18. fejezet
Amikor újra személyesen találkozunk a szakszervezet képviselőivel, elújságoljuk nekik, hogy mit tudtunk meg a Bérgyilkosról. Dave elképedve ingatja a fejét.
- Hát akkor ezek szerint nincs semmi képesítése a pasasnak, az ismereteit meg a gyakorlati életből szedte össze. A saját házában gyűjtötte a tapasztalatokat, hogy hogyan kell bánni a caretakerekkel.
Dave akármennyire is titkolja, forr a méregtől. Ritkás ősz haja alatt vérhullámok színezik a fejbőrét. Megalázónak és rangon alulinak érzi, hogy neki, a képzett jogásznak egy paprikajancsival kell asztalhoz ülni, kinek tervezetei nélkülözik a jogszabályok ismeretét. De tudja jól, nem köthet bele az illető képesítésébe, mert itt tanácsadó lehet mindenki, akit felkérnek erre.
A következő hónapok azzal telnek, hogy a két fél leveleket küldözget egymásnak. Folyik az alkudozás, a részleteken való civakodás.
Dave megígéri nekünk, hogy amennyiben záros határidőn belül nem sikerül az egyezség, akkor bevetjük a csodafegyvert, a sztrájkot.
Még a gondolatra is megborzongok, hogy Ritával kettesben a ház előtt fogunk sétálni, táblával a nyakunkban, mint két szendvicsember és közben jelszavainkat skandáljuk. Ilyesmit lehet csinálni egy csapatban, na de ketten?
Dale megnyugtat, hogy azért nem így mennek a dolgok.
Először is, ő a Munkaügyi Döntőbizottsághoz fordul, hogy bejelentse a sztrájkolási szándékunkat.
Ez egy igen komoly lépés, mert amíg mi nem dolgozunk, a ház nem alkalmazhat senkit helyettünk. Még az irodái munkára sem, így tehát előfordulhat, hogy nem tud bejutni a házba egy-két lakó, mert nem lesz, aki kártyát adjon nekik az elveszett helyett. Másrészt minden szervezett dolgozó csatlakozik a sztrájkhoz, akinek köze van az épülethez. Így a postások, a szemetesek, és néhány javítással foglakozó cég is. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy megbénul az élet a házban. Képzeljük csak el, hogy nem kapják a lakók a postát és a szemét csak gyűlik és gyűlik, büdösödve és elárasztva mindent, sőt bizonyos javításokhoz sem jöhet ki a mester. Nekünk a szakszervezet fizeti a bérünket, amíg nem dolgozunk, a kötelességünk csak annyi, hogy felváltva a helyszínen legyünk. Dale megnyugtat, hogy kapunk erősítést és nemcsak ketten kell szembe néznünk az esetleges háborgatásokkal.
Nem túl bíztató perspektíva, de első hallásra igent bólintunk. Ezt már végig kell csinálni, ha meghátrálunk, az egész eddigi munka kárba vész.
Dave azt is tudja, hogy a Döntőbizottság is tisztában van a sztrájk súlyával. Ha ennyire elszánt is a mi oldalunk, azért ők még megpróbálják elkerülni a legrosszabbat. Ilyenkor az a gyakorlat, hogy hivatalból kirendelnek egy közvetítőt, aki pártatlan bíróként próbálja megegyezésre bírni a két oldalt. A sztrájk fenyegető rémével a háttérben ez általában sikerülni is szokott.
De mintha az ellenfél tudomást szerzett volna készülő tervünkről! Meglepő engedékenységet tanúsít a következő levelében Mr. T. Már szó sincs az általa kitervelt rabszolgai munkaidő beosztásról, sem egyéb korlátozásokról. Kezd felfelé kapaszkodni az ügyünk, már valóban újra a kedvezményekért harcolunk. Dave türelemre int és megnyugtat, hogy ne bánkódjunk az elvesztegetett hónapok miatt, mert az időhúzás ellenére nem tudják megúszni a kiharcolt béremelés kifizetését, az ugyanis visszamenőleg számít.
