Éva
Úgy terveztem, hogy nem megyek melózni a szülinapomon. Ennyit megérdemel az ember, ha már elérte a negyvenet, nem igaz?! De aztán csak nem mertem otthon maradni. Három hónapja vagyok ott, a főnök szerint még bizonyítnom kell. Hej, de bebizonyítanám neki, hogy egy szemétláda, ha nyernék a lottón! Baromira nem bírom azt a helyet! Rohangálok a tálcákkal, lesem a hülye vendégek kívánságait, van, amelyik bizalmaskodik velem, nem sok hiányzik, hogy elküldjem őket a büdös francba. De a főnök nemigen bánja, ha egy-két részeg fazon a szoknyám után nyúlkál. Azt mondja, jót tesz a forgalomnak, ha riszálom magam. Próbálná csak ő rázogatni a valagát, ha közben egyensúlyoznia kéne egy dögnehéz tálcával. A szemét állat! Állandóan zabálja azt a rohadt fogpiszkálót a szája sarkában, azt hiszi, ettől olyan lesz, mint egy maffiózó. Bár ami azt illeti, szerintem van valami köze az alvilághoz, különben nem működtethetné ezt a lebujt a város közepén. Néha meglátogatják gyanús alakok, olyankor kicsoszog a 150 kilójával az asztalhoz és nem győz jó pofát vágni, amíg magyaráznak neki. Úgy bólogat, mint azok a rugós nyakú játékkutyák, amiket a kocsikban lehet látni. Már nekem is értésemre adta, hogy ha legközelebb megjelennek azok a fickók, akkor legyek nagyon kedves a borotvált fejűhöz. Mit bánom én, csak fizesse meg, mert erről nem volt szó, amikor felvett. De azoknak a húsz éves Kinga, meg az Ivettke szokott felszolgálni.
Nem játszom meg az eszemet, én nem csinálok ügyet abból, ha le kell húzni a zipzárt egy pasas sliccén. Ez így alakult, vagy ilyennek születtem, a rosseb tudja, de matektanárnak kéne lennem, ha össze akarnám számolni, hogy hány hapsim volt. Azt szokták mondani, hogy arra mindenki emlékszik, hogyan vesztette el a szüzességét. Hát én bizony nem! Nem volt az egy olyan nagy mérföldkő az életemben! Majd mindennap hazakísért valaki, eleinte csak fogdostak, aztán egyre tovább merészkedtek, azt se tudom melyik volt az, akinek a számlájára írhatnám az ártatlanságom elvesztését. Ártatlanság, ez jó! Többet nézegettem a pornóújságokat, mint a földrajzkönyvet. Nem volt nagy kunszt hozzájutni ezekhez a lapokhoz. Az újságosbódék ablakaiban lógtak ezek a színes füzetek, ruhaszárító csipesszel voltak egymáshoz erősítve. Borzongató izgalommal bámultam a meztelen testeket a címlapokon. Ha vettem néhány ilyen lapot, az idős eladók kéjes örömmel szolgáltak ki. Gondolom, beindult a piszkos fantáziájuk.
Otthon nemigen törődtek velem. A fater mindenbe belevágott, hogy lefölözzön valamit a kínálkozó lehetőségekből. Akkor volt a rendszerváltás, ezt ma így mondják. Rohangált, szervezkedett, úgy vetette bele magát a dolgokba, mint egy éhes kutya, akiről lecsatolják a pórázt. Én nem sokat értettem az egészből, csak azt láttam, hogy alig van otthon, örökké hajszolja a pénzt valahol. Anyám mesélte, hogy még a rokonokat sem hagyta ki, mindenkit kölcsönökért nyaggatott a későbbi busás haszon reményében. Sokszor napokra eltűnt, egyszer valami csempeszállítmányt intézett Olaszországból, máskor használt kocsi alkatrészekkel üzletelt, és még ki tudja, mi mindennel próbálkozott, tény, hogy mindig akadt intézni valója házon kívül. Emlékszem, át is villant rajtam, hogy ez lenne az új életforma, amire vágytak?! Már szó sem lehetett arról, hogy esténként együtt tévézzen a család. Nekem kicsit furcsa volt, hogy ilyen könnyen azonosultak az új világgal. Pedig mindketten párttagok voltak, nem hallottam tőlük korábban, hogy bajuk lenne a rendszerrel. Igaz, apámat elküldték a belügytől, de sosem derült ki, hogy miért. De nem haragudhattak rá nagyon, mert azonnal kapott vásározó engedélyt. Egy öreg Zsigulit tömött tele pulóverekkel és hétvégeken járta a vásárokat. Általában egy tagbaszakadt haverja is vele tartott, az meg egy Wartburgot pakolt fel. Egyszer én is velük mehettem. Aznap elég jól ment a bolt, még külföldi vevők is akadtak. Egy lengyel nő keveredett a pulthoz, magyarázott erősen, de hiába, mert apám egy árva szót sem tudott a magyaron kívül. Persze a haverja sem. Gusztustalan színjátékba kezdtek. Kedveskedő hangsúllyal a legvaskosabb trágárságokat suttogták a nőnek, aki nem tudta mire vélni a különleges bánásmódot. De egy-két kuncogásból megérthette, hogy a bolondját járatják vele. Akkor aztán elkezdett kiabálni, nem is nagyon kellett találgatni, hogy hová küldi apámékat.
Apám elég jól megszedte magát ezeken a vásárokon. Telket is vettünk, építkezni kezdett. Nem szenvedtünk hiányt semmiben, de amikor az ország hátat fordított a szocializmusnak, ő rögtön kevesellni kezdte azt, amit addig elért. De a nagy vágyakhoz nagy buksza kell.
Anyám jól megvolt az egyik belvárosi nagyáruház személyzeti osztályán, de amikor új szelek kezdtek fújni, neki is felmondtak. Eszébe sem jutott másik munkát keresni, csak tervezgette a jövőjét. Szépségszalont emlegetett, aztán meg butikot akart, kerámiaműhelyt, fagylaltozót, persze egyikből sem lett semmi, ő mindig olyan álmodozó volt. Apám meg nem ért rá hallgatni a terveit. Ezért aztán a reménybeli üzlettársait, vagyis a barátnőit traktálta a részletekkel. De ennek is vége szakadt, utána már csak tétlenül üldögélt, vagy mániákusan takarítani kezdett. Akármilyen volt a hangulata, arra mindig talált okot, hogy apámmal veszekedjen. Igaz, nem volt nehéz dolga. Apámnak sem volt sok türelme a családjához. Görcsös igyekezettel hajszolta a pénzt, azonnal belekapott valami másba, ha úgy látta, hogy az üzletei nem hozzák meg a kívánt eredményt. És bizony, sokszor mellé nyúlhatott, mert soha nem láttam rajta azt a fajta elégedettséget, amit a biztonság szokott kiváltani.
Aztán egy szép napon, a tanítás végén, anyám várt az iskola előtt. Néztem rá nagy ijedten, hogy mi van? Dadogva fogott hozzá, végül azért csak kinyögte, hogy külföldre utazik egy ifjúkori szerelmével. Az az idióta is ott volt, a kocsiban cigizett, aztán anyám odahívta, az meg nagy kelletlenül kiszállt és odajött. Úgy álltak ott anyámmal, mintha az áldásomat várták volna a kapcsolatukra. Megvontam a vállam, igyekeztem nagyon laza lenni. De baromira meg voltam lepve. Fogalmam sem volt, hogy van valakije, ki se néztem volna belőle az alvajáró stílusával. És ez az egész, ilyen hirtelen! Én meg, kirekesztve mindenből, csak a kész tények, bele a pofámba! Rohadt érzés volt! Dehogy fogok itt bőgni, ezelőtt a bájgúnár előtt, juszt sem adom meg neki ezt az elégtételt. - erősítgettem magam. Próbáltam úgy viselkedni, mintha normális lenne ez az egész nyomorult szitu, hogy anyám lelép a szeretőjével és otthagyja a tizenéves lányát egy beszámíthatatlan apával.
– És ha ma lógtam volna a suliból, akkor elmentél volna búcsú nélkül? – kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.
– Ugyan már, ugyan már – hüppögött, de látszott, nem nagyon gondolták át ezt a lelépést. – Majd telefonálok, minden nap – ígérte, olyan erőtlenül, hogy abban a percben tudtam, hazugság az egész.
Aztán elmentek, én meg csak akkor kezdtem el bőgni, mikor a kocsi befordult a sarkon. Nem mentem haza aznap, minek? Apám úgysincs otthon, üljek az üres lakásban? Felmentem a barátnőmhöz, elpanaszoltam neki mindent. Piát szerzett, alaposan berúgtunk. Amikor zajongani kezdtünk, ránk nyitott a muterja, és szabályosan kidobott. Így hát hazamentem. Apám két nap után került elő, eszébe se jutott, hogy egyedül voltam. Megpróbálta félvállról venni, hogy elhagyták, szánalmas handabandázásba kezdett. Értésemre adta, hogy nem fog változni semmi, ő ezután is úton lesz. És csak beszélt, beszélt, láttam jól, hogy az önsajnálaton kívül más nem foglalkoztatja.
A következő napokban jártam ugyan suliba, de nem sok köszönet volt benne. Pimasz lettem, kezelhetetlen. Aztán valahogy megtudták a tanárok, hogy mi történt, békén hagytak. Egyébként is, minden egy kicsit szabadabb lett, az iskola is ijedten próbált igazodni az új szellemhez. A gimiben már a folyosón smároltunk, sokan meg az udvaron egy sarokban cigiztek. Nem is csináltak nagy gondot abból, hogy a füst elárulja őket, nem volt tanár, aki odament volna, hogy rájuk szóljon.
Aztán én harmadikban kimaradtam az abortusz miatt. Szülői beleegyezés kellett ahhoz, hogy megcsinálják. Úgy mondtam el apámnak a dolgot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy teherbe estem. Valósággal provokáltam, próbáltam kicsikarni belőle valami indulatot, de ő egykedvűen hallgatott. Még csak kiselőadásba sem kezdett a védekezésről. A kórház folyosóján lehajtott fejjel üldögélt, gondolom azt hitte, mindenki tudja róla, mért van ott. Aláírta a papírt szó nélkül. Meg sem próbált rábeszélni, hogy tartsam meg a gyereket, mert esetleg nem lehet több. Az abortusz napján már nem volt otthon. A küret után csak felügyelettel mehettem haza. Lobogtattam a pénzt az orvos előtt, hogy taxival fogok hazamenni, mert nincs senkim. A doki szánakozva nézett rám.
A gimit nem nagyon sajnáltam, úgy éreztem, az időmet pocsékolom azzal, ha azt hallgatom, mit mondott Kölcsey, kinn meg zajlik az élet. De valójában nem fogtam bele semmibe. Otthon sem éreztem jól magam. Apám ritka jelenlétei rosszabbak voltak, mintha állandóan otthon lett volna. Nem találta velem a hangot. Néha hozzám se szólt, de ha ivott egy kicsit, akkor be akarta pótolni, hogy hetekig nem törődött velem. Valósággal elmenekültem otthonról. Esténként szórakozni jártam, de nem olyan helyekre, ahol a fiatalok szoktak bulizni, hanem a nagybetűs éjszakába. Nem volt gond bejutni ezekre a helyekre, úgy adtam elő magam, hogy egyetlen portás sem nézett kiskorúnak. Egy ilyen bárban ismerkedtem meg Ervinnel. Negyvenes lehetett, de abból az izmos, inas fajtából, aki nem érzi kötelességének, hogy minden este halálra zabálja magát. Nem volt nehéz dolgom, hogy megakadjon rajtam a szeme. Jó alakú, csinos lány voltam, magas sarkú cipőben elláttam a legtöbb hapsi feje fölött. Manökenalkat – mondták volna rám, de nekem azért volt felül is, nem úgy, mint ezeknek a deszka csajoknak a kifutón. Tudtam jól, ha idősebbnek akarok látszani, akkor nem tinédzser cuccokban kell járnom. Inkább arra hajtottam, hogy olyan holmikat hordjak, amik a legelőnyösebbek számomra. Nem akartam mindenáron a „legutolsó” divat szerint kinézni, nem hordtam hülye frizurákat, nem festettem agyon magam, és nem aggattam magamra szörnyűségeket, csak azért, mert valaki kimondta rájuk, hogy ez a trendi. Mindig előttem lebegett, hogy ne rontsam el baromságokkal az összképet. Ma is csak ámuldozom, amikor fiatal lányokat látok bakancsban, agyontetoválva, szétmázolt arccal, szörnyűséges frizurákkal. Ezek tényleg nem tudják, hogy mitől fosztják meg magukat.
Ervinnek nagyon imponáltam, mert egész este le sem szállt rólam. De nem is nagyon bántam. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de nagyon jó dumája volt és olyan eleganciája, amit képtelenség egy korombeli suhancnak elsajátítani. Végtelenül imponált nekem, ahogy a pincérek hajladoztak előtte. A környezetemben addig soha senki - még apám sem- tudta elérni azt a fölényt, amivel Ervin rendelkezett. De nemcsak abban, ahogy kiszolgálták. Máshogy gyújt rá egy tahó, és máshogy egy úriember. Stílust nem lehet készpénzért vásárolni.
Azt hiszem, ő tanított meg mindenre. Attól se esett hanyatt, mikor megtudta a koromat. Talán még hízelgett is a hiúságának, hogy ilyen fiatal csaja van. Nagyra voltam magammal, úgy gondoltam, odalesz értem, megőrül a friss hústól, és a tenyeremből fog enni. Hát nem így történt! Gyakran előfordult, hogy felhozott valakit, persze csak nőket, ilyenkor hármasban voltunk, eleinte zavart, később egész jól megszoktam. De eltelt pár hónap és elmaradtak az alkalmi partnerek. Úgy tűnt, ketten is elegen vagyunk az ágyban. És mintha egyre fontosabb lettem volna neki. Azt bírtam benne, hogy sosem rohant le. Addig mesterkedett, amíg rá tudott hangolni engem is, hogy úgy kívánjam már, mintha ezer éve lettünk volna együtt. Nekem nagyon megfelelt ez a tempó, élveztem, hogy babusgat, és nemcsak a vágyait akarja kiélni rajtam. Amikor még a kamasz srácokkal jártam, mindig bántott, hogy ajtóstól rontanak a házba. Egyszer az egyiket meg is kérdeztem:
– Hová rohansz? Megy a vonatod?
A fiú nem sértődött meg, hanem mentegetőzni kezdett. Olyasmiket mondott, hogy nem meri előjátékra pazarolni az idejét, mert hátha közbejön valami, ő meg hoppon marad. Ránk nyithatnak, megszólal a tűzriadó a házban, földrengés lesz, meteor csapódik Európába, meg mit tudom én. Szóval iparkodni kell, mert csak az a biztos, ami már megtörtént. Hát, elég furcsa érvek, az biztos, de arra rájöttem, hogy azok a srácok, akik még alig voltak nővel, mindig sietni fognak. És nem azért, mert a földrengéstől félnek, hanem azért, mert hajtják őket a hormonok. Van is nekik türelmük az előjátékhoz?! Egy érett férfi viszont már megengedheti magának még azt is, hogy esetleg közbejöjjön valami.
Ervinnel nemcsak az ágyban volt jó. Néhány hét múlva már hozzá költöztem. Apámnak elég volt annyit mondanom, hogy találtam magamnak valakit, és kész. Ervin nagyon lazán fogta fel a dolgokat. Dőlt a pénz, csak ki kellett nyitnom a számat és már mehettem is megvenni a legújabb cuccokat. Eszembe se jutott spórolni, pedig százezrek mentek át a kezemen. Ervin adott, ha kértem és akkor is, ha nem nyaggattam a pénzért. Állandóan volt nála zsozsó, nem is kevés, egy monogramos aranycsipeszben tartotta a papírpénzeket, de akkor is a kezébe akadt jó néhány bankjegy, ha másért kotorászott a zsebeiben. Kihúzta az öklét a zakózsebből, rácsodálkozott a marék pénzre, mintha nem értette volna, hogy hogyan került oda. Számlálatlanul a kezembe nyomta:
- Menj csak cicus, nézzél magadnak valamit a belvárosban.
Naná, hogy mentem.
Ő egészen másként üzletelt, mint az apám. Szinte mindig ráért, látszólag nem csinált semmit, elég volt egy-két telefon, hogy működtesse a birodalmát. Ha üzleti megbeszélése volt, azt is elintézte a bárban az asztalunknál. Olyankor elküldött táncolni valamelyik emberével. Ezek a férfiak meg sem próbáltak bizalmaskodni velem, állandóan az asztal felé lestek, és ha megkapták a jelet, már vittek is vissza a főnöknek. Azt nem tudtam kideríteni, hogy Ervin mivel foglalkozik, igaz, nem is nagyon érdekelt. De nagyon mehetett neki a szekér, az biztos. Karácsony előtt kartonszámra álltak a pezsgők a konyhában, az emberi nem győzték széthordani különféle címekre. Kicsit csodálkoztam, hogy miért kell valakinek 16 üveg pezsgőt küldeni az ünnepekre, de Ervin mosolyogva csak annyit mondott, hogy ez az a befektetés, ami mindig meg szokott térülni. Külföldön is voltunk, csodás szállodákban, eszméletlenül gyönyörű tengerpartokon. Az a gyanúm, hogy soha a büdös életben nem fogok eljutni olyan helyekre megint. Külföldön is előfordult, hogy este a bárban vendégül látott valakit az asztalánál. Voltak olyanok is, akiket aztán az újságban ismertem fel.
Idehaza nem sok haverja volt, úgy vettem észre, azért ő sem egy könnyű eset. Tanúja voltam annak, ahogy leszerelt egy ürgét, aki lelkendezve ment oda hozzá az utcán, emlegetve, hogy együtt jártak főiskolára. A hűvös fogadtatásból megérthette az illető, hogy ebből nem lesz kapcsolatfelvétel. Ervin nem barátkozott, mert ahhoz az kell, hogy az ember elengedje magát. És őszinteség, meg odafigyelés a más bajára. Hát ő erre képtelen volt. Igazából sosem láttam feloldódni. Még akkor is tartani tudta magát, ha többet ivott a kelleténél. Néha elkeveredtünk egy-két ismerőséhez, ámulva láttam, hogy hogyan élnek egyesek. Egyszer a Rózsadombon tárgyalt valakivel, a pasas körbehurcolt minket a lakásán, hát ilyesmit tényleg csak az amerikai szupersztárok engedhetnek meg maguknak. Lejutottunk a garázsba is, azt hittem, nem jól látok. Éppen egy kamion tolatott be a falak közé és simán befért. A manus nagyon büszke volt a birodalmára, széles mozdulatokkal mutogatta a látnivalókat. Amikor oldalt fordult, észre lehetett venni a pisztolytáskát az oldalán, a revolverrel.
Ervin beszélt vagy négy-öt nyelven, nem győztem ámuldozni, hogy milyen jól pereg a nyelve külföldön is. Egyszer közlékenyebb hangulatban volt, akkor mesélte, hogy neki már a régi rendszerben is állt a zászló, hogy fejes lesz, már az előléptetéséről suttogtak, amikor összefeküdt az igazgató kiskorú lányával és csak ezért úszta meg a börtönt, mert az apuka nem akarta világgá kiabálni a szégyent. Viszont Ervint örökre száműzték a hotelszakmából, de úgy látszik volt annyira dörzsölt, hogy ne kerüljön padlóra és kiépítse a saját birodalmát.
A rengeteg pénz nem jelentette azt, hogy minden este bulizni jártunk. Néha otthon ültünk, ő ilyenkor elmerülten olvasott, én meg, aki sosem voltam valami nagy könyvfaló, a színes pletykalapokat forgattam. De aztán egy alkalommal, amikor nyaggatni kezdtem, hogy mit olvas, az ölébe ejtette a könyvet és elkezdte mesélni a sztorit. Három pasas vadászni indul valahol Amerikában, tél van, lecsúsznak az útról, a kutya kiugrik a kocsiból és elkezd üldözni egy rókát. A gazdája utána indul, szólítgatja, aztán egy erdős részen észrevesz egy repülőgép roncsot a hó alatt. A kis sportrepülő szinte ki sem látszik a hótakaró alól. Találnak egy halott pilótát a gépben meg egy táska pénzt. Persze magukhoz veszik a dohányt. A csapat esze azt mondja a többieknek, hogy egyelőre ne nyúljanak a pénzhez, nehogy gyanús legyen a költekezésük, ha valaki mégis keresni kezdené azt a négy milliót. Másnap visszamennek a helyszínre, mert úgy döntenek, mégiscsak kéne otthagyni pár százezret, hadd higgyék a megtalálók, hogy csak annyi volt a gépen. Mert az is kiderült, hogy valamiféle kábítószeres bulira használták a gépet. Aztán a helyszínen összefutnak valakivel…
- Kivel? Kivel? – érdeklődtem nagy kíváncsian.
– Holnapra befejezem, a legegyszerűbb, ha elolvasod. Annyi jó részlet van benne, kár lenne kihagyni – mondta unottan, én meg észre sem vettem, hogy másnap már falni kezdtem a könyvet. Aztán egy újabbat. Majd egy másikat. Később már nemcsak krimiket. Ervin máskor is szívesen alkalmazta azt a csalit, hogy elmondott pár részt a könyvből, de sosem volt hajlandó végigmondani a cselekményt. Így aztán rendszeressé vált, hogy mindig volt valami olvasnivaló a táskámban.
Ervin nős volt, illetve azt állította, hogy válófélben van. Soha nem képzeltem, hogy el fog venni feleségül, nem is nagyon vágytam rá. Különösen akkor nem, amikor izmos, jóképű srácokat láttam a strandon. Nem tartottam magam képesnek arra, hogy egy férfi mellett éljem le az életemet. Azt sem képzelhettem, hogy Ervint megcsalom. Értésemre adta, hogy nem osztózik rajtam senkivel. Tudtam, hogy neki is van pisztolya, nem voltam azért olyan hülye, hogy keressem magamnak a bajt. Nekem elég volt a tudat, hogy együtt vagyunk, befejezte a csajozást, nem akartam a jövőn rágódni.
Hamar beleszoktam a jóba, természetes lett minden, olyasmik is, amiről egy csóró álmodni sem mer. Buszokat meg villamosokat csak kívülről láttam, és már felismertem az étlapon a francia nyelvű kajákat is. Észrevettem ugyan a koldusokat az utcákon, de számomra annyi közük volt a valósághoz, mintha filmen láttam volna őket.
Azon a délelőttön a belvárosban mászkáltunk, persze kihasználtam az alkalmat és betegre vásároltam magam. Ervinnek hízelgett, hogy ilyen könnyen örömet tud szerezni nekem, egy fejbólintással mondott igent a legdrágább táskákra, cipőkre. Már annyi cucc volt nálunk, hogy a gorillája is kénytelen volt vinni a csomagokat. Elértünk a kocsijáig, aztán eszembe jutott, hogy a legutolsó boltból számla nélkül jöttem el. Tudtam, hogy szükségem lehet még rá, mert gyakran vittem vissza dolgokat. Persze, visszavették volna a holmit számla nélkül is a legtöbb helyen, de minek magyarázkodni egy darab cédula miatt, nem igaz? Ervin már beült a kocsiba, az embere a csomagtartót pakolta és meg visszasiettem a sarki boltba. Még az üzletig sem értem, amikor hirtelen szokatlan hangokat hallottam. Tudtam, hogy lövések, bár eddig csak filmekben hallottam ilyesmit. Azok a dörrenések elárasztottak valamiféle balsejtelemmel, de az ijedségemet legyűrte az a fajta biztonságérzet, amit Ervin társaságában szoktam érezni. Majd hirtelen néma csend, a megdermedt forgalom csendje, aztán mintha nagyobb hangerőre kapcsolták volna az utca zajait. Rémült kiáltások, sikolyok, dudaszó, lábdobogások, káosz és riadalom. Rohantam a kocsi felé. Embergyűrű vette körül az autót, alig tudtam átfurakodni. Először a kocsi hátulját pillantottam meg. Ervin embere a nyitott csomagtartónál feküdt, feje körül sötét, olajos fénnyel terjedt szét a vér. Közelebb léptem. A kocsi hátsó ajtaja nyitva volt, láthattam Ervin megmerevedett testét és a hátrahanyatló fejét. Homlokán sötétvörös, ragacsos kormos lyuk tátongott. Bénultan, tágra meredt szemmel bámultam Ervin üveges tekintetét, még a sírás sem tudott feltörni bennem, annyira sokkolt a látvány. Aztán valaki elvonszolt onnan.
Nem maradt emlékem a következő pár óráról. Valahogy hazakeveredtem, de úgy éreztem, hogy belázasodtam és nem bírom elviselni a nyomást a fejemben. Minden felkavarodott bennem. Egy pillanatra még valamiféle ostoba öröm és megkönnyebbülés is átfutott rajtam, a tudattól, hogy én megúsztam élve. De aztán a mindenre rátelepedő kép, újra és újra. Ervin, a hátsó ülésen.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Tébláboltam a lakásban, próbáltam felhajtani pár pohárral, hátha az meghozza a felejtést. Aztán a kaputelefon berregése. Nem tudtam ki keres, de megváltásnak éreztem, hogy nem leszek egyedül. Egy nyugodt férfihang szólt a készülékbe, azt mondta, a rendőrségtől van, és néhány adatra lenne szüksége a nyomozáshoz. Pohárral a kezemben, a nyitott ajtóban vártam rá. De nem egyedül jött, úgy látszik, ezek sosem járnak egyedül. Talán tíz percet voltak ott, az idősebb felírt néhány dolgot, amiket fél- bódulatban mondtam. Nem hiszem, hogy bármire is mentek volna a zavaros válaszaimmal. De a kérdések sem voltak jók semmire. Mintha nem is egy gyilkosság lett volna napirenden, hanem egy bolti lopás. Nem éreztem rajtuk az érdeklődés szikráját sem. De a nagyobb baj az volt, hogy részvétet sem. Lehet, hogy ez a gazdag áldozatnak szólt, de az is lehet, hogy szakmai ártalom. Úgy látszik, a fásultság nem ismeretlen dolog egyetlen munkakörben sem.
A két férfi távozott, újra egyedül maradtam. Nem tudtam egyhelyben maradni, azt fontolgattam, hogy elmegyek valahová, olyan helyre lehetőleg, ahol nem emlékeztet minden rá. Ismét csengettek. Gépiesen nyitottam a kaput, szinte biztosra vettem, hogy a nyomozók jöttek vissza. Nyilván újabb adatokra van szükségük, hogy elfoghassák a gyilkost. Hogy is gondolhattam, hogy ez ennyiben maradhat.
Kopogtak az ajtón, kinyitottam. Két nagydarab férfi és egy középkorú nő hatolt a lakásba. Az asszony közölte, hogy ő Ervin felesége és rám kiabált, hogy azonnal takarodjak innen. Valósággal kituszkoltak az ajtón, csak egy kis kézitáskába engedtek pakolni, az összes cuccom ottmaradt. Nem volt erőm az ellenállásra, de nem is lett volna értelme. Védtelen voltam és baromira sajnáltam magam. A lakás, a ruhák, az ékszerek, az egész addigi életem! Majdnem négy évig éltem valakivel, és nincstelenül kellett világgá futnom. Azok a szemetek még a készpénzt sem hagyták felmarkolni a fiókból. Az egyik még a retikülömet is átnézte, csak pár száz forintot hagyott nálam.
Legalább a telefonom megmaradt! Sorra vettem, hogy kikre számíthatok. Amíg Ervinnel voltam, azért akadtak tartós kapcsolatok is, olyanok, akiket párszor meghívott hozzánk. Érdekes, hogy mi nemigen jártunk ezek lakásán. Ki tudja, tán a biztonság miatt. Elkezdtem hívogatni az ismerős számokat, de nem sok köszönet volt benne. Legtöbbször csak az üzenetrögzítőt hallhattam, de olyan is volt, aki nyomatékkal megkért, hogy felejtsem el a számát. Az egész csak arra volt jó, hogy lemerüljön a készülékem.
A családomtól sem várhattam semmi jót. Anyám Angliában élt, néhány suta, pármondatos telefonbeszélgetésen kívül más kapcsolatom nem volt vele, az utóbbi hónapokban nem is hallottam róla. Apámról sem tudtam sokat, vele nem beszéltem azóta, mióta leléptem otthonról. Elköltözésem remek ürügy volt arra, hogy megsértődjön és így nem kellett törődnie velem.
Aztán csak elindultam hozzá. Sokáig toporogtam a ház előtt, míg végre erőt vettem magamon, hogy csöngessek, mert természetesen már kulcsom se volt. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem lesz otthon, nem is tudom mire számítottam. Egy nő szólt bele a készülékbe, de ahelyett, hogy beengedett volna, csak annyit mondott, hogy mindjárt lejön. Meg is jelent hamarosan egy középkorú semmitmondó külsejű asszony, karján egy gyerekkel. Érdekes, hogy akkor nem is a saját helyzetem foglalkoztatott, inkább az, hogy egy ekkora gyereket már nem kéne cipelni. Két perc alatt értésemre adta, hogy apámnak új családja van, nem számíthatok semmire. Még folytatta volna, de szó nélkül otthagytam. Fáradt voltam és éhes. Kikeveredtem a körútra. Vécére kellett mennem, bementem egy gyorsbüfébe, de a mosdónál a vécésnéni az utamat állta. A blokkot kérte, mert anélkül nem engedhet be. Kotorászni kezdtem a retikülömben, de csak némi apró akadt a kezembe. A többi elment napközben az utazásra. A maradék még egy szendvicsre sem volt elég. Odafordultam az öregasszonyhoz, megpróbáltam nagyon kedves lenni. Végignézett rajtam, gondolom felmérte a ruházatomat és makacsul nemet intett. Egy parányi asztal mögött ült, onnan osztogatta a vécépapírt. Az az asztalka nem tartozhatott az üzlet berendezéséhez, gondoltam, ha ez hazulról hoz be magának egy bútordarabot, akkor ennek hatalomvágya van, amit most próbál kiélni. Hátat fordítottam neki és végigmértem az asztaloknál ülőket. A nyugdíjasnak látszó fazonnal nem is kísérleteztem, ezekre rá van írva, hogy nincs pénzük. Egy kövér hapsi tömte magába a hamburgert a másik asztalnál, na, az ilyen is előbb fullad meg a félrenyelt kajától, minthogy segítsen másokon. Az az anyuka a kamasz fiával már könnyebb esetnek látszott, de ezeknek meg nem hiányzik, hogy a gyerekük rajtam legeltesse a szemét. Aztán megpillantottam azt a diákos kinézetű, szemüveges férfit, aki elmerülten olvasott egy könyvet és tán azt sem tudta, hogy mit rágcsál közben.
– Ne haragudj, ki tudnál segíteni annyival, hogy vegyek valamit? Nem akarnak beengedni a vécére blokk nélkül. – hadartam, meg se várva, hogy felnézzen a könyvből.
Végtelen zavarba jött. Ez olyasféle idegességnek látszott, mint mikor egy férfi abszolút nem tud mit kezdeni a másik nemmel. Krákogott valamit majd elővette a pénztárcáját. Kicsípett belőle egy bankjegyet.
– Ennyi elég lesz? – kérdezte olyan szégyenlősen, mintha legalábbis ő kért volna kölcsön. Elrohantam venni valamit, hogy végre bejussak arra az átkozott vécére. Aztán mikor végeztem, visszamentem a fiúhoz.
– Még egyszer köszönöm, ha megadod a címed, ígérem, eljuttatom neked a pénzt.
– Á, nem érdekes, - legyintett, bár láttam az előbb a pénztárcáján, hogy nincs valami jól eleresztve.
Beszélgetni kezdtünk. Illetve inkább ő kérdezett és én válaszolgattam. Amikor előadtam neki, hogy mi történt velem, olyan abszurdnak tűnt az egész, hogy nem csodálkoztam volna, ha egy szavamat sem hiszi el. De láttam rajta, hogy nem kételkedik. Borzongva faggatott újabb és újabb részletekről, elhűlve hallgatta, hogy milyen tragédia részese voltam. Aztán, mint akinek hirtelen megvilágosodik valami:
– Akkor most nincs hol aludnod? – kérdezte, miközben izgatottan feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét. - Feljöhetsz hozzám, de ne számíts valami nagy fényűzésre. Azért a váróteremnél biztos jobb lesz. – nyugtatgatott.
