Jókor, jó helyen...
Mire a taxi a ház elé gördült, az asszony már kijött a kertkapuig. A férj nagy lendülettel szállt ki a kocsiból, a kis gurulós bőröndjét szinte kikapta a csomagtartóból. Kifizette a taxit, ketten maradtak. Átölelték egymást.
‒ Remélem hiányoztam! ‒ kijelentés volt ez, nem kérdés. Még be sem értek a házba, a férfi már rákezdte:
‒ Szívem, el sem tudod képzelni, mi történt! ‒ elég volt az asszony kérdő tekintete, hogy folytassa:
‒ Londonban volt egy kis kavarodás, késve indultunk, aztán a gépen nem stimmelt valami az ülésemmel. Két jegyet adtak el ugyanoda. Egy ellenszenves bunkó már úgy terpeszkedett ott, hogy ki sem lehetett volna robbantani. A stewardess rám nézett, elnézést kért, aztán átkísért az első osztályra. Képzelheted! Valóságos fotelek vannak ott a nyomorult turistaosztályhoz képest. Lehuppantam ez egyik ilyen trónusra és már hozták is a fehérbort. Jégbe hűtve! Király! Szürcsölgetek, nézelődök, hát a mellettem ülő őszes pasas nagyon ismerősnek tűnik. Elkapja a pillantásom, elvigyorodik.
‒ Nem tud hová tenni, ugye? ‒ élvezi a zavaromat. ‒ Újvári Henrik vagyok.
‒ Hogy izé, így már rémlik valami... ‒ nyögöm.
‒ Így hívtak abban a sorozatban. Én voltam a gengszterfőnök. Mindenki így ismer. De az anyakönyv szerint Kékesi László.
‒ Nem mondod?! ‒ sikolt fel az asszony. ‒ A nagy Kékesivel utaztál? És nem ismerted meg azonnal?!
‒ Na jó, én nem bújom annyit a tévét, mint te, de azért tudom, hogy ki a pasas. Szerintem ma ő a legnagyobb név a magyar filmekben. Na mit szólsz?! Egymás mellett ültünk!
‒ És? És? ‒ sürgeti az asszony.
‒ Te ez olyan jó fej! Végigdumáltuk az utat! És tudod, mi volt a frankó? Bevallottam, hogy nem járok színházba, meg a filmekkel is lemaradásban vagyok. Tudod mit mondott erre?
‒ Mit? Ne csigázz! ‒ sürgeti a neje.
‒ Hogy elege van a rajongókból, alig várja, hogy normálisan beszélgethessen valakivel és a színház szóba se kerüljön.
‒ Azt gondolom megkapta tőled...
‒ Naná! Egész úton dumáltunk. Irtó rendes volt. Sokat kérdezősködött, meséltem neki, hogy a csomagológépek beállításán dolgozom, néha kiküldenek külföldre is. Ez nem nagyon érdekelte, az viszont igen, hogy milyen a hangulat a melóban, mivel töltöm a szabadidőm, meg ilyenek. Szóba került a házasság is, mondtam, hogy huszonöt éve vagyunk együtt...
‒ Huszonhét!
‒ Tessék? Ja igen! Neki nyolc évig tartott a leghosszabb házassága, azt mondta, irigyel minket. Gondoltad volna?! És most kapaszkodj...
‒ Kapaszkodok!
‒ Telefonszámot cseréltünk és azt mondta, szívesen találkozna velünk! Érted?! Szeretettel vár minket a rózsadombi villájában! Hogy egy jót dumáljunk...
‒ Nem volt berúgva? Mert akkor szoktak ilyeneket ígérgetni a művészek. Ha jól belegondolok, egyetlen híres embert sem ismerünk. El sem tudom képzelni, hogy összejárjunk vele. Vagy velük. Mert úgy tudom, megint megnősült. A felesége is színésznő.
