Egy szó mögött
Nyelvi feladatokat próbálok megoldani az interneten és hirtelen felbukkan a következő kérdés: Mi a miniszter szó jelentése? Na, ezt tudom, de jé, majdnem elfelejtettem. Mert nem titok, hogy ez a latinból örökölt titulus szolgát vagy segédet jelent. Nocsak! Persze, ha jól belegondolunk, tényleg! A nép, az istenadta nép az urnákhoz járul, szavaz és hivatallal ruházza fel azokat, akiket erre érdemesnek tart. Ez így működik (majdnem) mindenütt a világon. Aztán ezek a kiválasztottak elkezdenek munkálkodni a választóik érdekében, képviselői, szenátori vagy akár miniszteri rangban, és szolgálják azokat, akiknek a hivatalukat köszönhetik. Logikus, nem?! Nem lehetünk ott személyesen a parlamentben, de legalább ott az emberünk, aki majd helyettünk harcol, ha a sorsunkat érintő kérdéseket tárgyal a tisztelt ház. Ugye milyen szuper? Hogy ezért fizetést kap az illető, az csak természetes. De mivel nem sok dolga van, csak ücsörög a jó meleg ülésteremben és nyomogatja szavazáskor a gombokat, esetleg felolvas valamit, aztán meg az irodájában intézkedik, ezért készséggel elfogadja, hogy a jövedelme nem lehet magasabb az igazi munkát végző dolgozókénál. Világos, hogy ez a parlamenti kotlás nem mérhető az építőipari munkások, a bányászok, az éjszakás nővérek és más, komoly munkát végző dolgozók teljesítményéhez. Próbálna csak a képviselő úr a dermesztő hidegben, szédítő magasságban az állványokon egyensúlyozva téglákat cipelni, vagy a földeken hajladozni a tikkasztó forróságban, rovarrajokat hessegetve. A bársonnyal bevont ülőkék, na meg a parlamenti büfé bőséges választéka bízvást komoly juttatásnak számít, így magától értetődik, hogy a képviselői fizetés épp csak annyi, ami elegendő a zökkenőmentes munkavégzéshez. Közben nem szűnnek meg hálásnak lenni a szavazóiknak, mert különben keverhetnék a maltert, vagy a rigolyás főnök hülye utasításait leshetnék egy lepukkant irodában. És ha már ott ülhetnek, közmegbecsülésnek örvendve, akkor az csak természetes, hogy teljes erőbedobással dolgoznak értünk, hogy legközelebb ismét elnyerjék a választók bizalmát.
Eddig az elmélet. Nézem a riportműsort, éppen az egyik európai parlamenti ülésről próbál beszámolni. Az előcsarnokban vagyunk, péntek van, és látjuk, hogy a bejárathoz megérkeznek a képviselők. Sorra a pulthoz járulnak, aláírják a jelenléti ívet és már fordulnak is meg, hogy gurulós bőröndjeikkel elérjék a kilenc-húszast. Irány haza, a hosszú hétvége biztosítva! A napidíj viszont járni fog az üléstermi munkáért, hiszen ott van az aláírásuk a jelenléti íven. Amikor a riporter rákérdez, hogy hogyan is van ez, a pulykavörös, vérig sértett képviselő urak azonnal hívják a biztonságiakat, akik kilökdösik a riportert az utcára.
Egy másik riporter csupán azt szeretné megkérdezni egy magas rangú úrtól, hogy miért nem szerepel az adóbevallásában az az ingatlan, amit a hároméves gyermeke nevére vásárolt. Tán már el is költözött a szülői házból a kicsi? Mert akkor érhető az a súlyos milliókat érő ház. Laknia csak kell valahol! A válasz egy megsemmisítő pillantás. Na ezt még gyakorolnom kell. Úgy átnézni valakin, hogy meg tudjam mondani, milyen színű a fal mögötte. Ez most egyébként is nagyon trendi. A riportert - aki tulajdonképpen a választókat képviseli - semmibe venni, vagy esetleg ráuszítani a gorillákat, mert meg mert szólítani.
A kanadai tévéműsor azokat a képviselőket veszi sorra, akik a fizetésük mellé utazási hozzájárulást igényelnek, mert a leadott lakcímük szerint több száz km. távolságra laknak munkahelyüktől, vagyis a parlamenttől. A riporter már rég kiderítette, hogy még csak nem is látták őket azokban a kisvárosokban, ahová bejelentkeztek. Nem hát, mert valójában a fővárosban laknak, a parlament szomszédságában. Büntetésük alig több egy fejcsóválásnál.
