajánlok valamit! Szálljanak repülőre és jussanak el Mexikóba. Induljanak el az USA határhoz, de könyörgöm, ne használjanak magánkocsit, ne stoppoljanak. Rengeteg a rablás arrafelé. Sok holmit különben sem ajánlok, mert a határ egy kicsit rázós. Most jobban ellenőrzik a sok beszökdöső mexikói miatt, előfordulhat, hogy órákig kúszni kell. Ha átkeverednek a határon, ne álljanak meg azonnal. Próbáljanak meg eljutni Oklahomába, de nem, még jobb ha Omaháig mennek. Ott börtönbe vetik magukat, de azt sem tudják, hol van Magyarország, meg az adminisztráció is nehézkes, nyerhetünk pár napot. Onnan hívjanak fel, biztos ki tudunk találni valamit. - vett végre levegőt.
Eltartottam a fülemtől a telefont és rámeredtem.
- Jól hallok?? Hogy hol kússzak át a határon? - próbáltam megőrizni önuralmamat. Ha ez most leteszi, bottal üthetem a pénzünk nyomát.
- K. úr, attól félek, hogy ez nem megy! Én egy asszonnyal nem fogok határokon szökdösni, miközben lőnek ránk!
- Hát nézze! - folytatta. - Többet tudnánk tenni egy személyes találkozás esetén. Jövő hónapban Bécsben leszek. Ha maguk tudják fedezni a repülőjegyemet Stockholmig, meg a szállodámat, akkor ott belenézhetnék az anyagukba. Lehet, hogy kisütnénk valami hasznosat.
Osztottam, szoroztam. A repülőjegy, a szállás az ellátás a mi Stockholmi utunk - nem megy. Ennyit nem lehet kockáztatni a semmiért!
- Nem fog menni! - jelentettem ki.
- Maga református? - kérdezte hirtelen.
- Nem - válaszoltam.
- Legyen az! - mondta és lediktálta egy kanadai templom címét.
Reményveszetten írtam a címet. Ilyen címekkel a Karcsi már kitapétázhatná a szobáját. Sőt, jutna a nappaliba is. Megállapodtunk, hogy Bécsből is jelentkezik, de ez már csak olyan súlytalan gesztusnak tűnt.
Nem tudom, mit vártam ettől a telefontól, de ennél mindenesetre többet. Ritát próbáltam vigasztalni. Azt mondtam neki, hogy egy biztos címet kaptunk, száz százalék hogy fogadják a magyarokat.
- De hol van ez az Edmonton? - néztünk össze.
Jánosék térképet kerítettek, végre felfedeztük a jelzett várost. Hát nem a világ vége, inkább Kanada közepe.
- Hát ez . . . ez . . . pokolian messze van - szörnyülködött Rita.
- Attól függ mihez! Az északi sarkhoz nem is nagyon. Aggódjunk ezen akkor, ha már kezünkben a repülőjegy. De szerintem még mindig jobb, mint a Margit híd alatt. - nyugtatgattam.
- Az már úgyis megtelt. - legyintett János.
Azért persze minél előbb postáztam ajánlkozó levelünket. Nem sokat törődtem vele, hogy kedvezőt írjak magunkról - úgy gondoltam, mindegy, hogy milyen levelet dobnak a szemétre.
Steve közben már ki is költözött a táborból, mert Alvestán megkapta a jól megérdemelt lakását, a letelepedési segéllyel. Az avatatlanok joggal hihették, hogy még mindig közénk tartozik, mert minden idejét a táborban töltötte. Közben megállás nélkül sajnáltatta magát.
- Képzeljétek, már az első hét után munkát ajánlottak. Valami vasgyárban talicskáztam a salakot. Három nap után pokolian fájni kezdett a derekam. Másnap már be se mentem. Nincs valami kajátok?
Sokan ajtót mutattak neki. Emészthetetlen volt, hogy azok sajnálatára számít, akik rosszabb helyzetben vannak, és azokat lejmolja, akik maguk is minden módon spórolni igyekeztek a kosztpénzen.
Viszont T. úrnál meleg fogadtatásra talált. Itt nem számított a pénz. T. úr, az év minden szakában, a legmelegebb kánikulában is, ballonkabátban intézte vásárlásait. A földig érő ruhadarab kiváló fedezéket nyújtott a lopott holmiknak. Jutott így egy szelet hús Stevenek is, viszonzásul megvolt az esti kártyapartner.
Persze nem mindenki ezen a módon gyarapodott. Jani, a hantás továbbra is karosszériát javított a szomszéd faluban. Már nemcsak Máriát öltöztette, ő maga is büszkén feszített a báránybőr béléses dzsekiben. Délután bekopogott hozzánk. Éppen az ágyon hasalva tanultunk, a szűk szobában még ez látszott a legpraktikusabb megoldásnak.
- Mi újság gyerekek, ágyban vagytok? Nana! Nincs véletlenül cérnátok? Leszakadt egy gombom erről a jakóról. Na, frankón, igaz, hogy állati jól néz ki?! Alkalmi vétel volt, de szerintem még százezer koronát is megér.
Ezen már mindnyájan felröhögtünk.
Jani az ágyunkra hanyatlott.
- Szalma vagyok. Marikám elutazott valami magyar családhoz Jönköpingbe. Ez a gomb is ilyenkor szakad le.
Rita tűt, cérnát kerített, majd kivette Jani kezéből a kabátot. Percek alatt helyén volt a gomb. Jani visszabújt a kabátba és úgy illegett benne, mint egy hivatásos manöken.
- Gyerekek, - mondta már távozóban - mit szóltok ehhez a Stevehez? Ha én megkapom a letelepedést, nem a szeméttelepről fogok bebútorozni. Köszi a cérnát meg a melót! - viharzott tovább.
Másnap még kissé álmosan baktatok az iroda felé, a postánkért. Elém ugrik az egyik cigánysrác, Gyula, akivel még jóformán alig beszéltem eddig két mondatot. Az izgatottan tárgyaló csoportból válik ki a kedvemért.
- Hallottad mi történt? - kérdezi.
Semmiről sem tudok.
- Tegnap éjjel. A Jani meg a Feri. Karamboloztak! Mind a kettő meghalt!
- A Jani!? Az egyes házból?! Nem lehet igaz! - hüledezem. - Ott ült a szobánkban délután - suttogom, mintha ez kizárná, hogy a hír igaz legyen.
Gyula nagyon elemében van, hogy megint talált valakit, aki tőle értesül a dologról. Széles gesztusokkal mesélni kezd:
- Jani be akart menni Växjöbe, a diszkóba. Tudod, a Marika elutazott. Gondolta, csap egy görbe estét. Végigjárta a házakat, hogy ki lenne hajlandó vele menni. Feri végre ráállt.Tudod, aki a 12-esben lakott.
Hirtelen előttem van a másik fiú arca is. Szemüveges, vékonydongájú, bánatos képű srác, alig túl a kamaszkoron. Egyszer beszéltem vele, valakit az ő házukban kerestem, barátságtalanul küldött el. Mesélték, hogy korábban nem volt baj a kedélyével, a hosszú várakozás tette mogorvává.
Gyula elbeszéléséből megtudom, hogy a különös páros elindult tíz óra körül Växjö irányába. Jani inni akart, Feri vezetett. A város előtt a kocsi átvágott a szemközti sávba és frontálisan ütközött egy kamionnal. Senki nem tudja, mi történhetett, mi okozta a balesetet. A két fiú azonnal meghalt, a felismerhetetlenségig összeroncsolódva.
A tábor személyzetéből kért meg valakit a rendőrség a holttestek azonosítására. Senki sem vállalta a feladatot, csak Hitler. Érzelmek nélkül mesélte, hogy Janit a dzsekijéről ismerte fel.
Az asszonyok csoportba verődve tárgyalták az esetet. Ami történt, nemcsak gyászhír volt, de esemény is. Lehetett találgatni, mi lesz Marikával, hogy viseli el Jani elvesztését. Jó apropó volt a baleset egy kis visszatekintésre. Mint kiderült, alig másfél éve halt meg itt Mohedán egy cigányfiú, amikor a BMW kivágódott a kanyarban. Hiába, a jogosítvány és a gyakorlat hiánya túl sok volt 140 kilométer/órás sebességnél.
Rita és én nehezen ocsúdunk. Olyan hihetetlen, hogy ez a csupa energia srác így végezze. Nagyon sajnáljuk Marikát is. Felmerül bennem, hogy milyen pokoli lehet egyedül folytatni. Így kicsit elnézőbb vagyok Mónival is, mikor egyik este arra térünk vissza a szállásunkra, hogy a nappalit zsírkrétás firkálmányok tarkítják. Rács mögötti pálcaemberkék közvetítik a művész hangulatát. Móni talán üzenni akart az utókornak. Képességeiből a barlangrajzok színvonalára tellett.
Már nem is volt érdemes dühöngeni rajta, tudtuk, hamarosan távozik. Átkérte magát az ölandi táborba, bizonyos fiúügy miatt. Az elkényeztetett maszekmagzat nagy nehézségekkel próbált megfelelni az együttélési szabályoknak. Ismerve saját korlátait, a házimunkát nem is erőltette. Mégis kicsit sajnáltuk távozását. Féltünk, hogy rosszabbat kapunk.
És megint egy újabb távozó, letelepedéssel. Sanyikáék kapják meg a boldogító igent. A mama telt arca csupa könny, amikor újságolja az örömhírt. Már tudjuk, hogy katonatiszt férjet hagyott otthon, talán ez nyomott a latban. Az utolsó hónapokat már tétlen bódulatban szenvedte végig.
Most, a lehetőségek kapujában, arról faggatjuk, hogy mi lett volna, ha mégse?! Mit csinált volna, mihez kezd, ha kiutasítják. Tudtuk, hogy egy fillért sem voltak képesek tartalékolni:
- Hát . . . - kezdi Sanyi mamája - én öngyilkos lettem volna, Sanyi meg felment volna Stockholmba bujkálni.
Hát igazán nem lehet azzal vádolni, hogy nem gondolt minden eshetőségre.
Ez a februári hónap még egy meglepetést tartogat.
Összeismerkedünk egy magyar párral, akik nemrég kerültek Mohedára. Nem új érkezők, csak nekik tovább tartott egy-egy átmeneti állomás. Z. Józsi és Kriszta, jóval innen a harmincon. Pestiek, sőt perceken belől kiderül, hogy Józsi Újpesten lakott. Nemcsak ez hoz közelebb bennünket, de nekem imponál Józsi laza, ráérős stílusa is. Korpulens alakjával, örökké borostásan, amolyan XX. századbeli Pató Pál urat formáz.
A mozi szó születése Heltai Jenőnek köszönhető, Kellér Dezső a maszek szóval gyarapította nyelvünket, Józsi az "alucikálni" igével vonulhat be a történelembe. Ez volt ugyanis a visszatérő válasz, ha délutáni programja felől érdeklődtünk. Azért persze jutott ideje a művelődésre is, sőt meglepő módon a svéd nyelvvel is jól haladt.
Kriszta kemény vonású, jó humorérzékű társa Józsinak. Irigylésre méltó mennyiségű magyar könyvvel rendelkezik. Szobájukban a Népsport és a Reform példányai hevernek.
Már első beszélgetésünk alkalmával megérzem, hogy kölcsönösen rokonszenvesek vagyunk egymásnak. Kriszta máris sorra ajánlgatja könyveit, Józsi közérzetünkről faggat. Nem lehet mondani, hogy az ő lakáskörülményeik irigylésre méltóbbak a mienknél. Egy pozsonyi cigányasszony az egyik szomszéd. Valami helybéli roma férfi járogat hozzá, akit Rózsi a főzéstudományával akar meghódítani. Az eredmény: minden közös edény foglalt, szenes húsok bűze, ismeretlen pancsok várnak mosogatásra. Egy bumfordi török a másik szomszéd, hol eltűnik, hol nála vizitel a népes szomszédság. Józsiék leginkább azonban az észt házaspártól szenvednek. A férfi külseje egy elkallódott értelmiségit formáz. Magas, szakállas, kissé affektáló stílussal. Az asszonyka a woodstocki fesztiválról keveredhetett ide. Virágmintás blúzok, trapéznadrág, műbőr szandál, emeletnyi talppal. Arca, mint egy átszellemült hippié a harmadik adag után.
Beköltözésük első napján a férj előadást tartott Józsiéknak, angol, svéd, orosz keveréknyelven, melynek értelme az volt, hogy a tv az ember egészségére ártalmas sugarakat bocsát ki. Különösen a felesége érzékeny erre a kisugárzásra. Ezért tehát a következőképpen közlekedtek a nappaliban:
A férj megjelent szobájuk ajtajában. Körülkémlelt. A tv felé szaladt és kikapcsolta. A készülék elé állt. Az asszonyka feje előbukkant az ajtókeretben. Körülkémlelt. Kissé görnyedt háttal, lábujjhegyen szökellve végigiramodott a nappalin és ki a szabadba.
Ha Józsi a tévében látott filmről mesélt, csak nagy kihagyásokkal tudta ismertetni a történteket, mert ezt a produkciót kellett elszenvedniük, ha az asszonyka a konyhába tartott vagy vécére ment.
Rendszerint este 10 után enyhült a probléma. Ilyenkor a páros eltűnt és csak reggel keveredtek haza. Néhány nap múlva már mindenki tudta, hogy egy ismerősükhöz autóznak be, a szomszéd faluba. A nyári éjszakákat a szomszédos kis erdő tisztásán, sátorban töltötték.
Józsiék kedélyén szerencsére nem hagyott nyomott a különös lakótárs. Talán abból is tudtak erőt meríteni, hogy rendszeresen látogatták malmői ismerőseiket.
Ha Mohedán voltak, sokat csavarogtunk együtt. A barátság mélyültével bevallottuk nekik, hogy próbálkozunk Kanada felé, mert nem bízunk a letelepedésben. Józsi nem sok érdeklődést tanúsított. Gyanúsan nyugodt volt.
Amikor csodák csodájára, az edmontoni magyar egyház kedvező választ küldött levelünkre, siettünk velük megosztani az örömhírt. Felajánlottuk az egyház címét is. Nem is gondoltam arra, hogy ezért ellenszolgáltatást kérjek. A barátainknak tekintettük őket, szerettünk volna segíteni rajtuk. Ahányszor rákérdeztünk Józsitól, hogy megírta-e már az edmontoni papnak a bemutatkozó levelet, ő mindig kitért, mondván:
- Gyerekek, elakadtam a címzésnél. Most hogy szólítsam a papot: Kedves elvtársam? Drága Pandúr úr? Ugye milyen bután hangzik? Nekem azt mondta a középiskolás tanárom, hogy ne merjem még egyszer mondani, hogy című mű. Azóta, úgy látszik valamilyen gátlás épült ki bennem.
Józsi eljátszott még a gondolattal, hogy milyen lenne egy magyaros János bátyám megszólítás, de tudtuk az igazi okot: nem érdemes feleslegesen fáradnia, hiszen jön az áhított letelepedés.
Soha nem tudtam meg, hogy mire alapozta ezt az átkozott nagy optimizmusát.
Márciust írunk, napról napra javul az idő. Mögöttünk a tél és úgy tűnik, idén felesleges volt az óvatosság az útszéli piros karókkal. Alig láttunk havat.
Ha tehetjük, minden időnket a szabadban töltjük. Már nem is kell az "információnak" házról házra vándorolni, egy kupacban talál minket a hírhozó. Néha nemcsak magyarok ácsorognak együtt. Gyula, újdonsült libanoni barátnőjével feszít. A kis fekete nő, szorgalmasam szólítgatja magyar szerelmét:
- Gula, Gula!
Többen felcsapnak logopédusnak.
- Nem jó! Azt mondd, hogy Gyula!
- Gula!
- Gyula, érted, Gyula!
- Gula - ismétli a leány és a homlokára mutogat. Itt mindenki sérült agyilag, hogy nem fogják fel az ő tiszta kiejtését? Végül ellentámadásba megy át:
- Mondd, hogy Hhavla! - bök Karcsira.
- Hhavla - ismétli tisztán Karcsi.
- Mi? - Nem jó, nem jó - visong örömében. Hogy lehet ennyire bénán utánozni azt, amit ő mondott?!
Ez a kis epizód segített megérteni valamit.
Az ember füle gyakran süket egy másik nyelv tökéletes hallásához. A mi kiejtésbeli problémáink sok esetben nem is a szavak formázásánál kezdődnek, hanem a meghallásánál. Persze, hogy képtelen vagyok tökéletesen visszaadni a szavakat, ha már a hallottakat is valamiféle anyanyelvi szűrőn keresztül értelmezem.
Amíg én ilyen elméleti problémákon rágódtam, a tábor különféle nemzetiségű lakói önfeledten kommunikáltak egymással. A kevés svédet, a szerény angolt és a némi oroszt élénk gesztikulálás kísérte. Még Ilon, a cigányasszony is megszólításával tüntetett ki egy svédet, amikor az az udvari világítással vesződött:
- Mindig problem - közölte a szerelővel.
A nemrég közénk csöppent Kokó a szemrevaló török lánynak esti programot ígért:
- Autó furika, este találka!
Azonban voltak köztünk tényleges nyelvtehetségek is. Gyula libanoni barátnőjével zavartalanul társalgott Zsuzsa, a tejfehér bőrű erdélyi fiatalasszony. Látva elképedésemet, magyarázattal szolgált:
- A férjemtől tanultam. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor Romániában végezte az egyetemet. Házasság után elutaztunk Szíriába, de fél év után visszakönyörögtem őt Erdélybe.
- Ja, gondolom az éghajlat . . .
- Inkább az anyósom! Nem bírta elviselni, hogy fátyol nélkül megyek ki az utcára. Olyan meleg volt, hogy majd elégett az ember, de megszólt, mert fürdőruhában napoztam. Pedig csak a sógornőm volt a kertben. Ha kettesben elindultunk vásárolni férfikísérő nélkül, már utánunk üvöltött, hogy kurvák vagyunk. Inkább visszamentünk Romániába. Ott született meg a lányom is.
A sötétszőke hajú, nagy barna szemű apróság ott ácsorgott a mama mellett. Zsuzsa hozzátette:
- A férjem nem vállalkozott erre az útra. Most ott él anyámékkal Kolozsváron és várja, hogy sikerül-e a letelepedés. Azt mondta, csak akkor hajlandó jönni, ha biztosra jöhet.
Még egy fénykép is előkerült az óvatos fiatalemberről. Zsuzsának talán ez volt az egyetlen hibája, ez a Nasszerre emlékeztető családi kötelék. Különben tökéletesen beszélt angolul, franciául, románul, és természetesen magyarul. Ilyen háttérrel a svéddel is jól haladt.
Néha nekem is voltak sikerélményeim a svéd nyelvvel. A mondatok összeállítása még akadozva ment, de a tévét már elég jól értettem. Persze inkább azokat a filmeket, amelyeket feliratoztak. Szerencsére ezekből volt több. térdemre fektetett papírlapra írogattam az ismeretlen szavakat és előfordult, hogy a film végére megtöltöttem két oldalt. Film után szótárazás következett, és csak ezek után állíthattam, hogy tudom, miről szólt a mozi. De legalább jó iskola volt és nagy élményt jelentett.
Végigélveztem Nils Poppe vígjátékait, akit még gyerekkoromban láttam a "Bumm, a katona" c. filmben. Kedveltem a svéd filmeket, és a svéd tévéműsort is. A két főadó reklám nélkül sugározta programjait, ami elég hihetetlenül hangzik. A riportműsorok teljes nyíltsággal tárgyaltak bármit, legyen az nőgyógyászati probléma vagy faji előítélet. A műsor szerkesztése, felépítése, kicsit idézte a magyar tv programjait és ez a hasonlóság abban a hitben ringatott, hogy talán nem is kerültem olyan messzire.
Ha az ember hajlamos volt megfeledkezni az őt körülvevő világról, az események mindig igyekeztek visszarántani.
Futótűzként terjedt a hír, hogy Ilonékat elvitte a rendőrség ezen az áprilisi reggelen.
Mi már csak a hírt hallottuk a szomszédoktól. A faház, amelyben a népes család lakott, lezártan árválkodott.
Benéztem a poros üvegen. A nappaliban szerteszét heverő használati tárgyak, ruhaneműk. A kapkodó csomagolás maradványai. Többen hangosan sopánkodtak. No, nem elsősorban a családért fájt a szívük, de keserűen állapították meg, hogy az egy évnél további ittartózkodás és a számtalan gyerek sem volt elegendő a letelepedéshez. Persze tudtuk, hogy a mérleg másik serpenyője alaposan megtelt. A majd mindennapos lopások, az elveszett, majd "megtalált" útlevél végül is könyörtelenné tette a döntéshozókat.
Akik tanúi voltak ennek a kora reggeli kizsuppolásnak, reményvesztetten tébláboltak órákig a táborban. Másokat cselekvésre sarkallt az esemény. Kati hozzánk lép:
- Gyerekek, ma voltuk az irodán, beszéltünk a főnökséggel. A férjemet mától ne Attilának szólítsátok. Tamás az igazi neve!
- Szóval az Attila valami fedőnév volt a mozgalomban - kuncogott Józsi.
- Hát így valahogy - mondja nagy komolyan Kati és kicsit megnyugodva távozik.
Én B. Laciékra gondolok. Kicsit felelősnek érzem magam sorsukért, annak ellenére, hogy nem fogadták meg a levélbeli tanácsaimat. Ölandon várakoznak és remélem, nem kell megismerkedniük egy ilyen rendőri ébresztéssel.
Az élet persze megy tovább és kiderül, hogy a környék boltosainak korai örömtüzeket gyújtani Ilonék távozása miatt. Utódok szép számmal akadnak.
Egyik nap a pincér Karcsit rendőrök szállítják haza és a házkutatáshoz egy kutyát is hoznak magukkal. Erzsi ezúttal szűkszavúbb, de az kiderül, hogy a vizit nem volt eredménytelen.
T. úr a hirtelen felmelegedés ellenére is ragaszkodik ballonkabátjához és Füles is méltó utódja a portyázó magyaroknak.
Közben a nagy szenzáció: egy teenager korú cseh páros lebukik egy bolti lopáson és a házkutatás meglepő eredménnyel jár. A rendőrök nem akarnak hinni a szemüknek. Az egyik tiszt rádión beszól a központba, teherkocsit kér, mert a járőr kocsival képtelen beszállítani a lopott holmikat.
A két ártalmatlan külsejű fiatal becsapta az egész környezetüket. Még kocsijuk sem volt, gyalogszerrel indultak el reggelenként a táborból. Az csak most derült ki, hogy a Svédországban élő barát már a sarkon várta őket. Így, hármasban vizitelték a környék áruházait. A lopott holmi az éj leple alatt került a szobájukba. Igazán nem lehetett mondani, hogy egy bizonyos árufajtára terjedt ki az érdeklődésük. A műszaki cikkek, kazetták, cd-k, elektromos háztartási eszközök, csak egy szerény hányadát képviselték a begyűjtött anyagnak. A sportcikkek, ruhaneműk, cipők, játékok, kartonnyi cigaretták, élelmiszerkonzervek és más árufélék tették teljessé a készletet.
Amikor a táborvezetőnek a tudomására jutott az eset, Erzsi szerint ennyi hozzáfűznivalója akadt:
- A csehek loptak? Érdekes. A magyarok szoktak lopni!
Máriát, János özvegyét az irodából kijövet láttam először a haláleset óta. Talpig feketében, némi támogatással közlekedett. Könnytelen arcáról nem tudtam leolvasni érzelmeket.
Másnap megjelent a házunkban, csomagjaival. Neki utalták ki Móni megürült egyágyasát.
Mindnyájan nagyon kínosan éreztük magunkat. Nem tudtuk, hogyan kéne viselkedni. Mi fáj neki jobban: ha beszélünk Jánosról, vagy ha szóba se hozzuk. A temetés már megvolt, János a helyi kis temetőben kapta meg a végleges letelepedést...
Mária meglepően normálisan viselkedett. Semmi hiszti, semmi extra figyelem kicsikarása a gyász miatt. Nem zárkózott el a társalgás elől sem és ha nincs talpig feketében, nem is mondja meg róla senki, hogy veszteség érte. Néhány hét múlva észrevette, hogy sűrű fekete haja csomókban hullik. Már itt-ott előtűnt a fejbőre is a sötét hajkoronán képződött foltokon. Hosszú hetek teltek el ismét, amíg a kétségbeesett gyógyszerszedés hatására csökkent, majd megállt a hajhullás.
Mária nem adta fel, kereste a társaságot. Pár hét múlva csatlakozott a fiúk esti diszkó programjához.
Mi kicsit csalódottak voltunk Úgy éreztük, sérti Jani emlékét ez a hirtelen talpra állás. Egy este aztán Kokó, a kamasz kísérte haza. A különös pár ezután sülve-főve együtt volt, nem törődve azzal, hogy az egész tábor róluk suttog.
Eltöprengtem az asszonyi állhatatosságon és felmentettem Máriát. Nem tett mást, csak beállt a sorba, melyet olyan jeles elődök képviselnek, mint Petőfi vagy Kennedy özvegye. Az ő körülményei még indokoltabbá tették ezt a kétségbeesett menekülést a magány elől.
A két zalai srác kissé rendszeresebben kezdte látogatni az iskolát. Az óraközi szünetekben Maritta, a tanárnő is többnyire közöttünk kávézgatott. Egyre gyakrabban került szóba a táborélet s meglepve vettük tudomásul, hogy Marittának fogalma sincs a körülményeinkről. A fiúk felajánlották neki, hogy látogasson el hozzánk. Maritta azonnal ráállt, de látszott rajta, hogy olyan érzésekkel készül a vizitre, mint Dániel az oroszlánok közé.
A kérdéses napon, a megbeszélt időben megjelent és olyan kíváncsisággal nézett szét, mintha külföldön lenne. A lányok süteményekkel kedveskedtek, előkerültek az otthoni fotók, a hangulat oldottá vált. Maritta, látva a fényképeket otthoni lakásunkról, akaratlanul is körülnézett a nappaliban. Kimondatlanul is ott volt a kérdés a levegőben: érdemes volt-e, megérte-e kockáztatni. Mi nem akartuk nagyon fárasztani őt az otthoni gazdasági helyzettel, Rita csupán egy példát hozott fel: mennyi otthon a pedagógusfizetés és mennyi a létminimum. Maritta nem volt a számok embere, de a példa meggyőző volt számára.
A következő héten ő volt a vendéglátó. Mi kissé zavarban voltunk, nem tudtuk, hogy a családja helyesli-e ezt az iskola falain túl is folytatott barátkozást. Egyelőre azonban csak a kutyával kellett megismerkednünk. A bernáthegyi méretű jószág egykedvűen méregette a vendégeket. Maritta teenager korú gyermekei gondoskodtak róla, hogy ne legyen szokatlan számára az idegenek jelenléte a házban.
A ház nagyon "svédes" volt. A hibátlan parkettájú szobákban ízléses, világos színű bútorok. A hatalmas szobákat otthonosabbá varázsolja a sok virág.
Kisvártatva megérkezett a nagydarab szőke házigazda, majd befutott a kamasz fiú is.
A pianínó segített át minket a kezdeti zavarunkon. Maritta válogatás nélkül játszotta a nemzetközi slágereket, opera és operett részleteket. Sor került itt is a fényképalbumra, de itt nem a környezeté, hanem a fotókon látható személyeké maradt a főszerep.
