Hangok a kertből
Az öregnek a vége felé már úgy reszketett a keze, kilötyögtetett mindent. Gizi néni akkor magára vállalta előbb az itatást, majd az etetést is. Imre bácsi nem volt hálás beteg. Haragudott a világra ezért a nyavalyáért, mely ágyhoz kötötte. Megérezte, hogy nem fog többé talpra állni. Gonosz lett, követelőző. Visszaélt a halálra ítéltek jogaival. Az öregasszony már hiába kereste a párnán ziháló arcban a megszokott vonásokat. De ápolta a férjét beletörődve, mint akinek nincs más választása. Különösen az éjszakák voltak nehezek. Imre vízért szalasztotta, borogatást kért, újabb gyógyszereket követelt, vagy csak hangosan sóhajtozott, hogy képtelenség volt tőle aludni.
Decemberre komolyra fordult a dolog. Rohamkocsi vitte az öreget a kórházba, igaz, néhány nap után hazaengedték. De a következő alkalommal, amikor a mentők a kerti ösvényen távolodtak a hordággyal a jármű felé, Gizibe belehasított a bizonyosság, hogy Imre nem tér többet vissza.
Az öreg három napig lebegett élet-halál között, az asszony szinte mindig mellette volt. Egy szerdai délutánon kiegyenesedtek a monitor vonalai, a végtelenbe futó párhuzamosokat sípszó kísérte. Gizi dermedten bámulta a műszert, végre feltűnt egy ápolónő, majd néhány orvos sietett a kórterembe. Erőtlenül a falnak dőlt, hirtelen úgy érezte nincs köze ehhez az egészhez. Egy ápolónő karjánál fogva terelte ki a váróba, később itt közölték vele a hírt, ami már nem volt újság számára.
A temetésen nagyon kevesen voltak, még a régi kollégák sem hoztak annyi áldozatot, hogy elkéredzkedtek volna a munkából a zsémbes öreg miatt. Csupán néhány kötelességtudó ismerős nyilvánított részvétet. Úgy tűnt, ők sem az elhunyt, inkább az özvegy miatt vannak itt. Egy terhes fiatalasszony hogyléte iránt érdeklődött, néhány suta mondatot váltottak, de már nem tudná felidézni a beszélgetést. Lányuk sem jött haza külföldről, a telefonba pityeregett egy kicsit, míg hajtogatta, hogy képtelen ekkora áldozatot vállalni, kisgyerekkel, férj nélkül.
Gizi kicsit sírt a szertartás alatt, mert tudta, ezt várják tőle, de inkább ijedt volt, mint szomorú. Hazavillamosozott a temetőből, belépett a kis lakásba, és valósággal beleborzongott a csendbe. Nem hallatszott az ismerős zihálás a hálószoba felöl, nem kavarta fel a csendet a szaggatott köhögés és nem hangzottak el rekedt parancsolgatások sem. Állt a tökéletes csendben és nem tudta, mitévő legyen. Különös feszültséget érzett ettől a szabadságtól. Hirtelen belévillant, hogy egész élete során most van először egyedül. A gyerekkor a fél tucat testvérrel, a korai házasságban a férj, majd a kislány. És a jövő-menő rokonság, akik aztán szép lassan kikoptak a képből. A szomszédok meg sorra elmaradoztak, mert Imrét lehetetlen volt elviselni. A nagylány a tengeren túl, a testvérek már mind a temetőben.
Idegen lett a lakás ettől a változástól. Tett-vett a konyhában, de aztán eszébe jutott, hogy senki sem várja el tőle, hogy meleg étel legyen az asztalon. Nem tudott mit kezdeni magával. Megdöbbenve vette észre, hogy az idő nem akar múlni.
A következő hetek alatt lelassult minden. A minden parancsszóra ugró, fürge asszony nem létezett többé. Gizi néha órákig ült a fotelben, mozdulatlanul. Fáradtan engedte le kezéből a megkezdett könyvet, a gyatra tévéműsorokra nem tudott figyelmet erőltetni. A hírek sem érdekelték már, mint azelőtt. A világ a lakás falain kívül rekedt. Egyre több időt töltött az ágyban, egyre fáradékonyabb lett. A nappalok összefolytak, a dátumok elvesztették jelentőségüket. A kötelességtudat azonban még dolgozott benne. Elcsoszogott a boltba, fizette a számláit, megpróbálta rendben tartani a lakást. De érezte, hogy hamarosan erre sem lesz ereje.
