Miki
Miki más tészta. Gyerekkori kapcsolat, nem is tudnám megmondani, hol találkoztunk először. Az általánosban, vagy már korábban, valamelyik újpesti grundon? Tény, hogy egy osztályba jártunk, és hamar felkeltette érdeklődésemet, mert más volt, mint a többi fiú.
Az is hamar kiderült, hogy mindössze egy nap a korkülönbség köztünk.
Ijesztő soványságú, szőke, szemüveges, fogszabályozó után kiáltó fogsorral, amolyan Nemecsek –típus, gondolom, otthon a sok unszolásra is ezt válaszolgatta: - Nem ecsek! Nem ecsek!
Már abba a kategóriába tartozott, akivel nem érdemes bunyózni, mert tisztességtelen volna. A soványság igazán nem a szülők bűne volt, hiszen az átlagosnál jobb körülményeket tudtak biztosítani gyermeküknek a papa vegyészmérnöki állásával. Miki elképesztő cingárságát elsősorban finnyásságának köszönhette. Mindenki kötelességének érezte, hogy kínálgassa a vézna fiúcskát. Amikor egy ízben édesanyám is elé rakott mindenféle finomságot, a süteményt ezzel a mondattal utasította el:
- Nagyon gonosz színe van!
A viszonylagos jómód a kilók gyarapítására nem volt elég, de a hatalmas házi könyvtár, a zongora és a polgári erkölcsökön alapuló nevelés másféle többletet adott ennek a vékonydongájú fiúnak. Remekül zongorázott, falta a könyveket és a nővérével rendezett rögtönzött házi vetélkedőkön gyarapítgatta ismereteit minden téren. Elismerésre méltó képességnek tarthatjuk, hogy ilyen háttérrel sem lógott ki az újpesti proli kölykök sorából. Együtt korcsolyáztunk a Duna befagyott kis öbleiben, ha néha beszakadt a vékony jég, csak a sekély víz mentett meg minket a nagyobb tragédiáktól. Zokszó nélkül tűrtük a fagytól ránk keményedő mackónadrágot, dehogy indultunk volna haza ilyen semmiségért, tudtuk, a produkciónk jutalma úgyis az lesz, hogy hetekig nem köthetjük fel a kurblis korcsolyát.
Miki soványsága cseppet sem bizonyult hátránynak a jégen. Girbe – görbe husángokkal kergettük a konzervdobozokat és Miki úgy cikázott a lomha nagy laklik között, mint egykoron Wayne Gretzky a jól fizetett profi hokisok táborában.
Miki jól tanult, vagy inkább könnyen, de álmodozó természete megakadályozta abban, hogy osztályelső legyen. Az ilyen címeket azok a mama kedvencei vitték a haza, akik szülei naphosszat tornyosultak gyermekük fölé, a házi feladat készítése közben.
Miki, apja nyomdokait követve a vegyipari technikumba ment az általános iskola után, de mi azért nem szakadtunk el egymástól. A közös programok, a Duna parti csavargások meg a nagy nyári strandolások feledtetni tudták a külön iskolát.
Miklós alig múlt tizenhat éves, mikor hatalmas és számunkra igen kedvező változás állt be az életében. Apja Kubába utazott, hogy eleget tegyen egy több évre szóló állásajánlatnak. Az egész család vele tartott, csupán Miki maradt Pesten, a tanulmányai miatt. Képzeljünk el egy tizenéves fiatalt, a hatvanas évek végén, egy hatalmas kétszobás lakásban, a ház előtt parkoló Opel Rekorddal. Miki korengedménnyel jogosítványt szerzett és az almazöld kocsival járogatott mindenhová, akkor, amikor a mi életünkben még a napi programok szerves részét a busz és villamosmegállókban való ácsorgás emésztette fel. Miki becsületére legyen mondva, nem feledkezett meg a régi haverokról, így gyakran ücsöröghettünk a műbőr ülésen, miközben áhítattal csodáltuk a mesés műszerfalat a vízszintesen kúszó sebességmérővel. Fehér nyloningben feszítettünk az esti programokon, és nem cseréltünk volna senkivel a ki és beszállás szándékosan megnyújtott perceiben.
Ezekben az időkben a kis újpesti utcák alig láttak személykocsit. Még a taxik alkalmi megjelenése mögött is nagy horderejű események rejtőztek. Kórházi vizitek, rokonlátogatások, a gyász kényszerű pompája. Az utcák csendesen és üresen várták a focizni vagy fogócskázni vágyó kölyköket. Még nem az autók, inkább a lovas kocsik jelentették a szerény forgalmat. A szódás is lovas kocsival közlekedett, de tudtuk, már teherautó – vezetői tanfolyamra jár.
Miki útja az egyetemre vezetett a technikum után. A kocsi változatlanul a rendelkezésére állt, így ezzel látogattuk a feljövőben levő rock együttes koncertjét. Még kötelező volt a nyakkendő az egyetemi rendezvényeken, de a mozikban vetített „Slágerrevű” c. film már megmutatta, hogy más normák szerint öltöznek a fiatalok odaát. Miki bennfektesként mozgott a zenekar körül, mert a technikumban egy osztályba járt a csapat basszusgitárosával. A zenész osztálytárstól mi sem állt távolabb, mint a vegyészet, de a polgári gondolkodású szülők mindenképpen szerettek volna valami tisztességes megélhetést biztosítani csemetéjük számára. Miki aztán tanúja volt annak, hogy hogyan vált a zene főszereplővé a fiatalember életében. Egy ízben, mikor röpdolgozat felett görnyedt az osztály, a tanár örömmel észlelte, hogy nemtörődöm nebulója is a papír fölé hajol. Megnyugodva közelebb lépett, de ekkor kiderült, hogy diákja kottát másolt.
A göndör hajú fiú végig bukdácsolta a technikumot és ezután már csak a zenének élt. A neves egyetemi klubban sokan már őérte szoronganak itt, ma este. Amíg gyülekezik a tömeg, a zenekar a népszerű slágerek helyett felszabadult free jazzt játszik. Feri is nagyon elemében van, szinte fél-bódultban pengeti a csodás dallamokat. Mikor szünetet tart az együttes, ő is lebotladozik a színpadról, lucskosra izzadt pólójában. Miki nem állja meg szó nélkül:
- Így beleizzadtál?!
- Na és, ha a vérem folyna?! –válaszol Feri egy szent mániákus elhivatottságával.
Persze a nyári vakációk nemcsak az egyetemi bulikra és a Kisstadion – beli koncertekre elegendőek. Tervbe veszünk egy lengyel utat, de mivel Miki családja kivételesen itthon tartózkodik, így az én nemrég vásárolt motorommal kelünk útra. Ezúttal Miki is félreteszi álmodozó természetét, és teljes figyelemmel segít megtervezni az útvonalat, hogy minél többet láthassunk Lengyelországból. A gondos előkészületek után nekivágunk a háromezer kilométeres útnak.
