A családban marad?
Örs vezér tere, hétköznap délutáni csúcsforgalom. Végre begördül a busz, a várakozók sorba rendeződnek, hogy az első ajtón feljuthassanak a járműre. Testes férfi tolakszik a tömegben, gyerekeit maga előtt terelve. A tíz éves forma fiúk máris az utastérben vannak, az apa teli torokból harsogja:
– Üljetek le! Üljetek le!
A srácok széles vigyorral terpeszkednek az üléseken. A munkából jövő felnőttek meg beletörődve próbálnak keresni valami kedvezőbb helyet, ahol jobban lehet kapaszkodni.
Másnap a buszon egy tömött szatyrot cipelő idős asszonyon állapodik meg a tekintetem. Egyensúlyozva próbál kapaszkodni, előtte a négyes ülésen csupa fiatal. Valószínűleg az iskolából jönnek, ahol végigülték a fél délelőttöt. Most önfeledten csevegnek, ki-kibámulnak az ablakon, de a telefonok is előkerülnek. A lényeg, hogy még véletlenül se vegyék észre az álldogáló felnőtteket.
A lépcsőházban a szomszéd előttem halad, most jöhetett a munkából, még nála a tömött aktatáska. A korlát mellé húzódva óvatosan kikerüli a lépcsőn játszadozó kislányt. Az apa a háttérből ráförmed:
– Annyira sürgős?! Nem tudja megvárni, amíg leér a gyerek?!
A televízió egyik riportjában az a téma, hogy a tanulók megváljanak-e a mobil telefonjaiktól a tanítási órák alatt. Nagy meglepetésemre akad olyan felnőtt, aki normálisnak tartja, hogy a diák kezében óra közben is ott a telefon.
– Mert adódhat olyan vészhelyzet, amikor szükség lehet a készülékre. – magyarázza.
Hát bizony, azok a fránya vészhelyzetek! Elkezd égni az iskola és senki más nem veszi ezt észre, csak Zsomborka a IV. b-ből, ott, a hátsó padban, aki azonnal értesíti a tűzoltókat, hogy jöjjenek már azzal a nagy piros kocsival. Zulejka, a hetes riadtan észleli, hogy fogytán a kréta és menten hívja a pedellust sürgősségi vonalon... Titusz otthon felejtette a tornazsákját és most sms-ben értesíti a szülőket, hogy a bejárónő azonnal vágja magát kocsiba... Dzseráld megdöbbenten látja, hogy anyu nem csomagolt macisajtot a tízórai mellé, a helyzet haladéktalan intézkedést követel!
Ha állandóan vészhelyzetre készülünk, akkor miért nem ülnek ezek a gyerekek mentőmellényben, védőszemüveggel és bukósisakkal a padokban?!
Nem is értem, hogy a mobil telefon nélkül felnövő generációk egyáltalán hogy maradhattak életben?! És azt sem értem, hogy mitől változott meg a felnőttek zöme, hogy nevelés és fegyelmezés helyett alázatos szolgái lettek az ifjúságnak. Tudom jól, hogy a társadalomnak szüksége van az utánpótlásra, de azért még nem kéne haptákba vágnunk magunkat csupán azért, mert valaki gyerek. Erre a bravúrra mi is képesek voltunk annak idején...
Az erélytelen, lagymatag nevelés következménye az is, hogy rendkívül sok az elhízott fiatal. De nem csoda, hiszen minden meg van engedve. A gyorskaja - komputer - tévézés Bermuda háromszöge igencsak szedi az áldozatait. De ez ellen sem szabad szót emelni, mert belegázolunk a szegény ifjú lelkivilágába. Azt kell harsogni, hogy szép vagy kicsim így is, és ne is törődj a kellemetlenkedőkkel. Hát igen, most mi kellemetlenkedünk, néhány év múlva viszont a dédelgetett gyermek szíve, mája meg a többi belső szerve teszi majd ugyanezt.
