Ma már csak emlék
„Már egy hete csak a mamára gondolok...” - József Attila igazán ismerte a gyászolókra időnként rátörő emlékezést. Nekem Hegedős Györgyi körül járnak a gondolataim megint. Nincsenek többé jóízű beszélgetések, nem tárgyalhatjuk meg többé a színházi és könyvélményeket, nem osztja meg ismereteit, érzéseit, nem számíthatok élettapasztalatára, derűs bölcsességére.
A napokban a régebbi írásaim között kotorászva rábukkantam egy cikkre, melyből most idézni szeretnék:
Pár héttel ezelőtt a református templomban az istentisztelet után rövid műsorral kedveskedtek a gyerekeknek. Rólam a legnagyobb jóindulattal sem lehetne állítani, hogy ebbe a korosztályba tartoznék, mégis habozás nélkül robogtam a helyszínre. Igen, mert a hír azt ígérte, hogy Hegedős Györgyi fog előadást tartani a színházról.
Mi tagadás, igen szerény volt az érdeklődés. Tán a ritkán előforduló vasárnapi napsütés, vagy az ezzel egy időben rendezett Magyar Házi program csábította el a híveket, de tény, hogy alig lézengtünk a teremben.
Mit tesz ilyenkor egy amatőr? Emelt hangon kikéri magának ezt az inzultust, és feldúltan távozik, az ajtót lehetőleg úgy bevágva, hogy rezegjenek az üvegtáblák. Az meg külön jó, ha néhány el is törik.
Na igen, de Györgyi nem amatőr! Mosolyogva végigfutatta tekintetét a hallgatóságon, és a jegyzeteiből kiemelt pár oldalt, tudván, hogy azokra nem lesz szüksége. Kedves, közvetlen modorával pillanatok alatt feloldotta az apró nézők feszültségét. Magasba lendültek a karok, mikor megkérdezte, ki szeretne színész lenni. Kedvcsinálónak megnézhettünk egy filmet, épp csak olyan hosszút, ami még nem tette próbára a kis nézők türelmét. A mozi a reptérre kalauzolt bennünket, szórakoztatóan bemutatva a felszín mögötti életet, Györgyivel a főszerepben. Ő játszotta azt a cserfes de minden tudó hölgyet, aki remekül kijön a gyerekekkel, és még a kocsijával is beszélő viszonyban van.
A film után Györgyi jó szóval oktatott és játszani is engedte hallgatóságát. Jutott némi csemege a felnőtteknek is, mert elszavalt néhány verset. Nem vitás, hogy ez a játékossággal ötvözött felkészültség újabb híveket szerzett számára.
Eddig az idézet, egy kilenc évvel korábbi eseményről, amiből egyértelmű, hogy a művészi alázat sem hiányzott Györgyi repertoárjából.
Sokan méltatták már színészi képességeit, írói tehetségét. Dicsértük őt azért is, mert ösztönözni tudott másokat. De állatszeretetből is jelesre vizsgázott azzal, hogy nem hagyta elaltatni a tizedikről kizuhanó kedvencét. Pénzt, fáradságot nem kímélve hozta vissza az életbe leghűségesebb társát, Miseryt. Egyszer rá is kérdeztem, hogy mibe kerülhetett ez a kezelés, amivel az összetört csontozatú cicát próbálták megmenteni.
– Látod él, itt van velem! Akkor meg minek számolgassak?! - válaszolta mosolyogva.
Mivel látta, hogy épp szentté akarom avatni, legyintett egyet:
– Na jó bevallom, egy autó ára fekszik az ágyamban. De azért még nem fogom Toyotának hívni!
Nagyon hasznosan tudott élni. Gondosan beszerezte az elolvasásra szánt könyveket, tudta, milyen színdarabokat érdemes megnézni, figyelemmel kísérte a moziműsorokat. Rendszeres látogatta azt a kis mozit, ahol a New Yorki Metropolitan operaelőadásit vetítették. Nem kérkedett azzal, hogy ért a komolyzenéhez. Akkor is ment, ha ezt nem volt kinek elmondani.
Háromszor volt férjnél, mégis sok-sok év jutott neki az egyedüllétből. De mégsem volt magányos. Szívesen látott vendég volt minden társaságban.
Lépést tartott a világgal. Amikor a komputer kezdett az életünk részévé válni, ő is beszerzett egy masinát. Nem nyafogott, mint oly sokan, inkább a javára fordította a technika áldásait. De a mobil telefont ki nem állhatta... Így aztán zavartalanul tudott figyelni a jelenlévőkre.
Sűrűn járt haza, bár állítása szerint nem volt honvágya. Inkább csak a rokonok és a régi kollégák miatt... Imádta Vancouvert, azt a várost, ahol 44 évet élt, többet, mint odahaza.
Velünk maradt. Velünk, idegenbe szakadt honfitársaival, akik különleges ajándékot kaptunk személyében.
Egy régi sláger egyik sora tolakszik mondandóm végére: Köszönet a boldog évekért!