Felkászálódtunk, és kimentünk az utcára. Próbált mindenütt előre engedni, de az utcán már nem tudta titkolni, hogy erősen sántít. Tudtam, hogy nem illik ilyesmire rákérdezni, de az is nagyon hülyén vette volna ki magát, ha úgy teszek, mintha normális lenne, hogy lépésenként kibillen az egyensúlyából. Nem lettem volna meglepve, ha bot van a kezében, hiszen olyan erősen húzta a jobb lábát.
– Baleset? – kérdeztem részvéttel, a lábára mutatva.
– Ja, úgy is lehet mondani. - Igyekezett másra terelni a beszélgetést, én meg nem faggattam. Mégis, valahogy közlékenyebb lett. És már nem iparkodott azon, hogy titkolja fogyatékosságát. Kiderült, hogy valami maszeknak dolgozik.
– Ülőmunka – tette hozzá gyorsan. Közben befordultunk egy mellékutcába és eljutottunk egy nagyon hervadt bérházig. A gyomrom táján görcsös fájdalom keletkezett a gondolatra, mikor eszembe jutott, hogy tegnap még Ervin mellett aludtam abban a gyönyörű, tiszta és napfényes lakásban.
A lépcsőház még szörnyűbb volt, mint ahogy azt az utca sejtetni engedte. Málló vakolat falfirkák, kosz, lepusztultság, húgyszag, és valamiféle sűrű elmúlás-hangulat, amitől úgy éreztem magam, mint egy rab, aki erőtlenül tűri, hogy akasztani vigyék. De nem volt más választásom, baktattam a fiú után, akiről már megtudtam, hogy Mártonnak hívják. Felértünk az első emeletre, szerencsére nem kellett több lépcsőt mászni. A lakás sem árasztott vidámabb hangulatot, bár azért látszott, hogy megpróbálják rendben tartani. Valósággal sokkolt a szobák magassága. Nem is értettem, hogy valaha miért gondolták természetesnek ezeket a méreteket. A régimódi ajtók és az elérhetetlen magasságban lévő plafonok alapján kezdtem azt hinni, hogy annak idején jóval magasabb emberek éltek itt.
Márton otthonosan mozgott a sok régi bútor között. Teát főzött, kikészített egy kis kekszet is, na gondoltam, most rátér a tárgyra. Mindjárt előkerül valami ital is és már csak valami lassú, családalapító szám hiányzik a magnóról. Aztán majd birkózhatunk, mert engem ugyan ma nem kap meg senki, akkor sem, ha megmentett az utcán alvástól. De Márton nem vett elő innivalót és nem tett fel semmiféle zenét, hanem megkérdezte, hogy nem vagyok-e fáradt egy kis beszélgetéshez. Mert ha igen, akkor megágyaz nekem, ő meg a heverőn alszik. – Na, - gondoltam magamban – hál’Istennek ez a kimértebb típus, nem csalt a látszat. Ennek előbb udvarolni kell, hogy ágyba vigyen valakit.
– Beszélgessünk, úgysem tudnék aludni. – mondtam a teát kortyolgatva, de igazság szerint már nem volt erőm semmihez, csak féltem az elalvás előtti sötétségtől. Márton végignézett rajtam és mintha belém látott volna:
- Feküdj csak le. Pihenned kell. Égve hagyom a kislámpát, úgy biztos könnyebb lesz.
Hamarosan ágyba kerültem. Az idegen szoba, a különös szagok, a furcsa, szokatlan neszek, a reménytelen helyzetem úgy felerősítették az önsajnálatomat, hogy elkezdtem sírni. Márton csendesen annyit mondott a heverőn:
- Nem hiszem, hogy vallásos vagy, de most próbálj Istenre gondolni. Meglátod, segíteni fog!
Úgy meglepődtem, hogy valóban kizökkentem a fájdalmamból. Hamarosan mélyen aludtam.
Reggel Márton már a konyhaasztalnál ült és olvasott, mire megébredtem. Szerény reggelivel várt, én már neki is akartam esni az ételnek, de láttam, hogy Márton lehajtott fejjel rövid imát mormol, mielőtt falatozni kezd. Zavartan csatlakoztam hozzá. Úgy vettem észre, hogy kissé megváltozott a viselkedése. Mintha magabiztosabb lett volna, mint tegnap este. Ült velem szemben a konyhaasztalnál és a szemembe nézve lassan beszélni kezdett:
- Nézd, semmi sem történik ok nélkül. Hinned kell, hogy ez a csapás, amin keresztülmentél arra volt jó, hogy rátalálj a helyes útra. Mert eddig tévelyegtél, még akkor is, ha te most ezt nem vagy hajlandó elismerni. Sokan vannak így, hidd el! Én is közéjük tartoztam. Nekem a vallás pár éve még nem jelentett semmit. Még a balesetem után sem akartam imádkozni. Nem hittem az egészben, érted?! Aztán egy nap, az utcán mentem, hatalmas tömeg volt és hirtelen meg kellett állnom. Rám tört valamiféle gyengeség, elvánszorogtam a falig, meg kellett kapaszkodnom. Hirtelen eltűnt mindenki mellőlem és tisztán, érthetően hallottam egy hangot, olyan erős volt, mint az égzengés. „ - Térj meg! Higgyél és bízzál!” – zengte a hang, aztán újra ott álltam a tömegben. Nem volt erőm továbbmenni, vártam, hogy újra jöjjön ez a jelenség. Mert az valami fantasztikus érzés volt! Ijesztő, de nagyon szép! Nagyon vágytam rá, hogy megismétlődjön. Az Úr és én. És az Úr csak nekem beszél. Az egész világon csak ketten vagyunk azokban a pillanatokban. Ő és én. Mintha kiléptem volna a jelenből. Nekem ez a csoda már megelőlegezte az örökkévalóságot.
Zavartan bólogattam, amíg beszélt, közben átvillant rajtam, hogy egy vallási fanatikussal hozott össze a sors.
– Te hogy állsz a hittel? – kérdezte.
Zavartan krákogtam, megpróbáltam időt nyerni:
– Hááát, az a helyzet, - kezdtem hozzá, - hogy én most körülbelül olyan állapotban lehetek, mint te a megvilágosodás előtt. Nekem is szükségem lenne egy ilyen látomásra, hogy hinni tudjak.
– Az Úr nem jelenik meg mindenki előtt! – mondta némi büszkeséggel a hangjában. – De éppen azért vagyunk mi, kiválasztottak, hogy a tévelygőknek segítsünk eljutni a megtisztulás állapotába.
– Na, jól nézek ki, - gondoltam magamban – ez nem fog leszállni rólam. De nincs hová mennem! Mit veszhetek, ha érdeklődést tanúsítok? És ki tudja, tán tényleg hívő lehetek. Biztosan rám férne.
Szerencsére Márton megérezte, hogy nem szabad ajtóstól rontania a házba. Nem ragozta tovább a témát, inkább azon iparkodott, hogy jól érezzem magam. Felajánlotta, hogy kisegít némi készpénzzel, hogy vehessek magamnak néhány holmit. Már nyitotta is a tárcáját, kivett belőle néhány ezrest és a kezembe nyomta.
- Van itt a közelben egy bolt. Valami Second Hand shop, vagy mi a neve. Egész elfogadható cuccaik vannak.
Szégyenlősen a pénzért nyúltam és közben eszembe jutott, hogy nem is olyan rég a belváros legmenőbb butikjaiban szórtam a pénzt. Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet.
Márton úgy döntött, hogy kezébe veszi a sorsom. Kifaggatott, hogy értek-e valamihez és hogy mihez lenne kedvem.
– Leginkább valami üdüléshez egy napfényes tengerparti szállodában – dünnyögtem magamban és vállvonásaimból kiderült, hogy nem értek semmihez.
– Talán megpróbálhatnánk Rózsi nénit. – mondta némi töprengés után. – Házakhoz jár takarítani, már alig győzi, mindig keres maga mellé valakit. – Hogy én, vécét pucoljak, - ágaskodott bennem az öntudat, de aztán rájöttem, jobb, ha hallgatok. Márton telefonálni kezdett, mikor letette a készüléket, összedörzsölte a tenyerét.
– Remek! Holnap fél nyolcra érted jön, felvesz a kapu előtt. Kész főnyeremény, hogy nem kell buszozni valami ismeretlen címre. – lelkendezett. – Ha meg lesz veled elégedve, tuti, hogy állandóan lesz munkád. Aztán nem kell életed végéig ezt csinálni, de most az a legfontosabb, hogy meg tudj állni a saját lábadon.
- És mennyit fizet? – kérdésemre lefagyott Marton arcáról a mosoly.
– Nem tudom – krákogta. – De nem szokott becsapni senkit. A hitközségből ismerem, tudom, mit beszélek. És most minden fillér számít, nem igaz?!
Este nehezen aludtam el. Nemcsak az idegen hely miatt, de aggasztott a másnapi találkozás is. Múlt héten még egy háziállatért nyaggattam Ervint, holnap meg hajkurászhatom a pormacskákat, na, szépen vagyunk.
Reggel, már a kapuban várakoztam, amikor a járda mellé gördült egy piros FIAT. Egy hidrogén szőke, erősen kifestett nő integetett a volán mögül. Hát, nem egészen így képzeltem el Rózsikát. Nekem addig a takarítónő, az olyan vödröket cipelő, elnehezült, farban erős, flórharisnyás vénasszonyt jelentett, ez meg itt egy korát meghazudtoló, ötvenes üzletasszony, magas sarkú cipőben. Rózsi alaposan végigmért, de arckifejezéséből nem tudtam kiolvasni semmit. Beültem mellé, Rózsi gázt adott, a kocsi megugrott, száguldani kezdtünk. Mi tagadás elég sajátságos vezetési stílusa volt. Két kézzel markolta a volánt, kissé előrehajolva figyelte az utat, de eszébe sem jutott lassítani a zebránál és az útszűkületnél. Hirtelen belém villant, hogy bizonyára rövidlátó és hiúságból nem hord szemüveget. Rózsi közben magyarázni kezdett:
- Budára megyünk. Ma egy régi ügyfélnél kezdünk. Általában rámegy a napom egy ilyen házra, de hogy most te is itt vagy… remélem, dél körül végzünk. Úgy látom, nem hoztál magaddal uzsonnát. Pedig jó lesz az ilyesmire gondolni, mert nem lehet kiszaladgálni a boltba nap közben.
Átkeveredtünk Budára, a kocsi felkapaszkodott az emelkedőkön, egy rózsadombi mellékutcában Rózsi lassított, majd megállt egy magas kőkerítés előtt. Kotorászni kezdett a táskájában, előkerült egy távirányító, Rózsi színpadias mozdulattal előre tartotta, lenyomott egy gombot, éreztem ez az egész ceremónia leginkább nekem szól. A súlyos vaskapu hangtalanul megmozdult, begördült a kerítésbe Rózsi olyan elégedettséggel hajtott rá a kerti útra, mintha a saját birtokára érkezett volna. Néhány oldalpillantással próbálta nyugtázni ámulatomat. Megpróbáltam áhítatos pofát vágni, nem akartam elárulni neki, hogy pár napja még az én zsebemben is volt ilyen kapunyitó. A ház elképesztően nagynak tűnt. Ha engem kérdeznek, rögtön rávágom, hogy egy ilyet egy hét alatt sem lehet kitakarítani. Rózsi kiszállt, a csomagtartóhoz lépett, egy tömött szatyrot emelt ki:
- Itt van a váltás ruhám, amiben melózni szoktam. Tudom, sokan a munkáscuccaikban jönnek át a városon, de hidd el, másként néz rád a kuncsaft, ha tisztességesen fel vagy öltözve. Legközelebb te is hozzál másik holmit, arról nem is beszélve, hogy legalább megkíméled a jobb ruháidat.
Nem akartam felvilágosítani, hogy egyelőre a legjobb meg a legrosszabb cuccom, az a farmer, amiben lát.
Rózsi előkotort egy kulcscsomót, ajtót nyitott, kikapcsolta a riasztót. Sugárzott róla a büszkeség, hogy ennyire megbíznak benne a háziak. Én közben már a méreteken és a zsúfoltságon ámuldoztam. A berendezésen látszott, hogy jól vannak eleresztve a háziak, de Ervin tanítása jutott eszembe: Nem kell mindenünket kipakolni, amink van, mert jobban érvényesülnek a tárgyak, ha levegő van körülöttük. Hát itt aztán szó sem volt mértéktartásról.
– Hát ez olyan, mint egy bútorraktár. – csúszott ki a számon.
Rózsi nem vette jó néven megjegyzésemet.
– Az ő dolguk. A mienk meg az, hogy tisztán tartsuk. Ügyelj arra, hogy ne változtass semmit. Ha port törölsz, mindig oda tedd vissza a dolgokat, ahonnan elvetted. És nehogy eltörj valamit! A múltkor mesélte a tulaj, hogy valami múzeum akarja kölcsönkérni az egyik vázáját. Gondolhatod! Szóval, ha letörölsz valamit, az egyik kézzel fogod, a másikban meg a porrongy – és már mutatta is.
De aztán úgy alakult, hogy nem kellett bemutatnom a portörlő tudományom. Ki sem tudtam keveredni a konyhából, meg a fürdőszobákból délig. Szinte fojtogatott a polcokon és a konyhapulton álló holmik sokasága. Úgy tűnt, elég jól veszem az akadályokat, csupán arra kellett kérnem Rózsit, hogy mutassa meg, hol kell beindítani a porszívót. A fene gondolta volna, hogy már efféle rakétakilövő formájú gépek is forgalomban vannak.
Egy óra felé jöttünk el, Rózsi elégedettnek látszott.
– Délután átmegyünk egy masszás szalonba, most újították fel, a folyosót fogjuk vaxolni. Gondolom, még nem láttál ilyesmit. Megmutatom, hogy működik a gép, aztán majd egyedül is boldogulni fogsz vele.
Megérkeztünk, Rózsi nekilátott előkészíteni a padlót, ami abból állt, hogy szétkente a viaszréteget a linóleumon egy nyeles felmosóronggyal. Majd előrángatta a masinát a raktárból. Ezúttal nem öltözött át, így magas sarkú cipőben és szolid kiskosztümjében vette kézbe a gép irányító rúdját.
– Ha bekapcsolod, és elbillented a rudat, nagyon vigyázz, mert elránthat,- magyarázta. – De ha rájössz a fortélyára, gyerekjáték lesz vezetgetni a gépet a padlón.
Rózsi mindjárt be is akarta mutatni a tudományát, maga felé húzta az indítókart, a gép meglódult, a falnak csapódott, magával rántva Rózsit. Egy hatalmas robaj után a gazdátlan gép azonnal megállt, Rózsi meg ott feküdt a gép mellett, elterülve. Alaposan megüthette magát, de nem mutatta előttem. Nevetve tápászkodott fel, remélve, hogy ez a könnyedség feledteti a felsülését.
– Látod, így nem szabad megdönteni, mert akkor te is így jársz.
Kezdett olyan színezete lenni a dolognak, mintha csak oktatási célból vágódott volna el. De azért gyorsan kiszaladt cipőt cserélni és visszatérve, nagy óvatossággal újra beindította a gépet. Pár perc múlva már én is átvehettem, remegő kézzel kapaszkodtam a rudakba, de aztán kezdtem ráérezni, hogy mennyire szabad döntögetnem az irányító kart.
Rózsi még két napig velem volt, árgus szemmel figyelve próbálkozásaimat. Sokszor ellátott tanácsokkal, ezek mindig magától értetődő dolgok voltak, biztos én is úgy csináltam volna, de szüksége volt ezekre az intelmekre, tán azért, hogy éreztesse velem, takarítási tudományommal soha nem fogok eljutni olyan magasságokba, mint ő. Harmadik nap már önállóan indulhattam útnak, persze buszozhattam a címekre. Közben a fizetésem is kiderült, az összeg nevetségesen csekély volt, de valójában nem volt viszonyítási alapom, azt hittem, ez a normális, amit ilyen munkáért kaphat az ember. Az viszont kiderült, hogy ebből még egy nyavalyás albérletre sem fog telni. Élvezhettem tovább Márton vendégszeretetét. Ő meg sem próbált közeledni, amit megkönnyebbülve vettem tudomásul. Rohadt dolog lett volna birkózni vele az ágyban, miközben az utcán alvástól mentett meg. És az volt az igazság, hogy Ervin elvesztésén sem tudtam túl tenni magam. Ha reggel öltözni kezdtem, a tükör előtt feltettem magamnak a kérdést, hogy tetszenék neki jobban, leeresztett hajjal, vagy hátul összefogva. Görcsbe rándult gyomorral eszméltem rá, teljesen mindegy, hiszen ő már nincs többé. Ha az üzleteket jártam, és felpróbáltam valamit, szinte hallottam Ervin hangját:
- Ha egy kiegészítő túl harsány, elvonja a figyelmet az igazi ruhadarabról. Ha rikít a sálad, nem fogják észrevenni a blúzodat. Használj komplementer színeket, de nem csak az öltözködésnél, a sminkednél is. A kék szemedhez jól fog menni a zöld árnyalata a szemhéjon.
És én még azt hittem, hogy már tudok mindent, ami egy klassz külsőhöz kell! De hogy ő honnan tudta mindezt, az rejtély maradt. Sorra idéztem magamban intelmeit, bár tudtam, mostanában szó sem lehet arról, hogy jól ápolt és elegáns legyek.
Az újságok eleinte alaposan felfújták ezt a gyilkosságot, minden címlap ezt harsogta. De persze nem sikerült a tettesek nyomára bukkanni. Eltelt néhány nap és az első oldalon már valami részegen karambolozó színésznővel foglalkoztak. Az újságokból tudtam meg a temetés időpontját is, terveztem is, hogy elmegyek, de tudtam, semmi értelme, ha egy fa mögött lesem a szertartást. Ahhoz meg úgysincs jogom, hogy leüljek a gyászolók közé.
Vasárnap elkísértem Mártont a gyülekezetébe. Egy hagyományos templomra számítottam, de meglepetésemre egy kultúrterem-szerű épületben jöttek össze a hívők. Elég szép számmal voltunk a teremben. Izgatott zsongás hallatszott mindenfelől, Márton régi ismerősként üdvözölt vagy egy tucat embert. Az emelvényen nem láttam semmi vallásos jelképet, csak egy egyszerű fakeresztet, és egy zászlót, amelyről meg sem tudtam állapítani, mi lehet rajta, hiszen redőkben lógott a rúdon. A terem elcsendesedett, amikor egy fiatal férfi lépett a színpadra. Néhány bevezető mondat után énekelni kezdett, meglepően dallamos számokat, a háttérből megszólalt a zenekari kíséret is. A tömeg tapsolva, ütemesen ringatózva követte a ritmust. Hát ez jobb, mint amire számítottam – gondoltam megkönnyebbülten, én is tapsolni kezdtem, oldalt pillantva láttam Márton arcán az elégedettséget. Aztán jó páran jöttek a színpadra, mindenféle közleményeket mondtak be, a lényeg szinte mindig az volt, hogy adakozásra buzdították a hallgatóságot. Aztán bemondtak egy nevet, kitört az éljenzés. Harsona recsegett a hangszórókból, és kivonult a színpadra egy erősen elhízott férfi, a tömeg ujjongva fogadta. A férfi beszélni kezdett, a bibliát idézve, de néhány perc múlva már a modern családi élet volt terítéken. A szónoklat elég hosszadalmas volt, kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet. A férfiban is zavart valami, talán a magabiztossága. Igen, tán az a birtokon belüliség, az a bennfentesség, hogy lám, ő jóban van az Úristennel. Aztán az egész dolog felerősödött, a férfi szinte dörögte a szónoklatát, majd lejött a pódiumról és odalépett egy erősen bódultnak látszó idős emberhez.
– Neked mi a bajod? – kérdezte, vagy inkább üvöltötte az öreg arcába.
– Elhagyott az erőm, nem tudom emelni a karomat - mondta az öreg, közben egy reménytelen kísérletet tett a jobb kezével.
– Az Úr erőt adott nekem, hogy meggyógyítsam a híveit! És most meggyógyítlak téged! – dörögte a szónok. - Áld a mi Urunkat és gyógyulj meg! – kiáltotta az öregnek és a homlokára tette a kezét.
Az öreg bénultan állt, majd rángatózni kezdett és összecsuklott. Többen odaugrottak, hogy felfogják az esést. Az öreg lassan kinyitotta a szemét, felállt, majd felemelte a jobbját és diadalmasan kőrözni kezdett a karjával. A tömeg üvölteni kezdett. A csoda megismétlődött még két alkalommal, már leírhatatlan volt a hangzavar. Márton fülébe kiabáltam:
- Te miért nem mész oda? Téged is meggyógyít.
Márton szinte restelkedve válaszolta:
- Azt hiszem, még jobban el kell mélyülnöm a hitben. Nem próbálkozhatok minden héten. Ha sorra kerülök, biztosra akarok menni.
Nagyot nyeltem. Már volt szerencsém látni Mártont az esti vetkőzés közben, lábán egy iszonyú forradás futott végig, elcsodálkoztam, hogy egyáltalán képes járni ilyen állapotban. Hát, tényleg valami hatalmas csodára lesz szükség! – gondoltam keserűen. Mert láttam én azt a kisöreget a szertartás előtt is. Fel sem tűnt, hogy valami baj lenne a karjával. És a többi „gyógyultan távozó” sem mutatta jelét az énekek alatt, hogy annyira szenvedne. Hát ez nem az én asztalom – húztam el a szám.
A szertartás utáni nagy kavarodásban Márton bemutatott néhány embernek. Cinkos mosolyukból azt szűrhettem le, ezek most azt hiszik, hogy mi együtt járunk. Aztán az egyik idősebb asszony félre is vont.
– Látom Mártonnak vagy. – tiltakozni sem volt időm, már folytatta - Nagyon örülök, hogy összekerültetek! Már igazán megérdemelne ez a fiú egy kis boldogságot. Szenvedett eleget. – sóhajtott.
– Hát, vigyázunk egymásra – mondtam kimérten.
– Így helyes! – nyugtázta. – Az Úr is megbocsát mindenkinek, ő is letöltötte a magáét, most már joga lenne a normális élethez.
– Szerintem is – nyögtem ki, azt a látszatot keltve, hogy tudok mindent.
Este szabályosan letámadtam Mártont. Nagyon nem akart beszélni, végül azt hiszem, az győzte meg, hogy kijelentettem, egy vallásos ember nem vezetheti félre a másikat. Akadozva előadta, hogy tinédzser fejjel részegen vezetett egy autót, a fának rohantak, az egyik utasa meg is halt. Őt is félholtan húzták ki a roncsok alól, majdnem le kellett vágni a lábát. Amikor itt tartott a vallomással, félrehúzta homlokán a haját. Egy mély horpadást takart a mindig gondosan előrefésült frizura.
– Meg vagyok bélyegezve! – sóhajtotta. Láttam, a sírás kerülgeti.
– Akkor ez a megvilágosodás nem is az utcán történt, ugye? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Nem. – mondta lehajtott fejjel. - Bejött hozzám a kórházba a halott barátom mamája, megállt az ágyamnál és csak sírt. Legalább szidott volna! Ott feküdtem felpolcolt lábbal, kötéssel a fejemen, a fél szemem leragasztva, ő meg csak nézett rám és folytak a könnyei. Csak állt ott, én meg üvölteni szerettem volna, hogy bocsásson meg, de csak azt ismételgettem, hogy elromlott a fék. Mint egy szemét, rohadt hazudozó tetű, aki még ezután sem tud őszinte lenni. Ő ott állt, nem hazudtolt meg, nem vont kérdőre, csak letett az éjjeliszekrényre egy fényképet. Először azt hittem, a fiáról, de amikor megnéztem a képet, láttam, hogy Jézus van rajta. Egész éjjel bőgtem, és rájöttem, hogy még egy Miatyánkot sem tudok elmondani. Aztán leültem a magamét, és amikor kijöttem, megkerestem ezt a gyülekezetet. Nem ők voltak az elsők, ahová betértem, de talán itt éreztem először azt, hogy ez valami mai dolog és nem egy rutinos istentiszteleten vagyok.
Aznap éjjel együtt voltunk. Nem is tudom, hogy kezdődött. Először csak vigasztaltam, azok a simogatások bátorították arra, hogy megcsókoljon. Ilyen bánatos, szomorú, indulatok nélküli szexben még soha nem volt részem, úgy éreztem, mintha nem egymáson lennénk, hanem valami irdatlan messzeségben egymástól. Én Ervin emlékével viaskodtam, ő meg a saját fantomjaival küszködött. Nem hozott megváltást egyikünknek sem.
A hétköznapjaim egyhangúan teltek. Napközben a takarítás, este, kettesben Mártonnal. Nem is nagyon erőltettük az újabb együttléteket. Elkísértem a vasárnapi összejövetelekre, mert éreztem, elvárja tőlem. De mát tudtam, hogy hatástalan marad számomra mindaz, ami ott elhangzott. Sőt, egyre tisztábban, élesebben láttam az ellentmondásokat. Az is úgy meglepett, hogy a hívők teli torokból harsogták a szent énekeket, aztán pár perc múlva már arról beszélgettek, hogy ki milyen kocsit cserélt, meg hogy hol érdemes aranyat venni. – Miért versengenek ezek a világi javakért, nem elég nekik az örök üdvösség?! – kérdeztem magamtól. De volt kitől példát vegyenek. A gyülekezet vezetője sem tudott annyira ájtatos lenni, hogy a szónoklat végén ne buzdítsa serényebb adakozásra a híveit. Az is nyílt titok volt, hogy rendszeresen kalapoztak neki, ilyenkor egy–két alázatos fazon szinte követelte a pénzt, amit aztán átnyújtottak a főnöknek sűrű hálálkodások közepette. Hát, elég jól lehet élni a hitből, legalábbis egyeseknek – summáztam.
Maradtam Mártonnal, mert nem volt hova mennem. Aztán az egyik vállalatnál, ahol rendszeresen takarítottam, a kezembe nyomtak egy gondosan lezárt borítékot, azzal a kéréssel, hogy adnám át Rózsikának. A csekk van benne a havi takarításért. - magyarázták. Amikor egyedül maradtam, a villanykörtéhez tartottam a borítékot. A számok jó kivehetően hirdették, hogy Rózsika komoly tízezreket markol fel azért a munkáért, amit egymagam végzek, és amiből én csak pár ezer forintot látok. Délután átadtam neki a borítékot, felvettem a nekem járó pénzt és megmondtam, hogy most már keressen más madarat. Rózsi habogni kezdett, hogy a költségek, meg ilyesmi, de leintettem. Feketén dolgoztam neki, akkor ne hivatkozzon nekem a járulékokra. Tudtam, Mártonnál sem maradhatok, ha itt elszakítottam a cérnát. Este összecsomagoltam, egy sporttáskába befért mindenem. Márton nem rendezett jelenetet, látszott rajta, hogy lélekben felkészült már erre a veszteségre. Talán betudta vezeklése újabb állomásának, hogy magára hagytam. Győzködött ugyan, hogy ne rohanjak világgá, mert nincs hová mennem, de engem már hajtott valami tovább.
Megint az utcán voltam. Gondoltam, buszra szállok, lemegyek vidékre, keresek valami gyógyszállót, annyi ilyesmi nyílt mostanában, tán csak alkalmaznak. Hát ennyire hülye voltam, hogy hittem még ilyesféle csodákban. A Duna part felé tartottam, esteledett, a körúton már színesen villogtak a neonok. Egy házfalon öles hirdetésen akadt meg a szemem. Táncosnőket felveszünk! Könnyű munka, jó fizetés, stb. cím és telefonszám a plakát alján. A megadott cím két sarokra volt tőlem. Ezt jó jelnek véltem. Gondoltam körülnézek, mielőtt bárkinek is bizonygatni kezdeném, hogy remekül tudok táncolni. Meredek lépcsősor vezetett a létesítményhez, hát nem volt valami bizalomgerjesztő a bejárat. Elrongyolódott plakátokon kellették magukat a lányok, különféle pózokban. Nem tűnt valami osztályon felülinek a kínálat. Vettem egy mély lélegzetet és benyomtam az ajtót. Egy hosszú teremben találtam magamat. A fal mentén videokazetták meg szexuális segédeszközök sorakoztak a polcokon, a másik oldalon egy terebélyes pult mögött két pasas bámult rám, leplezetlen kíváncsisággal. Ez bizonyára nem csak a külsőmnek szólt. Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen nő a teremben. Már láttam a szemükön az ítéletet, hogy na, itt ez a leszbi, aki csajokat akar bámulni. Nagy határozottan letettem a pénzt a pultra és magamhoz vettem az érméket. Követni kezdtem a falra festett nyilat a fülkékhez. Egy újabb forduló és máris egy sötét folyosón voltam, ahol apró kabinajtók sorakoztak, a legtöbbjük nyitva. Beléptem az egyikbe, és gondosan ráfordítottam a zárat. Szemem kezdte megszokni a félhomályt. A fülke olyan kicsi volt, hogy szinte csak állni lehetett benne, de nem is volt ott egyéb, csak egy fogas a falon, egy apró pult, rajta egy tekercs vécépapír és a földön egy szemétkosár. És persze velem szemben egy ablak, lezárva. A fedőlap csak akkor kezdett emelkedni, amikor bedobtam az első pénzérmét. Egy meglehetősen koszos üveglap választott el a látványtól, ami nem volt más, mint egy igen vékony kiscsaj, aki a zajra szinte gépiesen mozogni kezdett. Mert nem hívnám táncnak azt a tekergést, ami csak arra volt jó, hogy közben ledobálja magáról a fehérneműt. De olyan fiatalka volt szegény, hogy ijedten kihátráltam a fülkéből. Mintha legalábbis valami gyerekpornóba keveredtem volna. Szükségem volt néhány percre, hogy merjek benyitni egy másik fülkébe. Ott egy huszonéves nő, az átlagnál is rosszabb külsővel, a földön ült egy pléden és elmélyülten falatozott egy vaskos hamburgert. A zajra abbahagyta az evést, beletörölte a kezét a combjaiba és automatikusan vonaglani kezdett. Csak bugyi és melltartó volt rajta és máris a csattal babrált, amikor végre rám nézett. Látszott rajta a meglepődés, de megpróbálta nem zavartatni magát.
– Szia, magyar vagy? - Érted amit mondok? – szinte kiabált, gondolom az üveg miatt.
Amikor igent bólintottam, folytatta:
- Kivihetsz szólóra, de a többit is megbeszélhetjük.
– Mi az a szóló? – kérdeztem.
– Az egy másik hely, ott meg is fogdoshatsz. Akarod? Az egy ezressel több.
Gondoltam, ha nekem erre a munkahelyre van gusztusom, akkor a többit is látni kell.
– Rendben van, legyen a szóló.
– Jó, akkor menj a pulthoz és vegyél egy másik jegyet.
Még vonaglott néhányat és az ablakon már kezdett legördülni a redőny. Visszamentem a kasszához, megvettem a jegyet a következő mutatványra a pultos férfin látszott, alig tudja megállni, hogy ne fűzzön kommentárt ehhez a különös esethez. Egy újabb helyiségbe kerültem, ez jóval kisebb volt, itt csak egy fülkét láttam a falba mélyítve. Leginkább egy állatkerti vitrinhez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy az üvegfal nem ért a ketrec aljára, épp annyi hely maradt szabadon, hogy az ember be tudja dugni a karját a résen. Megjelent a lány és leült velem szemben. Most jobban hallottuk egymást.
– Benyúlhatsz itt alul és hozzám érhetsz – közölte tárgyilagosan. – Ha akarod, elvihetsz szobára, de meg kell beszélned a főnökkel, hogy mennyiért. Az nem rám tartozik. Különben is, neki kell leadni a lóvét. Te tényleg a csajokra buksz, vagy csak kíváncsiskodni jöttél? – nézett rám kíváncsian. – Nem kell szégyellned, van jó néhány barátnőm itt, akik jobban érzik magukat hapsik nélkül. Engem se zavar. Na, mi az ábra?
– Aranyos vagy, de nekem elég ennyi mára – mondtam szinte bocsánatkérően.
A lány megvonta a vállát, közben egy halk berregés jelezte, hogy lejárt az időnk. A lány már elindult kifelé, de még visszaszólt:
- Nyugodtan megfogdoshattál volna. Benne volt az árban.
Alighogy kiértem az utcára, megráztam a fejem, mint aki egy rossz álomból ébred. Hát azért itt még nem tartok, gondoltam eltökélten, de ez a látogatás egy ötletet adott. Mentem tovább a körúton, míg végre elém került egy tisztességesnek mondható, csupa üveg porta, a széles üvegajtó felett ott virított a neon: Forró kaktusz bár.
– A főnököt keresem – mondtam határozottan a portásnak, mire a férfi szélesen vigyorogni kezdett:
- Hát azzal nem szolgálhatok még vagy két hónapig, esetleg a Riviérán utol lehetne érni, ha nagyon fontos.