Azon a tavaszi délelőttön nyüszítést hallott a kert felől. Hosszú percekig feküdt még az ágyban, remélte, hogy hamarosan megszűnik ez a furcsa zaj. De az apró vakkantások csak nem maradtak abba. Talpra állította a kíváncsiság. Pongyolát kerített és kiment a házból. Hamarosan rálelt a zaj forrására. Egy kiskutya rázogatta a fejét keservesen, megpróbált kiszabadulni a madzag fogságából, mellyel a kerítéshez kötözték. Gizit átjárta a felháborodás: miféle gazemberek bánnak így egy védtelen jószággal? Kiszabadította a kis, zsömleszínű jószágot, aki hálásan ugrálta körül. Gizi gyengéden simogatta a kiskutya selymes szőrét. Majd ölbe vette és bevitte a konyhába. A jószág élvezettel falta a tegnapi vacsora maradékát. Giziben forrt a méreg a gaztett miatt és elhatározta, hogy alaposan leteremti azt, aki jelentkezik az állatért. – Meg sem érdemelné, hogy visszakapja ezt a tündéri jószágot! - gyönyörködött a mancsait nyalogató, jóllakott kölyökkutyában. Lexikont kerített és hamar kiderítette, hogy egy kis labrador kölyköt sodort útjába a véletlen. A kutyus már összegömgölyödve aludt a sebtében odakészített törölközőn.
Gizi éjszaka zajokra ébredt. Azonnal felpattant az ágyból, csakúgy, mint régen. Eltelt egy kis idő, míg rájött, hogy másféle hangok ezek, mint amiknek korábban engedelmeskedett. A kiskutya kért figyelmet, akit tegnap már el is keresztelt. Toncsi lett a neve, mert a kutyus feltétel nélküli ragaszkodása egy volt udvarlójára emlékeztette. Gizi megpróbálta csitítani a kutyát, de csak addig volt eredményes, amíg simogatta a jószágot. Ha távolodni próbált, a kutya újra nyüszíteni kezdett. Végül megadta magát, és az ágya mellé helyezte a törölközőt. Lelógó keze a kutya hátán pihent, nem volt túl kényelmes ez a póz, mégis valamiféle elégedettséggel aludt el.
Gizi életébe visszaköltözött a rendszeresség, melyben a jószág került a középpontba. Nagy buzgalommal pátyolgatta a kis jövevényt, és már csak miatta is naponta kétszer elhagyta a házat. Ezeken a sétákon vette észre, hogy a kutya húzza a hátsó lábát. Eljutottak egy állatorvoshoz is, aki megnyugtatta, hogy inkább szépséghiba ez a dolog, bár a kutya sosem fogja kinőni. Gizi szeretete meghatványozódott a kis jószág iránt. Könyveket vásárolt, és már nem került erőfeszítésébe, hogy órákig olvasson a kutyatartás fortélyairól. És nem tartotta többé hóbortos öregasszonynak magát azért, mert hangosan beszél. Elvégre volt kihez szólni. Esténként, ha leült a tévé elé, a kutya felugrott mellé a fotelba, hozzásimult és kis fejét Gizi lábán nyugtatva békésen szundikált. Az asszony ilyenkor megbékült a világgal, és míg simogatta a jószágot, átjárta a csendes boldogság.
Felhőtlen örömén csak időnként futott át némi aggodalom, hogy valaki jelentkezik majd a kutyáért. De a múló napok egyre magabiztosabbá tették. Nem, ő már nem mond le erről a jószágról, ők összetartoznak.
A ház előtt jármű lassított. A kocsiból egy fiatalasszony leste Gizi néni kertjét. A kutya épp egy labdát hozott vissza a szájában, de nem akart tőle megválni, Gizi nevetve korholta. Ez a nevetés felidézte azokat a napokat, amikor Gizi néni annyit vigyázott rá. Csodálatos idők voltak azok, bárcsak az ő gyerekének is lenne ilyen védőangyala. A fiatalasszony hatalmas pocakján nyugtatta kezeit, míg elégedetten szemlélte a látványt. Férje, a volán mögül felé fordult.
- És soha nem fogod megmondani neki?
- Nem. Tudom, milyen öntudatos, még a végén felajánlaná, hogy kifizeti a kutya árát. Vagy zokon venné, hogy beleavatkozunk az életébe. Pedig igazán nem került sokba, csak egy kis sérült jószág volt az alomból.