Végül is úgy tűnt, nem okoztunk csalódást. A férj is megnyugodhatott kicsit: neje nem vademberek között tölti délelőttjeit.
A két zalai fiú sokáig nem tudott napirendre térni afelett, hogy egyeseknek milyen könnyű az élete, pusztán azért, mert jó helyre születtek.
A pénztelenség számunkra már olyan volt, mint valami lerázhatatlan harmadik társ.
Egyik délelőtt, a tanítási szünetben, éppen az élelmiszer üzlet előtt sétáltunk és a szemétkosárba szórt szerencsejáték cédulákat látva, megint a pénzre terelődött a szó.Rita szórakozottan gyűrögetett kezében egy használt szelvényt. Három kis papírablak csíkot kellett feltépni, és ha a kártyajelek azonosak voltak, 50 koronát nyerhetett a játékos.
- Milyen egyszerű lenne összedolgozni egy azonos sort az eldobált szelvényekből, csak valahogy szét kéne nyitni a lapot. - mondta és már témát is váltott..
Néhány nap múlva a fiúk lelkendezve újságolták, hogy nyertek a Black Jack-en. Két nap után újabb ötvenes ütötte a markukat. Az egy koronás szerencsejáték jó befektetésnek látszott.
Este, a tévé magyar vonatkozású hírt tárgyal. Szólni akarok a fiúknak. Kopogok az ajtajukon, de mert nincs kilincsre zárva, lassan kitárul.
Tamás, az íróasztal felett görnyedve, nagy igyekezettel metéli ketté a szelvényt egy zsilettpengével. Még a nyelve is mozog a nagy összpontosítástól. Körülötte a használt szelvények tucatjai, szanaszét. Amikor felpillant, arca vörösre vált, aztán szégyenkezve elmosolyodik:
- Nem hiszem, hogy ezt már beváltjuk - mondja - Ez a hülye István nem mer megint odamenni vele a pénztárhoz.
- Miért őt küldöd, miért nem mész te?!
- Neki jobban elhiszik, olyan becsületes pofája van!
Persze azért még megpróbálkozott István újra a "nyertes" szelvénnyel.
A pénztárosnő is sokallta ezt a rendkívüli szerencsesorozatot. Hosszasan méregette a színes kartonlapot. Végül fizetett, de István remegő lábai csak nagy sokára tudtak megnyugodni. Nem is vállalkozott többé erre a feladatra.
Mi máshogy akartunk pénzhez jutni. Az igazság az, hogy nemcsak morális szempontok tartottak vissza az ilyen stikliktől. Nálunk nagyobb volt a tét. Az amerikai kivándorlást tettük volna kockára, ha rendőrségi ügyünk van. A levelezésünk a kanadai magyar egyházzal nem állt rosszul, úgy tűnt, leginkább idő és pénzkérdés a kijutásunk. Az utóbbi nem volt csekélység, hiszen tízezer dollárt kellett előteremtenünk.
Rita már az újsághirdetéseket böngészte, hátha vállalhatunk valami munkát feketén. Ráadásul, a kocsi a kötelező éves vizsgán megbukott, mert az ellenőr rozsdásnak találta a rugótartó tányért.
A falubeli szerelőhöz vittük az autót. Rita persze neki is elmondta, hogy munkát keresünk. Épp akkor lépett hozzánk egy helybeli férfi, aki még hallotta az utolsó mondatokat. Nagy komolyan hozzánk fordult:
- Ha nem okoz gondot festeni, én tudnék ajánlani valamit.
Nagyot nyeltünk.
- Akármit lefestek kívül, belül! - mondtam gyorsan.
Elmosolyodott.
- Csak a pajtámról lenne szó. Garázsnak használom, meg szerszámokat tartok benne. Mindent én adok, a munkáért fizetek 1200-at. Megfelel?
Majd leesett a fejünk, úgy bólogattunk.
Másnap kora reggel a címen voltunk. A férfi rámutatott a kérdéses épületre. Nem volt ijesztően magas, csak rettenetesen hosszú. Még szerencse, hogy nem állapodtunk meg időben.
Nekem ehhez legalább egy hét kell. - gondoltam.
Délutánra annyit haladtunk, hogy csak néhány méter választott el attól, hogy találkozzunk az indulási ponttal. A sötétedés miatt másnapra halasztottuk a folytatást. A következő délelőttön aztán be is fejeztük az egész épületet. Elégedetten nézegettük, amint a jellegzetes vörös színben pompázott.
Rita aztán rendezgette a garázs polcait, meg a szanaszét heverő szerszámokat.
Dél körül megérkezett a gazda. Nem akart hinni a szemének. Fellépett a létrára, mert úgy gondolta, hogy spóroltunk az eresz alatti résszel. Mindent rendben talált. Rita még meginvitálta a belső részbe is és megmutatta a polcokon katonás rendben sorakozó használati tárgyakat. A férfi hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Nem mondtátok, hogy éjszakai műszak is volt! Nagyon köszönöm! - mosolyogott és átnyújtott 1500 koronát.
Több mint egy év után, megint olyan pénzt tartottam a kezemben, amiért megdolgoztam.
Örömünket titokban kellett tartani, hiszen a svéd törvények nem engedélyezték számunkra a pénzkeresést. Tudtuk, rajtunk kívül még mások is kerestek és találtak alkalmi, vagy állandó munkát.
Amikor egy újsághirdetés nyomán felkerestünk egy faluvégi kis gazdaságot munkaügyben, a gazda sajnálkozva tárta szét a kezét. Már felvett valakit - mondta. A következő pillanatban előkerült a "segítség".
Gumicsizmában, hatalmas kötényben közeledett N. Zsigmond. Láttunkra rettenetesen zavarba jött. Bár feltételezhette, hogy nem fogjuk elárulni, hiszen akkor már igen jó barátságban voltunk, mégis nagyon kellemetlenül érintette, hogy felfedeztük a titkát.
Z. Józsiék is eltűntek, hónapokra. Csak később mondták el nekünk, hogy Malmőben próbálkoztak munkakereséssel. Kriszta végül is takarított egy vállalatnál, Józsinak maradt a délutáni alucikálás.
Sz. Laci is Malmőben tanyázott. Hatalmas termetével, világosszőke hajával hamisítatlan svédnek látszott. Amíg megszólalt. Mert sajnos a nyelvtanulás nem volt erős oldala. Nevetve mesélte, hogy az autójavító műhelyben a páciens néha félórán keresztül magyarázza a problémáit, válaszra várva. Eszébe sem jut, hogy értetlen füleknek beszél.
A május még tartogat valamit számunkra.
A kora reggeli órán erőteljes lábdobogásra, pattogó svéd mondatokra ébredünk. A nappaliban négy rendőr, Éva a tolmács, és egy civil ruhás nő tartózkodik. A két megszeppent fiúhoz intézik utasításaikat. Öltözés, csomagolás és indulás a reptérre. Éva szenvtelenül tolmácsol, a rendőrök nyersek, kérlelhetetlenek. Most látom, hogy egy másik egyenruhás a ház körül vigyáz, időnként beles a redőny résein. A civil ruhás nő nagyon elemében van, rendkívüli módon élvezi a szituációt. Gúnyos mosollyal figyeli az idegesen csomagoló fiúkat. Arcára kiül az elégedettség: na, ma is tettem valamit a fizetésemért. Ez az összeg gondolom nem lehet kevés, erről eleganciája árulkodik. A divatos külső, melírozott haj, nem tudják ellensúlyozni a nő nyers vonásait.
Évát sem lehet vádolni érzelmekkel. Buzgón helyesel a nő minden mondatára.
A két fiú nem akarja elhinni, hogy mindez velük történik. Álmukból verték fel őket, azt sem tudják, mit tuszkoljanak a bőröndbe, mi maradjon ki. Tamás holmija még szanaszét, a nő már kijelenti, hogy nincs több idejük.
- Talán segíts neki! - vetem oda a nőnek.
Válaszra sem méltat. Nem az a típus, akinek egy emigráns partner. Újra itt az érzés, hogy alacsonyabb rendű vagyok.
Közben, a fiúk összecsomagolnak. István egyik szatyrát a rendőr visszadobja a szobába.
- Nem lesz ennyi csomagnak hely a gépen! - mondja nyersen.
Tamás és István még mindig valami bódulatban halad át a nappalin. Megállnak előttem. István a sírással küszködik. Leereszti csomagjait. Sután átölel. Tamás megpróbál keményebb maradni, de látom, nagy önfegyelemmel tudja csak visszatartani a könnyeit.
A lányok csendesen szipognak, míg a két boldogtalan elhagyja a házat. A rendőrnő olyan elégedetten mosolyog, mintha most kerítette volna kézre a Hasfelmetszőt.
Nagyon sajnálom ezt a két srácot. Sejtem, milyen megpróbáltatások előtt állnak. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ránk is ez a sors vár.
A délelőtt folyamán telefonhívást kapunk. Tamás a vonalban. A rendőrségről hív. Zárkában várják a reptérre való indulást. Ennek tudatában még undorítóbb a rendőrnő sürgető magatartása. Tamás elmeséli, hogy három kísérőt kapnak. A szabály szerint két hazaküldöttre három rendőr vigyáz, biztonsági okokból.
Háát . . elég költségesnek tűnő rendelet, az biztos.
István még búcsúzóul lediktálja barátnője címét, akit nem tudott értesíteni. Rám vár a feladat, hogy közöljem a kislánnyal a hírt. Még egy gyors búcsú és kattan a készülék. Marad az emlékezés és néhány fénykép egy baráti kapcsolatról.
Ez a kényszerű távozás még egy kellemetlen következménnyel is jár. Új lakókra számíthatunk a megürült szobában. Már megcsömörlöttünk ettől a társbérlői életformától és most egy újabb rossz előtt állunk. Újabb magyarok híján csak balkáni szomszédra számíthatunk.
B. Laciék, ebben a helyzetben javasolják, hogy látogassuk meg őket az ölandi táborban. Gyorsan tisztázzuk, hogy saját, külön bejáratú lakrészről van szó, tehát senkinek sem leszünk hívatlanul a terhére. Örömmel igent mondunk, alig várjuk, hogy mögöttünk legyen két hétig a tábor. Kikötöttük, hogy a Jancsit is vinnünk kell, szerencsére nem tanúsítottak ellenállást, de Edit kijelentette, hogy ők is felkaroltak egy kódorgó kismacskát. Jóformán ez lett a legnagyobb gondunk, hogy miképpen fog a két jószág kijönni egymással.
Miután közöltük a táborvezetőséggel, hogy hol érhetnek el a következő két hétben, nem volt több akadálya az indulásnak. A cica már túl volt egy-két kisebb autós túrán, most is szívesen ugrott be a hátsó ülésre. Az első alkalommal még körbekószálta az egész utasteret, kicsit még a műszerfalon is sétált, az ölembe ugrott, mintha vezetni akarna, majd az ülés alá kukkantott, végül az új helyet feltérképezve, megállapodott a hátsó ablakban és onnan szemlélte békésen a tájat. Most is elfoglalta a helyét és mi nekivágtunk az útnak.
Hogy miért esett az Invadra választása Öland szigetére? - sosem fogom megtudni. Nekünk egy lehetőség még egyet harapni Svédország látnivalóiból. Elhagyjuk Kalmart és rágurulunk a hídra, amely összeköti a szigetet a szárazfölddel.
"Készültünk" a nevezetességekből, így nem titok, hogy Európa leghosszabb hidján vagyunk. Teljes hossza nyolc kilométer, a legmagasabb része 900 méterre van a víz szintjétől, így a legnagyobb tengeri hajók is áthaladhatnak alatta. 155 nyílásával olyan, mint egy monumentális fésű a két part között.
Öland megint egy kicsit más, mint amit megszoktunk. Fátlan, köves pusztaság, rengeteg szélmalommal. Valamit mégis tudhat a vidék, mert Borgholmtól két kilométerre a királyi család építtetett egy ragyogó kastélyt.
Mi, a sziget északi sarkáig, Byerumig autózunk. Laciék kisfia integet az út széléről, éppen abban a pillanatban, amikor tanakodni kezdtünk volna, hogy merre folytassuk utunkat.
- Lacika, honnan tudtad, hogy most érkezünk? - faggatom.
- Nem tudtam! Már órák óta itt állok.
Kicsit szégyellem magam a gyermek elrontott délutánja miatt. Remélem, hogy a pár apró ajándékunk feledteti vele majd ezt az őrszolgálatot.
Edit és Laci őszinte örömmel fogad. Szinte otthon érzem magam. Elnézem őket és Laci szaporodó ősz hajszálai juttatják eszembe, hogy már több mint húsz éve ismerjük egymást.
Betessékelnek az igen jó méretű lakásba és valóban, az egy hálószobás otthon kizárólag az ő birodalmuk. Mi úgy nézünk körül, mintha valami gazdag rokonnál vendégeskednénk. Saját frizsider, tévé, étkezőasztal és még egy külön kis terasz, amiről a tengerre látni. Hát, valóban nyaralunk!
A két macska még a bemutatkozó hátgörbítéseknél tart, de már látszik, hogy inkább örülnek a váratlan társnak, mintsem ellenséget keressenek egymásban. Fél óra múlva őrült viháncolás kezdődik a két állat között. Edit megpróbál komoly maradni és rendre utasítja kedvencét, de nem lehet nevetés nélkül nézni, ahogy egymással kergetőznek. A lányosan kecses cicájuk szinte eltörpül a kamaszodó Jancsi mellett. A látogató érkezése után már csak Juliskának szólítják a nevenincs üdvöskét.
Mi kicseréljük tapasztalatainkat, Laciék elszörnyedve hallgatják a hazatett fiúk esetét. Őket kevésbé tépázta meg az ittlét. A lakás kényelme feledtetni tudja a napi kellemetlenségeket a mosóban, vagy az irodán. Totális albán fölény jellemzi a tábort. Lacit bosszantja, hogy úgy viselkednek, mintha a svédeknek kutya kötelességük lenne orvosolni az otthoni sérelmeiket. Nyoma sincs bennük hálának, vagy tiszteletnek. Nevetve idézzük azt a Piedone filmet, amikor a rendőrfőnök saját lakásán látja vendégül a piti zsebtolvajt, számtalan gyerekével. A vendég, miközben tele szájjal zabál, az ételt kritizálja.
Az étel a B. családban is központi kérdés. Laciék nagyfia, tíz évesen egyetlen szenvedélynek hódol. Eszik. Kis pocakja jelzi szenvedélye tárgyát. Amíg a mama az ünnepi menüvel fáradozik, Lacika az alkalmat lesi egy kis nyalakodásra. A határozott dorgálás, és a kilátásba helyezett fakanál sem segít. Egy mártír hősiességével torkoskodik.
Este a naplementében gyönyörködünk. A vörösben fürdő nap kábító szépségű színeket old a tengerben. Laci felsóhajt:
- Nem lehet megunni! Minden este más és más! Az ég színe, a nap, a felhők formája... Isteni harmónia!
Hátulról a vékony gyerekhang:
- Valahonnan meg pörköltszagot hoz a szél!
Másnap a tengerpartot rójuk. A homokos szakaszokat kavicsosabb részek váltják. Minden kő egy-egy miniatűr Henry Moore szobor. Csodálatos színek, erezetek és a kemény anyag ellenére, lágy formák. Szedegetjük a formásabbakat, Lacika is velünk tart.
- Én azokat gyűjtöm, amik úgy néznek ki, mint a darált hús. - indokolja buzgólkodását.
Szanatóriumi idill számunkra ez a pár nap. Nem tud rémiszteni az sem, hogy Laciék beszámolnak néhány táborbeli csetepatéról és arról, hogy a falu boltosai a csőd szélén állnak a rengeteg lopás miatt.
Megismerkedünk egy másik magyar családdal is, de időnk java részét együtt töltjük. Kicsit már a jövő feletti aggodalom is jelen van ezekben a beszélgetésekben, de azért Laci nem fogy ki a viccekből. Kávézásnál előzékenyen hat cukorral tálalja a nekem szánt adagot.
Titok számomra, hogy honnan vannak még mindig új viccei. Néha úgy érzem, Edit nem szerelemből ment hozzá, csupán jól akart szórakozni egy életre. Ahhoz a ritka emberfajtához tartoznak, akik nem mérlegelik, hogy mennyit adnak és kapnak egy baráti kapcsolatban. Néha már zavaró az önzetlenségük. A másik csoda, hogy a két hét úgy telik, hogy még csak nézeteltérést sem tapasztaltam köztünk. Pedig mi a megviselt idegzetünkkel nem lehettünk valami ideális vendégek, és Editék sem a biztos jövő tudatában játszották a házigazda szerepét.
Laci szinte kierőszakol egy kis kocsikarbantartást. Meglepődöm, hogy milyen járatos a Volvo motorházában.
- Szükségem volt egy kis kereset-kiegészítésre a főállásom mellé. Egy maszek műhelyében melózgattam hétvégeken. Szerencsére nemcsak Trabantokat hoztak be. - magyarázza.
Miért nem tud egy ilyen ember a szomszéd házban lakni! - füstölgök.
Erős a gyanúm, hogy a jövőben nem háznyi, hanem kontinensnyi távolságra leszünk egymástól.
A búcsúra is rányomja bélyegét ez az érzés. Talán sosem találkozunk többé személyesen. Már elérhetetlen délibáb számomra a letelepedés.
Balsejtelmektől gyötörve tesszük meg a visszautat. Vajon kit kell kerülgetnünk a társbérletünkben?
Nagy meglepetésünkre, még üres a szoba. Gabriella beszámol róla, hogy nagy jövés-menés volt a múlt héten, eltávolították a fiúk otthagyott holmijait, és takarítással készültek elő a várható új beköltözőkre. Sok találgatásra nincs ok, albán és albán jelöltek jöhetnek szóba. Az ölandi szeparáltság után még kínzóbb ez a kiszolgáltatottság.
Másnap, N. Zsigmond lep meg minket egy fantasztikus javaslattal.
A kronobergshedi tábor felszámolás előtt áll. A felújítás megkezdéséig engedélyezte a vezetőség számukra, hogy tovább lakják a földszinti lakrészt. Mellettük még egy lakás árválkodik üresen. Ránk gondoltak, hogy talán vállaljuk az újabb költözés kellemetlenségeit egy kis külön bejáratú szoba fejében.
Azonnal igent mondunk.
Végre saját fürdőszoba és a konyhán is csak velük kell osztozni. A valaha népes vendégsereghez szokott turistaszálló kissé ijesztő, így elhagyatva. A felső szintekről már mindenki beköltözött a mohedai táborba, így az egész épületben sehol egy lélek, rajtunk kívül. Csatangolunk a klubszobában, zavartalanul biliárdozunk, tévézünk. Élvezzük ezt a furcsa félig-magányosságot. Rengeteget beszélgetünk és egyre többet a tengerentúlról. Zsigmond még bizakodik az itt maradásban, de nem tétovázik elküldeni a bemutatkozó levelét, amikor nekik is felajánljuk az edmontoni címet. Némi ismerete is van Kanadáról, mert a sors szeszélye folytán, gyerekkori barátja az NSZK lágerből Ottavába került. Ezek az értesülések megbízhatóbbak, mint a Karcsi féle dicshimnuszok, de az egész mégis egy nagy, ködös megfoghatatlan valami.
Mi, Amerikáról annyit tudunk, amennyit egy átlag magyar a filmekből tudhat. Tehát sokat és rosszul. Na, mindegy. Svédországból sem tudtam volna ledoktorálni a hazai ismereteim alapján. Zsigmond olyan, mint a dalbéli kedvesmama, aki éjszaka font, nappal mosott. Míg újabb beadványokkal ostromolja az Invadrát, szorgalmasan töltögeti a kérdőíveket a kanadai kitelepedéshez.
Két kérdőív között marad a svéd nyár, a tóparti napozások, a fürdőzések. Ha Finnország az ezer tó országa, valaki vehetné a fáradtságot, hogy a svéd tavakat is megolvassa. Elképesztő lenne a végeredmény. Nekünk sem került sok fáradtságunkba olyan tavat találni, ahol egy lélek sem tartózkodott a rekkenő nyárban. Kiderült, hogy sok tó magántulajdon. Elképesztett ez az új perspektíva, miszerint nemcsak földbirtokos lehet az ember.
Ha társaságra vágytunk, lehetett részünk benne, amikor a főtáborig autóztunk a napi postánkért. Erzsit már nem találtuk az irodán. Az alvestai táborközpontba osztották be, egyre csökkenő óraszámmal. Persze azért tudott mindent az összes magyarról.
Tőle értesültünk F. Gyuriék kálváriájáról. Judit és férje megkapta a kiutasítást, sőt a sok sürgetésnek köszönhetően, már a fellebbezésre is megszületett a válasz. Figyelmen kívül hagyták a Svédországban élő nagylányt és nemleges döntést hozott a kormánybizottság is. Gyurit begyűjtötte a rendőrség, Judit azonban meglépett. Malmőben húzta meg magát. Itt tört ki rajta az "őrület". Meztelenül kiszaladt az utcára és magyarul kiáltozta sérelmeit. Az elmeosztály, ahová bevitték, újabb beadványt szerkesztett az Invadra felé. Az újabb fejlemény hatására a jámbor svédek megváltoztatták döntésüket és engedélyezték Juditnak a kinnmaradást. Judit most a férje kihozataláért harcol, családegyesítés címén.
Már azon tanakodtunk Ritával, hogy hol dobjuk el ruháinkat, de a mi ügyünk nehézkesebben haladt. Ha a komputerbe betáplálták adatainkat, még mindig a megszokott betűjeleket nyomtatta a gép. Maradt a várakozás. A pénzünk is gyűlt a nagy célra, de még korántsem volt együtt a kívánt összeg.
Ebben a patthelyzetben kaptuk a hírt B. Laciéktól, hogy megkapták a letelepedést. Első reakciónk az örömujjongás volt. Persze már nem voltunk annyira vakok, hogy ezt magunkra nézve is előnyösnek lássuk. Tudtuk, a bevált gyakorlat működik: a gyerekes családok részesülnek ebben a kegyben, egy évi kinn-tartózkodás után. Ez valamiféle amnesztiarendelet volt a svédek részéről.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy legalább nekik sikerült. Az ő jövőjük valóban a dicstelen hazaküldés lett volna, pénz és szponzor híján. Mosolyogva gondoltam arra, hogy Edit és Laci annak a jó étvágyú kiskamasznak hálálkodhat jövőjük biztonságáért.
Nekünk maradt a kuporgatás, mert negatív jelek is voltak. Mária, János özvegye is megkapta a kiutasítást. Nem vették figyelembe a svéd földben nyugvó férj emlékét. Máriával tudatták a dátumot, hogy meddig kell elhagynia az országot. Kokóval készült haza, aki immár állandó társa lett.
Magányos tévézgető estéink egyikét kopogás zavarja meg. Az igenlő válaszra nyílik az ajtó és Tamás meg István viharzik a szobánkba. Mögöttük fél tucat magyar a táborból. Nem akarok hinni a szememnek! Sírnak is meg nevetnek, úgy ölelgetnek bennünket.
- Hazulról jöttök? - hitetlenkedem.
- Ma léptük át a svéd határt. Eljöttünk hozzátok, gondoltuk beszólunk, aztán megyünk lejelentkezni.
Az egész olyan, mint egy burleszk.
- Kezdjétek az elején! - csillapítom őket.
- Elnézést, csak egy kérdést még az elején . . . - topog István - beszéltél a barátnőmmel?
Megnyugtatom, hogy annak rendje módja szerint értesítettük az argentin kislányt. Még megjegyzem, hogy nagyon csinosnak találtuk a gesztenyebarna hajú, formás külsejű diáklányt.
Most már a tárgyra térnek.
- A fogdai telefonom után - kezdi Tamás - kaptunk egy szendvicset, aztán kivittek bennünket a reptérre. Nem vicc, tényleg három bazi nagy, civil ruhás zsaru kísért minket. A gépen folyton azt tárgyalták, hogy hová mennek vacsorázni. Úgy látszik, rendszeresen járhatnak Pestre, mert folyékonyan sorolták a vendéglőket. Ahogy leszállt a gép és magyar földön voltunk, már nem is törődtek velünk. Mi meg végig attól majréztunk az úton, hogy átadnak a magyar hatóságoknak. Így teljesen simán kisétáltunk a határon, lementünk Zalába és végigjártuk a haverokat. Ha hiszitek, ha nem, minden és mindenki olyan unalmas volt, ugyanaz volt a bajuk, mint mikor elindultunk. Aztán kaptunk egy idézést...
Tamás itt nagy levegőt vesz. Minden szem reá szegeződik. Ma kétségtelenül ők a nap hősei. Ha másért nem, hát ezért az estéért érdemes volt még egyszer nekivágni.
- Behívattak minket a kiegészítő parancsnokságra. A százados berendelt az irodájába. Mindenféle csirkefogó katonaszökevényeknek nevezett bennünket. Amikor megszólaltam, pofon vágott. Kirántotta a pisztolyát és azzal fenyegetőzött. Azt üvöltözte, hogy már haza sem enged minket, intézkedik, hogy vigyenek innen bennünket a futkosóra. Amikor kiment a szobából, kiugrottunk az ablakon és elmenekültünk. Stoppal elmentünk a határig. A határ előtti állomáson felszálltunk a vonatra. István, az osztálytársa útlevelével simán átjutott, nálam nem voltak papírok. A vécében akartam elbújni, de tudtam, hogy oda is benyitnak a határőrök. Olyan izgatott voltam, hogy összehánytam mindent. Amikor a tiszt benyitott a vécébe, megtorpant az összeokádott padló előtt és továbbment. Így sikerült átjutnom. Aztán a dán-svéd határon már nem is állítottak meg minket.
Elismerő sóhajtások, halk füttyök a hallgatóságból. Mindenki a két hős vállát veregeti, sok szerencsét kívánnak nekik a holnapi lejelentkezéshez.
Mikor végre magunkra maradunk, Tamásra nézek:
- Tamáskám! A Nemzetiben a helyed! Ha holnap ezt így előadod, talán tényleg újrakezdik az ügyeteket. De mi volt valójában?
- Á semmi! - legyint kicsit csalódottan, mint egy bűvész, akinek kiismerték a trükkjét. - A kutya sem törődött velünk. Mit gondolsz, tényleg beveszik ezt holnap? - kérdezi aggodalmaskodva.
- Tamáskám a szöveg jó, az előadó jó, a közönséget meg sajnos nem tudjuk kicserélni. Reménykedjünk!
Végül elköszönnek. Istvánnak már nincs maradása, mert Cavalcante kisasszony jelezte, hogy ma éjjel náluk alhatnak.
A fiúk, másnap annak rendje módja szerint lejelentkeztek. A különleges körülmények miatt most eltekintettek a svéd hatóságok attól, hogy miért nem az első kapitalista országban próbálkoztak. A växjöi napilap terjedelmes cikkben tárgyalta a fiúk ügyét. A mellékelt fotó is nagyon jól sikerült. Két rokonszenves fiatalember bizalommal telve nézett szembe a nyájas olvasóval. Mi vettük a fáradtságot - és a nagyszótárt - és a cikket is lefordítottuk. Sajnos, az nem a fiúk megpróbáltatásaival foglalkozott, hanem azzal, hogy mennyibe kerül a svéd adófizetőknek egy ilyen menekültügy.
A két srác ezúttal nem a táborban kapott helyet, hanem egy växjöi szállodában várhattak a döntésre.