– Jó akkor azzal a fazonnal, aki a táncosnőkkel foglalkozik.
– Azokkal én is szívesen foglalkoznék, - kacarászott a portás, de volt olyan rendes, hogy útba igazítson.
Eljutottam egy apró irodáig, ahol a hatalmas kupleráj közepette rikácsolva telefonált egy apró emberke. Fejét pilleszerű ősz haj fedte, el is csodálkoztam, túl idősnek éreztem egy ilyen környezethez. Valamiféle régies eleganciával öltözött, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a kisöreg aztán tényleg nem ide való. Mikor végre hozzám fordult, előadtam neki, hogy táncosnő szeretnék lenni.
- Magát meg ki engedte be ide?! – olyan hangerővel rikácsolt, hogy rögtön kiderült, nagyon is otthon van itt. - Hát ide csak úgy besétálnak, mint egy nyilvános vécébe, vagy mi a lófasz? Hát nincs is felvétel! Szóval táncosnő szeretne lenni? Hát én meg légtornász! Kvittek vagyunk! Na ne lógassa itt az orrát, mert mindjárt elbőgöm magam! De tudja mit? A Joli lelép pár hónap múlva, akkor esetleg. Persze azért látni szeretném, hogy mire képes.
– Pár hónap? – sóhajtottam csalódottan. – Addig nem tudok várni. Nekem most kell elhelyezkedni valahol, addig nem élhetek az utcán.
– Mi a frász? Hát lakása sincs? Honnan jött maga? Most jött a hathúszassal? Á, dehogy jött maga vidékről! Maga nem olyan fejőnő típus. De hát mit tehetnék magáért? Beesik ide, se állása, se lakása, se pénze, jól mondom? és fel akarja borítani nekem az amúgy is jól elbaszott életemet? Na, az ilyen drágalátos tündérekért érdemes csinálni ezt a cirkuszt, - hadarta egy szuszra. – Na jó, ma Róbert bácsi vagyok! Bemegy az öltözőbe, megkeresi a Jolit, megmondja neki, hogy szeretné meghúzni magát nála, esetleg később átveheti a kéglijét, neki úgy sem kell már, férjhez megy az a hülye tyúk. Külön jó, ha odaköltözik, legalább lesz kivel megbeszélnie a nászútját. Mondja meg neki, hogy Kálmán bácsi tud a dologról. Aztán itt marad estére, figyeli a műsort, lekoppintja a használható elemeket, összeállít nekem két táncszámot, és jelentkezik vele három nap múlva. Egy lassú, egy gyors. Illetve fordítva, de a gyorsnál már dobálnia kell a cuccait. A második számnál már a lábak szétdobálva, picsa megmutatva. De nem ám valami alpári módon, hanem frankón, érti kicsim, mert itt művészet van, ha nem tudná, bassza meg! Mondja, csinált már valaha ilyesmit? Nem kell hadoválni, egyszer mindenki kezdő volt, világos? Szóval megy a nagyterpesz, de ez nem egy nagy ügy, mindenestre jobb, mint a nőgyógyásznál, mert itt nincs turkálás. Azt majd elintézheti házon kívül. Na, menjen már! És ne hálálkodjon, mert nem maga miatt csinálom! Mert én egy szőrösszívű vén fasz vagyok, akinek csak az a fontos, hogy menjen az üzlet. Ne felejtse, három nap múlva megnézem, hogy mire jutott! – és már el is fordult a székével, én meg kihátráltam az irodából, köszönetet rebegve. Már nem is törődtem a külsejével.
Az öltözőben négy lány üldögélt a tükrök előtt. Meglepődtem, hogy ilyen kevesen vannak, mert láttam a műsorlapon, hogy egész éjjel van előadás. De később kiderült, hogy a lányok járják a várost, másutt is fellépnek és természetesen jönnek az újabbak ide is. Ez elkeserített. Akkor ezek szerint nem oldottam meg semmit. Mert ha itt fellépek, és csak itt, az a hideg vízre sem elég. És itt sem lehetek végig színpadon, mert rám unnának a kedves férfi vendégek. Hiszen az ilyesfajta produkcióknak mindig az új hús a vonzereje. Egy új csajt látni levetkőzni, az igen. Az olyan egy férfinak, mintha megkapta volna. Legalábbis részben.
Joli nem lepődött meg különösebben, mikor elmondtam, mi járatban vagyok. Úgy tűnt, tényleg nem bánja a társaságot. De nem tudott sok időt szánni rám, készülnie kellett a fellépésére. Kibújt a köntöséből, ott állt anyaszült meztelenül, egy cseppet sem zavartatva magát. Hatalmas melleiről messziről látszott, hogy nem igaziak. Állva fésülködött a tükör előtt, megpróbálta rendbe szedni hatalmas barna hajzuhatagát. Egy oldalpillantással a szőke hajamra nézett és megjegyezte:
- Ezzel a hajszínnel lehet a legjobban kaszálni. A franc se érti, hogy miért, de a szőkék keresnek a legjobban. Én is átfestettem már párszor, de én egy olyan barna nő maradtam akkor is, érted? Lehet, hogy azért buknak a szőkékre, mert kihalófélben vannak. – morfondírozott.
Azzal együtt, nem látszott féltékenynek. Gondosan felvitte az arcára az alapozót, de nem állt meg ennyinél. Aprólékosan vizsgálni kezdte a testét és juttatott mindenhová ahol szükségét érezte.
– Olyan közel ülnek a faszik a színpadhoz, hogy minden apró bőrhiba meglátszik, - magyarázta. Felkerült a púderréteg a kívánt helyekre, aztán magára kapkodta a fellépő ruháját. Halk, de határozott hang sürgette a hangszóróból. Kiosontam utána a színpad mögé, onnan figyeltem a produkcióját. Egy hadaró férfihang recsegett a világító fülkéből, elkezdtek villogni a fények és felhangzott egy dallamos, jó ritmusú, szaxofonnal dúsított zeneszám. Joli a színpadra perdült, kockás diákszoknyában, fehér térdharisnyában, hasán megcsomózott fehér blúzban, haja feltűzve. Mintha a zene vezetné az apró színpad közepére, ütemes mozgással körbetáncolta a rudat. Szinte észrevétlenül vált meg a ruhadarabjaitól, látni sem lehetett, hogy mikor gombolja ki a blúzát, csak az eredménnyel szembesültünk, hogy hatalmas mellei alig férnek a melltartó kosaraiba. Mire a zeneszám véget ért, Joli is levetkőzött. Kilibbent a fénykörből és egy takaróval tért vissza. Végigfeküdt a selymes anyagon, felcsendült a második szám Joli leengedte a hajzuhatagát, megrázta a fejét, majd a lassú zene ritmusára mozogni kezdett. Vagy inkább vonaglani. Nem volt ez más, mint egy nyíltszíni kefélés partner nélkül. Arra is gondosan ügyelt, hogy ezeket a lovagló mozdulatokat a vendégek orra előtt tegye. Az első sorban ülők pénz dobáltak a takaróra, voltak olyanok is, akiktől a szájával vette el a bankjegyet. Közben szüntelenül folyt a vonaglás a csípő táncoltatása és a szemérmetlen kitárulkozás. Volt időm megnézni a férfiarcokat is. Mit tesz olyankor egy vendég, ha az orrától húsz centire tárulkozik ki egy nő? A legtöbben megpróbáltak nagyon lazán viselkedni, de mégis úgy tűnt, hogy a harsánysággal leplezni szeretnének valamit. Az ilyesfajta közelség már olyan, mint mikor az úszó túl közel kerül az örvényhez. Ilyenkor nemcsak a szex dominál, sokkal inkább az anyaméh szédítő közelsége. Azok az elfúló lélegzetek nemcsak a nemi izgalmat közvetítik. Jelzik a vágyat az újraegyesülésre, a tökéletes feloldódásra a másikban. Na, azt hiszem Ervin büszke lett volna rám, ha megoszthattam volna vele, hogy mik járnak a fejemben.
A szám véget ért, taps és kiabálások között vonult le Joli a színpadról, előtte persze gondosan összeszedte a feldobált pénzeket. Nem tudtam megállni, hogy ne gratuláljak neki a teljesítményéhez. Elégedetten fogadta dicséretemet, látszott, hogy ezzel beloptam magam a szívébe. Ő mondta el aztán később, hogy nem ártana valami ügynököt leakasztanom, aki gondoskodna arról, hogy több helyen legyen fellépésem.
– Tényleg egy valódi ügynöki iroda foglalkozik ilyesmivel? –ámuldoztam.
– Egy frászt – legyintett. – De kell egy hapsi, aki fel tudja venni a telefont, aki tárgyal az érdekedben, sőt el is kísér, ha például magánfellépést vállalsz. Mondjuk egy legénybúcsún. Nagyon jó az, ha egy kigyúrt fazon áll az ajtóban és a csávóknak eszükbe se jut partiba vágni téged, mert elég, ha csak ránéznek a bicepszére.
Sok volt ez így egyszerre, de nem akartam elárulni a tapasztalatlanságom. Végül is, elég lett a három nap. Mozogni mindig is tudtam, és a lányok is segítettek. Igaz, párszor jól odavertem magam a padlóhoz, amíg megtanultam rendesen megfogni a rudat a lábammal. Gyűjtöttem a kék-zöld foltokat rendesen. Az öreg előtt is levizsgáztam, akkor, amikor a teremben még nem voltak vendégek. Persze nem állta meg, hogy ne szórakoztassa egy kicsit a lányokat, meg a személyzetet, akik odaálltak bámészkodni.
– Mondja drága hol tanult maga táncolni?! Ne is válaszoljon, tudom! A Fővárosi Nagycirkuszban gyakorolt az örvösmedvével. Csak az valamivel gyorsabb. Várom, hogy indexelni is fog, amikor megkerüli a rudat. Feszítse le a lábfejét, ha lóg azon a kurva póznán, mert így úgy néz ki, mint egy fuldokló! Ne húzza fel a vállait, mert eltűnik a nyaka. Mondja, maga mit szed ritmusérzék ellen? – amikor lejöttem a pódiumról, az öreg megpaskolta az arcom, láttam rajta, hogy nincs nagy baj, de azért folytatta nagy hangon:
- Ma este bedobjuk a mély vízbe! Remélem, nem jelentenek fel minket a tánc elleni merénylet miatt.
Az első napokban tényleg nem lehettem valami nagy ász, de fokozatosan belejöttem. Azt hittem, nem tudok majd megbarátkozni azzal, hogy közelebbről bámulnak vadidegen hapsik, mint valaha is a nőgyógyászom, de szétvetett lábakkal mindig arra gondoltam, hogy ez most több mint egy kéjelgés. Lessék csak elfojtott lélegzettel a teremtés csodáját. Nagyon szerény teljesítményt nyújthattam, igaz, dobálták azért a pénzt a színpadra, de még magam is elég lagymatagnak éreztem azt, amit csinálok.
Aztán rájöttem, hogy változtatni kéne a megszokott módin. Nem is tudom, milyen ötlet vezérelt, de láttam, hogy a lányok mind tökéletes külsővel mennek színpadra, tudtam ebben az irányban nem tudok semmi újat adni. Kitaláltam tehát, hogy egy vasalódeszka mögött állok, rendetlen hajjal, koszos pongyolában, cigi a szám sarkában és baromi unottan vasalok. Aztán megszólal a zene, én meg elkezdek táncolni, mert ugye nem lehet nyugton maradni, ha ilyen klassz dallamokat hall az ember. Ledobálom a rongyaimat, alatta harisnyatartó, meg minden, én ezt még Ervintől tudom, hogy ez sosem marad hatástalan a férfiakra. Ki tudja miért, de az vékony pánt a combon nagyobb hatást tud elérni, mint egy rafinált csipkés bugyi. Na mindegy! Szóval vetkőzöm, persze a második számban már nem lehet sok újat nyújtani, marad a vonaglás, de azt is lehet ragozni.
Ez volt a terv, gondoltam azért szólok az öregnek, nehogy azt higgye, valamiféle forradalomra készülök itt. Tapasztalatból tudom, hogy a manusok szeretik azt hinni, hogy mindig az ő kezükben van a döntés, főleg, ha ehhez még némi jogkörük is van. A lányoktól már tudtam, hogy Kálmán bácsi is táncos volt valamikor. Igaz, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan emelgette a partnerét, de azt mondják, hogy öregkorban az emberek összemennek egy kicsit. Hát Kálmán bácsinál ez nem is lehetett vita tárgya. Az öreg nagyon el volt foglalva, az asztalán hegyekben álltak az iratok, jóformán fel sem nézett, úgy válaszolt:
- Kicsim, nagyon helyes, hogy hozzám fordult, látom, volt gyerekszobája, de tudja mit? Kezdjen csak hozzá ma este a közönség előtt. Nem hídavatásra készülünk, nem fog belehalni senki, ha elbassza a műsorát. Legfeljebb kifütyülik, vagy hazamennek, de holnap azért újra itt lesznek, mert punci nélkül lehet élni, de minek? Na, ne lopja itt a drága időmet, menjen már, aztán vigyázzon, össze ne törje magát.
Este elkezdődött a műsor, aztán hamarosan én következtem. Már akkor minden tekintet a színpad felé fordult, amikor kitették a vasalódeszkát. Máskor zsongott a bár a beszélgetéstől a számok alatt is, de most nem lehetett mást hallani, csak a lassú, túlfűtött, lihegő klarinétszólót. Elkezdődött a morgás, ahogy megjelentem a kopott rongyokban. Engem elkapott a gőz, már magam is azt hittem, hogy egy bánatos fiatalasszony vagyok, aki a vasalódeszka mögött vágyakozik a szeretője után. Vonaglottam, tekeregtem, dobáltam el a rongyaimat, a zene meg vitt tovább, az őrült vágyakozásba. A szám végén dübörgött a taps, kiabáltak, fütyültek a vendégek, őrjítő volt a hangulat. Akkor néztem fel először. Kálmán bácsi is ott állt, egy oszlop mellett és mosolyogva csóválta a fejét. A második szám már nem tartogatott különösebb meglepetést, de úgy fel voltam villanyozva, hogy olyan dolgokra is vállalkoztam a rúdon, amikkel még alig tudtam megbirkózni a próbákon. Most meg, megrészegülve a sikertől, úgy éreztem, mindenre képes vagyok.
Lement a két szám, alig győztem összeszedni a színpadra dobált pénzeket. A lányok is gratuláltak, jó volt látni, hogy nincsenek rosszul a sikeremtől. Tudták jól az aranyszabályt, hogy a nagyobb érdeklődés nekik is többet hoz a konyhára.
Aztán odajött hozzám az egyik lány, a Barbi és azt kérdezte:
- Te, figyú, nekem nem tudnánk összehozni valami dögös számot?
– Dehogynem! – válaszoltam. - Mit szólnál a felmosáshoz?
Csak nézett, de aztán másnap délután összehoztuk a dolgot. Barbi tehát felmosott egy vödörből, amiben szinte nem is volt víz, de arra azért jó volt, hogy rendesen felcsússzon a pongyolája, mikor hajladozni kezdett. A pasik őrjöngtek, nem akarták leengedni. Akkor már a többi lány is ott követelőzött, hogy valamit ők is szeretnének. A következő ötletet az adta, hogy egy idős villanyszerelő babrált a lámpákkal próba közben. Gondoltam, itt az ideje, hogy kétszereplős legyen a szám. Az újabb jelenetünkben a háziasszony szerelőt hívott a csöpögő konyhai csapjához. A szerelő befekszik a mosogató alá, a nő meg elkezdi simogatni. Lehúzza a zippet a melós overállon, akkor meg kiderül, hogy a szerelő is nő. Már együtt vetkőznek a zene végéig. Sorra jöttek az ötletek és a fogadtatásból rájöttem, hogy azért tetszik annyira a hapsiknak, mert ezek afféle élethelyzetek, amibe könnyedén bele tudják magukat képzelni. Fantasztikusan megugrott a bár forgalma, esténként már verekedtek az asztalokért. A lányokat nagyon feldobta a siker, sorra jöttek az ötletekkel, volt olyan, aki még a hegedűjét is behozta, nem is játszott rosszul, aztán be is építettük a szólóját a következő számba. Ment minden remekül, még Kálmán bácsi is kipréselt magából pár elismerő mondatot. De tán az volt a legnagyobb dicséret a részéről, mikor azt mondta:
- Lányok, basszák meg, maguk már műsort adnak!
Alig voltam pár hete a színpadon, már kezdtem rendbe jönni anyagilag. Dobálták a pénzt rendesen a hapsik, és én is értettem hozzá, hogy hogyan kell négykézláb összegyűjteni a bankókat. Kálmán bá is nagyon rendes volt hozzám, igaz, még mindig úgy morgott, mint a bolháskutya. Bevallom, rémülten gondoltam arra, hogy egyszer majd be kell bizonyítanom a hálámat a szereposztó díványán. De a lányok vihogva mondták, hogy ártalmatlan az öreg, mert igen súlyos cukorbaja van.
– Ez egy ártalmatlan cukros bácsi – sipította Joli az öltözői röhögések közepette. - És figyeld meg, mindig azok beszélnek olyan baromi rondán, akik amúgy ártalmatlanok. Ez biztos valamiféle védekezés, komponálás.
– Kompenzálás – javítottam ki magamban Jolit, miközben megint Ervin könyvei jutottak eszembe.
Szinte végszóra nézett be az öreg az öltözőbe:
- Na mi a lófasz van itt lányok, babazsúr? Azért ne feledkezzünk meg a vendégekről sem! Ezek nem a sör miatt járnak ide, azt kapnak a Tescoban is. Ezeknek punci kell, hát tessék kimenni az asztalok közé, és riszáljátok a seggeteket, különben még elszoknak innen.
Mert persze az is benne volt a munkakörünkben, hogy megjelentünk a vendégek között csábos mosollyal és addig ügyeskedtünk, amíg fizettek valamit. Rudi a pultnál már elő is kapta a hatalmas Ballantines-os üveget és látványosan teletöltötte a poharunkat. Mi meg kortyoltuk a teát rendesen. Jól is néztem volna ki, ha mindenkivel leállok whiskyt inni. Már rég elvitt volna a májzsugor. De nemcsak a kamu piával lehetett jól keresni. Itt is volt szólótánc, olyankor egy-egy vendég ölében vonaglottunk, egy szál bugyiban sikáltuk magunkat a hapsik nadrágjához. Furcsa szerzet a férfi. Bandákba verődve adják a nagyszájút, de majd mindegyiken látszódott a megilletődöttség, amikor valamelyik csaj az ölükbe ült. Ők nem érhettek hozzánk, ezt tudták jól, amikor befizettek a táncra, így csak nyögésekkel és sóhajokkal adták tudtunkra, hogy nem bánnák a folytatást. De kaptunk ajánlatokat is szép számmal. Volt egy-két lány köztünk, akivel meg lehetett beszélni egy szállodai numerát, de végül is, nem kötelezett erre minket senki. Viszont azt én is tudtam, hogy ezek hozzák az igazi nagy pénzeket. A magam ura voltam, eldönthettem, hogy kinek mondok igent, így előfordult, hogy én is vállaltam fuvarokat.
Joli volt az, aki látva tanácstalanságom, ajánlott egy fiatal srácot.
– Ez akkor olyan lesz nekem, mint egy strici? – kérdeztem bátortalanul.
– Hülye vagy – mondta Joli. - Nem a Rákóczi téren vagyunk! Itt nem fog senki kipofozni az utcára, hogy a sarkon lóbáld a retikülödet. Ez egy rendes srác, egyetemre jár, és mellesleg tud szervezni, meg intézkedni, hogy sínen legyenek a programjaid. Na meg gyúr is rendesen, csak nézd meg a karját! Aztán, hogy akartok –e majd dugni, az csak rátok tartozik.
Dani tényleg vérig sértődött volna, ha valaki stricinek titulálja. Testőr volt ő és valóban igen jó szervező. Sorra kaptam az ajánlatokat, más táncos helyekről is, később meg kezdtek jönni a meghívások különféle bulikra. Na, ott aztán észnél kellett lenni! Egy részeg, megvadult társaság előtt vetkőzni, nem életbiztosítás. De Dani szerencsére mindig velem volt. Csak megállt az ajtóban, keresztbe fonta a karjait a fekete rövid ujjú pólójában, meg sem szólalt, csak nézett mereven, mint egy angol gárdista. A hapsik egyből tudták, hogy vissza kell venni a rohamokból. De mit hapsik?! Egy rakás éretlen nyikhaj, akiknek még igazán újdonság a női test. Jaj és mennyi rosszarcú, szörnyű testtartású, elhízott, ápolatlan fazon adja ilyenkor a nagymenőt! Nem győztem nemet mondani a próbálkozóknak. Szerencsére ott volt a testőröm, így nem kellett birkóznom azokkal sem, akik fickósabbak voltak a kelleténél. Dani persze nem ingyen szobrozott ezeken a bemutatókon és nem ingyen emelgette a telefont. Általában ő intézte az anyagiakat az ilyen bulikon, neki fizettek, ő harminc százalékot kért a bevételből, amit szó nélkül elfogadtam. Úgy láttam, hogy meg sem próbál átvágni. Az ő kocsijával jártunk ezekre a fellépésekre, néha feljött a lakásra is, amikor végeztünk, de soha nem kezdeményezett. Már gyanakodni kezdtem, hogy biztos meleg, csak jól titkolja. Nem akartam elhinni, hogy hatástalan vagyok rá. De aztán elővett egy fényképet és megmutatta a barátnőjét. Nem volt egy nagy durranás a kiscsaj, de olyan áhítattal beszélt róla, hogy egyértelmű volt, fülig szerelmes. És lakásra gyűjtött, azért kavart velem az éjszakában, hogy fedelet biztosíthasson ennek a szürke kis verébnek. Hát, ha így alakult, belenyugodtam, hogy csak üzleti kapcsolatban leszünk. Akadt e nélkül is elég nagy forgalmam. Néha megállapodtam a bárban valakivel, aztán szobára mentem. Ilyenkor mindig bennem volt a frász, hogy egyszer majd nem jövök ki élve onnan. Igen, párszor cserbenhagyott az emberismeretem és besétáltam egy-két csapdába. Néha közelharcot kellett vívnom olyan fazonokkal, akik azt hitték, hogy mindenestől az övék vagyok, és azt tehetnek velem, amit akarnak. De nagy volt a kísértés. Annyi pénzt tudtam összeszedni egy-egy ilyen alkalommal, mintha egy hónapig melóztam volna a Rózsikánál. Naná, hogy volt néhány egoista barom is a páciensek között, pedig azt hittem, tudom, kinek szabad igent mondani.
Átvettem Joli lakását, szerencsére már ki tudtam fizetni egyedül is a bérleti díjat. Nem volt nagyon fényűző, de hatalmas előrelépésnek számított Márton kéglije után. Igaz, ez is csak egy zuglói lakótelepi kétszobás volt, de bútorozott, és Joli is nagy kegyesen otthagyott egy csomó cuccot. Hamar kiderült azonban, hogy nem az én boldogításom volt a cél, hanem a tény, hogy az ifjú férj nem engedte be a közös otthonba a tarka mintás párnákat, a keleties lámpaernyőket, a plüssmacikat, meg a színes posztereket. Nem jósoltam nagy jövőt a házasságuknak, ezek után. Mondtam is Jolinak, hogy visszavárom. Joli vigyorogva jelentette ki, hogy működni kell a dolgoknak, mert sokba volt a lakodalom. Akkor már tudtam, hogy a férjet az egyik bárban ismerte meg, aki látta őt táncolni, de csodák csodája, nem szobára hívta, a műsor után, hanem moziba. Joli úgy meglepődött a képtelen ajánlaton, hogy igent mondott. A fiúval elég jól kijön – közölte ábrándosan, - inkább attól fél, hogy egyszer kitudódik a rokonságban, mivel kereste a kenyerét. Mert ez egy kis ország, könnyű lebukni. Karesz, az ifjú férj megpróbált szemet hunyni Joli múltja fölött, igaz, ez csak úgy sikerült, hogy Joli esküdözött, ő a táncon kívül nem vállalt többet. Karesz fogcsikorgatva próbálja elhinni, hogy ez így is volt. Joli meghívott engem is az esküvőre, de csak a polgárira. A többi táncos lány is így járt. Joli mentegetőzött, hogy nagyon kilógna a lóláb, ha egy sereg bombázóval jelenne meg vidéken. Pesten még csak elmegy a tanácsteremben egy rakás csinos nő, de ezt már nem lehet eljátszani Bükkösbürgözdön. Nem izgatott különösebben, sosem sóvárogtam egy paraszt lagzi után, gondoltam nem ér annyit a tyúkhúsleves, meg a rántott karaj, hogy ezért jópofizzak a fél faluval és nevetséges hazugságokkal traktáljam őket. Mert Joli is kénytelen volt mesékkel előállni. Róla úgy tudták az apósék, hogy nővérként dolgozott egy klinikán.
– Csak arra vigyázz, nehogy neked kelljen újraéleszteni valakit a rokonságból - gonoszkodtam vele.
- Azért milyen jó, hogy nem vállaltam azt a pornófilmet – mondta megnyugodva.
Sajnáltam, hogy Joli kiköltözött, mert oltári nagyokat lehetett vele röhögni. Volt benne egy jó adag naivitás, bár néha gyanakodtam, hogy rájátszik erre a szerepre. Tán azért, mert a hapsik elvárják, hogy a nők felnézzenek rájuk. Hát Joli megadta nekik ezt az elégtételt. A vőlegénye is olyan fölénnyel magyarázgatott neki, mintha most vette volna át a Nobel díjat. Joli meg bólogatott, nagy pingponglabda szemekkel és olvadozott, hogy milyen okos a párja. De egyszer odasúgta nekem:
- Ez azt hiszi, hogy ő az ász, mert tudja, mi van a Közel Keleten. Hadd tudja! Én meg tudom, hogy milyen bútor lesz a nappaliban.
Joli eltűnt, egyedül maradtam a lakásban, de egyre többet gondoltam rá, hogy valamiféle biztonság kéne. Beleborzadtam a gondoltba, hogy még évek múlva is ezt fogom csinálni, és ha keresni akarok, ki kell szolgálnom a kuncsaftok igényeit. Számomra kiderült, hogy a férfiak zöme begörbült háttal hajszolja az élvezeteket. És rengeteg nős ember volt a klienseim között. Nem is kellett rákérdezni, maguktól hozták fel a témát. Szánalmas volt, hogy legtöbben valamiféle védőbeszédet tartottak a félrelépésük mellett, a kihűlt kapcsolatukat okolva. A rosseb se volt kíváncsi a kifogásaikra. Szerintem csak új hús kellett nekik és kész. Ezek után viszont szinte biztosra vettem, hogy mellettem se lenne örökké hű valaki. De az is lehet, hogy én sem tudnék hű maradni a házasságban. A párkapcsolat egy kurva nagy fejfájás – összegeztem magamban.
Aztán hirtelen nagyot változott az egész. Ha költő lennék, ilyesmit kéne mondanom, hogy beborult a derült ég és viharfelhők kezdtek gyülekezni – vagy valami hasonlót. Rebesgették, hogy tulajdonoscsere volt a bárban, de nem tudtunk többet a puszta híreszteléseknél. Aztán egyik este éppen egyedül voltam az öltözőben, amikor bejött egy drabális, tetovált alak és annyit mondott:
- Vlagyimir azt üzeni, hogy mától neki dolgozol. Minden pénzt leadsz neki, érted, mindet, az utolsó fillérig, azt is, amit odakinn keresel, érted?! Aztán majd ő eldönti, hogy mennyi kapsz vissza belőle. Én fogok kasszírozni minden este és én nem értem a viccet, úgyhogy ne is próbálkozz semmivel!
- Mi van?! Miről beszélsz?! Egyáltalán ki vagy te?! - emeltem fel a hangom, de az a barom rögtön belemarkolt a hajamba és elkezdte a fejem hátrafelé húzni. A vállam az öltözőszéknek feszült, de ő csak húzta a hajam, azt hittem ott helyben kitörik a nyakam. Hallottam a csigolyám recsegését, a fájdalomtól telefutott a szemem könnyel, azt hittem üvölteni fogok, de csak nyöszörgés hagyta el a torkomat. Végül visszarántott, majd ököllel fejbe bokszolt. Éreztem a gyűrűje nyomát, ahogy felsérti a fejbőröm. Láttam az öltözőtükörben, ahogy elégedetten vigyorog, saját győzelmén. Lehajolt hozzám, hogy a fülembe súgjon valamit. A következő pillanatban megragadtam az üdítőitalos üveget és egy fél fordulattal a fejéhez vágtam. Az üveg darabokra tört és azonnal vérbe borult az arca. Felbődült és rám akarta vetni magát, de már nem voltam a széken. Arrébb ugrottam, a vasaló akadt a kezembe, azt vágtam hozzá. Épp csak megtántorodott, de egyre közeledett felém. Újabb tárgyakat markoltam fel az öltözőasztalról, azokat hajigáltam hozzá. Megrázta a fejét, ököllel dörgölte a szemeit, szétkente a vért az arcán, én meg hátráltam a sarok felé és mintha egy külső hang mondta volna tisztán, érthetően, hogy itt a vég. Aztán a pasas hirtelen összeesett, és ahogy a földre rogyott, megláttam Kálmán bácsit, a kezében azzal az elektromos viperával, amit már a lányok is emlegettek önvédelmi fegyverként. Az öreg suttogva hadarta:
- Azonnal tűnj el innen, ez bármikor felébredhet. Hogy jutott eszedbe, hogy kikezdj ezekkel?! Menekülj minél messzebbre!
– Magával mi lesz, drága Kálmán bácsi? – kérdeztem remegve, miközben kapkodva tömtem a táskámat.
– Mi a lófasz lenne? Én is eltűnök. Engem már kirúgott az új főnök, legalább sikerült elköszönnöm tőlük. Na mi van, még mindig itt vagy?! Érts meg, hogy az életeddel játszol!
Nem kellett kétszer mondani! Az utcán taxiba ugrottam, irány a lakás, öt perc alatt már a hónom alatt volt a nagy kézitáska. Fájdalommal néztem körül a kedves kis lakásban, amit otthonomnak hihettem néhány hónapig. Aztán ki a lépcsőházba, de nem a liftet választottam. Egy emelettel feljebb egy hosszú folyosó vezetett át a másik épületbe, arrafelé indultam. Még el sem jutottam a végéig, már hallottam lentről a kiabálásokat és a bakancsok dübörgését. Eljutottam az épülettömb utolsó lépcsőházáig, de nem mertem kimenni az utcára. Inkább a biciklitárolót választottam, ahol a nagy összevisszaságban, törött ajtók mögött lapultam órákig, a sötétedést várva. Aztán végre kimerészkedtem az utcára. Taxiba ültem és kimentem a pályaudvarra. Jegyet vettem a legelső induló vonatra.
Azt hittem megnyugvást jelent majd, hogy távolodom a várostól, de nem! Újra lepergett előttem az egész cirkusz, de akármennyire szörnyű volt, hogy menekülnöm kellett, mégsem éreztem úgy, hogy mást kellett volna tennem ott, az öltözőben.
Talán egy órát ülhettem a vonaton, aztán leszálltam az első megállónál. Majd csak lecsillapodik ez az egész, - gondoltam, – addig biztos meg tudom húzni magam itt, vidéken. A csomagmegőrzőben hagytam a holmimat és elindultam egy közeli szálloda felé. A portán előadtam, hogy kiraboltak, kitépték a táskámat a kezemből. Nagyon hihető lehetett, mert a fiatal portás nagy részvéttel hallgatott és egyre újabb részletekről érdeklődött. Én meg, ha már benne voltam, meséltem a csuklyás támadóról, aki elszaladt a táskámmal, de mert megzavarták az arra járók, így megúsztam ennyivel, és még némi készpénz is maradt a zsebemben. Ezt azért kellett előadnom, nehogy azt higgye, nem tudom kifizetni a szállást. Okmányokra viszont ne számítson. A fiatal recepciós megértőnek látszott, nyújtotta a telefont, hogy jelentsem be a történteket a rendőrségen. Legyintettem, hogy fáradt vagyok, pihenni szeretnék, meg aztán, úgy sem tudnék személyleírást adni, túl sötét volt. Bediktáltam egy kamu nevet, a srác készségesen beírta a könyvbe, aztán békén hagyott.