„Már egy hete csak a mamára gondolok...” - József Attila igazán ismerte a gyászolókra időnként rátörő emlékezést. Nekem Hegedős Györgyi körül járnak a gondolataim megint. Nincsenek többé jóízű beszélgetések, nem tárgyalhatjuk meg többé a színházi és könyvélményeket, nem osztja meg ismereteit, érzéseit, nem számíthatok élettapasztalatára, derűs bölcsességére.
A napokban a régebbi írásaim között kotorászva rábukkantam egy cikkre, melyből most idézni szeretnék:
Pár héttel ezelőtt a református templomban az istentisztelet után rövid műsorral kedveskedtek a gyerekeknek. Rólam a legnagyobb jóindulattal sem lehetne állítani, hogy ebbe a korosztályba tartoznék, mégis habozás nélkül robogtam a helyszínre. Igen, mert a hír azt ígérte, hogy Hegedős Györgyi fog előadást tartani a színházról.
Mi tagadás, igen szerény volt az érdeklődés. Tán a ritkán előforduló vasárnapi napsütés, vagy az ezzel egy időben rendezett Magyar Házi program csábította el a híveket, de tény, hogy alig lézengtünk a teremben.
Mit tesz ilyenkor egy amatőr? Emelt hangon kikéri magának ezt az inzultust, és feldúltan távozik, az ajtót lehetőleg úgy bevágva, hogy rezegjenek az üvegtáblák. Az meg külön jó, ha néhány el is törik.
Na igen, de Györgyi nem amatőr! Mosolyogva végigfutatta tekintetét a hallgatóságon, és a jegyzeteiből kiemelt pár oldalt, tudván, hogy azokra nem lesz szüksége. Kedves, közvetlen modorával pillanatok alatt feloldotta az apró nézők feszültségét. Magasba lendültek a karok, mikor megkérdezte, ki szeretne színész lenni. Kedvcsinálónak megnézhettünk egy filmet, épp csak olyan hosszút, ami még nem tette próbára a kis nézők türelmét. A mozi a reptérre kalauzolt bennünket, szórakoztatóan bemutatva a felszín mögötti életet, Györgyivel a főszerepben. Ő játszotta azt a cserfes de minden tudó hölgyet, aki remekül kijön a gyerekekkel, és még a kocsijával is beszélő viszonyban van.
A film után Györgyi jó szóval oktatott és játszani is engedte hallgatóságát. Jutott némi csemege a felnőtteknek is, mert elszavalt néhány verset. Nem vitás, hogy ez a játékossággal ötvözött felkészültség újabb híveket szerzett számára.
Eddig az idézet, egy kilenc évvel korábbi eseményről, amiből egyértelmű, hogy a művészi alázat sem hiányzott Györgyi repertoárjából.
Sokan méltatták már színészi képességeit, írói tehetségét. Dicsértük őt azért is, mert ösztönözni tudott másokat. De állatszeretetből is jelesre vizsgázott azzal, hogy nem hagyta elaltatni a tizedikről kizuhanó kedvencét. Pénzt, fáradságot nem kímélve hozta vissza az életbe leghűségesebb társát, Miseryt. Egyszer rá is kérdeztem, hogy mibe kerülhetett ez a kezelés, amivel az összetört csontozatú cicát próbálták megmenteni.
– Látod él, itt van velem! Akkor meg minek számolgassak?! - válaszolta mosolyogva.
Mivel látta, hogy épp szentté akarom avatni, legyintett egyet:
– Na jó bevallom, egy autó ára fekszik az ágyamban. De azért még nem fogom Toyotának hívni!
Nagyon hasznosan tudott élni. Gondosan beszerezte az elolvasásra szánt könyveket, tudta, milyen színdarabokat érdemes megnézni, figyelemmel kísérte a moziműsorokat. Rendszeres látogatta azt a kis mozit, ahol a New Yorki Metropolitan operaelőadásit vetítették. Nem kérkedett azzal, hogy ért a komolyzenéhez. Akkor is ment, ha ezt nem volt kinek elmondani.
Háromszor volt férjnél, mégis sok-sok év jutott neki az egyedüllétből. De mégsem volt magányos. Szívesen látott vendég volt minden társaságban.
Lépést tartott a világgal. Amikor a komputer kezdett az életünk részévé válni, ő is beszerzett egy masinát. Nem nyafogott, mint oly sokan, inkább a javára fordította a technika áldásait. De a mobil telefont ki nem állhatta... Így aztán zavartalanul tudott figyelni a jelenlévőkre.
Sűrűn járt haza, bár állítása szerint nem volt honvágya. Inkább csak a rokonok és a régi kollégák miatt... Imádta Vancouvert, azt a várost, ahol 44 évet élt, többet, mint odahaza.
Velünk maradt. Velünk, idegenbe szakadt honfitársaival, akik különleges ajándékot kaptunk személyében.
Egy régi sláger egyik sora tolakszik mondandóm végére: Köszönet a boldog évekért!