Ha leszáll az éj...
Hogyhogy az éj, hiszen már kora délután kezdődik a vircsaft. A Színházak Éjszakájáról van szó, amihez eddig nem volt szerencsém. De most aztán igen! Szeptember 21-én lázban ég a város, a színházszerető pestiek kis brosúrával a kezükben szövögetik haditerveiket, hogy a megvásárolt karszalag birtokában minél több színházba eljuthassanak ezen a napon. Hát, lehet is vakarni a kobakot, mert 34 helyszín kínál programokat Pesten és Budán. Természetesen van itt minden! Próbákat látogathatunk, bekukkanthatunk a színfalak mögé, találkozhatunk a művészekkel és számtalan módon lehetünk részesei a színházcsinálásnak. Aki itt nem kap kedvet a színházhoz, az látogasson inkább disznótoros vacsorákat. A program olyan sűrű, hogy ide nem elég a lelkesedés, lábizmokra is szükség van. Szerencsére a szervezők mindenre gondoltak, így különbuszok is segítik az ámokfutást.
De már megtanultam, hogy egy nap alatt nem érdemes mindent felfalni, mert a mohóság nem vezet jóra. Így aztán László barátommal csak három helyszínt vettünk célba. Neki sem megszokott az ilyen móka, hiszen évtizedek óta ő is Vancouverben él. Most a családlátogatást fűszerezte ezzel a kis kiruccanással.
A Katona József színházban kezdtünk, ahol egy csapat fiatal művész Cseh Tamás emlékestet tartott. Bevallom, én sohasem voltam nagy rajongója az elhunyt dalnoknak, mert... miért is?! Talán a szokatlan helyen megtört verssorok nem ültek eléggé, vagy a dallam, vagy a szerény hangterjedelem. A fiatalok dalra fakadtak, és mi döbbenten néztünk össze. Szárnyaltak, zengtek a gitáros és billentyűs kíséretében felcsendülő számok. A pályakezdő fiatalok olyan átéléssel adták elő ezeket a zenés költeményeket, hogy jócskán megnövelték a dalok értékét. Azonnal megfogalmazódott bennem: nem kell aggódni az utánpótlásért! Tudom, sokan már temették a magyar színjátszást, amikor sorra távoztak a nagyok, de tévhit azt szajkózni, hogy a lezárult korszak után nincs folytatás. Ezek a fiatalok remekül énekelnek, tehetségesek, lelkesek, és ég bennük a vágy, hogy bizonyítsanak. Pár év múlva aztán már hozzájuk fogjuk hasonlítani a frissen pályára lépőket. Meg lehet nyugodni, lesz kiknek tapsolni a következő években is.
A dübörgő vastaps után átrohantunk a Vígbe. Megint bejött a papírforma, tele volt a színház. A karzat első sorában bámultuk a játékteret, amiről azért ki merem jelenteni, hogy aligha alkalmas műélvezetre. Ha hátradőlünk a puha zsöllyében, pont szemmagasságba kerül a sárgaréz korlát. Tehát mindenki előre hajol, mint Rodin gondolkodója. Nagyon kell szeretni a színházat ahhoz, hogy ebben a pózban üljünk órákig.
A Liliom című Molnár Ferenc darab volt műsoron. Nem vagyok elkötelezett híve ennek a műnek, különösen azóta, mióta tudom, hogy az írója úgy verte a feleségét, mint jégeső a határt és ezt a színdarabot afféle bocsánatkérésnek szánta. Kvázi azt próbálja elhitetni velünk a szerző, hogy akkor is szerethetünk valakit, ha kiosztunk neki jó pár fülest, vagy esetleg eltörjük az ujját - amiről a felesége, Vészi Margit többet mesélhetett volna...
Csodálom, hogy a Me Too mozgalom harcos aktivistái még nem hőzöngenek e korszerűtlen mondanivaló ellen. Bár ami késik...
Az előadás igen vegyes benyomást keltett. Ha azt tartom szem előtt, hogy a rendezés segítette-e a darabot érvényesülni, akkor nemmel kell felelnem. Jó néhány öncélú megoldás miatt kellett felvont szemöldökkel figyelni a látottakat. Laci barátom is ijedten pislogott rám. – Most mi van?! – kérdezte a tekintet, mikor Eszenyi Enikő ahányszor kiejtette a körhinta szót, mindig végzett egy körkörös mozgást a csípőjével. A hű tolmácsolás helyett inkább a külsőségeken volt a hangsúly. Így aztán drótkötélen függő angyalok lebegtek a csillár körül, a főhős nyílt színen produkált egy fürdőkádas pancsolást (persze gatyában, mert mégiscsak a Vígben vagyunk) és még a pokol kapuja is megnyílt (pontosabban egy csapóajtó) ahová a hőségtől ódzkodó főgonosz csak egy poroltó társaságában mert alászállni.