Elég zaklatott voltam, alig tudtam elaludni. De aztán, mint akit fejbe vertek. Másnap későn ébredtem, csak tettem – vettem a szobában, fontolgattam, hogyan folytassam. Aztán bekapcsoltam a tévét. A híradó azzal foglalkozott, hogy gyilkosság történt Pesten, a Forró Kaktusz bárban. Megölték az idős könyvelőt. Aztán a képernyőn megjelent Kálmán bácsi fényképe. Hangosan felsikítottam. A híradó meg folyatta: Az áldozatot meggyilkolták és eltűnt több millió forint. A rendőrség kőrözést adott ki a bár egyik alkalmazottja ellen, aki tegnap óta szökésben van. A képernyőt meg betöltötte a fényképem. Azt hittem, lefordulok az ágyról! Most aztán nyakig benne vagyok. Pityeregni kezdtem. Ezek a szemetek képesek voltak megölni azt a szegény öreget! Lehet, hogy a vasalóval verték agyon, amin rajta van az ujjlenyomatom! A rohadékok! Nem fáradnak a keresésemmel, majd a rendőrség elvégzi helyettük. Na meg ez a pénz is! Lehet, hogy kivasalnak a biztosítótól pár milliót, tiszta nyereség! Szegény öreg! Igazán nem ezt érdemelte volna! Micsoda állatok! De szegény Kálmán bácsi tudta, hogy miről beszél, mikor sürgetett, hogy lépjek le. Bárcsak ő is elmenekült volna! Most aztán itt ülök, néhány ezer forinttal a zsebemben és az egész ország engem keres. Jó kis fényképet szereztek rólam! Ennek a másolata volt kinn a bejáratnál, igaz, az egész alakos volt, de olyan éles minden részlet, gyerekjáték lesz felismerni engem. Mit csináljak? Jelentkezzek a rendőrségen? Á, majd pont nekem hisznek! Ezt jól kitalálták ezek a szemetek!
Aztán megint az öreg járt az eszemben. Az az este, amikor összefutottunk a folyosón, ő meg csak intett, hogy kövessem az irodájába. Leültem a kopott bőrfotelbe, az öreg meg az apró frizsiderhez lépett és elővett egy üveget. A sötétzöld palackon nem volt címke.
– Na ne féljen kicsim, nem akarom leitatni. Mér, azt hitte, hogy amíg itt részegen szunyókál, addig tapizni akarom magát? Ez kicsim, csipkebogyó kivonat. Megmondhatja, ha nem ízlik, nem fogok elbujdosni szégyenemben.
Leült az íróasztala mögé, pohárral a kezében és a szemembe nézett.
– Maga baromira ügyes, kurva jól mozog, jól néz ki, arról nem is beszélve, hogy egymaga kézben tudná tartani ezt a kócerájt. Mit kézben tartani?! Már bebizonyította, hogy kezdő létére meg tudja duplázni a forgalmat! De én biztosan tudom, hogy maga nem ide való! Magában jóval több van ennél! Ne kérdezze, hogy micsoda, bassza meg, mert nem vagyok jósnő, de vak sem vagyok. A többi csaj jól elvan itt, ők tudnak örülni egy pár új cipőnek, amit abból vesznek, hogy itt szétdobják a lábukat. De maga egyszer itt hagyja ezt a kuplerájt és talán észhez tér és normális életet akar élni. De ez a munka olyan, mint a tetoválás. Baromi nehéz letagadni. Ennek nyoma marad. És azt is tudom, hogy jönnek ide mindenféle szivarok, hogy pornófilmbe hívják szerepelni. Én nem mondom, hogy ne vállalja! De előtte gondoljon arra, hogy megéri-e, átminősíteni saját magát. Nem mások előtt! Hanem ott a nagytükör előtt, amivel minden nap szembe néz, amikor fogat mos. Na jól van, menjen! Lehet, hogy azt mondja magában, ez egy érzelgős vén fasz, meg kispolgári mentalitás, de lehet, hogy maga egyszer anya lesz, és a gyerekek szeretnek felnézni a szüleikre.
Szegény öreg! Talán észre sem vette, hogy mennyire megváltozott minden. A mai lányoknak már nincs lelkifurdalása, ha pénzt fogadnak el egy dugásért. De miért gondolta, hogy én más vagyok?! Miért látott különbnek engem a többinél? A pletykákból tudtam, hogy Kálmán bácsinak pár éve meghalt a felesége. Beszélték, hogy a felnőtt lánya meg autóbalesetben. Lehet, hogy többet kellett volna beszélgetnünk. Tán azért figyelt rám, mert nem volt senkije. Újra elkapott a sírás. Órákig ültem a szobában, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felálljak. Aztán a szobában járkálva töprengtem, hogy mihez kezdjek. Egy kendővel bekötöttem a fejem, már semmi sem látszott a szőke tincseimből, melyek olyan igézően lebegtek a rendőrségi fotón. Zsebkendőt szorítottam az arcomhoz, és lementem a portára. Már nem az éjszakai fiú volt ott, hanem egy testes asszonyság. Fogfájósra vettem a figurát, alaposan rá is játszottam, és miközben fogorvos iránt kérdezősködtem, kifizettem még egy napot.
Hajfestéket vásároltam a közeli boltban, meg egy túlméretezett napszemüveget, elég világos üveggel, hogy azért ne nézzek ki nagyon hülyén borús időben és lehetőleg lássak is. Bíztam benne, hogy ennyi elég lesz, ami a külsőmet illeti, bár fogalmam se volt, mihez kezdhetek papírok nélkül.
Már volt bátorságom elhagyni a szobát, egész nap a várost jártam. Meglepően barátságos volt az ódon hangulatú belvárosi rész, más körülmények között bizonyára élveztem volna a csendes, nyugodt légkört, de most nemigen tudtam kikapcsolódni. A főtéren mászkáltam, benéztem egy-két üzletbe, hogy teljen az idő. Amikor az egyik butikban bámészkodtam, megszólított a nő a pult mögül:
- Az álláshirdetésre jött?
Nemet intettem, majd hozzátettem:
- Szívesen dolgoznék, de sajnos nincsenek papírjaim. Kiraboltak.
És már indultam is kifelé. A nő utánam szólt:
- Igazán?! Azt hiszem, megoldhatnánk a dolgot, ha tényleg érdekli a munka.
– Hát persze! –válaszoltam mohón. Minden jobb, mint a szállodában ülni és legalább össze is jön valami. – gondoltam.
A nő kijött a pult mögül. Az a típus volt, aki örökké reménytelen küzdelmet folytat a kilóival. Rengeteg smink, és minden igyekezet azért, hogy kevesebbnek látsszék a koránál. Hadd tegyem hozzá, hogy reménytelen vállalkozásnak tűnt.
– Magdus vagyok – mondta leereszkedően.
– Hűha! – gondoltam magamban. – Ez elég gáz, mikor valaki már saját magát is becézi.
Magdus belekezdett a mondókájába, amiből kiderült, hogy nem afféle jótékonykodó gesztusról lenne szó. Felvesz ugyan papírok nélkül, feketén, de alaposan lefarag a béremből, amit ugye meg kell értenem, hiszen kockázatot vállal egy ismeretlennel. És hogy be legyen biztosítva, ezért le kell tennem egy bizonyos foglalót. Így nem állhat fenn a veszély, hogy esetleg napközben lelépek a bevétellel, hiszen kábé a félhavi forgalomnak megfelelő pénzt kéne letétbe helyeznem nála. Osztottam, szoroztam és végül úgy döntöttem, hogy belevágok. Akármilyen kevés is a pénz, de több a semminél, arról nem is beszélve, hogy legalább lesz mit csinálnom. Persze a foglaló nagy érvágásnak tűnt, de nem volt más választásom.
Magdus elég lekezelően bánt velem, biztos úgy gondolta, valamiféle erdélyi menekült vagyok, kezet kéne csókolnom neki ezért a frankó melóért. Volt már némi fogalmam a keresetekről, tudtam, hogy a munkabér nevetségesen kevés, de bántam is én? Némi megnyugvást jelentett, hogy csinálhatok valamit. Az is kiderült, hogy egyetlen szabadnapot kapnék és napi tíz órát kell az üzletben lennem.
- Itt nincs komoly fizikai munka, hát csak nem áldozat üldögélni a pult mögött, miközben szól az zene a boltban – bizonygatta, hadd higgyem, hogy még én jártam jól. Végezetül kijelentette, hogy én vagyok egy személyben felelős az árúért, ha valami eltűnik, levonja a béremből.
Mit tehettem, igent mondtam. Még mindig jobb lesz ez, mint a szállodai szobában ülni tétlenül, egész nap. A következő óra azzal telt, hogy megmutatott pár dolgot, elsősorban azt, hogy a beérkező ruhákra hogyan tegyem rá az árcédulát, majd rögtön mellé narancssárga címkén a leárazott új összeget. Hadd lássák a vevők, hogy milyen szerencsések, mert elkaptak egy árleszállítást. Megbeszéltük, hogy másnap kezdhetek. Aztán bejött a tulajdonosnő férje is a boltba. Fiatalabbnak saccoltam az asszonynál, bár ő sem volt egy mai gyerek. Az ürge alaposan megnézett engem, persze akkor, amikor nem látta a neje. Csak téblábolt az üzletben, gondosan ügyelt arra, hogy ne csináljon semmit. Mint egy kitartott selyemfiú – összegeztem magamban. De ez nem is selyemfiú, inkább selyemöreg volt.
A szálloda felé vezető úton azért még beugrottam egy gyorsbüfébe, mert ott is felvételt hirdettek. Gondoltam eldöntöm, hol járok jobban. De a konyha nagyon lehangoló volt. Kosz és rendetlenség mindenütt, a súlyos ételszaggal fűszerezve. Ez még úgy sem csábított, hogy tudtam, minden nap jóllakhatnék itt. Igaz, a főnök kiábrándított ebben a dologban. Közölte, hogy az alkalmazottaknak tilos enni a rájuk bízott ételekből, csak akkor van kivétel, ha valami leesik a földre. Hát, köszönöm szépen, akkor inkább maradok a butiknál.
Visszamentem a szállásra, de előbb becsempésztem a szobába a bőröndömet meg a táskámat. Legalább már volt váltás cuccom. De egyáltalán nem volt kedvem kipakolni, olyan menekülés-féle hangulatban voltam. Az is eszembe jutott, hogy tán egy albérletet kéne keresnem, de féltem, hogy újra papírokat kérnek. És amúgy sem volt valami nagy választék kiadó szobákból, elfogott a kétség, hogy bizony rossz helyre kerültem. De valójában nem a városkával volt probléma. Valószínűleg mindenütt ez a sors várt volna rám.
Másnap munkába álltam, persze bevittem a foglalót, amit Magdus gondosan megszámolt. Aztán egyedül maradtam. Tényleg egyedül, mert csak néha tévedt be egy vevő. Dögunalmas volt, alig akart múlni az idő. Már az első nap átköszöntek a lányok a szomszéd üzletekből. Láttam, ők legalább kimozdulhattak néha-néha, bezzeg nekem az üzletben kellett maradnom még ebédidőben is. Bár, ami a forgalmat illeti, attól kényelmesen befejezhettem a falatozást. Zárás előtt mindig bejött a főnökasszony, aprólékosan leellenőrizte a bevételt, adott egy-két utasítást, aztán bezárta a boltot, gondosan ügyelve arra, hogy ne lássam a riasztó kódszámait. Reggel is ő nyitott, nem merte rám bízni az üzlet kulcsait. Így ment ez minden nap. Tán egy hete lehettem ott, amikor a koradélutáni nagy álmosságban benézett a boltba a főnöknő férje. Nekem szimatom van az ilyesmihez, rögtön tudom, mikor van egy pali bezsongva. Elkezdte méregetni az alakomat, de úgy, hogy jobb helyen ezért már megpofozták volna. Affektálva körüljárt, a mozgásán látszott, hogy nagyon el lehet telve magával, bár én inkább röhejesnek láttam. A szerelése baromi divatos lehetett – úgy harminc éve. És olyan hülyén volt megnövesztve a haja, tán még valami hullámot is belesüttetett és a zakójához kihajtós gallérú inget viselt. Úgy nézett ki, mint valami itt felejtett Travolta, de dupla méretben. És ehhez az összképhez még ott volt a kisujj a balkezén, amin alaposan megnövesztette a körmét. Egyetlen köröm a tízből, elképesztő hosszúságban, mit mondjak, szörnyű! Az járt az eszemben, hogy ez bizonyára egy mindig kéznél levő fülpiszkáló lehet. És ez a pasas elkezdett a nyakamba lihegni. Azt hitte, ha trágárságokat sziszeg a fülembe, akkor majd felizgulva a karjaiba omlok. Persze ilyenkor sehol egy vevő. Ez meg csak nyomta a sódert, szinte a szemével vetkőztetett. Megpróbáltam leszerelni, előbb szép szóval, aztán keményebben, de hiába. Mintha egy sükethez beszélnék. Nem tudom, mitől jött rá a kangörcs, igazán nem volt rajtam semmi kihívó cucc. Aztán belém villant, hogy ennek tán teljesen mindegy, hogy milyen a külsőm, csak meg akar kapni, mert azt hiszi, hogy a tulajdona vagyok. Valószínűleg nem én vagyok az első alkalmazott, akivel ezt csinálja. Beálltam a pult mögé, jött utánam. Elkezdett fogdosni, valósággal rám mászott. Úgy éreztem, mintha nem is két karja lenne, szinte már polipcsápokkal hadakoztam. A kasszagép mögött álltam, most szembe fordultam vele és a felrántott térdemmel erőteljesen tökön rúgtam. A fájdalomtól összegörnyedt, levegő után kapkodott. Majd valami idegen, karcos hangon azt nyöszörögte:
- Ez megkeserülöd, te utolsó kurva! Velem nem fogsz szórakozni! Kirúgatlak, hogy a lábad se éri a földet! Repülni fogsz, érted?!
- Nem rúgatsz ki, te seggfej, mert akkor mindent megtud a feleséged! – mondtam ellentmondást nem tűrően. - Mit gondolsz, mért jöttem a pénztárgép mögé? Elfelejtetted, a biztonsági kamerát?! Megmutatom a feleségednek, legyél nyugodt, nem vagyok szívbajos. Észbe kapott, összeszedte magát és elindult a raktár felé. A szalagért megy, gondoltam, megvártam, míg az ajtóig ér és rázogatni kezdi a kilincset.
– A kulcs nálam van! És a szalag ott marad, ahol van! Ajánlom, hogy tűnj el, különben sikoltozni fogok, addig, míg át nem jönnek a szomszédból. És akkor megmutatom nekik a felvételt, ha netán megpróbálnál itt magyarázkodni! És most tűnj el, mielőtt meggondolom magam!
A pasas elkullogott, morogva, szitkozódva. Végre győztem valamiben, de ettől nem lett jobb a kedvem. A rossebnek se hiányzott egy újabb ellenség, de hát csak nem gondolhatta, hogy itt fog kéjelegni velem az üzlet közepén?! Ezeknek a vén szivaroknak néha tényleg elmegy az eszük.
Este a szálláson üldögéltem, nagyon rossz kedvem volt. Nincs semmi megoldva körülöttem, fogy a pénzem, ez a meló csak arra jó, hogy a szállodáért ne kelljen a tartalékaimhoz nyúlni. Nem visz ez sehova. El kell innen mennem, de hová? Meg aztán, az utakon sem vagyok biztonságban. Igaz, itt is lebukhatok bármikor, de ez a városka olyan álmosan csendes, tán megúszom.
Eltelt még néhány nap, lekerült az ügyem a címoldalról, erre mit ád az ég, megint megjelenik a képem a lapokban! Alatta meg a szöveg, hogy a bár tulajdonosa felajánlott egymillió forintot a nyomravezetőnek. Ebből a nyájas olvasó levonhatja a következtetést, hogy a melegszívű főnök minél előbb rács mögött szeretné látni a gyilkost, azt az elvetemült személyt, aki eltette láb alól kedvenc alkalmazottját és eltűnt egy táska pénzzel. Vagyis engem. Reszkető kézzel tartottam magam előtt az újságot, úgy éreztem, mindennek vége. Az agyam is cserbenhagyott, üres tekintettel bámultam a papírra, fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Aztán kopogtak. Ez biztosan a rendőrség – gondoltam, de már feladtam magamban az egészet. Elindultam ajtót nyitni. A küszöbön az a portásfiú állt, akivel az első éjszaka találkoztam.
– Ha megengeded, bejönnék.
Választ sem várva átlépte a küszöböt és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Leült az ágyra. Körülnézett a szobában, észrevette az újságot, rábökött:
- Ezért vagyok itt! – jelentette ki.
– Feldobsz? – kérdeztem erőtlenül.
– Hát, mit tagadjam, az volt a szándékom, ahogy megláttam a fényképed, mert az csak természetes, hogy felismertelek.
– Szóval, csak volt? És most hol tartunk? – kérdeztem fásultan.
- Hát ez az! – fújta ki a levegőt. – Nem értem az egészet! Itt azt írják, hogy megöltél valakit és lepattantál a pénzzel, milliókkal ráadásul. Na, hát ez baromira nem stimmel! Nálad a lóvé elhúzhatnál vele külföldre, erre te itt ragadsz és beállsz egy butikba robotolni pár rongyos ezresért?!
- Honnan tudod, hogy hol melózom? – vágtam közbe. – Leskelődsz utánam?
- Leskelődni?! Miről beszélsz?! Ennek a városnak egyetlen főtere van! Érted? Összesen egy! Nem kell nagyon megerőltetni magad, ha valakit meg akarsz itt találni. – legyintett, majd folytatta:
- Szóval, nekem ez nagyon nem áll össze. Nagyon nem stimmel ez az egész!
– Mit rágódsz a részleteken? Nem neked kell megfejteni az ügyet! Neked akkor is jár a jutalom, ha én ártatlan vagyok. – legyintettem.
– Tegyük fel, hogy nem vagyok én annyira rászorulva arra a milkóra, hogy miatta feldobjak egy ilyen frankó csajt. Meg aztán, mi van, ha bejelentelek? Kijönnek, elvisznek, kezet ráznak velem, kiírnak egy csekket, én meg ülök majd itt a dögunalomban és azon rágódok, hogy vegyek-e valami baromságot, vagy lecseréljem a motoromat, vagy mit tudom én, hát szóval nem egy nagy perspektíva. Te meg a sitten. Szerintem te mások helyett viszed el a balhét. Szóval, inkább tőled szeretném hallani, hogy mi a bánat ez az egész?
Olyan kíváncsian nézett azokkal a nagy, kék szemeivel, hogy nem esett nehezemre belekezdeni. Sőt. Nagy megkönnyebbülés volt kiadni magamból mindent, ami napok óta gyötört. Fennhangon tán még világosabb, érthetőbb lett minden részlet. Nekem meg be nem állt a szám. Azt hiszem, kezdem sejteni, miért járnak az emberek gyónni.
Vendégem gyakran vakargatta a kobakját, míg az elbeszélésem tartott. Aztán sóhajtott egyet:
- Hát, baromira benne vagy!
Ebben egyetértettünk. Csak az tudott vigasztalni, hogy nem kételkedett abban, amit elmondtam.
- És mégis, mihez akarsz kezdeni? Mert csak nem ülhetsz egy butikban addig, amíg elfelejtenek Pesten.
– Tudom. – sóhajtottam. - De kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam. És hová menjek? Bujkáljak az erdőn? A határnak nem merek nekiindulni, hátha megszigorították az ellenőrzést, vagy mit tudom én?! És ha átjutok? Akkor mi van? Vegyem a nyakamban a világot? Á, a legjobb lesz, ha jelentkezem a rendőrségen. Egy kis szerencsével megúszhatom. – mondtam fásultan. – Végül is, ártatlan vagyok, a kurva életbe!
- Ha bemész a rendőrségre, onnan a fogda a következő állomás, ez a maffiózó meg hót biztos van akkora mágus, hogy odabenn kicsináltasson valakivel. Aztán majd közlik az újságok, hogy a csínos elkövető lepedőből kötelet font és felakasztotta magát a zárkájában a radiátorra. Arra, amelyik térdmagasságban van. Mert amúgy is egy olyan öngyilkosságra hajlamos, merengő típus volt, ráadásul gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Ne add fel ilyen könnyen.
– Jó, jó, de akkor mit csináljak? Te például hogy másznál ki ebből? – szegeztem neki a kérdést.
Vállat vont.
– Mit tudom én?! Túl friss ez az egész. Ha férfi lennél, azt tanácsolnám, hogy öltözz nőnek. De fordítva nem megy. Na hallod, ilyen mellbőséggel nem lehet férficuccban grasszálni az utcán. Meg különben is, túl finomak a vonásaid. Nincs az a hülye, aki elhinné.
- Ne ragozd tovább, eszem ágában sem volt a férfivécére járni. – állítottam le.
Aztán valahogy lekerült a napirendről az én ügyem. Beszélgettünk mindenféléről, kezdtem jobban érezni magam. Jó volt végre szólni valakihez. Ezeket a szállodai magányos estéket nem nekem találták ki. A fiú is mesélt magáról, és ahogy kezdtem megismerni az életét, tényleg nem tűnt túlzásnak, amit a dögunalomról mondott. Semmi izgalom, semmi rendkívüli, ennek a jó magaviseletű vidéki srácnak az életében. Most meg felbukkant Péterke életében a kaland, az izgalom, és a bizonytalanság, természetesen az én személyemben.
Hajnalig nálam maradt, csendesen iszogattunk, össze is bujtunk, de nem estünk egymásnak. Hízelgett nekem, hogy nem akar lerohanni, mert tán többre tart egy olcsó kalandnál. Vagy tán, csak a lovagiasságát akarta bizonyítani azzal, hogy nem használja ki a kiszolgáltatottságomat. Úgy váltunk el, mintha réges-rég ismernénk egymást. Búcsúzáskor megcsókolt. Engedelmesen viszonoztam. Bevallom, jól esett, de nem vágytam többre.
Nálam csak percekre enyhült a rettegés, hogy bármikor lebukhatok. És ott volt még a butikos csaj férje is. Ha ez tényleg be akar tartani nekem, akkor az első dolga biztos az lesz, hogy kutakodjon utánam. Ha nem talál semmilyen nyomot, akkor meg az lesz gyanús. Nagyon nagy megkönnyebbülést jelentett, mikor kiderült, hogy a pasas elutazott pár napra. Ültem tehát a boltban, látszólag nagy semmittevésben, az agyam meg járt, hogy mit is kéne tennem. De aztán hirtelen megváltozott minden. A csendes délutánban egyszer csak megjelent három fickó az üzletben. Az egyikük a pulthoz jött, valami szöveget lökött nekem, elég ártalmatlanul kezdte, de amikor forgatni kezdtem a fejem, hogy a másik kettő után nézzek, rám üvöltött, hogy maradjak nyugton, különben megjárom, és előrántott egy kést a kabátja alól. Ezalatt, a két másik teletömött egy hatalmas sporttáskát a fogasokról lerángatott holmikkal. Aztán egy újabb táska következett, közben az előttem álló megállás nélkül hadonászott előttem a késsel. Aztán, mint akinek most jut eszébe, rám üvöltött, hogy adjam oda a bevételt is. Eleinte döbbentem álltam, alig tudtam felfogni, hogy egy kamaszféle fenyeget és képes leszúrni ezekért a rongyokért, meg azért a rohadt pénzért. De aztán elöntötte az agyamat a gőz, kitört belőlem a feszültség, és hozzávágtam valamit a pultról. Közben üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Újabb tárgyakat markoltam fel, hajigáltam, mint egy őrült, a három fickó meg menekülésre fogta. Az lehetett a szerencsém, hogy tapasztalatlanok voltak, tán azt hitték, hogy az őrült hangerőre közbeavatkozik valaki. Kiviharzottak az ajtón a tömött táskákkal, a szomszédból meg már át is rohantak. Az egyik lány még kiabált is utánuk, de aztán legyintett és inkább a rendőrséget is tárcsázta. Na, gondoltam itt adatfelvétel lesz, megbuktam, mint Rottenbiller. A kurva anyját ezeknek a tolvajoknak!
Érdekes módon, a tulajdonosnő előbb ott volt, mint a rendőrök. Gondolom, nekik már nem lehetett nagy ügy egy ilyen bolti lopás. Azt vártam, hogy a főnökasszony megveregeti a vállam, hogy megmentettem a kasszát, de szó sem volt dicséretről. Azonnal bezárta a boltot, majd sietve oktatni kezdett:
- Ha kérdezik, hogy itt dolgozol-e, mondd azt, hogy csak beugrottál hozzám egy percre, és helyettesítettél engem, amíg átmentem a bankba. Szóval, nem dolgozol itt, érted?!
Aztán leltározni kezdett. Fél óra múlva már tudta, hogy mennyit vittek el. Igen súlyos összeg jött ki, gondoltam egy kicsit rájátszik a biztosító miatt. De aztán felém nyújtotta a papírt a számokkal és közölte, hogy a veszteséget le fogja vonni a béremből.
– Szóval nekem kell fizetnem az elrablott árúért, ami ráadásul biztosítva van? – kérdeztem, nyugalmat erőltetve magamra.
– A biztosítás nem a te dolgod! – legyintett. – Megmondtam az elején, mikor felvettelek, hogy felelős vagy az áruért! Én nem tudhatom, hogy ki kivel játszik össze, én csak azt tudom, hogy mennyi hiányzik a készletből. Megállapodtunk, elfogadtad a feltételeket, vitának helye nincs, különben is, fáj a fejem. Nem minden nap rabolják ki az embert.
– Hát igen, - mondtam, - Nem mindennap akarnak kést döfni az emberbe, és nem mindennap védi meg az ember a bevételt. A fegyveres rablóktól! Éreztem, ahogy a fejembe száll a vér.
- Tudod mit? Baszd meg a boltodat! Fogom itt kockáztatni az életem a semmiért? Mert ezek bármikor visszajöhetnek! Vagy ha nem ők, akkor mások! Szóval fizessek a béremből, ami különben egy kalap szart sem ér?! Ezért dögöljön meg más! Elegem van az egészből! Ne is törődj vele, hogy megmentettem a kasszát, legyél boldog a rohadt pénzeddel! Felpattantam, felkaptam a táskám és elindultam az ajtó felé.
- Azonnal gyere vissza! Mindjárt itt lesz a rendőrség! Tanúskodnod kell! – rikácsolta.
– Nézzék át a videót. De mutasd meg nekik a keddi felvételt is. Lehet, hogy az izgalmasabb lesz. Azt a részt figyeld, amikor a férjed bejön a boltba!
Ezzel már kinn is voltam az ajtón. Ugrott a letétem, meg a fizetésem, de már ez sem tudott izgatni.
Taxit fogtam, visszamentem a szállodába. Péter volt szolgálatban, de mások is álltak a pultnál, így csak annyit mondtam, rendezni szeretném a szobaszámlát. Péter nagyot nézett, de hozzálátott a papírmunkához. Végre kettesben maradtunk. Elmondtam neki, hogy mi történt. Fejcsóválva hallgatta.
– Te vonzod a bajt. – sóhajtotta.
– Miért, gondolod, ha más van a boltban, akkor nem akarják kirámolni az üzletet?!
– Bocs, igazad van! De hová akarsz menni?
– Mit tudom én, de itt nem maradhatok.
– Figyelj, mindjárt végzek, felpattanunk a motorra és elindulunk. Majd csak kitaláljuk, hogy mi legyen. Te várjál csak! A nagymuterom kéglije üres. Bevitték a kórházba, pár hétig biztos benn lesz, csak át kell ugrani a szomszéd városba, az egész alig negyven kilométer. Hazaugrom a kulcsért, meg hozok magamnak valami cuccot, a buszmegálló mögött foglak várni ötkor.
Összeszedtem a holmimat a szobában, aztán kisétáltam a megbeszélt helyre. Péter pontos volt, és még arra is gondolt, hogy legyen nála egy zsinór, amivel felkötöttük a bőröndömet a motorra. Aztán irány az országút. Rövid száguldás, és máris megérkeztünk a címre. A lakás jobb volt, mint amire számítottam. Szerencsére nem egy mesebeli nagyanyó otthonába kerültünk. A bútor kissé divatjamúlt volt, de valamikor biztos menőnek számított a csőlábú fotel, meg ilyesmik. Végre biztonságban érezhettem magam. Alig csuktuk be az ajtót magunk mögött, már egymásnak estünk. Péter kissé tapasztalatlan volt, hencegett ugyan ilyen-olyan barátnőkkel, de engem nem lehetett becsapni, tudtam, épp hogy átesett a tűzkeresztségen. Nem bánta, hogy irányítom, látszott, milyen élvezettel habzsolja az új dolgokat. Két napig ki sem mozdultunk a lakásból. De a következő reggelen Péter szedelőzködni kezdett.
– Hová mész? – kérdeztem álmosan.
– Megyek melózni. Elcseréltem a szabadnapjaimat, de ma már vissza kell mennem. Lenyomom a műszakom, de visszajövök hozzád ma este. – ígérte.
Csalódottan hallgattam. Titokban azt reméltem, hogy együtt maradunk, felad értem mindent és együtt folytatjuk. De aztán kijózanodtam. Kívánhatok-e ilyen nagy áldozatot valakitől? Dobja oda az egész életét miattam? Igaz, hogy egy baromira egyhangú életről van szó, de legalább nincs veszélyben az élete.
A távozása után rágódtam még egy kicsit a történteken, aztán bedobáltam a holmim a bőröndbe, és elhagytam a lakást. Hagytam egy üzenetet Péter munkahelyén, hogy a kulcs a nagy virágcserép alatt van a folyosón, aztán kimentem az állomásra. És megint nem tudtam, hogy mihez kezdjek.
Erőt vett rajtam valamiféle ólmos fáradság, hirtelen elegem lett mindenből, fogtam magam, jegyet vettem Pestig és felszálltam a buszra. Pesten meg egyenesen a rendőrségre. Beletelt egy kis időbe mire összeállt nekik a kép, hogy ki vagyok és miért jöttem. Akkor betereltek egy szobába és kezdetét vette a kihallgatás. Nagyon jó jelnek véltem, hogy a pasas az íróasztal mögött egyáltalán nem volt ellenszenves. Beleegyeztem, hogy magnóra kerül a vallomásom és még ügyvédet sem kértem. Elmondtam mindent, néha ugyan elkanyarodtam a tárgytól, de az ürge értett hozzá, hogy visszatereljen arra, amire kíváncsi volt. Amikor befejeztem, ő kezdett el dumálni, attól meg majdnem leestem a székről. Kiderült, hogy Vlagyimir már eltűnt az éjszakai életből. Szó szerint eltűnt, a rendőrség is keresi, mert volt egy-két sötét ügye. Az öreg halálát is a bandája számlájára írják, a vizsgálat után rögtön tudták, hogy nem lehet nő a tettes, mert olyan erővel fojtották meg, amire csak egy drabális pasas képes. Szegény Kálmán bácsi! A pénzt, a hiányzó milliókat meg senki nem keresheti rajtam, valójában senki nem tudja, hogy mennyi lehetett a páncélszekrényben, ha volt egyáltalán.
Még volt egy kis formaság, aztán már mehettem is. Szabad vagyok – ismételgettem magamnak, de alig akart enyhülni a feszültség. Jó, jó, elmúlt az életveszély, de megint törhetem a fejem, hogy hogyan tovább. Az éjszakától meg jobb, ha távol tartom magam, mert ezeket a játékszabályokat nem nekem találták ki. Most sokkal keményebb világ van, a jelenlegi góré sem lehet különb az elődjénél.
Hogy mi volt aztán? Meséljek az évek múlásáról? A vendéglátóiparról? A felszolgálásról? Feriről, akit a melóban ismertem meg? A házasságunkról, ami nem is volt olyan rossz az elején, bár biztos nem így képzeltem lány koromban. A befuccsolt virágüzletünkről, meg a kölcsönökről, amik végül is tönkretették a házasságunkat? A válásról és arról, hogy hogyan martuk egymást? Mindegy. De van egy tündéri kislányom és most nagyon igyekszem, hogy ne menjek át elfogult anyukába. Nem fogok itt órákat mesélgetni az édes apróságról. Nikolett nem különb a többi kiscsajnál, de talán annyiban mégis, hogy nagyon jó a ritmusérzéke. Még csak hat éves, de ha megszólal egy jó szám a rádióban, már úgy rázogatja magát, hogy öröm nézni. Már akinek. Legutóbb is, amikor hajladozni kezdett a zenére, lehalkítottam a rádiót, megfogtam a kezét és odaültettem a komputer elé. Biztosan többre viszi a gép mellett, mint a rúdnál, - gondoltam.
Ez van. Itt tartok. Néha, lefekvés előtt kinézek az ablakon és azon gondolkodom, hol rontottam el.
Vagy ez nem csak az én hibám?!
