A főszerep
Sokszor elgondolkozott már azon, hogy milyen sorsot szánt neki a végzet? Vajon hogyan fog meghalni? Néha abban reménykedett, hogy lesz ideje felkészülni rá, máskor viszont megrémült ettől a lehetőségtől. Hiszen ijesztő lehet tudni, hogy meg vannak számlálva a perceink! És biztosan a fájdalom is elviselhetetlen ilyenkor.
Azt gondolta mégis, hogy jobb tudni a véget. Mert borzalmas lehet egy balesetben meghalni, telve tervekkel, útközben, lezáratlan ügyeink terheivel. Igen, az lenne az egyetlen helyes megoldás, ha maradna ideje a búcsúra. És az sem lenne mellékes, hogy ott és akkor, végre övé lenne a főszerep. Mert vele eddig nem bánt kegyesen az élet. Még sosem volt a figyelem középpontjában. Odahaza hárman voltak testvérek, három fiú, ő volt a középső, sem az elsőszülöttnek, sem a legkisebbnek járó figyelemből nem részesülhetett. Jobban fájt ez, mint a bátyjától örökölt használt holmik viselése.
Az iskolában a középmezőnyhöz tartozott, nem hagyott nyomot sem az osztálytársak, sem a tanárok életében. Egyszer verset bíztak rá, szerepelhetett volna az egész iskola előtt az ünnepélyen, de egy hirtelen összeszedett fertőző nyavalya ágynak döntötte. Lemaradt erről is.
Az esküvőjén sem volt középpontban. A zsugori anyós kitalálta, hogy együtt menjen férjhez a két lánya, így aztán szinte epizódszereplő lett ezen a nagy napon. A spórolás jegyében csak néhány meghívott lézengett az esküvőn, leginkább az asszony rokonságából, nem érezhette, hogy végre rá figyelnek. Azóta sem találkozott velük.
Sorra elfeledkeztek a születésnapjáról, vagy ha nem, akkor egy suta köszöntőre futotta a konyhaasztal mellett, felesége és gyerekei társaságában, de a tortaszeletet már a tévé vagy a komputer előtt majszolták el. Később divatba jött, hogy a nagylányát ünnepelte a család, és szinte mellékesen ő is szóba került, mert neki is abban a hónapban volt a születésnapja. Ilyenkor ő egy kisebb tortát kapott, amin sosem díszelgett felirat.
Miatta még soha, sehol nem gyűlt össze senki. Még a nyugdíjas búcsúztató sem jött össze, hiszen elküldték a vállalattól, másfél évvel a nevezetes dátum előtt. Aztán megfelejtkeztek róla. Keserű fintorral gondolt arra, hogy még temetése sem lesz, hiszen az asszonnyal már rég megbeszélték a hamvasztást, és azt, hogy ceremónia nélkül szórják majd szét az urna tartalmát a szélbe.
Sajnálta önmagát ezekért az elmulasztott alkalmakért. Úgy érezte, jár neki a figyelem, legalább egyszer, utoljára. Hát, talán majd a kórházi ágyon. Bejönnek hozzá az ismerősök, barátok, rokonok, körbeállják az ágyát, szomorúan, de nagyon figyelmesen nézik, és várják, hogy mondjon valamit, amit magukkal vihetnek. Minden szem rá szegeződik majd a hosszú út előtt. Mert ő lesz a kiváltságos, neki már szabad belépése van az ismeretlenbe, lezárhatja a múltját, összegezhet, bölcs és mély dolgokat mondhat, hiszen ő már másként látja a világot, amit itt hagyni készül.
Igen, az elmúlásban ünnepélyesség van, tér és idő megborult rendje, költészet és rideg egyszerűség. Ezt a titkot próbálják sietve megfejteni az öngyilkosok is, persze reménytelenül.
A betegség gyorsan és alattomosan vette birtokba a szervezetét. Még szédítették, hogy minden rendbe jöhet, de ő már megérezte a közeledő véget. Csodálkozva vizsgálta önmagát, várta a reakciókat, a tudomány által meghatározott lépcsőket, amin egy haldoklónak végig kell menni. De csak fásult volt és némi könnyebbséget érzett.
Tehát vége a játszmának! Nagyon szomorú, hiszen még élhetett volna! De ezt mondják a százévesnek is, hiszen vannak náluk is idősebbek. Csak abban tudott vigaszt találni, hogy ez az erejét kiszívó betegség lehetne rosszabb is. Sokkal szörnyűbb végzete is lehetne! A horrorfilmekbe illő kínhaláltól legalább megkíméli ez a fajta elmúlás.