‒ Babikám, ne pánikolj, jók leszünk mi ott! Elképesztő, hogy mennyire közvetlen ez a hapsi! Hogy milyen jó fazon! Rengeteget röhögtünk. Azonos korosztály vagyunk, nem kellett neki magyaráznom, hogy miről is beszélek.
Az asszony még hitetlenkedett egy sort, aztán napirendre tértek a dolog felett. Megpróbáltak felkészülni arra, ha a nagy művész mégis feledékenynek bizonyul.
De Kékesi telefonált és meghívta a házaspárt szombat délutánra, egy kerti partira. Az izgalom tetőfokára hágott. Az asszony ruhákat próbált, majd vásárolni szaladt, a férj átnézte az apósától kapott viccgyűjteményt.
Szombatra már olyan idegesek voltak, nem is tudtak szívből örülni a meghívásnak. Állandóan a leégés rémképe lebegett a szemük előtt.
‒ Ki kéne mentsük magunkat. ‒ szipogott az asszony. ‒ Még mindig jobb, mint leszerepelni ilyen nagy emberek előtt.
‒ Márpedig elmegyünk! ‒ vágta rá a férj. ‒ Nem fognak felfalni, ne félj! Ha valami nagy gáz van, majd úgy csinálok, mintha telefonon keresne valaki sürgős ügyben, és lelépünk. Különben is, voltam én már olyan céges bulin, ahol mindenki japánul beszélt. Ez se lehet rosszabb.
Szombaton taxiba ültek és bemondták a rózsadombi címet. Egy üveg tokajit is vittek magukkal, azzal biztosan nem lehet felsülni.
Gyönyörű, ultramodern épület előtt fékezett a kocsi. Megilletődve nézték a hatalmas építményt. A házigazda sietett eléjük.
‒ Feri, de örülök, hogy eljöttetek!
Babit jobbról balról megpuszilta.
Kékesi felesége is nagyon kedves volt. Belekarolt vendégébe és körbemutogatott mindent. Nem volt semmi nagyképű ebben a tárlatvezetésben, inkább úgy tűnt, azért ismerteti a helyszínt, hogy a vendégek otthonosabban mozogjanak.
Elhelyezkedtek a hatalmas kerti karosszékekben, iszogattak és beszélgettek. Az első percekben a vendégek még alig tudták legyűrni az idegességüket, de Kékesi olyan kedves volt. A háziasszony nem győzte kínálni őket. Kiderült, hogy mások nem is lesznek jelen, így volt idő az alapos ismerkedésre. Babit meglepte, hogy Mónikát mennyire érdekli a műhely élete, ahol a bőrtáskák készülnek. Kezdetben még gyanakodott, hogy valamiféle színjáték részesei. De az idő multával rájött, hogy őszinte a háziak érdeklődése.
Kékesi felemelte a poharát és köszöntőt mondott.
‒ Igyunk arra, hogy megismerkedtünk! Érezzétek jól magatokat nálunk és remélem, hogy a jövőben gyakrabban fogunk találkozni.
A vendégek boldogan, meghatódva emelték poharukat.
Néhány pohár bor után Feri meg merte kérdezni Kékesitől:
‒ Te Laci, miért pont én?! Hiszen mindenki boldogan barátkozna veled, akire csak rámutatsz...
‒ Mert neked olyan kerek fejed van, mint a plüssmacimnak gyerekkoromban - nevetgélt a házigazda, de aztán komolyra váltott. ‒ Tudod, hányszor sültem már fel ilyen találkozásoknál?! Elbeszélgetek valakivel, két perc múlva már a pofámba tolja a telefonját, hogy nézzem meg, milyen ügyesen szaval az unokája... vagy én biztosan be tudom juttatni a fiát a filmgyárba, mert annyira tehetséges a gyerek... Hát nem! Elegem van! Négyszer felvételiztem a főiskolára, nekem senki sem segített... addig egy nyomdában güriztem, három műszakban. Ne használjanak ugródeszkának. És nem vagyok trófea sem, akit mutogatni akar a rokonainak. Nem megyek keresztelőkre, családi partikra, hogy felvágjanak velem. Veletek végre normális minden! És olyan jó, hogy nemcsak színház van a világon.
