19. fejezet
Zolival futok össze az egyik bevásásárlóközpontban. Álmos, kialvatlan. Nem csodálkozom rajta túlzottan, köztudott, hogy három műszakban dolgozik. Két hétig nyúz egy beosztást, aztán a váltás, ideje sincs megszokni, ha ismét nappal kell aludni. Zoli lemondóan legyint.
- Az se jobb, amit István csinál! - állítja. - Ott meg egyik nap tizenkét órát dolgoznak, két napig be se megy, aztán megint tizenkettő. Ha hétvégére esik a műszak, ugyanúgy melózni kell.
Hát ugyancsak eltávolodtunk a rövidített munkahét eszméjétől! - sóhajtom. Kezdem megbecsülni az egy műszakos beosztásunkat és már az sem riaszt annyira, hogy néha azért bezavar egy-egy éjszakai riadó.
Zolinak most épp van egy szusszanásnyi ideje, beülünk a Starbucks kávéházba egy kicsit dumálni. Választhatnánk másik fél tucat kávézó közül is, de nem leszünk hűtlenek a helyhez, ahol már tudjuk, hogy mire számíthatunk. Amíg elfészkelünk a kényelmes fotelekben, eszembe villan, hogy ez lehet a titka a nagyobb gyorsétterem hálózatoknak, éttermeknek, kávéházaknak. Az ember mindenütt, a világ minden részén biztosítva van, hogy ugyanolyan színvonalat és körülményeket kap, és ha ez néha nem is a legmagasabb, de legalább nem kell tartani a csalódástól.
Zolit faggatom, hogy hogyan vált be a távolságtartó politika a nődolgozókkal.
- Már meg is van az eredménye! - sóhajt. - Az egyik melós bemártott két másikat, hogy azok miket beszéltek és fegyelmi lett belőle. Érted, semmi akció, csak pusztán a szöveg, de az is elég, hogy valakinek a lapján ott virítson a rossz pont.
Zoli elbeszéléséből kiderül, hogy nemcsak a nőkkel kell vigyázni, de van egyéb feszültség forrás is. Ugyanis három hónaponként minősítik a dolgozókat. A főnök a beosztottakat, a munkatársak pedig egymást. Sajnos vérre megy a játék, mert egy-egy ilyen jellemzés után sorra repülnek a melósok. A cég kevesebb megrendelést kap, nincs szüksége valójában ennyi emberre és ilyen közvetett módszerekkel végzi a létszámcsökkentést. Ennek a rendszernek köszönhetően egy egészségtelen légkör alakult ki, mindenki a másikat figyeli, teljes a bizalmatlanság, eszükbe se jut, hogy szólni merészeljenek a problémák miatt, nehogy magukra irányítsák a figyelmet. Zoli meggyőződése, hogy a vezetőség is tisztában van a következményekkel, de éppen ezt akarják. Egy megfélemlített dolgozót jobban lehet kezelni, mint egy olyat, aki duzzad az önbizalomtól. Vállvonogatva meséli, hogy ő sem túl jó a főnökénél, mert szóvá tett korábban néhány dolgot és azóta nem tudja lemosni magáról az „elégedetlen” jelzőt.
- Ki nem szólt ott, csak bégetett . .. jut eszembe a gyermekvers.
Igen, itt be kell állni a sorba, hallgatni kell és tartani a távolságot. Az ősi szabályok szerint, a fizetés is hétpecsétes titok. Eszembe jut az én hazai gyakorlatom és a sok magyar szaki, akik annak idején a borítékból rázogatták ki a fizetés szalagokat és együtt szidták a főnökséget az órabér, vagy a túlóra elszámolás miatt. Itt ilyenről szó sincs. Dugdossák egymás elől a csekkeket, nehogy az Istenért tudomást szerezzen róla a másik, hogy mennyi a kereset. Ilyen feltételek mellett szinte képtelenség az egység a melósok között, vagy valami közös fellépés bármilyen ügyben. Ezek a körülmények szinte lehetetlenné teszik újabb szakszervezetek alakulását is.