Mi várunk és nem mondhatom, hogy különösen bánom, hogy nem kell a ház előtt vonulgatnom a táblával. A köztünk dúló harc ellenére kezd normális kapcsolatunk lenni a bizottsággal. Sehol semmi piszkálódás, vagy rosszindulat. Egy csata érdemérmeket jelenthet egy tábornoknak, nekünk tiszteletet és elismerést hoz. Az is erősíti helyzetünket, hogy szabadságunkról visszatérve, fejetlenséget és iszonyatos koszt találunk. A helyettes caretaker, egy lomha, tagbaszakadt fickó unottan kísér az irodáig, hogy visszaadja kulcsainkat. Az egyik lépcsőfordulóban sopánkodva jegyzi meg:
- Itt is milyen kosz van!
Hát az bizony, de erről ő és álomkóros kollegája lehet. Rita napokig küszködik, amíg újra helyrerázza az irodai adminisztrációt. A komputer programok között ismeretlen kártyajátékot talál. Hát ezért nem jutott idő a két mesternek rendben tartani a házat! De ha dolgoztak, abban sem volt köszönet. Számtalan repedt foglalatú lámpát találok, melyekbe nem a megfelelő méretű égőt próbálták beleerőltetni. Azért ez már több mint hanyag munkavégzés.
A lakók fellélegezve fogadják visszatérésünket, sőt üdvözlő kártyát találunk az íróasztalon a bizottság tagjaitól is. Kezd az egész olyan jelleget ölteni, mintha két jó barátról lenne szó, akik között teljes az egyetértés, leszámítva a sportra fordított időt, amikor is ringbe szállnak és vadul csépelik egymást.
A ház vezetősége kijelöl a bizottságból egy személyt, kinek elsődleges feladata ezentúl, hogy velünk tartsa a kapcsolatot és odafigyeljen a gondjainkra. A megtisztelő címért Andy jelentkezik egy középkorú, testes férfi. Mackós mozgásával, mosolygós képével, kedves bumfordiságával nincs nehéz dolga, ha jó akar lenni nálunk.
Egyik este a tévét nézve felfedezem emberünket egy kanadai filmben. Pár mondata van csak, egy kocsmai jelenetben iszogat és bölcselkedik, de szájtátva figyelem a villanásnyi epizódot. El sem akarom hinni, hogy őt láttam, még megvárom a film végén a szereposztást. De semmi kétség, ez valóban ő, már írják is ki, idős férfi a bárban: Andy D.
Hú, ez azért ez nagyon rosszul esett, mi az, hogy idős férfi?! Ez az ember egykorú velem!
Másnap elújságolom neki, hogy felfedeztem a filmben. Majd elolvad a boldogságtól, amikor közlöm, hogy mennyire meglepődtem, hogy színészként láttam. Beinvitál a lakásába, képeket mutogat, forgatási helyszíneket látok, néhány ismerős kanadai sztár is feltűnik a fotókon. A falakon plakátok és újabb filmes fotók. A nappali sarkában egy ember nagyságú Disney-figura. A házigazda elkapja pillantásom és magyarázni kezdi, hogy egy forgatáson látta meg a hatalmas Goofy szobrot és elkunyerálta a fiának. Az is kiderül róla, hogy afféle vasárnapi apuka, mert a gyermek a válás után a mamával maradt. A lehetőségekről faggatom, van-e módja betörni, nagyobb szerepeket kapni.
Andy szomorúan ingatja a fejét.
- Nem tudok sokáig itt maradni! Megyek a család után. Vidéken meg elásta magát az ember!