Ez az út többnek ígérkezett számunkra, mint egy egyszerű nyaralás. Önállóságunk próbája volt, hogy huszonegy éves fejjel képesek vagyunk –e megállni a saját lábunkon kerek egy hónapig. Persze nemcsak a szállás és étkezés jelentett gondot, ott volt még az is, hogy mindezt motorral akarjuk végigcsinálni.
A hajnali búcsúzkodásnál anyámon látszott, hogy biztosítva van számára a folytonos aggódás a következő hetekre. Mi persze hetykén integettünk vissza a motorkerékpár nyergéből a sikeres vakáció tudatában.
Vácnál már defektünk volt!
Természetesen a hátsó kerék lett töklapos, amelyet háromszor olyan nehéz cserélni, mint az elsőt. A jól megtervezett program kezdett semmivé foszlani, hiszen harminc kilométereket haladtunk a foltozott gumival. Úgy okoskodtunk, hogy legalább a határon kéne átjutni, Csehszlovákiában aztán majd veszünk egy belsőt. Nem tűnt reménytelennek a dolog, hiszen egy Czetkát lovagoltunk, a cseh motorgyártás büszkeségét.
A határon marcona katonák kutattak át minket, olyan alaposan, mint ahogy manapság bánnak a reptereken a feltételezett terroristákkal. Ártalmatlan csomagjaink sem hatották meg az őröket, az egyik meg sehogyan sem akart azonosságot felfedezni az útlevélképem és a borostás ábrázatom között. Végül közölte: csak akkor enged tovább, ha megborotválkozom. Soha ilyen kényszeredetten nem fogtam hozzá ehhez a művelethez. Ma már tudom, hogy nekem ott, akkor a Prágai tavasz miatt kellett beszappanozni a képem az országút szélén.
Szlovák területen aztán folyatódott a kálváriánk. A minduntalan lapossá váló gumi pótlását nem tudtuk megoldani, hiszen az országút kilométerekre volt minden olyan helytől, ahol gumiárút lehetett volna kapni.
Estére elfogyott a türelmünk. Bezörgettünk egy parasztházba és az elképedt gazdát arra kértük, engedje meg, hogy otthagyjuk a motort a kertben. Tolmácsi segítséggel értette meg a kérésünket, de aztán készséggel kitárta a garázsajtót és helyet mutatott a Skodája mellett. Elhelyeztük a bukósisakokat az ülésen, gyorsan felírtuk a címet és már rohantunk is, ígérve, hogy egy hónap múlva jövünk.
Az akkori Csehszlovákiában az autóstop olyan eredményesnek tűnt, mintha aranyat mosnánk a margitszigeti szökőkútban. Ránk esteledett, de még csak nem is lassított senki. Folytattuk a gyaloglást a sötét országúton, míg végül úgy döntöttünk, hogy meg kéne aludnunk valahol. Bementünk a közeli erdőségbe, és lefeküdtünk egy tisztáson. Apró és nagyvadak, rágcsálók, férgek – ki törődött akkor ilyesmivel? Álomba zuhantunk, teljesen kimerülve.
Hajnal felé a saját didergésünkre ébredtünk. Megint a reménytelen órák az országúton, majd végre egy teherautó, melynek vezetője a negyven kilométernyi útért azt kéri, hogy pakoljuk le az udvarán a téglaszállítmányt.
Újra a gyaloglás, meg a hiábavaló integetések. Este már elővigyázatosabbak vagyunk, okulva a hajnali didergésből, ezúttal egy szénakazlat veszünk célba.
Reggel arra ébredünk, hogy mozog az egész alkotmány. Egy traktor tologatja a kazal másik oldalát. Sietve odébbállunk, mielőtt a gazda utolérne minket.
Végül néhány melegszívű autós és végre a határhoz érünk. Gyorsan átjutunk az ellenőrzésen és máris lengyel földön vagyunk. A lengyel vámosok szívessége rögtön sejtetni engedi, hogy nemcsak szólam a két ország barátsága.
A kimerítő nap után egy kimustrált vasúti kocsikból álló kempingben éjszakázunk. A kétnapos hányattatás után mennyei kényelmet jelent a vasúti fülke emeletes ágya.
Másnap frissen, kipihenten, irány az országút. Még csak vakarózom, amikor lefékez mellettünk egy Volga. Ámuldozva faljuk a kilométereket gépkocsivezetők, alkalmi autósok, helyi gazdák, vagy éppen apácák társaságában. A stopposok Mekkájába érkeztünk!
Mint később megtudtuk, a lengyel kormány úgy próbált enyhíteni a kétségbeejtő közúti személyforgalmon, hogy az autósokat ösztökélte a stopposok felvételére.
Kis könyvecskéket bocsátottak ki és a megtett kilométerek arányában bélyegeket adtak a stopposok az őket felvevőknek. Az összegyűjtött bélyegekkel aztán különféle sorsolásokon lehetett nyerni értékesebb tárgyakat.
Mi minderről még mit sem tudtunk, de nem is kérte soha számon senki, hogy miért nem fizetünk bélyeggel. A dolog csak működött, úgy tűnt, mintha egész Lengyelország összefogott volna azért, hogy mindenki eljuthasson oda, ahová szeretne.
Aztán végre Krakkó! Lődörgések az óvárosban, ismerkedés a sajátos hangulatú ódon utcácskákkal, meg a Posztócsarnokkal. Mindenütt rengeteg turista, hátizsákjuk és öltözékük sejteti, hogy nemigen ostromolják a helyi szállodákat. Mi is egy kollégiumot veszünk célba, amely a nyári vakáció idején turistákat fogad. Néhány zloty ellenében már közlik is a szoba és ágyszámot. A helyiségek feltöltése sorba történik, így a tizenkét ágyas teremben együtt alszunk mindenféle korú és nemű személyekkel, akiket ez időben vetett arra a sors. Tőlem jobbra egy diáklány vetkőzik, a másik oldalon idős parasztasszony pakolászik az ágyára tett batyujában.
Térképpel a kezünkben járjuk a várost, lépten - nyomon megszólítanak a barátságos helybéliek. Magyarságunk jó ajánlólevél, már szinte szégyellem, hogy nem készültem a közös királyokból. Helyette sorolom a lengyel mozisztárokat az alkalmi ismerősöknek. Találkozunk honfitársakkal is, amikor elmondjuk, hogy hol szálltunk meg, fölényesen legyintenek: az apácáknál vannak a legolcsóbb szálláshelyek – állítják. Különleges vetélkedőnek vagyunk tanúi: Nem az a sikk, hogy ki lakik a legdrágább szállodában, hanem az, hogy ki fizet a legkevesebbet. Nemigen bánom, hogy mások viszik el a pálmát, ugyanis a győztesek meglehetősen ápolatlan benyomást keltenek.