A facebookon egy üzenet jár körbe, mely szerint a felkészületlen, rossz jegyet kapó diákot ne háborgassuk, hiszen ha matekból megbukik, attól még lehet jó zenész például. Igen, valóban lehet jó muzsikus egy fiatal számtan nélkül is, de majd jól átveri a menedzsere, ha fogalma sincs a százalékszámításról. Nem okos dolog szakbarbárokat nevelni!
Már mindennapos ügy, hogy egy pedagógus hátat fordít a hivatásának, mert nem tudja elfogadni a gyerekuralmat. A vezetés pedig továbbra is az engedékenységet hirdeti.
Tévedés ne essék, nem a körmöst, a pajesztépést, vagy a súlyos pofonokat sírom vissza. Az fáj, hogy a felnőtteknek nincs többé tekintélye. Nem érdemelnek tiszteletet a fiatalság részéről sem a koruk, sem az érdemeik alapján. És a felnőttek ahelyett, hogy kiállnának magukért, még tovább rontják a helyzetet az ajnározással, pipogya fellépésükkel. Miért lehet egy dorgálással megúszni azt, ha valaki a videómegosztón dicsekszik azzal, ahogy az osztályteremben szidja és lökdösi a tanárát?! Ha én a reptéren taszigálni kezdem a vámost, mert feltúrta a bőröndömet, akkor tuti, hogy azonnal a hátamra térdelnek és megbilincselve a fogdába löknek. Miért nem számít hatósági közegnek a pedagógus, hogy ne lehessen többé céltáblája az efféle szarjankóknak?!
Miért kell egy anyának tűrni, hogy a hisztiző gyereke, akit szép szóval csitítani próbál, akkora pofont adjon neki, hogy méterekre repüljön a szemüvege?! Tényleg el kell jusson idáig egy szülő-gyerek kapcsolat?!
A szülők, pedagógusok zöme a megengedő, mindent elnéző nevelést részesítik előnyben, mert ettől remélik a konfliktusok elkerülését. De ha nem szabunk határokat, ha semmi sincs megtiltva, akkor a gyerek nemcsak azt szűri le ebből, hogy mindent megengedhet magának, de azt is, hogy a felnőtt egy nagy nulla. Logikus, nem?! Ha én egy olyan munkahelyen dolgozom, ahol a majom főnököm nem kéri számon a pontos kezdést, tuti, hogy minden nap órákat fogok késni. Majd pont egy gyerek nem fogja kihasználni, hogy következmények nélkül hibázhat.
Az engedékeny, erőtlen nevelés sajnos világjelenség. Pontosabban a nyugati kultúra egyik sajátossága. Mi már Kanadában is megtapasztalhattuk ezt a fene nagy liberalizmust. Gyermekünk tíz éves forma lehetett, mikor úgy döntöttünk, hogy az iskolához fordulunk. Szakember segítségét kértük, mert a gyerek hanyag és figyelmetlen volt, mindenét elhagyta. Meg akartuk beszélni, hogy milyen módszerrel szoktathatjuk fegyelemre. A tanácsadó asszonyság előbb meghallgatott minket, majd a gyerekkel is leült beszélgetni négyszemközt. Kisvártatva kiviharzott a fiam az irodából, fülig érő szájjal:
– Azt mondta a counsellor, hogy ti vagytok a hülyék!
Hamar megtanultuk tehát, hogy nevelési elveink nem egyeznek a divatos irányzattal.
Nem vagyok optimista, nem hiszem, hogy a következő évektől javulást remélhetünk. De történhetnek még csodák! A tetoválásról is azt hittem pár évtizeddel korábban, hogy egy kihalásra ítélt hobby. Aztán tessék, hol tartunk ma?!
Lehet, hogy egyszer még újra divatba jönnek a tisztelettudó gyerekek?! És a normális szülők, nevelők?
Álmodozásból mindig kitűnő voltam...