Most, amikor mindenki a két zalai fiatal ügyével foglalkozik, Gabriellával futunk össze. Könnyes szemmel mutatja nekünk a kiutasítást közlő levelet. Tádé vigasztalóan öleli át a vállát. Ő nincs elkeseredve, már a jövőt tervezgeti:
- Gyerekek, mondtam neki, hogy kár mellre szívni. Mindenki tudta, hogy annyi esélye van, mint a koala macinak a matematikai diákolimpián. A srác, akivel lejelentkezett, és aki révén menedékjogot kaphattak volna, már rég hazament magától. Legalább megcsináltatta a fogait, meg gyűjtött egy kis pénzt munka nélkül.
Tádé, az illegális táborlakó, már talán maga is elfelejtette, hogy nincs státuszban. Hónapok óta senki nem háborgatta, senkinek nem tűnt fel, hogy köztünk tölti a napjait. Néha az irodán is megfordul, szerelőt kér, ha valami nem jó a házban. Korábban motorozgatott, nemrég azonban rábeszélte Gabit egy kocsivásárlásra. Alig vannak túl a BMW első hónapi részletfizetésén.
A következő héten Gabi hazaindul.
Nagy keservesen becsomagolja szerzeményeit. Már rengeteg háztartási cikkel rendelkezik, alig fér be a sok holmi a kocsi csomagtartójába. Az indulás reggelén Gabi sportszatyorral bandukol az iroda felé. Sorra elköszön tőlünk.
- Tádé merre van? - érdeklődünk.
Gabi képtelen elrejteni kaján mosolyát.
- Nem tom! - Eltűnt pár napja! Engem vonattal visznek haza, mert tegnapelőtt bejelentettem, hogy ellopták a kocsimat.
- Hát... minden jót Gabika!
A fiúk telefonálnak megint. A szokott helyről, a rendőrségi fogdából. Tamás fásultan meséli:
- Pár hét alatt lezavarták az ügyünket. Mehetünk haza megint. Úgy néz ki, hogy ugyanaz a három majom fog ma vacsorázni a Mátyáspincében a mi jóvoltunkból, akik a múltkor.
Megpróbálom vigasztalni őket, olyan savanyú a szőlő alapon.
- Gyerekek, itt is egyre rosszabb. Talán otthon sikerül valami jó meló és egyszer majd nem is fogjátok bánni, hogy így alakult!
Hiszik is nem is. Újabb búcsú, de erről már biztosan tudjuk, hogy végleges.
Két nap múlva kezemben az ügyvéd levele, amelyben közli az elutasításunkat.
Méltányolom a gesztusát, hogy tőle tudjuk meg először, sőt, még pár vigasztaló mondatra is telik tőle. Megemlíti, hogy a fellebbezés elbírálása újabb hónapokat vesz igénybe. Szükségünk is van erre az időre, mert lassan gyűlik a pénz.
Ritát nagyon megviseli a hír. Nem vagyok képes megvigasztalni, pedig nem mondhatjuk, hogy nem számítottunk rá. Az utóbbi hónapokban már csak a negatív példák gyűltek körülöttünk. Sorra zsugorodtak a nagy mellények, és akik korábban a vélt biztos tipp birtokában fitymálták mások esélyeit, most szégyenlősen vallották be, hogy a fellebbezésnél tartanak.
Vili, a partizán, ugyan még előadást tart arról, hogy csak egy jó egyházi kapcsolat segít, de a tapasztaltabbak csak legyintenek. Az úszómester Karcsi, már egy másik kocsira gyűjt, mert megint biztosan tud valamit. Két autóval akar hazamenni és úgy gondolja, hogy vámmentesen viheti be a kocsikat.
Tibi, a szerelő valahol bujkál, ő bízik benne, hogy mindig talál majd feketén munkát. Sorra tünedeznek el a fiatalabbak, akik életében ez a svédországi vizit nem volt több, mint egy kaland.
T. úr maradni fog az utolsó percig és biztos vagyok benne, hogy ki is használ minden pillanatot. Már az asszony is ballonkabátban jár a bevásárló körutakra.
Zsigmondék is megkapják az elutasítást, de ő még töretlenül dolgozik a fellebbezéshez csatolandó dokumentumokon.
Z. Józsiék is hasonló cipőben járnak. Végre elszánják magukat, hogy jelentkezzenek a kanadai egyháznál.
Rita nehezen törődik bele a megváltoztathatatlanba. A mozgássérült Jánost és Editet hívja, szeretne velük találkozni, talán egy kis vigasztalást remél. Kegyetlen arculcsapásként éri, amikor Edit hosszas fejtegetésbe kezd, hogy talán akkor kéne folytatni ezt a kapcsolatot, ha sikerül megkapnunk a letelepedést. Én megint csak vigasztalhatom és elmélkedhetek az emberi természeten.
Szerencsére szép számmal akad ellenpélda is. Erzsi, a tolmács, változatlanul igényt tart látogatásainkra, Sanyika és mamája is meghívnak új otthonukba. B. Laciék is jelentkeznek Ekebyből és várják az újabb vendégeskedést.
Ritának hirtelen más aggódnivalója akad.
- Nem jött meg...- mondja rosszkedvűen.
- Te jó ég! Csak nem lesz valami nőgyógyászati probléma!? - Kifaggatom, hogy a ciszta jelentkezésekor nem volt-e hasonló helyzet.
Bólogat, hogy előfordult ilyesmi.
Délutánra már kértünk is egy időpontot a falubéli rendelőben. Az épület előtt sétálgatok az augusztusi verőfényben és azon drukkolok, hogy ne tetézze a bajunkat még egy betegség.
Rita közeledik, tétova léptekkel.
- Terhes vagyok! - a hangjában hitetlenkedés.
- Mi? Hogy? Micsoda? - hebegek.
Nem is tudom megmagyarázni, mit érzek. Milyen ördögi tréfa ez megint? A hétéves kapcsolatunk legalkalmatlanabb időszakában jelentkezik a gyermekáldás. A remélt közös gyerek! Hogy pont most! Egy új világnak vágjunk neki egy bébivel!? Istenem, fiú lehet vagy lány?? Hogy nem tudott ez a gyerek várni, legalább addig, amíg valami otthont teremtünk odakinn! Igaz-e ez egyáltalán? Hátha tévednek! Ha így van, vállalhatjuk-e ezt a gyereket azután a tortúra után, amin keresztülmentünk, nem is szólva arról, ami még ránk vár! Még a végén fogyatékos lesz a kicsi! Mit fognak szólni Kanadában, ha megérkezik a Rita terhesen, mi meg itt már aláírtuk, hogy dolgozunk az első perctől?! Meg kell bolondulni!! Lehet ezt vállalni? Ha mégsem jön össze az amerikai út, mehetünk haza a gyerekkel, a híd alá. Még az orvosi vizsgálat és az interjú előtt vagyunk, ha megtudják, lehet, hogy nem is engedélyezik a beutazásunkat. Egy kismama nem munkaerő!
Rita is úgy érzi magát, mint egy halálraítélt, akivel közlik, hogy jók a röntgenleletei.
- Hogy én terhes vagyok… - hajtogatja. - Van olyan őrült, aki ilyen körülmények közé gyereket vállal? De ha ezt most elvetetem, az száz százalék, hogy az életben nem leszek még egyszer terhes. Meg aztán mire várhatunk? Te negyven felett vagy, én is túl vagyok a harmincon, nem lehet mondani, hogy korai gyerek lenne. De szabad ebbe a cigányéletbe gyereket szülni!?
Egy csapásra eltörpült minden gondunk. Jóformán ez lett az életünk, hogy próbáljunk dönteni a gyerekről. A táborélet már adott némi ízelítőt az élet mélységeiről, nem ringathattuk magunkat abba, hogy szerencsés csillagzat alatt születtünk. Minden percben más elhatározás mellett érveltünk.
Ilyen idegölő hangulatban múltak a hetek. Rita járt a tábori nővérhez, aki szorgalmasan vizsgálta és nagy megértéssel vette tudomásul, hogy az abortuszon vívódunk. Látva helyzetünket, nem vállalkozhatott arra, hogy rábeszélje Ritát a terhesség megtartására.
Beutalták ultrahangra, de mivel még nem döntöttünk a magzat sorsáról, nem akartak befolyásolni azzal, hogy közöljék a gyermek nemét.
Végül, szeptember végén, eljutottunk a kritikus időpontig, amíg vállalható az abortusz. Talán az átélt izgalmak hatására olyan fájdalom járta át a bal karom, hogy szinte mozgatni sem tudtam. Vívódásunk tetőfokára hágott.
Ilyen tépett hangulatban, végül megszületett a "megoldás".
Döntsön a sors! Ha a magzat még nem érte el a három hónapot, elvetetjük. Ha túl van a kritikus három hónapon, vállaljuk.
A växjöi kórház folyosóján várjuk a választ, a vizsgálat után. Az orvos hozzánk lép:
- Ma három hónapos a terhesség. - közli.
Kezdhetünk mindent elölről! Megint meg kell tanulnom, hogy nem fogja más megoldani a gondjaimat.
Átfogom Rita vállát.
- Megtartjuk! Amíg emelni tudom a karom, addig dolgozni fogok erre a gyerekre!
Rita megkönnyebbülve felsóhajt. Kimondatlanul is erre a kijelentésre várt.
Egyszerre érthetetlenné vált a sok átvirrasztott éjszaka, elkezdtük tervezni a jövőt, hogyan lesz hármasban és megpróbáltunk mindenbe belekapaszkodni, amiért érdemes vállalni a nehézségeket.
Legalább lesz valaki mellettünk! Nem olyan szörnyű az öregség, ha az ember látja közben, miként fejlődik a gyermeke.
Később, amikor visszaidéztük ezt a délutánt, bevallottam Ritának, hogy nem akartam ennyire patetikus lenni, de akkor tényleg pokolian fájt a karom.
- Akkor lehet, hogy csak néhány napra gondoltál a nagy áldozatvállalásoddal? - korholt, tettetett haraggal.
Ethel, a mohedai nővér, amikor megtudta döntésünket, felpattant helyéről és átölelte Ritát. Attól a naptól kezdve minden létező módon éreztette rokonszenvét.
Megjött az értesítés a kanadai orvosi vizsgálatra. Nem kis izgalommal utazunk Göteborgba. Féltünk, talán kiderül a terhesség és lemondhatunk a kitelepedési szándékunkról. Szerencsére a doktor egy kedélyes öreg svéd volt, aki két vérnyomásmérés között Kanadát dicsérte.
Már én is kezdtem áthangolódni a kényszerpályára. Amikor a mesés svéd házak suhantak el a szemünk előtt, csak legyintettem:
- Ez semmi, Nyuszika! Majd figyeld meg Kanadában!
Mivel Kronobergshedet végleg bezárták, nekünk is vissza kellett költözni Mohedára. A táborvezetőség nemes gesztussal kedveskedett. A frissen átadott faházak egyikét ajánlották fel nekünk és Zsigmondéknak. A parányi szobákból kettő jutott egy- egy családnak, a többi a megszokott volt. Közös konyha, közös fürdő. Sajnos még egy szoba tartozott az egységünkhöz, így még egy lakótársra számíthattunk. Megpróbáltunk elébe menni az eseményeknek és Tódort, a bolgár mérnököt kértük fel lakótársnak. Róla tudtuk, hogy elégedetlen a szállásával, illetve szomszédaival és néhány rövid találkozásunk alkalmával bebizonyította, hogy csendes, udvarias. Tódor már csomagolt, amikor az újabb transzportból beviharzott egy fiatal arab és kezdte kipakolni a holmijait a parányi helyiségben. Az első két percben már négyen is benéztek hozzá és hangos hablatyolással verték fel a házat. Tudtuk, ha ez az alak itt marad, vége a nyugalmunknak. Kézzel, lábbal magyaráztuk neki, hogy a szoba már másé. Elszaladtam a táborvezetőséghez is, hogy erősítsék meg az elmondottakat, de szokás szerint megint nem volt senkinek sem fontos a problémánk. Az arab közben buzgón bólogatott, hogy érti a helyzetet és természetesen átadja a szobát, de a kiszűrődő zajokból egyértelmű volt, hogy folytatja a kicsomagolást.
- Miért hazudik? Nem elég, hogy bepofátlankodik, de még be is akar csapni minket - méltatlankodik Margit.
Hát azért hazudik, mert arab. Náluk, ha valaki hazudik, az nem becstelen. Az ravasz. Az üzleti élet számtalan területén láthatjuk, hogy nem érvényesek azok az erkölcsi normák, amikben felnőttünk.
Amíg ekképp filozofálgattam, a lányok teljes bojkottot hirdettek.
Amikor a betolakodó előjött a szobából és a mosdó iránt érdeklődött, senki sem válaszolt neki. Még egyszer-kétszer próbálkozott, majd elindult valahová a szomszédba, talán vécére.
A lányok ezalatt bementek a szobájába és visszadobálták a bőröndbe a holmijait. A két hatalmas koffer az ajtó előtt várta, amikor visszatért. Ez végül is észhez térítette. Eltűnt, így Tódor elfoglalhatta helyét. Zsigmondékat csak látásból ismerte. Bemutatkozás után ízlelgette az új lakótárs nevét:
- Sigmond, Sigmond.
- Zsigmond, mint Zsivkov - segítettem ki.
Arca felderült, nem volt többet gondja ezzel a magyar névvel.
Tódor, ötvenes évei körül járó, ösztövér figura volt, reménytelenül vastag szemüveggel. Szüntelenül dohányzott, de megkímélt minket a szenvedélyétől. Vagy a szobájában füstölt, vagy menetrendszerű sétáin pöfékelt. A macskával hamar megbarátkozott, néha szinte kisajátította magának tévénézés alatt. Jancsi hatalmas kandúrrá serdült és az utóbbi néhány hétben már önállóan csavargott a környéken. Az ő élelmezésén nem spóroltunk, még akkor sem, amikor mi már javában az egytálételes menüknél tartottunk. Ritát hiába biztattam, hogy legalább a terhessége miatt áldozzon többet a kosztra. Olyan eltökéltséggel spórolt, mint egy megszállott. Tudta, hogy most már a születendő gyermek anyagi biztonságát is a kezében tartja. Bennem is feltámadt a becsvágy, igenis előteremtjük a 10 ezer dollárt, ha már olyan meglepetéssel érkezünk, mint a terhesség.
Így, amikor megjött az értesítés, hogy jelenjünk meg Stockholmban a Kanadai Követségen, gyorsan kutatni kezdtünk a legolcsóbb szálláslehetőség után. A választás végül is a Magyar Házra esett. Néhány telefon után megkaptuk az ígéretet, hogy megalhatunk az épületben.
Ez a második utunk semmiben nem hasonlított az elsőre, hacsak annyiban nem, hogy ugyanazzal a kocsival mentünk. Annyira idegesek voltunk a tét nagyságától, hogy kirobbant közöttünk a veszekedés. Egymásra szórtuk mindazokat a szitkokat, amelyek felgyűltek bennünk.
Végre megtaláltuk a Magyar Házat, de ebben a hangulatban nem kívántuk a társaságot. Azért előkerült egy termetes hölgy és mikor megtudta, hogy mi járatban vagyunk, papírt, ceruzát kerített és lépésről lépésre leírta, hogy mik a feltételei a kanadai kivándorlásnak. Ez minket tett kíváncsivá, mire fel ez a nagy érdeklődés. Szégyenlősen bevallotta, hogy erdélyi magyarok és hónapok óta bujkálnak a magyar házban, papírok nélkül. Esznek, amit kapnak, a magyar közösség látja el őket.
Kicsit szánni való volt ez a buzgó jegyzetelés.
Tudtam, nincs az a magyar intézmény, amely képes 10 000 dollárral támogatni a továbbutazási szándékot.
Álomra hajtottuk fejünket egy vedlett kanapén, a táncteremnyi méretű helyiségben. Ritánál működött az évtizedes gyakorlat, én álmatlanul forgolódtam.
Reggel metróval mentünk az impozáns belvárosi épületig. Elegánsan kiöltözve vártunk sorunkra. Öltönyömmel szerettem volna kihangsúlyozni az esemény ünnepélyességét, illetve fontosságát.
A tágas teremben az egyik sarokba irányítanak minket. A kényelmes fotelokon fészkelődünk, amikor megjelenik egy éltes matróna. Divatjamúlt eleganciáját egy fekete-fehér betétes félcipő koronázza. Már fogalmazom magamban a kérdést, Ritához hajolva:
- Ki lehet ez az öreg nyanya, ebben a Sammy Davis surranóban?
De szinte reflexszerűen, felajánlom előbb a helyemet. Svéd mondatomra magyarul kapom a választ:
- Köszönöm szépen.
A mi tolmácsunk!! A közmondások bölcsessége jut eszembe: hallgatni arany!
A tolmácsnak kirendelt személy kísértetiesen hasonlított a malmői hölgyhöz. Már majdnem megkockáztattam a kérdést, hogy nem rokonok-e, amikor közölte, hogy erdélyi magyar.
Előkerült a hivatalnok, aki az interjút volt hivatva vezetni. Kínosan éreztem magam a jól vasalt öltönyömben, mikor megláttam sípcsontig érő bordó kordnadrágját és kanárisárga kötött mellényét. Mindehhez egy gyapjúhoz hasonlítható vörös haj társult, amely úgy festett, mintha valaki gondatlanul helyezte volna a kerek kobakra.
A tisztviselő lazán hanyatt lökte magát a hatalmas karosszékben és hosszasan elidőzött személyi adataim ismétlésével. Azon kicsit elmorfondírozott, hogy miért egy református egyház kínál segítséget két katolikusnak, de végül is vállat vont. Még megérdeklődte, hogy akarok-e majd dolgozni, és ha igen mit, majd elbocsátóan intett.
Rita is sorra került, de több időt vele sem óhajtott foglalkozni.
Az épület előtt tanakodtunk, hogy elég lesz-e mindez az igenlő válaszhoz. A tájékoztatóból tudtuk, hogy a két legkeresettebb szakma Kanadában a kalapos és a halott balzsamozó.
Vajon nyerő lesz-e a mozigépész képesítésem?
Visszatérünk Mohedára és a következő hetek azzal telnek, hogy a postát lessük. Már megint, mint az utóbbi időben annyiszor, mások kezében van a sorsunk.
A szomszédság nem rossz, de igazából nincs jó szomszéd.
Tódor hajnalonként teát főz. Arra ébredünk minden nap, hogy a gőz repítette kupak nagyot csörren a padlón.
Bulgáriában más típusúak lehetnek a nyílászáró szerkezetek, mert az éjszakai séták alkalmával puskalövésszerű robajjal csapja be maga után az ajtót.
Sebaj, még mindig jobb, mint ez az arab szörny, aki bőröndnyi táskarádióval közlekedik a táborban és kötelességének érzi, hogy mindenkinek megmutassa ákombákommal teleirt kartonpapírjait, amit ő okleveleknek nevez.
Zsigmondék kissé lemaradva követnek minket a kanadai kivándorlás útján.
A Kanadában élő barát jóvoltából néhány edmontoni prospektus is eljut hozzánk. A képek eléggé sokat ígérőek, a belvárosban felhőkarcolók és metró, sőt a téli átlaghőmérséklet és hó mennyiség sem tűnik ijesztőnek.
Végre befut a nagy sárga boríték, benne a lepedőnyi emigráns papírok, melyek feljogosítanak a kanadai tartózkodásra. Nem boldogságot érzünk, hanem megkönnyebbülést és ugyanakkor nagy-nagy izgalmat. Istenem, mi előtt állunk?! Első gondolatom a lányom. Mikor találkozhatunk újra? Várakozáson felül jól fogadta, hogy megint apa leszek, és most sokkolhatom az újabb hírrel. Eddig még leküzdhetőnek tartottam a távolságot, de mi lesz ezután? Mikor lesz pénzem egy vizitre?
Rita csupa feszültség. Még soha ki nem mozdultunk Európából és most arra készülünk, hogy egy másik kontinensen folytassuk az életünket.
Emlékszem, milyen gondot okozott első alkalommal a táskarádió fazonú svéd zuhany. Ott dühöngtem a zuhanyrózsa alatt, hogy elmúltam negyven éves és tanulhatok fürödni Most megint kezdhetem elölről.
Na meg ez a rengeteg intéznivaló! Eladni a kocsit és mindent, amit nem vihetünk át, repülőjegyet venni, (minél olcsóbban) lelevelezni a fogadtatásunkat, bankügyek, adminisztráció, dokumentumok, csomagolás, macskaelhelyezés . . . kihagytam valamit?
A beutazási engedélyünk fél évig érvényes, de szem előtt kellett tartani, hogy ne a legnagyobb télben érkezzünk, és akkor próbálkozzunk az alapvető dolgok intézésével. Másrészt, a végleges kiutasításunk is bármikor megérkezhet, nem kockáztathatjuk, hogy a kirúgásunk utánra szóljon a repülőjegy.
Az egyértelmű, hogy a legnagyobb munka az út megszervezése lesz. Lehetőleg olcsó jegyek, átszállások, elfogadható várakozási idővel, figyelembe vett időeltolódás stb.
Hol ülhetünk rá a telefonra?
Most derült ki, hogy megint csak B. Laciékra számíthatunk. Nem is nagyon bántuk ezt a párszáz km-es utat, legalább el tudunk köszönni tőlük. M. Feriék is néhány kilométerre laknak, nem lesz gond őket sem meglátogatni.
Ekeby, ez a kis svéd falu az Invadra szeszélyéből szépszámú magyarnak ad otthont. Laciék egy igen kellemes kinézetű sorház kétszobás lakását kapták. Feriék is itt kezdték, de pár hónapja belevágtak egy házvásárlásba a szomszéd faluban.
Edit büszkén kalauzol a saját otthonban. A néhány hónap elegendőnek bizonyult a teljes berendezkedésre. A tágas, világos szobákban IKEA bútorok. Csak néhány könyv árulkodik a lakók nemzetiségéről, különben az avatatlan joggal hihetné, hogy svéd családnál vendégeskedik.
Előkerül a gyermek is. Ritával összenézünk. Eltűnőben a kis pocak, markánsodó vonások és mutáló hang jelzi a változást a kisfiú életében.
Bezzeg a macska ugyanaz. Könnyűcsontú légies úrilány, súlytalan léptekkel.
Laci felszabadultan számol be terveiről, kiderül, hogy egy környékbeli üzem hamarosan alkalmazni fogja. Edit könyvelni szeretne, mint otthon, első lépésként a nyelvből kéne erősödnie. A letelepedés felett érzett megkönnyebbülés még tart. Mi is kicsit elfogadtuk a megváltoztathatatlant: nekünk a tengerentúlon lesz a folytatás.
Laciék egy dániai látogatást javasolnak és másnap már a Helsiborg-Helsingör kompjáraton szeljük a vizet, Dánia felé. A határon valóban nincs procedúra. Mindössze egy mogorván szemlélődő férfi képviseli a hatóságot. Nem tudtam megállapítani, hogy mi alapján parancsol megálljt valakinek, mert a kompra szállók népes tömegéből senki sem keltette fel a figyelmét. Kezdtem megérteni, hogy a hazajárogató magyarok miért kedvelik ezt az útszakaszt.
Az igen szerény tartalmú hajóút végén feltűnik a dániai part, a nevezetes Hamlet várral. Minket ezúttal jobban csábított egy kis csavargás az ódon hangulatú utcácskákon.
A svéd gyakorlat után szokatlanul hat az italokkal tömött kirakatok látványa. A vásárlás gond nélkül zajlik. Minden üzletben fizethetünk mindkét ország pénzével. Az egy az egybeni átszámítás miatt felüdülésként hatnak az olcsó dán élelmiszerárak. Laciék bevallják, hogy sok ezer svéddel egyetemben, rendszeresen vizitálják a szomszédokat. Nem is igen érezheti magát idegennek a túlsó partról érkező. A feliratok hasonlóak a svéd nyelvűekhez. Néha úgy festenek, mintha valaki sok helyesírási hibával másolta volna ezeket a svéd útbaigazító szavakat.
Az egész napos csellengés után, a visszaút is zökkenőmentes. Most italra és cigarettára vadásznak az éber svédek, de úgy látszik, a mi transzportunkban mindenkinek kis csomagja és ártatlan képe van.
Este átugrunk Feriékhez. Ijesztő méretű ház előtt fogad, Bjuv főutcáján. Belépéskor megdöbbenek a százados hangulaton. Amolyan németalföldi stílusban, sok helyen látható a hatalmas vastagságú gerendázat a falak között. A nappali mennyezetét egy lakkozott, sötétszínű faburkolat fedi. A múltat idéző falak között furcsán hat a gyerekzsivaj. Mintha egy múzeum csendjét háborgatnák. A három gyerek harsányan jókedvű, mégis úgy érzem, éjszaka talán félnek ebben a házban. Vagy ki tudja, talán csak a saját szorongásomon nem tudok úrrá lenni.
Feri tudja, hogy ez nagy fa volt az ő fejszéjéhez. Azt reméli, hogy valami üzleti vállalkozás talán segít eltartani a házat. A helyre nem lehet panasz, a falu szeme előtt vannak. Dédelgeti régi vágyát, a régiségboltot. Kicsit féltem őt az üzleti élettől. Ő az a fajta álmodozó, aki könnyebben tud faragni egy szobrot, mint eladni.
Szokása szerint most is aggodalmaskodik. Most nem a letelepedésért, hanem a megélhetésért. Nem tudom megfejteni benne ezt a kettősséget, hogy míg egyrészt fél a közelgő pénzgondoktól, másrészt a falu egyik legnagyobb házára vet szemet. Barbara megadóan asszisztál ezekhez a vakrepülésekhez.
Érdekes módon, a mi közelgő utunk nem is került nagyon az érdeklődés középpontjába. A hétköznap problémái többszörös védőfallal vették körül mások bajaival szemben.
Olyan egyszerűséggel búcsúztunk, mintha egy SZOT-üdülésre készülnénk.
A következő napunk kemény munkát tartogatott, legalábbis Rita számára. A konyhaasztalhoz húzta a telefont és fél napon keresztül utazási irodákkal, légitársaságokkal és különféle ügynökségekkel tárgyalt. Késő délutánra meglett a végeredmény. Elintézte a jegyvásárlást, a helyfoglalást, a csatlakozásokat, árakat, fizetési módot, érkezési és indulási időpontokat és becsületére legyen mondva, hogy mindezt svédül.
Laciékat azzal fogadtuk, hogy még egy vizitet helyeztünk kilátásba. A gép ugyanis Dániából indul majd és a legcélszerűbb, ha ebben a körzetben megyünk át a komppal. Editéket nem viselte meg a hír, hogy a végső búcsú előtt még pár napot náluk akarunk tölteni.
Mi már rohantunk is vissza a táborba, hogy nekilássunk a tennivalóknak, a rendelkezésünkre álló egy hónapban. November 20-a lett az indulás napja és még itt álltunk kocsival, macskával, félig készen az indulásra.
A hír futótűzként terjedt, hogy utazunk Kanadába. Sokaknak jelentett némi elégtételt, hogy lám, nemcsak haza lehet menni Svédországból. Ethel, a tábori nővér féltő aggodalommal látta el tanácsaival Ritát. Meglepett ez a rokonszenv, hiszen más kismamák is voltak a táborban. Andrea, Vili barátnője szintén terhes volt, Attila illetve Tamás neje, már karján ringatta a pár hónapos kisfiút.
