Az a jó édes élet
Elképzelem, hogy vendégségben vagyok és a vasárnapi ebéd után, a villákat leeresztve beszélgetésbe merülünk. Illetve, csak merülnénk, mert mielőtt szóra nyitnám a szám, a háziasszony sziszegve hozzám fordul:
- Te idefigyelj, ha most megint a filmekről akarsz dumálni, esküszöm, én rád borítom a maradék levest!
Nincs mese, vállalnom kell az aranygaluskát a puplin ingemen, de muszáj feleleveníteni megint a mozi világát. Nevezetesen azt a kötődést, melyet az olasz filmek iránt érzek.
Kezdődött mindjárt a „Kenyér, szerelem,…” sorozattal. A cselekmény már rég feledésbe merült, de azt a varázslatos itáliai tájat nem tudja szürkíteni a múló idő sem. Vittorio De Sica snájdig csendőrként domborított Lollobrigida, majd Loren társaságában. Pergő nyelvvel csacsogtak az olasz hősök a vásznon, én meg, – apró kölyökként- csak csodálkoztam erősen ezen a számomra szokatlan, nagy, életigenlő szabadságon.
Aztán, a Nagy Kék Országút, egy újabb festői környezet, a tengerrel a főszerepben. A természet szépségei mellett szinte eltörpült a halászok mindennapos küzdelme a megélhetésért.
Majd a gimnáziumban az olasz nyelv, hogy még közelebb kerüljön hozzám ez a nyüzsgő, utcán élő, szabad szellemű, nagyszájú, handabandázó, de végtelenül tehetséges népség. És ha már elboldogultunk az il principio di settembre il tempo era molto bello mondatokkal, akkor lehetett fülelni a San Remo-i táncdalfesztivál számai alatt, vagy követni a világvevőn beúszó slágereket. Albano, Celentano, Caselli, Cinquetti, Morandi, Ranieri és a többiek olyan becsben voltak nálam, mint angol kortársaik. Ez a nemzedék már igazán nem a bel canto hagyományait vitte tovább a tánczenében. Ahogy Bobby Solo sem, akit mindenki csak az olasz Elvis Presleyként emlegetett. A dalszövegekben ugyan nem volt sok újítás, naná, hogy a szerelemről szóltak. Talán Cigliola Cinquetti lógott ki a sorból, aki arról szabadkozott híres slágerében, hogy túl fiatal még a szerelemhez. Ami azt illeti, ez a probléma azóta megnyugtatóan rendeződött.
A moziban meg az „Előzés”. De nem ám valamiféle vetített háttér előtt imitálta a sportkocsis száguldást a két főhős! Az olasz autópályán robogtunk Vittorio Gasmannal és Jean Louis Tringtignannal. Hogy közben a rendező könnyed kézzel felskiccelt két abszolút ellentétes karaktert a pergő cselekményben, azért az sem volt mellékes. Ebben a filmben is áradt az olasz tánczene, hogy minden együtt legyen egy emlékezetes mozihoz.
Fellini az Édes Élettel! Igen, ettől számítjuk a levakarhatatlan lesifotós elnevezését a Paparazzo-t. Hú, hogy lehetett borzongani a római felső tízezer léha életén! Hiszen értettem én, hogy az írói ambíciókat dédelgető főhős eladja a lelkét, feladja álmait, és elmerül a posványban, de azért ne feledjük azt a Trevi kutat sem, Anita Ekberggel. Egy ilyen nőért azért a férfiak vállalni szokták azt a posványt! Bár ami azt illeti, ez a dúskeblű svéd szőkeség nem a meghitt párkapcsolat, a csendes boldogság szimbóluma volt. Inkább valami jéghegyre hasonlított, megesküdtem volna, hogy a szökőkútba gyaloglása után lehűlt a Trevi kút vize. De igéző volt, titokzatos, megközelíthetetlen, bevehetetlen. Olyasféle, akit egyetlen férfinek sem sikerül megkapni. Vagy ha igen, akkor sem érezheti a diadal mámorát. Egy ilyen nő az örök bizonytalanságot jelenti, az ilyenhez csak verseket lehet írni, csak lángolni lehet érte, és ha felszökik miatta a lázunk, arra azért ne számítsunk, hogy majd hozza a priznicet.
