Ne várd a májust
- Tedd le most egy kicsit Szilviát - kérleli Liselotte a nejét gyászoló látogatóját, és én is megpróbálom „letenni” a színdarabot, így az előadás után.
De nem megy! Nem megy, mert még itt zsong, vibrál, lüktet bennem az élmény, ez az őrült feszültség, ami nem szűnik meg azzal, ha lemegy a függöny.
De hogyan is kezdődött ez az egész? Ja igen! Pór Gabriella megemlítette, hogy hallott egy jó magyar darabról.
- Igen?! És mi lenne az? - érdeklődtem, amolyan sosem lehet tudni, alapon.
- Pozsgai Zsolt írta, „Liselotte és a május” a címe.
- Honnan értesülsz te ilyen csemegékről? - faggattam.
Kiderült, hogy Szabados Misi hívta fel rá a figyelmét, igen, az a Misi, akit a „Sose halunk meg” c. filmben láthattunk Koltai Róbert oldalán. Ő megfordult Vancouverben, játszott és rendezett a színházunkban, de a jelek szerint akkor sem feledkezett meg rólunk, amikor már Kanada másik felén építgette itteni karrierjét.
Gabi elolvasta a színdarabot és csettintett, hogy ez igen! Végre egy kortárs magyar szerző, elképesztően jó történettel és szöveggel! Aztán elküldte nekem, én is elolvastam, de nem voltam utána kalapdobáló kedvemben. Hát igen, tud ez a Pozsgai Zsolt, na de összesen két szereplő?! A darab meg olyan súlyos témákat tárgyal, mint a magány, a reménytelenség, az elmúlás. Halálos balesetek, tragédiák sorozata az egész. Gyilkosság, nemi erőszak, öngyilkosság a nyílt színen! Na hiszen! Jó, jó, van humor is a másik serpenyőben, a remegve izguló könyvelővel, meg burleszk, a kétbalkezes szerelővel, de ez akkor is olyan sötét, mint egy feltárás előtti barlang. Ilyesmit a Magyar Házba?! Na, meg is köveznének érte, hiszen ide szórakozni járnak a nézők, akiknek minden vágya, hogy az ajtón kívül hagyhassák gondjaikat. És ha el is csábulnék, hát ott vannak a másfajta rémségek. Egy komplett evési jelenet, némi szex a nyílt színen, fejlövés és csőtörés, ablakon kiugrás, nyílt színi késelés, és persze az ajtó, ahol rendre feltűnnek az árnyak a tejüvegen. Hát ezt talán a Madáchban, ahol minden adva van egy ilyen állóvíz elleni merénylethez.
Tiltakoztam hát erősen e vakmerő terv ellen. Aztán Pestre keveredtem, ott meg beültem a moziba megnézni a „Lisa a rókatündér" c. filmet, ami a színdarab alapján készült. Ne erre mondja a népnyelv, hogy teljesen ugyanaz, csak egészen más. Naná, mert a filmesek újabb alakokkal gazdagították a cselekményt, és a happy endről sem feledkeztek meg. Zabálta is a közönség ezt az üde kis mozit. De a figurák, Lisa, és az őt látogató férfiak karaktere azért kezdte sejtetni, hogy van itt életszag és emberismeret vastagon.
Szeptemberben Gabi felhívott, hogy szeretne belevágni a dologba.
- Rendezd meg! - bíztatott, és mi tagadás, szükség is volt egy kis nógatásra. Ő elvállalja a főszerepet, - mondta, mert érez elég erőt hozzá, és ugyan melyik dolgozó családanya elé állhatna oda, hogy 93 oldalnyi szöveggel szeretné meglepni az őszi műsorban.
Így hát adott volt a legfontosabb szereplő, de mi van a másik nemmel?!
- Feltaláltam a spanyolviaszt, - gondoltam, mert szerintem nem kéne követni a szerző utasítását, nem egy színész kell ide, játssza inkább hét személy azt a hét szerepet. Gabi rábólintott, én meg felfedeztem másnap az Interneten, hogy bizony nem találtam fel semmit, mert másutt is játszották már így ezt a darabot. Na jó, ha nincs spanyolviasz, akkor nincs!
Hozzáfoghattunk hát a casting-hoz. Ez a szép angol szó szereplőválogatást jelent, de nálunk aztán szó sincs válogatásról. Mert ez nem a Broadway. Itt nem a szereplők állnak sorba a szerepekért, hanem mi kajtatunk azok után, akikről feltételezzük, hogy képesek erre a feladatra. És ha igen, ráérnek-e egyáltalán? Mert mindenki a piacról él! Elvárhatjuk-e, hogy szerdánként rohanjanak a Magyar Házba a próbákra, több, mint két hónapon keresztül?!