Auschwitz a következő állomás, hacsak egy napra is, de nem mehetünk tovább, hogy ne lássuk a saját szemünkkel a sokat emlegetett haláltábort. Amikor eljutunk a hírhedté vált kapuhoz, furcsa, szorongató érzés kerít hatalmába. Mintha még mindig léteznének azok az erők, akik ezt létrehozták. Majd egy váratlan és morbid epizód, hiszen a haláltábor mellett hotel üzemel, és sokan úgy fényképeztetik magukat itt, a pokol bejáratánál, mint valamiféle ártalmatlan nevezetességnél, mely nem maradhat ki a fotóalbumból. A filmvetítés a tábor borzalmairól s az üvegfalú szobák az itt elpusztítottak használati tárgyaival, olyan felkavaró erejű, hogy a máskor mindig harsány turistacsoportok valósággal megnémulnak. Ebben a tökéletes csendben csodálkozunk rá az emberi gonoszság elképesztő mélységeire.
Auschwitz másért is emlékezetes marad számunkra. Mikin olyan rosszullét vesz erőt – valószínűleg a napok óta tartó éhezés miatt –hogy komolyan aggódni kezdek érte. Hamuszürkére vált arccal botladozik mellettem, teljesen alkalmatlanul mindenféle stoppolásra. Annyira erőtlen, hogy nem is akar továbbmenni.
- Aludjunk itt, valamelyik barakkban – nyöszörgi, de most nem csak a lehetőség borzaszt, hogy akár egy éjszakára is, de osztóznom kéne a volt táborlakók sorsában. Attól félek, hogy meghal másnapra a szerencsétlen. Eltámogatom a vasútállomásig, hogy legalább a városba jussunk vissza. Miki végigfekszik az ülésen, néhány perc múlva már megállapíthatatlan, hogy életben van – e még. Keverék lengyel – orosz mondatokat fogalmazok magamban a leendő rendőrségi vizsgálat számára, hogy legalább megértessem velük, nem történt bűncselekmény.
Végre a szállásunkon vagyunk, Miki elhárítja, hogy orvost kerítsek. Fogadkozik, hogy hamarosan talpra áll, miközben erőtlenül simogatja kiálló bordáit. Végül, elhaló hangon teát kér.
Vágtatok a portára, tán az élete függ a gyorsaságomtól!
- Dwa herbata! –kiáltom a portás felé, aki olyan kantinosféle is egyben. Élénk karmozdulatokkal sürgetem ezt az embert.
Az öregúr oktatólag ingatja a fejét, majd türelmesen kijavít:
- Dwie herbati!
Szóval anyanyelvi közegben lehet leggyorsabban nyelvet tanulni.
A tea valóban hatásosnak bizonyult. Miki kijelentette, hogy túl van az életveszélyen. De azért még hallatszott csendes nyöszörgése az ágy felől. Gondterhelten rágcsáltam a magunkkal hozott csomagból, miközben azon töprengtem, folytathatjuk – e az utunkat ilyen körülmények között. Miki minden erejét összeszedve felemeli fejét a párnáról:
- Fölfalod a nápolyit?
Pár napos csendes lábadozás után, eltökélten tartottunk észak felé, mert dolgozott bennünk a vágy, hogy végre láthassuk a tengert. Már magától értetődő természetességgel vettük tudomásul, hogy boldog – boldogtalan megáll, ha kiállunk integetni. Néha meglepetések is érnek. Az úton feltűnő szállító trélernek nincs is értelme integetni: egy hatalmas traktort rögzítettek a minden oldalról nyitott rakodótérhez. A vezető mégis fékez és barátságosan meginvitál minket a traktor alá, ahol már jó néhány sorstársunk fekszik. A kalandnak azonban néhány kilométer után véget vet egy jó szemű rendőr, aki tetemes bírsággal sújtja a szabálysértőt. A rendőr távoztával, a stopposok percek alatt összedobják a pénzt a bánatos pilótának. Emberünkkel immár madarat lehet fogatni. Újra felajánlja a helyet a traktor alatt.
Néha az okoz várakozást az országúton, hogy jó néhány stoppos van előttünk. Az íratlan szabály szerint ilyenkor a sor végére bandukolunk és várjuk a jó szerencsét. Megváltásnak tűnik, ha befut egy teherkocsi, ami hajlandó mindenkit felvenni. Most egy hatalmas pótkocsis teherautó van soron, amelynek foghíjas léc borítása sejtetni engedi, hogy állatszállításra használják. A platóra lépve őrületes bűz fogad. A deszkák ugyan alaposan lemosva, de a fákba ivódott disznótrágya szagára nincs ellenszer.
Népes társaság ácsorog már a platón, leülni senki sem mer, így is sejthető, hogy sokáig emlékezetes lesz ez a fuvar számunkra.
A felbukkanó kisvárosban rövid szünetet tart a pilóta. Néhányan lekászálódnak a stopposok közül is, hogy betérjenek a közeli pékségbe. A pék rémülete határtalan, amikor a látogatók bűze leváltja a finom kenyérillatot.
- Emberek, könyörgöm, távozzanak! Tönkreteszik a forgalmat az egész hétre! – és a fizetést meg sem várva nyomkodja a zsömléket a meglepett stopposok kezébe, miközben élénken tuszkol kifelé mindenkit a boltból.
Következő állomáshelyünkön beiktatunk a programunkba egy rendkívüli ruhamosást is, és legközelebb már némi gyanúval méregetjük a lassító teherkocsikat.
A várakozás kényszerű perceiben remekül lehet ismerkedni a stoppos kollégákkal. Van itt minden nációból, persze leginkább a keleti szektor képviselteti magát. Magyarok is szép számmal, némelyek lepedőnyi trikolórral próbálnak hasznot húzni a helyiek rokonszenvéből. Bélával és Dokival is itt futunk össze, ők tapasztalt utazók, a könnyű csajozás reményében választják már több éve Lengyelországot. Doki egy fának támaszkodva ácsorog, annyira kialvatlannak látszik, hogy legalább háromnapos ébrenlétre tippelek. Béla azonban helyreigazít:
- A Dokinak alacsony a vérnyomása. Állva el tud aludni.
Az országút annyira néptelen, hogy jócskán van időnk ismerkedni. A két győri fiú már szakavatottan sorolja a legjobb helyeket, illetve csak Béla, mert Doki csendesen bóbiskol. Kis idő múlva, egy motoros húz el mellettünk, tartalék bukósisakja csörrenve gurul az úttesten. Ha már megállni kényszerült, rábeszéljük, hogy legalább egyikünket vigye be a városba. A férfi Dokit választja, mert talán neki van a legnagyobb szüksége arra, hogy mihamarabb ágyba kerüljön.
- Nekünk nagyobb az esélyünk, ha kevesebben vagyunk, majd találkozunk a városban. – nyugtatgatjuk Dokit.
Fél óra múlva fékez egy Volga és mindhármunkat felvesz. Nagy kényelemben csodáljuk a táj későnyári színeit.
Amikor összefutunk Dokival, lelkendezve érdeklődünk tőle, hogy tetszett az idevezető út a motor hátsó ülésén.
- Nem tom. Kicsit elbóbiskoltam. – vallja be Doki egy ásítás közepette.