Akkor inkább Claudia Cardinale, akinek mélybarna tekintetében nemcsak a szépség tükröződik, de az anyai melegség is. Őt Fellini másik remekében láthattuk, a Nyolc és félben. Szelídség, lágyság, kedvesség vegyült sugárzó szépségével. A Cartouche sztárja is ő volt, Belmondo oldalán, egy álompáros, abban a kalandos, szomorkás végű mesében. Láthattuk a Rocco-ban, Visconti filmjében, hihető volt, mint munkásfeleség, na ilyesmit tényleg nem lehetett volna elképzelni Anita Ekbergről. Ekberg csak egy fényjelenség volt, egyetlen alkalommal ragyogott fel, aztán eltűnt, mint egy titokzatos csillag, hogy évtizedekig beszéljenek róla.
Claudia a Párducban, majd később a Volt egyszer egy vadnyugatban (azzal a frankó Morricone zenével) dobogtatta a férfiszíveket, de számos más filmben is csodálhattuk tehetségét, és szívfájdítóan tökéletes alakját. Micsoda bőség volt ezekben az években! Sophia Loren, Gina Lollobrigida, Stefania Sandrelli, Virna Lisi, Silvana Mangano, Monica Vitti, Mariangela Melato, Ornella Muti, Alida Valli, Maria Grazia Bucella – volt tehát választék szép és tehetséges sztárokból.
De a női mozilátogatóknak is volt kiért epekedni. És itt eltűnt a különbség az olaszok és a franciák között, hiszen Delon, Belmondo és Mastroianni számtalanszor szerepeltek közös produkciókban. De Nino Manfredi, Alberto Sordi, Franco Nero, Ugo Tognazzi vagy Gian Maria Volonte neve is jól csengett akkoriban.
A rendezők listája is igen imponáló! Fellini mellett Dino Risi, Bertolucci, Comencini, Vittori de Sica, Monicelli, Campanile és a többiek versenyeztek a figyelemért.
Te jó ég, ez a kis emlékezés lassan már olyan, mint egy osztálynévsor. De egyre tódulnak a nevek, hogy hozzájuk kötődhessen az a rengeteg élmény, amit kaptunk a moziban.
Fellini néhány filmje a csúcsokat ostromolta, máskor azonban nem adott többet egy tisztességes iparos munkánál. De a megmérettetés az értékek javára billen. Hiszen örökérvényű érzéseket, hangulatokat, emberi reakciókat tudott közvetíteni kortól, nemtől, időtől és politikai helyzettől függetlenül. A gyermeki kiszolgáltatottság, a kamaszos vágyak, a felnőtt ember útkereső bizonytalansága köszönt vissza a vászonról, és mindez élvezhető cselekménnyel, remek képsorokkal, elképesztő portrékkal, a csodás Nino Rota zenével. Tán az Oscar díjas Amarcord –nál volt a legerősebb a rendező és a nézők kapcsolata. Micsoda szerencse, hogy nem hallgatott producerére, aki le akarta beszélni erről a művészi kitérőről.
De Anita Ekberget se hagyjuk vízben, térjünk egy kicsit vissza hozzá. Szegény nemrég halt meg, 83 évesen, hol másutt, mint Itáliában, választott hazájában, egykori ragyogása színhelyén. De az a néhány perc, ott az éjszakai szökőkútban elég volt ahhoz, hogy ne felejtse el a világ.
A kút is zarándokhely lett, valamirevaló turista nem hagyhatja úgy maga mögött Rómát, hogy ne lássa ezt a különlegességet. Huszonévesen én is eljutottam erre a térre. Elsőre azon álmélkodtam, hogy egy aránylag egyszerű, dísztelen épület végéhez ragasztották ezt a barokkos tobzódású vízi csodát. Ragyogó napfényben, bámészkodók százai között próbáltam magam elé idézni a film jelenetét. Nem sok sikerrel. A turisták zajos, tülekedő tömege úgy lepte el a szökőkút kőpárkányát és a teret, mint rágcsálók a pékséget. A szobrok között kölykök ugrándoztak, damilra kötött mágneseket dobáltak a vízbe. A medence alján végighúzott eszközzel zabrálták a turisták vízbe dobott apróit. A zsivajgó tömegből senki nem vette a bátorságot, hogy belegázoljon a vízbe, megismételve Anita Ekberg mutatványát.
Pedig meleg volt, sőt inkább hőség. De nem az áhítat tartotta a tömeget a parton, hanem inkább az a szorgalmasan járőröző rendőr.
Gondoltam, este visszajövök, akkor tán jobban működne a szellemidézés.
De aztán lemondtam róla. Minek? Anita Ekberg már úgysem lenne ott!
Így aztán inkább moziba mentem.