Nem irigylem Zolit ezért a légkörért. Olyan élet lehet ez, mint annak idején az ellenállási mozgalomban. Szinte már várja az ember, hogy mikor bukik le.
- Á, nem lehet örökké félni! - legyint Zoli. Ha mennem kell, hát majd munkanélküli segélyen leszek. Azalatt találok magamnak valami jó kis tanfolyamot, amit majd ráírhatok a resumémre. Akkor talán majd kapósabb leszek.
Zoli tehát - a fiam szóhasználatával élve - nem sirdoklik, hanem felkészülten várja a legrosszabbat.
Néha elcsodálkozom rajta, hogy így világgá szaladt családostól, holott a Műszaki Egyetem garancia lett volna rá, hogy otthon se nélkülözzenek. Másrészt, már ő se mai gyerek, sötét hajában úgy csillognak az ezüst szálak, mint egy szeszélyes festő ecsetvonásai. Arcán árkokat mélyít a mindennapos hajsza. De ő meg tudja magyarázni a bizonyítványát.
- Nézd, nem tudom, hogy most mennyibe kerül odahaza a benzin, de azt tudom, hogy itt két-háromórai keresetemből megtankolom a kocsit. Mennyit kéne odahaza keresnem ugyanezért a bravúrért?!
Mennyit is?- töprengek. - Mibe kerülhet ma egy fél tank benzin otthon?! Mondjuk négy- ötezer forintba. Tehát, kb. olyan hatszázezer forintos fizetés mellett tankolhatná tele a magyar melós a kocsiját kétórai béréből.
- Igaz, ez csak játék a számokkal! - legyint Zoli. - Mert ha átszámolgatunk, akkor azt sem árt elfelejteni, hogy néhány család lakbére vagy házrészlete megközelíti a kétszázezer forintot. Szerintem minden rendszer gondosan ügyel arra, hogy a melós azért elköltse a pénzét.
Hát igen! Ha olcsóbb a tévé, akkor drágább a nagykabát és így tovább.
Zoli azért tudja, hogy nem választott rosszul. Három gyerek, két autó és egy papagáj van a háztartásban, és ha nem is tudnak nagyon ugrálni, amíg a neje otthon van a legkisebb miatt, de azért nem kell aggódni, hogy mi kerül az asztalra.
Igen, könnyebben nyújtózkodunk, és ha fogy a pénz, legalább ott a hitelkártya. Megelőlegezhetünk magunknak egy kis pénzt, kiszolgáltatottság, szégyenkezés és uzsorakamat nélkül. Lehet utazni, világot látni, legfeljebb a következő pár hónapban számolni kell a nyári kaland törlesztésével.
Apropó, utazás! Ha az ember nem Európában gondolkodik, csinos kis programokat állíthat össze magának úgy, hogy nem fenyegeti az eladósodás. Nekünk elérhető távolságot jelent San Francisco, Los Angeles, Las Vegas, de még Hawaii is.
A túlsó part, az más tészta. New Yorkot jobb, ha elfelejtjük, mert azon az áron háromszor is vizitelhetünk a vegasi casinókban.
Kocsicserére is hamarabb gondol az ember, mert ki tud ellenállni a csábításnak, amikor leszámítanak a vételárból a kiöregedett masinánk fejében, sőt azzal kecsegtetnek, hogy néhány hónapig fizetni sem kell a törlesztést. Az egyik kereskedő ajándék komputert kínál az új autó mellé, a másik magára vállalja az adót, amit mi odahaza ÁFA-ként ismerünk.
Zoli azért lehűt egy kicsit, amikor közli, hogy azért ne legyünk elájulva British Columbiától, mert a kimutatások szerint itt terheli a legnagyobb adósság a családokat egész Kanadában. Ez számomra sem újdonság, hiszen itt a házárak háromszor olyan magasak, mint mondjuk Albertában. Kellett nekünk az enyhe tél!