Úgy terveztem, hogy nem megyek melózni a szülinapomon. Ennyit megérdemel az ember, ha már elérte a negyvenet, nem igaz?! De aztán csak nem mertem otthon maradni. Három hónapja vagyok ott, a főnök szerint még bizonyítnom kell. Hej, de bebizonyítanám neki, hogy egy szemétláda, ha nyernék a lottón! Baromira nem bírom azt a helyet! Rohangálok a tálcákkal, lesem a hülye vendégek kívánságait, van, amelyik bizalmaskodik velem, nem sok hiányzik, hogy elküldjem őket a büdös francba. De a főnök nemigen bánja, ha egy-két részeg fazon a szoknyám után nyúlkál. Azt mondja, jót tesz a forgalomnak, ha riszálom magam. Próbálná csak ő rázogatni a valagát, ha közben egyensúlyoznia kéne egy dögnehéz tálcával. A szemét állat! Állandóan zabálja azt a rohadt fogpiszkálót a szája sarkában, azt hiszi, ettől olyan lesz, mint egy maffiózó. Bár ami azt illeti, szerintem van valami köze az alvilághoz, különben nem működtethetné ezt a lebujt a város közepén. Néha meglátogatják gyanús alakok, olyankor kicsoszog a 150 kilójával az asztalhoz és nem győz jó pofát vágni, amíg magyaráznak neki. Úgy bólogat, mint azok a rugós nyakú játékkutyák, amiket a kocsikban lehet látni. Már nekem is értésemre adta, hogy ha legközelebb megjelennek azok a fickók, akkor legyek nagyon kedves a borotvált fejűhöz. Mit bánom én, csak fizesse meg, mert erről nem volt szó, amikor felvett. De azoknak a húsz éves Kinga, meg az Ivettke szokott felszolgálni.
Nem játszom meg az eszemet, én nem csinálok ügyet abból, ha le kell húzni a zipzárt egy pasas sliccén. Ez így alakult, vagy ilyennek születtem, a rosseb tudja, de matektanárnak kéne lennem, ha össze akarnám számolni, hogy hány hapsim volt. Azt szokták mondani, hogy arra mindenki emlékszik, hogyan vesztette el a szüzességét. Hát én bizony nem! Nem volt az egy olyan nagy mérföldkő az életemben! Majd mindennap hazakísért valaki, eleinte csak fogdostak, aztán egyre tovább merészkedtek, azt se tudom melyik volt az, akinek a számlájára írhatnám az ártatlanságom elvesztését. Ártatlanság, ez jó! Többet nézegettem a pornóújságokat, mint a földrajzkönyvet. Nem volt nagy kunszt hozzájutni ezekhez a lapokhoz. Az újságosbódék ablakaiban lógtak ezek a színes füzetek, ruhaszárító csipesszel voltak egymáshoz erősítve. Borzongató izgalommal bámultam a meztelen testeket a címlapokon. Ha vettem néhány ilyen lapot, az idős eladók kéjes örömmel szolgáltak ki. Gondolom, beindult a piszkos fantáziájuk.
Otthon nemigen törődtek velem. A fater mindenbe belevágott, hogy lefölözzön valamit a kínálkozó lehetőségekből. Akkor volt a rendszerváltás, ezt ma így mondják. Rohangált, szervezkedett, úgy vetette bele magát a dolgokba, mint egy éhes kutya, akiről lecsatolják a pórázt. Én nem sokat értettem az egészből, csak azt láttam, hogy alig van otthon, örökké hajszolja a pénzt valahol. Anyám mesélte, hogy még a rokonokat sem hagyta ki, mindenkit kölcsönökért nyaggatott a későbbi busás haszon reményében. Sokszor napokra eltűnt, egyszer valami csempeszállítmányt intézett Olaszországból, máskor használt kocsi alkatrészekkel üzletelt, és még ki tudja, mi mindennel próbálkozott, tény, hogy mindig akadt intézni valója házon kívül. Emlékszem, át is villant rajtam, hogy ez lenne az új életforma, amire vágytak?! Már szó sem lehetett arról, hogy esténként együtt tévézzen a család. Nekem kicsit furcsa volt, hogy ilyen könnyen azonosultak az új világgal. Pedig mindketten párttagok voltak, nem hallottam tőlük korábban, hogy bajuk lenne a rendszerrel. Igaz, apámat elküldték a belügytől, de sosem derült ki, hogy miért. De nem haragudhattak rá nagyon, mert azonnal kapott vásározó engedélyt. Egy öreg Zsigulit tömött tele pulóverekkel és hétvégeken járta a vásárokat. Általában egy tagbaszakadt haverja is vele tartott, az meg egy Wartburgot pakolt fel. Egyszer én is velük mehettem. Aznap elég jól ment a bolt, még külföldi vevők is akadtak. Egy lengyel nő keveredett a pulthoz, magyarázott erősen, de hiába, mert apám egy árva szót sem tudott a magyaron kívül. Persze a haverja sem. Gusztustalan színjátékba kezdtek. Kedveskedő hangsúllyal a legvaskosabb trágárságokat suttogták a nőnek, aki nem tudta mire vélni a különleges bánásmódot. De egy-két kuncogásból megérthette, hogy a bolondját járatják vele. Akkor aztán elkezdett kiabálni, nem is nagyon kellett találgatni, hogy hová küldi apámékat.
Apám elég jól megszedte magát ezeken a vásárokon. Telket is vettünk, építkezni kezdett. Nem szenvedtünk hiányt semmiben, de amikor az ország hátat fordított a szocializmusnak, ő rögtön kevesellni kezdte azt, amit addig elért. De a nagy vágyakhoz nagy buksza kell.
Anyám jól megvolt az egyik belvárosi nagyáruház személyzeti osztályán, de amikor új szelek kezdtek fújni, neki is felmondtak. Eszébe sem jutott másik munkát keresni, csak tervezgette a jövőjét. Szépségszalont emlegetett, aztán meg butikot akart, kerámiaműhelyt, fagylaltozót, persze egyikből sem lett semmi, ő mindig olyan álmodozó volt. Apám meg nem ért rá hallgatni a terveit. Ezért aztán a reménybeli üzlettársait, vagyis a barátnőit traktálta a részletekkel. De ennek is vége szakadt, utána már csak tétlenül üldögélt, vagy mániákusan takarítani kezdett. Akármilyen volt a hangulata, arra mindig talált okot, hogy apámmal veszekedjen. Igaz, nem volt nehéz dolga. Apámnak sem volt sok türelme a családjához. Görcsös igyekezettel hajszolta a pénzt, azonnal belekapott valami másba, ha úgy látta, hogy az üzletei nem hozzák meg a kívánt eredményt. És bizony, sokszor mellé nyúlhatott, mert soha nem láttam rajta azt a fajta elégedettséget, amit a biztonság szokott kiváltani.
Aztán egy szép napon, a tanítás végén, anyám várt az iskola előtt. Néztem rá nagy ijedten, hogy mi van? Dadogva fogott hozzá, végül azért csak kinyögte, hogy külföldre utazik egy ifjúkori szerelmével. Az az idióta is ott volt, a kocsiban cigizett, aztán anyám odahívta, az meg nagy kelletlenül kiszállt és odajött. Úgy álltak ott anyámmal, mintha az áldásomat várták volna a kapcsolatukra. Megvontam a vállam, igyekeztem nagyon laza lenni. De baromira meg voltam lepve. Fogalmam sem volt, hogy van valakije, ki se néztem volna belőle az alvajáró stílusával. És ez az egész, ilyen hirtelen! Én meg, kirekesztve mindenből, csak a kész tények, bele a pofámba! Rohadt érzés volt! Dehogy fogok itt bőgni, ezelőtt a bájgúnár előtt, juszt sem adom meg neki ezt az elégtételt. - erősítgettem magam. Próbáltam úgy viselkedni, mintha normális lenne ez az egész nyomorult szitu, hogy anyám lelép a szeretőjével és otthagyja a tizenéves lányát egy beszámíthatatlan apával.
– És ha ma lógtam volna a suliból, akkor elmentél volna búcsú nélkül? – kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.
– Ugyan már, ugyan már – hüppögött, de látszott, nem nagyon gondolták át ezt a lelépést. – Majd telefonálok, minden nap – ígérte, olyan erőtlenül, hogy abban a percben tudtam, hazugság az egész.
Aztán elmentek, én meg csak akkor kezdtem el bőgni, mikor a kocsi befordult a sarkon. Nem mentem haza aznap, minek? Apám úgysincs otthon, üljek az üres lakásban? Felmentem a barátnőmhöz, elpanaszoltam neki mindent. Piát szerzett, alaposan berúgtunk. Amikor zajongani kezdtünk, ránk nyitott a muterja, és szabályosan kidobott. Így hát hazamentem. Apám két nap után került elő, eszébe se jutott, hogy egyedül voltam. Megpróbálta félvállról venni, hogy elhagyták, szánalmas handabandázásba kezdett. Értésemre adta, hogy nem fog változni semmi, ő ezután is úton lesz. És csak beszélt, beszélt, láttam jól, hogy az önsajnálaton kívül más nem foglalkoztatja.
A következő napokban jártam ugyan suliba, de nem sok köszönet volt benne. Pimasz lettem, kezelhetetlen. Aztán valahogy megtudták a tanárok, hogy mi történt, békén hagytak. Egyébként is, minden egy kicsit szabadabb lett, az iskola is ijedten próbált igazodni az új szellemhez. A gimiben már a folyosón smároltunk, sokan meg az udvaron egy sarokban cigiztek. Nem is csináltak nagy gondot abból, hogy a füst elárulja őket, nem volt tanár, aki odament volna, hogy rájuk szóljon.
Aztán én harmadikban kimaradtam az abortusz miatt. Szülői beleegyezés kellett ahhoz, hogy megcsinálják. Úgy mondtam el apámnak a dolgot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy teherbe estem. Valósággal provokáltam, próbáltam kicsikarni belőle valami indulatot, de ő egykedvűen hallgatott. Még csak kiselőadásba sem kezdett a védekezésről. A kórház folyosóján lehajtott fejjel üldögélt, gondolom azt hitte, mindenki tudja róla, mért van ott. Aláírta a papírt szó nélkül. Meg sem próbált rábeszélni, hogy tartsam meg a gyereket, mert esetleg nem lehet több. Az abortusz napján már nem volt otthon. A küret után csak felügyelettel mehettem haza. Lobogtattam a pénzt az orvos előtt, hogy taxival fogok hazamenni, mert nincs senkim. A doki szánakozva nézett rám.
A gimit nem nagyon sajnáltam, úgy éreztem, az időmet pocsékolom azzal, ha azt hallgatom, mit mondott Kölcsey, kinn meg zajlik az élet. De valójában nem fogtam bele semmibe. Otthon sem éreztem jól magam. Apám ritka jelenlétei rosszabbak voltak, mintha állandóan otthon lett volna. Nem találta velem a hangot. Néha hozzám se szólt, de ha ivott egy kicsit, akkor be akarta pótolni, hogy hetekig nem törődött velem. Valósággal elmenekültem otthonról. Esténként szórakozni jártam, de nem olyan helyekre, ahol a fiatalok szoktak bulizni, hanem a nagybetűs éjszakába. Nem volt gond bejutni ezekre a helyekre, úgy adtam elő magam, hogy egyetlen portás sem nézett kiskorúnak. Egy ilyen bárban ismerkedtem meg Ervinnel. Negyvenes lehetett, de abból az izmos, inas fajtából, aki nem érzi kötelességének, hogy minden este halálra zabálja magát. Nem volt nehéz dolgom, hogy megakadjon rajtam a szeme. Jó alakú, csinos lány voltam, magas sarkú cipőben elláttam a legtöbb hapsi feje fölött. Manökenalkat – mondták volna rám, de nekem azért volt felül is, nem úgy, mint ezeknek a deszka csajoknak a kifutón. Tudtam jól, ha idősebbnek akarok látszani, akkor nem tinédzser cuccokban kell járnom. Inkább arra hajtottam, hogy olyan holmikat hordjak, amik a legelőnyösebbek számomra. Nem akartam mindenáron a „legutolsó” divat szerint kinézni, nem hordtam hülye frizurákat, nem festettem agyon magam, és nem aggattam magamra szörnyűségeket, csak azért, mert valaki kimondta rájuk, hogy ez a trendi. Mindig előttem lebegett, hogy ne rontsam el baromságokkal az összképet. Ma is csak ámuldozom, amikor fiatal lányokat látok bakancsban, agyontetoválva, szétmázolt arccal, szörnyűséges frizurákkal. Ezek tényleg nem tudják, hogy mitől fosztják meg magukat.
Ervinnek nagyon imponáltam, mert egész este le sem szállt rólam. De nem is nagyon bántam. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de nagyon jó dumája volt és olyan eleganciája, amit képtelenség egy korombeli suhancnak elsajátítani. Végtelenül imponált nekem, ahogy a pincérek hajladoztak előtte. A környezetemben addig soha senki - még apám sem- tudta elérni azt a fölényt, amivel Ervin rendelkezett. De nemcsak abban, ahogy kiszolgálták. Máshogy gyújt rá egy tahó, és máshogy egy úriember. Stílust nem lehet készpénzért vásárolni.
Azt hiszem, ő tanított meg mindenre. Attól se esett hanyatt, mikor megtudta a koromat. Talán még hízelgett is a hiúságának, hogy ilyen fiatal csaja van. Nagyra voltam magammal, úgy gondoltam, odalesz értem, megőrül a friss hústól, és a tenyeremből fog enni. Hát nem így történt! Gyakran előfordult, hogy felhozott valakit, persze csak nőket, ilyenkor hármasban voltunk, eleinte zavart, később egész jól megszoktam. De eltelt pár hónap és elmaradtak az alkalmi partnerek. Úgy tűnt, ketten is elegen vagyunk az ágyban. És mintha egyre fontosabb lettem volna neki. Azt bírtam benne, hogy sosem rohant le. Addig mesterkedett, amíg rá tudott hangolni engem is, hogy úgy kívánjam már, mintha ezer éve lettünk volna együtt. Nekem nagyon megfelelt ez a tempó, élveztem, hogy babusgat, és nemcsak a vágyait akarja kiélni rajtam. Amikor még a kamasz srácokkal jártam, mindig bántott, hogy ajtóstól rontanak a házba. Egyszer az egyiket meg is kérdeztem:
– Hová rohansz? Megy a vonatod?
A fiú nem sértődött meg, hanem mentegetőzni kezdett. Olyasmiket mondott, hogy nem meri előjátékra pazarolni az idejét, mert hátha közbejön valami, ő meg hoppon marad. Ránk nyithatnak, megszólal a tűzriadó a házban, földrengés lesz, meteor csapódik Európába, meg mit tudom én. Szóval iparkodni kell, mert csak az a biztos, ami már megtörtént. Hát, elég furcsa érvek, az biztos, de arra rájöttem, hogy azok a srácok, akik még alig voltak nővel, mindig sietni fognak. És nem azért, mert a földrengéstől félnek, hanem azért, mert hajtják őket a hormonok. Van is nekik türelmük az előjátékhoz?! Egy érett férfi viszont már megengedheti magának még azt is, hogy esetleg közbejöjjön valami.
Ervinnel nemcsak az ágyban volt jó. Néhány hét múlva már hozzá költöztem. Apámnak elég volt annyit mondanom, hogy találtam magamnak valakit, és kész. Ervin nagyon lazán fogta fel a dolgokat. Dőlt a pénz, csak ki kellett nyitnom a számat és már mehettem is megvenni a legújabb cuccokat. Eszembe se jutott spórolni, pedig százezrek mentek át a kezemen. Ervin adott, ha kértem és akkor is, ha nem nyaggattam a pénzért. Állandóan volt nála zsozsó, nem is kevés, egy monogramos aranycsipeszben tartotta a papírpénzeket, de akkor is a kezébe akadt jó néhány bankjegy, ha másért kotorászott a zsebeiben. Kihúzta az öklét a zakózsebből, rácsodálkozott a marék pénzre, mintha nem értette volna, hogy hogyan került oda. Számlálatlanul a kezembe nyomta:
- Menj csak cicus, nézzél magadnak valamit a belvárosban.
Naná, hogy mentem.
Ő egészen másként üzletelt, mint az apám. Szinte mindig ráért, látszólag nem csinált semmit, elég volt egy-két telefon, hogy működtesse a birodalmát. Ha üzleti megbeszélése volt, azt is elintézte a bárban az asztalunknál. Olyankor elküldött táncolni valamelyik emberével. Ezek a férfiak meg sem próbáltak bizalmaskodni velem, állandóan az asztal felé lestek, és ha megkapták a jelet, már vittek is vissza a főnöknek. Azt nem tudtam kideríteni, hogy Ervin mivel foglalkozik, igaz, nem is nagyon érdekelt. De nagyon mehetett neki a szekér, az biztos. Karácsony előtt kartonszámra álltak a pezsgők a konyhában, az emberi nem győzték széthordani különféle címekre. Kicsit csodálkoztam, hogy miért kell valakinek 16 üveg pezsgőt küldeni az ünnepekre, de Ervin mosolyogva csak annyit mondott, hogy ez az a befektetés, ami mindig meg szokott térülni. Külföldön is voltunk, csodás szállodákban, eszméletlenül gyönyörű tengerpartokon. Az a gyanúm, hogy soha a büdös életben nem fogok eljutni olyan helyekre megint. Külföldön is előfordult, hogy este a bárban vendégül látott valakit az asztalánál. Voltak olyanok is, akiket aztán az újságban ismertem fel.
Idehaza nem sok haverja volt, úgy vettem észre, azért ő sem egy könnyű eset. Tanúja voltam annak, ahogy leszerelt egy ürgét, aki lelkendezve ment oda hozzá az utcán, emlegetve, hogy együtt jártak főiskolára. A hűvös fogadtatásból megérthette az illető, hogy ebből nem lesz kapcsolatfelvétel. Ervin nem barátkozott, mert ahhoz az kell, hogy az ember elengedje magát. És őszinteség, meg odafigyelés a más bajára. Hát ő erre képtelen volt. Igazából sosem láttam feloldódni. Még akkor is tartani tudta magát, ha többet ivott a kelleténél. Néha elkeveredtünk egy-két ismerőséhez, ámulva láttam, hogy hogyan élnek egyesek. Egyszer a Rózsadombon tárgyalt valakivel, a pasas körbehurcolt minket a lakásán, hát ilyesmit tényleg csak az amerikai szupersztárok engedhetnek meg maguknak. Lejutottunk a garázsba is, azt hittem, nem jól látok. Éppen egy kamion tolatott be a falak közé és simán befért. A manus nagyon büszke volt a birodalmára, széles mozdulatokkal mutogatta a látnivalókat. Amikor oldalt fordult, észre lehetett venni a pisztolytáskát az oldalán, a revolverrel.
Ervin beszélt vagy négy-öt nyelven, nem győztem ámuldozni, hogy milyen jól pereg a nyelve külföldön is. Egyszer közlékenyebb hangulatban volt, akkor mesélte, hogy neki már a régi rendszerben is állt a zászló, hogy fejes lesz, már az előléptetéséről suttogtak, amikor összefeküdt az igazgató kiskorú lányával és csak ezért úszta meg a börtönt, mert az apuka nem akarta világgá kiabálni a szégyent. Viszont Ervint örökre száműzték a hotelszakmából, de úgy látszik volt annyira dörzsölt, hogy ne kerüljön padlóra és kiépítse a saját birodalmát.
A rengeteg pénz nem jelentette azt, hogy minden este bulizni jártunk. Néha otthon ültünk, ő ilyenkor elmerülten olvasott, én meg, aki sosem voltam valami nagy könyvfaló, a színes pletykalapokat forgattam. De aztán egy alkalommal, amikor nyaggatni kezdtem, hogy mit olvas, az ölébe ejtette a könyvet és elkezdte mesélni a sztorit. Három pasas vadászni indul valahol Amerikában, tél van, lecsúsznak az útról, a kutya kiugrik a kocsiból és elkezd üldözni egy rókát. A gazdája utána indul, szólítgatja, aztán egy erdős részen észrevesz egy repülőgép roncsot a hó alatt. A kis sportrepülő szinte ki sem látszik a hótakaró alól. Találnak egy halott pilótát a gépben meg egy táska pénzt. Persze magukhoz veszik a dohányt. A csapat esze azt mondja a többieknek, hogy egyelőre ne nyúljanak a pénzhez, nehogy gyanús legyen a költekezésük, ha valaki mégis keresni kezdené azt a négy milliót. Másnap visszamennek a helyszínre, mert úgy döntenek, mégiscsak kéne otthagyni pár százezret, hadd higgyék a megtalálók, hogy csak annyi volt a gépen. Mert az is kiderült, hogy valamiféle kábítószeres bulira használták a gépet. Aztán a helyszínen összefutnak valakivel…
- Kivel? Kivel? – érdeklődtem nagy kíváncsian.
– Holnapra befejezem, a legegyszerűbb, ha elolvasod. Annyi jó részlet van benne, kár lenne kihagyni – mondta unottan, én meg észre sem vettem, hogy másnap már falni kezdtem a könyvet. Aztán egy újabbat. Majd egy másikat. Később már nemcsak krimiket. Ervin máskor is szívesen alkalmazta azt a csalit, hogy elmondott pár részt a könyvből, de sosem volt hajlandó végigmondani a cselekményt. Így aztán rendszeressé vált, hogy mindig volt valami olvasnivaló a táskámban.
Ervin nős volt, illetve azt állította, hogy válófélben van. Soha nem képzeltem, hogy el fog venni feleségül, nem is nagyon vágytam rá. Különösen akkor nem, amikor izmos, jóképű srácokat láttam a strandon. Nem tartottam magam képesnek arra, hogy egy férfi mellett éljem le az életemet. Azt sem képzelhettem, hogy Ervint megcsalom. Értésemre adta, hogy nem osztózik rajtam senkivel. Tudtam, hogy neki is van pisztolya, nem voltam azért olyan hülye, hogy keressem magamnak a bajt. Nekem elég volt a tudat, hogy együtt vagyunk, befejezte a csajozást, nem akartam a jövőn rágódni.
Hamar beleszoktam a jóba, természetes lett minden, olyasmik is, amiről egy csóró álmodni sem mer. Buszokat meg villamosokat csak kívülről láttam, és már felismertem az étlapon a francia nyelvű kajákat is. Észrevettem ugyan a koldusokat az utcákon, de számomra annyi közük volt a valósághoz, mintha filmen láttam volna őket.
Azon a délelőttön a belvárosban mászkáltunk, persze kihasználtam az alkalmat és betegre vásároltam magam. Ervinnek hízelgett, hogy ilyen könnyen örömet tud szerezni nekem, egy fejbólintással mondott igent a legdrágább táskákra, cipőkre. Már annyi cucc volt nálunk, hogy a gorillája is kénytelen volt vinni a csomagokat. Elértünk a kocsijáig, aztán eszembe jutott, hogy a legutolsó boltból számla nélkül jöttem el. Tudtam, hogy szükségem lehet még rá, mert gyakran vittem vissza dolgokat. Persze, visszavették volna a holmit számla nélkül is a legtöbb helyen, de minek magyarázkodni egy darab cédula miatt, nem igaz? Ervin már beült a kocsiba, az embere a csomagtartót pakolta és meg visszasiettem a sarki boltba. Még az üzletig sem értem, amikor hirtelen szokatlan hangokat hallottam. Tudtam, hogy lövések, bár eddig csak filmekben hallottam ilyesmit. Azok a dörrenések elárasztottak valamiféle balsejtelemmel, de az ijedségemet legyűrte az a fajta biztonságérzet, amit Ervin társaságában szoktam érezni. Majd hirtelen néma csend, a megdermedt forgalom csendje, aztán mintha nagyobb hangerőre kapcsolták volna az utca zajait. Rémült kiáltások, sikolyok, dudaszó, lábdobogások, káosz és riadalom. Rohantam a kocsi felé. Embergyűrű vette körül az autót, alig tudtam átfurakodni. Először a kocsi hátulját pillantottam meg. Ervin embere a nyitott csomagtartónál feküdt, feje körül sötét, olajos fénnyel terjedt szét a vér. Közelebb léptem. A kocsi hátsó ajtaja nyitva volt, láthattam Ervin megmerevedett testét és a hátrahanyatló fejét. Homlokán sötétvörös, ragacsos kormos lyuk tátongott. Bénultan, tágra meredt szemmel bámultam Ervin üveges tekintetét, még a sírás sem tudott feltörni bennem, annyira sokkolt a látvány. Aztán valaki elvonszolt onnan.
Nem maradt emlékem a következő pár óráról. Valahogy hazakeveredtem, de úgy éreztem, hogy belázasodtam és nem bírom elviselni a nyomást a fejemben. Minden felkavarodott bennem. Egy pillanatra még valamiféle ostoba öröm és megkönnyebbülés is átfutott rajtam, a tudattól, hogy én megúsztam élve. De aztán a mindenre rátelepedő kép, újra és újra. Ervin, a hátsó ülésen.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Tébláboltam a lakásban, próbáltam felhajtani pár pohárral, hátha az meghozza a felejtést. Aztán a kaputelefon berregése. Nem tudtam ki keres, de megváltásnak éreztem, hogy nem leszek egyedül. Egy nyugodt férfihang szólt a készülékbe, azt mondta, a rendőrségtől van, és néhány adatra lenne szüksége a nyomozáshoz. Pohárral a kezemben, a nyitott ajtóban vártam rá. De nem egyedül jött, úgy látszik, ezek sosem járnak egyedül. Talán tíz percet voltak ott, az idősebb felírt néhány dolgot, amiket fél- bódulatban mondtam. Nem hiszem, hogy bármire is mentek volna a zavaros válaszaimmal. De a kérdések sem voltak jók semmire. Mintha nem is egy gyilkosság lett volna napirenden, hanem egy bolti lopás. Nem éreztem rajtuk az érdeklődés szikráját sem. De a nagyobb baj az volt, hogy részvétet sem. Lehet, hogy ez a gazdag áldozatnak szólt, de az is lehet, hogy szakmai ártalom. Úgy látszik, a fásultság nem ismeretlen dolog egyetlen munkakörben sem.
A két férfi távozott, újra egyedül maradtam. Nem tudtam egyhelyben maradni, azt fontolgattam, hogy elmegyek valahová, olyan helyre lehetőleg, ahol nem emlékeztet minden rá. Ismét csengettek. Gépiesen nyitottam a kaput, szinte biztosra vettem, hogy a nyomozók jöttek vissza. Nyilván újabb adatokra van szükségük, hogy elfoghassák a gyilkost. Hogy is gondolhattam, hogy ez ennyiben maradhat.
Kopogtak az ajtón, kinyitottam. Két nagydarab férfi és egy középkorú nő hatolt a lakásba. Az asszony közölte, hogy ő Ervin felesége és rám kiabált, hogy azonnal takarodjak innen. Valósággal kituszkoltak az ajtón, csak egy kis kézitáskába engedtek pakolni, az összes cuccom ottmaradt. Nem volt erőm az ellenállásra, de nem is lett volna értelme. Védtelen voltam és baromira sajnáltam magam. A lakás, a ruhák, az ékszerek, az egész addigi életem! Majdnem négy évig éltem valakivel, és nincstelenül kellett világgá futnom. Azok a szemetek még a készpénzt sem hagyták felmarkolni a fiókból. Az egyik még a retikülömet is átnézte, csak pár száz forintot hagyott nálam.
Legalább a telefonom megmaradt! Sorra vettem, hogy kikre számíthatok. Amíg Ervinnel voltam, azért akadtak tartós kapcsolatok is, olyanok, akiket párszor meghívott hozzánk. Érdekes, hogy mi nemigen jártunk ezek lakásán. Ki tudja, tán a biztonság miatt. Elkezdtem hívogatni az ismerős számokat, de nem sok köszönet volt benne. Legtöbbször csak az üzenetrögzítőt hallhattam, de olyan is volt, aki nyomatékkal megkért, hogy felejtsem el a számát. Az egész csak arra volt jó, hogy lemerüljön a készülékem.
A családomtól sem várhattam semmi jót. Anyám Angliában élt, néhány suta, pármondatos telefonbeszélgetésen kívül más kapcsolatom nem volt vele, az utóbbi hónapokban nem is hallottam róla. Apámról sem tudtam sokat, vele nem beszéltem azóta, mióta leléptem otthonról. Elköltözésem remek ürügy volt arra, hogy megsértődjön és így nem kellett törődnie velem.
Aztán csak elindultam hozzá. Sokáig toporogtam a ház előtt, míg végre erőt vettem magamon, hogy csöngessek, mert természetesen már kulcsom se volt. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem lesz otthon, nem is tudom mire számítottam. Egy nő szólt bele a készülékbe, de ahelyett, hogy beengedett volna, csak annyit mondott, hogy mindjárt lejön. Meg is jelent hamarosan egy középkorú semmitmondó külsejű asszony, karján egy gyerekkel. Érdekes, hogy akkor nem is a saját helyzetem foglalkoztatott, inkább az, hogy egy ekkora gyereket már nem kéne cipelni. Két perc alatt értésemre adta, hogy apámnak új családja van, nem számíthatok semmire. Még folytatta volna, de szó nélkül otthagytam. Fáradt voltam és éhes. Kikeveredtem a körútra. Vécére kellett mennem, bementem egy gyorsbüfébe, de a mosdónál a vécésnéni az utamat állta. A blokkot kérte, mert anélkül nem engedhet be. Kotorászni kezdtem a retikülömben, de csak némi apró akadt a kezembe. A többi elment napközben az utazásra. A maradék még egy szendvicsre sem volt elég. Odafordultam az öregasszonyhoz, megpróbáltam nagyon kedves lenni. Végignézett rajtam, gondolom felmérte a ruházatomat és makacsul nemet intett. Egy parányi asztal mögött ült, onnan osztogatta a vécépapírt. Az az asztalka nem tartozhatott az üzlet berendezéséhez, gondoltam, ha ez hazulról hoz be magának egy bútordarabot, akkor ennek hatalomvágya van, amit most próbál kiélni. Hátat fordítottam neki és végigmértem az asztaloknál ülőket. A nyugdíjasnak látszó fazonnal nem is kísérleteztem, ezekre rá van írva, hogy nincs pénzük. Egy kövér hapsi tömte magába a hamburgert a másik asztalnál, na, az ilyen is előbb fullad meg a félrenyelt kajától, minthogy segítsen másokon. Az az anyuka a kamasz fiával már könnyebb esetnek látszott, de ezeknek meg nem hiányzik, hogy a gyerekük rajtam legeltesse a szemét. Aztán megpillantottam azt a diákos kinézetű, szemüveges férfit, aki elmerülten olvasott egy könyvet és tán azt sem tudta, hogy mit rágcsál közben.
– Ne haragudj, ki tudnál segíteni annyival, hogy vegyek valamit? Nem akarnak beengedni a vécére blokk nélkül. – hadartam, meg se várva, hogy felnézzen a könyvből.
Végtelen zavarba jött. Ez olyasféle idegességnek látszott, mint mikor egy férfi abszolút nem tud mit kezdeni a másik nemmel. Krákogott valamit majd elővette a pénztárcáját. Kicsípett belőle egy bankjegyet.
– Ennyi elég lesz? – kérdezte olyan szégyenlősen, mintha legalábbis ő kért volna kölcsön. Elrohantam venni valamit, hogy végre bejussak arra az átkozott vécére. Aztán mikor végeztem, visszamentem a fiúhoz.
– Még egyszer köszönöm, ha megadod a címed, ígérem, eljuttatom neked a pénzt.
– Á, nem érdekes, - legyintett, bár láttam az előbb a pénztárcáján, hogy nincs valami jól eleresztve.
Beszélgetni kezdtünk. Illetve inkább ő kérdezett és én válaszolgattam. Amikor előadtam neki, hogy mi történt velem, olyan abszurdnak tűnt az egész, hogy nem csodálkoztam volna, ha egy szavamat sem hiszi el. De láttam rajta, hogy nem kételkedik. Borzongva faggatott újabb és újabb részletekről, elhűlve hallgatta, hogy milyen tragédia részese voltam. Aztán, mint akinek hirtelen megvilágosodik valami:
– Akkor most nincs hol aludnod? – kérdezte, miközben izgatottan feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét. - Feljöhetsz hozzám, de ne számíts valami nagy fényűzésre. Azért a váróteremnél biztos jobb lesz. – nyugtatgatott.
Felkászálódtunk, és kimentünk az utcára. Próbált mindenütt előre engedni, de az utcán már nem tudta titkolni, hogy erősen sántít. Tudtam, hogy nem illik ilyesmire rákérdezni, de az is nagyon hülyén vette volna ki magát, ha úgy teszek, mintha normális lenne, hogy lépésenként kibillen az egyensúlyából. Nem lettem volna meglepve, ha bot van a kezében, hiszen olyan erősen húzta a jobb lábát.
