Zárva vagyunk
Az idén készülő Rolex órák számlapján már nem lesz korona - közölte néhány újság. A hír kacsának bizonyult, de jól jellemzi a közhangulatot. Kezd elegünk lenni egy olyan dologból, amire épeszű ember néhány hónapja még gondolni se mert. Uralja a életünket ez a láthatatlan tüskés labda.
Abnormális lett a világunk a tiltó rendelkezések miatt. Karantén van idehaza is, illetve dehogy! Mert a karantén - mely az olasz quaranta giorni kifejezésből ered és a Velencébe érkező hajók legénységének negyven napos elszigeteltségét jelentette - szóval a karantén az komoly dolog. Tökéletes elzártságot, szobafogságot, vesztegzárat jelent. Idehaza viszont megelégedtek a hatóságok a kijárási korlátozással, melyet egyesek igen lazán értelmeznek. Gondolnak egyet és elugranak a műkörmöshöz, vagy a vegytisztítóba a foltos ballonkabátért. Mindezt meg lehet úszni, mert a hivatalos szervek is csak most tanulják, hogy mennyire kell szigorúnak lenni.
Üzletekbe azért járhatunk, de nem akármikor. A nyuggerek is külön, meg az ifjabbak is külön. Az idősebbeknek csak pár óra naponta - nyilván úgy gondolják, ez bőven elegendő a vásárláshoz a mai nyugdíjak mellett. A rendet megmondóemberek vigyázzák, akik ránézésre megmondják a belépőről, hogy hány éves. Most kapóra jöhet, ha ügyes kozmetikusunk van, mert akkor délután is vehetünk vécépapírt.
Maradj otthon! - sulykolják belénk, de néha hiába. Amikor a szombathelyi szemétégető kigyulladt, a polgárok családostól kocsiba ültek és felvonultak a helyszínre tüzet bámulni. A rendőrség hangszórókkal próbálta hazaterelni a tömeget, de csak nem akartak távozni a különleges tűzijáték mellől. Nemcsak a kijárási korlátozást vették semmibe, de még a tűzoltóság munkáját is akadályozták. Kár, hogy a hatóságnak nem jutott eszébe a legegyszerűbb megoldás. Csak be kellett volna mondani a hangosbeszélőn, hogy lefényképezik mindenki rendszámát és aki még öt perc múlva is ott van, az számíthat egy vaskos pénzbírságra. Rögtön kezdetét vette volna egy gyorsulási verseny hazafelé.
E különleges helyzet összefogásra serkenti a lakosságot. Adományokat gyűjtenek, ételt osztogatnak, ingyenes házhozszállítást vállalnak az idősöknek, maszkokat varrnak és esténként lelkes tapssal köszöntik az értünk dolgozókat. Bár tény, hogy nem mindenkit hevít a közösségi szellem. A siófoki futballcsapat játékosai hallani sem akarnak a fizetéscsökkenésről, pedig hónapok óta nem léptek pályára. Ragaszkodnak a jól megszokott milliókhoz. Lehet, hogy belepusztul a klub a kiadásokba, de ők, akár egy rákos sejt, falják a gazdatestet, a saját jövőjüket felélve. Hajrá fiúk!
Ha már foci, azon is el kéne gondolkodni, hogy miért van több igazolt profi játékos a tízmilliós Magyarországon, mint a 83 milliós Németországban?! A vírus utáni időszak egy nagy rendcsinálásra is igen alkalmas lenne. Legalább nem röhögnének rajtunk külföldön.
A jelenünk aggasztó, a jövőnk egy nagy kérdőjel. Azzal szinte mindenki egyetért, hogy jó néhány dolog jelentősen változni fog. Például a turizmus. Az elvérzett légitársaságok miatt a régi fapados jegyárakra már nemigen számíthatunk. De tán nem is baj. Mert az utóbbi évek idegenforgalma inkább sáskajárásra hasonlított. Teljesen felesleges, hogy a velencei Szent Márk téren a turisták egymást tiporják, hogy a Louvre-ban közelharcot vívjanak Mona Lisa képe előtt, hogy zajos áradatként dúlják fel a városok nyugalmát, a templomok csendjét. Mindezt olyan szelfik miatt, amiken a fejüktől szinte nem is látszik a háttér. Ezekre a mű turistákra nincs szükség. Ne terheljék a környezetet jelenlétükkel, csupán azért, hogy a facebookon reklámozhassák, merre jártak. Láttunk elég pisai ferde tornyot támasztó, vagy a londoni gárdisták mellett idétlenkedő turistát. Maradjanak inkább otthon, és tévéműsorokon élvezzék az országok, városok, múzeumok látványosságait.
