Néhány album
Az asszony nagyot sóhajtott, mielőtt nyújtózkodni kezdett a polcon sorakozó albumokért. Kettesével emelte le a színes fedelű fényképtartókat, a szoba közepére gyalogolt velük, majd elhelyezte a vaskos köteteket a szőnyegpadlón. Kicsit neheztelt magára a hanyagságáért, hogy nem számozta meg annak idején a borítókat, így most fogalma sem volt, milyen sorrendet kövessen. Találomra ütötte fel az egyik kötetet, melyben a gondosan beragasztott képek egy hajdani nyaralást idéztek. A görög városka nevezetességei azonban csak háttérként szolgáltak a családtagok pózaihoz. A nő némi nosztalgiával szemlélte fürdőruhás alakját, arca keserű grimaszra rándult. Eszébe jutott a napi gyötrődés, melynek árán próbálja őrizni karcsúságát. A képeken feltűnt a volt férj is, a második, aki mintha már tudta volna közelgő végzetét, megadóan mosolygott széthízott arcával a kamerába. A másik lapon a szülők, anyja merev tekintettel szemez a lencsével, ősz hajkoronája és csontkeretes szemüvege tanárnői szigort sejtet. Alaposan rá is játszott erre a tudálékos kinézetre, gyakran terjedelmes körmondatokra ragadtatta magát, melyek értelmét azonban ő maga sem tudta kihámozni. Mellette apus, gyámoltalanul, félénken hunyorítva, szegényen látszik, hogy mindig, mindenkitől félt. De leginkább a feleségétől. Tán ez a félelme, a riadt nyúlszíve vitte el. Pedig hogy kímélte magát az izgalmaktól. A feleségére is mindent ráhagyott, képes volt egy délután háromszor is belekezdeni az öltözködésbe, az asszony parancsainak engedelmeskedve, aki hol elküldte őt a tanácsi ügyintézőhöz, hol meggondolta magát, majd ismét meneszteni akarta. Apu bólogatott, készségesen útnak indult, majd visszafordult az ajtóban, aztán megint és megint. Mindenkinek szófogadóan engedelmeskedett, a halálnak sem tudott nemet mondani. Hatvan évet sem élt. Ez a másik kép, itt Anyu már özvegyen, az önsajnálattól duplájára hízva, de a telt vonások sem enyhítik a mártír arckifejezést.
Ezen a másik nyaralás, a balatoni, és Editék, akikkel már rég nem tartja a kapcsolatot. Nem először tapasztalja, hogy a válás nemcsak a férj, de néhány baráti házaspár elvesztésével is jár.
Ebben a kötetben néhány gyerekkori képe, rémes, hogy miket aggattak egy kisgyerekre annak idején. Ezekről az évekről alig maradt emléke, de a játszótéri ácsorgásokat a hófehér, habos ruhácskáiban sosem fogja elfelejteni. Néhány osztálykép az általánosból, néha nem is reméli, hogy megtalálja önmagát a sok egyforma, műmosollyal vigyorgó gyerek között.
