Víz van babám!
Városunkban járt a magyar vízilabda válogatott! Nem lebecsülendő dolog ez, főleg ha tudjuk, hogy a fiúk sikert sikerre halmoztak az utóbbi világversenyeken. A Vancouver Aquatic Centre adott otthont a június 4-i eseménynek, és hadd szögezzem le az elején, hogy gyanúm szerint az uszoda tervezője nemigen láthatott még olyan sportágat, ahol labdával, két kapura játszadoznak a vízben. Mert úszni, valamint torony és műugrálni még csak lehet ebben a létesítményben, de a vízilabda meccs az már komoly fejtörést okoz a szervezőknek. Tologathatják a medence oldalfalait, ami még csak hagyján. De a suta tervezés miatt a nézők egyetlen oldalon, az egyik kapu mögül kénytelenek nézni a játékot. Köztudott, hogy ennél rosszabb hely már nincs egy sportlétesítményben, illetve csak akkor, ha az előcsarnokban maradunk. És ezúttal a nézőszám is próbára tette az uszoda befogadóképességét. Mert nem kell ugye mondani, hogy telt ház volt, ami ha minden igaz, 1500 főt jelent. És igencsak szép számmal, mi magyarok! Nemzetiszínű zászlókkal, trikókkal, sapkákkal, síppal, dobbal, bár ami azt illeti, nádi hegedűt nem láttam. És nemcsak a sportág szerelmesi tették tiszteletüket. Olyanok is megjelentek, akik eddig úgy hitték, hogy azért vízilabda a sportág neve, mert egy vízzel teli labdával játsszák. Ők azért jöttek, mert a magyar siker ízével akartak ismerkedni. A dörzsöltebbek egy órával a kezdés előtt érkeztek, mert tudták, hogy akkor csak a himnuszok elhangzása idején kell állniuk. Apropó, himnusz! Már előre ízlelgettem magamban az élményt, hogy milyen is lesz az, mikor a színházunk egyik kedves fiatal hölgytagja elénekli majd a himnuszunkat. De ebből nem lett semmi. Helyette felhangzott valami zene, amely ugyan erősen emlékeztetett a Himnuszra, de inkább afféle zanzásított változatnak tűnt. Igaz, a kanadaiak se jártak jobban. Ott is mintha nagyobb sebességre kapcsolták volna a zeneszámot. Lehet, hogy az idővel akartak spórolni a rendezők, hiszen előtte olyan szépen (és hosszan) szónokolt az a hölgy, akinek a szavaiból nem sokat lehetett érteni egy ilyesfajta uszodai akusztikában. Ami pedig a himnuszt illeti, utólag megtudtam, hogy valóban tervezték az éneklést és ennek megfelelően kanadai részről is az énekelt változat jöhetett volna szóba. De miután Kanada kétnyelvű ország, így valamiféle paragrafus előírja, hogy ha angolul éneklik, akkor franciául is el kell hangozzék a himnusz. És miután erre a bravúrra nem akadt jelentkező, így maradtak a zenés változatnál. Mindig tanul az ember!
Na de a meccsről! Nem akarok itt a sporttudósító szerepkörében tetszelegni, aki ilyesfajta beszámolóra számít, az böngéssze át a Népsport megfelelő oldalait az Interneten. Én csak azt mondhatom, hogy a frász jött rám, amikor 2:0–ra elhúzott a kanadai csapat. Te jó ég, ebből megint zakó lesz- szörnyülködtem, mert a fiúk kikaptak az első meccsükön is az USA-ban. Tudom, az átállás, meg az időeltolódás, meg a nemzetközi helyzet, de kinek hiányzik az, hogy a kanadai ismerőseim azzal hencegjenek nekem, hogy már a vízben is ők az urak. Üvöltött is szépen a lelátó balszéle, lobogtak a kanadai zászlók, sok honfitársam meg komolyan latolgatni kezdte, hogy nevet változtat és elfelejt magyarul. De aztán szerencsére feltámadtak a fiúk. És a jelek szerint az erőnléti edzések is meghozták a hasznukat. Ráadásul a kapufa is velünk volt, és amíg olyan kapusok tapossák a vizet, aki hárítani tudnak egy büntetődobást, addig nem lehet okunk panaszra. Vízilabdázó ismerősöm tudni vélte, hogy a felkészülésnek ebben a szakaszában inkább az erőnléten van a hangsúly és nem a játékon. Hát, a fene tudja! Én nagy megelégedettséggel vettem tudomásul, hogy a fiúk azért tudnak úgy passzolni egymásnak, hogy – a szakmai zsargon szerint - megszárad a levegőben a labda.
