Némi Vegas
- Van még egy csomó szabadságom, el kéne utaznunk valahova. – állt elém a nejem a minap. – Menjünk Vegasba, ott még úgyse voltunk, csak kétszer.
Tudom jól, miről beszél. Azt a várost nem lehet kipipálni két látogatás után. Úgy bólogatok az ötletre, hogy majd leesik a fejem. Megyünk a rétre! – ujjongok, mert ugye köztudomású, hogy a spanyol eredetű városnévnek ilyen prózai jelentése van. Nejem tehát elkezdi a szervezést, és naná, hogy meg tudja találni a legjobb ajánlatot, ami még nem dönt anyagi romlásba minket, de átlagon felüli luxust ígér. A dolog pikantériája lesz, hogy tizenkilenc éve nem voltunk nyaralni kettesben. Most már tán itthon lehet hagyni felnőttnek számító fiúnkat, aki a jelek szerint nincs rosszul a gondolattól, hogy öt napig nélkülözni fogja a szüleit.
Vasárnap estére esik az indulás napja, és amíg közeledünk a reptér felé, magamban fohászkodom, hogy ezúttal több szerencsénk legyen a légitársasággal, mint tavaly. Akkor ugyanis műszaki hiba miatt egy napig dekkoltunk a reptér melletti szállodában, míg végre másnap felvett minket egy olyan gép, mely képes volt a levegőbe emelkedni. De ezúttal nem lehet egy szavunk sem! Időben indul a Westjet járata és a légi kísérő bohóckodása feledteti a felszállás előtti biztonsági macerákat. És mit ád az ég, a jelzett időnél előbb landolunk, így aztán elkönyvelhetjük, hogy két óra tizenöt perc elég, hogy eljussunk Vancouverből Vegasba. A magasból egyelőre nem látni mást, mint milliónyi szikrázó fényfüzért. Nem véletlen ez a fényáradat, hiszen a környező településekkel, csaknem kétmillió ember él itt. – Szevasz Vegas! – üdvözlöm kissé bizalmaskodva a várost, ahogy az épületből kilépve megcsap a hőség. Szeptember közepén járunk, de itt nem eszerint számolják az időt. Kiválasztjuk a Shuttle járatot, amely elvisz minket a szállodába. Ekkor némi várakozás következik, mert a sofőr nem akar félig telt járművel indulni. Álláspontja rögtön érthetővé válik, ha elolvassuk a táblát, mely szerint a vezető jövedelmének fele az utasok borravalójából származik. Szóval ezt hívják gyengéd célzásnak – állapítom meg. Aztán csak meglódul a mikrobusz és néhány kanyar után, már itt csillog előttünk ez a valószínűtlen mesevilág. Lekászálódunk a járműről és megpróbáljuk megtalálni a Paris szálló portáját. A hatalmas csarnok a századelős francia fővárost idézi, de leginkább egy filmgyári makett szintjén, hiszen a kivilágított lakásablakok csak díszletek, sőt a rafinált bárányfelhős égbolt is, mely a kora délután illúzióját kelti a nap minden szakában. Még az Eiffel torony pillére is belelóg a képbe, békésen megférve az elmaradhatatlan játék gépekkel. Kavarog az embertömeg a hatalmas épületben – mintha nem is éjszaka lenne. A macskaköveken sétálva megbámuljuk a hamisítatlan párizsi vendéglőket, kávézókat, és üzletsorokat. Végre feltűnik a recepció is, nem lehet nem észrevenni, elvégre 2600 szoba forgalmát intézik a pultoknál. Kezünkben a kártya, az újabb feladat, megtalálni a feljárót a szobánkhoz. Néhány üzlet karéjában megkerül a liftekhez vezető út is. A 29. emeleten lesz a szállásunk, de nem kell aggódni a magasság miatt. A felvonó meg sem áll a 26. emeletig, így nincs időrabló várakozás. Ezen a szárnyon hat lift szolgálja a kényelmünket.
A szoba igen jó méretű, akárcsak a szekrénysor közepén pompázó tévé. Egy minibár is helyet kapott a bútorok között. Ez a régi szolgáltatás is lépést tart a modern korral. Ha kivesszük az üveget a helyéről, és nem tesszük vissza 45 másodpercen belül, a komputer már számlázza a fogyasztást.