Ezen az oldalon a nagyképű Imre bácsi, aki Kanadából küldözgeti túlszínezett fényképeit. Ki kéne már dobni valamennyit, valahogy nem illik egy tisztességes családi albumba ez a sok nagyzolós fénykép. Imre bácsi a hatalmas kanadai háza mellett, Imre bácsi a hatalmas kanadai kocsija mellett, Imre bácsi a hatalmas kanadai felesége mellett. Tán kétszer volt Pesten 56 óta, első ízben házassági tanúként, a hetvenes években. Nászajándékba egy lámpát hozott, amit nem lehetett használni, mert odakinn más feszültséggel működnek az elektromos dolgok. Imre bácsi boldogan fürdött a nyugati vendégeknek kijáró hódolatban, és bár nem vitte sokra odakinn, de azért beképzelt volt, tudálékos, és végtelenül lekezelő. Azt hitte, hogy a rágógumi megfelel borravaló gyanánt, mint annak idején az üveggyöngy a bennszülötteknél. A fényárban úszó főváros esti panorámájára csak legyintett, inkább rohant a vendéglőbe, ahol egybe terelte a cigányzenészeket egy Polaroid felvétel kedvéért. Amíg a kis masina ügyesen kiadta a képet, addig Imre bácsi a terem közepén álldogált, gépét magasra tartva, azt figyelve, hogy ki nézi őt. Az asztalához közeledő pincértől teli szájjal, ízes tájszólásával, harsányan tudakolta, hogy van-e kanadai whiskyjük, merthogy a felesége csak azt issza. Minden elhangzó mondatába valahogy belepréselte Kanadát. Még jó, hogy nem vette elő a kanadai útlevelét. A pincér játszotta az alázatost, hajbókolt, majd hamarosan feltűnt a kívánt itallal, mert mit ad Isten, volt kanadai whiskyjük, vagy a pincérnek volt annyi emberismerete, hogy tudja, ehhez az asztalhoz büntetlenül hozhat ki bármiféle whiskyt. Imre bácsi bánatosan rendezte a számlát, mert az erős kanadai dollárnál még erősebb volt a zsugorisága. Ezen a képen Rosie, a feleség is látható, ő egy szót sem tudott magyarul, így aztán zavart mosollyal fogadta a rokonok ajnározását. Tartózkodása csak a vendéglői asztaloknál engedett fel. Hatalmasakat evett, ha beültek egy étterembe, perceken belül számtalan zsírfolt hirdette selyemblúzán a magyar konyha iránti vonzalmát. De míg az ételek szívélyes fogadtatásra találtak nála, addig az őslakókkal szemben nemigen tudott felengedni. A gyógyfürdői látogatás során, fürdőruhájában csak a medencébe vezető lépcsőig merészkedett, és csupán lábáztatás lett a dologból. Bár vágyakozva nézte a hívogató vizet, de semmiképp el nem engedte volna retiküljét, melyet két kézzel szorongatott hatalmas keble előtt.
Erről az esküvőről nem is maradt fénykép, pedig ez volt az első, az igazi. Szépek voltak, fiatalok, Balázs is olyan izgalmas volt, hosszú hajjal, karcsún, magasan, szálfaegyenesen. Ő is üde volt, hamvas, tiszta és ártatlan. A templomi esküvőn ott volt az egész osztály, minden barátnője, nem csoda, fél év sem telt el az érettségije óta. De az esküvőről nem őriz képeket. Négy évet sem voltak együtt, keserű marakodásba torkollt a válásuk. Akkor már a csöpp gyermek elhelyezéséért is harcolni kellett, mert furcsa módon, kezdetben az apának ítélte a bíróság. Biztosan azért, mert nyílt titok volt már, hogy ő lépett félre. Összejött az egyik kollégájával, aki nem volt olyan élhetetlen, mint ez a markáns, jó kinézetű, de élhetetlen balfácán.
Itt van néhány kép a gyerekről is. Kedves kis apróság, nem nehéz szeretni, nem sok gond volt vele. Már ő is felnőtt nő, okos, értelmes asszony, de valahogy annyira más, mint képzelte. Biztos az apja vére.
Most egy másik albumot nyitott ki. A beragasztott képek mellett sebtében becsúsztatott fotók dagasztották az oldalakat. Lapozás közben néhány a földre csúszott. Gyűrött, kissé halvány fényképet emelt fel, akaratlanul is elmosolyodott. A kép Vivienről készült, a hároméves kislány teli szájjal nevet a kamerába. Fogai fehérségét az a csodálatos, fénylő fekete bőre hangsúlyozza. A szomszédban laktak, egy afrikai gyermek, a pestlőrinci lakótelepen. Az anyja magyar volt, de mintha ez mellékes lett volna, a gyermek fenntartás nélkül örökölte apja bőrszínét, fejformáját, termetét. Az egész lakótelep csodájára járt. Ők véletlenül ismerkedtek össze, haraggal indult a kapcsolat, mert az a nyúlánk néger férfi elviselhetetlen hangerővel bömböltette a magnóját. Rázörögtek és a legnagyobb meglepetésükre, a veszekedés helyett egy udvarias, rossz magyarsággal előadott bocsánatkérés lett a dologból. Nem lehetett haragudni erre a jámbor fiúra, aki magával hozta a lakótelepre a nigériai ősök zeneszeretetét. Gyors barátság kerekedett köztük, a gyerekek éppen egyidősek voltak. Közös programokat terveztek, ilyenkor Vivien mamája inkább az ő férjével tartott, jólesett neki, hogy végre nem az odahaza használt francia-magyar keveréknyelven kell megértetnie magát. Balázs kedvenc témái voltak soron, irodalom, zene, filmek és más haszontalanságok, és amíg a tanítónő az ő férje mellett bandukolt, szinte észrevétlenül fogták kézen a lányát, a szembejövők családnak vélhették őket.