Nincs kétségem afelől, hogy mit veszít! Vancouver az utóbbi években második Hollywooddá nőtte ki magát. Igaz, hogy jóval többet esik az eső itt, mint a déli szomszédnál, de a gyenge kanadai dollár megbocsátóvá teszi a producereket az időjárás nehézségeivel szemben. Tévésorozatok, nagyjátékfilmek készülnek itt, mert minden külső helyszín olyan, mint Amerikában, ráadásul olcsóbban. Ugyanazok a házak és a kocsik, így aztán a nézőnek fogalma sincs, hogy az X-aktában, vagy a „Télapu”-ban és más filmekben a tősgyökeres amerikai környezet helyett kanadaiban gyönyörködik. Mi is hetente ragasztjuk ki a bejárati hirdető táblákra a közleményt, mely a közelben zajló forgatásokról értesíti a lakókat. Ilyenkor forgalomelterelésre és éjszakai lövöldözésekre lehet számítani.
Ez a költözés Andynek több száz kilométert jelent és azt, hogy a kis eldugott városkában lemondhat a karrierjéről. Széttárja a karját.
- A fiam autista. Állandó felügyeletre van szüksége, nem hagyhatom cserben az anyját. Választanom kellett!
Hét végén Andyvel látom a gyermeket. Amíg szót váltunk, a fiúcska az apja mellett áll, távolba néző szemei láttán sejtem, hogy egy más világban jár.
Andy tehát hamarosan búcsút mond nekünk, de az a pár hónap, amit a bizottságban töltött, komoly változásokat eredményezett számunkra. Mostanában újra kíváncsiak a véleményünkre és kezdik észrevenni, hogy a viszálykodás ellenére még mindig mennyire szívünkön viseljük a ház ügyeit.
Andy megüresedett helyét egy nő tölti be. Mivel estig dolgozik, nincs módunk a személyes találkozásokra, így e-maileket küldözgetünk egymásnak. Jólesően állapítom meg, hogy nejem, aki egyenes derékkal ül a computer előtt, elegáns frizurával, tiszta és divatos holmiban zongorázva a billentyűkön, tulajdonképpen dolgozik. Kissé messze kerültünk attól a képtől, ami a házmesterekről él az emberekben.
Mert furcsa szerzet a házmester! Este sört iszik, reggel havat hány - tartja a fáma.
A lakók is ugyanúgy jönnek a problémáikkal, sőt néhány szimpatizálva tudakolja, hol tartunk a szakszervezeti harcunkban. A pszichológus, aki rágalomhadjáratot folytatott ellenünk, már rég kiköltözött, egy balsikerű kapcsolat után, jó pár ezer kilométerrel arrébb keresett új otthont magának.
A döcögő tempó ellenére célegyenesben a tervezet. Mindkét fél úgy ítéli, hogy emelt fejjel aláírhatja a szerződést. Mi sem panaszkodhatunk. Nekünk tehát jár a fizetésemelés, jó néhány kedvezmény és végtére is, semmi nem valósult meg a Bérgyilkos esztelen ötleteiből.
Azonban a célegyenes is tartogat meglepetést. A bizottság elnöke kijelenti, hogy meg akarja szavaztatni a lakókkal a szerződés elfogadását.
Dave nem akar hinni a fülének.
Jamesra mered.
- Mi ez már megint?! Téged azért választottak meg a lakók, hogy képviseld őket! A bizottság azért van, hogy döntsön a lakók nevében!
James csak egykedvűen ingatja fejét, hajthatatlan. Azt állítja, hogy ez olyan súlyos lépés, meglincselik a lakók, ha csak a bizottság hoz döntést egy ilyen horderejű ügyben.
Dave győzködi az elnököt, újra és újra elmagyarázza, hogy a lakók tudtával megy az egyezkedés, az meg törvényszerű, hogy szerződés zárja a megállapodást. Hát akkor mi a fenét kell még megszavaztatni ezen?!
James húzódozását még a Bérgyilkos is értetlenkedve fogadja. Olyan tervezet fekszik előttük az asztalon, melyet mindkét fél szégyenkezés nélkül aláírhat. Minek ezt bolygatni?!
De James apró szemeiben csak a rémület vibrál. Ő nem vállalja, hogy a neve alatt működő bizottság kézjegyével lássa el a dokumentumot addig, amíg a lakók áldásukat nem adják rá!
Brian és Dave egymásra néz.
Lemondóan legyintenek.
Úgy látszik, ennek soha nem lesz vége!