Nem tudtam mással magyarázni a személyzet szimpátiáját, csak azzal, hogy imponált nekik Rita szorgalma és eredményessége a nyelvtanulásban. Számtalanszor megfigyelhettük a táboron kívül is, hogy milyen jó néven vették a svédek, ha anyanyelvükön próbáltunk kommunikálni. Nekünk, magyaroknak is jól eső érzés, ha valaki veszi a fáradtságot és megpróbálja elsajátítani a nyelvünket. Sőren, a nagydarab szakállas svéd ügyintézőnk őszintén sajnálkozott, amikor tudomást szerzett közelgő távozásunkról. Hát valóban, nem sok gondot okoztunk neki a majd másfél éves ottlétünk alatt.
A kocsira kitettük a "Till Salu" táblát és már a következő órában egymásnak adták a kilincset az érdeklődők. Persze sokakról tudtuk, hogy nem ezreket, de még egy százast sem voltak képesek összespórolni a tábori hónapok alatt. De beesett Türci is, az egyetlen normális törökbolgár, aki már megkapta a letelepedést, csak a kiköltözésre várt. A tábori időszak alatt házasodott egy fiatal nővel, aki meglepő módon vörösesszőke volt, ellentétben szénfekete honfitársaival. Türci mamája is táborlakó volt, tudtuk, hogy merev, régimódi életvitele, hazulról hozott főzési szokásai feltételezik, hogy együtt a kívánt összeg.
Türci nagyon törökösen intézte a kocsivásárlást. Első nap melegen érdeklődött, egy hétig felénk se nézett. Nyilván arra számított, hogy végső szorultságunkban, az indulás előtt néhány nappal, már ő diktálhatja a vételárat. Én azonban már úgy döntöttem, hogy nem kótyavetyéljük el a hőn szeretett autót. Ha nincs komoly ajánlat, itt hagyjuk a kocsit a Laciéknál és utánunk küldi a vételárat, amint vevőre talált.
Türci újabb jelentkezésekor, meglepetésére teljes közönyt mutattam, sőt emeltem a vételáron. Azt is kijelentettem, hogy ha meg is veszi a kocsit, csak azzal a feltétellel adjuk oda, ha elszállít minket a kívánt napon Ekebybe.
Nagy meglepetésünkre másnap igent mondott és mi azzal a nyugodt érzéssel autózhattunk, hogy egy gonddal kevesebb. Laciék is jó hírrel szolgáltak. Kiderült, hogy a falubéli fiatal magyar család hajlandó befogadni a macskánkat. Kicsit aggasztott, hogy a kétéves forma, örökmozgó kisfiú hogyan fogadja az új családtagot. De hát nem volt más választásunk. Maradt a csomagolás és búcsúzkodás. Számtalan dologról pusztán azért kellett lemondanunk, mert az amerikai 110 voltos rendszer lehetetlenné tette a használatukat.
A nappaliban kiraktuk az eladásra szánt dolgainkat: a kenyérgéptől kezdve az evőeszközökig, ruháktól a frizsiderig mindent. Majdnem az egész tábor megfordult a házunkban és szépen fogyott a kínálat.
Végül is az utolsó néhány napot már nagyon szellősen, leürített polcok és tömött bőröndök között töltöttük. Három kartondobozban postára adtunk olyan dolgokat, amelyekről úgy ítéltük, hogy olcsóbb kiküldeni, mint ott újra megvenni.
A magnó elcsomagolása előtt még egy este odaültem a svéd rádióműsort meghallgatni és szemezgettem az akkori slágerekből. Szívünkhöz nőtt ez a fura nyelv. A meglepően jó könnyűzene képtelen kitörni a világpiacra, ugyanazon okból, amiért a magyar. A nyelvi korlátok. Csak ez a magas színvonal és a komoly versengés tudta kitermelni azokat a vezető együtteseket, amelyek angolul már a világpiacon is helyt álltak. Lásd Abba, Roxette.
Sorra vettem fel a dallamos számokat és pipáltam ki magamban az előadókat. Íme, a svéd Zorán, Szörényi, Demjén stb. Egy sajátos szín a palettán, Jerry Williams. Amerikában is ismert név, gazdagon, megbecsülve tér haza, amolyan öreg beatnikként. A bemondó hol Jerrynek konferálja J-vel, hol Dzs-vel: ebből sejthetjük, milyen nyelven fog énekelni.
A rövid slágerkonzerv után csomagoltam is el a magnót. Szerencsémre a japán masina egy kapcsolóbillentéssel váltja a feszültséget, a villásdugót pedig egy mozdulattal az Amerikában használatos formára lehet változtatni.
Az utolsó mohedai napok egyikén levelet kapunk Tamástól. Olaszországból jelentkezik és beszámol kalandjairól a második hazaszállításuk után. István otthon marad. Elég a kalandból, meg aztán a kislány is nagy vonzerő. Tamást hajtja a vére. Változatlanul fenyegeti a katonaság és az adósság réme. Franciaországban csavarog, a pénztelenség elől még az idegenlégióval is megpróbálkozik. Ha belegondolok, hogy a katonaság elől kereket oldó kamasz az idegenlégióba jelentkezik, úgy érzem, az élet néha kész bohóctréfa. Szerencséjére nem alkalmas. Túl csenevésznek találják a várható megpróbáltatásokhoz. Most Olaszországban lézeng és volt végre pár felesleges lírája bélyegre.
Még válaszolni sem tudok a levelére cím nélkül. Csak magamban kívánok neki nyugodtabb folytatást.
Rita jó szokása, hogy örökké böngész valamit. Hol újságot, főleg az apróhirdetéseket, hol tájékoztatókat, ismertetőket, brosúrákat, mások által széles ívben elkerült szabályzatokat.
Egy ilyen menekültügyi brosúra tanulmányozása után áll elő a meglepő kijelentéssel.
Ha jól érti, mi önként, a végleges kiutasításunk előtt távozunk egy harmadik országba, és mint ilyeneknek, a svéd bevándorlási hivatal fedezi az útiköltségét.
Nem akarom elhinni, újra és újra elolvasom.
Másnap a táborvezetőnél ülünk, Rita szerényen ismerteti az olvasottakat.
Leiff nem lepődik meg, csupán azt mondja, hogy fogalma sincs, mert innen a tábor fennállása óta a menekültek csak kétféle módon távoztak. Vagy letelepedéssel, vagy hazaküldéssel.
Nagy könyvet halász elő, hosszasan lapozza, ujjával megállapodik egy bekezdésen. Majd így szól:
- Intézkedem, hogy fizessék ki nektek a repülőjegy árát. Valóban megilleti a harmadik országba távozót ez a kedvezmény.
Megfordul velem a szoba. Úristen, együtt a pénz!! A kocsi eladással, a visszakapott jegyárral és hát persze a mértéktelen kuporgatással. Pár száz dollár hiányzik, de ezzel már oda lehet állni, hogy igenis teljesítettük az anyagi feltételeket.
Madarat lehet velem fogatni, ma mindenki a barátom. Rita kicsit csóválja a fejét, az Invadrának spóroltunk az ő egész napos telefonjával. Ráadásul elég kalandos út előtt állunk, átszállásokkal, várakozásokkal, mert ugye a vételárat tartottuk elsősorban szem előtt.
A kutya is oda csinál, ahol van. Délután Karcsinak segítek menetkész állapotba hozni a második Volvót. Elég öregecske darab, segítségem abból áll, hogy időnként tolom a lefulladt jószágot.
Amint fujtatva erőlködöm a kocsi mögött a faluvégi kis mellékúton, valami puhára lépek. Egy levéltárca éktelenkedik cipőtalpam alatt. Közömbösen hajolok le érte.
A tárcában csupa százas.
Már Karcsi is mellettem áll, együtt olvassuk a pénzt. 1500 korona. Nyelek egyet. Nem tartom meg a pénzt, ha találok valami személyre vonatkozó dolgot benne, határozom el. Milyen elégtétel lenne a sok falubeli lopás után, hogy egy táborlakó szolgáltatja vissza az elveszett pénztárcát.
Karcsi úgy toporog mellettem, mint akinek pisilni kell.
- Ugye megtartjuk, - esdekel - a fele az enyém, ugye?
A tárcában egy ragtapasz és egy amerikai 10 centes, a százasokon kívül.
Ha úgy veszem, talán valamiféle szimbólumai az elkövetkezendő életemnek az újvilágban.
Karcsi megkapja a fele pénzt, én meg a sors szeszélyein merengek.
Két nap van hátra az indulásig, amikor a macskát olyan heves hasmenés kapja el, hogy a sarokig sem mernék elindulni vele, nemhogy 200 km-re.
Kartondobozba ültetem, úgy visszük az állatorvosig. Nem szeretném a kocsit összepiszkítani, ha már vevő van rá. A sima vizsgálat és a pár szem tabletta 300 koronába kerül.
Lehet elmélkedni a pénz forgandóságán.
Még be kell mennünk a växjöi rendőrségre, mert az útiköltség fejében aláírjuk lemondó nyilatkozatunkat a fellebbezés folytatásáról.
A tisztviselő nagyon kedves, szinte megelőlegezi nekünk a kanadai állampolgárságot. Többé már nem a hazátlan disszidensek vagyunk, hanem két személy, akikre igényt tart Kanada. Ők sem dúskálhattak hasonló ügyfelekben, mert kollégája is átjön megnézni minket.
A folyosón a melírozott hajú rendőrnőbe botlunk, aki Tamásék hazaküldésénél vezényelt. Látom, felismer bennünket. Lesütött szemmel halad el mellettünk. Szerény elégtétel ez a pár hónappal ezelőtti magatartásáért. Tudom, hogy csak a kötelességét teljesítette, de hóhér és hóhér között is lehet különbség. Rita hozzám fordul:
- Kéne neki küldeni egy képeslapot Kanadából.
Ethel egy csodálatos ajándékkal búcsúzik Ritától. A könyv páratlan érdekességű és szépségű képekkel mutatja be az anyaságot. Lennart Nilsson fotói méltán tették világhírűvé ezt a kiadványt.
Elköszönünk Erzsikétől is. Laci még dolgozik, beugrunk a munkahelyére a csöppnyi műhelybe. Búcsúzóul Erzsi kezébe nyomom azt a levelet, amelyet a Krőzusként költekező Bevándorlási Hivatalról írtam. Erzsiék szeme elkerekedik, amikor megtudják, hogy még az útiköltségünket is kifizették. Erzsiből kibújik a svéd adófizető. Öklét rázva fogadkozik, hogy addig nem nyugszik, amíg valamelyik svéd lap le nem közli írásomat.
Engem már nem különösebben érdekel az ügy. Mit foglalkoztatja a kivégzendőt, hogy milyen időt jósolnak a jövő hétre.
Elérkezik az indulás napja.
Elköszönünk attól a néhány magyartól, akik még tovább kénytelenek élvezni a mohedai klímát.
Zsigmondéktól nem végleges a búcsú. Ha minden a tervek szerint megy, pár hónap múlva követhetnek bennünket. A búcsú sutára sikeredik. Margit összekap Zsigmonddal és hajlamos vagyok hinni, hogy kicsit fáj neki, hogy előbb szabadulunk a táborból. Pedig Zsigmond mindent megtett. Még ottawai barátja segítségét is igénybe vette a gyorsabb kijutás érdekében.
Maradt a búcsú ténye és a remény, hogy ők is követhetnek minket.
Türci nagy büszkén feszit a volánnál. Elhelyezkedünk hátul, a macska pedig az ablakban. Lassan eltűnik a tábor, és magamban leltárt készítek azokról, akiket itt megismertem. Mi tagadás elég vegyes társaság volt, akár egy kártyapakli.
Sokan már újra otthon vannak. Füles, Viliék, Karcsiék, a zalai fiúk, a lányok a házból, a cigánycsaládok, a vittsjői csapatból Béla, Henrik és meglepetésünkre Steve is, aki hazatelepüléssel fordított hátat a svéd "jólétnek."
A mérleg másik serpenyőjében azok a családok, házaspárok, akik megkapták a bűvös igent. Botladozva kezdenek új életet, vagy folytatják a régit.
Aztán mi, akiket tovább űz a vak véletlen, a sors forgandósága. A búcsúzó szemével igyekszem befogni a látnivalókat.
A valóság visszazökkent a jelenbe. A macska még nem heverte ki teljesen a gyomorbántalmait és éktelen nyivákolással kéredzkedik ki. Miután könnyít magán, valósággal meg kell fürdetni, hogy alkalmas legyen az út folytatására. Szerencsére Türci még nem rendezte át a csomagtartót, így a négyliteres vizeskanna a rendelkezésemre áll egy kis útszéli macskamosdatáshoz.
Laciék harsány jókedvvel fogadják a nemrég távozott vendégeket, de már kicsit mindnyájan erőltetjük a vidámságot.
Három éjszakát töltünk náluk és aztán irány a nagyvilág.
A macska is megismerkedik leendő gazdáival. A vártnál simább az első találkozás, nagyon bízunk benne, hogy könnyű lesz az összeszokás. Amikor elköszönünk a háziaktól, Jancsi az ablakba felugorva néz utánunk. Semmi cécó vagy kaparászás az üvegen. Rita könnyein át kérdi tőlem:
- Ugye jó dolga lesz itt?
Lacira hagyom néhány magnókazettámat, pár könyvet és egy-két apróságot. Másnap, amikor a kocsiban az én volt kazettámat hallgatjuk, úgy érzem magam, mintha a saját szerzeményeimet játszaná a készülék.
Laciékkal igazán nem lehet unatkozni. Hol Edit ad gyermeknevelési tanácsokat, hol Laci rukkol elő valami eddig nem hallott sztorival, vagy a közös múltunkból szemezgetünk. Mégis észreveszik rajtam, hogy várok valamire. Rita tudja, hogy Feri telefonját lesem. Néha már nyúlnék a készülék után, abban a tudatban, hogy elszalasztom az utolsó személyes találkozást. Rita szelíden figyelmeztet.
- Ne tolakodj! Tudja, hogy itt vagy és hogy utazunk, ha ő nem hív, te ne varrd rá magad!
Utolsó esténken nem törődöm az udvariassági szabályokkal. Mikor leszünk legközelebb 8 kilométernyi távolságban? Hívom a számot, Feri hallózik bele a telefonba.
- Honnan hívsz? Kanadából?
- Feri, a jóisten áldjon meg! Itt vagyok a szomszéd faluban!
- Ó! Én azt hittem, már elutaztatok.
Kimondhatatlanul fáj ez az érdektelenség. Még most sem hangzik el, hogy találkozzunk, legalább félórára. Hogy érhet véget így egy évtizedes barátság, hogy pár semmitmondó szóval veszi tudomásul távozásunkat.
Laci azzal próbál vigasztalni, hogy Feri más magyarokkal is nagyon kimérten viselkedik. Bánt, hogy már ezek közé tartozom én is.
Búcsúzóul felhívom a lányomat. Nagyon sutára sikeredik a beszélgetés. Nem éreztetem vele, hogy legszívesebben sikoltozni szeretnék. Kedves és megértő. Úgy érzem magam, mint az alkoholista, aki most itta el a család pénzét és szidás helyett megbocsátást és gyengédséget kap.
Reggel Edittől és Lacitól búcsúzunk. A kisfiú is megébred ezen a hajnali órán. Előkerülnek a zsebkendők. Végül bekászálódunk a szomszéd magyar kocsijába, akinek útba esik úti célunk.
A sötét, hideg hajnalon végigsuhanunk a néptelen országúton, vissza Malmő felé. Ott állunk a pályaudvar előtt, ahova majd két évvel ezelőtt gyanútlan, ártatlan álmodozóként megérkeztünk.
- Ne bánkódjunk Nyuszika, talán egyszer még hálásak leszünk a sorsnak, hogy így történt. Gyerünk!..
A kilencvenes évek kezdete látszólag semmiben sem különbözött attól, amit a múlt évtizedben abbahagytunk. Jártuk az iskolát és pergettük napjainkat. Esténként a macska játékos kedve oldotta az egyhangúságot. Naphosszat játszott, néha a könyvespolcról kellett leszedni, vagy épp a tv tetejéről. Máskor a fürdőhabbal akart ismerkedni, veszélyesen egyensúlyozva a kád szélén. Ha aludt, sokszor megcsodáltam, hogy milyen feltétel nélkül megbízik a környezetében: hanyatt fekve, szétvetett lábakkal, teljes védtelenségben adta át magát az álomnak.
Január 20-án Tamás diadalmasan lobogtatja Smĺlandposten aznapi számát. Leközölték levelünket, minden kommentár nélkül. Sok magyar úgy érzi, hogy talán megmozdult valami, én azonban már nem osztom az optimizmusukat. A svédek még mindig a balkáni menekült áradatot nyögik, sokan változást sürgetnek. Érzem, hogy ez nem azt jelenti, hogy azoknak is letelepedést adjanak, ahol megváltozott a politikai hatalom.
Január 31-e van. A hangosbemondó a telefonhoz szólít. Bátyám a vonalban.
- Meghalt anya! - jajdul a telefonba. Érzem, sírással küszködik.
Nem tudok megszólalni. Ettől a mondattól féltem, mióta az eszemet tudom. A fájdalom, mint valami kábulat, valószínűtlenné változtat mindent.
- Volt valaki mellette? - suttogom.
- Nem. - koppan a válasz.
- Visszahívlak este! - motyogom és leteszem a telefont. Futásnak eredek, mintha a rossz hír forrásától akarnék minél hamarább távolabb kerülni. Visszarohanok a faházba. Rita rám néz:
- Meghalt a mamád? - kérdi.
Erőtlenül bólintok. Nem tudok megállni vagy leülni! Innen menekülni kell! Nincs hely, ahol magamra maradhatok! Bezárkózom a fürdőszobába. Rám tör a fojtott zokogás. Időtlen kábulatban vagyok.
Vele vagyok ismét, belé kapaszkodom, csodálatos simaságú karját érintem. Ráncokkal barázdált szép, bölcs arcával rám néz, és megbocsátóan magához ölel.
Drága, egyetlen Édesanyám, hol vagy!? Annyira fáj, hogy üvölteni tudnék! Édesanyám, nem vagyok felnőtt, szükségem van rád!
Istenem, segíts emlékezni! Add, hogy ne arra gondoljak, holtan fekszik valahol!
Soha többé nem fogom érezni azt a biztonságot, amit ő nyújtott nekem gyermekkoromban! A konyha felől beszűrődő neszek és fények, a tudat, hogy pár lépésre van tőlem, a tökéletes védettséget jelentették számomra, nyugodtan alhattam el.
A legnagyobb küzdelmében hagytam magára! Milyen fájdalmat élhetett át, amikor megérezte, hogy nem találkozunk többé! Miért én büntettem azt a személyt, akit a legjobban szeretek? Szegénykém, olyan nehéz élete volt, miért jutott neki ez a méltatlan magány, még halálakor is!?
Amikor a főzés mellől rohant el és cipelt karjaiban az orvoshoz, mert a lábamat törtem. Amikor beteg voltam és csak annyit kellett mondanom:
- Édesanya, rosszul vagyok! - és attól kezdve minden az ő gondja volt és máris enyhült a baj. Amikor védelmezőn elém állt, mert apám odavágni készült. Amikor meséi enyhítették a lázamat. Amikor bizonygatta, hogy nem szereti a csirkecombot - hogy mindkét fiának jusson.
75 évet élt! Hogy lehet az ő élete múlt idő? A bátyám születésnapján halt meg. 44 év telt el azóta. Nem volt mellette senki!! Az is nehezen viseli a gyászt, akinek tiszta a lelkiismerete. Jóvátehetetlen, amit elkövettem ellene!
Nem akarok, nem bírok a táborban maradni. Elindulunk a Feriékhez Markarydbe. Odafelé a tájat bámulom, de csak őt látom. Hullámokban tör rám a fájdalom. Rita nem szól, nem vigasztal. Nemigen bánom, többre becsülöm most, hogy zavartalanul idézhetem Édesanyámat magam elé. Szerető-féltő nevelési módszereit magamban véltem felfedezni, amikor a lányommal voltam együtt. Ezért is mennyire fájt a szívem: távozásommal az unokájától is megfosztottam. Tudom, ha otthon maradok, nem hagyom, hogy ilyen lelketlenül bánjanak vele. Apámnak is kiharcoltam az osztályon felüli kórházi ellátást és legalább azzal vigasztalhattam magam halálakor, hogy mindent megtettünk érte.
Édesanyám, aki ezerszer inkább megérdemelte volna ezt, magára maradt. Erre nincs bocsánat!
Megérkezünk Feriékhez. Elém jön, a kocsihoz. Csak annyit tudok mondani neki:
- Meghalt az Édesanyám!
Kitör belőlem a zokogás. Feri átkarol, szemüvege párásan csillog. Vigasztalni próbál, érzem, átvillan rajta, hogy egy napon rá is ez vár. Betessékel bennünket a lakásba, mert pár hónapja egy normál kétszobás lakásban várakoznak a tábori körülmények helyett. Barbara tiszta szívből, őszintén elsírja magát, nagyon jólesnek kedves, vigasztaló szavai.
A három gyerek a szokatlan vendégségnek örül, kissé csalódottan veszik tudomásul a felnőttek szomorúságát.
Feri az Édesanyámról mesél és most megint kicsit olyan, mintha nem lenne végleges a reggeli hír. Minden olyan valószerűtlenné válik. A jelen átadja helyét a múltnak. Az egész azonban csak percekig tart. A fájdalom újra teljes erővel ránt vissza a valóságba.
Istenem add, hogy ne arra gondoljak, holtan fekszik valahol, segíts emlékezni.
Hallom a hangját, magamon érzem a tekintetét! Gesztenyét sütöttünk, majd körbeülte a család a kendőbe bugyolált illatos csemegét. Kormos volt az ujjunk vége a hámozástól, közben mesélt nekünk valami kedves történetet gyerekkorából. Ha rá gondolok, képzeletem úgy vetíti őt elém, mint amilyennek mindig láttam. Állandóan tesz, vesz, dolgozik ránk.
Őrzöm az utolsó pillanatot is indulásunk előtt. Fázósan áll az ajtóban, jóságos pillantással búcsúzik, hiszi, hogy néhány hét múlva találkozunk.
Este visszahívom a bátyámat. Ez a gyász csak felerősíti irántam táplált neheztelését. Kimondatlanul is az én számlámra írja Anyánk halálát. Nagyon kimérten társalgunk. Én elkeseredetten közlöm vele, hogy nem térek vissza, ha itt nem sikerül, Amerikába megyünk tovább. Teljesen megalapozatlan a kijelentésem, ebben a helyzetben mégis egy család széthullását pecsételi meg.
Feri mindent megpróbál, hogy lelket öntsön belém. A családjáról mesél, elmondja, hogy a fiúk mennyire túlhaladták őt a svéd nyelvben. Hivatalos helyeken egyik másik előretolakszik és folyamatosan előadja a kívánt mondandót.
Feri engem vigasztal, de őrá is ráférne a lelkesítés. Életük, jövőjük a Bevándorlási Hivatal döntésétől függ. Addig az idegeskedés marad, remény és a kétségek.
A szűkös hely ellenére ott marasztalnak éjszakára. Nincs erőm visszautasítani az ajánlatot.
Másnap visszatérünk Mohedára. Kimondhatatlanul gyűlölöm az itteni tétlenséget. Az ember képtelen valami tevékenységbe menekülni, hogy elterelhesse gondolatait. A fiúk most sokkal csendesebbek és nagyon jólesik figyelmességük.
Lassan lábadozom ebből a csapásból. Telnek a hetek, valami révült kábulatban élek. A külvilág ingerei alig jutnak el hozzám. Olyan vagyok, mint egy súlyos betegségből épülő beteg, azzal a különbséggel, hogy hiányzik belőlem az akaraterő a gyógyuláshoz.
Erzsike a maga módján igyekszik segíteni. Ajánlata pár órás kikapcsolódást ígér a táboréletből. Hétvégére meghív hozzájuk.
A szomszédos Alvestán laknak, férjével és gimnazista lányával. A két nagyobb fiú már kirepült. Laci a férj, csupa szív melósgyerek. A ház benne van a korban, szükség van a férj ezermesteri képességeire. A matyó terítők, kulacsok, csecsebecsék, kaotikus összevisszaságban keverednek a különféle stílusú bútorokkal. Erzsiék bevallják, hogy nagy szerelmesei az árveréseknek. Így persze lehetetlen kihagyni egy bombajó vételnek számító karosszéket, dohányzóasztalt, szekrényt vagy festményt.
Laci a vitrinhez kísér. Karórák, zsebórák, kis és nagy vekkerek, leginkább aranyból. Ez az igazi és költséges szenvedély.
Aznap délután aztán tanúi vagyunk, hogyan gyarapodik a család.
Az első címen, egy hagyatéki árverés zajlik. Az elhunyt tulajdonos minden holmija az udvaron. A hegyekben tornyosuló használati tárgyak előtt a kikiáltó elképesztő sebességgel darálja a számokat. A procedúra hosszú és számomra unalmas is. Mikor érnek ennek a végére? - sopánkodom, hiszen egy sétabot esetében is percekbe telik, amíg az összeg és a vevő közös nevezőre jut.
Erzsiék is a távozás mellett döntenek. Átvágunk a nagyszámú ácsorgókon és célba vesszük a következő címet.
Ez egy kör alakú helyiség, gondolom, leginkább táncteremként funkcionál. Ékszereket árvereznek. Lacival nem lehet bírni, amikor az egyik aranyórát mutatják fel. Kétszer is bekiabálja a megemelt összeget, majd harmadszor, 1500 koronánál, végre feladják a vetélytársak.
Laci szélesen mosolyog, Erzsi megadóan kotorász a retiküljében. Elképedek az értékek forgandóságán. Mi hónapokon keresztül nem költünk ennyit.
Kis idő múlva Laci kezében az óra. Én is megcsodálhatom. Bátortalanul megcsavarom a felhúzót, az óra nem működik. Sietve közlöm Lacival, hátha még visszacsinálható az üzlet. Laci megütközve néz vissza, nem érti, mi itt a baj.
- A többi se. - mondja egykedvűen.
- És, és . . . szoktad javítani? - kérdezem reménykedve.
- Nem értek hozzá. - von vállat.
Visszafelé még beugrunk az alvestai gyerekkocsi üzletbe. Erzsiék a hamarosan érkező első unokának vásárolnának babakocsit. Laci olyan szóáradatot zúdít a tulajdonosnőre, mintha ő akarna eladni valamit és nem fordítva. Szóba kerül a gazdasági helyzet, a közelgő keresztelő, a milyen típus a legelőnyösebb a gyereknek, meg a mit tud ez a vacak és a milyen a forgalom manapság. Elcsodálkozom, hogy Laci milyen jól beszél svédül. Nyolcadik éve élnek itt, egyszerű pesti melósgyerek, nyelviskola nélkül jutott el idáig. Erzsi is csepeli munkáslány létére ülhet a mohedai irodában.
Ha van a gyerekkocsik között Trabant és Rolls Royce, akkor Laci egy Alfa Romeót választott ki. A tulajdonosnő enged valamennyit a vételárból - talán hogy végre szabaduljon, de az összeg még így is elképesztő. Erzsire is hasonló hatással lehet, nekünk suttogja:
- Ez a bolond úgy költekezik, mint egy gróf. Én meg a jövő hónaptól csak félnapokat dolgozom. Hiába, már nem jönnek újabb magyarok. Ha nem kell többé két tolmács a tábornak, biztos Évát fogják választani.
