A pult másik oldalán
A vevőnek mindig igaza van – fogalmazta meg a kereskedők hitvallását Harry Gordon Selfridge, londoni áruház tulajdonos, valamikor a XX. század elején. Ez valóban nagyon nemes gondolat és jó érzés hinni, hogy ez a hatalmas gépezet értünk működik.
A vevő - eladó kapcsolat azonban korántsem felhőtlen. Mindenkinek van a tarsolyában néhány olyan eset, ahol az eladó nem állt a helyzet magaslatán. Nem esik nehezünkre az udvariatlan, fásult, hozzá nem értő kereskedőket szidni. De valóban ennyire egyoldalú lenne a helyzet? Csak ők a rosszak? Mi, vásárlók pedig földre szállt angyalok vagyunk?
Hallgassuk meg Anitát, aki már látott vevőket közelről. Ő 33 évet húzott le eddig a kereskedelemben, és még nincs vége...
– Miért éppen az eladói pálya?
– Én már gyerekként is boltost játszottam. Aztán, amikor pályaválasztásra került sor, ijedten gondoltam arra, hogy ülhetek egy irodában, számoszlopok felett görnyedve és ugyanazokat a fazonokat kell néznem magam körül egész nap. Akkor inkább a kereskedelem, ahol jönnek-mennek a vevők, és mindig vannak körülöttem új arcok. Következett hát az iparcikk kereskedelmi szakközépiskola. Innen már gyakorlatra is jártunk.
– Amikor élesben találkoztál az eladással, nem éreztél csalódást?
– Nem, egyáltalán nem, sőt! Jártunk az iskola mellett a kijelölt üzletekbe és ez annyira tetszett, hogy gyakran magánszorgalomból is visszamentem eladni.
– Hova kerültél suli után?
– Az Aranypóknál helyezkedtem el, az évek során öt nagy üzletben is megfordultam.
– Akkoriban, a nyolcvanas évek elején még nem dúskáltunk az árúban. Hogy festett ez a gyakorlatban?
– Hát, valóban nem volt olyan őrült nagy választék mint manapság. Ha új cikkeket kaptunk, az eseményszámba ment. A vevők kiszagolták az áruérkezést és már nyitás előtt sorban álltak a bolt előtt. Ha hozzájutottak a kívánt holmikhoz, akkor legalább elmondhatták, hogy jó minőségű árut kaptak. Triumph, Felina és más világmárkák érkeztek, de rangja volt a magyar fehérneműnek is. Még manapság is emlegetik a Habselyem Kötöttárugyárat, a Hódikötöt, meg a többieket...
– Mikor kezdődött a változás?
– A plázák megjelenésével. A választék bővült, nem volt többé hiánycikk. Az új üzletek megnyitásával fokozatosan vesztette el a rangját az Aranypók.. Manapság már épp csak jelen van a piacon.
– Te is váltottál...
– Igen, hiszen ott már nem volt ránk szükség. Az új vetélytársak meg azzal csalogatták a vevőket, hogy kínáltak jóformán mindent, a minőséggel nemigen törődve. Az elit áruk viszont flancos üzletekbe kerültek, megfizethetetlen árakon.
– Az eladókat mennyiben érintette ez a változás?
– Kialakult egy másféle kereskedelmi kultúra, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Az üzlettulajdonosok nem követeltek szakképzettséget az eladóktól, sőt sok esetben ez hátránynak számított. Egy képzetlen eladónak ugyanis kevesebbet lehet fizetni. Ezek a pult mögött álló fiatalok nem tudnak semmit a kereskedelemről, de nem is várják el tőlük. A húszéves eladócicák a műkörmükkel ki sem tudják bontani a fehérnemű csomagolását. Ők biztosan nem fognak visszeret kapni az álldogálástól, mert azonnal tovább állnak, ha nem tetszik nekik valami. Náluk a hivatástudat már ismeretlen fogalom. Átalakult a vevőkkel való kapcsolat is. Míg korábban magától értetődő volt, hogy az eladó köszönti az üzletbe lépő vevőket, addig a plázákban csellengő fiatalok megsértődnek, ha rájuk köszön az eladó. Ők nem is vásárlási céllal járják az üzleteket, inkább időtöltést jelent nekik a boltokban mászkálni.
– Jó, jó, de az idősebbek talán még tudják az illemet...
– Hát, nem állítanám ezt olyan határozottan. Bejön az üzletbe a vevő, aki már nem mai gyerek, megáll előttem és így szól:
– Bokafix.
– Jó napot kívánok! - válaszolom. – Ha rövidszárú férfi zoknit keres, akkor balra a második sorban találhat egyszínűt és mintásat, minden méretben.