Zolinak, ha van egy csepp ideje a család és a munka mellett, rohan kedvenc hangszereihez. Nem amatőrként püföli a dobokat, őt már hallhatta a Népstadion közönsége is, amikor egy népszerű rock együttesben játszott. Ha őt látom, vagy másokat, akik odahaza a művészvilágban forogtak, mindig azon töprengek, hogy hogyan lehet itt kibírni, ebben a légüres térben.
De Zoli megnyugtat, hogy az együttese már odahaza is a múlté. Nagy valószínűséggel csak saját kedvtelésére játszana ma már otthon is. Itt még azért besegít alkalmi zenekaroknak, csak nagyon nehéz az időegyeztetés. És az sem igaz, hogy elkerül minket a kultúra. Jazzfesztivál volt a nyáron a belvárosban, ez már olyan rangos esemény, hogy a világ minden részéből érkeznek ide együttesek. De ha színházra vágyik az ember, válogathat vagy háromtucat közül és kifoghat olyan világsztárokat, akik nem állnak meg Seattle-ben, hanem hajlandók átrándulni ide is.
Két egyetem, jó néhány főiskola, alkotó műhelyek, filmiskolák várják az érdeklődőket, a feltétel csupán az, hogy értsünk angolul.
Akik pedig csak anyanyelvükön tudják elképzelni a kultúrát, azok számára ott a Magyar Ház. Legyen Stockholm, Miami, Sidney, Edmonton, Toronto vagy a világ bármely pontja, mindenütt az a cél, hogy egy fedél alá gyűjtsék a város magyarjait.
Vancouver büszkén könyvelheti el magának, hogy itt található Észak-Amerika egyik legjelentősebb magyar kulturális egyesülete. Ünnepi megemlékezések, bálok, rendezvények, színházi esték csalogatják a város magyarjait. Akik pedig nem vágynak a honfitársak közé, azok magyar újságot olvashatnak, és hazai műsort nézhetnek a tévében.
Zolival futok össze az egyik bevásásárlóközpontban. Álmos, kialvatlan. Nem csodálkozom rajta túlzottan, köztudott, hogy három műszakban dolgozik. Két hétig nyúz egy beosztást, aztán a váltás, ideje sincs megszokni, ha ismét nappal kell aludni. Zoli lemondóan legyint.
- Az se jobb, amit István csinál! - állítja. - Ott meg egyik nap tizenkét órát dolgoznak, két napig be se megy, aztán megint tizenkettő. Ha hétvégére esik a műszak, ugyanúgy melózni kell.
Hát ugyancsak eltávolodtunk a rövidített munkahét eszméjétől! - sóhajtom. Kezdem megbecsülni az egy műszakos beosztásunkat és már az sem riaszt annyira, hogy néha azért bezavar egy-egy éjszakai riadó.
Zolinak most épp van egy szusszanásnyi ideje, beülünk a Starbucks kávéházba egy kicsit dumálni. Választhatnánk másik fél tucat kávézó közül is, de nem leszünk hűtlenek a helyhez, ahol már tudjuk, hogy mire számíthatunk. Amíg elfészkelünk a kényelmes fotelekben, eszembe villan, hogy ez lehet a titka a nagyobb gyorsétterem hálózatoknak, éttermeknek, kávéházaknak. Az ember mindenütt, a világ minden részén biztosítva van, hogy ugyanolyan színvonalat és körülményeket kap, és ha ez néha nem is a legmagasabb, de legalább nem kell tartani a csalódástól.
Zolit faggatom, hogy hogyan vált be a távolságtartó politika a nődolgozókkal.
- Már meg is van az eredménye! - sóhajt. - Az egyik melós bemártott két másikat, hogy azok miket beszéltek és fegyelmi lett belőle. Érted, semmi akció, csak pusztán a szöveg, de az is elég, hogy valakinek a lapján ott virítson a rossz pont.