Örs vezér tere, hétköznap délutáni csúcsforgalom. Végre begördül a busz, a várakozók sorba rendeződnek, hogy az első ajtón feljuthassanak a járműre. Testes férfi tolakszik a tömegben, gyerekeit maga előtt terelve. A tíz éves forma fiúk máris az utastérben vannak, az apa teli torokból harsogja:
– Üljetek le! Üljetek le!
A srácok széles vigyorral terpeszkednek az üléseken. A munkából jövő felnőttek meg beletörődve próbálnak keresni valami kedvezőbb helyet, ahol jobban lehet kapaszkodni.
Másnap a buszon egy tömött szatyrot cipelő idős asszonyon állapodik meg a tekintetem. Egyensúlyozva próbál kapaszkodni, előtte a négyes ülésen csupa fiatal. Valószínűleg az iskolából jönnek, ahol végigülték a fél délelőttöt. Most önfeledten csevegnek, ki-kibámulnak az ablakon, de a telefonok is előkerülnek. A lényeg, hogy még véletlenül se vegyék észre az álldogáló felnőtteket.
A lépcsőházban a szomszéd előttem halad, most jöhetett a munkából, még nála a tömött aktatáska. A korlát mellé húzódva óvatosan kikerüli a lépcsőn játszadozó kislányt. Az apa a háttérből ráförmed:
– Annyira sürgős?! Nem tudja megvárni, amíg leér a gyerek?!
A televízió egyik riportjában az a téma, hogy a tanulók megváljanak-e a mobil telefonjaiktól a tanítási órák alatt. Nagy meglepetésemre akad olyan felnőtt, aki normálisnak tartja, hogy a diák kezében óra közben is ott a telefon.
– Mert adódhat olyan vészhelyzet, amikor szükség lehet a készülékre. – magyarázza.
Hát bizony, azok a fránya vészhelyzetek! Elkezd égni az iskola és senki más nem veszi ezt észre, csak Zsomborka a IV. b-ből, ott, a hátsó padban, aki azonnal értesíti a tűzoltókat, hogy jöjjenek már azzal a nagy piros kocsival. Zulejka, a hetes riadtan észleli, hogy fogytán a kréta és menten hívja a pedellust sürgősségi vonalon... Titusz otthon felejtette a tornazsákját és most sms-ben értesíti a szülőket, hogy a bejárónő azonnal vágja magát kocsiba... Dzseráld megdöbbenten látja, hogy anyu nem csomagolt macisajtot a tízórai mellé, a helyzet haladéktalan intézkedést követel!
Ha állandóan vészhelyzetre készülünk, akkor miért nem ülnek ezek a gyerekek mentőmellényben, védőszemüveggel és bukósisakkal a padokban?!
Nem is értem, hogy a mobil telefon nélkül felnövő generációk egyáltalán hogy maradhattak életben?! És azt sem értem, hogy mitől változott meg a felnőttek zöme, hogy nevelés és fegyelmezés helyett alázatos szolgái lettek az ifjúságnak. Tudom jól, hogy a társadalomnak szüksége van az utánpótlásra, de azért még nem kéne haptákba vágnunk magunkat csupán azért, mert valaki gyerek. Erre a bravúrra mi is képesek voltunk annak idején...
Az erélytelen, lagymatag nevelés következménye az is, hogy rendkívül sok az elhízott fiatal. De nem csoda, hiszen minden meg van engedve. A gyorskaja - komputer - tévézés Bermuda háromszöge igencsak szedi az áldozatait. De ez ellen sem szabad szót emelni, mert belegázolunk a szegény ifjú lelkivilágába. Azt kell harsogni, hogy szép vagy kicsim így is, és ne is törődj a kellemetlenkedőkkel. Hát igen, most mi kellemetlenkedünk, néhány év múlva viszont a dédelgetett gyermek szíve, mája meg a többi belső szerve teszi majd ugyanezt.