– Egy gyakorlott eladó nem csak arra jó, hogy útba igazítson...
– Nem bizony! A hölgy még kabátban van, de már meg tudom mondani neki, hogy a C75-ös melltartó kicsi lesz. Vagy simán rábeszélem a normál alkatú férfivevőt a XXXL méretű alsónadrágra, mert kínai az árú, ott meg elég vadul számoznak. De sokszor nem adnak a véleményemre. Például egyesek ragaszkodnak a 100 %-os pamut zoknihoz, pedig annak abszolút nincs tartása. Mégis él az emberekben a tévhit, hogy csak az az igazi.
– Mi jellemzi még a mai vevőt?
– Mindig vannak kivételek, de a nagy átlag nem partnert, hanem cselédet lát az eladókban. Nem titkolt kárörömmel rongálják az árut, mintha ezzel valamiféle bosszút állhatnának az üzlettulajdonosokon. A legnagyobb nyugalommal taposnak rá a földre esett árura, vagy tépik fel a csomagolást, arra hivatkozva, hogy az átlátszó celofánon keresztül nem látják tisztán a termék színét. Ha megfelel a szín, akkor természetesen a bontatlan csomagolásút viszik el. Lazán bedugják a félig evett pizzát a ruhák közé, kéztörlőnek használják a polcon sorakozó fehérneműt, belefújják az orrukat a fogason lógó selyemblúzba. Kávéspohárral sétálnak a sorok között és az sem baj, ha a maradék az árura ömlik. De találtunk már szaros pelenkát is a ruhás polcokon. Eszükbe se jut, hogy ezzel nem a bolt tulajdonosát büntetik, hanem azt az eladót, aki sokszor napi tíz órát dolgozik és a kiszolgálás mellett a rendrakás a feladata. Na meg az áruátvétel, a beérkezett tételek elpakolása, az árazás, rendelés, raktári munka, hogy a takarításról ne is beszéljünk. A lopásgátló csipogókat is az eladók tűzik az árukra.
– Apropó lopás! Ez is komoly gond lehet...
– Igen és bár van biztonsági őr, meg kamera, de az egész nem sokat ér. Az őrök nem örülnek, ha valakit tetten érnek, mert az rengeteg adminisztrációval jár, sőt még a rendőrségre is járhatnak tanúskodni. Az már régen megszűnt, hogy jutalmat kapjanak egy-egy elkapott bolti szarka után. A biztonsági kamera meg nem ér semmit. Azok úgy vannak beállítva, hogy az eladót figyeljék. Mi vagyunk ellenőrzés alatt.
– Ez sajnos nem túl rózsás helyzetkép! Ha újra kezdhetnéd - és az elmondottak után jogos a kérdés - akkor is a kereskedelmet választanád?
– Lehet, hogy hülyén hangzik, de igen. Mert nekem ez hivatás, nemcsak pénzkereset. Még akkor is, ha nincs sok becsületünk. És nagyon jó érzés, hogy mindig igazi csapatszellem vesz körül. Meg azért vannak jó vevők is, akik nagyon hálásak, ha segíteni próbálok nekik. Néha még a humor is belefér a melóba. A múltkor egy idős hölgy integetett nekem vadul a próbafülke ajtajából.
– Mondja kedveském, nincs valami jobb márkájuk, hogy eltűnjenek ezek itt... - mutatott a melltartó pántja felett kibuggyanó hurkákra.
– Ennél jobbat már nem tudok ajánlani - válaszoltam. – De tudok egy remek plasztikai sebészt...
– Szép is lenne ilyen kedélyes légkörben élni. De úgy látom, hogy inkább a negatív tapasztalataid vannak túlsúlyban... Van-e remény a javulásra?
– A napokban egy férfi jött be az áruházba a fiával. Amíg az apuka nézelődött, a gyerek kihalászott egy labdát a kosárból a játékosztályon és elkezdett játszani. Aztán továbbszaladt és az üvegáruk között dobálta a labdát. A kolléganőm megkérte a férfit, hogy állítsa le a gyereket, mielőtt kárt okozna. A kedves apuka felháborodva üvöltötte, hogy azt csinál, amit akar, mert ő a vevő. Amíg egy gyerek ezt látja-hallja a szüleitől, addig nincs sok remény a változásra.
De tényleg, merre haladunk? Milyen lesz a jövő? Minden megoldódik, mert eltűnnek az eladók? Hiszen ennek is látjuk már előjeleit az egyre csökkenő létszámú pénztárosoknál. Na meg az internetes árurendelés is egyre népszerűbb.
Vagy robotokat fogunk kerülgetni a fehérnemű osztályon? De az még odébb van...
És addig? Addig maradnak a hús-vér eladók, akik több tiszteletet érdemelnének.