Elképzelem, hogy vendégségben vagyok és a vasárnapi ebéd után, a villákat leeresztve beszélgetésbe merülünk. Illetve, csak merülnénk, mert mielőtt szóra nyitnám a szám, a háziasszony sziszegve hozzám fordul:
- Te idefigyelj, ha most megint a filmekről akarsz dumálni, esküszöm, én rád borítom a maradék levest!
Nincs mese, vállalnom kell az aranygaluskát a puplin ingemen, de muszáj feleleveníteni megint a mozi világát. Nevezetesen azt a kötődést, melyet az olasz filmek iránt érzek.
Kezdődött mindjárt a „Kenyér, szerelem,…” sorozattal. A cselekmény már rég feledésbe merült, de azt a varázslatos itáliai tájat nem tudja szürkíteni a múló idő sem. Vittorio De Sica snájdig csendőrként domborított Lollobrigida, majd Loren társaságában. Pergő nyelvvel csacsogtak az olasz hősök a vásznon, én meg, – apró kölyökként- csak csodálkoztam erősen ezen a számomra szokatlan, nagy, életigenlő szabadságon.
Aztán, a Nagy Kék Országút, egy újabb festői környezet, a tengerrel a főszerepben. A természet szépségei mellett szinte eltörpült a halászok mindennapos küzdelme a megélhetésért.
Majd a gimnáziumban az olasz nyelv, hogy még közelebb kerüljön hozzám ez a nyüzsgő, utcán élő, szabad szellemű, nagyszájú, handabandázó, de végtelenül tehetséges népség. És ha már elboldogultunk az il principio di settembre il tempo era molto bello mondatokkal, akkor lehetett fülelni a San Remo-i táncdalfesztivál számai alatt, vagy követni a világvevőn beúszó slágereket. Albano, Celentano, Caselli, Cinquetti, Morandi, Ranieri és a többiek olyan becsben voltak nálam, mint angol kortársaik. Ez a nemzedék már igazán nem a bel canto hagyományait vitte tovább a tánczenében. Ahogy Bobby Solo sem, akit mindenki csak az olasz Elvis Presleyként emlegetett. A dalszövegekben ugyan nem volt sok újítás, naná, hogy a szerelemről szóltak. Talán Cigliola Cinquetti lógott ki a sorból, aki arról szabadkozott híres slágerében, hogy túl fiatal még a szerelemhez. Ami azt illeti, ez a probléma azóta megnyugtatóan rendeződött.
A moziban meg az „Előzés”. De nem ám valamiféle vetített háttér előtt imitálta a sportkocsis száguldást a két főhős! Az olasz autópályán robogtunk Vittorio Gasmannal és Jean Louis Tringtignannal. Hogy közben a rendező könnyed kézzel felskiccelt két abszolút ellentétes karaktert a pergő cselekményben, azért az sem volt mellékes. Ebben a filmben is áradt az olasz tánczene, hogy minden együtt legyen egy emlékezetes mozihoz.
Fellini az Édes Élettel! Igen, ettől számítjuk a levakarhatatlan lesifotós elnevezését a Paparazzo-t. Hú, hogy lehetett borzongani a római felső tízezer léha életén! Hiszen értettem én, hogy az írói ambíciókat dédelgető főhős eladja a lelkét, feladja álmait, és elmerül a posványban, de azért ne feledjük azt a Trevi kutat sem, Anita Ekberggel. Egy ilyen nőért azért a férfiak vállalni szokták azt a posványt! Bár ami azt illeti, ez a dúskeblű svéd szőkeség nem a meghitt párkapcsolat, a csendes boldogság szimbóluma volt. Inkább valami jéghegyre hasonlított, megesküdtem volna, hogy a szökőkútba gyaloglása után lehűlt a Trevi kút vize. De igéző volt, titokzatos, megközelíthetetlen, bevehetetlen. Olyasféle, akit egyetlen férfinek sem sikerül megkapni. Vagy ha igen, akkor sem érezheti a diadal mámorát. Egy ilyen nő az örök bizonytalanságot jelenti, az ilyenhez csak verseket lehet írni, csak lángolni lehet érte, és ha felszökik miatta a lázunk, arra azért ne számítsunk, hogy majd hozza a priznicet.