És végre eljön az ő ideje! Betegen, ereje fogytán, de még tudata teljes birtokában élvezheti a feléje irányuló figyelmet, az utolsót.
Igen, majd itt, a kórházi ágyon!
Összeolvasott mindent a betegségéről, tudta jól, hogy mennyi idővel gazdálkodhat. Kiszámolta, hogy mikor ér arra a pontra, ahol még ura lehet a helyzetnek. Mert aztán már csak a morfium jön, és a kábulat. Megbeszélte feleségével a teendőket. Az asszony nagyon megértőnek mutatkozott. Feladta a színészkedést, tudta, férjének nem hazug ámításra van szüksége ezekben a napokban.
Szerda délutánra várták a rokonságot, az ismerősöket és a barátokat. Tán nyolc-tíz fő lesz ott, ha mindenki el tud jönni. És miért ne jönnének?! Hiszen egyszer ők is ott fognak feküdni valamelyik kórteremben, a búcsúra készülődve.
Eltervezte alaposan, hogy mit fog mondani. Egy-két sablon mondat, ezzel ugyan nem fogja megváltani a világot, de nem is ez az érdekes. Hanem a főszerep. A figyelem. Aztán majd kiküld mindenkit, így látta a filmeken. Először a lányával marad kettesben. Megfogja majd a kezét, mindketten sírdogálnak egy kicsit, ő persze megpróbál erős lenni és türelemre inti majd a lányát. Meg hogy ne rohanjon annyira a pénz után, mert közben a gyerekek anya nélkül vannak.
Aztán a fiát tartja maga mellett. Neki vajon mit mondjon? Igen, megvan! Arra fogja biztatni, hogy legyenek titkai. A gyerek biztos néz majd, nem fogja érteni, de ő megmagyarázza. Nem szabad kiadni magunkat. Soha! Hiszen a legjobb barát is áruló lehet. Nem szabad megosztani a legféltettebb titkainkat senkivel, mert visszaélnek vele. Tudja ő ezt nagyon jól, hiszen őt is elárulták már barátok, rokonok, még szerelmek is. Talán megérti a fia, ha ezt ilyen fontosnak tartja a halálos ágyán.
De amúgy tökmindegy! Úgysem tudja már követni az életüket. Ez azért elég keserves dolog – állapította meg, fokozódó önsajnálattal.
A feleségét nem kell külön behívni. Úgyis itt ül az ágy szélén minden nap, ő tanúja lesz annak a végső távozásnak is. Idegenkedve figyeli majd az arcát, ami egyre szürkébb lesz, a hegyesedő orrot, és a ziháló mellkast. Micsoda út ez, a kapualji csókolózástól a halálos ágyig! Megsajnálta ez a folyton szipogó, karikás szemű, rémült asszonyt, akivel valaha a testi örömökön osztózott.
Aztán még egyszer, utoljára, bejöhet mindenki a kórterembe, ő pedig nagy önfegyelemmel, fájdalmain uralkodva rebeg valamit, míg a távolba néz. Igen, az méltó befejezés lesz. Előkerülhetnek a zsebkendők.
Aztán eljött az a szerda. Délelőtt már nagyon rosszul volt. Talán elszámította magát?! Vagy csak a főszereplő izgalma ez, az előadás előtt?
Bódulatban teltek az órák, elszenderedett, megébredt, riadtan vizsgálta magát, hogy képes lesz–e a feladatra? De nem akart gyógyszerért nyúlni. Hiszen nem ronthatja el ezt az előadást! Nincs lehetőség másik fellépésre.
Három óra is elmúlt, még senki nem jelentkezett a kórteremben. Még a felesége sem.
Fél óra múlva a csengőért nyúlt. Végre megjelent a nővér. Kissé türelmetlennek látszott. Halkan, elhaló hangon tudakolta tőle, hogy mi történt? Mi van a látogatókkal?
A fiatal nővér kissé megemelte a hangját, amiből a jól értesültek fölénye érződött:
- Látogatás?! De hát az egész városban nincs közlekedés! Nincs villany, nincs telefon, olyan vihar volt délelőtt, sorra tépte ki a fákat! Mi szerencsések vagyunk itt a völgyben, de látná, hogy mi van az utakon!
Csodálkozva meredt az izgatottan magyarázó nővérre. Fejcsóválva mosolyogni kezdett, majd nevetésre váltott. Hosszan, egyre hangosabban. A nővér gyanakodva figyelte. A nevetés köhögésbe fulladt. A roham meg-megemelte rázkódó testét az ágyon. Zihálva kapkodott levegő után, de a kényszeredett fintor még nem tűnt el az arcáról.
Akkor sem, amikor végleg elhallgatott.