Vivien az apjába csimpaszkodott, mellettük ő gyalogolt. Nem is a férfi társasága miatt, mert keverék mondatait csak nagy nehézségek árán sikerült megfejteni. A néger kislány az ő kezét is fogta, a szembejövők ámulva nézték őt, a fehér anyukát, ezzel a csokoládészínű gyerekkel. Lelkét büszkeség járta át, korábban soha nem tapasztalt izgalmat érzett ettől a váratlanul rászakadó népszerűségtől. Hangos megjegyzésekkel dicsérték a kislányt, mások rosszallóan morogtak a néger férjre pillantva. De a figyelem volt fontos, amely, mint egy váratlan ajándék, különlegessé tette az efféle napokat.
Ez a kapcsolat rég megszűnt, Vivien is felnőtt nő már, de az emlék, még mindig jólesően kényezteti.
Az asszony türelmetlenül tolta arrébb a képeket. Mit is keres valójában? Lassan elfeledkezik arról, hogy az érettségi találkozó miatt vállalkozott erre a bogarászásra. Ez lesz a harmincadik, úristen, még kimondani is borzasztó. Szombaton találkozik a volt osztálytársaival, biztos mindegyik fényképeket fog szétteregetni a férjekről, gyerekekről. Na meg szóba fog kerülni, hogy ki mire jutott. Ebben a megmérettetésben úgyis alul marad. Amíg a volt osztálytársak között újságírók, külkeresek, sikeres üzletasszonyok vannak, addig ő nem egyéb, mint egy vidéki háziasszony a harmadik férj mellett. Igaz, ő maga döntött arról, hogy otthagyja a fővárost, feladja a munkáját, és a természetre cseréli a nagyvárosi nyüzsgést. Akkor olyan jópofa ötletnek tűnt ez, romantikusnak, olyasvalaminek, mint mikor nagy írók vonulnak ki a világból, hogy csak az alkotásra koncentráljanak. De ő nem alkotott semmit, neki ez a remeteélet végtelen unalmat és értelmetlenséget tartogatott. Ekkor jött az ötlet az anyaságról. Nem várhat a lányára, amíg végre nagymama lesz, gyerekre van szüksége, hogy újra hasznosnak érezze magát. De fiút akart, mindenképpen fiút. Terhessége idején, amikor a magzat már megmozdult és érezte az apró rúgásokat, mérget vett volna rá, hogy ilyet lánygyerekek nem művelnek. Biztos fiú, biztos fiú – hajtogatta, és amikor világra hozta a lányát, becsapottnak érezte magát.
Fiút akart tehát, de nem valami átlagos gyereket. Képzelete egyre őrizte a Vivien mellett érzett büszkeséget, így tudta, csak egy fekete bőrű kisfiú adhatja meg újra az anyaság értelmét. Férjével nem volt nehéz elfogadtatni az ötletet. Helmuth nem volt vak, láthatta, hogy nejének szüksége van az elfoglaltságra, mert az unalom már kikezdte kapcsolatukat.
Az osztrák férj jó alibi volt arra, hogy ne a magyar gyámhatóságokhoz kelljen fordulni. Ők biztos akadályt gördítettek volna az örökbefogadás elé, egyszerűbb volt a harmadik világban próbálkozni. Persze ott másfajta nehézségek adódtak, így évekig tartó bürokratikus színjáték kezdődött. Ha az ügyintézés döcögni látszott, az adott erőt, hogy a legjobb barátnője is el tudta intézni az örökbefogadást. Neki is sötétbőrű volt a fogadott gyereke, nem kell tehát majd kevesebbnek érezze magát, ha végre átveheti a kiválasztott apróságot.