– Baleset? – kérdeztem részvéttel, a lábára mutatva.
– Ja, úgy is lehet mondani. - Igyekezett másra terelni a beszélgetést, én meg nem faggattam. Mégis, valahogy közlékenyebb lett. És már nem iparkodott azon, hogy titkolja fogyatékosságát. Kiderült, hogy valami maszeknak dolgozik.
– Ülőmunka – tette hozzá gyorsan. Közben befordultunk egy mellékutcába és eljutottunk egy nagyon hervadt bérházig. A gyomrom táján görcsös fájdalom keletkezett a gondolatra, mikor eszembe jutott, hogy tegnap még Ervin mellett aludtam abban a gyönyörű, tiszta és napfényes lakásban.
A lépcsőház még szörnyűbb volt, mint ahogy azt az utca sejtetni engedte. Málló vakolat falfirkák, kosz, lepusztultság, húgyszag, és valamiféle sűrű elmúlás-hangulat, amitől úgy éreztem magam, mint egy rab, aki erőtlenül tűri, hogy akasztani vigyék. De nem volt más választásom, baktattam a fiú után, akiről már megtudtam, hogy Mártonnak hívják. Felértünk az első emeletre, szerencsére nem kellett több lépcsőt mászni. A lakás sem árasztott vidámabb hangulatot, bár azért látszott, hogy megpróbálják rendben tartani. Valósággal sokkolt a szobák magassága. Nem is értettem, hogy valaha miért gondolták természetesnek ezeket a méreteket. A régimódi ajtók és az elérhetetlen magasságban lévő plafonok alapján kezdtem azt hinni, hogy annak idején jóval magasabb emberek éltek itt.
Márton otthonosan mozgott a sok régi bútor között. Teát főzött, kikészített egy kis kekszet is, na gondoltam, most rátér a tárgyra. Mindjárt előkerül valami ital is és már csak valami lassú, családalapító szám hiányzik a magnóról. Aztán majd birkózhatunk, mert engem ugyan ma nem kap meg senki, akkor sem, ha megmentett az utcán alvástól. De Márton nem vett elő innivalót és nem tett fel semmiféle zenét, hanem megkérdezte, hogy nem vagyok-e fáradt egy kis beszélgetéshez. Mert ha igen, akkor megágyaz nekem, ő meg a heverőn alszik. – Na, - gondoltam magamban – hál’Istennek ez a kimértebb típus, nem csalt a látszat. Ennek előbb udvarolni kell, hogy ágyba vigyen valakit.
– Beszélgessünk, úgysem tudnék aludni. – mondtam a teát kortyolgatva, de igazság szerint már nem volt erőm semmihez, csak féltem az elalvás előtti sötétségtől. Márton végignézett rajtam és mintha belém látott volna:
- Feküdj csak le. Pihenned kell. Égve hagyom a kislámpát, úgy biztos könnyebb lesz.
Hamarosan ágyba kerültem. Az idegen szoba, a különös szagok, a furcsa, szokatlan neszek, a reménytelen helyzetem úgy felerősítették az önsajnálatomat, hogy elkezdtem sírni. Márton csendesen annyit mondott a heverőn:
- Nem hiszem, hogy vallásos vagy, de most próbálj Istenre gondolni. Meglátod, segíteni fog!
Úgy meglepődtem, hogy valóban kizökkentem a fájdalmamból. Hamarosan mélyen aludtam.
Reggel Márton már a konyhaasztalnál ült és olvasott, mire megébredtem. Szerény reggelivel várt, én már neki is akartam esni az ételnek, de láttam, hogy Márton lehajtott fejjel rövid imát mormol, mielőtt falatozni kezd. Zavartan csatlakoztam hozzá. Úgy vettem észre, hogy kissé megváltozott a viselkedése. Mintha magabiztosabb lett volna, mint tegnap este. Ült velem szemben a konyhaasztalnál és a szemembe nézve lassan beszélni kezdett:
- Nézd, semmi sem történik ok nélkül. Hinned kell, hogy ez a csapás, amin keresztülmentél arra volt jó, hogy rátalálj a helyes útra. Mert eddig tévelyegtél, még akkor is, ha te most ezt nem vagy hajlandó elismerni. Sokan vannak így, hidd el! Én is közéjük tartoztam. Nekem a vallás pár éve még nem jelentett semmit. Még a balesetem után sem akartam imádkozni. Nem hittem az egészben, érted?! Aztán egy nap, az utcán mentem, hatalmas tömeg volt és hirtelen meg kellett állnom. Rám tört valamiféle gyengeség, elvánszorogtam a falig, meg kellett kapaszkodnom. Hirtelen eltűnt mindenki mellőlem és tisztán, érthetően hallottam egy hangot, olyan erős volt, mint az égzengés. „ - Térj meg! Higgyél és bízzál!” – zengte a hang, aztán újra ott álltam a tömegben. Nem volt erőm továbbmenni, vártam, hogy újra jöjjön ez a jelenség. Mert az valami fantasztikus érzés volt! Ijesztő, de nagyon szép! Nagyon vágytam rá, hogy megismétlődjön. Az Úr és én. És az Úr csak nekem beszél. Az egész világon csak ketten vagyunk azokban a pillanatokban. Ő és én. Mintha kiléptem volna a jelenből. Nekem ez a csoda már megelőlegezte az örökkévalóságot.
Zavartan bólogattam, amíg beszélt, közben átvillant rajtam, hogy egy vallási fanatikussal hozott össze a sors.
– Te hogy állsz a hittel? – kérdezte.
Zavartan krákogtam, megpróbáltam időt nyerni:
– Hááát, az a helyzet, - kezdtem hozzá, - hogy én most körülbelül olyan állapotban lehetek, mint te a megvilágosodás előtt. Nekem is szükségem lenne egy ilyen látomásra, hogy hinni tudjak.
– Az Úr nem jelenik meg mindenki előtt! – mondta némi büszkeséggel a hangjában. – De éppen azért vagyunk mi, kiválasztottak, hogy a tévelygőknek segítsünk eljutni a megtisztulás állapotába.
– Na, jól nézek ki, - gondoltam magamban – ez nem fog leszállni rólam. De nincs hová mennem! Mit veszhetek, ha érdeklődést tanúsítok? És ki tudja, tán tényleg hívő lehetek. Biztosan rám férne.
Szerencsére Márton megérezte, hogy nem szabad ajtóstól rontania a házba. Nem ragozta tovább a témát, inkább azon iparkodott, hogy jól érezzem magam. Felajánlotta, hogy kisegít némi készpénzzel, hogy vehessek magamnak néhány holmit. Már nyitotta is a tárcáját, kivett belőle néhány ezrest és a kezembe nyomta.
- Van itt a közelben egy bolt. Valami Second Hand shop, vagy mi a neve. Egész elfogadható cuccaik vannak.
Szégyenlősen a pénzért nyúltam és közben eszembe jutott, hogy nem is olyan rég a belváros legmenőbb butikjaiban szórtam a pénzt. Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet.
Márton úgy döntött, hogy kezébe veszi a sorsom. Kifaggatott, hogy értek-e valamihez és hogy mihez lenne kedvem.
– Leginkább valami üdüléshez egy napfényes tengerparti szállodában – dünnyögtem magamban és vállvonásaimból kiderült, hogy nem értek semmihez.
– Talán megpróbálhatnánk Rózsi nénit. – mondta némi töprengés után. – Házakhoz jár takarítani, már alig győzi, mindig keres maga mellé valakit. – Hogy én, vécét pucoljak, - ágaskodott bennem az öntudat, de aztán rájöttem, jobb, ha hallgatok. Márton telefonálni kezdett, mikor letette a készüléket, összedörzsölte a tenyerét.
– Remek! Holnap fél nyolcra érted jön, felvesz a kapu előtt. Kész főnyeremény, hogy nem kell buszozni valami ismeretlen címre. – lelkendezett. – Ha meg lesz veled elégedve, tuti, hogy állandóan lesz munkád. Aztán nem kell életed végéig ezt csinálni, de most az a legfontosabb, hogy meg tudj állni a saját lábadon.
- És mennyit fizet? – kérdésemre lefagyott Marton arcáról a mosoly.
– Nem tudom – krákogta. – De nem szokott becsapni senkit. A hitközségből ismerem, tudom, mit beszélek. És most minden fillér számít, nem igaz?!
Este nehezen aludtam el. Nemcsak az idegen hely miatt, de aggasztott a másnapi találkozás is. Múlt héten még egy háziállatért nyaggattam Ervint, holnap meg hajkurászhatom a pormacskákat, na, szépen vagyunk.
Reggel, már a kapuban várakoztam, amikor a járda mellé gördült egy piros FIAT. Egy hidrogén szőke, erősen kifestett nő integetett a volán mögül. Hát, nem egészen így képzeltem el Rózsikát. Nekem addig a takarítónő, az olyan vödröket cipelő, elnehezült, farban erős, flórharisnyás vénasszonyt jelentett, ez meg itt egy korát meghazudtoló, ötvenes üzletasszony, magas sarkú cipőben. Rózsi alaposan végigmért, de arckifejezéséből nem tudtam kiolvasni semmit. Beültem mellé, Rózsi gázt adott, a kocsi megugrott, száguldani kezdtünk. Mi tagadás elég sajátságos vezetési stílusa volt. Két kézzel markolta a volánt, kissé előrehajolva figyelte az utat, de eszébe sem jutott lassítani a zebránál és az útszűkületnél. Hirtelen belém villant, hogy bizonyára rövidlátó és hiúságból nem hord szemüveget. Rózsi közben magyarázni kezdett:
- Budára megyünk. Ma egy régi ügyfélnél kezdünk. Általában rámegy a napom egy ilyen házra, de hogy most te is itt vagy… remélem, dél körül végzünk. Úgy látom, nem hoztál magaddal uzsonnát. Pedig jó lesz az ilyesmire gondolni, mert nem lehet kiszaladgálni a boltba nap közben.
Átkeveredtünk Budára, a kocsi felkapaszkodott az emelkedőkön, egy rózsadombi mellékutcában Rózsi lassított, majd megállt egy magas kőkerítés előtt. Kotorászni kezdett a táskájában, előkerült egy távirányító, Rózsi színpadias mozdulattal előre tartotta, lenyomott egy gombot, éreztem ez az egész ceremónia leginkább nekem szól. A súlyos vaskapu hangtalanul megmozdult, begördült a kerítésbe Rózsi olyan elégedettséggel hajtott rá a kerti útra, mintha a saját birtokára érkezett volna. Néhány oldalpillantással próbálta nyugtázni ámulatomat. Megpróbáltam áhítatos pofát vágni, nem akartam elárulni neki, hogy pár napja még az én zsebemben is volt ilyen kapunyitó. A ház elképesztően nagynak tűnt. Ha engem kérdeznek, rögtön rávágom, hogy egy ilyet egy hét alatt sem lehet kitakarítani. Rózsi kiszállt, a csomagtartóhoz lépett, egy tömött szatyrot emelt ki:
- Itt van a váltás ruhám, amiben melózni szoktam. Tudom, sokan a munkáscuccaikban jönnek át a városon, de hidd el, másként néz rád a kuncsaft, ha tisztességesen fel vagy öltözve. Legközelebb te is hozzál másik holmit, arról nem is beszélve, hogy legalább megkíméled a jobb ruháidat.
Nem akartam felvilágosítani, hogy egyelőre a legjobb meg a legrosszabb cuccom, az a farmer, amiben lát.
Rózsi előkotort egy kulcscsomót, ajtót nyitott, kikapcsolta a riasztót. Sugárzott róla a büszkeség, hogy ennyire megbíznak benne a háziak. Én közben már a méreteken és a zsúfoltságon ámuldoztam. A berendezésen látszott, hogy jól vannak eleresztve a háziak, de Ervin tanítása jutott eszembe: Nem kell mindenünket kipakolni, amink van, mert jobban érvényesülnek a tárgyak, ha levegő van körülöttük. Hát itt aztán szó sem volt mértéktartásról.
– Hát ez olyan, mint egy bútorraktár. – csúszott ki a számon.
Rózsi nem vette jó néven megjegyzésemet.
– Az ő dolguk. A mienk meg az, hogy tisztán tartsuk. Ügyelj arra, hogy ne változtass semmit. Ha port törölsz, mindig oda tedd vissza a dolgokat, ahonnan elvetted. És nehogy eltörj valamit! A múltkor mesélte a tulaj, hogy valami múzeum akarja kölcsönkérni az egyik vázáját. Gondolhatod! Szóval, ha letörölsz valamit, az egyik kézzel fogod, a másikban meg a porrongy – és már mutatta is.
De aztán úgy alakult, hogy nem kellett bemutatnom a portörlő tudományom. Ki sem tudtam keveredni a konyhából, meg a fürdőszobákból délig. Szinte fojtogatott a polcokon és a konyhapulton álló holmik sokasága. Úgy tűnt, elég jól veszem az akadályokat, csupán arra kellett kérnem Rózsit, hogy mutassa meg, hol kell beindítani a porszívót. A fene gondolta volna, hogy már efféle rakétakilövő formájú gépek is forgalomban vannak.
Egy óra felé jöttünk el, Rózsi elégedettnek látszott.
– Délután átmegyünk egy masszás szalonba, most újították fel, a folyosót fogjuk vaxolni. Gondolom, még nem láttál ilyesmit. Megmutatom, hogy működik a gép, aztán majd egyedül is boldogulni fogsz vele.
Megérkeztünk, Rózsi nekilátott előkészíteni a padlót, ami abból állt, hogy szétkente a viaszréteget a linóleumon egy nyeles felmosóronggyal. Majd előrángatta a masinát a raktárból. Ezúttal nem öltözött át, így magas sarkú cipőben és szolid kiskosztümjében vette kézbe a gép irányító rúdját.
– Ha bekapcsolod, és elbillented a rudat, nagyon vigyázz, mert elránthat,- magyarázta. – De ha rájössz a fortélyára, gyerekjáték lesz vezetgetni a gépet a padlón.
Rózsi mindjárt be is akarta mutatni a tudományát, maga felé húzta az indítókart, a gép meglódult, a falnak csapódott, magával rántva Rózsit. Egy hatalmas robaj után a gazdátlan gép azonnal megállt, Rózsi meg ott feküdt a gép mellett, elterülve. Alaposan megüthette magát, de nem mutatta előttem. Nevetve tápászkodott fel, remélve, hogy ez a könnyedség feledteti a felsülését.
– Látod, így nem szabad megdönteni, mert akkor te is így jársz.
Kezdett olyan színezete lenni a dolognak, mintha csak oktatási célból vágódott volna el. De azért gyorsan kiszaladt cipőt cserélni és visszatérve, nagy óvatossággal újra beindította a gépet. Pár perc múlva már én is átvehettem, remegő kézzel kapaszkodtam a rudakba, de aztán kezdtem ráérezni, hogy mennyire szabad döntögetnem az irányító kart.
Rózsi még két napig velem volt, árgus szemmel figyelve próbálkozásaimat. Sokszor ellátott tanácsokkal, ezek mindig magától értetődő dolgok voltak, biztos én is úgy csináltam volna, de szüksége volt ezekre az intelmekre, tán azért, hogy éreztesse velem, takarítási tudományommal soha nem fogok eljutni olyan magasságokba, mint ő. Harmadik nap már önállóan indulhattam útnak, persze buszozhattam a címekre. Közben a fizetésem is kiderült, az összeg nevetségesen csekély volt, de valójában nem volt viszonyítási alapom, azt hittem, ez a normális, amit ilyen munkáért kaphat az ember. Az viszont kiderült, hogy ebből még egy nyavalyás albérletre sem fog telni. Élvezhettem tovább Márton vendégszeretetét. Ő meg sem próbált közeledni, amit megkönnyebbülve vettem tudomásul. Rohadt dolog lett volna birkózni vele az ágyban, miközben az utcán alvástól mentett meg. És az volt az igazság, hogy Ervin elvesztésén sem tudtam túl tenni magam. Ha reggel öltözni kezdtem, a tükör előtt feltettem magamnak a kérdést, hogy tetszenék neki jobban, leeresztett hajjal, vagy hátul összefogva. Görcsbe rándult gyomorral eszméltem rá, teljesen mindegy, hiszen ő már nincs többé. Ha az üzleteket jártam, és felpróbáltam valamit, szinte hallottam Ervin hangját:
- Ha egy kiegészítő túl harsány, elvonja a figyelmet az igazi ruhadarabról. Ha rikít a sálad, nem fogják észrevenni a blúzodat. Használj komplementer színeket, de nem csak az öltözködésnél, a sminkednél is. A kék szemedhez jól fog menni a zöld árnyalata a szemhéjon.
És én még azt hittem, hogy már tudok mindent, ami egy klassz külsőhöz kell! De hogy ő honnan tudta mindezt, az rejtély maradt. Sorra idéztem magamban intelmeit, bár tudtam, mostanában szó sem lehet arról, hogy jól ápolt és elegáns legyek.
Az újságok eleinte alaposan felfújták ezt a gyilkosságot, minden címlap ezt harsogta. De persze nem sikerült a tettesek nyomára bukkanni. Eltelt néhány nap és az első oldalon már valami részegen karambolozó színésznővel foglalkoztak. Az újságokból tudtam meg a temetés időpontját is, terveztem is, hogy elmegyek, de tudtam, semmi értelme, ha egy fa mögött lesem a szertartást. Ahhoz meg úgysincs jogom, hogy leüljek a gyászolók közé.
Vasárnap elkísértem Mártont a gyülekezetébe. Egy hagyományos templomra számítottam, de meglepetésemre egy kultúrterem-szerű épületben jöttek össze a hívők. Elég szép számmal voltunk a teremben. Izgatott zsongás hallatszott mindenfelől, Márton régi ismerősként üdvözölt vagy egy tucat embert. Az emelvényen nem láttam semmi vallásos jelképet, csak egy egyszerű fakeresztet, és egy zászlót, amelyről meg sem tudtam állapítani, mi lehet rajta, hiszen redőkben lógott a rúdon. A terem elcsendesedett, amikor egy fiatal férfi lépett a színpadra. Néhány bevezető mondat után énekelni kezdett, meglepően dallamos számokat, a háttérből megszólalt a zenekari kíséret is. A tömeg tapsolva, ütemesen ringatózva követte a ritmust. Hát ez jobb, mint amire számítottam – gondoltam megkönnyebbülten, én is tapsolni kezdtem, oldalt pillantva láttam Márton arcán az elégedettséget. Aztán jó páran jöttek a színpadra, mindenféle közleményeket mondtak be, a lényeg szinte mindig az volt, hogy adakozásra buzdították a hallgatóságot. Aztán bemondtak egy nevet, kitört az éljenzés. Harsona recsegett a hangszórókból, és kivonult a színpadra egy erősen elhízott férfi, a tömeg ujjongva fogadta. A férfi beszélni kezdett, a bibliát idézve, de néhány perc múlva már a modern családi élet volt terítéken. A szónoklat elég hosszadalmas volt, kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet. A férfiban is zavart valami, talán a magabiztossága. Igen, tán az a birtokon belüliség, az a bennfentesség, hogy lám, ő jóban van az Úristennel. Aztán az egész dolog felerősödött, a férfi szinte dörögte a szónoklatát, majd lejött a pódiumról és odalépett egy erősen bódultnak látszó idős emberhez.
– Neked mi a bajod? – kérdezte, vagy inkább üvöltötte az öreg arcába.
– Elhagyott az erőm, nem tudom emelni a karomat - mondta az öreg, közben egy reménytelen kísérletet tett a jobb kezével.
– Az Úr erőt adott nekem, hogy meggyógyítsam a híveit! És most meggyógyítlak téged! – dörögte a szónok. - Áld a mi Urunkat és gyógyulj meg! – kiáltotta az öregnek és a homlokára tette a kezét.
Az öreg bénultan állt, majd rángatózni kezdett és összecsuklott. Többen odaugrottak, hogy felfogják az esést. Az öreg lassan kinyitotta a szemét, felállt, majd felemelte a jobbját és diadalmasan kőrözni kezdett a karjával. A tömeg üvölteni kezdett. A csoda megismétlődött még két alkalommal, már leírhatatlan volt a hangzavar. Márton fülébe kiabáltam:
- Te miért nem mész oda? Téged is meggyógyít.
Márton szinte restelkedve válaszolta:
- Azt hiszem, még jobban el kell mélyülnöm a hitben. Nem próbálkozhatok minden héten. Ha sorra kerülök, biztosra akarok menni.
Nagyot nyeltem. Már volt szerencsém látni Mártont az esti vetkőzés közben, lábán egy iszonyú forradás futott végig, elcsodálkoztam, hogy egyáltalán képes járni ilyen állapotban. Hát, tényleg valami hatalmas csodára lesz szükség! – gondoltam keserűen. Mert láttam én azt a kisöreget a szertartás előtt is. Fel sem tűnt, hogy valami baj lenne a karjával. És a többi „gyógyultan távozó” sem mutatta jelét az énekek alatt, hogy annyira szenvedne. Hát ez nem az én asztalom – húztam el a szám.
A szertartás utáni nagy kavarodásban Márton bemutatott néhány embernek. Cinkos mosolyukból azt szűrhettem le, ezek most azt hiszik, hogy mi együtt járunk. Aztán az egyik idősebb asszony félre is vont.
– Látom Mártonnak vagy. – tiltakozni sem volt időm, már folytatta - Nagyon örülök, hogy összekerültetek! Már igazán megérdemelne ez a fiú egy kis boldogságot. Szenvedett eleget. – sóhajtott.
– Hát, vigyázunk egymásra – mondtam kimérten.
– Így helyes! – nyugtázta. – Az Úr is megbocsát mindenkinek, ő is letöltötte a magáét, most már joga lenne a normális élethez.
– Szerintem is – nyögtem ki, azt a látszatot keltve, hogy tudok mindent.
Este szabályosan letámadtam Mártont. Nagyon nem akart beszélni, végül azt hiszem, az győzte meg, hogy kijelentettem, egy vallásos ember nem vezetheti félre a másikat. Akadozva előadta, hogy tinédzser fejjel részegen vezetett egy autót, a fának rohantak, az egyik utasa meg is halt. Őt is félholtan húzták ki a roncsok alól, majdnem le kellett vágni a lábát. Amikor itt tartott a vallomással, félrehúzta homlokán a haját. Egy mély horpadást takart a mindig gondosan előrefésült frizura.
– Meg vagyok bélyegezve! – sóhajtotta. Láttam, a sírás kerülgeti.
– Akkor ez a megvilágosodás nem is az utcán történt, ugye? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Nem. – mondta lehajtott fejjel. - Bejött hozzám a kórházba a halott barátom mamája, megállt az ágyamnál és csak sírt. Legalább szidott volna! Ott feküdtem felpolcolt lábbal, kötéssel a fejemen, a fél szemem leragasztva, ő meg csak nézett rám és folytak a könnyei. Csak állt ott, én meg üvölteni szerettem volna, hogy bocsásson meg, de csak azt ismételgettem, hogy elromlott a fék. Mint egy szemét, rohadt hazudozó tetű, aki még ezután sem tud őszinte lenni. Ő ott állt, nem hazudtolt meg, nem vont kérdőre, csak letett az éjjeliszekrényre egy fényképet. Először azt hittem, a fiáról, de amikor megnéztem a képet, láttam, hogy Jézus van rajta. Egész éjjel bőgtem, és rájöttem, hogy még egy Miatyánkot sem tudok elmondani. Aztán leültem a magamét, és amikor kijöttem, megkerestem ezt a gyülekezetet. Nem ők voltak az elsők, ahová betértem, de talán itt éreztem először azt, hogy ez valami mai dolog és nem egy rutinos istentiszteleten vagyok.
Aznap éjjel együtt voltunk. Nem is tudom, hogy kezdődött. Először csak vigasztaltam, azok a simogatások bátorították arra, hogy megcsókoljon. Ilyen bánatos, szomorú, indulatok nélküli szexben még soha nem volt részem, úgy éreztem, mintha nem egymáson lennénk, hanem valami irdatlan messzeségben egymástól. Én Ervin emlékével viaskodtam, ő meg a saját fantomjaival küszködött. Nem hozott megváltást egyikünknek sem.
A hétköznapjaim egyhangúan teltek. Napközben a takarítás, este, kettesben Mártonnal. Nem is nagyon erőltettük az újabb együttléteket. Elkísértem a vasárnapi összejövetelekre, mert éreztem, elvárja tőlem. De mát tudtam, hogy hatástalan marad számomra mindaz, ami ott elhangzott. Sőt, egyre tisztábban, élesebben láttam az ellentmondásokat. Az is úgy meglepett, hogy a hívők teli torokból harsogták a szent énekeket, aztán pár perc múlva már arról beszélgettek, hogy ki milyen kocsit cserélt, meg hogy hol érdemes aranyat venni. – Miért versengenek ezek a világi javakért, nem elég nekik az örök üdvösség?! – kérdeztem magamtól. De volt kitől példát vegyenek. A gyülekezet vezetője sem tudott annyira ájtatos lenni, hogy a szónoklat végén ne buzdítsa serényebb adakozásra a híveit. Az is nyílt titok volt, hogy rendszeresen kalapoztak neki, ilyenkor egy–két alázatos fazon szinte követelte a pénzt, amit aztán átnyújtottak a főnöknek sűrű hálálkodások közepette. Hát, elég jól lehet élni a hitből, legalábbis egyeseknek – summáztam.
Maradtam Mártonnal, mert nem volt hova mennem. Aztán az egyik vállalatnál, ahol rendszeresen takarítottam, a kezembe nyomtak egy gondosan lezárt borítékot, azzal a kéréssel, hogy adnám át Rózsikának. A csekk van benne a havi takarításért. - magyarázták. Amikor egyedül maradtam, a villanykörtéhez tartottam a borítékot. A számok jó kivehetően hirdették, hogy Rózsika komoly tízezreket markol fel azért a munkáért, amit egymagam végzek, és amiből én csak pár ezer forintot látok. Délután átadtam neki a borítékot, felvettem a nekem járó pénzt és megmondtam, hogy most már keressen más madarat. Rózsi habogni kezdett, hogy a költségek, meg ilyesmi, de leintettem. Feketén dolgoztam neki, akkor ne hivatkozzon nekem a járulékokra. Tudtam, Mártonnál sem maradhatok, ha itt elszakítottam a cérnát. Este összecsomagoltam, egy sporttáskába befért mindenem. Márton nem rendezett jelenetet, látszott rajta, hogy lélekben felkészült már erre a veszteségre. Talán betudta vezeklése újabb állomásának, hogy magára hagytam. Győzködött ugyan, hogy ne rohanjak világgá, mert nincs hová mennem, de engem már hajtott valami tovább.
Megint az utcán voltam. Gondoltam, buszra szállok, lemegyek vidékre, keresek valami gyógyszállót, annyi ilyesmi nyílt mostanában, tán csak alkalmaznak. Hát ennyire hülye voltam, hogy hittem még ilyesféle csodákban. A Duna part felé tartottam, esteledett, a körúton már színesen villogtak a neonok. Egy házfalon öles hirdetésen akadt meg a szemem. Táncosnőket felveszünk! Könnyű munka, jó fizetés, stb. cím és telefonszám a plakát alján. A megadott cím két sarokra volt tőlem. Ezt jó jelnek véltem. Gondoltam körülnézek, mielőtt bárkinek is bizonygatni kezdeném, hogy remekül tudok táncolni. Meredek lépcsősor vezetett a létesítményhez, hát nem volt valami bizalomgerjesztő a bejárat. Elrongyolódott plakátokon kellették magukat a lányok, különféle pózokban. Nem tűnt valami osztályon felülinek a kínálat. Vettem egy mély lélegzetet és benyomtam az ajtót. Egy hosszú teremben találtam magamat. A fal mentén videokazetták meg szexuális segédeszközök sorakoztak a polcokon, a másik oldalon egy terebélyes pult mögött két pasas bámult rám, leplezetlen kíváncsisággal. Ez bizonyára nem csak a külsőmnek szólt. Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen nő a teremben. Már láttam a szemükön az ítéletet, hogy na, itt ez a leszbi, aki csajokat akar bámulni. Nagy határozottan letettem a pénzt a pultra és magamhoz vettem az érméket. Követni kezdtem a falra festett nyilat a fülkékhez. Egy újabb forduló és máris egy sötét folyosón voltam, ahol apró kabinajtók sorakoztak, a legtöbbjük nyitva. Beléptem az egyikbe, és gondosan ráfordítottam a zárat. Szemem kezdte megszokni a félhomályt. A fülke olyan kicsi volt, hogy szinte csak állni lehetett benne, de nem is volt ott egyéb, csak egy fogas a falon, egy apró pult, rajta egy tekercs vécépapír és a földön egy szemétkosár. És persze velem szemben egy ablak, lezárva. A fedőlap csak akkor kezdett emelkedni, amikor bedobtam az első pénzérmét. Egy meglehetősen koszos üveglap választott el a látványtól, ami nem volt más, mint egy igen vékony kiscsaj, aki a zajra szinte gépiesen mozogni kezdett. Mert nem hívnám táncnak azt a tekergést, ami csak arra volt jó, hogy közben ledobálja magáról a fehérneműt. De olyan fiatalka volt szegény, hogy ijedten kihátráltam a fülkéből. Mintha legalábbis valami gyerekpornóba keveredtem volna. Szükségem volt néhány percre, hogy merjek benyitni egy másik fülkébe. Ott egy huszonéves nő, az átlagnál is rosszabb külsővel, a földön ült egy pléden és elmélyülten falatozott egy vaskos hamburgert. A zajra abbahagyta az evést, beletörölte a kezét a combjaiba és automatikusan vonaglani kezdett. Csak bugyi és melltartó volt rajta és máris a csattal babrált, amikor végre rám nézett. Látszott rajta a meglepődés, de megpróbálta nem zavartatni magát.
– Szia, magyar vagy? - Érted amit mondok? – szinte kiabált, gondolom az üveg miatt.
Amikor igent bólintottam, folytatta:
- Kivihetsz szólóra, de a többit is megbeszélhetjük.
– Mi az a szóló? – kérdeztem.
– Az egy másik hely, ott meg is fogdoshatsz. Akarod? Az egy ezressel több.
Gondoltam, ha nekem erre a munkahelyre van gusztusom, akkor a többit is látni kell.
– Rendben van, legyen a szóló.
– Jó, akkor menj a pulthoz és vegyél egy másik jegyet.
Még vonaglott néhányat és az ablakon már kezdett legördülni a redőny. Visszamentem a kasszához, megvettem a jegyet a következő mutatványra a pultos férfin látszott, alig tudja megállni, hogy ne fűzzön kommentárt ehhez a különös esethez. Egy újabb helyiségbe kerültem, ez jóval kisebb volt, itt csak egy fülkét láttam a falba mélyítve. Leginkább egy állatkerti vitrinhez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy az üvegfal nem ért a ketrec aljára, épp annyi hely maradt szabadon, hogy az ember be tudja dugni a karját a résen. Megjelent a lány és leült velem szemben. Most jobban hallottuk egymást.
– Benyúlhatsz itt alul és hozzám érhetsz – közölte tárgyilagosan. – Ha akarod, elvihetsz szobára, de meg kell beszélned a főnökkel, hogy mennyiért. Az nem rám tartozik. Különben is, neki kell leadni a lóvét. Te tényleg a csajokra buksz, vagy csak kíváncsiskodni jöttél? – nézett rám kíváncsian. – Nem kell szégyellned, van jó néhány barátnőm itt, akik jobban érzik magukat hapsik nélkül. Engem se zavar. Na, mi az ábra?
– Aranyos vagy, de nekem elég ennyi mára – mondtam szinte bocsánatkérően.
A lány megvonta a vállát, közben egy halk berregés jelezte, hogy lejárt az időnk. A lány már elindult kifelé, de még visszaszólt:
- Nyugodtan megfogdoshattál volna. Benne volt az árban.
Alighogy kiértem az utcára, megráztam a fejem, mint aki egy rossz álomból ébred. Hát azért itt még nem tartok, gondoltam eltökélten, de ez a látogatás egy ötletet adott. Mentem tovább a körúton, míg végre elém került egy tisztességesnek mondható, csupa üveg porta, a széles üvegajtó felett ott virított a neon: Forró kaktusz bár.
– A főnököt keresem – mondtam határozottan a portásnak, mire a férfi szélesen vigyorogni kezdett:
- Hát azzal nem szolgálhatok még vagy két hónapig, esetleg a Riviérán utol lehetne érni, ha nagyon fontos.