Az öregnek a vége felé már úgy reszketett a keze, kilötyögtetett mindent. Gizi néni akkor magára vállalta előbb az itatást, majd az etetést is. Imre bácsi nem volt hálás beteg. Haragudott a világra ezért a nyavalyáért, mely ágyhoz kötötte. Megérezte, hogy nem fog többé talpra állni. Gonosz lett, követelőző. Visszaélt a halálra ítéltek jogaival. Az öregasszony már hiába kereste a párnán ziháló arcban a megszokott vonásokat. De ápolta a férjét beletörődve, mint akinek nincs más választása. Különösen az éjszakák voltak nehezek. Imre vízért szalasztotta, borogatást kért, újabb gyógyszereket követelt, vagy csak hangosan sóhajtozott, hogy képtelenség volt tőle aludni.
Decemberre komolyra fordult a dolog. Rohamkocsi vitte az öreget a kórházba, igaz, néhány nap után hazaengedték. De a következő alkalommal, amikor a mentők a kerti ösvényen távolodtak a hordággyal a jármű felé, Gizibe belehasított a bizonyosság, hogy Imre nem tér többet vissza.
Az öreg három napig lebegett élet-halál között, az asszony szinte mindig mellette volt. Egy szerdai délutánon kiegyenesedtek a monitor vonalai, a végtelenbe futó párhuzamosokat sípszó kísérte. Gizi dermedten bámulta a műszert, végre feltűnt egy ápolónő, majd néhány orvos sietett a kórterembe. Erőtlenül a falnak dőlt, hirtelen úgy érezte nincs köze ehhez az egészhez. Egy ápolónő karjánál fogva terelte ki a váróba, később itt közölték vele a hírt, ami már nem volt újság számára.
A temetésen nagyon kevesen voltak, még a régi kollégák sem hoztak annyi áldozatot, hogy elkéredzkedtek volna a munkából a zsémbes öreg miatt. Csupán néhány kötelességtudó ismerős nyilvánított részvétet. Úgy tűnt, ők sem az elhunyt, inkább az özvegy miatt vannak itt. Egy terhes fiatalasszony hogyléte iránt érdeklődött, néhány suta mondatot váltottak, de már nem tudná felidézni a beszélgetést. Lányuk sem jött haza külföldről, a telefonba pityeregett egy kicsit, míg hajtogatta, hogy képtelen ekkora áldozatot vállalni, kisgyerekkel, férj nélkül.
Gizi kicsit sírt a szertartás alatt, mert tudta, ezt várják tőle, de inkább ijedt volt, mint szomorú. Hazavillamosozott a temetőből, belépett a kis lakásba, és valósággal beleborzongott a csendbe. Nem hallatszott az ismerős zihálás a hálószoba felöl, nem kavarta fel a csendet a szaggatott köhögés és nem hangzottak el rekedt parancsolgatások sem. Állt a tökéletes csendben és nem tudta, mitévő legyen. Különös feszültséget érzett ettől a szabadságtól. Hirtelen belévillant, hogy egész élete során most van először egyedül. A gyerekkor a fél tucat testvérrel, a korai házasságban a férj, majd a kislány. És a jövő-menő rokonság, akik aztán szép lassan kikoptak a képből. A szomszédok meg sorra elmaradoztak, mert Imrét lehetetlen volt elviselni. A nagylány a tengeren túl, a testvérek már mind a temetőben.
Idegen lett a lakás ettől a változástól. Tett-vett a konyhában, de aztán eszébe jutott, hogy senki sem várja el tőle, hogy meleg étel legyen az asztalon. Nem tudott mit kezdeni magával. Megdöbbenve vette észre, hogy az idő nem akar múlni.
A következő hetek alatt lelassult minden. A minden parancsszóra ugró, fürge asszony nem létezett többé. Gizi néha órákig ült a fotelben, mozdulatlanul. Fáradtan engedte le kezéből a megkezdett könyvet, a gyatra tévéműsorokra nem tudott figyelmet erőltetni. A hírek sem érdekelték már, mint azelőtt. A világ a lakás falain kívül rekedt. Egyre több időt töltött az ágyban, egyre fáradékonyabb lett. A nappalok összefolytak, a dátumok elvesztették jelentőségüket. A kötelességtudat azonban még dolgozott benne. Elcsoszogott a boltba, fizette a számláit, megpróbálta rendben tartani a lakást. De érezte, hogy hamarosan erre sem lesz ereje.