‒ Én azt hittem, hogy a művészeknek csak a hivatásuk létezik...
‒ Emlékszel arra a Hofi szövegre, mikor meséli, hogy a benzinkutas elkezdi nyaggatni, hogy művész úr, mondjon már egy viccet! Ő meg visszavág: ‒ Miért, maga otthon, műszak után benzint tölt a kredencbe?
‒ Oké, megértem, nektek is jár a kikapcsolódás...
‒ És akkor én még szerencsés vagyok, mert imádom a hivatásom! De ismerek olyan kolléganőt, aki baromira tehetséges, de már rá kellett szólni, hogy ne ásítozzon a színpadon. Egyszer meg szezon közben akart szabadságra menni, viszont a diri csak úgy engedte el, ha le tudja passzolni valakinek a szerepét. Hát elkezdte fűzni a kolléganőjét, de az hallani sem akart róla. Szó szót követett, végül össze is verekedtek. Érted?! Azért bunyóztak, mert egyikük sem akart színpadon lenni! Hát ennyit a világot jelentő deszkákról. Na, bontsuk ki azt a tokajit!
‒ Nagyon aranyosak voltak. Remélem, ők se bánták meg ezt a meghívást, de ennyi! ‒ kezdte rá az asszony hazafelé a taxiban ‒ udvariasan letudták a találkozót, és kész! Nem lesz folytatás!
De Kékesi tartotta a szavát. Rendszeressé váltak a hívásai és gyakran vendégeskedhettek a villában is. Aztán Kékesiék is viszonozták a látogatást. Feri félt, hogy ez a vizit jelenti majd a kapcsolat végét. Hiszen hol vannak az ő körülményeik a rózsadombi csodától... De a művészházaspár nem adta jelét, hogy zavarná őket bármi is. Kékesi érdeklődve nézett körül a kis, barátságos családi házban, és dicsérte a házaspár ízlését. Babi pirulva fogadta az elismerést, érezte, most kamatozik igazán, hogy annyit nézi a lakberendező műsorokat. Ekkor már tudták, hogy Kékesi sem ezüstkanállal a szájában született és meglehetősen hányatott gyerekkora volt. A nagy művész is elismerte, komoly erőfeszítés idáig eljutni.
Hónapok teltek el így és működött a barátság. Egyik alkalommal Feri elújságolta a házaspárnak, hogy vettek színházjegyet Kékesi legújabb darabjára. A művész a fejét csóválta:
‒ Jaj, nehogy miattam! Majd azt fogjátok gondolni, hogy kötelező engem dicsérni, már csak barátságból is. Ha meg nem tetszett a játékom, akkor hazudni kell. Nem azért van rátok szükségem, hogy ti is hajbókoljatok nekem! Maradjatok meg olyan barátoknak, akikkel jól érezhetem magam és nem kell viselkednem. Előttetek nem akarok híres ember lenni.
Ebben maradtak. Feriék nem kértek tiszteletjegyet a házaspártól és ha megnézték őket színházban, filmen, szóba se hozták. Volt témájuk így is. Feri már nem böngészte a viccújságokat, csak jól érezte magát Kékesi társaságában. A felesége is megtalálta a hangot Mónikával.
Órákig tudtak beszélgetni minden apróságról. Még a gyerekkori csínytevések is szóba kerültek. Feriék kezdték elfelejteni, hogy országos hírű házigazdák társaságában töltik ezeket a délutánokat. A két férfi még arra is vállalkozott, hogy összeüssenek egy madáretetőt a garázsban. Kékesi szájtátva ismerkedett a villanyfúróval. Babi varrni tanította Mónikát, aki hálából néhány sminkes trükköt mutatott az asszonynak.