Birendrát egy nemzetközi gyámhatóság ajánlotta nekik, először fényképen láthatták az olajos bőrű kisfiút, majd egy személyes találkozásra is sor került. Svájci közvetítéssel került Európába az ázsiai csöppség, egy berni árvaházban várt az örökbefogadó szülőkre. Az első találkozásukkor már hozzábújt a kisfiú, és bár ő csalódást érzett az enyhén kreol bőrszín miatt, már nem volt szíve nemet mondani. Három év telt el az első találkozásuk óta, már szinte feladták, mikor végre megjött az értesítés, hogy elhozhatják a kicsit.
A második találkozáskor csak fokozódott a csalódása, mert Birendra öt évesen egy kis cigánypurdéhoz hasonlított leginkább. Ezzel ugyan nem lehet majd korzózni, gondolta keserűen, de már nem volt visszaút. Átvették a gyereket, aki az anyanyelvén kívül csak az otthonban hallott franciát értette. Keserves küzdelemben teltek a hónapok, a kicsi valósággal megvadult a rázúduló magyar-német nyelvi Bábeltől. Durva volt és kezelhetetlen, érzelmi hullámzásaival, kiszámíthatatlanságával őrültbe kergette a környezetét. Az egyik percben hozzábújt és simogatott, a következő pillanatban ütött és rúgkapált. Esténként több órás hisztérikus sírások előzték meg az elalvást. Aztán jöttek a váratlan rosszullétek. Ájulások, görcsös rángatózások, láz és étvágytalanság. Az orvosok megállapították a kicsinél az epilepsziát. Az asszony már rég feladta volna, de nem volt visszaút. Meg aztán, a környezetével sem lehetne elhitetni, hogy egy gyereket csak úgy visszaad, mint egy hibás árút. Maradt hát a kényszerű anyaság, ami szinte összeroppantja, már ő is orvosi segítségre szorul. Pszichológust látogat, marékszámra szedi a gyógyszereket.
Az albumok közt térdelve, hosszasan elgondolkodik helyzetén. Most kicsit jobban ráér erre, mert a gyermek napköziben van. Igaz, nemsokára indulhat érte, aztán kezdődhet a napi küzdelem. Ha majd az érettségi találkozón faggatni kezdik, nem is fog szót ejteni erről az újabb anyaságról.
A gyerekről már készült néhány kép, de nem azokat fogja mutogatni. Majd elővesz néhányat arról a párizsi nyaralásról.
Az asszony nagyot sóhajtott, mielőtt nyújtózkodni kezdett a polcon sorakozó albumokért. Kettesével emelte le a színes fedelű fényképtartókat, a szoba közepére gyalogolt velük, majd elhelyezte a vaskos köteteket a szőnyegpadlón. Kicsit neheztelt magára a hanyagságáért, hogy nem számozta meg annak idején a borítókat, így most fogalma sem volt, milyen sorrendet kövessen. Találomra ütötte fel az egyik kötetet, melyben a gondosan beragasztott képek egy hajdani nyaralást idéztek. A görög városka nevezetességei azonban csak háttérként szolgáltak a családtagok pózaihoz. A nő némi nosztalgiával szemlélte fürdőruhás alakját, arca keserű grimaszra rándult. Eszébe jutott a napi gyötrődés, melynek árán próbálja őrizni karcsúságát. A képeken feltűnt a volt férj is, a második, aki mintha már tudta volna közelgő végzetét, megadóan mosolygott széthízott arcával a kamerába. A másik lapon a szülők, anyja merev tekintettel szemez a lencsével, ősz hajkoronája és csontkeretes szemüvege tanárnői szigort sejtet. Alaposan rá is játszott erre a tudálékos kinézetre, gyakran terjedelmes körmondatokra ragadtatta magát, melyek értelmét azonban ő maga sem tudta kihámozni. Mellette apus, gyámoltalanul, félénken hunyorítva, szegényen látszik, hogy mindig, mindenkitől félt. De leginkább a feleségétől. Tán ez a félelme, a riadt nyúlszíve vitte el. Pedig hogy kímélte magát az izgalmaktól. A feleségére is mindent ráhagyott, képes volt egy délután háromszor is belekezdeni az öltözködésbe, az asszony parancsainak engedelmeskedve, aki hol elküldte őt a tanácsi ügyintézőhöz, hol meggondolta magát, majd ismét meneszteni akarta. Apu bólogatott, készségesen útnak indult, majd visszafordult az ajtóban, aztán megint és megint. Mindenkinek szófogadóan engedelmeskedett, a halálnak sem tudott nemet mondani. Hatvan évet sem élt. Ez a másik kép, itt Anyu már özvegyen, az önsajnálattól duplájára hízva, de a telt vonások sem enyhítik a mártír arckifejezést.