Zoli elbeszéléséből kiderül, hogy nemcsak a nőkkel kell vigyázni, de van egyéb feszültség forrás is. Ugyanis három hónaponként minősítik a dolgozókat. A főnök a beosztottakat, a munkatársak pedig egymást. Sajnos vérre megy a játék, mert egy-egy ilyen jellemzés után sorra repülnek a melósok. A cég kevesebb megrendelést kap, nincs szüksége valójában ennyi emberre és ilyen közvetett módszerekkel végzi a létszámcsökkentést. Ennek a rendszernek köszönhetően egy egészségtelen légkör alakult ki, mindenki a másikat figyeli, teljes a bizalmatlanság, eszükbe se jut, hogy szólni merészeljenek a problémák miatt, nehogy magukra irányítsák a figyelmet. Zoli meggyőződése, hogy a vezetőség is tisztában van a következményekkel, de éppen ezt akarják. Egy megfélemlített dolgozót jobban lehet kezelni, mint egy olyat, aki duzzad az önbizalomtól. Vállvonogatva meséli, hogy ő sem túl jó a főnökénél, mert szóvá tett korábban néhány dolgot és azóta nem tudja lemosni magáról az „elégedetlen” jelzőt.
- Ki nem szólt ott, csak bégetett . .. jut eszembe a gyermekvers.
Igen, itt be kell állni a sorba, hallgatni kell és tartani a távolságot. Az ősi szabályok szerint, a fizetés is hétpecsétes titok. Eszembe jut az én hazai gyakorlatom és a sok magyar szaki, akik annak idején a borítékból rázogatták ki a fizetés szalagokat és együtt szidták a főnökséget az órabér, vagy a túlóra elszámolás miatt. Itt ilyenről szó sincs. Dugdossák egymás elől a csekkeket, nehogy az Istenért tudomást szerezzen róla a másik, hogy mennyi a kereset. Ilyen feltételek mellett szinte képtelenség az egység a melósok között, vagy valami közös fellépés bármilyen ügyben. Ezek a körülmények szinte lehetetlenné teszik újabb szakszervezetek alakulását is.
Nem irigylem Zolit ezért a légkörért. Olyan élet lehet ez, mint annak idején az ellenállási mozgalomban. Szinte már várja az ember, hogy mikor bukik le.
- Á, nem lehet örökké félni! - legyint Zoli. Ha mennem kell, hát majd munkanélküli segélyen leszek. Azalatt találok magamnak valami jó kis tanfolyamot, amit majd ráírhatok a resumémre. Akkor talán majd kapósabb leszek.
Zoli tehát - a fiam szóhasználatával élve - nem sirdoklik, hanem felkészülten várja a legrosszabbat.
Néha elcsodálkozom rajta, hogy így világgá szaladt családostól, holott a Műszaki Egyetem garancia lett volna rá, hogy otthon se nélkülözzenek. Másrészt, már ő se mai gyerek, sötét hajában úgy csillognak az ezüst szálak, mint egy szeszélyes festő ecsetvonásai. Arcán árkokat mélyít a mindennapos hajsza. De ő meg tudja magyarázni a bizonyítványát.
- Nézd, nem tudom, hogy most mennyibe kerül odahaza a benzin, de azt tudom, hogy itt két-háromórai keresetemből megtankolom a kocsit. Mennyit kéne odahaza keresnem ugyanezért a bravúrért?!
Mennyit is?- töprengek. - Mibe kerülhet ma egy fél tank benzin otthon?! Mondjuk négy- ötezer forintba. Tehát, kb. olyan hatszázezer forintos fizetés mellett tankolhatná tele a magyar melós a kocsiját kétórai béréből.
- Igaz, ez csak játék a számokkal! - legyint Zoli. - Mert ha átszámolgatunk, akkor azt sem árt elfelejteni, hogy néhány család lakbére vagy házrészlete megközelíti a kétszázezer forintot. Szerintem minden rendszer gondosan ügyel arra, hogy a melós azért elköltse a pénzét.