A kipakolás után már indulunk is a városba, hogy azért ma is láthassunk valamit. Az utcán hömpölyög a tömeg és ebben a melegben, ez az emberáradat a Palatinusz hullámfürdőjét idézi emlékeimben. A sokaság valamiféle közösségi élménnyé avatta a ringatózás perceit, és itt, ebben az emberáradatban megint érzem az együtt átélt öröm hatványozó erejét. Mert itt mi, a turisták, a város vendégei vagyunk többségben. Értünk van ez az egész és ez még akkor is megnyugtató, ha tudom, hogy a város szemérmetlenül megtollasodik ebből a forgalomból. De legalább látni a milliókat! Van pénz a csillogásra, a luxusra, a fényűzésre. Hát olyanok is vagyunk ebben a szikrázó fényáradatban, mint a lámpa körül keringő bogár. Képtelenség megemészteni ezeket a méreteket, ezt a pazarló bőséget a sivatag közepén. Igaz, azért vannak olyanok is, akik kevésbé részesülnek a javakból. Ezrekre tehető azoknak a mexikói bevándorlóknak a száma, akik a főút járdáit ellepve kártyákat osztogatnak a turistáknak. Ezek a színes lapocskák szexuális szolgáltatásokat kínálnak, és a 150 dolláros órabérből tán jut pár cent a közvetítőknek is. Koldusokkal is találkozhatunk. Első nap elismerően csettintettem a kolduló férfi tábláját látva: „Minek hazudjak? Sörre kell a pénz”. Nocsak, milyen eredeti, összegeztük a látottakat nejemmel, míg a következő sarkon megláttuk a másik hasonszőrűt a kartonpapírra vésett szöveggel:
„Minek hazudjak? Sörre kell a pénz”. Hát nincs ezekben semmi alkotókészség?- hőzöngtem. Hát nincs más szöveg a világon? Például: „Le vagyok törve, mint a bili füle, neked meg biztosan van apród” Vagy: „Jobb adni, mint kapni. Ezt még a bokszolók is tudják.” Vagy: „Sosem fogsz nyerni, ha most smucig vagy!” Azért egy koldusnak is lehetne fantáziája. De mindez nem szegi kedvét a csodálatunknak. Ez a mesevilág folytatódik a vendéglők választékában is. Ha nem ragaszkodunk a pincéres kiszolgáláshoz, akkor a büféket érdemes célba venni. Itt az egyszeri befizetett összegért végig lehet enni az étlapot - már aki képes rá. Mert a választék óriási. Megszámlálhatatlan ételfajta várja az éhezőt. Annyi a kaja, hogy ilyet még egy parasztlagziban sem látni. Japán, kínai, olasz, francia, spanyol konyhai specialitások, halételek, tészták és édességek csábítanak a falánkságra. Hát tény, hogy nem ezen a nyaraláson kell kezdeni a fogyókúrát.
Ha az ember a város főutcáját járja, azért csak elgondolkodik ezen a szemérmetlen lopáson, mellyel lekoppintották az itteniek a világ nevezetességeit. Az Eiffel torony mellett a párizsi operaház homlokzatát és a diadalívet csodálhatjuk, de van arrébb némi velencei Szent Márk téri hangulat a Dozse palota másolatával, a harangtoronnyal és a szálloda lagúnáin az éneklő gondolásokkal. De loptak egy darabot New Yorkból, Rómából és számtalan más helyről, hogy itt lehessen egy rakáson az egyiptomi piramissal és a középkori lovagvárral együtt minden. Fogadok, hogy sok amerikai azért nem kíváncsi Európára, mert itt kipipálhatja az öreg földrész látványosságait.
Velünk más a helyzet, mi a napfényért járunk ide. Márpedig abból van bőven, a kék égen egyetlen felhőt sem látni. Ez a megbízhatóan jó időjárás az egyik legnagyobb ajánlólevél a remek programok mellett. Mert másnap azért csak kifekszünk az uszoda hatalmas strandjára, ahol fehér bikinis felszolgáló lányok hordják körbe a jeges italokat. Szorgalmasan veszik fel a vendégek rendeléseit és már épp csodálattal adóznék teljesítményüknek, hogy fejben tudják tartani, melyik nyugágyhoz mit kell kivinni, mikor apró számozott fémzászlót kotornak elő, és a nyugágyra erősítik. A sorszámot figyelve már gyerekjáték, hogy az ital a megfelelő helyre kerüljön.