Azon a tavaszi délelőttön nyüszítést hallott a kert felől. Hosszú percekig feküdt még az ágyban, remélte, hogy hamarosan megszűnik ez a furcsa zaj. De az apró vakkantások csak nem maradtak abba. Talpra állította a kíváncsiság. Pongyolát kerített és kiment a házból. Hamarosan rálelt a zaj forrására. Egy kiskutya rázogatta a fejét keservesen, megpróbált kiszabadulni a madzag fogságából, mellyel a kerítéshez kötözték. Gizit átjárta a felháborodás: miféle gazemberek bánnak így egy védtelen jószággal? Kiszabadította a kis, zsömleszínű jószágot, aki hálásan ugrálta körül. Gizi gyengéden simogatta a kiskutya selymes szőrét. Majd ölbe vette és bevitte a konyhába. A jószág élvezettel falta a tegnapi vacsora maradékát. Giziben forrt a méreg a gaztett miatt és elhatározta, hogy alaposan leteremti azt, aki jelentkezik az állatért. – Meg sem érdemelné, hogy visszakapja ezt a tündéri jószágot! - gyönyörködött a mancsait nyalogató, jóllakott kölyökkutyában. Lexikont kerített és hamar kiderítette, hogy egy kis labrador kölyköt sodort útjába a véletlen. A kutyus már összegömgölyödve aludt a sebtében odakészített törölközőn.
Gizi éjszaka zajokra ébredt. Azonnal felpattant az ágyból, csakúgy, mint régen. Eltelt egy kis idő, míg rájött, hogy másféle hangok ezek, mint amiknek korábban engedelmeskedett. A kiskutya kért figyelmet, akit tegnap már el is keresztelt. Toncsi lett a neve, mert a kutyus feltétel nélküli ragaszkodása egy volt udvarlójára emlékeztette. Gizi megpróbálta csitítani a kutyát, de csak addig volt eredményes, amíg simogatta a jószágot. Ha távolodni próbált, a kutya újra nyüszíteni kezdett. Végül megadta magát, és az ágya mellé helyezte a törölközőt. Lelógó keze a kutya hátán pihent, nem volt túl kényelmes ez a póz, mégis valamiféle elégedettséggel aludt el.
Gizi életébe visszaköltözött a rendszeresség, melyben a jószág került a középpontba. Nagy buzgalommal pátyolgatta a kis jövevényt, és már csak miatta is naponta kétszer elhagyta a házat. Ezeken a sétákon vette észre, hogy a kutya húzza a hátsó lábát. Eljutottak egy állatorvoshoz is, aki megnyugtatta, hogy inkább szépséghiba ez a dolog, bár a kutya sosem fogja kinőni. Gizi szeretete meghatványozódott a kis jószág iránt. Könyveket vásárolt, és már nem került erőfeszítésébe, hogy órákig olvasson a kutyatartás fortélyairól. És nem tartotta többé hóbortos öregasszonynak magát azért, mert hangosan beszél. Elvégre volt kihez szólni. Esténként, ha leült a tévé elé, a kutya felugrott mellé a fotelba, hozzásimult és kis fejét Gizi lábán nyugtatva békésen szundikált. Az asszony ilyenkor megbékült a világgal, és míg simogatta a jószágot, átjárta a csendes boldogság.
Felhőtlen örömén csak időnként futott át némi aggodalom, hogy valaki jelentkezik majd a kutyáért. De a múló napok egyre magabiztosabbá tették. Nem, ő már nem mond le erről a jószágról, ők összetartoznak.
A ház előtt jármű lassított. A kocsiból egy fiatalasszony leste Gizi néni kertjét. A kutya épp egy labdát hozott vissza a szájában, de nem akart tőle megválni, Gizi nevetve korholta. Ez a nevetés felidézte azokat a napokat, amikor Gizi néni annyit vigyázott rá. Csodálatos idők voltak azok, bárcsak az ő gyerekének is lenne ilyen védőangyala. A fiatalasszony hatalmas pocakján nyugtatta kezeit, míg elégedetten szemlélte a látványt. Férje, a volán mögül felé fordult.
- És soha nem fogod megmondani neki?
- Nem. Tudom, milyen öntudatos, még a végén felajánlaná, hogy kifizeti a kutya árát. Vagy zokon venné, hogy beleavatkozunk az életébe. Pedig igazán nem került sokba, csak egy kis sérült jószág volt az alomból.