Feri munkahelyén híre ment ennek a különös kapcsolatnak. Néhányan úgy érezték, eljött az ő idejük is, hogy Kossuth díjas barátjuk legyen. Egyre gyakrabban unszolták a kollégát, egy közös partit sürgetve.
Feri vívódott. Ismerte Kékesi álláspontját, tudta, a barátságukat kockáztatja, ha elrángatja egy ilyen buliba. Ha egyáltalán hajlandó eljönni! De ha nem csinál semmit, akkor a barátok, kollégák fogják nagyképűnek tartani. Őszintén rettegett attól is, hogy néhány üveg bor után már nem tudná megfékezni a társaságot. Érdemes kockáztatni?! Ha csak magának tartja ezt a barátságot, akkor pokol lesz az élete a munkahelyén. Egyáltalán, milyen bulit szervezzen?! Harminc ember előtt mutogassa a művészházaspárt, mint valami állatkerti látványosságot?!
Feri hosszan tanácskozott a nejével, végül megállapodtak abban, hogy mégiscsak szóba hozzák ezt a meghívást. Kékesi bizonyára megérti majd, hogy a munkahelyi légkör a tét. De hiába erősítette magát, valósággal remegett, ha a közelgő párbeszédre gondolt. Egyre inkább úgy érezte, képtelen megtenni. Nem vállalhatja, hogy a részeg cimborái közé vesse ezt a nagyszerű embert!
A munkatársak már azt a tavaszi napot is megnevezték, amikor a legalkalmasabb lenne egy ilyen kerti parti. Feri tudta, nem halogathatja tovább a felkérést. Aznap reggel a rádióból értesültek a hírről. A Covid miatt szükségállapot lép életbe. Sorra zárnak az éttermek, szórakozóhelyek, maszkviselés, látogatási tilalmak, karantén.
Feri fellélegzett. Szó sem lehet már semmiféle partiról.
‒ Szívem, ha szerencsénk van, ez eltart egy darabig...- magyarázta a nejének ‒ aztán majdcsak kitalálunk valamit!
Mire a taxi a ház elé gördült, az asszony már kijött a kertkapuig. A férj nagy lendülettel szállt ki a kocsiból, a kis gurulós bőröndjét szinte kikapta a csomagtartóból. Kifizette a taxit, ketten maradtak. Átölelték egymást.
‒ Remélem hiányoztam! ‒ kijelentés volt ez, nem kérdés. Még be sem értek a házba, a férfi már rákezdte:
‒ Szívem, el sem tudod képzelni, mi történt! ‒ elég volt az asszony kérdő tekintete, hogy folytassa:
‒ Londonban volt egy kis kavarodás, késve indultunk, aztán a gépen nem stimmelt valami az ülésemmel. Két jegyet adtak el ugyanoda. Egy ellenszenves bunkó már úgy terpeszkedett ott, hogy ki sem lehetett volna robbantani. A stewardess rám nézett, elnézést kért, aztán átkísért az első osztályra. Képzelheted! Valóságos fotelek vannak ott a nyomorult turistaosztályhoz képest. Lehuppantam ez egyik ilyen trónusra és már hozták is a fehérbort. Jégbe hűtve! Király! Szürcsölgetek, nézelődök, hát a mellettem ülő őszes pasas nagyon ismerősnek tűnik. Elkapja a pillantásom, elvigyorodik.
‒ Nem tud hová tenni, ugye? ‒ élvezi a zavaromat. ‒ Újvári Henrik vagyok.
‒ Hogy izé, így már rémlik valami... ‒ nyögöm.
‒ Így hívtak abban a sorozatban. Én voltam a gengszterfőnök. Mindenki így ismer. De az anyakönyv szerint Kékesi László.
‒ Nem mondod?! ‒ sikolt fel az asszony. ‒ A nagy Kékesivel utaztál? És nem ismerted meg azonnal?!
‒ Na jó, én nem bújom annyit a tévét, mint te, de azért tudom, hogy ki a pasas. Szerintem ma ő a legnagyobb név a magyar filmekben. Na mit szólsz?! Egymás mellett ültünk!