A szünetben egy csapat fruska tárgyalta a látottakat. Ők jól szórakoztak, de fogalmuk sem volt a szerző kilétéről, sem arról, hogy itt egy suta bocsánatkérés folyik írói eszközökkel. Arról sem hallottak, hogy ez a darab akkorát bukott a bemutatón, hogy a mester idegösszeomlást kapott. A közönség elsőre nem volt vevő egy iszákos, asszonyverő szájhős életére, aki még rablóként is csődöt mond és csak azért jön vissza a másvilágról, hogy egy jót odasózzon gyermeke kezére. Idő kellett a nagyérdeműnek, hogy mindezt megeméssze. Akárcsak Bizetnél, aki a Carmennel sült fel a díszbemutatón.
Persze azért zúgott a vastaps a Vígszínházban, mert nem mindenki akarta ezt a teljesítményt az előzőkhöz mérni. A darab 110 éves pályafutása során azért születtek ennél szerencsésebb előadások is.
Az élményt a közeli Játékszínben öblítettük le, ahol Csonka András bűvölte a közönséget, elsősorban a hölgyeket. Egy kellemes hangú, közvetlen, jó fellépésű férfi, aki nem akarta műsorával megváltani a világot, csupán szórakoztatott, de azt kiválóan. Zenés házibulit ígért és azt maradéktalanul megkaptuk. Észre kell venni, hogy milyen sok magyar előadó képes már arra, hogy egymaga is ébren tartsa a közönség érdeklődését. Nemcsak a zenés műfajban, de az un. stand up kategóriában sincs hiány tehetségekből és ez igen jó hír, mert azt hihettük, hogy Hofi Géza után megszűnik minden. Szerencsére nem így történt. Erről bárki meggyőződhet, ha böngészi a You Tube felvételeket.
Van tehát árubőség odahaza és szerencsére nem csak az üzletek polcain.
Hogyhogy az éj, hiszen már kora délután kezdődik a vircsaft. A Színházak Éjszakájáról van szó, amihez eddig nem volt szerencsém. De most aztán igen! Szeptember 21-én lázban ég a város, a színházszerető pestiek kis brosúrával a kezükben szövögetik haditerveiket, hogy a megvásárolt karszalag birtokában minél több színházba eljuthassanak ezen a napon. Hát, lehet is vakarni a kobakot, mert 34 helyszín kínál programokat Pesten és Budán. Természetesen van itt minden! Próbákat látogathatunk, bekukkanthatunk a színfalak mögé, találkozhatunk a művészekkel és számtalan módon lehetünk részesei a színházcsinálásnak. Aki itt nem kap kedvet a színházhoz, az látogasson inkább disznótoros vacsorákat. A program olyan sűrű, hogy ide nem elég a lelkesedés, lábizmokra is szükség van. Szerencsére a szervezők mindenre gondoltak, így különbuszok is segítik az ámokfutást.
De már megtanultam, hogy egy nap alatt nem érdemes mindent felfalni, mert a mohóság nem vezet jóra. Így aztán László barátommal csak három helyszínt vettünk célba. Neki sem megszokott az ilyen móka, hiszen évtizedek óta ő is Vancouverben él. Most a családlátogatást fűszerezte ezzel a kis kiruccanással.
A Katona József színházban kezdtünk, ahol egy csapat fiatal művész Cseh Tamás emlékestet tartott. Bevallom, én sohasem voltam nagy rajongója az elhunyt dalnoknak, mert... miért is?! Talán a szokatlan helyen megtört verssorok nem ültek eléggé, vagy a dallam, vagy a szerény hangterjedelem. A fiatalok dalra fakadtak, és mi döbbenten néztünk össze. Szárnyaltak, zengtek a gitáros és billentyűs kíséretében felcsendülő számok. A pályakezdő fiatalok olyan átéléssel adták elő ezeket a zenés költeményeket, hogy jócskán megnövelték a dalok értékét. Azonnal megfogalmazódott bennem: nem kell aggódni az utánpótlásért! Tudom, sokan már temették a magyar színjátszást, amikor sorra távoztak a nagyok, de tévhit azt szajkózni, hogy a lezárult korszak után nincs folytatás. Ezek a fiatalok remekül énekelnek, tehetségesek, lelkesek, és ég bennük a vágy, hogy bizonyítsanak. Pár év múlva aztán már hozzájuk fogjuk hasonlítani a frissen pályára lépőket. Meg lehet nyugodni, lesz kiknek tapsolni a következő években is.