– Jó akkor azzal a fazonnal, aki a táncosnőkkel foglalkozik.
– Azokkal én is szívesen foglalkoznék, - kacarászott a portás, de volt olyan rendes, hogy útba igazítson.
Eljutottam egy apró irodáig, ahol a hatalmas kupleráj közepette rikácsolva telefonált egy apró emberke. Fejét pilleszerű ősz haj fedte, el is csodálkoztam, túl idősnek éreztem egy ilyen környezethez. Valamiféle régies eleganciával öltözött, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a kisöreg aztán tényleg nem ide való. Mikor végre hozzám fordult, előadtam neki, hogy táncosnő szeretnék lenni.
- Magát meg ki engedte be ide?! – olyan hangerővel rikácsolt, hogy rögtön kiderült, nagyon is otthon van itt. - Hát ide csak úgy besétálnak, mint egy nyilvános vécébe, vagy mi a lófasz? Hát nincs is felvétel! Szóval táncosnő szeretne lenni? Hát én meg légtornász! Kvittek vagyunk! Na ne lógassa itt az orrát, mert mindjárt elbőgöm magam! De tudja mit? A Joli lelép pár hónap múlva, akkor esetleg. Persze azért látni szeretném, hogy mire képes.
– Pár hónap? – sóhajtottam csalódottan. – Addig nem tudok várni. Nekem most kell elhelyezkedni valahol, addig nem élhetek az utcán.
– Mi a frász? Hát lakása sincs? Honnan jött maga? Most jött a hathúszassal? Á, dehogy jött maga vidékről! Maga nem olyan fejőnő típus. De hát mit tehetnék magáért? Beesik ide, se állása, se lakása, se pénze, jól mondom? és fel akarja borítani nekem az amúgy is jól elbaszott életemet? Na, az ilyen drágalátos tündérekért érdemes csinálni ezt a cirkuszt, - hadarta egy szuszra. – Na jó, ma Róbert bácsi vagyok! Bemegy az öltözőbe, megkeresi a Jolit, megmondja neki, hogy szeretné meghúzni magát nála, esetleg később átveheti a kéglijét, neki úgy sem kell már, férjhez megy az a hülye tyúk. Külön jó, ha odaköltözik, legalább lesz kivel megbeszélnie a nászútját. Mondja meg neki, hogy Kálmán bácsi tud a dologról. Aztán itt marad estére, figyeli a műsort, lekoppintja a használható elemeket, összeállít nekem két táncszámot, és jelentkezik vele három nap múlva. Egy lassú, egy gyors. Illetve fordítva, de a gyorsnál már dobálnia kell a cuccait. A második számnál már a lábak szétdobálva, picsa megmutatva. De nem ám valami alpári módon, hanem frankón, érti kicsim, mert itt művészet van, ha nem tudná, bassza meg! Mondja, csinált már valaha ilyesmit? Nem kell hadoválni, egyszer mindenki kezdő volt, világos? Szóval megy a nagyterpesz, de ez nem egy nagy ügy, mindenestre jobb, mint a nőgyógyásznál, mert itt nincs turkálás. Azt majd elintézheti házon kívül. Na, menjen már! És ne hálálkodjon, mert nem maga miatt csinálom! Mert én egy szőrösszívű vén fasz vagyok, akinek csak az a fontos, hogy menjen az üzlet. Ne felejtse, három nap múlva megnézem, hogy mire jutott! – és már el is fordult a székével, én meg kihátráltam az irodából, köszönetet rebegve. Már nem is törődtem a külsejével.
Az öltözőben négy lány üldögélt a tükrök előtt. Meglepődtem, hogy ilyen kevesen vannak, mert láttam a műsorlapon, hogy egész éjjel van előadás. De később kiderült, hogy a lányok járják a várost, másutt is fellépnek és természetesen jönnek az újabbak ide is. Ez elkeserített. Akkor ezek szerint nem oldottam meg semmit. Mert ha itt fellépek, és csak itt, az a hideg vízre sem elég. És itt sem lehetek végig színpadon, mert rám unnának a kedves férfi vendégek. Hiszen az ilyesfajta produkcióknak mindig az új hús a vonzereje. Egy új csajt látni levetkőzni, az igen. Az olyan egy férfinak, mintha megkapta volna. Legalábbis részben.
Joli nem lepődött meg különösebben, mikor elmondtam, mi járatban vagyok. Úgy tűnt, tényleg nem bánja a társaságot. De nem tudott sok időt szánni rám, készülnie kellett a fellépésére. Kibújt a köntöséből, ott állt anyaszült meztelenül, egy cseppet sem zavartatva magát. Hatalmas melleiről messziről látszott, hogy nem igaziak. Állva fésülködött a tükör előtt, megpróbálta rendbe szedni hatalmas barna hajzuhatagát. Egy oldalpillantással a szőke hajamra nézett és megjegyezte:
- Ezzel a hajszínnel lehet a legjobban kaszálni. A franc se érti, hogy miért, de a szőkék keresnek a legjobban. Én is átfestettem már párszor, de én egy olyan barna nő maradtam akkor is, érted? Lehet, hogy azért buknak a szőkékre, mert kihalófélben vannak. – morfondírozott.
Azzal együtt, nem látszott féltékenynek. Gondosan felvitte az arcára az alapozót, de nem állt meg ennyinél. Aprólékosan vizsgálni kezdte a testét és juttatott mindenhová ahol szükségét érezte.
– Olyan közel ülnek a faszik a színpadhoz, hogy minden apró bőrhiba meglátszik, - magyarázta. Felkerült a púderréteg a kívánt helyekre, aztán magára kapkodta a fellépő ruháját. Halk, de határozott hang sürgette a hangszóróból. Kiosontam utána a színpad mögé, onnan figyeltem a produkcióját. Egy hadaró férfihang recsegett a világító fülkéből, elkezdtek villogni a fények és felhangzott egy dallamos, jó ritmusú, szaxofonnal dúsított zeneszám. Joli a színpadra perdült, kockás diákszoknyában, fehér térdharisnyában, hasán megcsomózott fehér blúzban, haja feltűzve. Mintha a zene vezetné az apró színpad közepére, ütemes mozgással körbetáncolta a rudat. Szinte észrevétlenül vált meg a ruhadarabjaitól, látni sem lehetett, hogy mikor gombolja ki a blúzát, csak az eredménnyel szembesültünk, hogy hatalmas mellei alig férnek a melltartó kosaraiba. Mire a zeneszám véget ért, Joli is levetkőzött. Kilibbent a fénykörből és egy takaróval tért vissza. Végigfeküdt a selymes anyagon, felcsendült a második szám Joli leengedte a hajzuhatagát, megrázta a fejét, majd a lassú zene ritmusára mozogni kezdett. Vagy inkább vonaglani. Nem volt ez más, mint egy nyíltszíni kefélés partner nélkül. Arra is gondosan ügyelt, hogy ezeket a lovagló mozdulatokat a vendégek orra előtt tegye. Az első sorban ülők pénz dobáltak a takaróra, voltak olyanok is, akiktől a szájával vette el a bankjegyet. Közben szüntelenül folyt a vonaglás a csípő táncoltatása és a szemérmetlen kitárulkozás. Volt időm megnézni a férfiarcokat is. Mit tesz olyankor egy vendég, ha az orrától húsz centire tárulkozik ki egy nő? A legtöbben megpróbáltak nagyon lazán viselkedni, de mégis úgy tűnt, hogy a harsánysággal leplezni szeretnének valamit. Az ilyesfajta közelség már olyan, mint mikor az úszó túl közel kerül az örvényhez. Ilyenkor nemcsak a szex dominál, sokkal inkább az anyaméh szédítő közelsége. Azok az elfúló lélegzetek nemcsak a nemi izgalmat közvetítik. Jelzik a vágyat az újraegyesülésre, a tökéletes feloldódásra a másikban. Na, azt hiszem Ervin büszke lett volna rám, ha megoszthattam volna vele, hogy mik járnak a fejemben.
A szám véget ért, taps és kiabálások között vonult le Joli a színpadról, előtte persze gondosan összeszedte a feldobált pénzeket. Nem tudtam megállni, hogy ne gratuláljak neki a teljesítményéhez. Elégedetten fogadta dicséretemet, látszott, hogy ezzel beloptam magam a szívébe. Ő mondta el aztán később, hogy nem ártana valami ügynököt leakasztanom, aki gondoskodna arról, hogy több helyen legyen fellépésem.
– Tényleg egy valódi ügynöki iroda foglalkozik ilyesmivel? –ámuldoztam.
– Egy frászt – legyintett. – De kell egy hapsi, aki fel tudja venni a telefont, aki tárgyal az érdekedben, sőt el is kísér, ha például magánfellépést vállalsz. Mondjuk egy legénybúcsún. Nagyon jó az, ha egy kigyúrt fazon áll az ajtóban és a csávóknak eszükbe se jut partiba vágni téged, mert elég, ha csak ránéznek a bicepszére.
Sok volt ez így egyszerre, de nem akartam elárulni a tapasztalatlanságom. Végül is, elég lett a három nap. Mozogni mindig is tudtam, és a lányok is segítettek. Igaz, párszor jól odavertem magam a padlóhoz, amíg megtanultam rendesen megfogni a rudat a lábammal. Gyűjtöttem a kék-zöld foltokat rendesen. Az öreg előtt is levizsgáztam, akkor, amikor a teremben még nem voltak vendégek. Persze nem állta meg, hogy ne szórakoztassa egy kicsit a lányokat, meg a személyzetet, akik odaálltak bámészkodni.
– Mondja drága hol tanult maga táncolni?! Ne is válaszoljon, tudom! A Fővárosi Nagycirkuszban gyakorolt az örvösmedvével. Csak az valamivel gyorsabb. Várom, hogy indexelni is fog, amikor megkerüli a rudat. Feszítse le a lábfejét, ha lóg azon a kurva póznán, mert így úgy néz ki, mint egy fuldokló! Ne húzza fel a vállait, mert eltűnik a nyaka. Mondja, maga mit szed ritmusérzék ellen? – amikor lejöttem a pódiumról, az öreg megpaskolta az arcom, láttam rajta, hogy nincs nagy baj, de azért folytatta nagy hangon:
- Ma este bedobjuk a mély vízbe! Remélem, nem jelentenek fel minket a tánc elleni merénylet miatt.
Az első napokban tényleg nem lehettem valami nagy ász, de fokozatosan belejöttem. Azt hittem, nem tudok majd megbarátkozni azzal, hogy közelebbről bámulnak vadidegen hapsik, mint valaha is a nőgyógyászom, de szétvetett lábakkal mindig arra gondoltam, hogy ez most több mint egy kéjelgés. Lessék csak elfojtott lélegzettel a teremtés csodáját. Nagyon szerény teljesítményt nyújthattam, igaz, dobálták azért a pénzt a színpadra, de még magam is elég lagymatagnak éreztem azt, amit csinálok.
Aztán rájöttem, hogy változtatni kéne a megszokott módin. Nem is tudom, milyen ötlet vezérelt, de láttam, hogy a lányok mind tökéletes külsővel mennek színpadra, tudtam ebben az irányban nem tudok semmi újat adni. Kitaláltam tehát, hogy egy vasalódeszka mögött állok, rendetlen hajjal, koszos pongyolában, cigi a szám sarkában és baromi unottan vasalok. Aztán megszólal a zene, én meg elkezdek táncolni, mert ugye nem lehet nyugton maradni, ha ilyen klassz dallamokat hall az ember. Ledobálom a rongyaimat, alatta harisnyatartó, meg minden, én ezt még Ervintől tudom, hogy ez sosem marad hatástalan a férfiakra. Ki tudja miért, de az vékony pánt a combon nagyobb hatást tud elérni, mint egy rafinált csipkés bugyi. Na mindegy! Szóval vetkőzöm, persze a második számban már nem lehet sok újat nyújtani, marad a vonaglás, de azt is lehet ragozni.
Ez volt a terv, gondoltam azért szólok az öregnek, nehogy azt higgye, valamiféle forradalomra készülök itt. Tapasztalatból tudom, hogy a manusok szeretik azt hinni, hogy mindig az ő kezükben van a döntés, főleg, ha ehhez még némi jogkörük is van. A lányoktól már tudtam, hogy Kálmán bácsi is táncos volt valamikor. Igaz, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan emelgette a partnerét, de azt mondják, hogy öregkorban az emberek összemennek egy kicsit. Hát Kálmán bácsinál ez nem is lehetett vita tárgya. Az öreg nagyon el volt foglalva, az asztalán hegyekben álltak az iratok, jóformán fel sem nézett, úgy válaszolt:
- Kicsim, nagyon helyes, hogy hozzám fordult, látom, volt gyerekszobája, de tudja mit? Kezdjen csak hozzá ma este a közönség előtt. Nem hídavatásra készülünk, nem fog belehalni senki, ha elbassza a műsorát. Legfeljebb kifütyülik, vagy hazamennek, de holnap azért újra itt lesznek, mert punci nélkül lehet élni, de minek? Na, ne lopja itt a drága időmet, menjen már, aztán vigyázzon, össze ne törje magát.
Este elkezdődött a műsor, aztán hamarosan én következtem. Már akkor minden tekintet a színpad felé fordult, amikor kitették a vasalódeszkát. Máskor zsongott a bár a beszélgetéstől a számok alatt is, de most nem lehetett mást hallani, csak a lassú, túlfűtött, lihegő klarinétszólót. Elkezdődött a morgás, ahogy megjelentem a kopott rongyokban. Engem elkapott a gőz, már magam is azt hittem, hogy egy bánatos fiatalasszony vagyok, aki a vasalódeszka mögött vágyakozik a szeretője után. Vonaglottam, tekeregtem, dobáltam el a rongyaimat, a zene meg vitt tovább, az őrült vágyakozásba. A szám végén dübörgött a taps, kiabáltak, fütyültek a vendégek, őrjítő volt a hangulat. Akkor néztem fel először. Kálmán bácsi is ott állt, egy oszlop mellett és mosolyogva csóválta a fejét. A második szám már nem tartogatott különösebb meglepetést, de úgy fel voltam villanyozva, hogy olyan dolgokra is vállalkoztam a rúdon, amikkel még alig tudtam megbirkózni a próbákon. Most meg, megrészegülve a sikertől, úgy éreztem, mindenre képes vagyok.
Lement a két szám, alig győztem összeszedni a színpadra dobált pénzeket. A lányok is gratuláltak, jó volt látni, hogy nincsenek rosszul a sikeremtől. Tudták jól az aranyszabályt, hogy a nagyobb érdeklődés nekik is többet hoz a konyhára.
Aztán odajött hozzám az egyik lány, a Barbi és azt kérdezte:
- Te, figyú, nekem nem tudnánk összehozni valami dögös számot?
– Dehogynem! – válaszoltam. - Mit szólnál a felmosáshoz?
Csak nézett, de aztán másnap délután összehoztuk a dolgot. Barbi tehát felmosott egy vödörből, amiben szinte nem is volt víz, de arra azért jó volt, hogy rendesen felcsússzon a pongyolája, mikor hajladozni kezdett. A pasik őrjöngtek, nem akarták leengedni. Akkor már a többi lány is ott követelőzött, hogy valamit ők is szeretnének. A következő ötletet az adta, hogy egy idős villanyszerelő babrált a lámpákkal próba közben. Gondoltam, itt az ideje, hogy kétszereplős legyen a szám. Az újabb jelenetünkben a háziasszony szerelőt hívott a csöpögő konyhai csapjához. A szerelő befekszik a mosogató alá, a nő meg elkezdi simogatni. Lehúzza a zippet a melós overállon, akkor meg kiderül, hogy a szerelő is nő. Már együtt vetkőznek a zene végéig. Sorra jöttek az ötletek és a fogadtatásból rájöttem, hogy azért tetszik annyira a hapsiknak, mert ezek afféle élethelyzetek, amibe könnyedén bele tudják magukat képzelni. Fantasztikusan megugrott a bár forgalma, esténként már verekedtek az asztalokért. A lányokat nagyon feldobta a siker, sorra jöttek az ötletekkel, volt olyan, aki még a hegedűjét is behozta, nem is játszott rosszul, aztán be is építettük a szólóját a következő számba. Ment minden remekül, még Kálmán bácsi is kipréselt magából pár elismerő mondatot. De tán az volt a legnagyobb dicséret a részéről, mikor azt mondta:
- Lányok, basszák meg, maguk már műsort adnak!
Alig voltam pár hete a színpadon, már kezdtem rendbe jönni anyagilag. Dobálták a pénzt rendesen a hapsik, és én is értettem hozzá, hogy hogyan kell négykézláb összegyűjteni a bankókat. Kálmán bá is nagyon rendes volt hozzám, igaz, még mindig úgy morgott, mint a bolháskutya. Bevallom, rémülten gondoltam arra, hogy egyszer majd be kell bizonyítanom a hálámat a szereposztó díványán. De a lányok vihogva mondták, hogy ártalmatlan az öreg, mert igen súlyos cukorbaja van.
– Ez egy ártalmatlan cukros bácsi – sipította Joli az öltözői röhögések közepette. - És figyeld meg, mindig azok beszélnek olyan baromi rondán, akik amúgy ártalmatlanok. Ez biztos valamiféle védekezés, komponálás.
– Kompenzálás – javítottam ki magamban Jolit, miközben megint Ervin könyvei jutottak eszembe.
Szinte végszóra nézett be az öreg az öltözőbe:
- Na mi a lófasz van itt lányok, babazsúr? Azért ne feledkezzünk meg a vendégekről sem! Ezek nem a sör miatt járnak ide, azt kapnak a Tescoban is. Ezeknek punci kell, hát tessék kimenni az asztalok közé, és riszáljátok a seggeteket, különben még elszoknak innen.
Mert persze az is benne volt a munkakörünkben, hogy megjelentünk a vendégek között csábos mosollyal és addig ügyeskedtünk, amíg fizettek valamit. Rudi a pultnál már elő is kapta a hatalmas Ballantines-os üveget és látványosan teletöltötte a poharunkat. Mi meg kortyoltuk a teát rendesen. Jól is néztem volna ki, ha mindenkivel leállok whiskyt inni. Már rég elvitt volna a májzsugor. De nemcsak a kamu piával lehetett jól keresni. Itt is volt szólótánc, olyankor egy-egy vendég ölében vonaglottunk, egy szál bugyiban sikáltuk magunkat a hapsik nadrágjához. Furcsa szerzet a férfi. Bandákba verődve adják a nagyszájút, de majd mindegyiken látszódott a megilletődöttség, amikor valamelyik csaj az ölükbe ült. Ők nem érhettek hozzánk, ezt tudták jól, amikor befizettek a táncra, így csak nyögésekkel és sóhajokkal adták tudtunkra, hogy nem bánnák a folytatást. De kaptunk ajánlatokat is szép számmal. Volt egy-két lány köztünk, akivel meg lehetett beszélni egy szállodai numerát, de végül is, nem kötelezett erre minket senki. Viszont azt én is tudtam, hogy ezek hozzák az igazi nagy pénzeket. A magam ura voltam, eldönthettem, hogy kinek mondok igent, így előfordult, hogy én is vállaltam fuvarokat.
Joli volt az, aki látva tanácstalanságom, ajánlott egy fiatal srácot.
– Ez akkor olyan lesz nekem, mint egy strici? – kérdeztem bátortalanul.
– Hülye vagy – mondta Joli. - Nem a Rákóczi téren vagyunk! Itt nem fog senki kipofozni az utcára, hogy a sarkon lóbáld a retikülödet. Ez egy rendes srác, egyetemre jár, és mellesleg tud szervezni, meg intézkedni, hogy sínen legyenek a programjaid. Na meg gyúr is rendesen, csak nézd meg a karját! Aztán, hogy akartok –e majd dugni, az csak rátok tartozik.
Dani tényleg vérig sértődött volna, ha valaki stricinek titulálja. Testőr volt ő és valóban igen jó szervező. Sorra kaptam az ajánlatokat, más táncos helyekről is, később meg kezdtek jönni a meghívások különféle bulikra. Na, ott aztán észnél kellett lenni! Egy részeg, megvadult társaság előtt vetkőzni, nem életbiztosítás. De Dani szerencsére mindig velem volt. Csak megállt az ajtóban, keresztbe fonta a karjait a fekete rövid ujjú pólójában, meg sem szólalt, csak nézett mereven, mint egy angol gárdista. A hapsik egyből tudták, hogy vissza kell venni a rohamokból. De mit hapsik?! Egy rakás éretlen nyikhaj, akiknek még igazán újdonság a női test. Jaj és mennyi rosszarcú, szörnyű testtartású, elhízott, ápolatlan fazon adja ilyenkor a nagymenőt! Nem győztem nemet mondani a próbálkozóknak. Szerencsére ott volt a testőröm, így nem kellett birkóznom azokkal sem, akik fickósabbak voltak a kelleténél. Dani persze nem ingyen szobrozott ezeken a bemutatókon és nem ingyen emelgette a telefont. Általában ő intézte az anyagiakat az ilyen bulikon, neki fizettek, ő harminc százalékot kért a bevételből, amit szó nélkül elfogadtam. Úgy láttam, hogy meg sem próbál átvágni. Az ő kocsijával jártunk ezekre a fellépésekre, néha feljött a lakásra is, amikor végeztünk, de soha nem kezdeményezett. Már gyanakodni kezdtem, hogy biztos meleg, csak jól titkolja. Nem akartam elhinni, hogy hatástalan vagyok rá. De aztán elővett egy fényképet és megmutatta a barátnőjét. Nem volt egy nagy durranás a kiscsaj, de olyan áhítattal beszélt róla, hogy egyértelmű volt, fülig szerelmes. És lakásra gyűjtött, azért kavart velem az éjszakában, hogy fedelet biztosíthasson ennek a szürke kis verébnek. Hát, ha így alakult, belenyugodtam, hogy csak üzleti kapcsolatban leszünk. Akadt e nélkül is elég nagy forgalmam. Néha megállapodtam a bárban valakivel, aztán szobára mentem. Ilyenkor mindig bennem volt a frász, hogy egyszer majd nem jövök ki élve onnan. Igen, párszor cserbenhagyott az emberismeretem és besétáltam egy-két csapdába. Néha közelharcot kellett vívnom olyan fazonokkal, akik azt hitték, hogy mindenestől az övék vagyok, és azt tehetnek velem, amit akarnak. De nagy volt a kísértés. Annyi pénzt tudtam összeszedni egy-egy ilyen alkalommal, mintha egy hónapig melóztam volna a Rózsikánál. Naná, hogy volt néhány egoista barom is a páciensek között, pedig azt hittem, tudom, kinek szabad igent mondani.
Átvettem Joli lakását, szerencsére már ki tudtam fizetni egyedül is a bérleti díjat. Nem volt nagyon fényűző, de hatalmas előrelépésnek számított Márton kéglije után. Igaz, ez is csak egy zuglói lakótelepi kétszobás volt, de bútorozott, és Joli is nagy kegyesen otthagyott egy csomó cuccot. Hamar kiderült azonban, hogy nem az én boldogításom volt a cél, hanem a tény, hogy az ifjú férj nem engedte be a közös otthonba a tarka mintás párnákat, a keleties lámpaernyőket, a plüssmacikat, meg a színes posztereket. Nem jósoltam nagy jövőt a házasságuknak, ezek után. Mondtam is Jolinak, hogy visszavárom. Joli vigyorogva jelentette ki, hogy működni kell a dolgoknak, mert sokba volt a lakodalom. Akkor már tudtam, hogy a férjet az egyik bárban ismerte meg, aki látta őt táncolni, de csodák csodája, nem szobára hívta, a műsor után, hanem moziba. Joli úgy meglepődött a képtelen ajánlaton, hogy igent mondott. A fiúval elég jól kijön – közölte ábrándosan, - inkább attól fél, hogy egyszer kitudódik a rokonságban, mivel kereste a kenyerét. Mert ez egy kis ország, könnyű lebukni. Karesz, az ifjú férj megpróbált szemet hunyni Joli múltja fölött, igaz, ez csak úgy sikerült, hogy Joli esküdözött, ő a táncon kívül nem vállalt többet. Karesz fogcsikorgatva próbálja elhinni, hogy ez így is volt. Joli meghívott engem is az esküvőre, de csak a polgárira. A többi táncos lány is így járt. Joli mentegetőzött, hogy nagyon kilógna a lóláb, ha egy sereg bombázóval jelenne meg vidéken. Pesten még csak elmegy a tanácsteremben egy rakás csinos nő, de ezt már nem lehet eljátszani Bükkösbürgözdön. Nem izgatott különösebben, sosem sóvárogtam egy paraszt lagzi után, gondoltam nem ér annyit a tyúkhúsleves, meg a rántott karaj, hogy ezért jópofizzak a fél faluval és nevetséges hazugságokkal traktáljam őket. Mert Joli is kénytelen volt mesékkel előállni. Róla úgy tudták az apósék, hogy nővérként dolgozott egy klinikán.
– Csak arra vigyázz, nehogy neked kelljen újraéleszteni valakit a rokonságból - gonoszkodtam vele.
- Azért milyen jó, hogy nem vállaltam azt a pornófilmet – mondta megnyugodva.
Sajnáltam, hogy Joli kiköltözött, mert oltári nagyokat lehetett vele röhögni. Volt benne egy jó adag naivitás, bár néha gyanakodtam, hogy rájátszik erre a szerepre. Tán azért, mert a hapsik elvárják, hogy a nők felnézzenek rájuk. Hát Joli megadta nekik ezt az elégtételt. A vőlegénye is olyan fölénnyel magyarázgatott neki, mintha most vette volna át a Nobel díjat. Joli meg bólogatott, nagy pingponglabda szemekkel és olvadozott, hogy milyen okos a párja. De egyszer odasúgta nekem:
- Ez azt hiszi, hogy ő az ász, mert tudja, mi van a Közel Keleten. Hadd tudja! Én meg tudom, hogy milyen bútor lesz a nappaliban.
Joli eltűnt, egyedül maradtam a lakásban, de egyre többet gondoltam rá, hogy valamiféle biztonság kéne. Beleborzadtam a gondoltba, hogy még évek múlva is ezt fogom csinálni, és ha keresni akarok, ki kell szolgálnom a kuncsaftok igényeit. Számomra kiderült, hogy a férfiak zöme begörbült háttal hajszolja az élvezeteket. És rengeteg nős ember volt a klienseim között. Nem is kellett rákérdezni, maguktól hozták fel a témát. Szánalmas volt, hogy legtöbben valamiféle védőbeszédet tartottak a félrelépésük mellett, a kihűlt kapcsolatukat okolva. A rosseb se volt kíváncsi a kifogásaikra. Szerintem csak új hús kellett nekik és kész. Ezek után viszont szinte biztosra vettem, hogy mellettem se lenne örökké hű valaki. De az is lehet, hogy én sem tudnék hű maradni a házasságban. A párkapcsolat egy kurva nagy fejfájás – összegeztem magamban.
Aztán hirtelen nagyot változott az egész. Ha költő lennék, ilyesmit kéne mondanom, hogy beborult a derült ég és viharfelhők kezdtek gyülekezni – vagy valami hasonlót. Rebesgették, hogy tulajdonoscsere volt a bárban, de nem tudtunk többet a puszta híreszteléseknél. Aztán egyik este éppen egyedül voltam az öltözőben, amikor bejött egy drabális, tetovált alak és annyit mondott:
- Vlagyimir azt üzeni, hogy mától neki dolgozol. Minden pénzt leadsz neki, érted, mindet, az utolsó fillérig, azt is, amit odakinn keresel, érted?! Aztán majd ő eldönti, hogy mennyi kapsz vissza belőle. Én fogok kasszírozni minden este és én nem értem a viccet, úgyhogy ne is próbálkozz semmivel!
- Mi van?! Miről beszélsz?! Egyáltalán ki vagy te?! - emeltem fel a hangom, de az a barom rögtön belemarkolt a hajamba és elkezdte a fejem hátrafelé húzni. A vállam az öltözőszéknek feszült, de ő csak húzta a hajam, azt hittem ott helyben kitörik a nyakam. Hallottam a csigolyám recsegését, a fájdalomtól telefutott a szemem könnyel, azt hittem üvölteni fogok, de csak nyöszörgés hagyta el a torkomat. Végül visszarántott, majd ököllel fejbe bokszolt. Éreztem a gyűrűje nyomát, ahogy felsérti a fejbőröm. Láttam az öltözőtükörben, ahogy elégedetten vigyorog, saját győzelmén. Lehajolt hozzám, hogy a fülembe súgjon valamit. A következő pillanatban megragadtam az üdítőitalos üveget és egy fél fordulattal a fejéhez vágtam. Az üveg darabokra tört és azonnal vérbe borult az arca. Felbődült és rám akarta vetni magát, de már nem voltam a széken. Arrébb ugrottam, a vasaló akadt a kezembe, azt vágtam hozzá. Épp csak megtántorodott, de egyre közeledett felém. Újabb tárgyakat markoltam fel az öltözőasztalról, azokat hajigáltam hozzá. Megrázta a fejét, ököllel dörgölte a szemeit, szétkente a vért az arcán, én meg hátráltam a sarok felé és mintha egy külső hang mondta volna tisztán, érthetően, hogy itt a vég. Aztán a pasas hirtelen összeesett, és ahogy a földre rogyott, megláttam Kálmán bácsit, a kezében azzal az elektromos viperával, amit már a lányok is emlegettek önvédelmi fegyverként. Az öreg suttogva hadarta:
- Azonnal tűnj el innen, ez bármikor felébredhet. Hogy jutott eszedbe, hogy kikezdj ezekkel?! Menekülj minél messzebbre!
– Magával mi lesz, drága Kálmán bácsi? – kérdeztem remegve, miközben kapkodva tömtem a táskámat.
– Mi a lófasz lenne? Én is eltűnök. Engem már kirúgott az új főnök, legalább sikerült elköszönnöm tőlük. Na mi van, még mindig itt vagy?! Érts meg, hogy az életeddel játszol!
Nem kellett kétszer mondani! Az utcán taxiba ugrottam, irány a lakás, öt perc alatt már a hónom alatt volt a nagy kézitáska. Fájdalommal néztem körül a kedves kis lakásban, amit otthonomnak hihettem néhány hónapig. Aztán ki a lépcsőházba, de nem a liftet választottam. Egy emelettel feljebb egy hosszú folyosó vezetett át a másik épületbe, arrafelé indultam. Még el sem jutottam a végéig, már hallottam lentről a kiabálásokat és a bakancsok dübörgését. Eljutottam az épülettömb utolsó lépcsőházáig, de nem mertem kimenni az utcára. Inkább a biciklitárolót választottam, ahol a nagy összevisszaságban, törött ajtók mögött lapultam órákig, a sötétedést várva. Aztán végre kimerészkedtem az utcára. Taxiba ültem és kimentem a pályaudvarra. Jegyet vettem a legelső induló vonatra.
Azt hittem megnyugvást jelent majd, hogy távolodom a várostól, de nem! Újra lepergett előttem az egész cirkusz, de akármennyire szörnyű volt, hogy menekülnöm kellett, mégsem éreztem úgy, hogy mást kellett volna tennem ott, az öltözőben.
Talán egy órát ülhettem a vonaton, aztán leszálltam az első megállónál. Majd csak lecsillapodik ez az egész, - gondoltam, – addig biztos meg tudom húzni magam itt, vidéken. A csomagmegőrzőben hagytam a holmimat és elindultam egy közeli szálloda felé. A portán előadtam, hogy kiraboltak, kitépték a táskámat a kezemből. Nagyon hihető lehetett, mert a fiatal portás nagy részvéttel hallgatott és egyre újabb részletekről érdeklődött. Én meg, ha már benne voltam, meséltem a csuklyás támadóról, aki elszaladt a táskámmal, de mert megzavarták az arra járók, így megúsztam ennyivel, és még némi készpénz is maradt a zsebemben. Ezt azért kellett előadnom, nehogy azt higgye, nem tudom kifizetni a szállást. Okmányokra viszont ne számítson. A fiatal recepciós megértőnek látszott, nyújtotta a telefont, hogy jelentsem be a történteket a rendőrségen. Legyintettem, hogy fáradt vagyok, pihenni szeretnék, meg aztán, úgy sem tudnék személyleírást adni, túl sötét volt. Bediktáltam egy kamu nevet, a srác készségesen beírta a könyvbe, aztán békén hagyott.