A két fiú nyelvi teljesítményén nem látszott, hogy törzsvendégek Lengyelországban. De ez nem jelentett akadályt. Az ifjúsági klubok, zenés szórakozóhelyek látogatói kötetlenül, számunkra hihetetlennek tűnő szabadsággal élték, élvezték az életet. A szlávosan hangzó lengyel nyelv maradéktalanul elfogadta az angol slágerek uralmát. Az öltözködésben is a nyugat felé kacsingattak, és úgy tűnt, tehetik ezt büntetlenül.
Varsó nem hagyott mély nyomot bennünk, hiába, Budapest nagyon el tudja kényeztetni az embert. Ezután, már tényleg az északi városok következnek, hogy láthassuk végre a tengert. A szállásunkról villamossal megyünk a tengerpartig, számomra nagyon különös párosítás ez, mert én végállomásként eddig ütött – kopott remízeket ismertem és nem a vízpartot. Amikor lekászálódunk a kocsiból, már hallani a tenger mormolását, de a vaksötétben nem látunk semmit. Egy utcácska szinte beleszalad a tengerbe, már mezítláb tapossuk a nedves homokot, a víz itt dübörög körülöttünk, de a tökéletes sötétben nem tudjuk kivenni a víztömeg körvonalait, összemosódik a horizonton a sötét égbolt a fekete hullámokkal. A nagy ismerkedés így másnapra maradt, de igazán nem éreztünk csalódást. Újra igazolva láttam kedvenc tételemet, miszerint, ha valamilyen eseményt magam elé képzelek százféleképpen, az Élet mindig tud produkálni egy újabb változatot.
A kényelmes, sok megállóval tarkított visszaútra már kicsit rányomta a bélyegét az idegeskedés, hogy mi lesz a motorral. Persze, ha van még motor egyáltalán! Semmivel sem tudom igazolni, hogy egy hónapja otthagytam a járművemet annak az embernek az udvarán. Mi lesz, ha meg sem ismer, ha azt áll ítja, hogy sohasem látott?!
A másik gond, a belső pótlása. Álmomban sem hittem volna, hogy cseh földön üres kézzel kell kijönnünk a boltból, ha egy hazai márkához keresünk alkatrészt. Pedig már a harmadik üzletben tárta szét a kezét az eladó sajnálkozva. Miki már azon morfondírozik, hogy majd kitömjük fűvel a hátsó kereket, hogy használható legyen. Végül azonban ránk mosolyog a szerencse. Az eladó unottan rakja elénk a pultra a megváltó belső gumit. A családi házban is felismernek minket, határtalan megkönnyebbüléssel osztjuk szét a pár szerény ajándékot, amit nekik szántunk.
Aztán újra a nyeregben, a hosszú kálvária után főúri kényelemnek tűnik a felfújt gumival utazni.
Idehaza pedig a felszabadultság élménye, hogy sikeresen vizsgáztunk önállóságból. Miki ősszel újra az egyetemet látogatja, de amennyire én ismerem, tudom, nagyon kilóg a sorból. No, nem a tanulmányi eredményei miatt, de amíg mások megszállottan építgetik jövőjüket, előnyös házasságokat kötnek és zsíros állások felé kacsintgatnak, Miklós teljes érdektelenséggel viseltetik a pénz iránt. Megszállottan tanulja az angolt, de míg mások a nyelvpótlék miatt birkóznak a nyelvvel, addig ő csak a kíváncsiságát elégíti ki. Az egyetem után nem a vegyigyárak művezetői állásait pályázza meg, hanem jelentkezik egy vándorcirkuszba, pénztárosnak. Meglepetésére az igazgató azzal utasítja el, hogy nincs joga alkalmazni, túl magas képesítése van egy ilyen munkakörhöz.
Mivel vonzza a külföld, felvállal egy NDK-beli állást, aminek legalább annyi haszna van, hogy majdan felsőfokú államvizsgát tehet németből. Miki állítása szerint a kinn dolgozó ifjakat nem a nyelvtanulás vágya vonzotta a keletnémet gyárakba. Sokukat a könnyű nőszerzés reménye csábított ezekre a munkákra. Nem is kellett csalatkozniuk, mert a német férfiak arról voltak híresek, hogy a sört elébe helyezik a nemi örömöknek, valamint, hogy csak szerdánként élnek házaséletet. Faramuci állításnak tűnt, de mások is alátámasztották ezeket a híreket. A nők ezen a napon nem csinálnak házon kívüli programot, tömve vannak a fodrászatok, ezen a napon nem illik vendégségbe menni, másnap pedig a fáradságtól lézengő nődolgozók egymásnak nyafognak:
- Ich müde! Ich müde!
Nem csoda, hogy a magyar fiúk igen nagy népszerűségnek örvendtek a lányok körében azzal, hogy nem ismerték a naptárt. Mindennapos látvány volt a magyar szállások előtt lézengő, csak egy hívásra váró lányok csapata.
Miklós nemigen gyűjtött trófeákat ilyen módon. Ábrándozó természete nem kívánta a könnyű kalandokat. Amikor már mindnyájan úgy akartunk élni, mint egy operett bonviván, akibe szubrettek tucatjai karolnak, Miki még mindig magányosan lézengett. Sokunk már túl volt az első válásán, amikor Miklós még mindig csak „járt” valakivel. Aztán megjelent egy lány, akit illett komolyan venni. A kapcsolatból terhesség lett, de Miklós nem tudta rászánni magát, hogy a lány elé álljon és feleségül kérje. Megszületett a kislány és az anyuka dühödten vette tudomásul, hogy a gyermek apja még mindig nem szánta el magát a házasságra. Érzelmei gyűlöletté keményedtek, így csak bírósági hercehurca után szerzett jogot Miklós a kétheti láthatásokra.
Miki ámulva tapasztalja az asszony fortélyos gonoszságait, fel sem fogja, hogy mennyire megsértette volt szerelmét azzal, hogy nem ajánlott házasságot. A láthatásokon németül beszél a lányával, így a gyermek remekül halad az idegen nyelvből.
Miklós manapság angolt tanít esti tanfolyamon, a vegyészettel megszűnt minden kapcsolata. Zokszó nélkül tűri siralmas anyagi helyzetét, látszólag az sem okoz gondot neki, hogy kocsit sem tud tartani. Élményanyagát a külföldi utak helyett a tanítványai biztosítják. Hosszasan tud mesélni róluk, különösen arról a melósról, aki hatvan évesen ült be az iskolapadba, hogy angolt tanuljon. A munkásönérzetből aztán arra is telik, hogy kioktassa néha a tanárt:
- Azért azt ne mondja már Miklóskám, hogy az angol annyira hülye, hogy leírnak valamit úgy, hogy temperature, aztán azt mondják helyette, hogy tempricsőr. Nézzen csak utána, meglátja, hogy nekem lesz igazam!
Miklós tehát elégedett. Nem hajszolja a pénzt. Boldog nincstelenségben képvisel egy kihalófélben lévő embertípust.