Sokszor elgondolkozott már azon, hogy milyen sorsot szánt neki a végzet? Vajon hogyan fog meghalni? Néha abban reménykedett, hogy lesz ideje felkészülni rá, máskor viszont megrémült ettől a lehetőségtől. Hiszen ijesztő lehet tudni, hogy meg vannak számlálva a perceink! És biztosan a fájdalom is elviselhetetlen ilyenkor.
Azt gondolta mégis, hogy jobb tudni a véget. Mert borzalmas lehet egy balesetben meghalni, telve tervekkel, útközben, lezáratlan ügyeink terheivel. Igen, az lenne az egyetlen helyes megoldás, ha maradna ideje a búcsúra. És az sem lenne mellékes, hogy ott és akkor, végre övé lenne a főszerep. Mert vele eddig nem bánt kegyesen az élet. Még sosem volt a figyelem középpontjában. Odahaza hárman voltak testvérek, három fiú, ő volt a középső, sem az elsőszülöttnek, sem a legkisebbnek járó figyelemből nem részesülhetett. Jobban fájt ez, mint a bátyjától örökölt használt holmik viselése.
Az iskolában a középmezőnyhöz tartozott, nem hagyott nyomot sem az osztálytársak, sem a tanárok életében. Egyszer verset bíztak rá, szerepelhetett volna az egész iskola előtt az ünnepélyen, de egy hirtelen összeszedett fertőző nyavalya ágynak döntötte. Lemaradt erről is.
Az esküvőjén sem volt középpontban. A zsugori anyós kitalálta, hogy együtt menjen férjhez a két lánya, így aztán szinte epizódszereplő lett ezen a nagy napon. A spórolás jegyében csak néhány meghívott lézengett az esküvőn, leginkább az asszony rokonságából, nem érezhette, hogy végre rá figyelnek. Azóta sem találkozott velük.
Sorra elfeledkeztek a születésnapjáról, vagy ha nem, akkor egy suta köszöntőre futotta a konyhaasztal mellett, felesége és gyerekei társaságában, de a tortaszeletet már a tévé vagy a komputer előtt majszolták el. Később divatba jött, hogy a nagylányát ünnepelte a család, és szinte mellékesen ő is szóba került, mert neki is abban a hónapban volt a születésnapja. Ilyenkor ő egy kisebb tortát kapott, amin sosem díszelgett felirat.
Miatta még soha, sehol nem gyűlt össze senki. Még a nyugdíjas búcsúztató sem jött össze, hiszen elküldték a vállalattól, másfél évvel a nevezetes dátum előtt. Aztán megfelejtkeztek róla. Keserű fintorral gondolt arra, hogy még temetése sem lesz, hiszen az asszonnyal már rég megbeszélték a hamvasztást, és azt, hogy ceremónia nélkül szórják majd szét az urna tartalmát a szélbe.
Sajnálta önmagát ezekért az elmulasztott alkalmakért. Úgy érezte, jár neki a figyelem, legalább egyszer, utoljára. Hát, talán majd a kórházi ágyon. Bejönnek hozzá az ismerősök, barátok, rokonok, körbeállják az ágyát, szomorúan, de nagyon figyelmesen nézik, és várják, hogy mondjon valamit, amit magukkal vihetnek. Minden szem rá szegeződik majd a hosszú út előtt. Mert ő lesz a kiváltságos, neki már szabad belépése van az ismeretlenbe, lezárhatja a múltját, összegezhet, bölcs és mély dolgokat mondhat, hiszen ő már másként látja a világot, amit itt hagyni készül.
Igen, az elmúlásban ünnepélyesség van, tér és idő megborult rendje, költészet és rideg egyszerűség. Ezt a titkot próbálják sietve megfejteni az öngyilkosok is, persze reménytelenül.
A betegség gyorsan és alattomosan vette birtokba a szervezetét. Még szédítették, hogy minden rendbe jöhet, de ő már megérezte a közeledő véget. Csodálkozva vizsgálta önmagát, várta a reakciókat, a tudomány által meghatározott lépcsőket, amin egy haldoklónak végig kell menni. De csak fásult volt és némi könnyebbséget érzett.
Tehát vége a játszmának! Nagyon szomorú, hiszen még élhetett volna! De ezt mondják a százévesnek is, hiszen vannak náluk is idősebbek. Csak abban tudott vigaszt találni, hogy ez az erejét kiszívó betegség lehetne rosszabb is. Sokkal szörnyűbb végzete is lehetne! A horrorfilmekbe illő kínhaláltól legalább megkíméli ez a fajta elmúlás.