13:9 lett a végeredmény, amit a magyar tábor eufórikus hangulatban ünnepelt. Már bocsánatot kérek, hol van ilyenkor a befogadó ország iránt táplált hála és tisztelet? Hogy hol? Azt a hoki meccsekre, Sidney Crosby góljaira tartogatjuk. Mert így van ez rendjén!
A mérkőzés után Kemény Dénes szövetségi kapitány mértéktartóan nyilatkozott és inkább a javítanivalókat vette sorra az öndicséret helyett. Persze mindezt nem a kanadai tévé adásaiban tette, hiszen ott nem ismernek efféle sportágat. A riporterek érdeklődése kimerül a gyephoki, a krikett, meg a lacrosse pályák környékén. De az Internet korában azért szerencsére mindenhová eljutnak a hírek. Az is például, hogy Victóriában megint megmutatták a fiúk, (12:7) Felkészülési időszak ide, vagy oda, azért nagyon jó érzés, hogy emelt fejjel lehet emlegetni ezt a túrát. Hadd döngessük végre mi is a mellünket, elvégre nem túl gyakran adódik alkalom ilyesmire. De most legalább elmondhatjuk magunkról, hogy kis ország, de vízi (labda) nagyhatalom vagyunk!
(2011)
Városunkban járt a magyar vízilabda válogatott! Nem lebecsülendő dolog ez, főleg ha tudjuk, hogy a fiúk sikert sikerre halmoztak az utóbbi világversenyeken. A Vancouver Aquatic Centre adott otthont a június 4-i eseménynek, és hadd szögezzem le az elején, hogy gyanúm szerint az uszoda tervezője nemigen láthatott még olyan sportágat, ahol labdával, két kapura játszadoznak a vízben. Mert úszni, valamint torony és műugrálni még csak lehet ebben a létesítményben, de a vízilabda meccs az már komoly fejtörést okoz a szervezőknek. Tologathatják a medence oldalfalait, ami még csak hagyján. De a suta tervezés miatt a nézők egyetlen oldalon, az egyik kapu mögül kénytelenek nézni a játékot. Köztudott, hogy ennél rosszabb hely már nincs egy sportlétesítményben, illetve csak akkor, ha az előcsarnokban maradunk. És ezúttal a nézőszám is próbára tette az uszoda befogadóképességét. Mert nem kell ugye mondani, hogy telt ház volt, ami ha minden igaz, 1500 főt jelent. És igencsak szép számmal, mi magyarok! Nemzetiszínű zászlókkal, trikókkal, sapkákkal, síppal, dobbal, bár ami azt illeti, nádi hegedűt nem láttam. És nemcsak a sportág szerelmesi tették tiszteletüket. Olyanok is megjelentek, akik eddig úgy hitték, hogy azért vízilabda a sportág neve, mert egy vízzel teli labdával játsszák. Ők azért jöttek, mert a magyar siker ízével akartak ismerkedni. A dörzsöltebbek egy órával a kezdés előtt érkeztek, mert tudták, hogy akkor csak a himnuszok elhangzása idején kell állniuk. Apropó, himnusz! Már előre ízlelgettem magamban az élményt, hogy milyen is lesz az, mikor a színházunk egyik kedves fiatal hölgytagja elénekli majd a himnuszunkat. De ebből nem lett semmi. Helyette felhangzott valami zene, amely ugyan erősen emlékeztetett a Himnuszra, de inkább afféle zanzásított változatnak tűnt. Igaz, a kanadaiak se jártak jobban. Ott is mintha nagyobb sebességre kapcsolták volna a zeneszámot. Lehet, hogy az idővel akartak spórolni a rendezők, hiszen előtte olyan szépen (és hosszan) szónokolt az a hölgy, akinek a szavaiból nem sokat lehetett érteni egy ilyesfajta uszodai akusztikában. Ami pedig a himnuszt illeti, utólag megtudtam, hogy valóban tervezték az éneklést és ennek megfelelően kanadai részről is az énekelt változat jöhetett volna szóba. De miután Kanada kétnyelvű ország, így valamiféle paragrafus előírja, hogy ha angolul éneklik, akkor franciául is el kell hangozzék a himnusz. És miután erre a bravúrra nem akadt jelentkező, így maradtak a zenés változatnál. Mindig tanul az ember!