‒ És? És? ‒ sürgeti az asszony.
‒ Te ez olyan jó fej! Végigdumáltuk az utat! És tudod, mi volt a frankó? Bevallottam, hogy nem járok színházba, meg a filmekkel is lemaradásban vagyok. Tudod mit mondott erre?
‒ Mit? Ne csigázz! ‒ sürgeti a neje.
‒ Hogy elege van a rajongókból, alig várja, hogy normálisan beszélgethessen valakivel és a színház szóba se kerüljön.
‒ Azt gondolom megkapta tőled...
‒ Naná! Egész úton dumáltunk. Irtó rendes volt. Sokat kérdezősködött, meséltem neki, hogy a csomagológépek beállításán dolgozom, néha kiküldenek külföldre is. Ez nem nagyon érdekelte, az viszont igen, hogy milyen a hangulat a melóban, mivel töltöm a szabadidőm, meg ilyenek. Szóba került a házasság is, mondtam, hogy huszonöt éve vagyunk együtt...
‒ Huszonhét!
‒ Tessék? Ja igen! Neki nyolc évig tartott a leghosszabb házassága, azt mondta, irigyel minket. Gondoltad volna?! És most kapaszkodj...
‒ Kapaszkodok!
‒ Telefonszámot cseréltünk és azt mondta, szívesen találkozna velünk! Érted?! Szeretettel vár minket a rózsadombi villájában! Hogy egy jót dumáljunk...
‒ Nem volt berúgva? Mert akkor szoktak ilyeneket ígérgetni a művészek. Ha jól belegondolok, egyetlen híres embert sem ismerünk. El sem tudom képzelni, hogy összejárjunk vele. Vagy velük. Mert úgy tudom, megint megnősült. A felesége is színésznő.
‒ Babikám, ne pánikolj, jók leszünk mi ott! Elképesztő, hogy mennyire közvetlen ez a hapsi! Hogy milyen jó fazon! Rengeteget röhögtünk. Azonos korosztály vagyunk, nem kellett neki magyaráznom, hogy miről is beszélek.
Az asszony még hitetlenkedett egy sort, aztán napirendre tértek a dolog felett. Megpróbáltak felkészülni arra, ha a nagy művész mégis feledékenynek bizonyul.
De Kékesi telefonált és meghívta a házaspárt szombat délutánra, egy kerti partira. Az izgalom tetőfokára hágott. Az asszony ruhákat próbált, majd vásárolni szaladt, a férj átnézte az apósától kapott viccgyűjteményt.
Szombatra már olyan idegesek voltak, nem is tudtak szívből örülni a meghívásnak. Állandóan a leégés rémképe lebegett a szemük előtt.
‒ Ki kéne mentsük magunkat. ‒ szipogott az asszony. ‒ Még mindig jobb, mint leszerepelni ilyen nagy emberek előtt.
‒ Márpedig elmegyünk! ‒ vágta rá a férj. ‒ Nem fognak felfalni, ne félj! Ha valami nagy gáz van, majd úgy csinálok, mintha telefonon keresne valaki sürgős ügyben, és lelépünk. Különben is, voltam én már olyan céges bulin, ahol mindenki japánul beszélt. Ez se lehet rosszabb.
Szombaton taxiba ültek és bemondták a rózsadombi címet. Egy üveg tokajit is vittek magukkal, azzal biztosan nem lehet felsülni.
Gyönyörű, ultramodern épület előtt fékezett a kocsi. Megilletődve nézték a hatalmas építményt. A házigazda sietett eléjük.
‒ Feri, de örülök, hogy eljöttetek!
Babit jobbról balról megpuszilta.
Kékesi felesége is nagyon kedves volt. Belekarolt vendégébe és körbemutogatott mindent. Nem volt semmi nagyképű ebben a tárlatvezetésben, inkább úgy tűnt, azért ismerteti a helyszínt, hogy a vendégek otthonosabban mozogjanak.