Lassan csak-csak összeállt a névsor. Persze, hatalmas kérdőjelekkel. Mert Ollé Attila éppen egy tanári állás várományosa volt, ha felveszik, valószínűleg minden percét az órákra való felkészülés fogja elvenni, hogy bizonyítson. Izgulhattunk, hogy elnyeri-e az állást. De lehet az ember ilyenkor ellendrukker?! Végül is megkapta a katedrát, de már megérinthette valami a darab varázsából, mert a szerepet sem adta vissza.
Szigeti Dávid készséggel jött játszani, neki az volt a gondja, hogy esetleg nem tudja egyeztetni a próbák idejét a zenészi hivatásával. A főpróba napján aztán valóban fellépése volt a zenekarral.
Csiszár Gergő kicsit szabódott, hiszen az ő beszédén már érződik, hogy itt nőtt fel. Ráadásul olyan szerep jutna neki, amiben hemzsegnek a nyelvtörőnek használható szavak, mint például a megharmincszorozódik, meg az XC 2113 aszteroida. Amellett ifjú apa, szóval tényleg áldozatot jelent a próbát felvenni a heti feladatok közé.
Szebényi Balázs is gyakorló családapa, és irodavezetői beosztásában annyira elfoglalt, hogy örömmel viseli az új férfidivatot, a többnapos borostát. Így legalább nyer öt percet reggelenként, a fürdőszobában. Neki a vízvezeték szerelő figuráját szántuk, de hogy mikor lesz ideje szöveget tanulni és a mozgásokat gyakorolni, azt a jó ég tudja.
Párkányi Jani sem dúskál a szabadidőben a munka és az egyetem mellett. Ő egyszer pszichológus lesz, tán ez nyomott a latban, hogy elvállalja a lelki sérült költő figuráját.
Molnár Laci is borostás, hiszen ő jó nevű fogtechnikus, akit nemigen hagynak békén a megrendelők. A rádiót is ők viszik kéthetenként, Csillával, szóval ő sem szokott töprengeni azon, hogy mihez kezdjen üres óráiban. De neki legalább nem kéne szöveget tanulni, hiszen a csöves szerepét kapná.
Párdányi Miklós, a Magyar Ház elnöke, nemzetközi konferenciákkal, saját vállalkozással, plusz nyakig egy friss kapcsolatban - na ő sem szokott sálakat kötögetni a hintaszékben, hogy elüsse valahogy az időt. De pontos, mint a halál, - nem is kérdéses, hogy övé lenne a szmokingos figurája.
Megvannak tehát a szereplők, de ettől még nincs színház! Szerencsére Hirsh Ica azonnal jelezte, hogy szívesen dolgozik a háttérben. Nagy megnyugvás, mert tudjuk, mire képes. Pasek Gabriella és Molnár Csilla is felajánlotta a segítségét, ami azért érdemel főhajtást, mert ezek a hölgyek ismerik a rivaldafényt is. Most meg a színfalak mögött rohangálni?! Lehet valami belőlünk a szent őrültekből...
Hát, ha eddig megvolnánk, vágjunk bele!
Elkezdődnek a próbák, természetesen nem jön mindenki, mert két-három ember jelenete is olyan melót igényel, hogy alig haladunk. Ha foglalt a Magyar Ház, akkor bizony irány egy családi ház, és ott is a garázs, hogy ne zavarjuk a háziakat a hangos beszéddel. Laci kettősével boldogulunk legjobban, ami tán nem csoda, hiszen az egész szinte csak egy nagymonológ. Gabi még a papírból olvassa a hősnő kétségbeesett mondatait, de már így is ott feszül a dráma a jelenetben. Aztán egymásnak esnek, kezd vérfagyasztó lenni a küzdelmük. Laci kitalálja, hogy a hajléktalannak csomag kell, mert egy ilyen fazon mindig cuccokkal közlekedik. A következő próbán már egy hatalmas IKEA szatyrot szorít a mellére, ami tele van visszaváltásra váró üvegekkel.
Engem a költő jelenete aggaszt leginkább. Az eredeti változat szerint a férfi kiveti magát az ötödikről, a nő mentőkért telefonál, majd pillanatokon belül bevánszorog a színre a vérben úszó poéta, hogy a lány ölében lehelje ki a lelkét. Jó, jó, értem én, hogy ez egy folyamat, mindenki a nézők szeme láttára leli halálát, de ez nem megy! Nem boríthatjuk fel a valóságot azzal, hogy másodpercek alatt jut vissza az ötödikre a férfi az öngyilkossági kísérlet után. És az sem világos, hogy a lány miért csak nézi az ablakot nyitó költőt, miért nem próbálja megakadályozni a tragédiát? Hiszen mindenki ösztönszerűen odaugrana, visszatartani a kedvesét. Nem haladunk ezzel a résszel, Jani is csak vergődik, végül veszem a bátorságot és átírom a jelenet végét, vállalva, hogy a szerző majd jól bokán rúg, ha egyszer összefutunk.