És végre eljön az ő ideje! Betegen, ereje fogytán, de még tudata teljes birtokában élvezheti a feléje irányuló figyelmet, az utolsót.
Igen, majd itt, a kórházi ágyon!
Összeolvasott mindent a betegségéről, tudta jól, hogy mennyi idővel gazdálkodhat. Kiszámolta, hogy mikor ér arra a pontra, ahol még ura lehet a helyzetnek. Mert aztán már csak a morfium jön, és a kábulat. Megbeszélte feleségével a teendőket. Az asszony nagyon megértőnek mutatkozott. Feladta a színészkedést, tudta, férjének nem hazug ámításra van szüksége ezekben a napokban.
Szerda délutánra várták a rokonságot, az ismerősöket és a barátokat. Tán nyolc-tíz fő lesz ott, ha mindenki el tud jönni. És miért ne jönnének?! Hiszen egyszer ők is ott fognak feküdni valamelyik kórteremben, a búcsúra készülődve.
Eltervezte alaposan, hogy mit fog mondani. Egy-két sablon mondat, ezzel ugyan nem fogja megváltani a világot, de nem is ez az érdekes. Hanem a főszerep. A figyelem. Aztán majd kiküld mindenkit, így látta a filmeken. Először a lányával marad kettesben. Megfogja majd a kezét, mindketten sírdogálnak egy kicsit, ő persze megpróbál erős lenni és türelemre inti majd a lányát. Meg hogy ne rohanjon annyira a pénz után, mert közben a gyerekek anya nélkül vannak.
Aztán a fiát tartja maga mellett. Neki vajon mit mondjon? Igen, megvan! Arra fogja biztatni, hogy legyenek titkai. A gyerek biztos néz majd, nem fogja érteni, de ő megmagyarázza. Nem szabad kiadni magunkat. Soha! Hiszen a legjobb barát is áruló lehet. Nem szabad megosztani a legféltettebb titkainkat senkivel, mert visszaélnek vele. Tudja ő ezt nagyon jól, hiszen őt is elárulták már barátok, rokonok, még szerelmek is. Talán megérti a fia, ha ezt ilyen fontosnak tartja a halálos ágyán.
De amúgy tökmindegy! Úgysem tudja már követni az életüket. Ez azért elég keserves dolog – állapította meg, fokozódó önsajnálattal.
A feleségét nem kell külön behívni. Úgyis itt ül az ágy szélén minden nap, ő tanúja lesz annak a végső távozásnak is. Idegenkedve figyeli majd az arcát, ami egyre szürkébb lesz, a hegyesedő orrot, és a ziháló mellkast. Micsoda út ez, a kapualji csókolózástól a halálos ágyig! Megsajnálta ez a folyton szipogó, karikás szemű, rémült asszonyt, akivel valaha a testi örömökön osztózott.
Aztán még egyszer, utoljára, bejöhet mindenki a kórterembe, ő pedig nagy önfegyelemmel, fájdalmain uralkodva rebeg valamit, míg a távolba néz. Igen, az méltó befejezés lesz. Előkerülhetnek a zsebkendők.
Aztán eljött az a szerda. Délelőtt már nagyon rosszul volt. Talán elszámította magát?! Vagy csak a főszereplő izgalma ez, az előadás előtt?
Bódulatban teltek az órák, elszenderedett, megébredt, riadtan vizsgálta magát, hogy képes lesz–e a feladatra? De nem akart gyógyszerért nyúlni. Hiszen nem ronthatja el ezt az előadást! Nincs lehetőség másik fellépésre.
Három óra is elmúlt, még senki nem jelentkezett a kórteremben. Még a felesége sem.
Fél óra múlva a csengőért nyúlt. Végre megjelent a nővér. Kissé türelmetlennek látszott. Halkan, elhaló hangon tudakolta tőle, hogy mi történt? Mi van a látogatókkal?
A fiatal nővér kissé megemelte a hangját, amiből a jól értesültek fölénye érződött:
- Látogatás?! De hát az egész városban nincs közlekedés! Nincs villany, nincs telefon, olyan vihar volt délelőtt, sorra tépte ki a fákat! Mi szerencsések vagyunk itt a völgyben, de látná, hogy mi van az utakon!
Csodálkozva meredt az izgatottan magyarázó nővérre. Fejcsóválva mosolyogni kezdett, majd nevetésre váltott. Hosszan, egyre hangosabban. A nővér gyanakodva figyelte. A nevetés köhögésbe fulladt. A roham meg-megemelte rázkódó testét az ágyon. Zihálva kapkodott levegő után, de a kényszeredett fintor még nem tűnt el az arcáról.
Akkor sem, amikor végleg elhallgatott.