Ez a praktikusság csak egy alkalommal mondott csődöt. A Grand Canyon látogatását terveztük és a busz mellett döntöttünk, elvetve a bérautó vagy a repülő lehetőségét. Ez a szervezett kirándulás többszöri átszállást és idegölő várakozást eredményezett. A szálloda elől időben induló buszt csak csalinak szánhatták, mert a város szélén egy gyűjtőfogházra emlékeztető helyen összeterelték az utazni vágyókat és némi katonás eligazítás után járműre parancsolták a társaságot. Lassan kezdtük feledni a sérelmeket, különösen a Hoover Dam láttán. Ez a gát szinte egyedülálló látványosság. Mi már láttuk ezt 98-ban, de hát azóta volt némi változás a világban. Ma már csak egy katonai ellenőrző ponton átjutva lehet áthajtani a gáton, de ez a megoldás sem jelent teljes biztonságot. Márpedig szeptember 11. óta van miért félni az amerikaiaknak. Épül már az új híd, hogy jövőre megszűnhessen az átmenő forgalom a gáton. Mi több, az új hídról még csak látni sem lehet e nevezetességet, valószínűleg azért, hogy ne lassítsanak a járművek. A gát maga egy külön óra anyaga lenne, igazán érdemes utána nézni az Interneten. A számtalan furcsaság között leginkább az fogott meg, hogy a gát első halottja egy mérnök volt, aki a feltérképezés közben fulladt a Colorado folyóba, az utolsó halott pedig, 13 év után, a fia, aki lezuhant a mélybe a már elkészült gát átadása előtt.
De a gát csak egy állomás a Grand Canyonig. A busz robog tovább, de mit robog, idős néger pilótánk becsülettel tartja az előírt sebességet. Aztán egy újabb átszállás, mert földutakon kell menni, ahhoz meg ez a busz túl tiszta. Rázkódunk hát az újabb járművön, a kanyargós, poros földúton. A tájat a Joshua fák színesítik és némi aljnövényzet. Ezek a fák csak embermagasságúra nőnek, karvastagságú, görbe ágaikon alig található némi zöld. A hegyek kopárak, homok és kő mindenütt, víznek semmi nyoma. A poroszkáló tempó nem akar véget érni, dühödten kérdem a mellettem bóbiskoló nejemtől: - Hol van már az a rohadt gödör?
Aztán végre befutunk a végállomásra, de a Grand Canyonnak még semmi nyoma. Újabb buszra kell szállni, ez fog kivinni a végcélhoz. Megyünk tehát tovább, itt már semmi sincs, csak az asztalsimaságú táj. Buszból ki, és végre előbukkan a világhírű nevezetesség, mely nem hazudtolja meg önmagát. Ijesztő és fenséges és felfoghatatlan. Az ember kisétál a szakadék szélére és a lábai alatt, az elképesztő mélységben egy másik világot lát. Kanyargó folyóvölgyet, sziklákat, hegyeket, mindent. A világ megismétli önmagát 2000 méter mélységben. És itt csábít ez a látványosság, a szerényen csak égi sétának titulált patkó formájú üvegfolyosó, mely kinyúlik a szédítő mélység felé. Persze, hogy bevállaljuk azt a 35 dollárt egy ilyen sétáért. Csak az a bosszantó, hogy megint a biztonság! Átmegyünk az ellenőrző kapun, és miután gondosan elszedik csomagjainkat, és fényképezőgépünket, kisétálhatunk a filcpapucsban az üvegpadlóra. Ha lenézek, mintha egy álló repülőből bámulnám az alattam elterülő világot. Az üveglapok nem illeszkednek szorosan, tán a hőtágulás miatt, de akárhogy is vigyorog az ember, elég ijesztő ez a kis séta. Néhányan lábujjhegyen járnak, mintha attól könnyebbek lennének. Aztán már megyünk is tovább, mert vár ránk még egy átszállás és egy újabb látványosság, ahol egy keskeny ösvényen át lehet sétálni egy magányos sziklára. Itt ebédet is osztanak, és már az sem lep meg különösebben, hogy igazi rézbőrű indiántól vehetem át a kókuszos süteményt. Innen már visszafelé haladunk és mire újra a szállodánkhoz érünk a kilencedik járműről kászálódunk le.
Mi fért még az öt napba? Egy jó kis autó bemutató, az Imperial Palace-ban, ahol a kiállított kocsikat meg is lehet vásárolni. Az az ezüst színű Rolls Royce biztosan megérte volna, hiszen csak másfél milliót kértek érte. De ha valakinek jobban imponál a Starsky és Hutch Ford Grand Torino-ja, potom negyvenezerért megkaphatja.