És húzunk pár mondatot Gergő szerepéből is, mert talán indokolt a feszesség egy olyan ember szövegében, aki golyót akar röpíteni a fejébe.
Aztán Laci előáll egy hajmeresztő javaslattal. Szerinte az utolsó jelenetben láttatni kéne, hogy csak a lány lelke távozik a halállal, a test továbbra is az ágyon fekszik. Hű, ez izgalmas, de vajon nem fognak egyesek az extra női kar láttán valamiféle leszbikus kapcsolatra következtetni? De felvállaljuk, mert már az első próbálkozásnál összeszorul az ember torka ettől a látomás-szerű jelenettől.
Ha egy üzlet megindul! Attilának javaslom, hogy a papucsát ne a kabátzsebből vegye elő, hanem egy díszes dobozból, hadd higgye szegény Liselotte, hogy ajándékot kap az első randevún.
Sort kerítünk a mozgások és párbeszédek beállítására, próbálgatjuk a hangerőt, hangsúlyt, arcjátékot és gesztusokat, sőt még a kivárást is, hogy a felhangzó nevetésben ne vesszen el a következő mondat.
A fiúk fegyelmezetten követik az utasításokat és az egyre szaporodó ötleteket. Zokszó nélkül tűrik, hogy még csak a fekete függönyök között játszunk. Még ágyunk sincs, amire lehanyatlana a két szerelmes. Meg ajtónk sincs, amin az a tejüveg díszelegne. Ja, és falaink sincsenek, meg majd kaja kell, hogy az evést is tudjuk gyakorolni, ablak és pisztoly, locsolócső a hidegzuhanyhoz, állólámpa, ami olyan szépen világít a színen, a rosseb ott egye meg, miért nem versmondás az őszi színházi program?!
De Icuka intézkedik, csapatot kerít, akik díszletfalat építenek, Gabi meg kirángatja nagylányát az ágyból, kocsira rakja a bútordarabot és leszállítja nekünk. Aztán egy ajtót is talál valami építkezésen. Majd felhajtja a költőnek szánt gombos és csíkos pizsamát, amire rávarázsoljuk a német elmegyógyintézet nevét. Egy állólámpa is akad. Mindenki megrakottan érkezik a próbákra, Laci már az átlátszó bejárati üveget bütyköli, a kellékek szaporodnak, de hol vagyunk még a késztől?!
És itt didereg mellettem Andi is, mert a fűtés akadozik ezeken a szerdákon. Csínos, kellemes külsejű teremtés, nem is értem, hogy ilyen fazonnal miért csak a súgólyukban? De Andi színházszeretete jóval korábbról fakad és úgy tűnik, nem érzi áldozatnak, hogy nem a közönséggel szemez az előadásokon.
Szünetekben jókat tanácskozunk, mert meg kell beszélni mindent. Azt, hogy hogyan nézzen ki a könyvelő, hogy szabad-e pólóban randira menni, hogy hogyan hajtogassa a szalvétát az éhes villamosvezető, és minden apró részletet.
Horváth Zoli is végre igent tud mondani a technikai feladatokra. Nagy könnyebbség, mert bőven lesz dolga zenékkel, fényekkel, különféle technikai trükkökkel.
A függöny nélküli jelenetváltást viszont nem tudjuk megoldani. Hogyisne, mikor mindig marad annyi fény a nézőtéren, hogy lássák, amint a jelenet végén a hulla feltápászkodik és kisiet a színpadról. Akkor inkább függöny, igaz, ahhoz viszont megint kell valaki. De a lányok már nem adják fel, és akkor sem, mikor kiderül, hogy Csilla nem tudja vállalni a segítséget a beteg derekával.
És a szövegtudás is erősen akadozik. Lehet csodálni?! Munka után, holtfáradtan, néha gyerekkel a karjukon esnek be a próbára.
Ijesztően fogynak a hetek, lassan a bemutató előtt állunk. De még annyira nem működnek a dolgok, hogy az utolsó hétre három próbát javaslok. Zokszó nélkül beleegyeznek, itt már tényleg nem szabad elbukni!
A szerdai főpróbán kiderül, hogy Laci is beteg. Fogadkozik erősen a telefonba, hogy azért ott lesz a bemutatón, de ma negyven fokos láza van! Reménykedik, hogy kissé rendbejön, és lesz elég ereje a színpadi birkózáshoz. Na hiszen!
Én már csak ennek az ügynek élek! És lefogadom, hogy Toby kutyánk is kívülről tudja a darabot, mert az erdei sétáinkon csak erről dünnyögök neki.