Akkor inkább Claudia Cardinale, akinek mélybarna tekintetében nemcsak a szépség tükröződik, de az anyai melegség is. Őt Fellini másik remekében láthattuk, a Nyolc és félben. Szelídség, lágyság, kedvesség vegyült sugárzó szépségével. A Cartouche sztárja is ő volt, Belmondo oldalán, egy álompáros, abban a kalandos, szomorkás végű mesében. Láthattuk a Rocco-ban, Visconti filmjében, hihető volt, mint munkásfeleség, na ilyesmit tényleg nem lehetett volna elképzelni Anita Ekbergről. Ekberg csak egy fényjelenség volt, egyetlen alkalommal ragyogott fel, aztán eltűnt, mint egy titokzatos csillag, hogy évtizedekig beszéljenek róla.
Claudia a Párducban, majd később a Volt egyszer egy vadnyugatban (azzal a frankó Morricone zenével) dobogtatta a férfiszíveket, de számos más filmben is csodálhattuk tehetségét, és szívfájdítóan tökéletes alakját. Micsoda bőség volt ezekben az években! Sophia Loren, Gina Lollobrigida, Stefania Sandrelli, Virna Lisi, Silvana Mangano, Monica Vitti, Mariangela Melato, Ornella Muti, Alida Valli, Maria Grazia Bucella – volt tehát választék szép és tehetséges sztárokból.
De a női mozilátogatóknak is volt kiért epekedni. És itt eltűnt a különbség az olaszok és a franciák között, hiszen Delon, Belmondo és Mastroianni számtalanszor szerepeltek közös produkciókban. De Nino Manfredi, Alberto Sordi, Franco Nero, Ugo Tognazzi vagy Gian Maria Volonte neve is jól csengett akkoriban.
A rendezők listája is igen imponáló! Fellini mellett Dino Risi, Bertolucci, Comencini, Vittori de Sica, Monicelli, Campanile és a többiek versenyeztek a figyelemért.
Te jó ég, ez a kis emlékezés lassan már olyan, mint egy osztálynévsor. De egyre tódulnak a nevek, hogy hozzájuk kötődhessen az a rengeteg élmény, amit kaptunk a moziban.
Fellini néhány filmje a csúcsokat ostromolta, máskor azonban nem adott többet egy tisztességes iparos munkánál. De a megmérettetés az értékek javára billen. Hiszen örökérvényű érzéseket, hangulatokat, emberi reakciókat tudott közvetíteni kortól, nemtől, időtől és politikai helyzettől függetlenül. A gyermeki kiszolgáltatottság, a kamaszos vágyak, a felnőtt ember útkereső bizonytalansága köszönt vissza a vászonról, és mindez élvezhető cselekménnyel, remek képsorokkal, elképesztő portrékkal, a csodás Nino Rota zenével. Tán az Oscar díjas Amarcord –nál volt a legerősebb a rendező és a nézők kapcsolata. Micsoda szerencse, hogy nem hallgatott producerére, aki le akarta beszélni erről a művészi kitérőről.
De Anita Ekberget se hagyjuk vízben, térjünk egy kicsit vissza hozzá. Szegény nemrég halt meg, 83 évesen, hol másutt, mint Itáliában, választott hazájában, egykori ragyogása színhelyén. De az a néhány perc, ott az éjszakai szökőkútban elég volt ahhoz, hogy ne felejtse el a világ.
A kút is zarándokhely lett, valamirevaló turista nem hagyhatja úgy maga mögött Rómát, hogy ne lássa ezt a különlegességet. Huszonévesen én is eljutottam erre a térre. Elsőre azon álmélkodtam, hogy egy aránylag egyszerű, dísztelen épület végéhez ragasztották ezt a barokkos tobzódású vízi csodát. Ragyogó napfényben, bámészkodók százai között próbáltam magam elé idézni a film jelenetét. Nem sok sikerrel. A turisták zajos, tülekedő tömege úgy lepte el a szökőkút kőpárkányát és a teret, mint rágcsálók a pékséget. A szobrok között kölykök ugrándoztak, damilra kötött mágneseket dobáltak a vízbe. A medence alján végighúzott eszközzel zabrálták a turisták vízbe dobott apróit. A zsivajgó tömegből senki nem vette a bátorságot, hogy belegázoljon a vízbe, megismételve Anita Ekberg mutatványát.
Pedig meleg volt, sőt inkább hőség. De nem az áhítat tartotta a tömeget a parton, hanem inkább az a szorgalmasan járőröző rendőr.
Gondoltam, este visszajövök, akkor tán jobban működne a szellemidézés.
De aztán lemondtam róla. Minek? Anita Ekberg már úgysem lenne ott!
Így aztán inkább moziba mentem.