Jó, jó, de hát a bevétel! - horkannak föl egyesek a szerényebb turizmust látva. Viszont a másik serpenyőben ott a tisztább környezet, az élhetőbb körülmények és a lehetőség, hogy az ott lakók végre élvezhetik saját városukat.
A nagy óceánjárókra sincs igazán szükség. Elképesztő a fogyasztásuk, a környezet szennyeződésről nem is beszélve. Most, hogy a hajózási társaságok a csőd szélén állnak, most bezzeg támogatást várnak az anyaországoktól, de amíg ment a szekér, addig mindenféle nevenincs országokba voltak bejegyezve, hogy mentesüljenek az adózástól. Ezek a hajómonstrumok nem kínálnak egyebet a több ezres utazóközönségnek mint vég nélküli zabálást, gagyi programokat és néhány kikötői szuvenír boltot, ahol a pár órás partraszállás során összevásárolhat a kedves vendég kínai gyártmányú cápafogakat és mindenféle műanyag kacatot. Természetesen horror árakon, ha már folklórról van szó.
Na de mi lesz a személyzettel, akik így munka nélkül maradnak?! - hallhatjuk az ellenvetést. Igen, megszűnne jó néhány állás. De azok a munkások akik 12-14 órás műszakban gályáznak ezeken a hajókon, akiknek műszak után tiltva van a fedélzetre lépni, akik ablaktalan kabinokban, emeletes ágyakon töltik a pihenőt, egyhangú személyzeti kosztra ítélve, azok biztosan találnak ennél szívderítőbb munkahelyeket is.
A leállás során kiderült az is, hogy lám, otthon is lehet dolgozni! A mai komputeres világban az irodások akár heti két-három munkanapot is kiválthatnak otthoni melóval. Ha az utazásra elpocsékolt időt is munkára fordíthatják, az kész nyereség! Nemcsak a cégeknek, de a városnak is, a kevesebb közlekedő, az enyhébb csúcsforgalom miatt. Ráadásul, ha lecsökken az irodában töltött idő, akkor arra is kevesebb az esély, hogy munkahelyi románcok alakuljanak ki. Tehát, kevesebb válás és kevesebb csonka család lesz. Újabb nyereség!
Kiderült, hogy tudnak rádió és tévéműsorokat is odahaza készíteni. Megszületett az első olyan tévéjáték, melynek szereplői a saját otthonukban, egymástól távol vesznek részt a cselekményben. E művet ugyan nem fogják Emmy díjra jelölni, de jó tudni, hogy egyes alkotók minden helyzetben megpróbálnak talpon maradni.
A sokat szidott okostelefonok most a helyzet urai lettek. Komputerek és nagyképernyős tévék enyhítik a magányunkat. A nagy mizéria közepén is szerencsésebbek vagyunk, mint elődeink. Képzeljük csak el, hogy a száz évvel ezelőtti influenzajárvány részesei mennyivel mostohább körülmények között szenvedtek a szobafogságban.
Sokan remélik, hogy az emberiség tanul ebből a furcsa kalandból és megpróbálja megőrizni a váratlanul jött nyereségeket. Hiszen Los Angeles felett végre nem gomolyog a füst, Velence lagúnáiban újra halak úszkálnak, és a repterek szomszédságában is át lehet aludni az éjszakát.
De félő, hogy úgy járunk, mint az alkoholista, aki szédelegve, gyomrára tapasztott kézzel fogadkozik, hogy soha többet... de ha elmúlik a rosszullét, újra jöhet a pohár.
Az a pohár, ami egyszer már betelt!