Éjszakánként nyitott szemmel sorolom a tennivalókat a sötétben, és ha elaszom, azt álmodom, hogy ébren vagyok és az előadásért izgulok. Hogy Laci meggyógyuljon! Hogy a többiekkel se történjen baj, hogy ne bakizzanak, hogy időben szóljon a csengő, hogy elsüljön a revolver, hogy égjen a lámpa, hogy pontosan érkezzen a leves, hogy jókor ömöljön a víz, hogy a megfelelő pillanatban gyulladjanak fel a fények és egyáltalán...
Szombaton hétre hirdettük a kezdést, megbeszéljük Lacival, hogy hatkor közli, fel tud-e lépni? Persze tudom, hogy a szíve szakad meg, ha mégsem. De hatkor csak a szomorú tényt közli, hogy megint egekben a láza. Gyorsan előkészítem azokat a rongyokat, amikbe bele fogok ugrani, mert az csak természetes, hogy enyém a megtiszteltetés... Szerencsére a szöveggel nem lesz gond, hiszen a figura csak makog a jelenet során.
A terem elsötétül, felcsendül Lana Del Rey édesbús zenéje. Indul az első jelenet, Gabi és Attila kettőse. A színfalak mögül lesem őket, de még ebben a fura helyzetben is hatni tud rám ennek a két embernek a botladozásokkal teli, különös kapcsolata! Ülnek a poénok is, kezdhetek reménykedni.
És jók, és természetesek, és tudják a szövegüket! Simán vesszük az első akadályt, most Dávidon van a sor, ő olyan figurát kerekít a félszeg könyvelőből, hogy nevetéshullám kíséri minden mozdulatát.
Aztán Gergő ránt vissza minket a földre, hogy a világvégével ijesztgessen minket. A pisztoly is jókor durran, egy szavam sem lehet.
Majd Balázs borogatja a bútorokat az ügyefogyott szerelő bőrébe bújva. Minden romokban, mire összehozza azt a végzetes rövidzárlatot. Villognak a fények, de ez már a szünet jele is.
Az első félidőn túl vagyunk, de még korai lenne a nagy mellényt keresgélni.
A szünet után Jani következik. Nagyon hatásosra sikerül a háborodott költő figurája. Aztán már ugrik is ki az ablakon, hogy helyet adjon a hajléktalannak, vagyis nekem. Már állok is az ajtó előtt, hogy Gabi berángasson a színpadra. Nincs nehéz dolgom, csak hallgatnom kell és vakarózni, hiszen a darab szerint tetves vagyok. Aztán jöhet a dulakodás, ami gyilkosságba torkollik. Izzik a levegő, a feszültséget már nem lehet fokozni. De még hátra van az utolsó jelenet, amelyben Miklós, a halál megszemélyesítője kivezeti hősnőnket az életből, a színpadról a ... a fénybe, az örök világosságba. Igen, ebbe a fehér ragyogásba, mert egy álmatlan éjszakán rájöttem, hogy ez a lány nem távozhat egyszerűen, egy szürke kisegér módjára az életből.
Gabi áll a fehér ruhájában, és fürdik a fényben, majd elindul a végtelenbe. A zene erősödik, hirtelen újra sötét a szín, hogy láthassuk a következő jelölt árnyékát a tejüvegen. Néhány reménytelen csengetés után a függöny lassan összecsukódik.
Taps és meghajlás, megkönnyebbült sóhajok és már nem alaptalan bizakodás, hogy holnap is menni fog.
Másnap aztán szárnyakat kap a társaság! Szétfut a hír a városban, hogy valami rendkívüli dologgal rukkolt ki a magyar színház. Telt házunk van, és néhányan újra itt vannak a tegnapi nézők közül is. Alig kezdődik el az előadás, máris hangos nevetésekkel díjazzák a poénokat. Na, ezért érdemes volt gürcölni, ugye gyerekek?! Mindenki hozza a formáját, Gabi pedig új értelmet ad az amatőr színjátszásnak. Szó sincs már műkedvelő próbálkozásról, ez egy érett, tudatosan felépített, sokszínű és árnyalt szerepformálás, amivel nem vallana szégyent más színházakban sem. És itt most nem a saját lovát dicsérő atyafi esetével állunk szemben, hiszen ez az ifjú hölgy már jól átgondolt elképzelésekkel jött az első próbára. Csak hagyni kellett, hogy szárba szökkenjen ez a különleges virág.
És lám, nem volt fanyalgás a nézők részéről sem, hogy nem limonádét szolgáltunk fel.
Gratulációk, vállveregetések, baráti ölelések, aztán valaki ránk néz és azt mondja, hogy na igen, az ilyen élményekért érdemes színházba járni.
Ne várd a májust - idéztem Zorán régi, kedves slágerét a címben.
Jaj, dehogynem, igenis lehet várni azt a májust!
De csakis Liselottével együtt!