Ezen a másik nyaralás, a balatoni, és Editék, akikkel már rég nem tartja a kapcsolatot. Nem először tapasztalja, hogy a válás nemcsak a férj, de néhány baráti házaspár elvesztésével is jár.
Ebben a kötetben néhány gyerekkori képe, rémes, hogy miket aggattak egy kisgyerekre annak idején. Ezekről az évekről alig maradt emléke, de a játszótéri ácsorgásokat a hófehér, habos ruhácskáiban sosem fogja elfelejteni. Néhány osztálykép az általánosból, néha nem is reméli, hogy megtalálja önmagát a sok egyforma, műmosollyal vigyorgó gyerek között.
Ezen az oldalon a nagyképű Imre bácsi, aki Kanadából küldözgeti túlszínezett fényképeit. Ki kéne már dobni valamennyit, valahogy nem illik egy tisztességes családi albumba ez a sok nagyzolós fénykép. Imre bácsi a hatalmas kanadai háza mellett, Imre bácsi a hatalmas kanadai kocsija mellett, Imre bácsi a hatalmas kanadai felesége mellett. Tán kétszer volt Pesten 56 óta, első ízben házassági tanúként, a hetvenes években. Nászajándékba egy lámpát hozott, amit nem lehetett használni, mert odakinn más feszültséggel működnek az elektromos dolgok. Imre bácsi boldogan fürdött a nyugati vendégeknek kijáró hódolatban, és bár nem vitte sokra odakinn, de azért beképzelt volt, tudálékos, és végtelenül lekezelő. Azt hitte, hogy a rágógumi megfelel borravaló gyanánt, mint annak idején az üveggyöngy a bennszülötteknél. A fényárban úszó főváros esti panorámájára csak legyintett, inkább rohant a vendéglőbe, ahol egybe terelte a cigányzenészeket egy Polaroid felvétel kedvéért. Amíg a kis masina ügyesen kiadta a képet, addig Imre bácsi a terem közepén álldogált, gépét magasra tartva, azt figyelve, hogy ki nézi őt. Az asztalához közeledő pincértől teli szájjal, ízes tájszólásával, harsányan tudakolta, hogy van-e kanadai whiskyjük, merthogy a felesége csak azt issza. Minden elhangzó mondatába valahogy belepréselte Kanadát. Még jó, hogy nem vette elő a kanadai útlevelét. A pincér játszotta az alázatost, hajbókolt, majd hamarosan feltűnt a kívánt itallal, mert mit ad Isten, volt kanadai whiskyjük, vagy a pincérnek volt annyi emberismerete, hogy tudja, ehhez az asztalhoz büntetlenül hozhat ki bármiféle whiskyt. Imre bácsi bánatosan rendezte a számlát, mert az erős kanadai dollárnál még erősebb volt a zsugorisága. Ezen a képen Rosie, a feleség is látható, ő egy szót sem tudott magyarul, így aztán zavart mosollyal fogadta a rokonok ajnározását. Tartózkodása csak a vendéglői asztaloknál engedett fel. Hatalmasakat evett, ha beültek egy étterembe, perceken belül számtalan zsírfolt hirdette selyemblúzán a magyar konyha iránti vonzalmát. De míg az ételek szívélyes fogadtatásra találtak nála, addig az őslakókkal szemben nemigen tudott felengedni. A gyógyfürdői látogatás során, fürdőruhájában csak a medencébe vezető lépcsőig merészkedett, és csupán lábáztatás lett a dologból. Bár vágyakozva nézte a hívogató vizet, de semmiképp el nem engedte volna retiküljét, melyet két kézzel szorongatott hatalmas keble előtt.