Miki más tészta. Gyerekkori kapcsolat, nem is tudnám megmondani, hol találkoztunk először. Az általánosban, vagy már korábban, valamelyik újpesti grundon? Tény, hogy egy osztályba jártunk, és hamar felkeltette érdeklődésemet, mert más volt, mint a többi fiú.
Az is hamar kiderült, hogy mindössze egy nap a korkülönbség köztünk.
Ijesztő soványságú, szőke, szemüveges, fogszabályozó után kiáltó fogsorral, amolyan Nemecsek –típus, gondolom, otthon a sok unszolásra is ezt válaszolgatta: - Nem ecsek! Nem ecsek!
Már abba a kategóriába tartozott, akivel nem érdemes bunyózni, mert tisztességtelen volna. A soványság igazán nem a szülők bűne volt, hiszen az átlagosnál jobb körülményeket tudtak biztosítani gyermeküknek a papa vegyészmérnöki állásával. Miki elképesztő cingárságát elsősorban finnyásságának köszönhette. Mindenki kötelességének érezte, hogy kínálgassa a vézna fiúcskát. Amikor egy ízben édesanyám is elé rakott mindenféle finomságot, a süteményt ezzel a mondattal utasította el:
- Nagyon gonosz színe van!
A viszonylagos jómód a kilók gyarapítására nem volt elég, de a hatalmas házi könyvtár, a zongora és a polgári erkölcsökön alapuló nevelés másféle többletet adott ennek a vékonydongájú fiúnak. Remekül zongorázott, falta a könyveket és a nővérével rendezett rögtönzött házi vetélkedőkön gyarapítgatta ismereteit minden téren. Elismerésre méltó képességnek tarthatjuk, hogy ilyen háttérrel sem lógott ki az újpesti proli kölykök sorából. Együtt korcsolyáztunk a Duna befagyott kis öbleiben, ha néha beszakadt a vékony jég, csak a sekély víz mentett meg minket a nagyobb tragédiáktól. Zokszó nélkül tűrtük a fagytól ránk keményedő mackónadrágot, dehogy indultunk volna haza ilyen semmiségért, tudtuk, a produkciónk jutalma úgyis az lesz, hogy hetekig nem köthetjük fel a kurblis korcsolyát.
Miki soványsága cseppet sem bizonyult hátránynak a jégen. Girbe – görbe husángokkal kergettük a konzervdobozokat és Miki úgy cikázott a lomha nagy laklik között, mint egykoron Wayne Gretzky a jól fizetett profi hokisok táborában.
Miki jól tanult, vagy inkább könnyen, de álmodozó természete megakadályozta abban, hogy osztályelső legyen. Az ilyen címeket azok a mama kedvencei vitték a haza, akik szülei naphosszat tornyosultak gyermekük fölé, a házi feladat készítése közben.
Miki, apja nyomdokait követve a vegyipari technikumba ment az általános iskola után, de mi azért nem szakadtunk el egymástól. A közös programok, a Duna parti csavargások meg a nagy nyári strandolások feledtetni tudták a külön iskolát.
Miklós alig múlt tizenhat éves, mikor hatalmas és számunkra igen kedvező változás állt be az életében. Apja Kubába utazott, hogy eleget tegyen egy több évre szóló állásajánlatnak. Az egész család vele tartott, csupán Miki maradt Pesten, a tanulmányai miatt. Képzeljünk el egy tizenéves fiatalt, a hatvanas évek végén, egy hatalmas kétszobás lakásban, a ház előtt parkoló Opel Rekorddal. Miki korengedménnyel jogosítványt szerzett és az almazöld kocsival járogatott mindenhová, akkor, amikor a mi életünkben még a napi programok szerves részét a busz és villamosmegállókban való ácsorgás emésztette fel. Miki becsületére legyen mondva, nem feledkezett meg a régi haverokról, így gyakran ücsöröghettünk a műbőr ülésen, miközben áhítattal csodáltuk a mesés műszerfalat a vízszintesen kúszó sebességmérővel. Fehér nyloningben feszítettünk az esti programokon, és nem cseréltünk volna senkivel a ki és beszállás szándékosan megnyújtott perceiben.
Ezekben az időkben a kis újpesti utcák alig láttak személykocsit. Még a taxik alkalmi megjelenése mögött is nagy horderejű események rejtőztek. Kórházi vizitek, rokonlátogatások, a gyász kényszerű pompája. Az utcák csendesen és üresen várták a focizni vagy fogócskázni vágyó kölyköket. Még nem az autók, inkább a lovas kocsik jelentették a szerény forgalmat. A szódás is lovas kocsival közlekedett, de tudtuk, már teherautó – vezetői tanfolyamra jár.
Miki útja az egyetemre vezetett a technikum után. A kocsi változatlanul a rendelkezésére állt, így ezzel látogattuk a feljövőben levő rock együttes koncertjét. Még kötelező volt a nyakkendő az egyetemi rendezvényeken, de a mozikban vetített „Slágerrevű” c. film már megmutatta, hogy más normák szerint öltöznek a fiatalok odaát. Miki bennfektesként mozgott a zenekar körül, mert a technikumban egy osztályba járt a csapat basszusgitárosával. A zenész osztálytárstól mi sem állt távolabb, mint a vegyészet, de a polgári gondolkodású szülők mindenképpen szerettek volna valami tisztességes megélhetést biztosítani csemetéjük számára. Miki aztán tanúja volt annak, hogy hogyan vált a zene főszereplővé a fiatalember életében. Egy ízben, mikor röpdolgozat felett görnyedt az osztály, a tanár örömmel észlelte, hogy nemtörődöm nebulója is a papír fölé hajol. Megnyugodva közelebb lépett, de ekkor kiderült, hogy diákja kottát másolt.
A göndör hajú fiú végig bukdácsolta a technikumot és ezután már csak a zenének élt. A neves egyetemi klubban sokan már őérte szoronganak itt, ma este. Amíg gyülekezik a tömeg, a zenekar a népszerű slágerek helyett felszabadult free jazzt játszik. Feri is nagyon elemében van, szinte fél-bódultban pengeti a csodás dallamokat. Mikor szünetet tart az együttes, ő is lebotladozik a színpadról, lucskosra izzadt pólójában. Miki nem állja meg szó nélkül:
- Így beleizzadtál?!
- Na és, ha a vérem folyna?! –válaszol Feri egy szent mániákus elhivatottságával.
Persze a nyári vakációk nemcsak az egyetemi bulikra és a Kisstadion – beli koncertekre elegendőek. Tervbe veszünk egy lengyel utat, de mivel Miki családja kivételesen itthon tartózkodik, így az én nemrég vásárolt motorommal kelünk útra. Ezúttal Miki is félreteszi álmodozó természetét, és teljes figyelemmel segít megtervezni az útvonalat, hogy minél többet láthassunk Lengyelországból. A gondos előkészületek után nekivágunk a háromezer kilométeres útnak.