Na és az elmaradhatatlan Las Vegasi show? „Az istennő visszatér” harangozta be a túlzásoktól mentes amerikai média Cher új műsorát. Hát ezt látni kell, gondoltuk. A Ceasar Palace kínálta a látványosságot, igaz, nem olcsón, de hányszor üldögél az ember a Colosseumban, világsztárok társaságában?! Persze telt ház van, és bizony nem meglepő, de az érettebb korosztály van túlsúlyban. De miért is lenne másként, mikor a művésznő 63 éves, negyvenöt év karrierrel a háta mögött. A nézők öltözete igencsak vegyes, nem sokan csomagoltak zakót a bőröndbe a színház kedvéért. A dübörgő zene elnyomja a nézőtéri zsivajt, és máris nyílik a hatalmas függöny, begördül a zenekar, már csak a művésznő hiányzik. Ő a magasból ereszkedik alá, csillogó neonkosárban, szikrázó, angyalszárnyú ruhakölteményben. Ez a légies flittercsoda láttatni engedi, hogy igen jól tartja magát. Hatalmas taps köszönti, mikor befejezi a számot. Cher kedvesen cseveg a nézőkkel, annyira spontán az egész, hajlamos vagyok azt hinni, meg sincs írva a szövege. Közvetlen és nagyon emberi, néhány vaskosabb kifejezésre is telik tőle, ebben a csillogó kosztümben, szóval megint láthatjuk, hogy nem a ruha teszi az embert. Aztán sorra jönnek a világlágerek, a hatalmas színpad pedig játszva birkózik a helyszínváltás követelményeivel. Vetített háttár, neonfüzérek, egy nagyvárosi utcarészlet, a táncosok karéja, és a művésznő, aki szinte percenként váltja a ruháit. Cher sosem táncolt a színpadon, az énekszámai közben, és ez most sincs másként. De bezzeg táncolnak helyette az első sorok nézői, akik önfeledten ugrálják végig az énekesnő számait. Felhangzik a legutóbbi világslágere is, dübörög a taps, de nincs ráadás. Már mehetünk is a ruhatárba, ahol a nézők átvehetik az előadás előtt elkobzott fényképezőgépeiket.
A „Peepshow” volt a másik látnivaló, melyből a főútvonalon, a futballpálya méretű fényújság percenként adott ízelítőt. Egy Playboy nyuszi villogtatta bájait, őt az agg laptulajdonos elsőszámú barátnőjeként ismeri a világ. Az előadás kezdete előtt háromszor figyelmeztetik a nézőket, hogy ne merészeljenek felvételt készíteni a produkcióról. Ma már tudom, hogy miért. Ha az emberek meglátják, hogy ennyiről van szó, tán be sem teszik a lábukat a színházba. Így bezzeg telt ház volt. De könyörgöm, miért kell a XXI. században, egy erotikus műsornak még mindig ott tartani, hogy egy eldobott melltartótól reméljék a sikert. A táncosnőkről tudni kell, hogy fantasztikus lábizomzattal és általában igen lapos felsőtesttel rendelkeznek. Ha ők ugrálnak félmeztelenül, az inkább egy iskolai tüdőszűrő alkalmával rendezett vetkőzés izgalmi szintjével rendelkezik. A műmellekkel meg az a baj, hogy nem igaziak. A főszereplő is megválik a melltartójától az előadás végén, de remekbe szabott melleihez annyi köze van, mint a protéziséhez. Az övé, mert kifizette, de más érdem e téren nem illeti.
Viszont a férfi táncosok fantasztikusak voltak! Nekik nem kellett vetkőzni, ők tudtak a teljesítményre koncentrálni. A főszereplő kisasszony meg sajnos nem tud sem énekelni sem táncolni. Ha a tánckar mozgásba lendül, valamelyikük gyengéden kivezeti a művésznőt, hogy ne legyen útban. Ugyanígy az énekszámoknál. Színészi teljesítményéből apró sikolyokra futja, mielőtt megszólal, erősen koncentrál, hogy el ne felejtse azt a három mondatot. De a Hefner barátnője, akiről már utcát is elneveztek Las Vegasban.
Öt nap igazán nem sok, mire kezdjük megszokni az egészet, már indulhatunk is haza. És megtanultuk, hogy a taxi olcsóbb arrafelé, mint a szállodai buszszolgáltatás.
A légi út ismét csodaszámba ment, hiszen negyedórával előbb landoltunk.
Kicsomagoláskor formás cédulát találtam a bőröndömben, melyben arról értesít az amerikai reptéri szolgálat, hogy biztonsági okokból átkutatták a bőröndömet. Az az üveg majonéz okozhatta a fejfájást nekik, amit a nejem vásárolt az ízléses csomagolás miatt. Itthon szerencsére minden rendben volt, így csak pár nap múlva, egy hivatalos figyelmeztetőből értesültünk arról, hogy gyermekünk egy hatalmas partival próbálta kompenzálni hiányunkat.
És persze megint ellent tudtunk állni a csábításnak, nem hagytunk százakat a játékmasinákban. Tudom, sok honfitársunk eldicsekedett már a szerencséjével, de vajon igazat mondtak-e? Mi rengeteg játékautomatát láttunk, de nagyon kevés üdvrivalgást hallottunk. Hogy őszinte legyek, egyet sem. Nem vagyok hülye, tudnom kell, hogy miből épülnek fel ezek a csodás szállodák. (2011)
- Van még egy csomó szabadságom, el kéne utaznunk valahova. – állt elém a nejem a minap. – Menjünk Vegasba, ott még úgyse voltunk, csak kétszer.