Erről az esküvőről nem is maradt fénykép, pedig ez volt az első, az igazi. Szépek voltak, fiatalok, Balázs is olyan izgalmas volt, hosszú hajjal, karcsún, magasan, szálfaegyenesen. Ő is üde volt, hamvas, tiszta és ártatlan. A templomi esküvőn ott volt az egész osztály, minden barátnője, nem csoda, fél év sem telt el az érettségije óta. De az esküvőről nem őriz képeket. Négy évet sem voltak együtt, keserű marakodásba torkollt a válásuk. Akkor már a csöpp gyermek elhelyezéséért is harcolni kellett, mert furcsa módon, kezdetben az apának ítélte a bíróság. Biztosan azért, mert nyílt titok volt már, hogy ő lépett félre. Összejött az egyik kollégájával, aki nem volt olyan élhetetlen, mint ez a markáns, jó kinézetű, de élhetetlen balfácán.
Itt van néhány kép a gyerekről is. Kedves kis apróság, nem nehéz szeretni, nem sok gond volt vele. Már ő is felnőtt nő, okos, értelmes asszony, de valahogy annyira más, mint képzelte. Biztos az apja vére.
Most egy másik albumot nyitott ki. A beragasztott képek mellett sebtében becsúsztatott fotók dagasztották az oldalakat. Lapozás közben néhány a földre csúszott. Gyűrött, kissé halvány fényképet emelt fel, akaratlanul is elmosolyodott. A kép Vivienről készült, a hároméves kislány teli szájjal nevet a kamerába. Fogai fehérségét az a csodálatos, fénylő fekete bőre hangsúlyozza. A szomszédban laktak, egy afrikai gyermek, a pestlőrinci lakótelepen. Az anyja magyar volt, de mintha ez mellékes lett volna, a gyermek fenntartás nélkül örökölte apja bőrszínét, fejformáját, termetét. Az egész lakótelep csodájára járt. Ők véletlenül ismerkedtek össze, haraggal indult a kapcsolat, mert az a nyúlánk néger férfi elviselhetetlen hangerővel bömböltette a magnóját. Rázörögtek és a legnagyobb meglepetésükre, a veszekedés helyett egy udvarias, rossz magyarsággal előadott bocsánatkérés lett a dologból. Nem lehetett haragudni erre a jámbor fiúra, aki magával hozta a lakótelepre a nigériai ősök zeneszeretetét. Gyors barátság kerekedett köztük, a gyerekek éppen egyidősek voltak. Közös programokat terveztek, ilyenkor Vivien mamája inkább az ő férjével tartott, jólesett neki, hogy végre nem az odahaza használt francia-magyar keveréknyelven kell megértetnie magát. Balázs kedvenc témái voltak soron, irodalom, zene, filmek és más haszontalanságok, és amíg a tanítónő az ő férje mellett bandukolt, szinte észrevétlenül fogták kézen a lányát, a szembejövők családnak vélhették őket.
Vivien az apjába csimpaszkodott, mellettük ő gyalogolt. Nem is a férfi társasága miatt, mert keverék mondatait csak nagy nehézségek árán sikerült megfejteni. A néger kislány az ő kezét is fogta, a szembejövők ámulva nézték őt, a fehér anyukát, ezzel a csokoládészínű gyerekkel. Lelkét büszkeség járta át, korábban soha nem tapasztalt izgalmat érzett ettől a váratlanul rászakadó népszerűségtől. Hangos megjegyzésekkel dicsérték a kislányt, mások rosszallóan morogtak a néger férjre pillantva. De a figyelem volt fontos, amely, mint egy váratlan ajándék, különlegessé tette az efféle napokat.
Ez a kapcsolat rég megszűnt, Vivien is felnőtt nő már, de az emlék, még mindig jólesően kényezteti.
Az asszony türelmetlenül tolta arrébb a képeket. Mit is keres valójában? Lassan elfeledkezik arról, hogy az érettségi találkozó miatt vállalkozott erre a bogarászásra. Ez lesz a harmincadik, úristen, még kimondani is borzasztó. Szombaton találkozik a volt osztálytársaival, biztos mindegyik fényképeket fog szétteregetni a férjekről, gyerekekről. Na meg szóba fog kerülni, hogy ki mire jutott. Ebben a megmérettetésben úgyis alul marad. Amíg a volt osztálytársak között újságírók, külkeresek, sikeres üzletasszonyok vannak, addig ő nem egyéb, mint egy vidéki háziasszony a harmadik férj mellett. Igaz, ő maga döntött arról, hogy otthagyja a fővárost, feladja a munkáját, és a természetre cseréli a nagyvárosi nyüzsgést. Akkor olyan jópofa ötletnek tűnt ez, romantikusnak, olyasvalaminek, mint mikor nagy írók vonulnak ki a világból, hogy csak az alkotásra koncentráljanak. De ő nem alkotott semmit, neki ez a remeteélet végtelen unalmat és értelmetlenséget tartogatott. Ekkor jött az ötlet az anyaságról. Nem várhat a lányára, amíg végre nagymama lesz, gyerekre van szüksége, hogy újra hasznosnak érezze magát. De fiút akart, mindenképpen fiút. Terhessége idején, amikor a magzat már megmozdult és érezte az apró rúgásokat, mérget vett volna rá, hogy ilyet lánygyerekek nem művelnek. Biztos fiú, biztos fiú – hajtogatta, és amikor világra hozta a lányát, becsapottnak érezte magát.