Amikor újra személyesen találkozunk a szakszervezet képviselőivel, elújságoljuk nekik, hogy mit tudtunk meg a Bérgyilkosról. Dave elképedve ingatja a fejét.
- Hát akkor ezek szerint nincs semmi képesítése a pasasnak, az ismereteit meg a gyakorlati életből szedte össze. A saját házában gyűjtötte a tapasztalatokat, hogy hogyan kell bánni a caretakerekkel.
Dave akármennyire is titkolja, forr a méregtől. Ritkás ősz haja alatt vérhullámok színezik a fejbőrét. Megalázónak és rangon alulinak érzi, hogy neki, a képzett jogásznak egy paprikajancsival kell asztalhoz ülni, kinek tervezetei nélkülözik a jogszabályok ismeretét. De tudja jól, nem köthet bele az illető képesítésébe, mert itt tanácsadó lehet mindenki, akit felkérnek erre.
A következő hónapok azzal telnek, hogy a két fél leveleket küldözget egymásnak. Folyik az alkudozás, a részleteken való civakodás.
Dave megígéri nekünk, hogy amennyiben záros határidőn belül nem sikerül az egyezség, akkor bevetjük a csodafegyvert, a sztrájkot.
Még a gondolatra is megborzongok, hogy Ritával kettesben a ház előtt fogunk sétálni, táblával a nyakunkban, mint két szendvicsember és közben jelszavainkat skandáljuk. Ilyesmit lehet csinálni egy csapatban, na de ketten?
Dale megnyugtat, hogy azért nem így mennek a dolgok.
Először is, ő a Munkaügyi Döntőbizottsághoz fordul, hogy bejelentse a sztrájkolási szándékunkat.
Ez egy igen komoly lépés, mert amíg mi nem dolgozunk, a ház nem alkalmazhat senkit helyettünk. Még az irodái munkára sem, így tehát előfordulhat, hogy nem tud bejutni a házba egy-két lakó, mert nem lesz, aki kártyát adjon nekik az elveszett helyett. Másrészt minden szervezett dolgozó csatlakozik a sztrájkhoz, akinek köze van az épülethez. Így a postások, a szemetesek, és néhány javítással foglakozó cég is. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy megbénul az élet a házban. Képzeljük csak el, hogy nem kapják a lakók a postát és a szemét csak gyűlik és gyűlik, büdösödve és elárasztva mindent, sőt bizonyos javításokhoz sem jöhet ki a mester. Nekünk a szakszervezet fizeti a bérünket, amíg nem dolgozunk, a kötelességünk csak annyi, hogy felváltva a helyszínen legyünk. Dale megnyugtat, hogy kapunk erősítést és nemcsak ketten kell szembe néznünk az esetleges háborgatásokkal.
Nem túl bíztató perspektíva, de első hallásra igent bólintunk. Ezt már végig kell csinálni, ha meghátrálunk, az egész eddigi munka kárba vész.
Dave azt is tudja, hogy a Döntőbizottság is tisztában van a sztrájk súlyával. Ha ennyire elszánt is a mi oldalunk, azért ők még megpróbálják elkerülni a legrosszabbat. Ilyenkor az a gyakorlat, hogy hivatalból kirendelnek egy közvetítőt, aki pártatlan bíróként próbálja megegyezésre bírni a két oldalt. A sztrájk fenyegető rémével a háttérben ez általában sikerülni is szokott.
De mintha az ellenfél tudomást szerzett volna készülő tervünkről! Meglepő engedékenységet tanúsít a következő levelében Mr. T. Már szó sincs az általa kitervelt rabszolgai munkaidő beosztásról, sem egyéb korlátozásokról. Kezd felfelé kapaszkodni az ügyünk, már valóban újra a kedvezményekért harcolunk. Dave türelemre int és megnyugtat, hogy ne bánkódjunk az elvesztegetett hónapok miatt, mert az időhúzás ellenére nem tudják megúszni a kiharcolt béremelés kifizetését, az ugyanis visszamenőleg számít.