Tudom jól, miről beszél. Azt a várost nem lehet kipipálni két látogatás után. Úgy bólogatok az ötletre, hogy majd leesik a fejem. Megyünk a rétre! – ujjongok, mert ugye köztudomású, hogy a spanyol eredetű városnévnek ilyen prózai jelentése van. Nejem tehát elkezdi a szervezést, és naná, hogy meg tudja találni a legjobb ajánlatot, ami még nem dönt anyagi romlásba minket, de átlagon felüli luxust ígér. A dolog pikantériája lesz, hogy tizenkilenc éve nem voltunk nyaralni kettesben. Most már tán itthon lehet hagyni felnőttnek számító fiúnkat, aki a jelek szerint nincs rosszul a gondolattól, hogy öt napig nélkülözni fogja a szüleit.
Vasárnap estére esik az indulás napja, és amíg közeledünk a reptér felé, magamban fohászkodom, hogy ezúttal több szerencsénk legyen a légitársasággal, mint tavaly. Akkor ugyanis műszaki hiba miatt egy napig dekkoltunk a reptér melletti szállodában, míg végre másnap felvett minket egy olyan gép, mely képes volt a levegőbe emelkedni. De ezúttal nem lehet egy szavunk sem! Időben indul a Westjet járata és a légi kísérő bohóckodása feledteti a felszállás előtti biztonsági macerákat. És mit ád az ég, a jelzett időnél előbb landolunk, így aztán elkönyvelhetjük, hogy két óra tizenöt perc elég, hogy eljussunk Vancouverből Vegasba. A magasból egyelőre nem látni mást, mint milliónyi szikrázó fényfüzért. Nem véletlen ez a fényáradat, hiszen a környező településekkel, csaknem kétmillió ember él itt. – Szevasz Vegas! – üdvözlöm kissé bizalmaskodva a várost, ahogy az épületből kilépve megcsap a hőség. Szeptember közepén járunk, de itt nem eszerint számolják az időt. Kiválasztjuk a Shuttle járatot, amely elvisz minket a szállodába. Ekkor némi várakozás következik, mert a sofőr nem akar félig telt járművel indulni. Álláspontja rögtön érthetővé válik, ha elolvassuk a táblát, mely szerint a vezető jövedelmének fele az utasok borravalójából származik. Szóval ezt hívják gyengéd célzásnak – állapítom meg. Aztán csak meglódul a mikrobusz és néhány kanyar után, már itt csillog előttünk ez a valószínűtlen mesevilág. Lekászálódunk a járműről és megpróbáljuk megtalálni a Paris szálló portáját. A hatalmas csarnok a századelős francia fővárost idézi, de leginkább egy filmgyári makett szintjén, hiszen a kivilágított lakásablakok csak díszletek, sőt a rafinált bárányfelhős égbolt is, mely a kora délután illúzióját kelti a nap minden szakában. Még az Eiffel torony pillére is belelóg a képbe, békésen megférve az elmaradhatatlan játék gépekkel. Kavarog az embertömeg a hatalmas épületben – mintha nem is éjszaka lenne. A macskaköveken sétálva megbámuljuk a hamisítatlan párizsi vendéglőket, kávézókat, és üzletsorokat. Végre feltűnik a recepció is, nem lehet nem észrevenni, elvégre 2600 szoba forgalmát intézik a pultoknál. Kezünkben a kártya, az újabb feladat, megtalálni a feljárót a szobánkhoz. Néhány üzlet karéjában megkerül a liftekhez vezető út is. A 29. emeleten lesz a szállásunk, de nem kell aggódni a magasság miatt. A felvonó meg sem áll a 26. emeletig, így nincs időrabló várakozás. Ezen a szárnyon hat lift szolgálja a kényelmünket.
A szoba igen jó méretű, akárcsak a szekrénysor közepén pompázó tévé. Egy minibár is helyet kapott a bútorok között. Ez a régi szolgáltatás is lépést tart a modern korral. Ha kivesszük az üveget a helyéről, és nem tesszük vissza 45 másodpercen belül, a komputer már számlázza a fogyasztást.