Mi is tudtuk, hogy jogos az aggodalma. Éva ugyanis románul is beszélt. A három nyelv komolyabb ajánlólevél volt, még akkor is, ha Éva akadozva, sok hibával fordított.
Az esti beszélgetéskor a két ország összehasonlítása volt a téma. Laciék pár évvel azelőtt voltak otthon és a látogatás csak megerősítette bennük, hogy jól választottak.
- Állandóan piros volt a kézfejem otthon, annyiszor ütött rá a zöldséges, amikor válogatni akartam. - nevetett Erzsi.
Eszembe jutott, hogyan vásároljuk itt a zöldséget, gyümölcsöt.
Az ízlésesen felpakolt tárolókban sorakozik az elképesztően széles választék. A dinnyék alatt jégdarabkák, a zellert víz permetezi. A vevő kedvére turkálhat, a kiválasztott árut mérlegre rakja és csak a színes ábrával ellátott gombot kell megnyomni, a gép adja ki a zacskóra ragasztható árcédulát.
Hát ehhez képest a mi piaci zöldségeseink otthon Rodolfóként csempészték a rohadt gyümölcsöt a barna papírzacskóba. Az élelmesebbje még kommentárral is kísérte a bűvészmutatványt:
- Ezt a szép zöld paradicsomot vigye nagysád, ne azt a ronda pirosat!
Visszatérve a szállásra, még az éjjel megírtam a levelet annak az ügyvédnek, aki egy svéd lapban hirdette magát, mint olyan személy, aki segíteni tud az amerikai kitelepülésben. Kiutasítás esetén sem akartam visszatérni Magyarországra, nagyon szerettem volna, hogy az eddigi áldozatunk ne vesszen kárba.
Bátyáméktól levelet kaptam, a gyászjelentést küldte el, egyetlen sort sem mellékelt hozzá.
Lányomnak megírtam a Mama halálát, tudtam nagyon megviseli majd a hír. Kértem, menjen el a temetésre. Fontolgattam, hogy valamiképp hazajutok én is, de tudtam, majdnem képtelenség lenne visszajutni Svédországba.
Február 23-án, a végső búcsú napján, már nagyon bántam, hogy így döntöttem. Csak egy hatalmas koszorú képviselt, rajta a felirat: "Édesanyám, bocsáss meg mindenért!"
Nem lehettem ott Édesanyám temetésén, nem temettem el magamban sem!
Velem van mindennapjaimban, hozzá fohászkodom, őt hívom segítségül, neki szeretnék bizonyítani.
K. Tamás ügyvéd meglepően gyorsan válaszolt. A válasz lényege az a 250 dollár volt, amit a további útmutatásért, segítségért kell postázni a címére. Nagy érvágásnak tűnt ez az összeg akkor, amikor minden fillérünk a bizonytalan jövőre lett félretéve. Mégis úgy döntöttünk, hogy elküldjük a pénzt... Akkor már tanúi voltunk egy-két magyar vergődésének, amint a különféle amerikai egyházak különleges igényeinek akartak megfelelni.
Az úszómester Karcsi lepedőnyi kérdőívek felett izzadt és szitkozódott.
- Miért érdekli ezt a torontói Irma nénit, hogy miért nem vagyunk házasok Gabival? Ezek nem adnak semmilyen haladékot, azonnal le kéne perkálni a tíz rongyot. Ki képes erre?!
Igen a pénz! Akkor már tudtuk, hogy a tengerentúli egyházak igényeinek megfelelni - nemcsak erkölcsi feddhetetlenséget jelent. Mindenhol alapkövetelmény, hogy a kitelepülni szándékozó rendelkezzen annyi pénzzel, amennyivel be tudja indítani az életét és átvészelheti a munkakeresés időszakát.
Karcsi egyébként mindent tudott, vagy tudni vélt. Közölte, hogy Kanadában a legjobb, mert ott 27 év óta nem emelték a hús árát, a kockás farmering még mindig csak 1 dollár, és a motorokra például egyáltalán nincs sebességkorlátozás.
Valamit rosszul tudni rosszabb, mint nem tudni - tartja a közmondás és nagyon egyetértek vele. Karcsi a kisujjából rázta ki a sportrekordokat, a földrajzi adatokat, a történelmi dátumokat. Kinek lett volna kedve vitába szállni vele? Úgysem tudtuk volna ellenőrizni, kinek van igaza. Így aztán Karcsi vérszemet kapott és már matematikai és fizikai képességeit kezdte csillogtatni. Sajnos azonban ezek a polihisztori erények sem vitték közelebb az áhított eredményhez.
Néhány eseménytelen nap után a hangosbemondó az irodába szólít. A főnök akar látni. Nem tudom mire vélni ezt a váratlan találkozót. A letelepedést nem így közlik, a kirúgást a rendőrség intézi.
Amíg az irodai vasajtó előtt várakozom, látom, hogy a személyzet suttogva engem tárgyal. Mi ez az egész?
Leültetnek a főnök irodájában. Jellegtelen irodabútorok, semmi fényűzés. Annyira személytelen, hogy holnap már akárki más ülhetne itt. Látszik, hogy a gazdája szívesebben időz a hatalmas házában, mint itt.
Megérkezik Leiff, a főnök. Az a típus, aki kamaszból válik majd idős emberré, kihagyva a férfikort.
Leül, rögtön a tárgyra tér.
- Érkezett egy leveled! - mondja.
Előhúz a fiókjából egy hatalmas méretű borítékot. A helyemről is látom, hogy különleges valami. Formás címer ékesíti.
- A Moderata Párt központjából érkezett, gondoltam én adom át. - nyújtja a díszesen címzett borítékot.
- Akarod itt kibontani? - kérdezi leplezetlen kíváncsisággal.
- Nem sürgős! - legyintek.
- Egyébként minden rendben? - érdeklődik olyan hévvel, mintha a válaszomtól függene az éjszakai nyugalma.
- Természetesen. Itt mindig minden rendben van - mondom tompán, és felállok.
- Minden jót! - szól utánam.
A hatalmas boríték a Moderata Párt válasza volt a levelünkre. A levél Carl Bildt pártelnök személyes üzenetét tartalmazta és mellékeltek egy húszoldalnyi tanulmányt, hogy ők miként oldanák meg a menekültkérdést, ha a következő választás után hatalomra kerülnek. A dolgozat lényege az volt, hogy a várakozók megkaphatnák a letelepedést, viszont az újonnan érkezők komolyabb vizsgálattal számolhatnának.
Nekünk ez tökéletesen megfelelt volna, a dolog szépséghibája annyi volt, hogy Carl Bildt távozásunk után került hatalomra.
Egyre másra kaptuk a válaszokat szétküldött leveleinkre, de nem változott semmi. Végül May-Lis Lőw irodájától is megérkezett egy pár soros levél, a lényege az volt, hogy iparkodunk, iparkodunk...
Én már elvesztettem a hitem annak ellenére, hogy hetek leforgása alatt megkapták a letelepedést Feri barátomék, János a romló egészségével és még egy-két család, akiket jóformán nem is ismertem. Teljesen egyértelműen látszott, hogy valóban igaz, amit széle - hosszában terjesztenek. Az egy évnél régebben várakozó gyerekes családok részére osztogatják csak a letelepedést.
Szinte bombaként hatott, amikor Steve odaüvöltött nekünk a táborudvaron, magán kívül, kezében lobogtatva a tábori komputer cetlijét, amin a letelepedése bűvös betűi virítottak. Nem értettem ezt a sorból kilógó esetet Steve nem tudta alapállásban tartani a száját. Szakadatlan vigyorgással csapkodta a térdét.
- Megadták!! Csak megadták! - hajtogatta.
- De miért pont neked?! Mivel vagy te különb, mint a másik háromezer, vagy például az orvos Béla?! - Róla épp a héten értesültünk, hogy hazatették.
- Gyerekek, nem tudom! - harsog Steve. - Hacsak nem a fotó hatott rájuk!
- Milyen fotó? - kaptuk fel a fejünket.
- Megmutathatom, itt van a brifkómban - húzza elő a gyűrött melegítőnadrág zsebéből a tárcáját.
A cakkos szélű barna fotón egy elmosódott nőalak, tápot hint egy baromfiudvaron néhány csirkének. A háttérben egy magányos ló ácsorog.
- Mondtam nekik, hogy ez volt a birtokunk. A nagyanyám eteti a jószágokat. Az oroszok mindenünket elvették.
- Steve, hát ez az öregasszony bárki lehet! - hörgöm. - Az Ecserin fillérekért vehettél ilyen megbarnult fotókat! Ez akármelyikünk nagyanyja lehetne! És ha a te nagymutterod, akkor mi van?! Kit zavar ma itt a háború utáni államosítás?!
- Gyerekek frankón nem tudom, lehet, hogy az amerikai múltam hatott rájuk! - védekezik Steve.
Hirtelen leesik a tantusz. Hát persze! A svédek nem kockáztatnak semmit. Egy olyan embernek mondanak igent, aki már egyszer az amerikaiaknak jó volt. Nincs rizikó. De mi lesz velünk? Értünk ki áll jót?
A tábor magyarjai a letelepedettekkel voltak elfoglalva. Irigykedő jó tanácsok, címcserék, meghatott búcsúk.
Jánosnak jutott energiája egy tréfára is. Amikor a másik ház magyarjai beköszöntek hozzájuk, János meglepetést színlelve meredt Verára, aki a legújabb divat szerint egy térdénél kiszakadt farmert viselt. Mi tagadás, a vidéki gazdasszony külsejű családanya telt idomain elég bizarrul festett a teenagereknek szánt ruhadarab. János félrevonta a menyecskét:
- Te Vera, ne haragudj, hogy szólok, de el van szakadva a nadrágod! Még jó, hogy nem pakoltuk el a varrógépet, az Edit pár perc alatt megvarrja neked! Szerencse, hogy nem sérültél meg, amikor elszakadt!
Jánosnak minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy komoly maradjon.
- De Jánoskám, - méltatlankodott Vera - ez a divat!
Imre, a nagydarab melák férj, felmordult:
- Ha a szeméttelepről hozok neki egy ilyen farmert, elválik tűlem, mert nincs jó helyen a luk!
M. Feriék Ekeby-be kerülnek. Feri levélben ecseteli a lakáskörülményeket. Imponáló méretű sorház, saját kerttel.
Jánosék meghívnak a lakásavatóra, a växjöi új otthonukba. A ház kívülről is csodálatos, belülről még inkább az. Gondolva a tolókocsis lakóra, minden technikai eszköz a beteget segíti. A konyhai mosogatópult magassága gombnyomásra változtatható - kényelmesen hozzáfér a rokkant kocsiban ülő. A fürdőszobában kapaszkodók a kád és a WC körül. A széles ajtók becsúsznak a falba, nem nehezítik a nyitást, csukást. A kertet és a bejáratot a kocsiparkolóig kényelmesen közelítheti meg a mozgássérült.
János nagyon elégedett. Nemsokára érkezik a speciális Volvo is, ami a különleges tartozékaival lehetővé teszi a legsúlyosabb sérültnek is a közlekedést. A letelepedéshez mellékelt 20 ezer koronából ízléses bútor is került a lakásba. Nekünk ma itt nemcsak az ünneplés a feladatunk. Az amerikai ügyvédnek az itteni telefonszámot adtuk meg, hogy a küldött összeg fejében telefonon informáljon a tengerentúli lehetőségekről. Az új otthont ünneplők körében még keserűbb ez a készülődés a bizonytalan jövőbe.
Végre megszólal a telefon. Lehengerlő stílusú férfihang hadar a vonalban:
- Halló, halló! Üdvözlöm kedves uram! Szóval vázolnám a lehetőségeket! Nem tudom, tudják-e, hogy itt Amerikában nem működik az a módszer, mint Európában. Nem lehet idejönni és menedékjogot kérni. Más országból kell kérvényezni. Jó, tudom, maguknak nem sok idejük lehet ott, ezért ajánlok valamit! Szálljanak repülőre és jussanak el Mexikóba. Induljanak el az USA határhoz, de könyörgöm, ne használjanak magánkocsit, ne stoppoljanak. Rengeteg a rablás arrafelé. Sok holmit különben sem ajánlok, mert a határ egy kicsit rázós. Most jobban ellenőrzik a sok beszökdöső mexikói miatt, előfordulhat, hogy órákig kúszni kell. Ha átkeverednek a határon, ne álljanak meg azonnal. Próbáljanak meg eljutni Oklahomába, de nem, még jobb ha Omaháig mennek. Ott börtönbe vetik magukat, de azt sem tudják, hol van Magyarország, meg az adminisztráció is nehézkes, nyerhetünk pár napot. Onnan hívjanak fel, biztos ki tudunk találni valamit. - vett végre levegőt.
Eltartottam a fülemtől a telefont és rámeredtem.
- Jól hallok?? Hogy hol kússzak át a határon? - próbáltam megőrizni önuralmamat. Ha ez most leteszi, bottal üthetem a pénzünk nyomát.
- K. úr, attól félek, hogy ez nem megy! Én egy asszonnyal nem fogok határokon szökdösni, miközben lőnek ránk!
- Hát nézze! - folytatta. - Többet tudnánk tenni egy személyes találkozás esetén. Jövő hónapban Bécsben leszek. Ha maguk tudják fedezni a repülőjegyemet Stockholmig, meg a szállodámat, akkor ott belenézhetnék az anyagukba. Lehet, hogy kisütnénk valami hasznosat.
Osztottam, szoroztam. A repülőjegy, a szállás az ellátás a mi Stockholmi utunk - nem megy. Ennyit nem lehet kockáztatni a semmiért!
- Nem fog menni! - jelentettem ki.
- Maga református? - kérdezte hirtelen.
- Nem - válaszoltam.
- Legyen az! - mondta és lediktálta egy kanadai templom címét.
Reményveszetten írtam a címet. Ilyen címekkel a Karcsi már kitapétázhatná a szobáját. Sőt, jutna a nappaliba is. Megállapodtunk, hogy Bécsből is jelentkezik, de ez már csak olyan súlytalan gesztusnak tűnt.
Nem tudom, mit vártam ettől a telefontól, de ennél mindenesetre többet. Ritát próbáltam vigasztalni. Azt mondtam neki, hogy egy biztos címet kaptunk, száz százalék hogy fogadják a magyarokat.
- De hol van ez az Edmonton? - néztünk össze.
Jánosék térképet kerítettek, végre felfedeztük a jelzett várost. Hát nem a világ vége, inkább Kanada közepe.
- Hát ez . . . ez . . . pokolian messze van - szörnyülködött Rita.
- Attól függ mihez! Az északi sarkhoz nem is nagyon. Aggódjunk ezen akkor, ha már kezünkben a repülőjegy. De szerintem még mindig jobb, mint a Margit híd alatt. - nyugtatgattam.
- Az már úgyis megtelt. - legyintett János.
Azért persze minél előbb postáztam ajánlkozó levelünket. Nem sokat törődtem vele, hogy kedvezőt írjak magunkról - úgy gondoltam, mindegy, hogy milyen levelet dobnak a szemétre.
Steve közben már ki is költözött a táborból, mert Alvestán megkapta a jól megérdemelt lakását, a letelepedési segéllyel. Az avatatlanok joggal hihették, hogy még mindig közénk tartozik, mert minden idejét a táborban töltötte. Közben megállás nélkül sajnáltatta magát.
- Képzeljétek, már az első hét után munkát ajánlottak. Valami vasgyárban talicskáztam a salakot. Három nap után pokolian fájni kezdett a derekam. Másnap már be se mentem. Nincs valami kajátok?
Sokan ajtót mutattak neki. Emészthetetlen volt, hogy azok sajnálatára számít, akik rosszabb helyzetben vannak, és azokat lejmolja, akik maguk is minden módon spórolni igyekeztek a kosztpénzen.
Viszont T. úrnál meleg fogadtatásra talált. Itt nem számított a pénz. T. úr, az év minden szakában, a legmelegebb kánikulában is, ballonkabátban intézte vásárlásait. A földig érő ruhadarab kiváló fedezéket nyújtott a lopott holmiknak. Jutott így egy szelet hús Stevenek is, viszonzásul megvolt az esti kártyapartner.
Persze nem mindenki ezen a módon gyarapodott. Jani, a hantás továbbra is karosszériát javított a szomszéd faluban. Már nemcsak Máriát öltöztette, ő maga is büszkén feszített a báránybőr béléses dzsekiben. Délután bekopogott hozzánk. Éppen az ágyon hasalva tanultunk, a szűk szobában még ez látszott a legpraktikusabb megoldásnak.
- Mi újság gyerekek, ágyban vagytok? Nana! Nincs véletlenül cérnátok? Leszakadt egy gombom erről a jakóról. Na, frankón, igaz, hogy állati jól néz ki?! Alkalmi vétel volt, de szerintem még százezer koronát is megér.
Ezen már mindnyájan felröhögtünk.
Jani az ágyunkra hanyatlott.
- Szalma vagyok. Marikám elutazott valami magyar családhoz Jönköpingbe. Ez a gomb is ilyenkor szakad le.
Rita tűt, cérnát kerített, majd kivette Jani kezéből a kabátot. Percek alatt helyén volt a gomb. Jani visszabújt a kabátba és úgy illegett benne, mint egy hivatásos manöken.
- Gyerekek, - mondta már távozóban - mit szóltok ehhez a Stevehez? Ha én megkapom a letelepedést, nem a szeméttelepről fogok bebútorozni. Köszi a cérnát meg a melót! - viharzott tovább.
Másnap még kissé álmosan baktatok az iroda felé, a postánkért. Elém ugrik az egyik cigánysrác, Gyula, akivel még jóformán alig beszéltem eddig két mondatot. Az izgatottan tárgyaló csoportból válik ki a kedvemért.
- Hallottad mi történt? - kérdezi.
Semmiről sem tudok.
- Tegnap éjjel. A Jani meg a Feri. Karamboloztak! Mind a kettő meghalt!
- A Jani!? Az egyes házból?! Nem lehet igaz! - hüledezem. - Ott ült a szobánkban délután - suttogom, mintha ez kizárná, hogy a hír igaz legyen.
Gyula nagyon elemében van, hogy megint talált valakit, aki tőle értesül a dologról. Széles gesztusokkal mesélni kezd:
- Jani be akart menni Växjöbe, a diszkóba. Tudod, a Marika elutazott. Gondolta, csap egy görbe estét. Végigjárta a házakat, hogy ki lenne hajlandó vele menni. Feri végre ráállt.Tudod, aki a 12-esben lakott.
Hirtelen előttem van a másik fiú arca is. Szemüveges, vékonydongájú, bánatos képű srác, alig túl a kamaszkoron. Egyszer beszéltem vele, valakit az ő házukban kerestem, barátságtalanul küldött el. Mesélték, hogy korábban nem volt baj a kedélyével, a hosszú várakozás tette mogorvává.
Gyula elbeszéléséből megtudom, hogy a különös páros elindult tíz óra körül Växjö irányába. Jani inni akart, Feri vezetett. A város előtt a kocsi átvágott a szemközti sávba és frontálisan ütközött egy kamionnal. Senki nem tudja, mi történhetett, mi okozta a balesetet. A két fiú azonnal meghalt, a felismerhetetlenségig összeroncsolódva.
A tábor személyzetéből kért meg valakit a rendőrség a holttestek azonosítására. Senki sem vállalta a feladatot, csak Hitler. Érzelmek nélkül mesélte, hogy Janit a dzsekijéről ismerte fel.
Az asszonyok csoportba verődve tárgyalták az esetet. Ami történt, nemcsak gyászhír volt, de esemény is. Lehetett találgatni, mi lesz Marikával, hogy viseli el Jani elvesztését. Jó apropó volt a baleset egy kis visszatekintésre. Mint kiderült, alig másfél éve halt meg itt Mohedán egy cigányfiú, amikor a BMW kivágódott a kanyarban. Hiába, a jogosítvány és a gyakorlat hiánya túl sok volt 140 kilométer/órás sebességnél.
Rita és én nehezen ocsúdunk. Olyan hihetetlen, hogy ez a csupa energia srác így végezze. Nagyon sajnáljuk Marikát is. Felmerül bennem, hogy milyen pokoli lehet egyedül folytatni. Így kicsit elnézőbb vagyok Mónival is, mikor egyik este arra térünk vissza a szállásunkra, hogy a nappalit zsírkrétás firkálmányok tarkítják. Rács mögötti pálcaemberkék közvetítik a művész hangulatát. Móni talán üzenni akart az utókornak. Képességeiből a barlangrajzok színvonalára tellett.
Már nem is volt érdemes dühöngeni rajta, tudtuk, hamarosan távozik. Átkérte magát az ölandi táborba, bizonyos fiúügy miatt. Az elkényeztetett maszekmagzat nagy nehézségekkel próbált megfelelni az együttélési szabályoknak. Ismerve saját korlátait, a házimunkát nem is erőltette. Mégis kicsit sajnáltuk távozását. Féltünk, hogy rosszabbat kapunk.
És megint egy újabb távozó, letelepedéssel. Sanyikáék kapják meg a boldogító igent. A mama telt arca csupa könny, amikor újságolja az örömhírt. Már tudjuk, hogy katonatiszt férjet hagyott otthon, talán ez nyomott a latban. Az utolsó hónapokat már tétlen bódulatban szenvedte végig.
Most, a lehetőségek kapujában, arról faggatjuk, hogy mi lett volna, ha mégse?! Mit csinált volna, mihez kezd, ha kiutasítják. Tudtuk, hogy egy fillért sem voltak képesek tartalékolni:
- Hát . . . - kezdi Sanyi mamája - én öngyilkos lettem volna, Sanyi meg felment volna Stockholmba bujkálni.
Hát igazán nem lehet azzal vádolni, hogy nem gondolt minden eshetőségre.
Ez a februári hónap még egy meglepetést tartogat.
Összeismerkedünk egy magyar párral, akik nemrég kerültek Mohedára. Nem új érkezők, csak nekik tovább tartott egy-egy átmeneti állomás. Z. Józsi és Kriszta, jóval innen a harmincon. Pestiek, sőt perceken belől kiderül, hogy Józsi Újpesten lakott. Nemcsak ez hoz közelebb bennünket, de nekem imponál Józsi laza, ráérős stílusa is. Korpulens alakjával, örökké borostásan, amolyan XX. századbeli Pató Pál urat formáz.
A mozi szó születése Heltai Jenőnek köszönhető, Kellér Dezső a maszek szóval gyarapította nyelvünket, Józsi az "alucikálni" igével vonulhat be a történelembe. Ez volt ugyanis a visszatérő válasz, ha délutáni programja felől érdeklődtünk. Azért persze jutott ideje a művelődésre is, sőt meglepő módon a svéd nyelvvel is jól haladt.
Kriszta kemény vonású, jó humorérzékű társa Józsinak. Irigylésre méltó mennyiségű magyar könyvvel rendelkezik. Szobájukban a Népsport és a Reform példányai hevernek.
Már első beszélgetésünk alkalmával megérzem, hogy kölcsönösen rokonszenvesek vagyunk egymásnak. Kriszta máris sorra ajánlgatja könyveit, Józsi közérzetünkről faggat. Nem lehet mondani, hogy az ő lakáskörülményeik irigylésre méltóbbak a mienknél. Egy pozsonyi cigányasszony az egyik szomszéd. Valami helybéli roma férfi járogat hozzá, akit Rózsi a főzéstudományával akar meghódítani. Az eredmény: minden közös edény foglalt, szenes húsok bűze, ismeretlen pancsok várnak mosogatásra. Egy bumfordi török a másik szomszéd, hol eltűnik, hol nála vizitel a népes szomszédság. Józsiék leginkább azonban az észt házaspártól szenvednek. A férfi külseje egy elkallódott értelmiségit formáz. Magas, szakállas, kissé affektáló stílussal. Az asszonyka a woodstocki fesztiválról keveredhetett ide. Virágmintás blúzok, trapéznadrág, műbőr szandál, emeletnyi talppal. Arca, mint egy átszellemült hippié a harmadik adag után.
Beköltözésük első napján a férj előadást tartott Józsiéknak, angol, svéd, orosz keveréknyelven, melynek értelme az volt, hogy a tv az ember egészségére ártalmas sugarakat bocsát ki. Különösen a felesége érzékeny erre a kisugárzásra. Ezért tehát a következőképpen közlekedtek a nappaliban:
A férj megjelent szobájuk ajtajában. Körülkémlelt. A tv felé szaladt és kikapcsolta. A készülék elé állt. Az asszonyka feje előbukkant az ajtókeretben. Körülkémlelt. Kissé görnyedt háttal, lábujjhegyen szökellve végigiramodott a nappalin és ki a szabadba.
Ha Józsi a tévében látott filmről mesélt, csak nagy kihagyásokkal tudta ismertetni a történteket, mert ezt a produkciót kellett elszenvedniük, ha az asszonyka a konyhába tartott vagy vécére ment.
Rendszerint este 10 után enyhült a probléma. Ilyenkor a páros eltűnt és csak reggel keveredtek haza. Néhány nap múlva már mindenki tudta, hogy egy ismerősükhöz autóznak be, a szomszéd faluba. A nyári éjszakákat a szomszédos kis erdő tisztásán, sátorban töltötték.
Józsiék kedélyén szerencsére nem hagyott nyomott a különös lakótárs. Talán abból is tudtak erőt meríteni, hogy rendszeresen látogatták malmői ismerőseiket.
Ha Mohedán voltak, sokat csavarogtunk együtt. A barátság mélyültével bevallottuk nekik, hogy próbálkozunk Kanada felé, mert nem bízunk a letelepedésben. Józsi nem sok érdeklődést tanúsított. Gyanúsan nyugodt volt.
Amikor csodák csodájára, az edmontoni magyar egyház kedvező választ küldött levelünkre, siettünk velük megosztani az örömhírt. Felajánlottuk az egyház címét is. Nem is gondoltam arra, hogy ezért ellenszolgáltatást kérjek. A barátainknak tekintettük őket, szerettünk volna segíteni rajtuk. Ahányszor rákérdeztünk Józsitól, hogy megírta-e már az edmontoni papnak a bemutatkozó levelet, ő mindig kitért, mondván:
- Gyerekek, elakadtam a címzésnél. Most hogy szólítsam a papot: Kedves elvtársam? Drága Pandúr úr? Ugye milyen bután hangzik? Nekem azt mondta a középiskolás tanárom, hogy ne merjem még egyszer mondani, hogy című mű. Azóta, úgy látszik valamilyen gátlás épült ki bennem.
Józsi eljátszott még a gondolattal, hogy milyen lenne egy magyaros János bátyám megszólítás, de tudtuk az igazi okot: nem érdemes feleslegesen fáradnia, hiszen jön az áhított letelepedés.
Soha nem tudtam meg, hogy mire alapozta ezt az átkozott nagy optimizmusát.
Márciust írunk, napról napra javul az idő. Mögöttünk a tél és úgy tűnik, idén felesleges volt az óvatosság az útszéli piros karókkal. Alig láttunk havat.
Ha tehetjük, minden időnket a szabadban töltjük. Már nem is kell az "információnak" házról házra vándorolni, egy kupacban talál minket a hírhozó. Néha nemcsak magyarok ácsorognak együtt. Gyula, újdonsült libanoni barátnőjével feszít. A kis fekete nő, szorgalmasam szólítgatja magyar szerelmét:
- Gula, Gula!
Többen felcsapnak logopédusnak.
- Nem jó! Azt mondd, hogy Gyula!