A dübörgő vastaps után átrohantunk a Vígbe. Megint bejött a papírforma, tele volt a színház. A karzat első sorában bámultuk a játékteret, amiről azért ki merem jelenteni, hogy aligha alkalmas műélvezetre. Ha hátradőlünk a puha zsöllyében, pont szemmagasságba kerül a sárgaréz korlát. Tehát mindenki előre hajol, mint Rodin gondolkodója. Nagyon kell szeretni a színházat ahhoz, hogy ebben a pózban üljünk órákig.
A Liliom című Molnár Ferenc darab volt műsoron. Nem vagyok elkötelezett híve ennek a műnek, különösen azóta, mióta tudom, hogy az írója úgy verte a feleségét, mint jégeső a határt és ezt a színdarabot afféle bocsánatkérésnek szánta. Kvázi azt próbálja elhitetni velünk a szerző, hogy akkor is szerethetünk valakit, ha kiosztunk neki jó pár fülest, vagy esetleg eltörjük az ujját - amiről a felesége, Vészi Margit többet mesélhetett volna...
Csodálom, hogy a Me Too mozgalom harcos aktivistái még nem hőzöngenek e korszerűtlen mondanivaló ellen. Bár ami késik...
Az előadás igen vegyes benyomást keltett. Ha azt tartom szem előtt, hogy a rendezés segítette-e a darabot érvényesülni, akkor nemmel kell felelnem. Jó néhány öncélú megoldás miatt kellett felvont szemöldökkel figyelni a látottakat. Laci barátom is ijedten pislogott rám. – Most mi van?! – kérdezte a tekintet, mikor Eszenyi Enikő ahányszor kiejtette a körhinta szót, mindig végzett egy körkörös mozgást a csípőjével. A hű tolmácsolás helyett inkább a külsőségeken volt a hangsúly. Így aztán drótkötélen függő angyalok lebegtek a csillár körül, a főhős nyílt színen produkált egy fürdőkádas pancsolást (persze gatyában, mert mégiscsak a Vígben vagyunk) és még a pokol kapuja is megnyílt (pontosabban egy csapóajtó) ahová a hőségtől ódzkodó főgonosz csak egy poroltó társaságában mert alászállni.
A szünetben egy csapat fruska tárgyalta a látottakat. Ők jól szórakoztak, de fogalmuk sem volt a szerző kilétéről, sem arról, hogy itt egy suta bocsánatkérés folyik írói eszközökkel. Arról sem hallottak, hogy ez a darab akkorát bukott a bemutatón, hogy a mester idegösszeomlást kapott. A közönség elsőre nem volt vevő egy iszákos, asszonyverő szájhős életére, aki még rablóként is csődöt mond és csak azért jön vissza a másvilágról, hogy egy jót odasózzon gyermeke kezére. Idő kellett a nagyérdeműnek, hogy mindezt megeméssze. Akárcsak Bizetnél, aki a Carmennel sült fel a díszbemutatón.
Persze azért zúgott a vastaps a Vígszínházban, mert nem mindenki akarta ezt a teljesítményt az előzőkhöz mérni. A darab 110 éves pályafutása során azért születtek ennél szerencsésebb előadások is.
Az élményt a közeli Játékszínben öblítettük le, ahol Csonka András bűvölte a közönséget, elsősorban a hölgyeket. Egy kellemes hangú, közvetlen, jó fellépésű férfi, aki nem akarta műsorával megváltani a világot, csupán szórakoztatott, de azt kiválóan. Zenés házibulit ígért és azt maradéktalanul megkaptuk. Észre kell venni, hogy milyen sok magyar előadó képes már arra, hogy egymaga is ébren tartsa a közönség érdeklődését. Nemcsak a zenés műfajban, de az un. stand up kategóriában sincs hiány tehetségekből és ez igen jó hír, mert azt hihettük, hogy Hofi Géza után megszűnik minden. Szerencsére nem így történt. Erről bárki meggyőződhet, ha böngészi a You Tube felvételeket.
Van tehát árubőség odahaza és szerencsére nem csak az üzletek polcain.