Elhelyezkedtek a hatalmas kerti karosszékekben, iszogattak és beszélgettek. Az első percekben a vendégek még alig tudták legyűrni az idegességüket, de Kékesi olyan kedves volt. A háziasszony nem győzte kínálni őket. Kiderült, hogy mások nem is lesznek jelen, így volt idő az alapos ismerkedésre. Babit meglepte, hogy Mónikát mennyire érdekli a műhely élete, ahol a bőrtáskák készülnek. Kezdetben még gyanakodott, hogy valamiféle színjáték részesei. De az idő multával rájött, hogy őszinte a háziak érdeklődése.
Kékesi felemelte a poharát és köszöntőt mondott.
‒ Igyunk arra, hogy megismerkedtünk! Érezzétek jól magatokat nálunk és remélem, hogy a jövőben gyakrabban fogunk találkozni.
A vendégek boldogan, meghatódva emelték poharukat.
Néhány pohár bor után Feri meg merte kérdezni Kékesitől:
‒ Te Laci, miért pont én?! Hiszen mindenki boldogan barátkozna veled, akire csak rámutatsz...
‒ Mert neked olyan kerek fejed van, mint a plüssmacimnak gyerekkoromban - nevetgélt a házigazda, de aztán komolyra váltott. ‒ Tudod, hányszor sültem már fel ilyen találkozásoknál?! Elbeszélgetek valakivel, két perc múlva már a pofámba tolja a telefonját, hogy nézzem meg, milyen ügyesen szaval az unokája... vagy én biztosan be tudom juttatni a fiát a filmgyárba, mert annyira tehetséges a gyerek... Hát nem! Elegem van! Négyszer felvételiztem a főiskolára, nekem senki sem segített... addig egy nyomdában güriztem, három műszakban. Ne használjanak ugródeszkának. És nem vagyok trófea sem, akit mutogatni akar a rokonainak. Nem megyek keresztelőkre, családi partikra, hogy felvágjanak velem. Veletek végre normális minden! És olyan jó, hogy nemcsak színház van a világon.
‒ Én azt hittem, hogy a művészeknek csak a hivatásuk létezik...
‒ Emlékszel arra a Hofi szövegre, mikor meséli, hogy a benzinkutas elkezdi nyaggatni, hogy művész úr, mondjon már egy viccet! Ő meg visszavág: ‒ Miért, maga otthon, műszak után benzint tölt a kredencbe?
‒ Oké, megértem, nektek is jár a kikapcsolódás...
‒ És akkor én még szerencsés vagyok, mert imádom a hivatásom! De ismerek olyan kolléganőt, aki baromira tehetséges, de már rá kellett szólni, hogy ne ásítozzon a színpadon. Egyszer meg szezon közben akart szabadságra menni, viszont a diri csak úgy engedte el, ha le tudja passzolni valakinek a szerepét. Hát elkezdte fűzni a kolléganőjét, de az hallani sem akart róla. Szó szót követett, végül össze is verekedtek. Érted?! Azért bunyóztak, mert egyikük sem akart színpadon lenni! Hát ennyit a világot jelentő deszkákról. Na, bontsuk ki azt a tokajit!
‒ Nagyon aranyosak voltak. Remélem, ők se bánták meg ezt a meghívást, de ennyi! ‒ kezdte rá az asszony hazafelé a taxiban ‒ udvariasan letudták a találkozót, és kész! Nem lesz folytatás!