- Gula!
- Gyula, érted, Gyula!
- Gula - ismétli a leány és a homlokára mutogat. Itt mindenki sérült agyilag, hogy nem fogják fel az ő tiszta kiejtését? Végül ellentámadásba megy át:
- Mondd, hogy Hhavla! - bök Karcsira.
- Hhavla - ismétli tisztán Karcsi.
- Mi? - Nem jó, nem jó - visong örömében. Hogy lehet ennyire bénán utánozni azt, amit ő mondott?!
Ez a kis epizód segített megérteni valamit.
Az ember füle gyakran süket egy másik nyelv tökéletes hallásához. A mi kiejtésbeli problémáink sok esetben nem is a szavak formázásánál kezdődnek, hanem a meghallásánál. Persze, hogy képtelen vagyok tökéletesen visszaadni a szavakat, ha már a hallottakat is valamiféle anyanyelvi szűrőn keresztül értelmezem.
Amíg én ilyen elméleti problémákon rágódtam, a tábor különféle nemzetiségű lakói önfeledten kommunikáltak egymással. A kevés svédet, a szerény angolt és a némi oroszt élénk gesztikulálás kísérte. Még Ilon, a cigányasszony is megszólításával tüntetett ki egy svédet, amikor az az udvari világítással vesződött:
- Mindig problem - közölte a szerelővel.
A nemrég közénk csöppent Kokó a szemrevaló török lánynak esti programot ígért:
- Autó furika, este találka!
Azonban voltak köztünk tényleges nyelvtehetségek is. Gyula libanoni barátnőjével zavartalanul társalgott Zsuzsa, a tejfehér bőrű erdélyi fiatalasszony. Látva elképedésemet, magyarázattal szolgált:
- A férjemtől tanultam. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor Romániában végezte az egyetemet. Házasság után elutaztunk Szíriába, de fél év után visszakönyörögtem őt Erdélybe.
- Ja, gondolom az éghajlat . . .
- Inkább az anyósom! Nem bírta elviselni, hogy fátyol nélkül megyek ki az utcára. Olyan meleg volt, hogy majd elégett az ember, de megszólt, mert fürdőruhában napoztam. Pedig csak a sógornőm volt a kertben. Ha kettesben elindultunk vásárolni férfikísérő nélkül, már utánunk üvöltött, hogy kurvák vagyunk. Inkább visszamentünk Romániába. Ott született meg a lányom is.
A sötétszőke hajú, nagy barna szemű apróság ott ácsorgott a mama mellett. Zsuzsa hozzátette:
- A férjem nem vállalkozott erre az útra. Most ott él anyámékkal Kolozsváron és várja, hogy sikerül-e a letelepedés. Azt mondta, csak akkor hajlandó jönni, ha biztosra jöhet.
Még egy fénykép is előkerült az óvatos fiatalemberről. Zsuzsának talán ez volt az egyetlen hibája, ez a Nasszerre emlékeztető családi kötelék. Különben tökéletesen beszélt angolul, franciául, románul, és természetesen magyarul. Ilyen háttérrel a svéddel is jól haladt.
Néha nekem is voltak sikerélményeim a svéd nyelvvel. A mondatok összeállítása még akadozva ment, de a tévét már elég jól értettem. Persze inkább azokat a filmeket, amelyeket feliratoztak. Szerencsére ezekből volt több. térdemre fektetett papírlapra írogattam az ismeretlen szavakat és előfordult, hogy a film végére megtöltöttem két oldalt. Film után szótárazás következett, és csak ezek után állíthattam, hogy tudom, miről szólt a mozi. De legalább jó iskola volt és nagy élményt jelentett.
Végigélveztem Nils Poppe vígjátékait, akit még gyerekkoromban láttam a "Bumm, a katona" c. filmben. Kedveltem a svéd filmeket, és a svéd tévéműsort is. A két főadó reklám nélkül sugározta programjait, ami elég hihetetlenül hangzik. A riportműsorok teljes nyíltsággal tárgyaltak bármit, legyen az nőgyógyászati probléma vagy faji előítélet. A műsor szerkesztése, felépítése, kicsit idézte a magyar tv programjait és ez a hasonlóság abban a hitben ringatott, hogy talán nem is kerültem olyan messzire.
Ha az ember hajlamos volt megfeledkezni az őt körülvevő világról, az események mindig igyekeztek visszarántani.
Futótűzként terjedt a hír, hogy Ilonékat elvitte a rendőrség ezen az áprilisi reggelen.
Mi már csak a hírt hallottuk a szomszédoktól. A faház, amelyben a népes család lakott, lezártan árválkodott.
Benéztem a poros üvegen. A nappaliban szerteszét heverő használati tárgyak, ruhaneműk. A kapkodó csomagolás maradványai. Többen hangosan sopánkodtak. No, nem elsősorban a családért fájt a szívük, de keserűen állapították meg, hogy az egy évnél további ittartózkodás és a számtalan gyerek sem volt elegendő a letelepedéshez. Persze tudtuk, hogy a mérleg másik serpenyője alaposan megtelt. A majd mindennapos lopások, az elveszett, majd "megtalált" útlevél végül is könyörtelenné tette a döntéshozókat.
Akik tanúi voltak ennek a kora reggeli kizsuppolásnak, reményvesztetten tébláboltak órákig a táborban. Másokat cselekvésre sarkallt az esemény. Kati hozzánk lép:
- Gyerekek, ma voltuk az irodán, beszéltünk a főnökséggel. A férjemet mától ne Attilának szólítsátok. Tamás az igazi neve!
- Szóval az Attila valami fedőnév volt a mozgalomban - kuncogott Józsi.
- Hát így valahogy - mondja nagy komolyan Kati és kicsit megnyugodva távozik.
Én B. Laciékra gondolok. Kicsit felelősnek érzem magam sorsukért, annak ellenére, hogy nem fogadták meg a levélbeli tanácsaimat. Ölandon várakoznak és remélem, nem kell megismerkedniük egy ilyen rendőri ébresztéssel.
Az élet persze megy tovább és kiderül, hogy a környék boltosainak korai örömtüzeket gyújtani Ilonék távozása miatt. Utódok szép számmal akadnak.
Egyik nap a pincér Karcsit rendőrök szállítják haza és a házkutatáshoz egy kutyát is hoznak magukkal. Erzsi ezúttal szűkszavúbb, de az kiderül, hogy a vizit nem volt eredménytelen.
T. úr a hirtelen felmelegedés ellenére is ragaszkodik ballonkabátjához és Füles is méltó utódja a portyázó magyaroknak.
Közben a nagy szenzáció: egy teenager korú cseh páros lebukik egy bolti lopáson és a házkutatás meglepő eredménnyel jár. A rendőrök nem akarnak hinni a szemüknek. Az egyik tiszt rádión beszól a központba, teherkocsit kér, mert a járőr kocsival képtelen beszállítani a lopott holmikat.
A két ártalmatlan külsejű fiatal becsapta az egész környezetüket. Még kocsijuk sem volt, gyalogszerrel indultak el reggelenként a táborból. Az csak most derült ki, hogy a Svédországban élő barát már a sarkon várta őket. Így, hármasban vizitelték a környék áruházait. A lopott holmi az éj leple alatt került a szobájukba. Igazán nem lehetett mondani, hogy egy bizonyos árufajtára terjedt ki az érdeklődésük. A műszaki cikkek, kazetták, cd-k, elektromos háztartási eszközök, csak egy szerény hányadát képviselték a begyűjtött anyagnak. A sportcikkek, ruhaneműk, cipők, játékok, kartonnyi cigaretták, élelmiszerkonzervek és más árufélék tették teljessé a készletet.
Amikor a táborvezetőnek a tudomására jutott az eset, Erzsi szerint ennyi hozzáfűznivalója akadt:
- A csehek loptak? Érdekes. A magyarok szoktak lopni!
Máriát, János özvegyét az irodából kijövet láttam először a haláleset óta. Talpig feketében, némi támogatással közlekedett. Könnytelen arcáról nem tudtam leolvasni érzelmeket.
Másnap megjelent a házunkban, csomagjaival. Neki utalták ki Móni megürült egyágyasát.
Mindnyájan nagyon kínosan éreztük magunkat. Nem tudtuk, hogyan kéne viselkedni. Mi fáj neki jobban: ha beszélünk Jánosról, vagy ha szóba se hozzuk. A temetés már megvolt, János a helyi kis temetőben kapta meg a végleges letelepedést...
Mária meglepően normálisan viselkedett. Semmi hiszti, semmi extra figyelem kicsikarása a gyász miatt. Nem zárkózott el a társalgás elől sem és ha nincs talpig feketében, nem is mondja meg róla senki, hogy veszteség érte. Néhány hét múlva észrevette, hogy sűrű fekete haja csomókban hullik. Már itt-ott előtűnt a fejbőre is a sötét hajkoronán képződött foltokon. Hosszú hetek teltek el ismét, amíg a kétségbeesett gyógyszerszedés hatására csökkent, majd megállt a hajhullás.
Mária nem adta fel, kereste a társaságot. Pár hét múlva csatlakozott a fiúk esti diszkó programjához.
Mi kicsit csalódottak voltunk Úgy éreztük, sérti Jani emlékét ez a hirtelen talpra állás. Egy este aztán Kokó, a kamasz kísérte haza. A különös pár ezután sülve-főve együtt volt, nem törődve azzal, hogy az egész tábor róluk suttog.
Eltöprengtem az asszonyi állhatatosságon és felmentettem Máriát. Nem tett mást, csak beállt a sorba, melyet olyan jeles elődök képviselnek, mint Petőfi vagy Kennedy özvegye. Az ő körülményei még indokoltabbá tették ezt a kétségbeesett menekülést a magány elől.
A két zalai srác kissé rendszeresebben kezdte látogatni az iskolát. Az óraközi szünetekben Maritta, a tanárnő is többnyire közöttünk kávézgatott. Egyre gyakrabban került szóba a táborélet s meglepve vettük tudomásul, hogy Marittának fogalma sincs a körülményeinkről. A fiúk felajánlották neki, hogy látogasson el hozzánk. Maritta azonnal ráállt, de látszott rajta, hogy olyan érzésekkel készül a vizitre, mint Dániel az oroszlánok közé.
A kérdéses napon, a megbeszélt időben megjelent és olyan kíváncsisággal nézett szét, mintha külföldön lenne. A lányok süteményekkel kedveskedtek, előkerültek az otthoni fotók, a hangulat oldottá vált. Maritta, látva a fényképeket otthoni lakásunkról, akaratlanul is körülnézett a nappaliban. Kimondatlanul is ott volt a kérdés a levegőben: érdemes volt-e, megérte-e kockáztatni. Mi nem akartuk nagyon fárasztani őt az otthoni gazdasági helyzettel, Rita csupán egy példát hozott fel: mennyi otthon a pedagógusfizetés és mennyi a létminimum. Maritta nem volt a számok embere, de a példa meggyőző volt számára.
A következő héten ő volt a vendéglátó. Mi kissé zavarban voltunk, nem tudtuk, hogy a családja helyesli-e ezt az iskola falain túl is folytatott barátkozást. Egyelőre azonban csak a kutyával kellett megismerkednünk. A bernáthegyi méretű jószág egykedvűen méregette a vendégeket. Maritta teenager korú gyermekei gondoskodtak róla, hogy ne legyen szokatlan számára az idegenek jelenléte a házban.
A ház nagyon "svédes" volt. A hibátlan parkettájú szobákban ízléses, világos színű bútorok. A hatalmas szobákat otthonosabbá varázsolja a sok virág.
Kisvártatva megérkezett a nagydarab szőke házigazda, majd befutott a kamasz fiú is.
A pianínó segített át minket a kezdeti zavarunkon. Maritta válogatás nélkül játszotta a nemzetközi slágereket, opera és operett részleteket. Sor került itt is a fényképalbumra, de itt nem a környezeté, hanem a fotókon látható személyeké maradt a főszerep.
Végül is úgy tűnt, nem okoztunk csalódást. A férj is megnyugodhatott kicsit: neje nem vademberek között tölti délelőttjeit.
A két zalai fiú sokáig nem tudott napirendre térni afelett, hogy egyeseknek milyen könnyű az élete, pusztán azért, mert jó helyre születtek.
A pénztelenség számunkra már olyan volt, mint valami lerázhatatlan harmadik társ.
Egyik délelőtt, a tanítási szünetben, éppen az élelmiszer üzlet előtt sétáltunk és a szemétkosárba szórt szerencsejáték cédulákat látva, megint a pénzre terelődött a szó.Rita szórakozottan gyűrögetett kezében egy használt szelvényt. Három kis papírablak csíkot kellett feltépni, és ha a kártyajelek azonosak voltak, 50 koronát nyerhetett a játékos.
- Milyen egyszerű lenne összedolgozni egy azonos sort az eldobált szelvényekből, csak valahogy szét kéne nyitni a lapot. - mondta és már témát is váltott..
Néhány nap múlva a fiúk lelkendezve újságolták, hogy nyertek a Black Jack-en. Két nap után újabb ötvenes ütötte a markukat. Az egy koronás szerencsejáték jó befektetésnek látszott.
Este, a tévé magyar vonatkozású hírt tárgyal. Szólni akarok a fiúknak. Kopogok az ajtajukon, de mert nincs kilincsre zárva, lassan kitárul.
Tamás, az íróasztal felett görnyedve, nagy igyekezettel metéli ketté a szelvényt egy zsilettpengével. Még a nyelve is mozog a nagy összpontosítástól. Körülötte a használt szelvények tucatjai, szanaszét. Amikor felpillant, arca vörösre vált, aztán szégyenkezve elmosolyodik:
- Nem hiszem, hogy ezt már beváltjuk - mondja - Ez a hülye István nem mer megint odamenni vele a pénztárhoz.
- Miért őt küldöd, miért nem mész te?!
- Neki jobban elhiszik, olyan becsületes pofája van!
Persze azért még megpróbálkozott István újra a "nyertes" szelvénnyel.
A pénztárosnő is sokallta ezt a rendkívüli szerencsesorozatot. Hosszasan méregette a színes kartonlapot. Végül fizetett, de István remegő lábai csak nagy sokára tudtak megnyugodni. Nem is vállalkozott többé erre a feladatra.
Mi máshogy akartunk pénzhez jutni. Az igazság az, hogy nemcsak morális szempontok tartottak vissza az ilyen stikliktől. Nálunk nagyobb volt a tét. Az amerikai kivándorlást tettük volna kockára, ha rendőrségi ügyünk van. A levelezésünk a kanadai magyar egyházzal nem állt rosszul, úgy tűnt, leginkább idő és pénzkérdés a kijutásunk. Az utóbbi nem volt csekélység, hiszen tízezer dollárt kellett előteremtenünk.
Rita már az újsághirdetéseket böngészte, hátha vállalhatunk valami munkát feketén. Ráadásul, a kocsi a kötelező éves vizsgán megbukott, mert az ellenőr rozsdásnak találta a rugótartó tányért.
A falubeli szerelőhöz vittük az autót. Rita persze neki is elmondta, hogy munkát keresünk. Épp akkor lépett hozzánk egy helybeli férfi, aki még hallotta az utolsó mondatokat. Nagy komolyan hozzánk fordult:
- Ha nem okoz gondot festeni, én tudnék ajánlani valamit.
Nagyot nyeltünk.
- Akármit lefestek kívül, belül! - mondtam gyorsan.
Elmosolyodott.
- Csak a pajtámról lenne szó. Garázsnak használom, meg szerszámokat tartok benne. Mindent én adok, a munkáért fizetek 1200-at. Megfelel?
Majd leesett a fejünk, úgy bólogattunk.
Másnap kora reggel a címen voltunk. A férfi rámutatott a kérdéses épületre. Nem volt ijesztően magas, csak rettenetesen hosszú. Még szerencse, hogy nem állapodtunk meg időben.
Nekem ehhez legalább egy hét kell. - gondoltam.
Délutánra annyit haladtunk, hogy csak néhány méter választott el attól, hogy találkozzunk az indulási ponttal. A sötétedés miatt másnapra halasztottuk a folytatást. A következő délelőttön aztán be is fejeztük az egész épületet. Elégedetten nézegettük, amint a jellegzetes vörös színben pompázott.
Rita aztán rendezgette a garázs polcait, meg a szanaszét heverő szerszámokat.
Dél körül megérkezett a gazda. Nem akart hinni a szemének. Fellépett a létrára, mert úgy gondolta, hogy spóroltunk az eresz alatti résszel. Mindent rendben talált. Rita még meginvitálta a belső részbe is és megmutatta a polcokon katonás rendben sorakozó használati tárgyakat. A férfi hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Nem mondtátok, hogy éjszakai műszak is volt! Nagyon köszönöm! - mosolyogott és átnyújtott 1500 koronát.
Több mint egy év után, megint olyan pénzt tartottam a kezemben, amiért megdolgoztam.
Örömünket titokban kellett tartani, hiszen a svéd törvények nem engedélyezték számunkra a pénzkeresést. Tudtuk, rajtunk kívül még mások is kerestek és találtak alkalmi, vagy állandó munkát.
Amikor egy újsághirdetés nyomán felkerestünk egy faluvégi kis gazdaságot munkaügyben, a gazda sajnálkozva tárta szét a kezét. Már felvett valakit - mondta. A következő pillanatban előkerült a "segítség".
Gumicsizmában, hatalmas kötényben közeledett N. Zsigmond. Láttunkra rettenetesen zavarba jött. Bár feltételezhette, hogy nem fogjuk elárulni, hiszen akkor már igen jó barátságban voltunk, mégis nagyon kellemetlenül érintette, hogy felfedeztük a titkát.
Z. Józsiék is eltűntek, hónapokra. Csak később mondták el nekünk, hogy Malmőben próbálkoztak munkakereséssel. Kriszta végül is takarított egy vállalatnál, Józsinak maradt a délutáni alucikálás.
Sz. Laci is Malmőben tanyázott. Hatalmas termetével, világosszőke hajával hamisítatlan svédnek látszott. Amíg megszólalt. Mert sajnos a nyelvtanulás nem volt erős oldala. Nevetve mesélte, hogy az autójavító műhelyben a páciens néha félórán keresztül magyarázza a problémáit, válaszra várva. Eszébe sem jut, hogy értetlen füleknek beszél.
A május még tartogat valamit számunkra.
A kora reggeli órán erőteljes lábdobogásra, pattogó svéd mondatokra ébredünk. A nappaliban négy rendőr, Éva a tolmács, és egy civil ruhás nő tartózkodik. A két megszeppent fiúhoz intézik utasításaikat. Öltözés, csomagolás és indulás a reptérre. Éva szenvtelenül tolmácsol, a rendőrök nyersek, kérlelhetetlenek. Most látom, hogy egy másik egyenruhás a ház körül vigyáz, időnként beles a redőny résein. A civil ruhás nő nagyon elemében van, rendkívüli módon élvezi a szituációt. Gúnyos mosollyal figyeli az idegesen csomagoló fiúkat. Arcára kiül az elégedettség: na, ma is tettem valamit a fizetésemért. Ez az összeg gondolom nem lehet kevés, erről eleganciája árulkodik. A divatos külső, melírozott haj, nem tudják ellensúlyozni a nő nyers vonásait.
Évát sem lehet vádolni érzelmekkel. Buzgón helyesel a nő minden mondatára.
A két fiú nem akarja elhinni, hogy mindez velük történik. Álmukból verték fel őket, azt sem tudják, mit tuszkoljanak a bőröndbe, mi maradjon ki. Tamás holmija még szanaszét, a nő már kijelenti, hogy nincs több idejük.
- Talán segíts neki! - vetem oda a nőnek.
Válaszra sem méltat. Nem az a típus, akinek egy emigráns partner. Újra itt az érzés, hogy alacsonyabb rendű vagyok.
Közben, a fiúk összecsomagolnak. István egyik szatyrát a rendőr visszadobja a szobába.
- Nem lesz ennyi csomagnak hely a gépen! - mondja nyersen.
Tamás és István még mindig valami bódulatban halad át a nappalin. Megállnak előttem. István a sírással küszködik. Leereszti csomagjait. Sután átölel. Tamás megpróbál keményebb maradni, de látom, nagy önfegyelemmel tudja csak visszatartani a könnyeit.
A lányok csendesen szipognak, míg a két boldogtalan elhagyja a házat. A rendőrnő olyan elégedetten mosolyog, mintha most kerítette volna kézre a Hasfelmetszőt.
Nagyon sajnálom ezt a két srácot. Sejtem, milyen megpróbáltatások előtt állnak. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ránk is ez a sors vár.
A délelőtt folyamán telefonhívást kapunk. Tamás a vonalban. A rendőrségről hív. Zárkában várják a reptérre való indulást. Ennek tudatában még undorítóbb a rendőrnő sürgető magatartása. Tamás elmeséli, hogy három kísérőt kapnak. A szabály szerint két hazaküldöttre három rendőr vigyáz, biztonsági okokból.
Háát . . elég költségesnek tűnő rendelet, az biztos.
István még búcsúzóul lediktálja barátnője címét, akit nem tudott értesíteni. Rám vár a feladat, hogy közöljem a kislánnyal a hírt. Még egy gyors búcsú és kattan a készülék. Marad az emlékezés és néhány fénykép egy baráti kapcsolatról.
Ez a kényszerű távozás még egy kellemetlen következménnyel is jár. Új lakókra számíthatunk a megürült szobában. Már megcsömörlöttünk ettől a társbérlői életformától és most egy újabb rossz előtt állunk. Újabb magyarok híján csak balkáni szomszédra számíthatunk.
B. Laciék, ebben a helyzetben javasolják, hogy látogassuk meg őket az ölandi táborban. Gyorsan tisztázzuk, hogy saját, külön bejáratú lakrészről van szó, tehát senkinek sem leszünk hívatlanul a terhére. Örömmel igent mondunk, alig várjuk, hogy mögöttünk legyen két hétig a tábor. Kikötöttük, hogy a Jancsit is vinnünk kell, szerencsére nem tanúsítottak ellenállást, de Edit kijelentette, hogy ők is felkaroltak egy kódorgó kismacskát. Jóformán ez lett a legnagyobb gondunk, hogy miképpen fog a két jószág kijönni egymással.
Miután közöltük a táborvezetőséggel, hogy hol érhetnek el a következő két hétben, nem volt több akadálya az indulásnak. A cica már túl volt egy-két kisebb autós túrán, most is szívesen ugrott be a hátsó ülésre. Az első alkalommal még körbekószálta az egész utasteret, kicsit még a műszerfalon is sétált, az ölembe ugrott, mintha vezetni akarna, majd az ülés alá kukkantott, végül az új helyet feltérképezve, megállapodott a hátsó ablakban és onnan szemlélte békésen a tájat. Most is elfoglalta a helyét és mi nekivágtunk az útnak.
Hogy miért esett az Invadra választása Öland szigetére? - sosem fogom megtudni. Nekünk egy lehetőség még egyet harapni Svédország látnivalóiból. Elhagyjuk Kalmart és rágurulunk a hídra, amely összeköti a szigetet a szárazfölddel.
"Készültünk" a nevezetességekből, így nem titok, hogy Európa leghosszabb hidján vagyunk. Teljes hossza nyolc kilométer, a legmagasabb része 900 méterre van a víz szintjétől, így a legnagyobb tengeri hajók is áthaladhatnak alatta. 155 nyílásával olyan, mint egy monumentális fésű a két part között.
Öland megint egy kicsit más, mint amit megszoktunk. Fátlan, köves pusztaság, rengeteg szélmalommal. Valamit mégis tudhat a vidék, mert Borgholmtól két kilométerre a királyi család építtetett egy ragyogó kastélyt.
Mi, a sziget északi sarkáig, Byerumig autózunk. Laciék kisfia integet az út széléről, éppen abban a pillanatban, amikor tanakodni kezdtünk volna, hogy merre folytassuk utunkat.
- Lacika, honnan tudtad, hogy most érkezünk? - faggatom.
- Nem tudtam! Már órák óta itt állok.
Kicsit szégyellem magam a gyermek elrontott délutánja miatt. Remélem, hogy a pár apró ajándékunk feledteti vele majd ezt az őrszolgálatot.
Edit és Laci őszinte örömmel fogad. Szinte otthon érzem magam. Elnézem őket és Laci szaporodó ősz hajszálai juttatják eszembe, hogy már több mint húsz éve ismerjük egymást.
Betessékelnek az igen jó méretű lakásba és valóban, az egy hálószobás otthon kizárólag az ő birodalmuk. Mi úgy nézünk körül, mintha valami gazdag rokonnál vendégeskednénk. Saját frizsider, tévé, étkezőasztal és még egy külön kis terasz, amiről a tengerre látni. Hát, valóban nyaralunk!
A két macska még a bemutatkozó hátgörbítéseknél tart, de már látszik, hogy inkább örülnek a váratlan társnak, mintsem ellenséget keressenek egymásban. Fél óra múlva őrült viháncolás kezdődik a két állat között. Edit megpróbál komoly maradni és rendre utasítja kedvencét, de nem lehet nevetés nélkül nézni, ahogy egymással kergetőznek. A lányosan kecses cicájuk szinte eltörpül a kamaszodó Jancsi mellett. A látogató érkezése után már csak Juliskának szólítják a nevenincs üdvöskét.
Mi kicseréljük tapasztalatainkat, Laciék elszörnyedve hallgatják a hazatett fiúk esetét. Őket kevésbé tépázta meg az ittlét. A lakás kényelme feledtetni tudja a napi kellemetlenségeket a mosóban, vagy az irodán. Totális albán fölény jellemzi a tábort. Lacit bosszantja, hogy úgy viselkednek, mintha a svédeknek kutya kötelességük lenne orvosolni az otthoni sérelmeiket. Nyoma sincs bennük hálának, vagy tiszteletnek. Nevetve idézzük azt a Piedone filmet, amikor a rendőrfőnök saját lakásán látja vendégül a piti zsebtolvajt, számtalan gyerekével. A vendég, miközben tele szájjal zabál, az ételt kritizálja.
Az étel a B. családban is központi kérdés. Laciék nagyfia, tíz évesen egyetlen szenvedélynek hódol. Eszik. Kis pocakja jelzi szenvedélye tárgyát. Amíg a mama az ünnepi menüvel fáradozik, Lacika az alkalmat lesi egy kis nyalakodásra. A határozott dorgálás, és a kilátásba helyezett fakanál sem segít. Egy mártír hősiességével torkoskodik.
Este a naplementében gyönyörködünk. A vörösben fürdő nap kábító szépségű színeket old a tengerben. Laci felsóhajt:
- Nem lehet megunni! Minden este más és más! Az ég színe, a nap, a felhők formája... Isteni harmónia!
Hátulról a vékony gyerekhang:
- Valahonnan meg pörköltszagot hoz a szél!
Másnap a tengerpartot rójuk. A homokos szakaszokat kavicsosabb részek váltják. Minden kő egy-egy miniatűr Henry Moore szobor. Csodálatos színek, erezetek és a kemény anyag ellenére, lágy formák. Szedegetjük a formásabbakat, Lacika is velünk tart.
- Én azokat gyűjtöm, amik úgy néznek ki, mint a darált hús. - indokolja buzgólkodását.
Szanatóriumi idill számunkra ez a pár nap. Nem tud rémiszteni az sem, hogy Laciék beszámolnak néhány táborbeli csetepatéról és arról, hogy a falu boltosai a csőd szélén állnak a rengeteg lopás miatt.