- Tedd le most egy kicsit Szilviát - kérleli Liselotte a nejét gyászoló látogatóját, és én is megpróbálom „letenni” a színdarabot, így az előadás után.
De nem megy! Nem megy, mert még itt zsong, vibrál, lüktet bennem az élmény, ez az őrült feszültség, ami nem szűnik meg azzal, ha lemegy a függöny.
De hogyan is kezdődött ez az egész? Ja igen! Pór Gabriella megemlítette, hogy hallott egy jó magyar darabról.
- Igen?! És mi lenne az? - érdeklődtem, amolyan sosem lehet tudni, alapon.
- Pozsgai Zsolt írta, „Liselotte és a május” a címe.
- Honnan értesülsz te ilyen csemegékről? - faggattam.
Kiderült, hogy Szabados Misi hívta fel rá a figyelmét, igen, az a Misi, akit a „Sose halunk meg” c. filmben láthattunk Koltai Róbert oldalán. Ő megfordult Vancouverben, játszott és rendezett a színházunkban, de a jelek szerint akkor sem feledkezett meg rólunk, amikor már Kanada másik felén építgette itteni karrierjét.
Gabi elolvasta a színdarabot és csettintett, hogy ez igen! Végre egy kortárs magyar szerző, elképesztően jó történettel és szöveggel! Aztán elküldte nekem, én is elolvastam, de nem voltam utána kalapdobáló kedvemben. Hát igen, tud ez a Pozsgai Zsolt, na de összesen két szereplő?! A darab meg olyan súlyos témákat tárgyal, mint a magány, a reménytelenség, az elmúlás. Halálos balesetek, tragédiák sorozata az egész. Gyilkosság, nemi erőszak, öngyilkosság a nyílt színen! Na hiszen! Jó, jó, van humor is a másik serpenyőben, a remegve izguló könyvelővel, meg burleszk, a kétbalkezes szerelővel, de ez akkor is olyan sötét, mint egy feltárás előtti barlang. Ilyesmit a Magyar Házba?! Na, meg is köveznének érte, hiszen ide szórakozni járnak a nézők, akiknek minden vágya, hogy az ajtón kívül hagyhassák gondjaikat. És ha el is csábulnék, hát ott vannak a másfajta rémségek. Egy komplett evési jelenet, némi szex a nyílt színen, fejlövés és csőtörés, ablakon kiugrás, nyílt színi késelés, és persze az ajtó, ahol rendre feltűnnek az árnyak a tejüvegen. Hát ezt talán a Madáchban, ahol minden adva van egy ilyen állóvíz elleni merénylethez.
Tiltakoztam hát erősen e vakmerő terv ellen. Aztán Pestre keveredtem, ott meg beültem a moziba megnézni a „Lisa a rókatündér" c. filmet, ami a színdarab alapján készült. Ne erre mondja a népnyelv, hogy teljesen ugyanaz, csak egészen más. Naná, mert a filmesek újabb alakokkal gazdagították a cselekményt, és a happy endről sem feledkeztek meg. Zabálta is a közönség ezt az üde kis mozit. De a figurák, Lisa, és az őt látogató férfiak karaktere azért kezdte sejtetni, hogy van itt életszag és emberismeret vastagon.
Szeptemberben Gabi felhívott, hogy szeretne belevágni a dologba.
- Rendezd meg! - bíztatott, és mi tagadás, szükség is volt egy kis nógatásra. Ő elvállalja a főszerepet, - mondta, mert érez elég erőt hozzá, és ugyan melyik dolgozó családanya elé állhatna oda, hogy 93 oldalnyi szöveggel szeretné meglepni az őszi műsorban.
Így hát adott volt a legfontosabb szereplő, de mi van a másik nemmel?!
- Feltaláltam a spanyolviaszt, - gondoltam, mert szerintem nem kéne követni a szerző utasítását, nem egy színész kell ide, játssza inkább hét személy azt a hét szerepet. Gabi rábólintott, én meg felfedeztem másnap az Interneten, hogy bizony nem találtam fel semmit, mert másutt is játszották már így ezt a darabot. Na jó, ha nincs spanyolviasz, akkor nincs!
Hozzáfoghattunk hát a casting-hoz. Ez a szép angol szó szereplőválogatást jelent, de nálunk aztán szó sincs válogatásról. Mert ez nem a Broadway. Itt nem a szereplők állnak sorba a szerepekért, hanem mi kajtatunk azok után, akikről feltételezzük, hogy képesek erre a feladatra. És ha igen, ráérnek-e egyáltalán? Mert mindenki a piacról él! Elvárhatjuk-e, hogy szerdánként rohanjanak a Magyar Házba a próbákra, több, mint két hónapon keresztül?!