Elég zaklatott voltam, alig tudtam elaludni. De aztán, mint akit fejbe vertek. Másnap későn ébredtem, csak tettem – vettem a szobában, fontolgattam, hogyan folytassam. Aztán bekapcsoltam a tévét. A híradó azzal foglalkozott, hogy gyilkosság történt Pesten, a Forró Kaktusz bárban. Megölték az idős könyvelőt. Aztán a képernyőn megjelent Kálmán bácsi fényképe. Hangosan felsikítottam. A híradó meg folyatta: Az áldozatot meggyilkolták és eltűnt több millió forint. A rendőrség kőrözést adott ki a bár egyik alkalmazottja ellen, aki tegnap óta szökésben van. A képernyőt meg betöltötte a fényképem. Azt hittem, lefordulok az ágyról! Most aztán nyakig benne vagyok. Pityeregni kezdtem. Ezek a szemetek képesek voltak megölni azt a szegény öreget! Lehet, hogy a vasalóval verték agyon, amin rajta van az ujjlenyomatom! A rohadékok! Nem fáradnak a keresésemmel, majd a rendőrség elvégzi helyettük. Na meg ez a pénz is! Lehet, hogy kivasalnak a biztosítótól pár milliót, tiszta nyereség! Szegény öreg! Igazán nem ezt érdemelte volna! Micsoda állatok! De szegény Kálmán bácsi tudta, hogy miről beszél, mikor sürgetett, hogy lépjek le. Bárcsak ő is elmenekült volna! Most aztán itt ülök, néhány ezer forinttal a zsebemben és az egész ország engem keres. Jó kis fényképet szereztek rólam! Ennek a másolata volt kinn a bejáratnál, igaz, az egész alakos volt, de olyan éles minden részlet, gyerekjáték lesz felismerni engem. Mit csináljak? Jelentkezzek a rendőrségen? Á, majd pont nekem hisznek! Ezt jól kitalálták ezek a szemetek!
Aztán megint az öreg járt az eszemben. Az az este, amikor összefutottunk a folyosón, ő meg csak intett, hogy kövessem az irodájába. Leültem a kopott bőrfotelbe, az öreg meg az apró frizsiderhez lépett és elővett egy üveget. A sötétzöld palackon nem volt címke.
– Na ne féljen kicsim, nem akarom leitatni. Mér, azt hitte, hogy amíg itt részegen szunyókál, addig tapizni akarom magát? Ez kicsim, csipkebogyó kivonat. Megmondhatja, ha nem ízlik, nem fogok elbujdosni szégyenemben.
Leült az íróasztala mögé, pohárral a kezében és a szemembe nézett.
– Maga baromira ügyes, kurva jól mozog, jól néz ki, arról nem is beszélve, hogy egymaga kézben tudná tartani ezt a kócerájt. Mit kézben tartani?! Már bebizonyította, hogy kezdő létére meg tudja duplázni a forgalmat! De én biztosan tudom, hogy maga nem ide való! Magában jóval több van ennél! Ne kérdezze, hogy micsoda, bassza meg, mert nem vagyok jósnő, de vak sem vagyok. A többi csaj jól elvan itt, ők tudnak örülni egy pár új cipőnek, amit abból vesznek, hogy itt szétdobják a lábukat. De maga egyszer itt hagyja ezt a kuplerájt és talán észhez tér és normális életet akar élni. De ez a munka olyan, mint a tetoválás. Baromi nehéz letagadni. Ennek nyoma marad. És azt is tudom, hogy jönnek ide mindenféle szivarok, hogy pornófilmbe hívják szerepelni. Én nem mondom, hogy ne vállalja! De előtte gondoljon arra, hogy megéri-e, átminősíteni saját magát. Nem mások előtt! Hanem ott a nagytükör előtt, amivel minden nap szembe néz, amikor fogat mos. Na jól van, menjen! Lehet, hogy azt mondja magában, ez egy érzelgős vén fasz, meg kispolgári mentalitás, de lehet, hogy maga egyszer anya lesz, és a gyerekek szeretnek felnézni a szüleikre.
Szegény öreg! Talán észre sem vette, hogy mennyire megváltozott minden. A mai lányoknak már nincs lelkifurdalása, ha pénzt fogadnak el egy dugásért. De miért gondolta, hogy én más vagyok?! Miért látott különbnek engem a többinél? A pletykákból tudtam, hogy Kálmán bácsinak pár éve meghalt a felesége. Beszélték, hogy a felnőtt lánya meg autóbalesetben. Lehet, hogy többet kellett volna beszélgetnünk. Tán azért figyelt rám, mert nem volt senkije. Újra elkapott a sírás. Órákig ültem a szobában, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felálljak. Aztán a szobában járkálva töprengtem, hogy mihez kezdjek. Egy kendővel bekötöttem a fejem, már semmi sem látszott a szőke tincseimből, melyek olyan igézően lebegtek a rendőrségi fotón. Zsebkendőt szorítottam az arcomhoz, és lementem a portára. Már nem az éjszakai fiú volt ott, hanem egy testes asszonyság. Fogfájósra vettem a figurát, alaposan rá is játszottam, és miközben fogorvos iránt kérdezősködtem, kifizettem még egy napot.
Hajfestéket vásároltam a közeli boltban, meg egy túlméretezett napszemüveget, elég világos üveggel, hogy azért ne nézzek ki nagyon hülyén borús időben és lehetőleg lássak is. Bíztam benne, hogy ennyi elég lesz, ami a külsőmet illeti, bár fogalmam se volt, mihez kezdhetek papírok nélkül.
Már volt bátorságom elhagyni a szobát, egész nap a várost jártam. Meglepően barátságos volt az ódon hangulatú belvárosi rész, más körülmények között bizonyára élveztem volna a csendes, nyugodt légkört, de most nemigen tudtam kikapcsolódni. A főtéren mászkáltam, benéztem egy-két üzletbe, hogy teljen az idő. Amikor az egyik butikban bámészkodtam, megszólított a nő a pult mögül:
- Az álláshirdetésre jött?
Nemet intettem, majd hozzátettem:
- Szívesen dolgoznék, de sajnos nincsenek papírjaim. Kiraboltak.
És már indultam is kifelé. A nő utánam szólt:
- Igazán?! Azt hiszem, megoldhatnánk a dolgot, ha tényleg érdekli a munka.
– Hát persze! –válaszoltam mohón. Minden jobb, mint a szállodában ülni és legalább össze is jön valami. – gondoltam.
A nő kijött a pult mögül. Az a típus volt, aki örökké reménytelen küzdelmet folytat a kilóival. Rengeteg smink, és minden igyekezet azért, hogy kevesebbnek látsszék a koránál. Hadd tegyem hozzá, hogy reménytelen vállalkozásnak tűnt.
– Magdus vagyok – mondta leereszkedően.
– Hűha! – gondoltam magamban. – Ez elég gáz, mikor valaki már saját magát is becézi.
Magdus belekezdett a mondókájába, amiből kiderült, hogy nem afféle jótékonykodó gesztusról lenne szó. Felvesz ugyan papírok nélkül, feketén, de alaposan lefarag a béremből, amit ugye meg kell értenem, hiszen kockázatot vállal egy ismeretlennel. És hogy be legyen biztosítva, ezért le kell tennem egy bizonyos foglalót. Így nem állhat fenn a veszély, hogy esetleg napközben lelépek a bevétellel, hiszen kábé a félhavi forgalomnak megfelelő pénzt kéne letétbe helyeznem nála. Osztottam, szoroztam és végül úgy döntöttem, hogy belevágok. Akármilyen kevés is a pénz, de több a semminél, arról nem is beszélve, hogy legalább lesz mit csinálnom. Persze a foglaló nagy érvágásnak tűnt, de nem volt más választásom.
Magdus elég lekezelően bánt velem, biztos úgy gondolta, valamiféle erdélyi menekült vagyok, kezet kéne csókolnom neki ezért a frankó melóért. Volt már némi fogalmam a keresetekről, tudtam, hogy a munkabér nevetségesen kevés, de bántam is én? Némi megnyugvást jelentett, hogy csinálhatok valamit. Az is kiderült, hogy egyetlen szabadnapot kapnék és napi tíz órát kell az üzletben lennem.
- Itt nincs komoly fizikai munka, hát csak nem áldozat üldögélni a pult mögött, miközben szól az zene a boltban – bizonygatta, hadd higgyem, hogy még én jártam jól. Végezetül kijelentette, hogy én vagyok egy személyben felelős az árúért, ha valami eltűnik, levonja a béremből.
Mit tehettem, igent mondtam. Még mindig jobb lesz ez, mint a szállodai szobában ülni tétlenül, egész nap. A következő óra azzal telt, hogy megmutatott pár dolgot, elsősorban azt, hogy a beérkező ruhákra hogyan tegyem rá az árcédulát, majd rögtön mellé narancssárga címkén a leárazott új összeget. Hadd lássák a vevők, hogy milyen szerencsések, mert elkaptak egy árleszállítást. Megbeszéltük, hogy másnap kezdhetek. Aztán bejött a tulajdonosnő férje is a boltba. Fiatalabbnak saccoltam az asszonynál, bár ő sem volt egy mai gyerek. Az ürge alaposan megnézett engem, persze akkor, amikor nem látta a neje. Csak téblábolt az üzletben, gondosan ügyelt arra, hogy ne csináljon semmit. Mint egy kitartott selyemfiú – összegeztem magamban. De ez nem is selyemfiú, inkább selyemöreg volt.
A szálloda felé vezető úton azért még beugrottam egy gyorsbüfébe, mert ott is felvételt hirdettek. Gondoltam eldöntöm, hol járok jobban. De a konyha nagyon lehangoló volt. Kosz és rendetlenség mindenütt, a súlyos ételszaggal fűszerezve. Ez még úgy sem csábított, hogy tudtam, minden nap jóllakhatnék itt. Igaz, a főnök kiábrándított ebben a dologban. Közölte, hogy az alkalmazottaknak tilos enni a rájuk bízott ételekből, csak akkor van kivétel, ha valami leesik a földre. Hát, köszönöm szépen, akkor inkább maradok a butiknál.
Visszamentem a szállásra, de előbb becsempésztem a szobába a bőröndömet meg a táskámat. Legalább már volt váltás cuccom. De egyáltalán nem volt kedvem kipakolni, olyan menekülés-féle hangulatban voltam. Az is eszembe jutott, hogy tán egy albérletet kéne keresnem, de féltem, hogy újra papírokat kérnek. És amúgy sem volt valami nagy választék kiadó szobákból, elfogott a kétség, hogy bizony rossz helyre kerültem. De valójában nem a városkával volt probléma. Valószínűleg mindenütt ez a sors várt volna rám.
Másnap munkába álltam, persze bevittem a foglalót, amit Magdus gondosan megszámolt. Aztán egyedül maradtam. Tényleg egyedül, mert csak néha tévedt be egy vevő. Dögunalmas volt, alig akart múlni az idő. Már az első nap átköszöntek a lányok a szomszéd üzletekből. Láttam, ők legalább kimozdulhattak néha-néha, bezzeg nekem az üzletben kellett maradnom még ebédidőben is. Bár, ami a forgalmat illeti, attól kényelmesen befejezhettem a falatozást. Zárás előtt mindig bejött a főnökasszony, aprólékosan leellenőrizte a bevételt, adott egy-két utasítást, aztán bezárta a boltot, gondosan ügyelve arra, hogy ne lássam a riasztó kódszámait. Reggel is ő nyitott, nem merte rám bízni az üzlet kulcsait. Így ment ez minden nap. Tán egy hete lehettem ott, amikor a koradélutáni nagy álmosságban benézett a boltba a főnöknő férje. Nekem szimatom van az ilyesmihez, rögtön tudom, mikor van egy pali bezsongva. Elkezdte méregetni az alakomat, de úgy, hogy jobb helyen ezért már megpofozták volna. Affektálva körüljárt, a mozgásán látszott, hogy nagyon el lehet telve magával, bár én inkább röhejesnek láttam. A szerelése baromi divatos lehetett – úgy harminc éve. És olyan hülyén volt megnövesztve a haja, tán még valami hullámot is belesüttetett és a zakójához kihajtós gallérú inget viselt. Úgy nézett ki, mint valami itt felejtett Travolta, de dupla méretben. És ehhez az összképhez még ott volt a kisujj a balkezén, amin alaposan megnövesztette a körmét. Egyetlen köröm a tízből, elképesztő hosszúságban, mit mondjak, szörnyű! Az járt az eszemben, hogy ez bizonyára egy mindig kéznél levő fülpiszkáló lehet. És ez a pasas elkezdett a nyakamba lihegni. Azt hitte, ha trágárságokat sziszeg a fülembe, akkor majd felizgulva a karjaiba omlok. Persze ilyenkor sehol egy vevő. Ez meg csak nyomta a sódert, szinte a szemével vetkőztetett. Megpróbáltam leszerelni, előbb szép szóval, aztán keményebben, de hiába. Mintha egy sükethez beszélnék. Nem tudom, mitől jött rá a kangörcs, igazán nem volt rajtam semmi kihívó cucc. Aztán belém villant, hogy ennek tán teljesen mindegy, hogy milyen a külsőm, csak meg akar kapni, mert azt hiszi, hogy a tulajdona vagyok. Valószínűleg nem én vagyok az első alkalmazott, akivel ezt csinálja. Beálltam a pult mögé, jött utánam. Elkezdett fogdosni, valósággal rám mászott. Úgy éreztem, mintha nem is két karja lenne, szinte már polipcsápokkal hadakoztam. A kasszagép mögött álltam, most szembe fordultam vele és a felrántott térdemmel erőteljesen tökön rúgtam. A fájdalomtól összegörnyedt, levegő után kapkodott. Majd valami idegen, karcos hangon azt nyöszörögte:
- Ez megkeserülöd, te utolsó kurva! Velem nem fogsz szórakozni! Kirúgatlak, hogy a lábad se éri a földet! Repülni fogsz, érted?!
- Nem rúgatsz ki, te seggfej, mert akkor mindent megtud a feleséged! – mondtam ellentmondást nem tűrően. - Mit gondolsz, mért jöttem a pénztárgép mögé? Elfelejtetted, a biztonsági kamerát?! Megmutatom a feleségednek, legyél nyugodt, nem vagyok szívbajos. Észbe kapott, összeszedte magát és elindult a raktár felé. A szalagért megy, gondoltam, megvártam, míg az ajtóig ér és rázogatni kezdi a kilincset.
– A kulcs nálam van! És a szalag ott marad, ahol van! Ajánlom, hogy tűnj el, különben sikoltozni fogok, addig, míg át nem jönnek a szomszédból. És akkor megmutatom nekik a felvételt, ha netán megpróbálnál itt magyarázkodni! És most tűnj el, mielőtt meggondolom magam!
A pasas elkullogott, morogva, szitkozódva. Végre győztem valamiben, de ettől nem lett jobb a kedvem. A rossebnek se hiányzott egy újabb ellenség, de hát csak nem gondolhatta, hogy itt fog kéjelegni velem az üzlet közepén?! Ezeknek a vén szivaroknak néha tényleg elmegy az eszük.
Este a szálláson üldögéltem, nagyon rossz kedvem volt. Nincs semmi megoldva körülöttem, fogy a pénzem, ez a meló csak arra jó, hogy a szállodáért ne kelljen a tartalékaimhoz nyúlni. Nem visz ez sehova. El kell innen mennem, de hová? Meg aztán, az utakon sem vagyok biztonságban. Igaz, itt is lebukhatok bármikor, de ez a városka olyan álmosan csendes, tán megúszom.
Eltelt még néhány nap, lekerült az ügyem a címoldalról, erre mit ád az ég, megint megjelenik a képem a lapokban! Alatta meg a szöveg, hogy a bár tulajdonosa felajánlott egymillió forintot a nyomravezetőnek. Ebből a nyájas olvasó levonhatja a következtetést, hogy a melegszívű főnök minél előbb rács mögött szeretné látni a gyilkost, azt az elvetemült személyt, aki eltette láb alól kedvenc alkalmazottját és eltűnt egy táska pénzzel. Vagyis engem. Reszkető kézzel tartottam magam előtt az újságot, úgy éreztem, mindennek vége. Az agyam is cserbenhagyott, üres tekintettel bámultam a papírra, fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Aztán kopogtak. Ez biztosan a rendőrség – gondoltam, de már feladtam magamban az egészet. Elindultam ajtót nyitni. A küszöbön az a portásfiú állt, akivel az első éjszaka találkoztam.
– Ha megengeded, bejönnék.
Választ sem várva átlépte a küszöböt és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Leült az ágyra. Körülnézett a szobában, észrevette az újságot, rábökött:
- Ezért vagyok itt! – jelentette ki.
– Feldobsz? – kérdeztem erőtlenül.
– Hát, mit tagadjam, az volt a szándékom, ahogy megláttam a fényképed, mert az csak természetes, hogy felismertelek.
– Szóval, csak volt? És most hol tartunk? – kérdeztem fásultan.
- Hát ez az! – fújta ki a levegőt. – Nem értem az egészet! Itt azt írják, hogy megöltél valakit és lepattantál a pénzzel, milliókkal ráadásul. Na, hát ez baromira nem stimmel! Nálad a lóvé elhúzhatnál vele külföldre, erre te itt ragadsz és beállsz egy butikba robotolni pár rongyos ezresért?!
- Honnan tudod, hogy hol melózom? – vágtam közbe. – Leskelődsz utánam?
- Leskelődni?! Miről beszélsz?! Ennek a városnak egyetlen főtere van! Érted? Összesen egy! Nem kell nagyon megerőltetni magad, ha valakit meg akarsz itt találni. – legyintett, majd folytatta:
- Szóval, nekem ez nagyon nem áll össze. Nagyon nem stimmel ez az egész!
– Mit rágódsz a részleteken? Nem neked kell megfejteni az ügyet! Neked akkor is jár a jutalom, ha én ártatlan vagyok. – legyintettem.
– Tegyük fel, hogy nem vagyok én annyira rászorulva arra a milkóra, hogy miatta feldobjak egy ilyen frankó csajt. Meg aztán, mi van, ha bejelentelek? Kijönnek, elvisznek, kezet ráznak velem, kiírnak egy csekket, én meg ülök majd itt a dögunalomban és azon rágódok, hogy vegyek-e valami baromságot, vagy lecseréljem a motoromat, vagy mit tudom én, hát szóval nem egy nagy perspektíva. Te meg a sitten. Szerintem te mások helyett viszed el a balhét. Szóval, inkább tőled szeretném hallani, hogy mi a bánat ez az egész?
Olyan kíváncsian nézett azokkal a nagy, kék szemeivel, hogy nem esett nehezemre belekezdeni. Sőt. Nagy megkönnyebbülés volt kiadni magamból mindent, ami napok óta gyötört. Fennhangon tán még világosabb, érthetőbb lett minden részlet. Nekem meg be nem állt a szám. Azt hiszem, kezdem sejteni, miért járnak az emberek gyónni.
Vendégem gyakran vakargatta a kobakját, míg az elbeszélésem tartott. Aztán sóhajtott egyet:
- Hát, baromira benne vagy!
Ebben egyetértettünk. Csak az tudott vigasztalni, hogy nem kételkedett abban, amit elmondtam.
- És mégis, mihez akarsz kezdeni? Mert csak nem ülhetsz egy butikban addig, amíg elfelejtenek Pesten.
– Tudom. – sóhajtottam. - De kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam. És hová menjek? Bujkáljak az erdőn? A határnak nem merek nekiindulni, hátha megszigorították az ellenőrzést, vagy mit tudom én?! És ha átjutok? Akkor mi van? Vegyem a nyakamban a világot? Á, a legjobb lesz, ha jelentkezem a rendőrségen. Egy kis szerencsével megúszhatom. – mondtam fásultan. – Végül is, ártatlan vagyok, a kurva életbe!
- Ha bemész a rendőrségre, onnan a fogda a következő állomás, ez a maffiózó meg hót biztos van akkora mágus, hogy odabenn kicsináltasson valakivel. Aztán majd közlik az újságok, hogy a csínos elkövető lepedőből kötelet font és felakasztotta magát a zárkájában a radiátorra. Arra, amelyik térdmagasságban van. Mert amúgy is egy olyan öngyilkosságra hajlamos, merengő típus volt, ráadásul gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Ne add fel ilyen könnyen.
– Jó, jó, de akkor mit csináljak? Te például hogy másznál ki ebből? – szegeztem neki a kérdést.
Vállat vont.
– Mit tudom én?! Túl friss ez az egész. Ha férfi lennél, azt tanácsolnám, hogy öltözz nőnek. De fordítva nem megy. Na hallod, ilyen mellbőséggel nem lehet férficuccban grasszálni az utcán. Meg különben is, túl finomak a vonásaid. Nincs az a hülye, aki elhinné.
- Ne ragozd tovább, eszem ágában sem volt a férfivécére járni. – állítottam le.
Aztán valahogy lekerült a napirendről az én ügyem. Beszélgettünk mindenféléről, kezdtem jobban érezni magam. Jó volt végre szólni valakihez. Ezeket a szállodai magányos estéket nem nekem találták ki. A fiú is mesélt magáról, és ahogy kezdtem megismerni az életét, tényleg nem tűnt túlzásnak, amit a dögunalomról mondott. Semmi izgalom, semmi rendkívüli, ennek a jó magaviseletű vidéki srácnak az életében. Most meg felbukkant Péterke életében a kaland, az izgalom, és a bizonytalanság, természetesen az én személyemben.
Hajnalig nálam maradt, csendesen iszogattunk, össze is bujtunk, de nem estünk egymásnak. Hízelgett nekem, hogy nem akar lerohanni, mert tán többre tart egy olcsó kalandnál. Vagy tán, csak a lovagiasságát akarta bizonyítani azzal, hogy nem használja ki a kiszolgáltatottságomat. Úgy váltunk el, mintha réges-rég ismernénk egymást. Búcsúzáskor megcsókolt. Engedelmesen viszonoztam. Bevallom, jól esett, de nem vágytam többre.
Nálam csak percekre enyhült a rettegés, hogy bármikor lebukhatok. És ott volt még a butikos csaj férje is. Ha ez tényleg be akar tartani nekem, akkor az első dolga biztos az lesz, hogy kutakodjon utánam. Ha nem talál semmilyen nyomot, akkor meg az lesz gyanús. Nagyon nagy megkönnyebbülést jelentett, mikor kiderült, hogy a pasas elutazott pár napra. Ültem tehát a boltban, látszólag nagy semmittevésben, az agyam meg járt, hogy mit is kéne tennem. De aztán hirtelen megváltozott minden. A csendes délutánban egyszer csak megjelent három fickó az üzletben. Az egyikük a pulthoz jött, valami szöveget lökött nekem, elég ártalmatlanul kezdte, de amikor forgatni kezdtem a fejem, hogy a másik kettő után nézzek, rám üvöltött, hogy maradjak nyugton, különben megjárom, és előrántott egy kést a kabátja alól. Ezalatt, a két másik teletömött egy hatalmas sporttáskát a fogasokról lerángatott holmikkal. Aztán egy újabb táska következett, közben az előttem álló megállás nélkül hadonászott előttem a késsel. Aztán, mint akinek most jut eszébe, rám üvöltött, hogy adjam oda a bevételt is. Eleinte döbbentem álltam, alig tudtam felfogni, hogy egy kamaszféle fenyeget és képes leszúrni ezekért a rongyokért, meg azért a rohadt pénzért. De aztán elöntötte az agyamat a gőz, kitört belőlem a feszültség, és hozzávágtam valamit a pultról. Közben üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Újabb tárgyakat markoltam fel, hajigáltam, mint egy őrült, a három fickó meg menekülésre fogta. Az lehetett a szerencsém, hogy tapasztalatlanok voltak, tán azt hitték, hogy az őrült hangerőre közbeavatkozik valaki. Kiviharzottak az ajtón a tömött táskákkal, a szomszédból meg már át is rohantak. Az egyik lány még kiabált is utánuk, de aztán legyintett és inkább a rendőrséget is tárcsázta. Na, gondoltam itt adatfelvétel lesz, megbuktam, mint Rottenbiller. A kurva anyját ezeknek a tolvajoknak!
Érdekes módon, a tulajdonosnő előbb ott volt, mint a rendőrök. Gondolom, nekik már nem lehetett nagy ügy egy ilyen bolti lopás. Azt vártam, hogy a főnökasszony megveregeti a vállam, hogy megmentettem a kasszát, de szó sem volt dicséretről. Azonnal bezárta a boltot, majd sietve oktatni kezdett:
- Ha kérdezik, hogy itt dolgozol-e, mondd azt, hogy csak beugrottál hozzám egy percre, és helyettesítettél engem, amíg átmentem a bankba. Szóval, nem dolgozol itt, érted?!
Aztán leltározni kezdett. Fél óra múlva már tudta, hogy mennyit vittek el. Igen súlyos összeg jött ki, gondoltam egy kicsit rájátszik a biztosító miatt. De aztán felém nyújtotta a papírt a számokkal és közölte, hogy a veszteséget le fogja vonni a béremből.
– Szóval nekem kell fizetnem az elrablott árúért, ami ráadásul biztosítva van? – kérdeztem, nyugalmat erőltetve magamra.
– A biztosítás nem a te dolgod! – legyintett. – Megmondtam az elején, mikor felvettelek, hogy felelős vagy az áruért! Én nem tudhatom, hogy ki kivel játszik össze, én csak azt tudom, hogy mennyi hiányzik a készletből. Megállapodtunk, elfogadtad a feltételeket, vitának helye nincs, különben is, fáj a fejem. Nem minden nap rabolják ki az embert.
– Hát igen, - mondtam, - Nem mindennap akarnak kést döfni az emberbe, és nem mindennap védi meg az ember a bevételt. A fegyveres rablóktól! Éreztem, ahogy a fejembe száll a vér.
- Tudod mit? Baszd meg a boltodat! Fogom itt kockáztatni az életem a semmiért? Mert ezek bármikor visszajöhetnek! Vagy ha nem ők, akkor mások! Szóval fizessek a béremből, ami különben egy kalap szart sem ér?! Ezért dögöljön meg más! Elegem van az egészből! Ne is törődj vele, hogy megmentettem a kasszát, legyél boldog a rohadt pénzeddel! Felpattantam, felkaptam a táskám és elindultam az ajtó felé.
- Azonnal gyere vissza! Mindjárt itt lesz a rendőrség! Tanúskodnod kell! – rikácsolta.
– Nézzék át a videót. De mutasd meg nekik a keddi felvételt is. Lehet, hogy az izgalmasabb lesz. Azt a részt figyeld, amikor a férjed bejön a boltba!
Ezzel már kinn is voltam az ajtón. Ugrott a letétem, meg a fizetésem, de már ez sem tudott izgatni.
Taxit fogtam, visszamentem a szállodába. Péter volt szolgálatban, de mások is álltak a pultnál, így csak annyit mondtam, rendezni szeretném a szobaszámlát. Péter nagyot nézett, de hozzálátott a papírmunkához. Végre kettesben maradtunk. Elmondtam neki, hogy mi történt. Fejcsóválva hallgatta.
– Te vonzod a bajt. – sóhajtotta.
– Miért, gondolod, ha más van a boltban, akkor nem akarják kirámolni az üzletet?!
– Bocs, igazad van! De hová akarsz menni?
– Mit tudom én, de itt nem maradhatok.
– Figyelj, mindjárt végzek, felpattanunk a motorra és elindulunk. Majd csak kitaláljuk, hogy mi legyen. Te várjál csak! A nagymuterom kéglije üres. Bevitték a kórházba, pár hétig biztos benn lesz, csak át kell ugrani a szomszéd városba, az egész alig negyven kilométer. Hazaugrom a kulcsért, meg hozok magamnak valami cuccot, a buszmegálló mögött foglak várni ötkor.
Összeszedtem a holmimat a szobában, aztán kisétáltam a megbeszélt helyre. Péter pontos volt, és még arra is gondolt, hogy legyen nála egy zsinór, amivel felkötöttük a bőröndömet a motorra. Aztán irány az országút. Rövid száguldás, és máris megérkeztünk a címre. A lakás jobb volt, mint amire számítottam. Szerencsére nem egy mesebeli nagyanyó otthonába kerültünk. A bútor kissé divatjamúlt volt, de valamikor biztos menőnek számított a csőlábú fotel, meg ilyesmik. Végre biztonságban érezhettem magam. Alig csuktuk be az ajtót magunk mögött, már egymásnak estünk. Péter kissé tapasztalatlan volt, hencegett ugyan ilyen-olyan barátnőkkel, de engem nem lehetett becsapni, tudtam, épp hogy átesett a tűzkeresztségen. Nem bánta, hogy irányítom, látszott, milyen élvezettel habzsolja az új dolgokat. Két napig ki sem mozdultunk a lakásból. De a következő reggelen Péter szedelőzködni kezdett.
– Hová mész? – kérdeztem álmosan.
– Megyek melózni. Elcseréltem a szabadnapjaimat, de ma már vissza kell mennem. Lenyomom a műszakom, de visszajövök hozzád ma este. – ígérte.
Csalódottan hallgattam. Titokban azt reméltem, hogy együtt maradunk, felad értem mindent és együtt folytatjuk. De aztán kijózanodtam. Kívánhatok-e ilyen nagy áldozatot valakitől? Dobja oda az egész életét miattam? Igaz, hogy egy baromira egyhangú életről van szó, de legalább nincs veszélyben az élete.
A távozása után rágódtam még egy kicsit a történteken, aztán bedobáltam a holmim a bőröndbe, és elhagytam a lakást. Hagytam egy üzenetet Péter munkahelyén, hogy a kulcs a nagy virágcserép alatt van a folyosón, aztán kimentem az állomásra. És megint nem tudtam, hogy mihez kezdjek.
Erőt vett rajtam valamiféle ólmos fáradság, hirtelen elegem lett mindenből, fogtam magam, jegyet vettem Pestig és felszálltam a buszra. Pesten meg egyenesen a rendőrségre. Beletelt egy kis időbe mire összeállt nekik a kép, hogy ki vagyok és miért jöttem. Akkor betereltek egy szobába és kezdetét vette a kihallgatás. Nagyon jó jelnek véltem, hogy a pasas az íróasztal mögött egyáltalán nem volt ellenszenves. Beleegyeztem, hogy magnóra kerül a vallomásom és még ügyvédet sem kértem. Elmondtam mindent, néha ugyan elkanyarodtam a tárgytól, de az ürge értett hozzá, hogy visszatereljen arra, amire kíváncsi volt. Amikor befejeztem, ő kezdett el dumálni, attól meg majdnem leestem a székről. Kiderült, hogy Vlagyimir már eltűnt az éjszakai életből. Szó szerint eltűnt, a rendőrség is keresi, mert volt egy-két sötét ügye. Az öreg halálát is a bandája számlájára írják, a vizsgálat után rögtön tudták, hogy nem lehet nő a tettes, mert olyan erővel fojtották meg, amire csak egy drabális pasas képes. Szegény Kálmán bácsi! A pénzt, a hiányzó milliókat meg senki nem keresheti rajtam, valójában senki nem tudja, hogy mennyi lehetett a páncélszekrényben, ha volt egyáltalán.
Még volt egy kis formaság, aztán már mehettem is. Szabad vagyok – ismételgettem magamnak, de alig akart enyhülni a feszültség. Jó, jó, elmúlt az életveszély, de megint törhetem a fejem, hogy hogyan tovább. Az éjszakától meg jobb, ha távol tartom magam, mert ezeket a játékszabályokat nem nekem találták ki. Most sokkal keményebb világ van, a jelenlegi góré sem lehet különb az elődjénél.
Hogy mi volt aztán? Meséljek az évek múlásáról? A vendéglátóiparról? A felszolgálásról? Feriről, akit a melóban ismertem meg? A házasságunkról, ami nem is volt olyan rossz az elején, bár biztos nem így képzeltem lány koromban. A befuccsolt virágüzletünkről, meg a kölcsönökről, amik végül is tönkretették a házasságunkat? A válásról és arról, hogy hogyan martuk egymást? Mindegy. De van egy tündéri kislányom és most nagyon igyekszem, hogy ne menjek át elfogult anyukába. Nem fogok itt órákat mesélgetni az édes apróságról. Nikolett nem különb a többi kiscsajnál, de talán annyiban mégis, hogy nagyon jó a ritmusérzéke. Még csak hat éves, de ha megszólal egy jó szám a rádióban, már úgy rázogatja magát, hogy öröm nézni. Már akinek. Legutóbb is, amikor hajladozni kezdett a zenére, lehalkítottam a rádiót, megfogtam a kezét és odaültettem a komputer elé. Biztosan többre viszi a gép mellett, mint a rúdnál, - gondoltam.
Ez van. Itt tartok. Néha, lefekvés előtt kinézek az ablakon és azon gondolkodom, hol rontottam el.
Vagy ez nem csak az én hibám?!