Az idén készülő Rolex órák számlapján már nem lesz korona - közölte néhány újság. A hír kacsának bizonyult, de jól jellemzi a közhangulatot. Kezd elegünk lenni egy olyan dologból, amire épeszű ember néhány hónapja még gondolni se mert. Uralja a életünket ez a láthatatlan tüskés labda.
Abnormális lett a világunk a tiltó rendelkezések miatt. Karantén van idehaza is, illetve dehogy! Mert a karantén - mely az olasz quaranta giorni kifejezésből ered és a Velencébe érkező hajók legénységének negyven napos elszigeteltségét jelentette - szóval a karantén az komoly dolog. Tökéletes elzártságot, szobafogságot, vesztegzárat jelent. Idehaza viszont megelégedtek a hatóságok a kijárási korlátozással, melyet egyesek igen lazán értelmeznek. Gondolnak egyet és elugranak a műkörmöshöz, vagy a vegytisztítóba a foltos ballonkabátért. Mindezt meg lehet úszni, mert a hivatalos szervek is csak most tanulják, hogy mennyire kell szigorúnak lenni.
Üzletekbe azért járhatunk, de nem akármikor. A nyuggerek is külön, meg az ifjabbak is külön. Az idősebbeknek csak pár óra naponta - nyilván úgy gondolják, ez bőven elegendő a vásárláshoz a mai nyugdíjak mellett. A rendet megmondóemberek vigyázzák, akik ránézésre megmondják a belépőről, hogy hány éves. Most kapóra jöhet, ha ügyes kozmetikusunk van, mert akkor délután is vehetünk vécépapírt.
Maradj otthon! - sulykolják belénk, de néha hiába. Amikor a szombathelyi szemétégető kigyulladt, a polgárok családostól kocsiba ültek és felvonultak a helyszínre tüzet bámulni. A rendőrség hangszórókkal próbálta hazaterelni a tömeget, de csak nem akartak távozni a különleges tűzijáték mellől. Nemcsak a kijárási korlátozást vették semmibe, de még a tűzoltóság munkáját is akadályozták. Kár, hogy a hatóságnak nem jutott eszébe a legegyszerűbb megoldás. Csak be kellett volna mondani a hangosbeszélőn, hogy lefényképezik mindenki rendszámát és aki még öt perc múlva is ott van, az számíthat egy vaskos pénzbírságra. Rögtön kezdetét vette volna egy gyorsulási verseny hazafelé.
E különleges helyzet összefogásra serkenti a lakosságot. Adományokat gyűjtenek, ételt osztogatnak, ingyenes házhozszállítást vállalnak az idősöknek, maszkokat varrnak és esténként lelkes tapssal köszöntik az értünk dolgozókat. Bár tény, hogy nem mindenkit hevít a közösségi szellem. A siófoki futballcsapat játékosai hallani sem akarnak a fizetéscsökkenésről, pedig hónapok óta nem léptek pályára. Ragaszkodnak a jól megszokott milliókhoz. Lehet, hogy belepusztul a klub a kiadásokba, de ők, akár egy rákos sejt, falják a gazdatestet, a saját jövőjüket felélve. Hajrá fiúk!
Ha már foci, azon is el kéne gondolkodni, hogy miért van több igazolt profi játékos a tízmilliós Magyarországon, mint a 83 milliós Németországban?! A vírus utáni időszak egy nagy rendcsinálásra is igen alkalmas lenne. Legalább nem röhögnének rajtunk külföldön.
A jelenünk aggasztó, a jövőnk egy nagy kérdőjel. Azzal szinte mindenki egyetért, hogy jó néhány dolog jelentősen változni fog. Például a turizmus. Az elvérzett légitársaságok miatt a régi fapados jegyárakra már nemigen számíthatunk. De tán nem is baj. Mert az utóbbi évek idegenforgalma inkább sáskajárásra hasonlított. Teljesen felesleges, hogy a velencei Szent Márk téren a turisták egymást tiporják, hogy a Louvre-ban közelharcot vívjanak Mona Lisa képe előtt, hogy zajos áradatként dúlják fel a városok nyugalmát, a templomok csendjét. Mindezt olyan szelfik miatt, amiken a fejüktől szinte nem is látszik a háttér. Ezekre a mű turistákra nincs szükség. Ne terheljék a környezetet jelenlétükkel, csupán azért, hogy a facebookon reklámozhassák, merre jártak. Láttunk elég pisai ferde tornyot támasztó, vagy a londoni gárdisták mellett idétlenkedő turistát. Maradjanak inkább otthon, és tévéműsorokon élvezzék az országok, városok, múzeumok látványosságait.