A vevőnek mindig igaza van – fogalmazta meg a kereskedők hitvallását Harry Gordon Selfridge, londoni áruház tulajdonos, valamikor a XX. század elején. Ez valóban nagyon nemes gondolat és jó érzés hinni, hogy ez a hatalmas gépezet értünk működik.
A vevő - eladó kapcsolat azonban korántsem felhőtlen. Mindenkinek van a tarsolyában néhány olyan eset, ahol az eladó nem állt a helyzet magaslatán. Nem esik nehezünkre az udvariatlan, fásult, hozzá nem értő kereskedőket szidni. De valóban ennyire egyoldalú lenne a helyzet? Csak ők a rosszak? Mi, vásárlók pedig földre szállt angyalok vagyunk?
Hallgassuk meg Anitát, aki már látott vevőket közelről. Ő 33 évet húzott le eddig a kereskedelemben, és még nincs vége...
– Miért éppen az eladói pálya?
– Én már gyerekként is boltost játszottam. Aztán, amikor pályaválasztásra került sor, ijedten gondoltam arra, hogy ülhetek egy irodában, számoszlopok felett görnyedve és ugyanazokat a fazonokat kell néznem magam körül egész nap. Akkor inkább a kereskedelem, ahol jönnek-mennek a vevők, és mindig vannak körülöttem új arcok. Következett hát az iparcikk kereskedelmi szakközépiskola. Innen már gyakorlatra is jártunk.
– Amikor élesben találkoztál az eladással, nem éreztél csalódást?
– Nem, egyáltalán nem, sőt! Jártunk az iskola mellett a kijelölt üzletekbe és ez annyira tetszett, hogy gyakran magánszorgalomból is visszamentem eladni.
– Hova kerültél suli után?
– Az Aranypóknál helyezkedtem el, az évek során öt nagy üzletben is megfordultam.
– Akkoriban, a nyolcvanas évek elején még nem dúskáltunk az árúban. Hogy festett ez a gyakorlatban?
– Hát, valóban nem volt olyan őrült nagy választék mint manapság. Ha új cikkeket kaptunk, az eseményszámba ment. A vevők kiszagolták az áruérkezést és már nyitás előtt sorban álltak a bolt előtt. Ha hozzájutottak a kívánt holmikhoz, akkor legalább elmondhatták, hogy jó minőségű árut kaptak. Triumph, Felina és más világmárkák érkeztek, de rangja volt a magyar fehérneműnek is. Még manapság is emlegetik a Habselyem Kötöttárugyárat, a Hódikötöt, meg a többieket...
– Mikor kezdődött a változás?
– A plázák megjelenésével. A választék bővült, nem volt többé hiánycikk. Az új üzletek megnyitásával fokozatosan vesztette el a rangját az Aranypók.. Manapság már épp csak jelen van a piacon.
– Te is váltottál...
– Igen, hiszen ott már nem volt ránk szükség. Az új vetélytársak meg azzal csalogatták a vevőket, hogy kínáltak jóformán mindent, a minőséggel nemigen törődve. Az elit áruk viszont flancos üzletekbe kerültek, megfizethetetlen árakon.
– Az eladókat mennyiben érintette ez a változás?
– Kialakult egy másféle kereskedelmi kultúra, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Az üzlettulajdonosok nem követeltek szakképzettséget az eladóktól, sőt sok esetben ez hátránynak számított. Egy képzetlen eladónak ugyanis kevesebbet lehet fizetni. Ezek a pult mögött álló fiatalok nem tudnak semmit a kereskedelemről, de nem is várják el tőlük. A húszéves eladócicák a műkörmükkel ki sem tudják bontani a fehérnemű csomagolását. Ők biztosan nem fognak visszeret kapni az álldogálástól, mert azonnal tovább állnak, ha nem tetszik nekik valami. Náluk a hivatástudat már ismeretlen fogalom. Átalakult a vevőkkel való kapcsolat is. Míg korábban magától értetődő volt, hogy az eladó köszönti az üzletbe lépő vevőket, addig a plázákban csellengő fiatalok megsértődnek, ha rájuk köszön az eladó. Ők nem is vásárlási céllal járják az üzleteket, inkább időtöltést jelent nekik a boltokban mászkálni.
– Jó, jó, de az idősebbek talán még tudják az illemet...
– Hát, nem állítanám ezt olyan határozottan. Bejön az üzletbe a vevő, aki már nem mai gyerek, megáll előttem és így szól:
– Bokafix.
– Jó napot kívánok! - válaszolom. – Ha rövidszárú férfi zoknit keres, akkor balra a második sorban találhat egyszínűt és mintásat, minden méretben.
– Egy gyakorlott eladó nem csak arra jó, hogy útba igazítson...