Lassan csak-csak összeállt a névsor. Persze, hatalmas kérdőjelekkel. Mert Ollé Attila éppen egy tanári állás várományosa volt, ha felveszik, valószínűleg minden percét az órákra való felkészülés fogja elvenni, hogy bizonyítson. Izgulhattunk, hogy elnyeri-e az állást. De lehet az ember ilyenkor ellendrukker?! Végül is megkapta a katedrát, de már megérinthette valami a darab varázsából, mert a szerepet sem adta vissza.
Szigeti Dávid készséggel jött játszani, neki az volt a gondja, hogy esetleg nem tudja egyeztetni a próbák idejét a zenészi hivatásával. A főpróba napján aztán valóban fellépése volt a zenekarral.
Csiszár Gergő kicsit szabódott, hiszen az ő beszédén már érződik, hogy itt nőtt fel. Ráadásul olyan szerep jutna neki, amiben hemzsegnek a nyelvtörőnek használható szavak, mint például a megharmincszorozódik, meg az XC 2113 aszteroida. Amellett ifjú apa, szóval tényleg áldozatot jelent a próbát felvenni a heti feladatok közé.
Szebényi Balázs is gyakorló családapa, és irodavezetői beosztásában annyira elfoglalt, hogy örömmel viseli az új férfidivatot, a többnapos borostát. Így legalább nyer öt percet reggelenként, a fürdőszobában. Neki a vízvezeték szerelő figuráját szántuk, de hogy mikor lesz ideje szöveget tanulni és a mozgásokat gyakorolni, azt a jó ég tudja.
Párkányi Jani sem dúskál a szabadidőben a munka és az egyetem mellett. Ő egyszer pszichológus lesz, tán ez nyomott a latban, hogy elvállalja a lelki sérült költő figuráját.
Molnár Laci is borostás, hiszen ő jó nevű fogtechnikus, akit nemigen hagynak békén a megrendelők. A rádiót is ők viszik kéthetenként, Csillával, szóval ő sem szokott töprengeni azon, hogy mihez kezdjen üres óráiban. De neki legalább nem kéne szöveget tanulni, hiszen a csöves szerepét kapná.
Párdányi Miklós, a Magyar Ház elnöke, nemzetközi konferenciákkal, saját vállalkozással, plusz nyakig egy friss kapcsolatban - na ő sem szokott sálakat kötögetni a hintaszékben, hogy elüsse valahogy az időt. De pontos, mint a halál, - nem is kérdéses, hogy övé lenne a szmokingos figurája.
Megvannak tehát a szereplők, de ettől még nincs színház! Szerencsére Hirsh Ica azonnal jelezte, hogy szívesen dolgozik a háttérben. Nagy megnyugvás, mert tudjuk, mire képes. Pasek Gabriella és Molnár Csilla is felajánlotta a segítségét, ami azért érdemel főhajtást, mert ezek a hölgyek ismerik a rivaldafényt is. Most meg a színfalak mögött rohangálni?! Lehet valami belőlünk a szent őrültekből...
Hát, ha eddig megvolnánk, vágjunk bele!
Elkezdődnek a próbák, természetesen nem jön mindenki, mert két-három ember jelenete is olyan melót igényel, hogy alig haladunk. Ha foglalt a Magyar Ház, akkor bizony irány egy családi ház, és ott is a garázs, hogy ne zavarjuk a háziakat a hangos beszéddel. Laci kettősével boldogulunk legjobban, ami tán nem csoda, hiszen az egész szinte csak egy nagymonológ. Gabi még a papírból olvassa a hősnő kétségbeesett mondatait, de már így is ott feszül a dráma a jelenetben. Aztán egymásnak esnek, kezd vérfagyasztó lenni a küzdelmük. Laci kitalálja, hogy a hajléktalannak csomag kell, mert egy ilyen fazon mindig cuccokkal közlekedik. A következő próbán már egy hatalmas IKEA szatyrot szorít a mellére, ami tele van visszaváltásra váró üvegekkel.
Engem a költő jelenete aggaszt leginkább. Az eredeti változat szerint a férfi kiveti magát az ötödikről, a nő mentőkért telefonál, majd pillanatokon belül bevánszorog a színre a vérben úszó poéta, hogy a lány ölében lehelje ki a lelkét. Jó, jó, értem én, hogy ez egy folyamat, mindenki a nézők szeme láttára leli halálát, de ez nem megy! Nem boríthatjuk fel a valóságot azzal, hogy másodpercek alatt jut vissza az ötödikre a férfi az öngyilkossági kísérlet után. És az sem világos, hogy a lány miért csak nézi az ablakot nyitó költőt, miért nem próbálja megakadályozni a tragédiát? Hiszen mindenki ösztönszerűen odaugrana, visszatartani a kedvesét. Nem haladunk ezzel a résszel, Jani is csak vergődik, végül veszem a bátorságot és átírom a jelenet végét, vállalva, hogy a szerző majd jól bokán rúg, ha egyszer összefutunk.