Ez az út többnek ígérkezett számunkra, mint egy egyszerű nyaralás. Önállóságunk próbája volt, hogy huszonegy éves fejjel képesek vagyunk –e megállni a saját lábunkon kerek egy hónapig. Persze nemcsak a szállás és étkezés jelentett gondot, ott volt még az is, hogy mindezt motorral akarjuk végigcsinálni.
A hajnali búcsúzkodásnál anyámon látszott, hogy biztosítva van számára a folytonos aggódás a következő hetekre. Mi persze hetykén integettünk vissza a motorkerékpár nyergéből a sikeres vakáció tudatában.
Vácnál már defektünk volt!
Természetesen a hátsó kerék lett töklapos, amelyet háromszor olyan nehéz cserélni, mint az elsőt. A jól megtervezett program kezdett semmivé foszlani, hiszen harminc kilométereket haladtunk a foltozott gumival. Úgy okoskodtunk, hogy legalább a határon kéne átjutni, Csehszlovákiában aztán majd veszünk egy belsőt. Nem tűnt reménytelennek a dolog, hiszen egy Czetkát lovagoltunk, a cseh motorgyártás büszkeségét.
A határon marcona katonák kutattak át minket, olyan alaposan, mint ahogy manapság bánnak a reptereken a feltételezett terroristákkal. Ártalmatlan csomagjaink sem hatották meg az őröket, az egyik meg sehogyan sem akart azonosságot felfedezni az útlevélképem és a borostás ábrázatom között. Végül közölte: csak akkor enged tovább, ha megborotválkozom. Soha ilyen kényszeredetten nem fogtam hozzá ehhez a művelethez. Ma már tudom, hogy nekem ott, akkor a Prágai tavasz miatt kellett beszappanozni a képem az országút szélén.
Szlovák területen aztán folyatódott a kálváriánk. A minduntalan lapossá váló gumi pótlását nem tudtuk megoldani, hiszen az országút kilométerekre volt minden olyan helytől, ahol gumiárút lehetett volna kapni.
Estére elfogyott a türelmünk. Bezörgettünk egy parasztházba és az elképedt gazdát arra kértük, engedje meg, hogy otthagyjuk a motort a kertben. Tolmácsi segítséggel értette meg a kérésünket, de aztán készséggel kitárta a garázsajtót és helyet mutatott a Skodája mellett. Elhelyeztük a bukósisakokat az ülésen, gyorsan felírtuk a címet és már rohantunk is, ígérve, hogy egy hónap múlva jövünk.
Az akkori Csehszlovákiában az autóstop olyan eredményesnek tűnt, mintha aranyat mosnánk a margitszigeti szökőkútban. Ránk esteledett, de még csak nem is lassított senki. Folytattuk a gyaloglást a sötét országúton, míg végül úgy döntöttünk, hogy meg kéne aludnunk valahol. Bementünk a közeli erdőségbe, és lefeküdtünk egy tisztáson. Apró és nagyvadak, rágcsálók, férgek – ki törődött akkor ilyesmivel? Álomba zuhantunk, teljesen kimerülve.
Hajnal felé a saját didergésünkre ébredtünk. Megint a reménytelen órák az országúton, majd végre egy teherautó, melynek vezetője a negyven kilométernyi útért azt kéri, hogy pakoljuk le az udvarán a téglaszállítmányt.
Újra a gyaloglás, meg a hiábavaló integetések. Este már elővigyázatosabbak vagyunk, okulva a hajnali didergésből, ezúttal egy szénakazlat veszünk célba.
Reggel arra ébredünk, hogy mozog az egész alkotmány. Egy traktor tologatja a kazal másik oldalát. Sietve odébbállunk, mielőtt a gazda utolérne minket.
Végül néhány melegszívű autós és végre a határhoz érünk. Gyorsan átjutunk az ellenőrzésen és máris lengyel földön vagyunk. A lengyel vámosok szívessége rögtön sejtetni engedi, hogy nemcsak szólam a két ország barátsága.
A kimerítő nap után egy kimustrált vasúti kocsikból álló kempingben éjszakázunk. A kétnapos hányattatás után mennyei kényelmet jelent a vasúti fülke emeletes ágya.
Másnap frissen, kipihenten, irány az országút. Még csak vakarózom, amikor lefékez mellettünk egy Volga. Ámuldozva faljuk a kilométereket gépkocsivezetők, alkalmi autósok, helyi gazdák, vagy éppen apácák társaságában. A stopposok Mekkájába érkeztünk!
Mint később megtudtuk, a lengyel kormány úgy próbált enyhíteni a kétségbeejtő közúti személyforgalmon, hogy az autósokat ösztökélte a stopposok felvételére.
Kis könyvecskéket bocsátottak ki és a megtett kilométerek arányában bélyegeket adtak a stopposok az őket felvevőknek. Az összegyűjtött bélyegekkel aztán különféle sorsolásokon lehetett nyerni értékesebb tárgyakat.
Mi minderről még mit sem tudtunk, de nem is kérte soha számon senki, hogy miért nem fizetünk bélyeggel. A dolog csak működött, úgy tűnt, mintha egész Lengyelország összefogott volna azért, hogy mindenki eljuthasson oda, ahová szeretne.
Aztán végre Krakkó! Lődörgések az óvárosban, ismerkedés a sajátos hangulatú ódon utcácskákkal, meg a Posztócsarnokkal. Mindenütt rengeteg turista, hátizsákjuk és öltözékük sejteti, hogy nemigen ostromolják a helyi szállodákat. Mi is egy kollégiumot veszünk célba, amely a nyári vakáció idején turistákat fogad. Néhány zloty ellenében már közlik is a szoba és ágyszámot. A helyiségek feltöltése sorba történik, így a tizenkét ágyas teremben együtt alszunk mindenféle korú és nemű személyekkel, akiket ez időben vetett arra a sors. Tőlem jobbra egy diáklány vetkőzik, a másik oldalon idős parasztasszony pakolászik az ágyára tett batyujában.
Térképpel a kezünkben járjuk a várost, lépten - nyomon megszólítanak a barátságos helybéliek. Magyarságunk jó ajánlólevél, már szinte szégyellem, hogy nem készültem a közös királyokból. Helyette sorolom a lengyel mozisztárokat az alkalmi ismerősöknek. Találkozunk honfitársakkal is, amikor elmondjuk, hogy hol szálltunk meg, fölényesen legyintenek: az apácáknál vannak a legolcsóbb szálláshelyek – állítják. Különleges vetélkedőnek vagyunk tanúi: Nem az a sikk, hogy ki lakik a legdrágább szállodában, hanem az, hogy ki fizet a legkevesebbet. Nemigen bánom, hogy mások viszik el a pálmát, ugyanis a győztesek meglehetősen ápolatlan benyomást keltenek.