Fiút akart tehát, de nem valami átlagos gyereket. Képzelete egyre őrizte a Vivien mellett érzett büszkeséget, így tudta, csak egy fekete bőrű kisfiú adhatja meg újra az anyaság értelmét. Férjével nem volt nehéz elfogadtatni az ötletet. Helmuth nem volt vak, láthatta, hogy nejének szüksége van az elfoglaltságra, mert az unalom már kikezdte kapcsolatukat.
Az osztrák férj jó alibi volt arra, hogy ne a magyar gyámhatóságokhoz kelljen fordulni. Ők biztos akadályt gördítettek volna az örökbefogadás elé, egyszerűbb volt a harmadik világban próbálkozni. Persze ott másfajta nehézségek adódtak, így évekig tartó bürokratikus színjáték kezdődött. Ha az ügyintézés döcögni látszott, az adott erőt, hogy a legjobb barátnője is el tudta intézni az örökbefogadást. Neki is sötétbőrű volt a fogadott gyereke, nem kell tehát majd kevesebbnek érezze magát, ha végre átveheti a kiválasztott apróságot.
Birendrát egy nemzetközi gyámhatóság ajánlotta nekik, először fényképen láthatták az olajos bőrű kisfiút, majd egy személyes találkozásra is sor került. Svájci közvetítéssel került Európába az ázsiai csöppség, egy berni árvaházban várt az örökbefogadó szülőkre. Az első találkozásukkor már hozzábújt a kisfiú, és bár ő csalódást érzett az enyhén kreol bőrszín miatt, már nem volt szíve nemet mondani. Három év telt el az első találkozásuk óta, már szinte feladták, mikor végre megjött az értesítés, hogy elhozhatják a kicsit.
A második találkozáskor csak fokozódott a csalódása, mert Birendra öt évesen egy kis cigánypurdéhoz hasonlított leginkább. Ezzel ugyan nem lehet majd korzózni, gondolta keserűen, de már nem volt visszaút. Átvették a gyereket, aki az anyanyelvén kívül csak az otthonban hallott franciát értette. Keserves küzdelemben teltek a hónapok, a kicsi valósággal megvadult a rázúduló magyar-német nyelvi Bábeltől. Durva volt és kezelhetetlen, érzelmi hullámzásaival, kiszámíthatatlanságával őrültbe kergette a környezetét. Az egyik percben hozzábújt és simogatott, a következő pillanatban ütött és rúgkapált. Esténként több órás hisztérikus sírások előzték meg az elalvást. Aztán jöttek a váratlan rosszullétek. Ájulások, görcsös rángatózások, láz és étvágytalanság. Az orvosok megállapították a kicsinél az epilepsziát. Az asszony már rég feladta volna, de nem volt visszaút. Meg aztán, a környezetével sem lehetne elhitetni, hogy egy gyereket csak úgy visszaad, mint egy hibás árút. Maradt hát a kényszerű anyaság, ami szinte összeroppantja, már ő is orvosi segítségre szorul. Pszichológust látogat, marékszámra szedi a gyógyszereket.
Az albumok közt térdelve, hosszasan elgondolkodik helyzetén. Most kicsit jobban ráér erre, mert a gyermek napköziben van. Igaz, nemsokára indulhat érte, aztán kezdődhet a napi küzdelem. Ha majd az érettségi találkozón faggatni kezdik, nem is fog szót ejteni erről az újabb anyaságról.
A gyerekről már készült néhány kép, de nem azokat fogja mutogatni. Majd elővesz néhányat arról a párizsi nyaralásról.