És húzunk pár mondatot Gergő szerepéből is, mert talán indokolt a feszesség egy olyan ember szövegében, aki golyót akar röpíteni a fejébe.
Aztán Laci előáll egy hajmeresztő javaslattal. Szerinte az utolsó jelenetben láttatni kéne, hogy csak a lány lelke távozik a halállal, a test továbbra is az ágyon fekszik. Hű, ez izgalmas, de vajon nem fognak egyesek az extra női kar láttán valamiféle leszbikus kapcsolatra következtetni? De felvállaljuk, mert már az első próbálkozásnál összeszorul az ember torka ettől a látomás-szerű jelenettől.
Ha egy üzlet megindul! Attilának javaslom, hogy a papucsát ne a kabátzsebből vegye elő, hanem egy díszes dobozból, hadd higgye szegény Liselotte, hogy ajándékot kap az első randevún.
Sort kerítünk a mozgások és párbeszédek beállítására, próbálgatjuk a hangerőt, hangsúlyt, arcjátékot és gesztusokat, sőt még a kivárást is, hogy a felhangzó nevetésben ne vesszen el a következő mondat.
A fiúk fegyelmezetten követik az utasításokat és az egyre szaporodó ötleteket. Zokszó nélkül tűrik, hogy még csak a fekete függönyök között játszunk. Még ágyunk sincs, amire lehanyatlana a két szerelmes. Meg ajtónk sincs, amin az a tejüveg díszelegne. Ja, és falaink sincsenek, meg majd kaja kell, hogy az evést is tudjuk gyakorolni, ablak és pisztoly, locsolócső a hidegzuhanyhoz, állólámpa, ami olyan szépen világít a színen, a rosseb ott egye meg, miért nem versmondás az őszi színházi program?!
De Icuka intézkedik, csapatot kerít, akik díszletfalat építenek, Gabi meg kirángatja nagylányát az ágyból, kocsira rakja a bútordarabot és leszállítja nekünk. Aztán egy ajtót is talál valami építkezésen. Majd felhajtja a költőnek szánt gombos és csíkos pizsamát, amire rávarázsoljuk a német elmegyógyintézet nevét. Egy állólámpa is akad. Mindenki megrakottan érkezik a próbákra, Laci már az átlátszó bejárati üveget bütyköli, a kellékek szaporodnak, de hol vagyunk még a késztől?!
És itt didereg mellettem Andi is, mert a fűtés akadozik ezeken a szerdákon. Csínos, kellemes külsejű teremtés, nem is értem, hogy ilyen fazonnal miért csak a súgólyukban? De Andi színházszeretete jóval korábbról fakad és úgy tűnik, nem érzi áldozatnak, hogy nem a közönséggel szemez az előadásokon.
Szünetekben jókat tanácskozunk, mert meg kell beszélni mindent. Azt, hogy hogyan nézzen ki a könyvelő, hogy szabad-e pólóban randira menni, hogy hogyan hajtogassa a szalvétát az éhes villamosvezető, és minden apró részletet.
Horváth Zoli is végre igent tud mondani a technikai feladatokra. Nagy könnyebbség, mert bőven lesz dolga zenékkel, fényekkel, különféle technikai trükkökkel.
A függöny nélküli jelenetváltást viszont nem tudjuk megoldani. Hogyisne, mikor mindig marad annyi fény a nézőtéren, hogy lássák, amint a jelenet végén a hulla feltápászkodik és kisiet a színpadról. Akkor inkább függöny, igaz, ahhoz viszont megint kell valaki. De a lányok már nem adják fel, és akkor sem, mikor kiderül, hogy Csilla nem tudja vállalni a segítséget a beteg derekával.
És a szövegtudás is erősen akadozik. Lehet csodálni?! Munka után, holtfáradtan, néha gyerekkel a karjukon esnek be a próbára.
Ijesztően fogynak a hetek, lassan a bemutató előtt állunk. De még annyira nem működnek a dolgok, hogy az utolsó hétre három próbát javaslok. Zokszó nélkül beleegyeznek, itt már tényleg nem szabad elbukni!
A szerdai főpróbán kiderül, hogy Laci is beteg. Fogadkozik erősen a telefonba, hogy azért ott lesz a bemutatón, de ma negyven fokos láza van! Reménykedik, hogy kissé rendbejön, és lesz elég ereje a színpadi birkózáshoz. Na hiszen!
Én már csak ennek az ügynek élek! És lefogadom, hogy Toby kutyánk is kívülről tudja a darabot, mert az erdei sétáinkon csak erről dünnyögök neki.