Megismerkedünk egy másik magyar családdal is, de időnk java részét együtt töltjük. Kicsit már a jövő feletti aggodalom is jelen van ezekben a beszélgetésekben, de azért Laci nem fogy ki a viccekből. Kávézásnál előzékenyen hat cukorral tálalja a nekem szánt adagot.
Titok számomra, hogy honnan vannak még mindig új viccei. Néha úgy érzem, Edit nem szerelemből ment hozzá, csupán jól akart szórakozni egy életre. Ahhoz a ritka emberfajtához tartoznak, akik nem mérlegelik, hogy mennyit adnak és kapnak egy baráti kapcsolatban. Néha már zavaró az önzetlenségük. A másik csoda, hogy a két hét úgy telik, hogy még csak nézeteltérést sem tapasztaltam köztünk. Pedig mi a megviselt idegzetünkkel nem lehettünk valami ideális vendégek, és Editék sem a biztos jövő tudatában játszották a házigazda szerepét.
Laci szinte kierőszakol egy kis kocsikarbantartást. Meglepődöm, hogy milyen járatos a Volvo motorházában.
- Szükségem volt egy kis kereset-kiegészítésre a főállásom mellé. Egy maszek műhelyében melózgattam hétvégeken. Szerencsére nemcsak Trabantokat hoztak be. - magyarázza.
Miért nem tud egy ilyen ember a szomszéd házban lakni! - füstölgök.
Erős a gyanúm, hogy a jövőben nem háznyi, hanem kontinensnyi távolságra leszünk egymástól.
A búcsúra is rányomja bélyegét ez az érzés. Talán sosem találkozunk többé személyesen. Már elérhetetlen délibáb számomra a letelepedés.
Balsejtelmektől gyötörve tesszük meg a visszautat. Vajon kit kell kerülgetnünk a társbérletünkben?
Nagy meglepetésünkre, még üres a szoba. Gabriella beszámol róla, hogy nagy jövés-menés volt a múlt héten, eltávolították a fiúk otthagyott holmijait, és takarítással készültek elő a várható új beköltözőkre. Sok találgatásra nincs ok, albán és albán jelöltek jöhetnek szóba. Az ölandi szeparáltság után még kínzóbb ez a kiszolgáltatottság.
Másnap, N. Zsigmond lep meg minket egy fantasztikus javaslattal.
A kronobergshedi tábor felszámolás előtt áll. A felújítás megkezdéséig engedélyezte a vezetőség számukra, hogy tovább lakják a földszinti lakrészt. Mellettük még egy lakás árválkodik üresen. Ránk gondoltak, hogy talán vállaljuk az újabb költözés kellemetlenségeit egy kis külön bejáratú szoba fejében.
Azonnal igent mondunk.
Végre saját fürdőszoba és a konyhán is csak velük kell osztozni. A valaha népes vendégsereghez szokott turistaszálló kissé ijesztő, így elhagyatva. A felső szintekről már mindenki beköltözött a mohedai táborba, így az egész épületben sehol egy lélek, rajtunk kívül. Csatangolunk a klubszobában, zavartalanul biliárdozunk, tévézünk. Élvezzük ezt a furcsa félig-magányosságot. Rengeteget beszélgetünk és egyre többet a tengerentúlról. Zsigmond még bizakodik az itt maradásban, de nem tétovázik elküldeni a bemutatkozó levelét, amikor nekik is felajánljuk az edmontoni címet. Némi ismerete is van Kanadáról, mert a sors szeszélye folytán, gyerekkori barátja az NSZK lágerből Ottavába került. Ezek az értesülések megbízhatóbbak, mint a Karcsi féle dicshimnuszok, de az egész mégis egy nagy, ködös megfoghatatlan valami.
Mi, Amerikáról annyit tudunk, amennyit egy átlag magyar a filmekből tudhat. Tehát sokat és rosszul. Na, mindegy. Svédországból sem tudtam volna ledoktorálni a hazai ismereteim alapján. Zsigmond olyan, mint a dalbéli kedvesmama, aki éjszaka font, nappal mosott. Míg újabb beadványokkal ostromolja az Invadrát, szorgalmasan töltögeti a kérdőíveket a kanadai kitelepedéshez.
Két kérdőív között marad a svéd nyár, a tóparti napozások, a fürdőzések. Ha Finnország az ezer tó országa, valaki vehetné a fáradtságot, hogy a svéd tavakat is megolvassa. Elképesztő lenne a végeredmény. Nekünk sem került sok fáradtságunkba olyan tavat találni, ahol egy lélek sem tartózkodott a rekkenő nyárban. Kiderült, hogy sok tó magántulajdon. Elképesztett ez az új perspektíva, miszerint nemcsak földbirtokos lehet az ember.
Ha társaságra vágytunk, lehetett részünk benne, amikor a főtáborig autóztunk a napi postánkért. Erzsit már nem találtuk az irodán. Az alvestai táborközpontba osztották be, egyre csökkenő óraszámmal. Persze azért tudott mindent az összes magyarról.
Tőle értesültünk F. Gyuriék kálváriájáról. Judit és férje megkapta a kiutasítást, sőt a sok sürgetésnek köszönhetően, már a fellebbezésre is megszületett a válasz. Figyelmen kívül hagyták a Svédországban élő nagylányt és nemleges döntést hozott a kormánybizottság is. Gyurit begyűjtötte a rendőrség, Judit azonban meglépett. Malmőben húzta meg magát. Itt tört ki rajta az "őrület". Meztelenül kiszaladt az utcára és magyarul kiáltozta sérelmeit. Az elmeosztály, ahová bevitték, újabb beadványt szerkesztett az Invadra felé. Az újabb fejlemény hatására a jámbor svédek megváltoztatták döntésüket és engedélyezték Juditnak a kinnmaradást. Judit most a férje kihozataláért harcol, családegyesítés címén.
Már azon tanakodtunk Ritával, hogy hol dobjuk el ruháinkat, de a mi ügyünk nehézkesebben haladt. Ha a komputerbe betáplálták adatainkat, még mindig a megszokott betűjeleket nyomtatta a gép. Maradt a várakozás. A pénzünk is gyűlt a nagy célra, de még korántsem volt együtt a kívánt összeg.
Ebben a patthelyzetben kaptuk a hírt B. Laciéktól, hogy megkapták a letelepedést. Első reakciónk az örömujjongás volt. Persze már nem voltunk annyira vakok, hogy ezt magunkra nézve is előnyösnek lássuk. Tudtuk, a bevált gyakorlat működik: a gyerekes családok részesülnek ebben a kegyben, egy évi kinn-tartózkodás után. Ez valamiféle amnesztiarendelet volt a svédek részéről.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy legalább nekik sikerült. Az ő jövőjük valóban a dicstelen hazaküldés lett volna, pénz és szponzor híján. Mosolyogva gondoltam arra, hogy Edit és Laci annak a jó étvágyú kiskamasznak hálálkodhat jövőjük biztonságáért.
Nekünk maradt a kuporgatás, mert negatív jelek is voltak. Mária, János özvegye is megkapta a kiutasítást. Nem vették figyelembe a svéd földben nyugvó férj emlékét. Máriával tudatták a dátumot, hogy meddig kell elhagynia az országot. Kokóval készült haza, aki immár állandó társa lett.
Magányos tévézgető estéink egyikét kopogás zavarja meg. Az igenlő válaszra nyílik az ajtó és Tamás meg István viharzik a szobánkba. Mögöttük fél tucat magyar a táborból. Nem akarok hinni a szememnek! Sírnak is meg nevetnek, úgy ölelgetnek bennünket.
- Hazulról jöttök? - hitetlenkedem.
- Ma léptük át a svéd határt. Eljöttünk hozzátok, gondoltuk beszólunk, aztán megyünk lejelentkezni.
Az egész olyan, mint egy burleszk.
- Kezdjétek az elején! - csillapítom őket.
- Elnézést, csak egy kérdést még az elején . . . - topog István - beszéltél a barátnőmmel?
Megnyugtatom, hogy annak rendje módja szerint értesítettük az argentin kislányt. Még megjegyzem, hogy nagyon csinosnak találtuk a gesztenyebarna hajú, formás külsejű diáklányt.
Most már a tárgyra térnek.
- A fogdai telefonom után - kezdi Tamás - kaptunk egy szendvicset, aztán kivittek bennünket a reptérre. Nem vicc, tényleg három bazi nagy, civil ruhás zsaru kísért minket. A gépen folyton azt tárgyalták, hogy hová mennek vacsorázni. Úgy látszik, rendszeresen járhatnak Pestre, mert folyékonyan sorolták a vendéglőket. Ahogy leszállt a gép és magyar földön voltunk, már nem is törődtek velünk. Mi meg végig attól majréztunk az úton, hogy átadnak a magyar hatóságoknak. Így teljesen simán kisétáltunk a határon, lementünk Zalába és végigjártuk a haverokat. Ha hiszitek, ha nem, minden és mindenki olyan unalmas volt, ugyanaz volt a bajuk, mint mikor elindultunk. Aztán kaptunk egy idézést...
Tamás itt nagy levegőt vesz. Minden szem reá szegeződik. Ma kétségtelenül ők a nap hősei. Ha másért nem, hát ezért az estéért érdemes volt még egyszer nekivágni.
- Behívattak minket a kiegészítő parancsnokságra. A százados berendelt az irodájába. Mindenféle csirkefogó katonaszökevényeknek nevezett bennünket. Amikor megszólaltam, pofon vágott. Kirántotta a pisztolyát és azzal fenyegetőzött. Azt üvöltözte, hogy már haza sem enged minket, intézkedik, hogy vigyenek innen bennünket a futkosóra. Amikor kiment a szobából, kiugrottunk az ablakon és elmenekültünk. Stoppal elmentünk a határig. A határ előtti állomáson felszálltunk a vonatra. István, az osztálytársa útlevelével simán átjutott, nálam nem voltak papírok. A vécében akartam elbújni, de tudtam, hogy oda is benyitnak a határőrök. Olyan izgatott voltam, hogy összehánytam mindent. Amikor a tiszt benyitott a vécébe, megtorpant az összeokádott padló előtt és továbbment. Így sikerült átjutnom. Aztán a dán-svéd határon már nem is állítottak meg minket.
Elismerő sóhajtások, halk füttyök a hallgatóságból. Mindenki a két hős vállát veregeti, sok szerencsét kívánnak nekik a holnapi lejelentkezéshez.
Mikor végre magunkra maradunk, Tamásra nézek:
- Tamáskám! A Nemzetiben a helyed! Ha holnap ezt így előadod, talán tényleg újrakezdik az ügyeteket. De mi volt valójában?
- Á semmi! - legyint kicsit csalódottan, mint egy bűvész, akinek kiismerték a trükkjét. - A kutya sem törődött velünk. Mit gondolsz, tényleg beveszik ezt holnap? - kérdezi aggodalmaskodva.
- Tamáskám a szöveg jó, az előadó jó, a közönséget meg sajnos nem tudjuk kicserélni. Reménykedjünk!
Végül elköszönnek. Istvánnak már nincs maradása, mert Cavalcante kisasszony jelezte, hogy ma éjjel náluk alhatnak.
A fiúk, másnap annak rendje módja szerint lejelentkeztek. A különleges körülmények miatt most eltekintettek a svéd hatóságok attól, hogy miért nem az első kapitalista országban próbálkoztak. A växjöi napilap terjedelmes cikkben tárgyalta a fiúk ügyét. A mellékelt fotó is nagyon jól sikerült. Két rokonszenves fiatalember bizalommal telve nézett szembe a nyájas olvasóval. Mi vettük a fáradtságot - és a nagyszótárt - és a cikket is lefordítottuk. Sajnos, az nem a fiúk megpróbáltatásaival foglalkozott, hanem azzal, hogy mennyibe kerül a svéd adófizetőknek egy ilyen menekültügy.
A két srác ezúttal nem a táborban kapott helyet, hanem egy växjöi szállodában várhattak a döntésre.
Most, amikor mindenki a két zalai fiatal ügyével foglalkozik, Gabriellával futunk össze. Könnyes szemmel mutatja nekünk a kiutasítást közlő levelet. Tádé vigasztalóan öleli át a vállát. Ő nincs elkeseredve, már a jövőt tervezgeti:
- Gyerekek, mondtam neki, hogy kár mellre szívni. Mindenki tudta, hogy annyi esélye van, mint a koala macinak a matematikai diákolimpián. A srác, akivel lejelentkezett, és aki révén menedékjogot kaphattak volna, már rég hazament magától. Legalább megcsináltatta a fogait, meg gyűjtött egy kis pénzt munka nélkül.
Tádé, az illegális táborlakó, már talán maga is elfelejtette, hogy nincs státuszban. Hónapok óta senki nem háborgatta, senkinek nem tűnt fel, hogy köztünk tölti a napjait. Néha az irodán is megfordul, szerelőt kér, ha valami nem jó a házban. Korábban motorozgatott, nemrég azonban rábeszélte Gabit egy kocsivásárlásra. Alig vannak túl a BMW első hónapi részletfizetésén.
A következő héten Gabi hazaindul.
Nagy keservesen becsomagolja szerzeményeit. Már rengeteg háztartási cikkel rendelkezik, alig fér be a sok holmi a kocsi csomagtartójába. Az indulás reggelén Gabi sportszatyorral bandukol az iroda felé. Sorra elköszön tőlünk.
- Tádé merre van? - érdeklődünk.
Gabi képtelen elrejteni kaján mosolyát.
- Nem tom! - Eltűnt pár napja! Engem vonattal visznek haza, mert tegnapelőtt bejelentettem, hogy ellopták a kocsimat.
- Hát... minden jót Gabika!
A fiúk telefonálnak megint. A szokott helyről, a rendőrségi fogdából. Tamás fásultan meséli:
- Pár hét alatt lezavarták az ügyünket. Mehetünk haza megint. Úgy néz ki, hogy ugyanaz a három majom fog ma vacsorázni a Mátyáspincében a mi jóvoltunkból, akik a múltkor.
Megpróbálom vigasztalni őket, olyan savanyú a szőlő alapon.
- Gyerekek, itt is egyre rosszabb. Talán otthon sikerül valami jó meló és egyszer majd nem is fogjátok bánni, hogy így alakult!
Hiszik is nem is. Újabb búcsú, de erről már biztosan tudjuk, hogy végleges.
Két nap múlva kezemben az ügyvéd levele, amelyben közli az elutasításunkat.
Méltányolom a gesztusát, hogy tőle tudjuk meg először, sőt, még pár vigasztaló mondatra is telik tőle. Megemlíti, hogy a fellebbezés elbírálása újabb hónapokat vesz igénybe. Szükségünk is van erre az időre, mert lassan gyűlik a pénz.
Ritát nagyon megviseli a hír. Nem vagyok képes megvigasztalni, pedig nem mondhatjuk, hogy nem számítottunk rá. Az utóbbi hónapokban már csak a negatív példák gyűltek körülöttünk. Sorra zsugorodtak a nagy mellények, és akik korábban a vélt biztos tipp birtokában fitymálták mások esélyeit, most szégyenlősen vallották be, hogy a fellebbezésnél tartanak.
Vili, a partizán, ugyan még előadást tart arról, hogy csak egy jó egyházi kapcsolat segít, de a tapasztaltabbak csak legyintenek. Az úszómester Karcsi, már egy másik kocsira gyűjt, mert megint biztosan tud valamit. Két autóval akar hazamenni és úgy gondolja, hogy vámmentesen viheti be a kocsikat.
Tibi, a szerelő valahol bujkál, ő bízik benne, hogy mindig talál majd feketén munkát. Sorra tünedeznek el a fiatalabbak, akik életében ez a svédországi vizit nem volt több, mint egy kaland.
T. úr maradni fog az utolsó percig és biztos vagyok benne, hogy ki is használ minden pillanatot. Már az asszony is ballonkabátban jár a bevásárló körutakra.
Zsigmondék is megkapják az elutasítást, de ő még töretlenül dolgozik a fellebbezéshez csatolandó dokumentumokon.
Z. Józsiék is hasonló cipőben járnak. Végre elszánják magukat, hogy jelentkezzenek a kanadai egyháznál.
Rita nehezen törődik bele a megváltoztathatatlanba. A mozgássérült Jánost és Editet hívja, szeretne velük találkozni, talán egy kis vigasztalást remél. Kegyetlen arculcsapásként éri, amikor Edit hosszas fejtegetésbe kezd, hogy talán akkor kéne folytatni ezt a kapcsolatot, ha sikerül megkapnunk a letelepedést. Én megint csak vigasztalhatom és elmélkedhetek az emberi természeten.
Szerencsére szép számmal akad ellenpélda is. Erzsi, a tolmács, változatlanul igényt tart látogatásainkra, Sanyika és mamája is meghívnak új otthonukba. B. Laciék is jelentkeznek Ekebyből és várják az újabb vendégeskedést.
Ritának hirtelen más aggódnivalója akad.
- Nem jött meg...- mondja rosszkedvűen.
- Te jó ég! Csak nem lesz valami nőgyógyászati probléma!? - Kifaggatom, hogy a ciszta jelentkezésekor nem volt-e hasonló helyzet.
Bólogat, hogy előfordult ilyesmi.
Délutánra már kértünk is egy időpontot a falubéli rendelőben. Az épület előtt sétálgatok az augusztusi verőfényben és azon drukkolok, hogy ne tetézze a bajunkat még egy betegség.
Rita közeledik, tétova léptekkel.
- Terhes vagyok! - a hangjában hitetlenkedés.
- Mi? Hogy? Micsoda? - hebegek.
Nem is tudom megmagyarázni, mit érzek. Milyen ördögi tréfa ez megint? A hétéves kapcsolatunk legalkalmatlanabb időszakában jelentkezik a gyermekáldás. A remélt közös gyerek! Hogy pont most! Egy új világnak vágjunk neki egy bébivel!? Istenem, fiú lehet vagy lány?? Hogy nem tudott ez a gyerek várni, legalább addig, amíg valami otthont teremtünk odakinn! Igaz-e ez egyáltalán? Hátha tévednek! Ha így van, vállalhatjuk-e ezt a gyereket azután a tortúra után, amin keresztülmentünk, nem is szólva arról, ami még ránk vár! Még a végén fogyatékos lesz a kicsi! Mit fognak szólni Kanadában, ha megérkezik a Rita terhesen, mi meg itt már aláírtuk, hogy dolgozunk az első perctől?! Meg kell bolondulni!! Lehet ezt vállalni? Ha mégsem jön össze az amerikai út, mehetünk haza a gyerekkel, a híd alá. Még az orvosi vizsgálat és az interjú előtt vagyunk, ha megtudják, lehet, hogy nem is engedélyezik a beutazásunkat. Egy kismama nem munkaerő!
Rita is úgy érzi magát, mint egy halálraítélt, akivel közlik, hogy jók a röntgenleletei.
- Hogy én terhes vagyok… - hajtogatja. - Van olyan őrült, aki ilyen körülmények közé gyereket vállal? De ha ezt most elvetetem, az száz százalék, hogy az életben nem leszek még egyszer terhes. Meg aztán mire várhatunk? Te negyven felett vagy, én is túl vagyok a harmincon, nem lehet mondani, hogy korai gyerek lenne. De szabad ebbe a cigányéletbe gyereket szülni!?
Egy csapásra eltörpült minden gondunk. Jóformán ez lett az életünk, hogy próbáljunk dönteni a gyerekről. A táborélet már adott némi ízelítőt az élet mélységeiről, nem ringathattuk magunkat abba, hogy szerencsés csillagzat alatt születtünk. Minden percben más elhatározás mellett érveltünk.
Ilyen idegölő hangulatban múltak a hetek. Rita járt a tábori nővérhez, aki szorgalmasan vizsgálta és nagy megértéssel vette tudomásul, hogy az abortuszon vívódunk. Látva helyzetünket, nem vállalkozhatott arra, hogy rábeszélje Ritát a terhesség megtartására.
Beutalták ultrahangra, de mivel még nem döntöttünk a magzat sorsáról, nem akartak befolyásolni azzal, hogy közöljék a gyermek nemét.
Végül, szeptember végén, eljutottunk a kritikus időpontig, amíg vállalható az abortusz. Talán az átélt izgalmak hatására olyan fájdalom járta át a bal karom, hogy szinte mozgatni sem tudtam. Vívódásunk tetőfokára hágott.
Ilyen tépett hangulatban, végül megszületett a "megoldás".
Döntsön a sors! Ha a magzat még nem érte el a három hónapot, elvetetjük. Ha túl van a kritikus három hónapon, vállaljuk.
A växjöi kórház folyosóján várjuk a választ, a vizsgálat után. Az orvos hozzánk lép:
- Ma három hónapos a terhesség. - közli.
Kezdhetünk mindent elölről! Megint meg kell tanulnom, hogy nem fogja más megoldani a gondjaimat.
Átfogom Rita vállát.
- Megtartjuk! Amíg emelni tudom a karom, addig dolgozni fogok erre a gyerekre!
Rita megkönnyebbülve felsóhajt. Kimondatlanul is erre a kijelentésre várt.
Egyszerre érthetetlenné vált a sok átvirrasztott éjszaka, elkezdtük tervezni a jövőt, hogyan lesz hármasban és megpróbáltunk mindenbe belekapaszkodni, amiért érdemes vállalni a nehézségeket.
Legalább lesz valaki mellettünk! Nem olyan szörnyű az öregség, ha az ember látja közben, miként fejlődik a gyermeke.
Később, amikor visszaidéztük ezt a délutánt, bevallottam Ritának, hogy nem akartam ennyire patetikus lenni, de akkor tényleg pokolian fájt a karom.
- Akkor lehet, hogy csak néhány napra gondoltál a nagy áldozatvállalásoddal? - korholt, tettetett haraggal.
Ethel, a mohedai nővér, amikor megtudta döntésünket, felpattant helyéről és átölelte Ritát. Attól a naptól kezdve minden létező módon éreztette rokonszenvét.
Megjött az értesítés a kanadai orvosi vizsgálatra. Nem kis izgalommal utazunk Göteborgba. Féltünk, talán kiderül a terhesség és lemondhatunk a kitelepedési szándékunkról. Szerencsére a doktor egy kedélyes öreg svéd volt, aki két vérnyomásmérés között Kanadát dicsérte.
Már én is kezdtem áthangolódni a kényszerpályára. Amikor a mesés svéd házak suhantak el a szemünk előtt, csak legyintettem:
- Ez semmi, Nyuszika! Majd figyeld meg Kanadában!
Mivel Kronobergshedet végleg bezárták, nekünk is vissza kellett költözni Mohedára. A táborvezetőség nemes gesztussal kedveskedett. A frissen átadott faházak egyikét ajánlották fel nekünk és Zsigmondéknak. A parányi szobákból kettő jutott egy- egy családnak, a többi a megszokott volt. Közös konyha, közös fürdő. Sajnos még egy szoba tartozott az egységünkhöz, így még egy lakótársra számíthattunk. Megpróbáltunk elébe menni az eseményeknek és Tódort, a bolgár mérnököt kértük fel lakótársnak. Róla tudtuk, hogy elégedetlen a szállásával, illetve szomszédaival és néhány rövid találkozásunk alkalmával bebizonyította, hogy csendes, udvarias. Tódor már csomagolt, amikor az újabb transzportból beviharzott egy fiatal arab és kezdte kipakolni a holmijait a parányi helyiségben. Az első két percben már négyen is benéztek hozzá és hangos hablatyolással verték fel a házat. Tudtuk, ha ez az alak itt marad, vége a nyugalmunknak. Kézzel, lábbal magyaráztuk neki, hogy a szoba már másé. Elszaladtam a táborvezetőséghez is, hogy erősítsék meg az elmondottakat, de szokás szerint megint nem volt senkinek sem fontos a problémánk. Az arab közben buzgón bólogatott, hogy érti a helyzetet és természetesen átadja a szobát, de a kiszűrődő zajokból egyértelmű volt, hogy folytatja a kicsomagolást.
- Miért hazudik? Nem elég, hogy bepofátlankodik, de még be is akar csapni minket - méltatlankodik Margit.
Hát azért hazudik, mert arab. Náluk, ha valaki hazudik, az nem becstelen. Az ravasz. Az üzleti élet számtalan területén láthatjuk, hogy nem érvényesek azok az erkölcsi normák, amikben felnőttünk.
Amíg ekképp filozofálgattam, a lányok teljes bojkottot hirdettek.
Amikor a betolakodó előjött a szobából és a mosdó iránt érdeklődött, senki sem válaszolt neki. Még egyszer-kétszer próbálkozott, majd elindult valahová a szomszédba, talán vécére.
A lányok ezalatt bementek a szobájába és visszadobálták a bőröndbe a holmijait. A két hatalmas koffer az ajtó előtt várta, amikor visszatért. Ez végül is észhez térítette. Eltűnt, így Tódor elfoglalhatta helyét. Zsigmondékat csak látásból ismerte. Bemutatkozás után ízlelgette az új lakótárs nevét:
- Sigmond, Sigmond.
- Zsigmond, mint Zsivkov - segítettem ki.
Arca felderült, nem volt többet gondja ezzel a magyar névvel.
Tódor, ötvenes évei körül járó, ösztövér figura volt, reménytelenül vastag szemüveggel. Szüntelenül dohányzott, de megkímélt minket a szenvedélyétől. Vagy a szobájában füstölt, vagy menetrendszerű sétáin pöfékelt. A macskával hamar megbarátkozott, néha szinte kisajátította magának tévénézés alatt. Jancsi hatalmas kandúrrá serdült és az utóbbi néhány hétben már önállóan csavargott a környéken. Az ő élelmezésén nem spóroltunk, még akkor sem, amikor mi már javában az egytálételes menüknél tartottunk. Ritát hiába biztattam, hogy legalább a terhessége miatt áldozzon többet a kosztra. Olyan eltökéltséggel spórolt, mint egy megszállott. Tudta, hogy most már a születendő gyermek anyagi biztonságát is a kezében tartja. Bennem is feltámadt a becsvágy, igenis előteremtjük a 10 ezer dollárt, ha már olyan meglepetéssel érkezünk, mint a terhesség.
Így, amikor megjött az értesítés, hogy jelenjünk meg Stockholmban a Kanadai Követségen, gyorsan kutatni kezdtünk a legolcsóbb szálláslehetőség után. A választás végül is a Magyar Házra esett. Néhány telefon után megkaptuk az ígéretet, hogy megalhatunk az épületben.
Ez a második utunk semmiben nem hasonlított az elsőre, hacsak annyiban nem, hogy ugyanazzal a kocsival mentünk. Annyira idegesek voltunk a tét nagyságától, hogy kirobbant közöttünk a veszekedés. Egymásra szórtuk mindazokat a szitkokat, amelyek felgyűltek bennünk.
Végre megtaláltuk a Magyar Házat, de ebben a hangulatban nem kívántuk a társaságot. Azért előkerült egy termetes hölgy és mikor megtudta, hogy mi járatban vagyunk, papírt, ceruzát kerített és lépésről lépésre leírta, hogy mik a feltételei a kanadai kivándorlásnak. Ez minket tett kíváncsivá, mire fel ez a nagy érdeklődés. Szégyenlősen bevallotta, hogy erdélyi magyarok és hónapok óta bujkálnak a magyar házban, papírok nélkül. Esznek, amit kapnak, a magyar közösség látja el őket.
Kicsit szánni való volt ez a buzgó jegyzetelés.
Tudtam, nincs az a magyar intézmény, amely képes 10 000 dollárral támogatni a továbbutazási szándékot.