Az is nemzetközi gyakorlat, hogy a megválasztottak hivatalba lépve azonnal megszavaznak maguknak egy zsíros fizetésemelést. Ez valahogy nem került említésre a választóknak tett ígéretek sorában. Ne feledjük, a szolgáink teszik mindezt! Tényleg azok?! Kezdek kissé kételkedni, ha nézem a beszámolókat az úri nagyzolásokról, a jachtos-magánrepülős tivornyákról, a közpénz szétosztogatásáról melyből különös módon mindig ugyanazok részesülnek.
Valljuk be egy nagy sóhaj kíséretében, hogy bizony elfajultak a dolgok. A választók nem urai többé a helyzetnek azok után, hogy az urnába préselték a szavazócédulájukat. De miért is nem lehet óvással élni?! Miért köpheti szemen a képviselő úr a választóit, miért bújik ki a felelősség alól, ha sikkasztáson, sumákoláson kapják?! Hajdanán, ha egy mérnök tervezett egy hidat, aláállt az elkészülte után, saját életével vállalva a felelősséget munkájáért. De ha egy miniszter, vagy képviselő kritikán aluli munkát végez - ha munkának számít az egyáltalán, hogy tömi a zsebét - akkor esélyünk sincs felelősségre vonni.
Nem tudom miért, de hirtelen elővillant egy emlék katonakoromból. Pár hetes újoncok voltunk, riadtan próbáltunk megfelelni a követelményeknek. Aztán jött a parancs, hogy minden áldott reggel ki kell nevezni egy napost magunk közül, aki tartja a fegyelmet akkor is, ha nincs tiszt a közelünkben. Senki sem vette komolyan ezt a megbízatást, egyetlen honvédot kivéve. Mikor rá került a sor, magázni kezdett minket és állandóan dolgoztatott valakit. Szó sem lehetett lazsálásról, mert azzal fenyegetőzött, hogy rohan a főnökséghez, ha nem engedelmeskedünk. Aztán este, villanyoltás után fejére dobtuk a pokrócot és ami belefért... Az akció bevált. Sikerült ráébreszteni arra, hogy közülünk való akkor is, ha magasabb polcra kerül.
Tudom, hol lehet pokrócot kapni, ha esetleg valakit érdekel...
Nyelvi feladatokat próbálok megoldani az interneten és hirtelen felbukkan a következő kérdés: Mi a miniszter szó jelentése? Na, ezt tudom, de jé, majdnem elfelejtettem. Mert nem titok, hogy ez a latinból örökölt titulus szolgát vagy segédet jelent. Nocsak! Persze, ha jól belegondolunk, tényleg! A nép, az istenadta nép az urnákhoz járul, szavaz és hivatallal ruházza fel azokat, akiket erre érdemesnek tart. Ez így működik (majdnem) mindenütt a világon. Aztán ezek a kiválasztottak elkezdenek munkálkodni a választóik érdekében, képviselői, szenátori vagy akár miniszteri rangban, és szolgálják azokat, akiknek a hivatalukat köszönhetik. Logikus, nem?! Nem lehetünk ott személyesen a parlamentben, de legalább ott az emberünk, aki majd helyettünk harcol, ha a sorsunkat érintő kérdéseket tárgyal a tisztelt ház. Ugye milyen szuper? Hogy ezért fizetést kap az illető, az csak természetes. De mivel nem sok dolga van, csak ücsörög a jó meleg ülésteremben és nyomogatja szavazáskor a gombokat, esetleg felolvas valamit, aztán meg az irodájában intézkedik, ezért készséggel elfogadja, hogy a jövedelme nem lehet magasabb az igazi munkát végző dolgozókénál. Világos, hogy ez a parlamenti kotlás nem mérhető az építőipari munkások, a bányászok, az éjszakás nővérek és más, komoly munkát végző dolgozók teljesítményéhez. Próbálna csak a képviselő úr a dermesztő hidegben, szédítő magasságban az állványokon egyensúlyozva téglákat cipelni, vagy a földeken hajladozni a tikkasztó forróságban, rovarrajokat hessegetve. A bársonnyal bevont ülőkék, na meg a parlamenti büfé bőséges választéka bízvást komoly juttatásnak számít, így magától értetődik, hogy a képviselői fizetés épp csak annyi, ami elegendő a zökkenőmentes munkavégzéshez. Közben nem szűnnek meg hálásnak lenni a szavazóiknak, mert különben keverhetnék a maltert, vagy a rigolyás főnök hülye utasításait leshetnék egy lepukkant irodában. És ha már ott ülhetnek, közmegbecsülésnek örvendve, akkor az csak természetes, hogy teljes erőbedobással dolgoznak értünk, hogy legközelebb ismét elnyerjék a választók bizalmát.