Auschwitz a következő állomás, hacsak egy napra is, de nem mehetünk tovább, hogy ne lássuk a saját szemünkkel a sokat emlegetett haláltábort. Amikor eljutunk a hírhedté vált kapuhoz, furcsa, szorongató érzés kerít hatalmába. Mintha még mindig léteznének azok az erők, akik ezt létrehozták. Majd egy váratlan és morbid epizód, hiszen a haláltábor mellett hotel üzemel, és sokan úgy fényképeztetik magukat itt, a pokol bejáratánál, mint valamiféle ártalmatlan nevezetességnél, mely nem maradhat ki a fotóalbumból. A filmvetítés a tábor borzalmairól s az üvegfalú szobák az itt elpusztítottak használati tárgyaival, olyan felkavaró erejű, hogy a máskor mindig harsány turistacsoportok valósággal megnémulnak. Ebben a tökéletes csendben csodálkozunk rá az emberi gonoszság elképesztő mélységeire.
Auschwitz másért is emlékezetes marad számunkra. Mikin olyan rosszullét vesz erőt – valószínűleg a napok óta tartó éhezés miatt –hogy komolyan aggódni kezdek érte. Hamuszürkére vált arccal botladozik mellettem, teljesen alkalmatlanul mindenféle stoppolásra. Annyira erőtlen, hogy nem is akar továbbmenni.
- Aludjunk itt, valamelyik barakkban – nyöszörgi, de most nem csak a lehetőség borzaszt, hogy akár egy éjszakára is, de osztóznom kéne a volt táborlakók sorsában. Attól félek, hogy meghal másnapra a szerencsétlen. Eltámogatom a vasútállomásig, hogy legalább a városba jussunk vissza. Miki végigfekszik az ülésen, néhány perc múlva már megállapíthatatlan, hogy életben van – e még. Keverék lengyel – orosz mondatokat fogalmazok magamban a leendő rendőrségi vizsgálat számára, hogy legalább megértessem velük, nem történt bűncselekmény.
Végre a szállásunkon vagyunk, Miki elhárítja, hogy orvost kerítsek. Fogadkozik, hogy hamarosan talpra áll, miközben erőtlenül simogatja kiálló bordáit. Végül, elhaló hangon teát kér.
Vágtatok a portára, tán az élete függ a gyorsaságomtól!
- Dwa herbata! –kiáltom a portás felé, aki olyan kantinosféle is egyben. Élénk karmozdulatokkal sürgetem ezt az embert.
Az öregúr oktatólag ingatja a fejét, majd türelmesen kijavít:
- Dwie herbati!
Szóval anyanyelvi közegben lehet leggyorsabban nyelvet tanulni.
A tea valóban hatásosnak bizonyult. Miki kijelentette, hogy túl van az életveszélyen. De azért még hallatszott csendes nyöszörgése az ágy felől. Gondterhelten rágcsáltam a magunkkal hozott csomagból, miközben azon töprengtem, folytathatjuk – e az utunkat ilyen körülmények között. Miki minden erejét összeszedve felemeli fejét a párnáról:
- Fölfalod a nápolyit?
Pár napos csendes lábadozás után, eltökélten tartottunk észak felé, mert dolgozott bennünk a vágy, hogy végre láthassuk a tengert. Már magától értetődő természetességgel vettük tudomásul, hogy boldog – boldogtalan megáll, ha kiállunk integetni. Néha meglepetések is érnek. Az úton feltűnő szállító trélernek nincs is értelme integetni: egy hatalmas traktort rögzítettek a minden oldalról nyitott rakodótérhez. A vezető mégis fékez és barátságosan meginvitál minket a traktor alá, ahol már jó néhány sorstársunk fekszik. A kalandnak azonban néhány kilométer után véget vet egy jó szemű rendőr, aki tetemes bírsággal sújtja a szabálysértőt. A rendőr távoztával, a stopposok percek alatt összedobják a pénzt a bánatos pilótának. Emberünkkel immár madarat lehet fogatni. Újra felajánlja a helyet a traktor alatt.
Néha az okoz várakozást az országúton, hogy jó néhány stoppos van előttünk. Az íratlan szabály szerint ilyenkor a sor végére bandukolunk és várjuk a jó szerencsét. Megváltásnak tűnik, ha befut egy teherkocsi, ami hajlandó mindenkit felvenni. Most egy hatalmas pótkocsis teherautó van soron, amelynek foghíjas léc borítása sejtetni engedi, hogy állatszállításra használják. A platóra lépve őrületes bűz fogad. A deszkák ugyan alaposan lemosva, de a fákba ivódott disznótrágya szagára nincs ellenszer.
Népes társaság ácsorog már a platón, leülni senki sem mer, így is sejthető, hogy sokáig emlékezetes lesz ez a fuvar számunkra.
A felbukkanó kisvárosban rövid szünetet tart a pilóta. Néhányan lekászálódnak a stopposok közül is, hogy betérjenek a közeli pékségbe. A pék rémülete határtalan, amikor a látogatók bűze leváltja a finom kenyérillatot.
- Emberek, könyörgöm, távozzanak! Tönkreteszik a forgalmat az egész hétre! – és a fizetést meg sem várva nyomkodja a zsömléket a meglepett stopposok kezébe, miközben élénken tuszkol kifelé mindenkit a boltból.
Következő állomáshelyünkön beiktatunk a programunkba egy rendkívüli ruhamosást is, és legközelebb már némi gyanúval méregetjük a lassító teherkocsikat.
A várakozás kényszerű perceiben remekül lehet ismerkedni a stoppos kollégákkal. Van itt minden nációból, persze leginkább a keleti szektor képviselteti magát. Magyarok is szép számmal, némelyek lepedőnyi trikolórral próbálnak hasznot húzni a helyiek rokonszenvéből. Bélával és Dokival is itt futunk össze, ők tapasztalt utazók, a könnyű csajozás reményében választják már több éve Lengyelországot. Doki egy fának támaszkodva ácsorog, annyira kialvatlannak látszik, hogy legalább háromnapos ébrenlétre tippelek. Béla azonban helyreigazít:
- A Dokinak alacsony a vérnyomása. Állva el tud aludni.
Az országút annyira néptelen, hogy jócskán van időnk ismerkedni. A két győri fiú már szakavatottan sorolja a legjobb helyeket, illetve csak Béla, mert Doki csendesen bóbiskol. Kis idő múlva, egy motoros húz el mellettünk, tartalék bukósisakja csörrenve gurul az úttesten. Ha már megállni kényszerült, rábeszéljük, hogy legalább egyikünket vigye be a városba. A férfi Dokit választja, mert talán neki van a legnagyobb szüksége arra, hogy mihamarabb ágyba kerüljön.
- Nekünk nagyobb az esélyünk, ha kevesebben vagyunk, majd találkozunk a városban. – nyugtatgatjuk Dokit.
Fél óra múlva fékez egy Volga és mindhármunkat felvesz. Nagy kényelemben csodáljuk a táj későnyári színeit.
Amikor összefutunk Dokival, lelkendezve érdeklődünk tőle, hogy tetszett az idevezető út a motor hátsó ülésén.
- Nem tom. Kicsit elbóbiskoltam. – vallja be Doki egy ásítás közepette.