Álomra hajtottuk fejünket egy vedlett kanapén, a táncteremnyi méretű helyiségben. Ritánál működött az évtizedes gyakorlat, én álmatlanul forgolódtam.
Reggel metróval mentünk az impozáns belvárosi épületig. Elegánsan kiöltözve vártunk sorunkra. Öltönyömmel szerettem volna kihangsúlyozni az esemény ünnepélyességét, illetve fontosságát.
A tágas teremben az egyik sarokba irányítanak minket. A kényelmes fotelokon fészkelődünk, amikor megjelenik egy éltes matróna. Divatjamúlt eleganciáját egy fekete-fehér betétes félcipő koronázza. Már fogalmazom magamban a kérdést, Ritához hajolva:
- Ki lehet ez az öreg nyanya, ebben a Sammy Davis surranóban?
De szinte reflexszerűen, felajánlom előbb a helyemet. Svéd mondatomra magyarul kapom a választ:
- Köszönöm szépen.
A mi tolmácsunk!! A közmondások bölcsessége jut eszembe: hallgatni arany!
A tolmácsnak kirendelt személy kísértetiesen hasonlított a malmői hölgyhöz. Már majdnem megkockáztattam a kérdést, hogy nem rokonok-e, amikor közölte, hogy erdélyi magyar.
Előkerült a hivatalnok, aki az interjút volt hivatva vezetni. Kínosan éreztem magam a jól vasalt öltönyömben, mikor megláttam sípcsontig érő bordó kordnadrágját és kanárisárga kötött mellényét. Mindehhez egy gyapjúhoz hasonlítható vörös haj társult, amely úgy festett, mintha valaki gondatlanul helyezte volna a kerek kobakra.
A tisztviselő lazán hanyatt lökte magát a hatalmas karosszékben és hosszasan elidőzött személyi adataim ismétlésével. Azon kicsit elmorfondírozott, hogy miért egy református egyház kínál segítséget két katolikusnak, de végül is vállat vont. Még megérdeklődte, hogy akarok-e majd dolgozni, és ha igen mit, majd elbocsátóan intett.
Rita is sorra került, de több időt vele sem óhajtott foglalkozni.
Az épület előtt tanakodtunk, hogy elég lesz-e mindez az igenlő válaszhoz. A tájékoztatóból tudtuk, hogy a két legkeresettebb szakma Kanadában a kalapos és a halott balzsamozó.
Vajon nyerő lesz-e a mozigépész képesítésem?
Visszatérünk Mohedára és a következő hetek azzal telnek, hogy a postát lessük. Már megint, mint az utóbbi időben annyiszor, mások kezében van a sorsunk.
A szomszédság nem rossz, de igazából nincs jó szomszéd.
Tódor hajnalonként teát főz. Arra ébredünk minden nap, hogy a gőz repítette kupak nagyot csörren a padlón.
Bulgáriában más típusúak lehetnek a nyílászáró szerkezetek, mert az éjszakai séták alkalmával puskalövésszerű robajjal csapja be maga után az ajtót.
Sebaj, még mindig jobb, mint ez az arab szörny, aki bőröndnyi táskarádióval közlekedik a táborban és kötelességének érzi, hogy mindenkinek megmutassa ákombákommal teleirt kartonpapírjait, amit ő okleveleknek nevez.
Zsigmondék kissé lemaradva követnek minket a kanadai kivándorlás útján.
A Kanadában élő barát jóvoltából néhány edmontoni prospektus is eljut hozzánk. A képek eléggé sokat ígérőek, a belvárosban felhőkarcolók és metró, sőt a téli átlaghőmérséklet és hó mennyiség sem tűnik ijesztőnek.
Végre befut a nagy sárga boríték, benne a lepedőnyi emigráns papírok, melyek feljogosítanak a kanadai tartózkodásra. Nem boldogságot érzünk, hanem megkönnyebbülést és ugyanakkor nagy-nagy izgalmat. Istenem, mi előtt állunk?! Első gondolatom a lányom. Mikor találkozhatunk újra? Várakozáson felül jól fogadta, hogy megint apa leszek, és most sokkolhatom az újabb hírrel. Eddig még leküzdhetőnek tartottam a távolságot, de mi lesz ezután? Mikor lesz pénzem egy vizitre?
Rita csupa feszültség. Még soha ki nem mozdultunk Európából és most arra készülünk, hogy egy másik kontinensen folytassuk az életünket.
Emlékszem, milyen gondot okozott első alkalommal a táskarádió fazonú svéd zuhany. Ott dühöngtem a zuhanyrózsa alatt, hogy elmúltam negyven éves és tanulhatok fürödni Most megint kezdhetem elölről.
Na meg ez a rengeteg intéznivaló! Eladni a kocsit és mindent, amit nem vihetünk át, repülőjegyet venni, (minél olcsóbban) lelevelezni a fogadtatásunkat, bankügyek, adminisztráció, dokumentumok, csomagolás, macskaelhelyezés . . . kihagytam valamit?
A beutazási engedélyünk fél évig érvényes, de szem előtt kellett tartani, hogy ne a legnagyobb télben érkezzünk, és akkor próbálkozzunk az alapvető dolgok intézésével. Másrészt, a végleges kiutasításunk is bármikor megérkezhet, nem kockáztathatjuk, hogy a kirúgásunk utánra szóljon a repülőjegy.
Az egyértelmű, hogy a legnagyobb munka az út megszervezése lesz. Lehetőleg olcsó jegyek, átszállások, elfogadható várakozási idővel, figyelembe vett időeltolódás stb.
Hol ülhetünk rá a telefonra?
Most derült ki, hogy megint csak B. Laciékra számíthatunk. Nem is nagyon bántuk ezt a párszáz km-es utat, legalább el tudunk köszönni tőlük. M. Feriék is néhány kilométerre laknak, nem lesz gond őket sem meglátogatni.
Ekeby, ez a kis svéd falu az Invadra szeszélyéből szépszámú magyarnak ad otthont. Laciék egy igen kellemes kinézetű sorház kétszobás lakását kapták. Feriék is itt kezdték, de pár hónapja belevágtak egy házvásárlásba a szomszéd faluban.
Edit büszkén kalauzol a saját otthonban. A néhány hónap elegendőnek bizonyult a teljes berendezkedésre. A tágas, világos szobákban IKEA bútorok. Csak néhány könyv árulkodik a lakók nemzetiségéről, különben az avatatlan joggal hihetné, hogy svéd családnál vendégeskedik.
Előkerül a gyermek is. Ritával összenézünk. Eltűnőben a kis pocak, markánsodó vonások és mutáló hang jelzi a változást a kisfiú életében.
Bezzeg a macska ugyanaz. Könnyűcsontú légies úrilány, súlytalan léptekkel.
Laci felszabadultan számol be terveiről, kiderül, hogy egy környékbeli üzem hamarosan alkalmazni fogja. Edit könyvelni szeretne, mint otthon, első lépésként a nyelvből kéne erősödnie. A letelepedés felett érzett megkönnyebbülés még tart. Mi is kicsit elfogadtuk a megváltoztathatatlant: nekünk a tengerentúlon lesz a folytatás.
Laciék egy dániai látogatást javasolnak és másnap már a Helsiborg-Helsingör kompjáraton szeljük a vizet, Dánia felé. A határon valóban nincs procedúra. Mindössze egy mogorván szemlélődő férfi képviseli a hatóságot. Nem tudtam megállapítani, hogy mi alapján parancsol megálljt valakinek, mert a kompra szállók népes tömegéből senki sem keltette fel a figyelmét. Kezdtem megérteni, hogy a hazajárogató magyarok miért kedvelik ezt az útszakaszt.
Az igen szerény tartalmú hajóút végén feltűnik a dániai part, a nevezetes Hamlet várral. Minket ezúttal jobban csábított egy kis csavargás az ódon hangulatú utcácskákon.
A svéd gyakorlat után szokatlanul hat az italokkal tömött kirakatok látványa. A vásárlás gond nélkül zajlik. Minden üzletben fizethetünk mindkét ország pénzével. Az egy az egybeni átszámítás miatt felüdülésként hatnak az olcsó dán élelmiszerárak. Laciék bevallják, hogy sok ezer svéddel egyetemben, rendszeresen vizitálják a szomszédokat. Nem is igen érezheti magát idegennek a túlsó partról érkező. A feliratok hasonlóak a svéd nyelvűekhez. Néha úgy festenek, mintha valaki sok helyesírási hibával másolta volna ezeket a svéd útbaigazító szavakat.
Az egész napos csellengés után, a visszaút is zökkenőmentes. Most italra és cigarettára vadásznak az éber svédek, de úgy látszik, a mi transzportunkban mindenkinek kis csomagja és ártatlan képe van.
Este átugrunk Feriékhez. Ijesztő méretű ház előtt fogad, Bjuv főutcáján. Belépéskor megdöbbenek a százados hangulaton. Amolyan németalföldi stílusban, sok helyen látható a hatalmas vastagságú gerendázat a falak között. A nappali mennyezetét egy lakkozott, sötétszínű faburkolat fedi. A múltat idéző falak között furcsán hat a gyerekzsivaj. Mintha egy múzeum csendjét háborgatnák. A három gyerek harsányan jókedvű, mégis úgy érzem, éjszaka talán félnek ebben a házban. Vagy ki tudja, talán csak a saját szorongásomon nem tudok úrrá lenni.
Feri tudja, hogy ez nagy fa volt az ő fejszéjéhez. Azt reméli, hogy valami üzleti vállalkozás talán segít eltartani a házat. A helyre nem lehet panasz, a falu szeme előtt vannak. Dédelgeti régi vágyát, a régiségboltot. Kicsit féltem őt az üzleti élettől. Ő az a fajta álmodozó, aki könnyebben tud faragni egy szobrot, mint eladni.
Szokása szerint most is aggodalmaskodik. Most nem a letelepedésért, hanem a megélhetésért. Nem tudom megfejteni benne ezt a kettősséget, hogy míg egyrészt fél a közelgő pénzgondoktól, másrészt a falu egyik legnagyobb házára vet szemet. Barbara megadóan asszisztál ezekhez a vakrepülésekhez.
Érdekes módon, a mi közelgő utunk nem is került nagyon az érdeklődés középpontjába. A hétköznap problémái többszörös védőfallal vették körül mások bajaival szemben.
Olyan egyszerűséggel búcsúztunk, mintha egy SZOT-üdülésre készülnénk.
A következő napunk kemény munkát tartogatott, legalábbis Rita számára. A konyhaasztalhoz húzta a telefont és fél napon keresztül utazási irodákkal, légitársaságokkal és különféle ügynökségekkel tárgyalt. Késő délutánra meglett a végeredmény. Elintézte a jegyvásárlást, a helyfoglalást, a csatlakozásokat, árakat, fizetési módot, érkezési és indulási időpontokat és becsületére legyen mondva, hogy mindezt svédül.
Laciékat azzal fogadtuk, hogy még egy vizitet helyeztünk kilátásba. A gép ugyanis Dániából indul majd és a legcélszerűbb, ha ebben a körzetben megyünk át a komppal. Editéket nem viselte meg a hír, hogy a végső búcsú előtt még pár napot náluk akarunk tölteni.
Mi már rohantunk is vissza a táborba, hogy nekilássunk a tennivalóknak, a rendelkezésünkre álló egy hónapban. November 20-a lett az indulás napja és még itt álltunk kocsival, macskával, félig készen az indulásra.
A hír futótűzként terjedt, hogy utazunk Kanadába. Sokaknak jelentett némi elégtételt, hogy lám, nemcsak haza lehet menni Svédországból. Ethel, a tábori nővér féltő aggodalommal látta el tanácsaival Ritát. Meglepett ez a rokonszenv, hiszen más kismamák is voltak a táborban. Andrea, Vili barátnője szintén terhes volt, Attila illetve Tamás neje, már karján ringatta a pár hónapos kisfiút.
Nem tudtam mással magyarázni a személyzet szimpátiáját, csak azzal, hogy imponált nekik Rita szorgalma és eredményessége a nyelvtanulásban. Számtalanszor megfigyelhettük a táboron kívül is, hogy milyen jó néven vették a svédek, ha anyanyelvükön próbáltunk kommunikálni. Nekünk, magyaroknak is jól eső érzés, ha valaki veszi a fáradtságot és megpróbálja elsajátítani a nyelvünket. Sőren, a nagydarab szakállas svéd ügyintézőnk őszintén sajnálkozott, amikor tudomást szerzett közelgő távozásunkról. Hát valóban, nem sok gondot okoztunk neki a majd másfél éves ottlétünk alatt.
A kocsira kitettük a "Till Salu" táblát és már a következő órában egymásnak adták a kilincset az érdeklődők. Persze sokakról tudtuk, hogy nem ezreket, de még egy százast sem voltak képesek összespórolni a tábori hónapok alatt. De beesett Türci is, az egyetlen normális törökbolgár, aki már megkapta a letelepedést, csak a kiköltözésre várt. A tábori időszak alatt házasodott egy fiatal nővel, aki meglepő módon vörösesszőke volt, ellentétben szénfekete honfitársaival. Türci mamája is táborlakó volt, tudtuk, hogy merev, régimódi életvitele, hazulról hozott főzési szokásai feltételezik, hogy együtt a kívánt összeg.
Türci nagyon törökösen intézte a kocsivásárlást. Első nap melegen érdeklődött, egy hétig felénk se nézett. Nyilván arra számított, hogy végső szorultságunkban, az indulás előtt néhány nappal, már ő diktálhatja a vételárat. Én azonban már úgy döntöttem, hogy nem kótyavetyéljük el a hőn szeretett autót. Ha nincs komoly ajánlat, itt hagyjuk a kocsit a Laciéknál és utánunk küldi a vételárat, amint vevőre talált.
Türci újabb jelentkezésekor, meglepetésére teljes közönyt mutattam, sőt emeltem a vételáron. Azt is kijelentettem, hogy ha meg is veszi a kocsit, csak azzal a feltétellel adjuk oda, ha elszállít minket a kívánt napon Ekebybe.
Nagy meglepetésünkre másnap igent mondott és mi azzal a nyugodt érzéssel autózhattunk, hogy egy gonddal kevesebb. Laciék is jó hírrel szolgáltak. Kiderült, hogy a falubéli fiatal magyar család hajlandó befogadni a macskánkat. Kicsit aggasztott, hogy a kétéves forma, örökmozgó kisfiú hogyan fogadja az új családtagot. De hát nem volt más választásunk. Maradt a csomagolás és búcsúzkodás. Számtalan dologról pusztán azért kellett lemondanunk, mert az amerikai 110 voltos rendszer lehetetlenné tette a használatukat.
A nappaliban kiraktuk az eladásra szánt dolgainkat: a kenyérgéptől kezdve az evőeszközökig, ruháktól a frizsiderig mindent. Majdnem az egész tábor megfordult a házunkban és szépen fogyott a kínálat.
Végül is az utolsó néhány napot már nagyon szellősen, leürített polcok és tömött bőröndök között töltöttük. Három kartondobozban postára adtunk olyan dolgokat, amelyekről úgy ítéltük, hogy olcsóbb kiküldeni, mint ott újra megvenni.
A magnó elcsomagolása előtt még egy este odaültem a svéd rádióműsort meghallgatni és szemezgettem az akkori slágerekből. Szívünkhöz nőtt ez a fura nyelv. A meglepően jó könnyűzene képtelen kitörni a világpiacra, ugyanazon okból, amiért a magyar. A nyelvi korlátok. Csak ez a magas színvonal és a komoly versengés tudta kitermelni azokat a vezető együtteseket, amelyek angolul már a világpiacon is helyt álltak. Lásd Abba, Roxette.
Sorra vettem fel a dallamos számokat és pipáltam ki magamban az előadókat. Íme, a svéd Zorán, Szörényi, Demjén stb. Egy sajátos szín a palettán, Jerry Williams. Amerikában is ismert név, gazdagon, megbecsülve tér haza, amolyan öreg beatnikként. A bemondó hol Jerrynek konferálja J-vel, hol Dzs-vel: ebből sejthetjük, milyen nyelven fog énekelni.
A rövid slágerkonzerv után csomagoltam is el a magnót. Szerencsémre a japán masina egy kapcsolóbillentéssel váltja a feszültséget, a villásdugót pedig egy mozdulattal az Amerikában használatos formára lehet változtatni.
Az utolsó mohedai napok egyikén levelet kapunk Tamástól. Olaszországból jelentkezik és beszámol kalandjairól a második hazaszállításuk után. István otthon marad. Elég a kalandból, meg aztán a kislány is nagy vonzerő. Tamást hajtja a vére. Változatlanul fenyegeti a katonaság és az adósság réme. Franciaországban csavarog, a pénztelenség elől még az idegenlégióval is megpróbálkozik. Ha belegondolok, hogy a katonaság elől kereket oldó kamasz az idegenlégióba jelentkezik, úgy érzem, az élet néha kész bohóctréfa. Szerencséjére nem alkalmas. Túl csenevésznek találják a várható megpróbáltatásokhoz. Most Olaszországban lézeng és volt végre pár felesleges lírája bélyegre.
Még válaszolni sem tudok a levelére cím nélkül. Csak magamban kívánok neki nyugodtabb folytatást.
Rita jó szokása, hogy örökké böngész valamit. Hol újságot, főleg az apróhirdetéseket, hol tájékoztatókat, ismertetőket, brosúrákat, mások által széles ívben elkerült szabályzatokat.
Egy ilyen menekültügyi brosúra tanulmányozása után áll elő a meglepő kijelentéssel.
Ha jól érti, mi önként, a végleges kiutasításunk előtt távozunk egy harmadik országba, és mint ilyeneknek, a svéd bevándorlási hivatal fedezi az útiköltségét.
Nem akarom elhinni, újra és újra elolvasom.
Másnap a táborvezetőnél ülünk, Rita szerényen ismerteti az olvasottakat.
Leiff nem lepődik meg, csupán azt mondja, hogy fogalma sincs, mert innen a tábor fennállása óta a menekültek csak kétféle módon távoztak. Vagy letelepedéssel, vagy hazaküldéssel.
Nagy könyvet halász elő, hosszasan lapozza, ujjával megállapodik egy bekezdésen. Majd így szól:
- Intézkedem, hogy fizessék ki nektek a repülőjegy árát. Valóban megilleti a harmadik országba távozót ez a kedvezmény.
Megfordul velem a szoba. Úristen, együtt a pénz!! A kocsi eladással, a visszakapott jegyárral és hát persze a mértéktelen kuporgatással. Pár száz dollár hiányzik, de ezzel már oda lehet állni, hogy igenis teljesítettük az anyagi feltételeket.
Madarat lehet velem fogatni, ma mindenki a barátom. Rita kicsit csóválja a fejét, az Invadrának spóroltunk az ő egész napos telefonjával. Ráadásul elég kalandos út előtt állunk, átszállásokkal, várakozásokkal, mert ugye a vételárat tartottuk elsősorban szem előtt.
A kutya is oda csinál, ahol van. Délután Karcsinak segítek menetkész állapotba hozni a második Volvót. Elég öregecske darab, segítségem abból áll, hogy időnként tolom a lefulladt jószágot.
Amint fujtatva erőlködöm a kocsi mögött a faluvégi kis mellékúton, valami puhára lépek. Egy levéltárca éktelenkedik cipőtalpam alatt. Közömbösen hajolok le érte.
A tárcában csupa százas.
Már Karcsi is mellettem áll, együtt olvassuk a pénzt. 1500 korona. Nyelek egyet. Nem tartom meg a pénzt, ha találok valami személyre vonatkozó dolgot benne, határozom el. Milyen elégtétel lenne a sok falubeli lopás után, hogy egy táborlakó szolgáltatja vissza az elveszett pénztárcát.
Karcsi úgy toporog mellettem, mint akinek pisilni kell.
- Ugye megtartjuk, - esdekel - a fele az enyém, ugye?
A tárcában egy ragtapasz és egy amerikai 10 centes, a százasokon kívül.
Ha úgy veszem, talán valamiféle szimbólumai az elkövetkezendő életemnek az újvilágban.
Karcsi megkapja a fele pénzt, én meg a sors szeszélyein merengek.
Két nap van hátra az indulásig, amikor a macskát olyan heves hasmenés kapja el, hogy a sarokig sem mernék elindulni vele, nemhogy 200 km-re.
Kartondobozba ültetem, úgy visszük az állatorvosig. Nem szeretném a kocsit összepiszkítani, ha már vevő van rá. A sima vizsgálat és a pár szem tabletta 300 koronába kerül.
Lehet elmélkedni a pénz forgandóságán.
Még be kell mennünk a växjöi rendőrségre, mert az útiköltség fejében aláírjuk lemondó nyilatkozatunkat a fellebbezés folytatásáról.
A tisztviselő nagyon kedves, szinte megelőlegezi nekünk a kanadai állampolgárságot. Többé már nem a hazátlan disszidensek vagyunk, hanem két személy, akikre igényt tart Kanada. Ők sem dúskálhattak hasonló ügyfelekben, mert kollégája is átjön megnézni minket.
A folyosón a melírozott hajú rendőrnőbe botlunk, aki Tamásék hazaküldésénél vezényelt. Látom, felismer bennünket. Lesütött szemmel halad el mellettünk. Szerény elégtétel ez a pár hónappal ezelőtti magatartásáért. Tudom, hogy csak a kötelességét teljesítette, de hóhér és hóhér között is lehet különbség. Rita hozzám fordul:
- Kéne neki küldeni egy képeslapot Kanadából.
Ethel egy csodálatos ajándékkal búcsúzik Ritától. A könyv páratlan érdekességű és szépségű képekkel mutatja be az anyaságot. Lennart Nilsson fotói méltán tették világhírűvé ezt a kiadványt.
Elköszönünk Erzsikétől is. Laci még dolgozik, beugrunk a munkahelyére a csöppnyi műhelybe. Búcsúzóul Erzsi kezébe nyomom azt a levelet, amelyet a Krőzusként költekező Bevándorlási Hivatalról írtam. Erzsiék szeme elkerekedik, amikor megtudják, hogy még az útiköltségünket is kifizették. Erzsiből kibújik a svéd adófizető. Öklét rázva fogadkozik, hogy addig nem nyugszik, amíg valamelyik svéd lap le nem közli írásomat.
Engem már nem különösebben érdekel az ügy. Mit foglalkoztatja a kivégzendőt, hogy milyen időt jósolnak a jövő hétre.
Elérkezik az indulás napja.
Elköszönünk attól a néhány magyartól, akik még tovább kénytelenek élvezni a mohedai klímát.
Zsigmondéktól nem végleges a búcsú. Ha minden a tervek szerint megy, pár hónap múlva követhetnek bennünket. A búcsú sutára sikeredik. Margit összekap Zsigmonddal és hajlamos vagyok hinni, hogy kicsit fáj neki, hogy előbb szabadulunk a táborból. Pedig Zsigmond mindent megtett. Még ottawai barátja segítségét is igénybe vette a gyorsabb kijutás érdekében.
Maradt a búcsú ténye és a remény, hogy ők is követhetnek minket.
Türci nagy büszkén feszit a volánnál. Elhelyezkedünk hátul, a macska pedig az ablakban. Lassan eltűnik a tábor, és magamban leltárt készítek azokról, akiket itt megismertem. Mi tagadás elég vegyes társaság volt, akár egy kártyapakli.
Sokan már újra otthon vannak. Füles, Viliék, Karcsiék, a zalai fiúk, a lányok a házból, a cigánycsaládok, a vittsjői csapatból Béla, Henrik és meglepetésünkre Steve is, aki hazatelepüléssel fordított hátat a svéd "jólétnek."
A mérleg másik serpenyőjében azok a családok, házaspárok, akik megkapták a bűvös igent. Botladozva kezdenek új életet, vagy folytatják a régit.
Aztán mi, akiket tovább űz a vak véletlen, a sors forgandósága. A búcsúzó szemével igyekszem befogni a látnivalókat.
A valóság visszazökkent a jelenbe. A macska még nem heverte ki teljesen a gyomorbántalmait és éktelen nyivákolással kéredzkedik ki. Miután könnyít magán, valósággal meg kell fürdetni, hogy alkalmas legyen az út folytatására. Szerencsére Türci még nem rendezte át a csomagtartót, így a négyliteres vizeskanna a rendelkezésemre áll egy kis útszéli macskamosdatáshoz.
Laciék harsány jókedvvel fogadják a nemrég távozott vendégeket, de már kicsit mindnyájan erőltetjük a vidámságot.
Három éjszakát töltünk náluk és aztán irány a nagyvilág.
A macska is megismerkedik leendő gazdáival. A vártnál simább az első találkozás, nagyon bízunk benne, hogy könnyű lesz az összeszokás. Amikor elköszönünk a háziaktól, Jancsi az ablakba felugorva néz utánunk. Semmi cécó vagy kaparászás az üvegen. Rita könnyein át kérdi tőlem:
- Ugye jó dolga lesz itt?
Lacira hagyom néhány magnókazettámat, pár könyvet és egy-két apróságot. Másnap, amikor a kocsiban az én volt kazettámat hallgatjuk, úgy érzem magam, mintha a saját szerzeményeimet játszaná a készülék.
Laciékkal igazán nem lehet unatkozni. Hol Edit ad gyermeknevelési tanácsokat, hol Laci rukkol elő valami eddig nem hallott sztorival, vagy a közös múltunkból szemezgetünk. Mégis észreveszik rajtam, hogy várok valamire. Rita tudja, hogy Feri telefonját lesem. Néha már nyúlnék a készülék után, abban a tudatban, hogy elszalasztom az utolsó személyes találkozást. Rita szelíden figyelmeztet.
- Ne tolakodj! Tudja, hogy itt vagy és hogy utazunk, ha ő nem hív, te ne varrd rá magad!
Utolsó esténken nem törődöm az udvariassági szabályokkal. Mikor leszünk legközelebb 8 kilométernyi távolságban? Hívom a számot, Feri hallózik bele a telefonba.
- Honnan hívsz? Kanadából?
- Feri, a jóisten áldjon meg! Itt vagyok a szomszéd faluban!
- Ó! Én azt hittem, már elutaztatok.
Kimondhatatlanul fáj ez az érdektelenség. Még most sem hangzik el, hogy találkozzunk, legalább félórára. Hogy érhet véget így egy évtizedes barátság, hogy pár semmitmondó szóval veszi tudomásul távozásunkat.
Laci azzal próbál vigasztalni, hogy Feri más magyarokkal is nagyon kimérten viselkedik. Bánt, hogy már ezek közé tartozom én is.
Búcsúzóul felhívom a lányomat. Nagyon sutára sikeredik a beszélgetés. Nem éreztetem vele, hogy legszívesebben sikoltozni szeretnék. Kedves és megértő. Úgy érzem magam, mint az alkoholista, aki most itta el a család pénzét és szidás helyett megbocsátást és gyengédséget kap.
Reggel Edittől és Lacitól búcsúzunk. A kisfiú is megébred ezen a hajnali órán. Előkerülnek a zsebkendők. Végül bekászálódunk a szomszéd magyar kocsijába, akinek útba esik úti célunk.
A sötét, hideg hajnalon végigsuhanunk a néptelen országúton, vissza Malmő felé. Ott állunk a pályaudvar előtt, ahova majd két évvel ezelőtt gyanútlan, ártatlan álmodozóként megérkeztünk.
- Ne bánkódjunk Nyuszika, talán egyszer még hálásak leszünk a sorsnak, hogy így történt. Gyerünk!..