– Nem bizony! A hölgy még kabátban van, de már meg tudom mondani neki, hogy a C75-ös melltartó kicsi lesz. Vagy simán rábeszélem a normál alkatú férfivevőt a XXXL méretű alsónadrágra, mert kínai az árú, ott meg elég vadul számoznak. De sokszor nem adnak a véleményemre. Például egyesek ragaszkodnak a 100 %-os pamut zoknihoz, pedig annak abszolút nincs tartása. Mégis él az emberekben a tévhit, hogy csak az az igazi.
– Mi jellemzi még a mai vevőt?
– Mindig vannak kivételek, de a nagy átlag nem partnert, hanem cselédet lát az eladókban. Nem titkolt kárörömmel rongálják az árut, mintha ezzel valamiféle bosszút állhatnának az üzlettulajdonosokon. A legnagyobb nyugalommal taposnak rá a földre esett árura, vagy tépik fel a csomagolást, arra hivatkozva, hogy az átlátszó celofánon keresztül nem látják tisztán a termék színét. Ha megfelel a szín, akkor természetesen a bontatlan csomagolásút viszik el. Lazán bedugják a félig evett pizzát a ruhák közé, kéztörlőnek használják a polcon sorakozó fehérneműt, belefújják az orrukat a fogason lógó selyemblúzba. Kávéspohárral sétálnak a sorok között és az sem baj, ha a maradék az árura ömlik. De találtunk már szaros pelenkát is a ruhás polcokon. Eszükbe se jut, hogy ezzel nem a bolt tulajdonosát büntetik, hanem azt az eladót, aki sokszor napi tíz órát dolgozik és a kiszolgálás mellett a rendrakás a feladata. Na meg az áruátvétel, a beérkezett tételek elpakolása, az árazás, rendelés, raktári munka, hogy a takarításról ne is beszéljünk. A lopásgátló csipogókat is az eladók tűzik az árukra.
– Apropó lopás! Ez is komoly gond lehet...
– Igen és bár van biztonsági őr, meg kamera, de az egész nem sokat ér. Az őrök nem örülnek, ha valakit tetten érnek, mert az rengeteg adminisztrációval jár, sőt még a rendőrségre is járhatnak tanúskodni. Az már régen megszűnt, hogy jutalmat kapjanak egy-egy elkapott bolti szarka után. A biztonsági kamera meg nem ér semmit. Azok úgy vannak beállítva, hogy az eladót figyeljék. Mi vagyunk ellenőrzés alatt.
– Ez sajnos nem túl rózsás helyzetkép! Ha újra kezdhetnéd - és az elmondottak után jogos a kérdés - akkor is a kereskedelmet választanád?
– Lehet, hogy hülyén hangzik, de igen. Mert nekem ez hivatás, nemcsak pénzkereset. Még akkor is, ha nincs sok becsületünk. És nagyon jó érzés, hogy mindig igazi csapatszellem vesz körül. Meg azért vannak jó vevők is, akik nagyon hálásak, ha segíteni próbálok nekik. Néha még a humor is belefér a melóba. A múltkor egy idős hölgy integetett nekem vadul a próbafülke ajtajából.
– Mondja kedveském, nincs valami jobb márkájuk, hogy eltűnjenek ezek itt... - mutatott a melltartó pántja felett kibuggyanó hurkákra.
– Ennél jobbat már nem tudok ajánlani - válaszoltam. – De tudok egy remek plasztikai sebészt...
– Szép is lenne ilyen kedélyes légkörben élni. De úgy látom, hogy inkább a negatív tapasztalataid vannak túlsúlyban... Van-e remény a javulásra?
– A napokban egy férfi jött be az áruházba a fiával. Amíg az apuka nézelődött, a gyerek kihalászott egy labdát a kosárból a játékosztályon és elkezdett játszani. Aztán továbbszaladt és az üvegáruk között dobálta a labdát. A kolléganőm megkérte a férfit, hogy állítsa le a gyereket, mielőtt kárt okozna. A kedves apuka felháborodva üvöltötte, hogy azt csinál, amit akar, mert ő a vevő. Amíg egy gyerek ezt látja-hallja a szüleitől, addig nincs sok remény a változásra.
De tényleg, merre haladunk? Milyen lesz a jövő? Minden megoldódik, mert eltűnnek az eladók? Hiszen ennek is látjuk már előjeleit az egyre csökkenő létszámú pénztárosoknál. Na meg az internetes árurendelés is egyre népszerűbb.
Vagy robotokat fogunk kerülgetni a fehérnemű osztályon? De az még odébb van...
És addig? Addig maradnak a hús-vér eladók, akik több tiszteletet érdemelnének.