De Kékesi tartotta a szavát. Rendszeressé váltak a hívásai és gyakran vendégeskedhettek a villában is. Aztán Kékesiék is viszonozták a látogatást. Feri félt, hogy ez a vizit jelenti majd a kapcsolat végét. Hiszen hol vannak az ő körülményeik a rózsadombi csodától... De a művészházaspár nem adta jelét, hogy zavarná őket bármi is. Kékesi érdeklődve nézett körül a kis, barátságos családi házban, és dicsérte a házaspár ízlését. Babi pirulva fogadta az elismerést, érezte, most kamatozik igazán, hogy annyit nézi a lakberendező műsorokat. Ekkor már tudták, hogy Kékesi sem ezüstkanállal a szájában született és meglehetősen hányatott gyerekkora volt. A nagy művész is elismerte, komoly erőfeszítés idáig eljutni.
Hónapok teltek el így és működött a barátság. Egyik alkalommal Feri elújságolta a házaspárnak, hogy vettek színházjegyet Kékesi legújabb darabjára. A művész a fejét csóválta:
‒ Jaj, nehogy miattam! Majd azt fogjátok gondolni, hogy kötelező engem dicsérni, már csak barátságból is. Ha meg nem tetszett a játékom, akkor hazudni kell. Nem azért van rátok szükségem, hogy ti is hajbókoljatok nekem! Maradjatok meg olyan barátoknak, akikkel jól érezhetem magam és nem kell viselkednem. Előttetek nem akarok híres ember lenni.
Ebben maradtak. Feriék nem kértek tiszteletjegyet a házaspártól és ha megnézték őket színházban, filmen, szóba se hozták. Volt témájuk így is. Feri már nem böngészte a viccújságokat, csak jól érezte magát Kékesi társaságában. A felesége is megtalálta a hangot Mónikával.
Órákig tudtak beszélgetni minden apróságról. Még a gyerekkori csínytevések is szóba kerültek. Feriék kezdték elfelejteni, hogy országos hírű házigazdák társaságában töltik ezeket a délutánokat. A két férfi még arra is vállalkozott, hogy összeüssenek egy madáretetőt a garázsban. Kékesi szájtátva ismerkedett a villanyfúróval. Babi varrni tanította Mónikát, aki hálából néhány sminkes trükköt mutatott az asszonynak.
Feri munkahelyén híre ment ennek a különös kapcsolatnak. Néhányan úgy érezték, eljött az ő idejük is, hogy Kossuth díjas barátjuk legyen. Egyre gyakrabban unszolták a kollégát, egy közös partit sürgetve.
Feri vívódott. Ismerte Kékesi álláspontját, tudta, a barátságukat kockáztatja, ha elrángatja egy ilyen buliba. Ha egyáltalán hajlandó eljönni! De ha nem csinál semmit, akkor a barátok, kollégák fogják nagyképűnek tartani. Őszintén rettegett attól is, hogy néhány üveg bor után már nem tudná megfékezni a társaságot. Érdemes kockáztatni?! Ha csak magának tartja ezt a barátságot, akkor pokol lesz az élete a munkahelyén. Egyáltalán, milyen bulit szervezzen?! Harminc ember előtt mutogassa a művészházaspárt, mint valami állatkerti látványosságot?!
Feri hosszan tanácskozott a nejével, végül megállapodtak abban, hogy mégiscsak szóba hozzák ezt a meghívást. Kékesi bizonyára megérti majd, hogy a munkahelyi légkör a tét. De hiába erősítette magát, valósággal remegett, ha a közelgő párbeszédre gondolt. Egyre inkább úgy érezte, képtelen megtenni. Nem vállalhatja, hogy a részeg cimborái közé vesse ezt a nagyszerű embert!
A munkatársak már azt a tavaszi napot is megnevezték, amikor a legalkalmasabb lenne egy ilyen kerti parti. Feri tudta, nem halogathatja tovább a felkérést. Aznap reggel a rádióból értesültek a hírről. A Covid miatt szükségállapot lép életbe. Sorra zárnak az éttermek, szórakozóhelyek, maszkviselés, látogatási tilalmak, karantén.
Feri fellélegzett. Szó sem lehet már semmiféle partiról.
‒ Szívem, ha szerencsénk van, ez eltart egy darabig...- magyarázta a nejének ‒ aztán majdcsak kitalálunk valamit!