A kipakolás után már indulunk is a városba, hogy azért ma is láthassunk valamit. Az utcán hömpölyög a tömeg és ebben a melegben, ez az emberáradat a Palatinusz hullámfürdőjét idézi emlékeimben. A sokaság valamiféle közösségi élménnyé avatta a ringatózás perceit, és itt, ebben az emberáradatban megint érzem az együtt átélt öröm hatványozó erejét. Mert itt mi, a turisták, a város vendégei vagyunk többségben. Értünk van ez az egész és ez még akkor is megnyugtató, ha tudom, hogy a város szemérmetlenül megtollasodik ebből a forgalomból. De legalább látni a milliókat! Van pénz a csillogásra, a luxusra, a fényűzésre. Hát olyanok is vagyunk ebben a szikrázó fényáradatban, mint a lámpa körül keringő bogár. Képtelenség megemészteni ezeket a méreteket, ezt a pazarló bőséget a sivatag közepén. Igaz, azért vannak olyanok is, akik kevésbé részesülnek a javakból. Ezrekre tehető azoknak a mexikói bevándorlóknak a száma, akik a főút járdáit ellepve kártyákat osztogatnak a turistáknak. Ezek a színes lapocskák szexuális szolgáltatásokat kínálnak, és a 150 dolláros órabérből tán jut pár cent a közvetítőknek is. Koldusokkal is találkozhatunk. Első nap elismerően csettintettem a kolduló férfi tábláját látva: „Minek hazudjak? Sörre kell a pénz”. Nocsak, milyen eredeti, összegeztük a látottakat nejemmel, míg a következő sarkon megláttuk a másik hasonszőrűt a kartonpapírra vésett szöveggel:
„Minek hazudjak? Sörre kell a pénz”. Hát nincs ezekben semmi alkotókészség?- hőzöngtem. Hát nincs más szöveg a világon? Például: „Le vagyok törve, mint a bili füle, neked meg biztosan van apród” Vagy: „Jobb adni, mint kapni. Ezt még a bokszolók is tudják.” Vagy: „Sosem fogsz nyerni, ha most smucig vagy!” Azért egy koldusnak is lehetne fantáziája. De mindez nem szegi kedvét a csodálatunknak. Ez a mesevilág folytatódik a vendéglők választékában is. Ha nem ragaszkodunk a pincéres kiszolgáláshoz, akkor a büféket érdemes célba venni. Itt az egyszeri befizetett összegért végig lehet enni az étlapot - már aki képes rá. Mert a választék óriási. Megszámlálhatatlan ételfajta várja az éhezőt. Annyi a kaja, hogy ilyet még egy parasztlagziban sem látni. Japán, kínai, olasz, francia, spanyol konyhai specialitások, halételek, tészták és édességek csábítanak a falánkságra. Hát tény, hogy nem ezen a nyaraláson kell kezdeni a fogyókúrát.
Ha az ember a város főutcáját járja, azért csak elgondolkodik ezen a szemérmetlen lopáson, mellyel lekoppintották az itteniek a világ nevezetességeit. Az Eiffel torony mellett a párizsi operaház homlokzatát és a diadalívet csodálhatjuk, de van arrébb némi velencei Szent Márk téri hangulat a Dozse palota másolatával, a harangtoronnyal és a szálloda lagúnáin az éneklő gondolásokkal. De loptak egy darabot New Yorkból, Rómából és számtalan más helyről, hogy itt lehessen egy rakáson az egyiptomi piramissal és a középkori lovagvárral együtt minden. Fogadok, hogy sok amerikai azért nem kíváncsi Európára, mert itt kipipálhatja az öreg földrész látványosságait.
Velünk más a helyzet, mi a napfényért járunk ide. Márpedig abból van bőven, a kék égen egyetlen felhőt sem látni. Ez a megbízhatóan jó időjárás az egyik legnagyobb ajánlólevél a remek programok mellett. Mert másnap azért csak kifekszünk az uszoda hatalmas strandjára, ahol fehér bikinis felszolgáló lányok hordják körbe a jeges italokat. Szorgalmasan veszik fel a vendégek rendeléseit és már épp csodálattal adóznék teljesítményüknek, hogy fejben tudják tartani, melyik nyugágyhoz mit kell kivinni, mikor apró számozott fémzászlót kotornak elő, és a nyugágyra erősítik. A sorszámot figyelve már gyerekjáték, hogy az ital a megfelelő helyre kerüljön.