Éjszakánként nyitott szemmel sorolom a tennivalókat a sötétben, és ha elaszom, azt álmodom, hogy ébren vagyok és az előadásért izgulok. Hogy Laci meggyógyuljon! Hogy a többiekkel se történjen baj, hogy ne bakizzanak, hogy időben szóljon a csengő, hogy elsüljön a revolver, hogy égjen a lámpa, hogy pontosan érkezzen a leves, hogy jókor ömöljön a víz, hogy a megfelelő pillanatban gyulladjanak fel a fények és egyáltalán...
Szombaton hétre hirdettük a kezdést, megbeszéljük Lacival, hogy hatkor közli, fel tud-e lépni? Persze tudom, hogy a szíve szakad meg, ha mégsem. De hatkor csak a szomorú tényt közli, hogy megint egekben a láza. Gyorsan előkészítem azokat a rongyokat, amikbe bele fogok ugrani, mert az csak természetes, hogy enyém a megtiszteltetés... Szerencsére a szöveggel nem lesz gond, hiszen a figura csak makog a jelenet során.
A terem elsötétül, felcsendül Lana Del Rey édesbús zenéje. Indul az első jelenet, Gabi és Attila kettőse. A színfalak mögül lesem őket, de még ebben a fura helyzetben is hatni tud rám ennek a két embernek a botladozásokkal teli, különös kapcsolata! Ülnek a poénok is, kezdhetek reménykedni.
És jók, és természetesek, és tudják a szövegüket! Simán vesszük az első akadályt, most Dávidon van a sor, ő olyan figurát kerekít a félszeg könyvelőből, hogy nevetéshullám kíséri minden mozdulatát.
Aztán Gergő ránt vissza minket a földre, hogy a világvégével ijesztgessen minket. A pisztoly is jókor durran, egy szavam sem lehet.
Majd Balázs borogatja a bútorokat az ügyefogyott szerelő bőrébe bújva. Minden romokban, mire összehozza azt a végzetes rövidzárlatot. Villognak a fények, de ez már a szünet jele is.
Az első félidőn túl vagyunk, de még korai lenne a nagy mellényt keresgélni.
A szünet után Jani következik. Nagyon hatásosra sikerül a háborodott költő figurája. Aztán már ugrik is ki az ablakon, hogy helyet adjon a hajléktalannak, vagyis nekem. Már állok is az ajtó előtt, hogy Gabi berángasson a színpadra. Nincs nehéz dolgom, csak hallgatnom kell és vakarózni, hiszen a darab szerint tetves vagyok. Aztán jöhet a dulakodás, ami gyilkosságba torkollik. Izzik a levegő, a feszültséget már nem lehet fokozni. De még hátra van az utolsó jelenet, amelyben Miklós, a halál megszemélyesítője kivezeti hősnőnket az életből, a színpadról a ... a fénybe, az örök világosságba. Igen, ebbe a fehér ragyogásba, mert egy álmatlan éjszakán rájöttem, hogy ez a lány nem távozhat egyszerűen, egy szürke kisegér módjára az életből.
Gabi áll a fehér ruhájában, és fürdik a fényben, majd elindul a végtelenbe. A zene erősödik, hirtelen újra sötét a szín, hogy láthassuk a következő jelölt árnyékát a tejüvegen. Néhány reménytelen csengetés után a függöny lassan összecsukódik.
Taps és meghajlás, megkönnyebbült sóhajok és már nem alaptalan bizakodás, hogy holnap is menni fog.
Másnap aztán szárnyakat kap a társaság! Szétfut a hír a városban, hogy valami rendkívüli dologgal rukkolt ki a magyar színház. Telt házunk van, és néhányan újra itt vannak a tegnapi nézők közül is. Alig kezdődik el az előadás, máris hangos nevetésekkel díjazzák a poénokat. Na, ezért érdemes volt gürcölni, ugye gyerekek?! Mindenki hozza a formáját, Gabi pedig új értelmet ad az amatőr színjátszásnak. Szó sincs már műkedvelő próbálkozásról, ez egy érett, tudatosan felépített, sokszínű és árnyalt szerepformálás, amivel nem vallana szégyent más színházakban sem. És itt most nem a saját lovát dicsérő atyafi esetével állunk szemben, hiszen ez az ifjú hölgy már jól átgondolt elképzelésekkel jött az első próbára. Csak hagyni kellett, hogy szárba szökkenjen ez a különleges virág.
És lám, nem volt fanyalgás a nézők részéről sem, hogy nem limonádét szolgáltunk fel.
Gratulációk, vállveregetések, baráti ölelések, aztán valaki ránk néz és azt mondja, hogy na igen, az ilyen élményekért érdemes színházba járni.
Ne várd a májust - idéztem Zorán régi, kedves slágerét a címben.
Jaj, dehogynem, igenis lehet várni azt a májust!
De csakis Liselottével együtt!