Eddig az elmélet. Nézem a riportműsort, éppen az egyik európai parlamenti ülésről próbál beszámolni. Az előcsarnokban vagyunk, péntek van, és látjuk, hogy a bejárathoz megérkeznek a képviselők. Sorra a pulthoz járulnak, aláírják a jelenléti ívet és már fordulnak is meg, hogy gurulós bőröndjeikkel elérjék a kilenc-húszast. Irány haza, a hosszú hétvége biztosítva! A napidíj viszont járni fog az üléstermi munkáért, hiszen ott van az aláírásuk a jelenléti íven. Amikor a riporter rákérdez, hogy hogyan is van ez, a pulykavörös, vérig sértett képviselő urak azonnal hívják a biztonságiakat, akik kilökdösik a riportert az utcára.
Egy másik riporter csupán azt szeretné megkérdezni egy magas rangú úrtól, hogy miért nem szerepel az adóbevallásában az az ingatlan, amit a hároméves gyermeke nevére vásárolt. Tán már el is költözött a szülői házból a kicsi? Mert akkor érhető az a súlyos milliókat érő ház. Laknia csak kell valahol! A válasz egy megsemmisítő pillantás. Na ezt még gyakorolnom kell. Úgy átnézni valakin, hogy meg tudjam mondani, milyen színű a fal mögötte. Ez most egyébként is nagyon trendi. A riportert - aki tulajdonképpen a választókat képviseli - semmibe venni, vagy esetleg ráuszítani a gorillákat, mert meg mert szólítani.
A kanadai tévéműsor azokat a képviselőket veszi sorra, akik a fizetésük mellé utazási hozzájárulást igényelnek, mert a leadott lakcímük szerint több száz km. távolságra laknak munkahelyüktől, vagyis a parlamenttől. A riporter már rég kiderítette, hogy még csak nem is látták őket azokban a kisvárosokban, ahová bejelentkeztek. Nem hát, mert valójában a fővárosban laknak, a parlament szomszédságában. Büntetésük alig több egy fejcsóválásnál.
Az is nemzetközi gyakorlat, hogy a megválasztottak hivatalba lépve azonnal megszavaznak maguknak egy zsíros fizetésemelést. Ez valahogy nem került említésre a választóknak tett ígéretek sorában. Ne feledjük, a szolgáink teszik mindezt! Tényleg azok?! Kezdek kissé kételkedni, ha nézem a beszámolókat az úri nagyzolásokról, a jachtos-magánrepülős tivornyákról, a közpénz szétosztogatásáról melyből különös módon mindig ugyanazok részesülnek.
Valljuk be egy nagy sóhaj kíséretében, hogy bizony elfajultak a dolgok. A választók nem urai többé a helyzetnek azok után, hogy az urnába préselték a szavazócédulájukat. De miért is nem lehet óvással élni?! Miért köpheti szemen a képviselő úr a választóit, miért bújik ki a felelősség alól, ha sikkasztáson, sumákoláson kapják?! Hajdanán, ha egy mérnök tervezett egy hidat, aláállt az elkészülte után, saját életével vállalva a felelősséget munkájáért. De ha egy miniszter, vagy képviselő kritikán aluli munkát végez - ha munkának számít az egyáltalán, hogy tömi a zsebét - akkor esélyünk sincs felelősségre vonni.
Nem tudom miért, de hirtelen elővillant egy emlék katonakoromból. Pár hetes újoncok voltunk, riadtan próbáltunk megfelelni a követelményeknek. Aztán jött a parancs, hogy minden áldott reggel ki kell nevezni egy napost magunk közül, aki tartja a fegyelmet akkor is, ha nincs tiszt a közelünkben. Senki sem vette komolyan ezt a megbízatást, egyetlen honvédot kivéve. Mikor rá került a sor, magázni kezdett minket és állandóan dolgoztatott valakit. Szó sem lehetett lazsálásról, mert azzal fenyegetőzött, hogy rohan a főnökséghez, ha nem engedelmeskedünk. Aztán este, villanyoltás után fejére dobtuk a pokrócot és ami belefért... Az akció bevált. Sikerült ráébreszteni arra, hogy közülünk való akkor is, ha magasabb polcra kerül.
Tudom, hol lehet pokrócot kapni, ha esetleg valakit érdekel...