Ez a praktikusság csak egy alkalommal mondott csődöt. A Grand Canyon látogatását terveztük és a busz mellett döntöttünk, elvetve a bérautó vagy a repülő lehetőségét. Ez a szervezett kirándulás többszöri átszállást és idegölő várakozást eredményezett. A szálloda elől időben induló buszt csak csalinak szánhatták, mert a város szélén egy gyűjtőfogházra emlékeztető helyen összeterelték az utazni vágyókat és némi katonás eligazítás után járműre parancsolták a társaságot. Lassan kezdtük feledni a sérelmeket, különösen a Hoover Dam láttán. Ez a gát szinte egyedülálló látványosság. Mi már láttuk ezt 98-ban, de hát azóta volt némi változás a világban. Ma már csak egy katonai ellenőrző ponton átjutva lehet áthajtani a gáton, de ez a megoldás sem jelent teljes biztonságot. Márpedig szeptember 11. óta van miért félni az amerikaiaknak. Épül már az új híd, hogy jövőre megszűnhessen az átmenő forgalom a gáton. Mi több, az új hídról még csak látni sem lehet e nevezetességet, valószínűleg azért, hogy ne lassítsanak a járművek. A gát maga egy külön óra anyaga lenne, igazán érdemes utána nézni az Interneten. A számtalan furcsaság között leginkább az fogott meg, hogy a gát első halottja egy mérnök volt, aki a feltérképezés közben fulladt a Colorado folyóba, az utolsó halott pedig, 13 év után, a fia, aki lezuhant a mélybe a már elkészült gát átadása előtt.
De a gát csak egy állomás a Grand Canyonig. A busz robog tovább, de mit robog, idős néger pilótánk becsülettel tartja az előírt sebességet. Aztán egy újabb átszállás, mert földutakon kell menni, ahhoz meg ez a busz túl tiszta. Rázkódunk hát az újabb járművön, a kanyargós, poros földúton. A tájat a Joshua fák színesítik és némi aljnövényzet. Ezek a fák csak embermagasságúra nőnek, karvastagságú, görbe ágaikon alig található némi zöld. A hegyek kopárak, homok és kő mindenütt, víznek semmi nyoma. A poroszkáló tempó nem akar véget érni, dühödten kérdem a mellettem bóbiskoló nejemtől: - Hol van már az a rohadt gödör?
Aztán végre befutunk a végállomásra, de a Grand Canyonnak még semmi nyoma. Újabb buszra kell szállni, ez fog kivinni a végcélhoz. Megyünk tehát tovább, itt már semmi sincs, csak az asztalsimaságú táj. Buszból ki, és végre előbukkan a világhírű nevezetesség, mely nem hazudtolja meg önmagát. Ijesztő és fenséges és felfoghatatlan. Az ember kisétál a szakadék szélére és a lábai alatt, az elképesztő mélységben egy másik világot lát. Kanyargó folyóvölgyet, sziklákat, hegyeket, mindent. A világ megismétli önmagát 2000 méter mélységben. És itt csábít ez a látványosság, a szerényen csak égi sétának titulált patkó formájú üvegfolyosó, mely kinyúlik a szédítő mélység felé. Persze, hogy bevállaljuk azt a 35 dollárt egy ilyen sétáért. Csak az a bosszantó, hogy megint a biztonság! Átmegyünk az ellenőrző kapun, és miután gondosan elszedik csomagjainkat, és fényképezőgépünket, kisétálhatunk a filcpapucsban az üvegpadlóra. Ha lenézek, mintha egy álló repülőből bámulnám az alattam elterülő világot. Az üveglapok nem illeszkednek szorosan, tán a hőtágulás miatt, de akárhogy is vigyorog az ember, elég ijesztő ez a kis séta. Néhányan lábujjhegyen járnak, mintha attól könnyebbek lennének. Aztán már megyünk is tovább, mert vár ránk még egy átszállás és egy újabb látványosság, ahol egy keskeny ösvényen át lehet sétálni egy magányos sziklára. Itt ebédet is osztanak, és már az sem lep meg különösebben, hogy igazi rézbőrű indiántól vehetem át a kókuszos süteményt. Innen már visszafelé haladunk és mire újra a szállodánkhoz érünk a kilencedik járműről kászálódunk le.
Mi fért még az öt napba? Egy jó kis autó bemutató, az Imperial Palace-ban, ahol a kiállított kocsikat meg is lehet vásárolni. Az az ezüst színű Rolls Royce biztosan megérte volna, hiszen csak másfél milliót kértek érte. De ha valakinek jobban imponál a Starsky és Hutch Ford Grand Torino-ja, potom negyvenezerért megkaphatja.