Na de a meccsről! Nem akarok itt a sporttudósító szerepkörében tetszelegni, aki ilyesfajta beszámolóra számít, az böngéssze át a Népsport megfelelő oldalait az Interneten. Én csak azt mondhatom, hogy a frász jött rám, amikor 2:0–ra elhúzott a kanadai csapat. Te jó ég, ebből megint zakó lesz- szörnyülködtem, mert a fiúk kikaptak az első meccsükön is az USA-ban. Tudom, az átállás, meg az időeltolódás, meg a nemzetközi helyzet, de kinek hiányzik az, hogy a kanadai ismerőseim azzal hencegjenek nekem, hogy már a vízben is ők az urak. Üvöltött is szépen a lelátó balszéle, lobogtak a kanadai zászlók, sok honfitársam meg komolyan latolgatni kezdte, hogy nevet változtat és elfelejt magyarul. De aztán szerencsére feltámadtak a fiúk. És a jelek szerint az erőnléti edzések is meghozták a hasznukat. Ráadásul a kapufa is velünk volt, és amíg olyan kapusok tapossák a vizet, aki hárítani tudnak egy büntetődobást, addig nem lehet okunk panaszra. Vízilabdázó ismerősöm tudni vélte, hogy a felkészülésnek ebben a szakaszában inkább az erőnléten van a hangsúly és nem a játékon. Hát, a fene tudja! Én nagy megelégedettséggel vettem tudomásul, hogy a fiúk azért tudnak úgy passzolni egymásnak, hogy – a szakmai zsargon szerint - megszárad a levegőben a labda.
13:9 lett a végeredmény, amit a magyar tábor eufórikus hangulatban ünnepelt. Már bocsánatot kérek, hol van ilyenkor a befogadó ország iránt táplált hála és tisztelet? Hogy hol? Azt a hoki meccsekre, Sidney Crosby góljaira tartogatjuk. Mert így van ez rendjén!
A mérkőzés után Kemény Dénes szövetségi kapitány mértéktartóan nyilatkozott és inkább a javítanivalókat vette sorra az öndicséret helyett. Persze mindezt nem a kanadai tévé adásaiban tette, hiszen ott nem ismernek efféle sportágat. A riporterek érdeklődése kimerül a gyephoki, a krikett, meg a lacrosse pályák környékén. De az Internet korában azért szerencsére mindenhová eljutnak a hírek. Az is például, hogy Victóriában megint megmutatták a fiúk, (12:7) Felkészülési időszak ide, vagy oda, azért nagyon jó érzés, hogy emelt fejjel lehet emlegetni ezt a túrát. Hadd döngessük végre mi is a mellünket, elvégre nem túl gyakran adódik alkalom ilyesmire. De most legalább elmondhatjuk magunkról, hogy kis ország, de vízi (labda) nagyhatalom vagyunk!
(2011)