Jó, jó, de hát a bevétel! - horkannak föl egyesek a szerényebb turizmust látva. Viszont a másik serpenyőben ott a tisztább környezet, az élhetőbb körülmények és a lehetőség, hogy az ott lakók végre élvezhetik saját városukat.
A nagy óceánjárókra sincs igazán szükség. Elképesztő a fogyasztásuk, a környezet szennyeződésről nem is beszélve. Most, hogy a hajózási társaságok a csőd szélén állnak, most bezzeg támogatást várnak az anyaországoktól, de amíg ment a szekér, addig mindenféle nevenincs országokba voltak bejegyezve, hogy mentesüljenek az adózástól. Ezek a hajómonstrumok nem kínálnak egyebet a több ezres utazóközönségnek mint vég nélküli zabálást, gagyi programokat és néhány kikötői szuvenír boltot, ahol a pár órás partraszállás során összevásárolhat a kedves vendég kínai gyártmányú cápafogakat és mindenféle műanyag kacatot. Természetesen horror árakon, ha már folklórról van szó.
Na de mi lesz a személyzettel, akik így munka nélkül maradnak?! - hallhatjuk az ellenvetést. Igen, megszűnne jó néhány állás. De azok a munkások akik 12-14 órás műszakban gályáznak ezeken a hajókon, akiknek műszak után tiltva van a fedélzetre lépni, akik ablaktalan kabinokban, emeletes ágyakon töltik a pihenőt, egyhangú személyzeti kosztra ítélve, azok biztosan találnak ennél szívderítőbb munkahelyeket is.
A leállás során kiderült az is, hogy lám, otthon is lehet dolgozni! A mai komputeres világban az irodások akár heti két-három munkanapot is kiválthatnak otthoni melóval. Ha az utazásra elpocsékolt időt is munkára fordíthatják, az kész nyereség! Nemcsak a cégeknek, de a városnak is, a kevesebb közlekedő, az enyhébb csúcsforgalom miatt. Ráadásul, ha lecsökken az irodában töltött idő, akkor arra is kevesebb az esély, hogy munkahelyi románcok alakuljanak ki. Tehát, kevesebb válás és kevesebb csonka család lesz. Újabb nyereség!
Kiderült, hogy tudnak rádió és tévéműsorokat is odahaza készíteni. Megszületett az első olyan tévéjáték, melynek szereplői a saját otthonukban, egymástól távol vesznek részt a cselekményben. E művet ugyan nem fogják Emmy díjra jelölni, de jó tudni, hogy egyes alkotók minden helyzetben megpróbálnak talpon maradni.
A sokat szidott okostelefonok most a helyzet urai lettek. Komputerek és nagyképernyős tévék enyhítik a magányunkat. A nagy mizéria közepén is szerencsésebbek vagyunk, mint elődeink. Képzeljük csak el, hogy a száz évvel ezelőtti influenzajárvány részesei mennyivel mostohább körülmények között szenvedtek a szobafogságban.
Sokan remélik, hogy az emberiség tanul ebből a furcsa kalandból és megpróbálja megőrizni a váratlanul jött nyereségeket. Hiszen Los Angeles felett végre nem gomolyog a füst, Velence lagúnáiban újra halak úszkálnak, és a repterek szomszédságában is át lehet aludni az éjszakát.
De félő, hogy úgy járunk, mint az alkoholista, aki szédelegve, gyomrára tapasztott kézzel fogadkozik, hogy soha többet... de ha elmúlik a rosszullét, újra jöhet a pohár.
Az a pohár, ami egyszer már betelt!