A két fiú nyelvi teljesítményén nem látszott, hogy törzsvendégek Lengyelországban. De ez nem jelentett akadályt. Az ifjúsági klubok, zenés szórakozóhelyek látogatói kötetlenül, számunkra hihetetlennek tűnő szabadsággal élték, élvezték az életet. A szlávosan hangzó lengyel nyelv maradéktalanul elfogadta az angol slágerek uralmát. Az öltözködésben is a nyugat felé kacsingattak, és úgy tűnt, tehetik ezt büntetlenül.
Varsó nem hagyott mély nyomot bennünk, hiába, Budapest nagyon el tudja kényeztetni az embert. Ezután, már tényleg az északi városok következnek, hogy láthassuk végre a tengert. A szállásunkról villamossal megyünk a tengerpartig, számomra nagyon különös párosítás ez, mert én végállomásként eddig ütött – kopott remízeket ismertem és nem a vízpartot. Amikor lekászálódunk a kocsiból, már hallani a tenger mormolását, de a vaksötétben nem látunk semmit. Egy utcácska szinte beleszalad a tengerbe, már mezítláb tapossuk a nedves homokot, a víz itt dübörög körülöttünk, de a tökéletes sötétben nem tudjuk kivenni a víztömeg körvonalait, összemosódik a horizonton a sötét égbolt a fekete hullámokkal. A nagy ismerkedés így másnapra maradt, de igazán nem éreztünk csalódást. Újra igazolva láttam kedvenc tételemet, miszerint, ha valamilyen eseményt magam elé képzelek százféleképpen, az Élet mindig tud produkálni egy újabb változatot.
A kényelmes, sok megállóval tarkított visszaútra már kicsit rányomta a bélyegét az idegeskedés, hogy mi lesz a motorral. Persze, ha van még motor egyáltalán! Semmivel sem tudom igazolni, hogy egy hónapja otthagytam a járművemet annak az embernek az udvarán. Mi lesz, ha meg sem ismer, ha azt áll ítja, hogy sohasem látott?!
A másik gond, a belső pótlása. Álmomban sem hittem volna, hogy cseh földön üres kézzel kell kijönnünk a boltból, ha egy hazai márkához keresünk alkatrészt. Pedig már a harmadik üzletben tárta szét a kezét az eladó sajnálkozva. Miki már azon morfondírozik, hogy majd kitömjük fűvel a hátsó kereket, hogy használható legyen. Végül azonban ránk mosolyog a szerencse. Az eladó unottan rakja elénk a pultra a megváltó belső gumit. A családi házban is felismernek minket, határtalan megkönnyebbüléssel osztjuk szét a pár szerény ajándékot, amit nekik szántunk.
Aztán újra a nyeregben, a hosszú kálvária után főúri kényelemnek tűnik a felfújt gumival utazni.
Idehaza pedig a felszabadultság élménye, hogy sikeresen vizsgáztunk önállóságból. Miki ősszel újra az egyetemet látogatja, de amennyire én ismerem, tudom, nagyon kilóg a sorból. No, nem a tanulmányi eredményei miatt, de amíg mások megszállottan építgetik jövőjüket, előnyös házasságokat kötnek és zsíros állások felé kacsintgatnak, Miklós teljes érdektelenséggel viseltetik a pénz iránt. Megszállottan tanulja az angolt, de míg mások a nyelvpótlék miatt birkóznak a nyelvvel, addig ő csak a kíváncsiságát elégíti ki. Az egyetem után nem a vegyigyárak művezetői állásait pályázza meg, hanem jelentkezik egy vándorcirkuszba, pénztárosnak. Meglepetésére az igazgató azzal utasítja el, hogy nincs joga alkalmazni, túl magas képesítése van egy ilyen munkakörhöz.
Mivel vonzza a külföld, felvállal egy NDK-beli állást, aminek legalább annyi haszna van, hogy majdan felsőfokú államvizsgát tehet németből. Miki állítása szerint a kinn dolgozó ifjakat nem a nyelvtanulás vágya vonzotta a keletnémet gyárakba. Sokukat a könnyű nőszerzés reménye csábított ezekre a munkákra. Nem is kellett csalatkozniuk, mert a német férfiak arról voltak híresek, hogy a sört elébe helyezik a nemi örömöknek, valamint, hogy csak szerdánként élnek házaséletet. Faramuci állításnak tűnt, de mások is alátámasztották ezeket a híreket. A nők ezen a napon nem csinálnak házon kívüli programot, tömve vannak a fodrászatok, ezen a napon nem illik vendégségbe menni, másnap pedig a fáradságtól lézengő nődolgozók egymásnak nyafognak:
- Ich müde! Ich müde!
Nem csoda, hogy a magyar fiúk igen nagy népszerűségnek örvendtek a lányok körében azzal, hogy nem ismerték a naptárt. Mindennapos látvány volt a magyar szállások előtt lézengő, csak egy hívásra váró lányok csapata.
Miklós nemigen gyűjtött trófeákat ilyen módon. Ábrándozó természete nem kívánta a könnyű kalandokat. Amikor már mindnyájan úgy akartunk élni, mint egy operett bonviván, akibe szubrettek tucatjai karolnak, Miki még mindig magányosan lézengett. Sokunk már túl volt az első válásán, amikor Miklós még mindig csak „járt” valakivel. Aztán megjelent egy lány, akit illett komolyan venni. A kapcsolatból terhesség lett, de Miklós nem tudta rászánni magát, hogy a lány elé álljon és feleségül kérje. Megszületett a kislány és az anyuka dühödten vette tudomásul, hogy a gyermek apja még mindig nem szánta el magát a házasságra. Érzelmei gyűlöletté keményedtek, így csak bírósági hercehurca után szerzett jogot Miklós a kétheti láthatásokra.
Miki ámulva tapasztalja az asszony fortélyos gonoszságait, fel sem fogja, hogy mennyire megsértette volt szerelmét azzal, hogy nem ajánlott házasságot. A láthatásokon németül beszél a lányával, így a gyermek remekül halad az idegen nyelvből.
Miklós manapság angolt tanít esti tanfolyamon, a vegyészettel megszűnt minden kapcsolata. Zokszó nélkül tűri siralmas anyagi helyzetét, látszólag az sem okoz gondot neki, hogy kocsit sem tud tartani. Élményanyagát a külföldi utak helyett a tanítványai biztosítják. Hosszasan tud mesélni róluk, különösen arról a melósról, aki hatvan évesen ült be az iskolapadba, hogy angolt tanuljon. A munkásönérzetből aztán arra is telik, hogy kioktassa néha a tanárt:
- Azért azt ne mondja már Miklóskám, hogy az angol annyira hülye, hogy leírnak valamit úgy, hogy temperature, aztán azt mondják helyette, hogy tempricsőr. Nézzen csak utána, meglátja, hogy nekem lesz igazam!
Miklós tehát elégedett. Nem hajszolja a pénzt. Boldog nincstelenségben képvisel egy kihalófélben lévő embertípust.