Na és az elmaradhatatlan Las Vegasi show? „Az istennő visszatér” harangozta be a túlzásoktól mentes amerikai média Cher új műsorát. Hát ezt látni kell, gondoltuk. A Ceasar Palace kínálta a látványosságot, igaz, nem olcsón, de hányszor üldögél az ember a Colosseumban, világsztárok társaságában?! Persze telt ház van, és bizony nem meglepő, de az érettebb korosztály van túlsúlyban. De miért is lenne másként, mikor a művésznő 63 éves, negyvenöt év karrierrel a háta mögött. A nézők öltözete igencsak vegyes, nem sokan csomagoltak zakót a bőröndbe a színház kedvéért. A dübörgő zene elnyomja a nézőtéri zsivajt, és máris nyílik a hatalmas függöny, begördül a zenekar, már csak a művésznő hiányzik. Ő a magasból ereszkedik alá, csillogó neonkosárban, szikrázó, angyalszárnyú ruhakölteményben. Ez a légies flittercsoda láttatni engedi, hogy igen jól tartja magát. Hatalmas taps köszönti, mikor befejezi a számot. Cher kedvesen cseveg a nézőkkel, annyira spontán az egész, hajlamos vagyok azt hinni, meg sincs írva a szövege. Közvetlen és nagyon emberi, néhány vaskosabb kifejezésre is telik tőle, ebben a csillogó kosztümben, szóval megint láthatjuk, hogy nem a ruha teszi az embert. Aztán sorra jönnek a világlágerek, a hatalmas színpad pedig játszva birkózik a helyszínváltás követelményeivel. Vetített háttár, neonfüzérek, egy nagyvárosi utcarészlet, a táncosok karéja, és a művésznő, aki szinte percenként váltja a ruháit. Cher sosem táncolt a színpadon, az énekszámai közben, és ez most sincs másként. De bezzeg táncolnak helyette az első sorok nézői, akik önfeledten ugrálják végig az énekesnő számait. Felhangzik a legutóbbi világslágere is, dübörög a taps, de nincs ráadás. Már mehetünk is a ruhatárba, ahol a nézők átvehetik az előadás előtt elkobzott fényképezőgépeiket.
A „Peepshow” volt a másik látnivaló, melyből a főútvonalon, a futballpálya méretű fényújság percenként adott ízelítőt. Egy Playboy nyuszi villogtatta bájait, őt az agg laptulajdonos elsőszámú barátnőjeként ismeri a világ. Az előadás kezdete előtt háromszor figyelmeztetik a nézőket, hogy ne merészeljenek felvételt készíteni a produkcióról. Ma már tudom, hogy miért. Ha az emberek meglátják, hogy ennyiről van szó, tán be sem teszik a lábukat a színházba. Így bezzeg telt ház volt. De könyörgöm, miért kell a XXI. században, egy erotikus műsornak még mindig ott tartani, hogy egy eldobott melltartótól reméljék a sikert. A táncosnőkről tudni kell, hogy fantasztikus lábizomzattal és általában igen lapos felsőtesttel rendelkeznek. Ha ők ugrálnak félmeztelenül, az inkább egy iskolai tüdőszűrő alkalmával rendezett vetkőzés izgalmi szintjével rendelkezik. A műmellekkel meg az a baj, hogy nem igaziak. A főszereplő is megválik a melltartójától az előadás végén, de remekbe szabott melleihez annyi köze van, mint a protéziséhez. Az övé, mert kifizette, de más érdem e téren nem illeti.
Viszont a férfi táncosok fantasztikusak voltak! Nekik nem kellett vetkőzni, ők tudtak a teljesítményre koncentrálni. A főszereplő kisasszony meg sajnos nem tud sem énekelni sem táncolni. Ha a tánckar mozgásba lendül, valamelyikük gyengéden kivezeti a művésznőt, hogy ne legyen útban. Ugyanígy az énekszámoknál. Színészi teljesítményéből apró sikolyokra futja, mielőtt megszólal, erősen koncentrál, hogy el ne felejtse azt a három mondatot. De a Hefner barátnője, akiről már utcát is elneveztek Las Vegasban.
Öt nap igazán nem sok, mire kezdjük megszokni az egészet, már indulhatunk is haza. És megtanultuk, hogy a taxi olcsóbb arrafelé, mint a szállodai buszszolgáltatás.
A légi út ismét csodaszámba ment, hiszen negyedórával előbb landoltunk.
Kicsomagoláskor formás cédulát találtam a bőröndömben, melyben arról értesít az amerikai reptéri szolgálat, hogy biztonsági okokból átkutatták a bőröndömet. Az az üveg majonéz okozhatta a fejfájást nekik, amit a nejem vásárolt az ízléses csomagolás miatt. Itthon szerencsére minden rendben volt, így csak pár nap múlva, egy hivatalos figyelmeztetőből értesültünk arról, hogy gyermekünk egy hatalmas partival próbálta kompenzálni hiányunkat.
És persze megint ellent tudtunk állni a csábításnak, nem hagytunk százakat a játékmasinákban. Tudom, sok honfitársunk eldicsekedett már a szerencséjével, de vajon igazat mondtak-e? Mi rengeteg játékautomatát láttunk, de nagyon kevés üdvrivalgást hallottunk. Hogy őszinte legyek, egyet sem. Nem vagyok hülye, tudnom kell, hogy miből épülnek fel ezek a csodás szállodák. (2011)