Mi várunk és nem mondhatom, hogy különösen bánom, hogy nem kell a ház előtt vonulgatnom a táblával. A köztünk dúló harc ellenére kezd normális kapcsolatunk lenni a bizottsággal. Sehol semmi piszkálódás, vagy rosszindulat. Egy csata érdemérmeket jelenthet egy tábornoknak, nekünk tiszteletet és elismerést hoz. Az is erősíti helyzetünket, hogy szabadságunkról visszatérve, fejetlenséget és iszonyatos koszt találunk. A helyettes caretaker, egy lomha, tagbaszakadt fickó unottan kísér az irodáig, hogy visszaadja kulcsainkat. Az egyik lépcsőfordulóban sopánkodva jegyzi meg:
- Itt is milyen kosz van!
Hát az bizony, de erről ő és álomkóros kollegája lehet. Rita napokig küszködik, amíg újra helyrerázza az irodai adminisztrációt. A komputer programok között ismeretlen kártyajátékot talál. Hát ezért nem jutott idő a két mesternek rendben tartani a házat! De ha dolgoztak, abban sem volt köszönet. Számtalan repedt foglalatú lámpát találok, melyekbe nem a megfelelő méretű égőt próbálták beleerőltetni. Azért ez már több mint hanyag munkavégzés.
A lakók fellélegezve fogadják visszatérésünket, sőt üdvözlő kártyát találunk az íróasztalon a bizottság tagjaitól is. Kezd az egész olyan jelleget ölteni, mintha két jó barátról lenne szó, akik között teljes az egyetértés, leszámítva a sportra fordított időt, amikor is ringbe szállnak és vadul csépelik egymást.
A ház vezetősége kijelöl a bizottságból egy személyt, kinek elsődleges feladata ezentúl, hogy velünk tartsa a kapcsolatot és odafigyeljen a gondjainkra. A megtisztelő címért Andy jelentkezik egy középkorú, testes férfi. Mackós mozgásával, mosolygós képével, kedves bumfordiságával nincs nehéz dolga, ha jó akar lenni nálunk.
Egyik este a tévét nézve felfedezem emberünket egy kanadai filmben. Pár mondata van csak, egy kocsmai jelenetben iszogat és bölcselkedik, de szájtátva figyelem a villanásnyi epizódot. El sem akarom hinni, hogy őt láttam, még megvárom a film végén a szereposztást. De semmi kétség, ez valóban ő, már írják is ki, idős férfi a bárban: Andy D.
Hú, ez azért ez nagyon rosszul esett, mi az, hogy idős férfi?! Ez az ember egykorú velem!
Másnap elújságolom neki, hogy felfedeztem a filmben. Majd elolvad a boldogságtól, amikor közlöm, hogy mennyire meglepődtem, hogy színészként láttam. Beinvitál a lakásába, képeket mutogat, forgatási helyszíneket látok, néhány ismerős kanadai sztár is feltűnik a fotókon. A falakon plakátok és újabb filmes fotók. A nappali sarkában egy ember nagyságú Disney-figura. A házigazda elkapja pillantásom és magyarázni kezdi, hogy egy forgatáson látta meg a hatalmas Goofy szobrot és elkunyerálta a fiának. Az is kiderül róla, hogy afféle vasárnapi apuka, mert a gyermek a válás után a mamával maradt. A lehetőségekről faggatom, van-e módja betörni, nagyobb szerepeket kapni.
Andy szomorúan ingatja a fejét.
- Nem tudok sokáig itt maradni! Megyek a család után. Vidéken meg elásta magát az ember!