Hát igen! Ha olcsóbb a tévé, akkor drágább a nagykabát és így tovább.
Zoli azért tudja, hogy nem választott rosszul. Három gyerek, két autó és egy papagáj van a háztartásban, és ha nem is tudnak nagyon ugrálni, amíg a neje otthon van a legkisebb miatt, de azért nem kell aggódni, hogy mi kerül az asztalra.
Igen, könnyebben nyújtózkodunk, és ha fogy a pénz, legalább ott a hitelkártya. Megelőlegezhetünk magunknak egy kis pénzt, kiszolgáltatottság, szégyenkezés és uzsorakamat nélkül. Lehet utazni, világot látni, legfeljebb a következő pár hónapban számolni kell a nyári kaland törlesztésével.
Apropó, utazás! Ha az ember nem Európában gondolkodik, csinos kis programokat állíthat össze magának úgy, hogy nem fenyegeti az eladósodás. Nekünk elérhető távolságot jelent San Francisco, Los Angeles, Las Vegas, de még Hawaii is.
A túlsó part, az más tészta. New Yorkot jobb, ha elfelejtjük, mert azon az áron háromszor is vizitelhetünk a vegasi casinókban.
Kocsicserére is hamarabb gondol az ember, mert ki tud ellenállni a csábításnak, amikor leszámítanak a vételárból a kiöregedett masinánk fejében, sőt azzal kecsegtetnek, hogy néhány hónapig fizetni sem kell a törlesztést. Az egyik kereskedő ajándék komputert kínál az új autó mellé, a másik magára vállalja az adót, amit mi odahaza ÁFA-ként ismerünk.
Zoli azért lehűt egy kicsit, amikor közli, hogy azért ne legyünk elájulva British Columbiától, mert a kimutatások szerint itt terheli a legnagyobb adósság a családokat egész Kanadában. Ez számomra sem újdonság, hiszen itt a házárak háromszor olyan magasak, mint mondjuk Albertában. Kellett nekünk az enyhe tél!
Zolinak, ha van egy csepp ideje a család és a munka mellett, rohan kedvenc hangszereihez. Nem amatőrként püföli a dobokat, őt már hallhatta a Népstadion közönsége is, amikor egy népszerű rock együttesben játszott. Ha őt látom, vagy másokat, akik odahaza a művészvilágban forogtak, mindig azon töprengek, hogy hogyan lehet itt kibírni, ebben a légüres térben.
De Zoli megnyugtat, hogy az együttese már odahaza is a múlté. Nagy valószínűséggel csak saját kedvtelésére játszana ma már otthon is. Itt még azért besegít alkalmi zenekaroknak, csak nagyon nehéz az időegyeztetés. És az sem igaz, hogy elkerül minket a kultúra. Jazzfesztivál volt a nyáron a belvárosban, ez már olyan rangos esemény, hogy a világ minden részéből érkeznek ide együttesek. De ha színházra vágyik az ember, válogathat vagy háromtucat közül és kifoghat olyan világsztárokat, akik nem állnak meg Seattle-ben, hanem hajlandók átrándulni ide is.
Két egyetem, jó néhány főiskola, alkotó műhelyek, filmiskolák várják az érdeklődőket, a feltétel csupán az, hogy értsünk angolul.
Akik pedig csak anyanyelvükön tudják elképzelni a kultúrát, azok számára ott a Magyar Ház. Legyen Stockholm, Miami, Sidney, Edmonton, Toronto vagy a világ bármely pontja, mindenütt az a cél, hogy egy fedél alá gyűjtsék a város magyarjait.
Vancouver büszkén könyvelheti el magának, hogy itt található Észak-Amerika egyik legjelentősebb magyar kulturális egyesülete. Ünnepi megemlékezések, bálok, rendezvények, színházi esték csalogatják a város magyarjait. Akik pedig nem vágynak a honfitársak közé, azok magyar újságot olvashatnak, és hazai műsort nézhetnek a tévében.