A facebookon egy üzenet jár körbe, mely szerint a felkészületlen, rossz jegyet kapó diákot ne háborgassuk, hiszen ha matekból megbukik, attól még lehet jó zenész például. Igen, valóban lehet jó muzsikus egy fiatal számtan nélkül is, de majd jól átveri a menedzsere, ha fogalma sincs a százalékszámításról. Nem okos dolog szakbarbárokat nevelni!
Már mindennapos ügy, hogy egy pedagógus hátat fordít a hivatásának, mert nem tudja elfogadni a gyerekuralmat. A vezetés pedig továbbra is az engedékenységet hirdeti.
Tévedés ne essék, nem a körmöst, a pajesztépést, vagy a súlyos pofonokat sírom vissza. Az fáj, hogy a felnőtteknek nincs többé tekintélye. Nem érdemelnek tiszteletet a fiatalság részéről sem a koruk, sem az érdemeik alapján. És a felnőttek ahelyett, hogy kiállnának magukért, még tovább rontják a helyzetet az ajnározással, pipogya fellépésükkel. Miért lehet egy dorgálással megúszni azt, ha valaki a videómegosztón dicsekszik azzal, ahogy az osztályteremben szidja és lökdösi a tanárát?! Ha én a reptéren taszigálni kezdem a vámost, mert feltúrta a bőröndömet, akkor tuti, hogy azonnal a hátamra térdelnek és megbilincselve a fogdába löknek. Miért nem számít hatósági közegnek a pedagógus, hogy ne lehessen többé céltáblája az efféle szarjankóknak?!
Miért kell egy anyának tűrni, hogy a hisztiző gyereke, akit szép szóval csitítani próbál, akkora pofont adjon neki, hogy méterekre repüljön a szemüvege?! Tényleg el kell jusson idáig egy szülő-gyerek kapcsolat?!
A szülők, pedagógusok zöme a megengedő, mindent elnéző nevelést részesítik előnyben, mert ettől remélik a konfliktusok elkerülését. De ha nem szabunk határokat, ha semmi sincs megtiltva, akkor a gyerek nemcsak azt szűri le ebből, hogy mindent megengedhet magának, de azt is, hogy a felnőtt egy nagy nulla. Logikus, nem?! Ha én egy olyan munkahelyen dolgozom, ahol a majom főnököm nem kéri számon a pontos kezdést, tuti, hogy minden nap órákat fogok késni. Majd pont egy gyerek nem fogja kihasználni, hogy következmények nélkül hibázhat.
Az engedékeny, erőtlen nevelés sajnos világjelenség. Pontosabban a nyugati kultúra egyik sajátossága. Mi már Kanadában is megtapasztalhattuk ezt a fene nagy liberalizmust. Gyermekünk tíz éves forma lehetett, mikor úgy döntöttünk, hogy az iskolához fordulunk. Szakember segítségét kértük, mert a gyerek hanyag és figyelmetlen volt, mindenét elhagyta. Meg akartuk beszélni, hogy milyen módszerrel szoktathatjuk fegyelemre. A tanácsadó asszonyság előbb meghallgatott minket, majd a gyerekkel is leült beszélgetni négyszemközt. Kisvártatva kiviharzott a fiam az irodából, fülig érő szájjal:
– Azt mondta a counsellor, hogy ti vagytok a hülyék!
Hamar megtanultuk tehát, hogy nevelési elveink nem egyeznek a divatos irányzattal.
Nem vagyok optimista, nem hiszem, hogy a következő évektől javulást remélhetünk. De történhetnek még csodák! A tetoválásról is azt hittem pár évtizeddel korábban, hogy egy kihalásra ítélt hobby. Aztán tessék, hol tartunk ma?!
Lehet, hogy egyszer még újra divatba jönnek a tisztelettudó gyerekek?! És a normális szülők, nevelők?
Álmodozásból mindig kitűnő voltam...