Nincs kétségem afelől, hogy mit veszít! Vancouver az utóbbi években második Hollywooddá nőtte ki magát. Igaz, hogy jóval többet esik az eső itt, mint a déli szomszédnál, de a gyenge kanadai dollár megbocsátóvá teszi a producereket az időjárás nehézségeivel szemben. Tévésorozatok, nagyjátékfilmek készülnek itt, mert minden külső helyszín olyan, mint Amerikában, ráadásul olcsóbban. Ugyanazok a házak és a kocsik, így aztán a nézőnek fogalma sincs, hogy az X-aktában, vagy a „Télapu”-ban és más filmekben a tősgyökeres amerikai környezet helyett kanadaiban gyönyörködik. Mi is hetente ragasztjuk ki a bejárati hirdető táblákra a közleményt, mely a közelben zajló forgatásokról értesíti a lakókat. Ilyenkor forgalomelterelésre és éjszakai lövöldözésekre lehet számítani.
Ez a költözés Andynek több száz kilométert jelent és azt, hogy a kis eldugott városkában lemondhat a karrierjéről. Széttárja a karját.
- A fiam autista. Állandó felügyeletre van szüksége, nem hagyhatom cserben az anyját. Választanom kellett!
Hét végén Andyvel látom a gyermeket. Amíg szót váltunk, a fiúcska az apja mellett áll, távolba néző szemei láttán sejtem, hogy egy más világban jár.
Andy tehát hamarosan búcsút mond nekünk, de az a pár hónap, amit a bizottságban töltött, komoly változásokat eredményezett számunkra. Mostanában újra kíváncsiak a véleményünkre és kezdik észrevenni, hogy a viszálykodás ellenére még mindig mennyire szívünkön viseljük a ház ügyeit.
Andy megüresedett helyét egy nő tölti be. Mivel estig dolgozik, nincs módunk a személyes találkozásokra, így e-maileket küldözgetünk egymásnak. Jólesően állapítom meg, hogy nejem, aki egyenes derékkal ül a computer előtt, elegáns frizurával, tiszta és divatos holmiban zongorázva a billentyűkön, tulajdonképpen dolgozik. Kissé messze kerültünk attól a képtől, ami a házmesterekről él az emberekben.
Mert furcsa szerzet a házmester! Este sört iszik, reggel havat hány - tartja a fáma.
A lakók is ugyanúgy jönnek a problémáikkal, sőt néhány szimpatizálva tudakolja, hol tartunk a szakszervezeti harcunkban. A pszichológus, aki rágalomhadjáratot folytatott ellenünk, már rég kiköltözött, egy balsikerű kapcsolat után, jó pár ezer kilométerrel arrébb keresett új otthont magának.
A döcögő tempó ellenére célegyenesben a tervezet. Mindkét fél úgy ítéli, hogy emelt fejjel aláírhatja a szerződést. Mi sem panaszkodhatunk. Nekünk tehát jár a fizetésemelés, jó néhány kedvezmény és végtére is, semmi nem valósult meg a Bérgyilkos esztelen ötleteiből.
Azonban a célegyenes is tartogat meglepetést. A bizottság elnöke kijelenti, hogy meg akarja szavaztatni a lakókkal a szerződés elfogadását.
Dave nem akar hinni a fülének.
Jamesra mered.
- Mi ez már megint?! Téged azért választottak meg a lakók, hogy képviseld őket! A bizottság azért van, hogy döntsön a lakók nevében!
James csak egykedvűen ingatja fejét, hajthatatlan. Azt állítja, hogy ez olyan súlyos lépés, meglincselik a lakók, ha csak a bizottság hoz döntést egy ilyen horderejű ügyben.
Dave győzködi az elnököt, újra és újra elmagyarázza, hogy a lakók tudtával megy az egyezkedés, az meg törvényszerű, hogy szerződés zárja a megállapodást. Hát akkor mi a fenét kell még megszavaztatni ezen?!
James húzódozását még a Bérgyilkos is értetlenkedve fogadja. Olyan tervezet fekszik előttük az asztalon, melyet mindkét fél szégyenkezés nélkül aláírhat. Minek ezt bolygatni?!
De James apró szemeiben csak a rémület vibrál. Ő nem vállalja, hogy a neve alatt működő bizottság kézjegyével lássa el a dokumentumot addig, amíg a lakók áldásukat nem adják rá!
Brian és Dave egymásra néz.
Lemondóan legyintenek.
Úgy látszik, ennek soha nem lesz vége!