Floridáról - férfiasan
Apropó, honnan is kaphatta nevét ez az állam? Jelent egyáltalán valamit ez a szó? Biztosan, bár gyaníthatóan nem Flór Ida múlt századi nőmozgalmi aktivista nevét kívánták megörökíteni a névadók. A megoldást a spanyol nyelvben kell keresni, miszerint a virágok földjéről van szó.
Ja, és hogy miért Florida van terítéken? Mert jó sorsom odavetett idén áprilisban. Családi vakációra készültünk ismét, nejemmel és nagyfiammal, az újrafelfedezés izgalmával, hiszen jártunk már arrafelé, majd egy évtizeddel korábban.
Vancouverből ez a repülőút sajnos nem oldható meg átszállás nélkül. Így aztán bizony rámegy vagy fél nap, mire odaér az ember. Éppen annyi idő, hogy úgy érezzük, most már megszenvedtünk a jó időért. Mert mondanom sem kell, hogy a mi városunk esővel búcsúztatott. A reptéren meg a szokásos macera, igaz, ezt már az amerikai szomszédnak köszönhetjük, hiszen ők vizsgálják árgus szemmel a beutazni vágyókat. Éppen megszabadultam a nadrágszíjamtól meg a zsebeim tartalmától, mikor egy délceg egyenruhás bizalmasan közölte velem, hogy beválasztottak azon kiváltságosok közé, akiket át is fognak világítani. Állok az üvegfalú fülkében feltett kézzel és átfut rajtam, hogy 9/11 óta az úti élmények nem a repülőtereken kezdődnek. A nadrágomba kapaszkodva, a cipőmet szorongatva, a hónom alá csapott táskával terelnek tovább. Ilyenkor inkább egy űzött vadhoz hasonlítok, semmint egy kikapcsolódást kereső utazóhoz.
Újabb tanulság: A rövid repülőút azzal a veszéllyel jár, hogy olyan gépen utazhatunk, ahol még egy vacak rádió sincs, a vetítésről nem is beszélve. Még szerencse, hogy velem van az E book, amit elég hamar sikerült megszokni. Sok ismerősöm arról panaszkodik, hogy nem tudja elképzelni az olvasás élményét a könyv tapintása és papírlapok zizegése nélkül. Szerintem viszont egy jó olvasnivaló mindenképpen nyerő lehet. Arról nem is beszélve, hogy ezen a masinán most 87 regényt viszek magammal. Képzeljük ezt el könyv alakban a mai súlykorlátozások mellett. Pár perc után már úgy belefeledkezem a Jeffrey Archer krimibe, hogy lapozni akarom a kezemben tartott készüléket. Szerencsére nem kell sokáig rágódni a személyzet által felszolgált mogyorón, már készülünk is leszállni Minneapolisban. A gép ablakán kitekintve nem tartjuk túlzásnak az állam szlogenjét, miszerint Minnesota 1O OOO tó birtokosa. Hatalmas méretű zöldövezetek segítik elhitetni velünk, hogy itt a városi lét nem szükségszerű elszakadás a természettől. Némi várakozás a reptéren, majd az átszállás, ahol szerencsére már nem macerálnak minket a biztonsági intézkedésekkel, hiszen ki sem mozdultunk a hatalmas épületből. Az új gépünkön már mozizni is lehet, Tom Cruise éppen befejezi küldetését a képernyőn, mire mi is leszálláshoz készülődünk.
Megérkezünk Orlandóba, itt már esti fényben fürdik az alattunk elterülő város és a méreteket látva akár többmilliós metropoliszra is tippelhetnénk. De nem, ez nem afféle honkongi zsúfoltság, hiszen mindössze egy háromszázezres lakosú városról van szó. A reptér igen elegáns, az érkező utasok a Hyatt szálló átriumos, üvegtetejű, szökőkutakkal díszített belső kertjén át jutnak el a kijáratig. Irány a kocsikölcsönző, ahol kiderül, hogy az előzetesen megállapított bérleti díjhoz azért sikerült még hozzácsapni egy kisebb summát, valamiféle apróbetűs záradékra hivatkozva. De hát errefelé így működnek a dolgok. Aztán már kezünkben a számla, mehetünk felvenni a kocsit. Szabadon választhatunk a parkolóban sorakozó járművek közül. Mi a ”középkocsi” kategóriás sort járjuk végig, nejem őszinte döbbenetére, mert a mi fogalmaink szerint ezek a járgányok inkább a mamut besorolást érdemelnék ki. Először egy Fordnál kötünk ki, de a fiam észrevesz rajta néhány sérülést, így aztán egy Cryslernél állapodunk meg. Ezt a típust még a tévéreklámokban csodálhatom, a mienk is egészen új, a jellegzetes szag is árulkodik arról, hogy nemrég jöhetett le a futószalagról. A csábos reklámokat látva magam is kísértésbe estem, hogy milyen jó lenne egy ilyen masinát birtokolni. Most meg, ahogy elfoglalom a helyem a kocsiban, inkább riasztanak a méretei. Elvégre nem tankcsatára készülök, csak utazgatni szeretnék. Kihajtunk az autópályára és már nyomhatom is a gázpedált tövig. Mert mi tagadás, a kocsi csak akkor hajlandó gyorsulni, ha teljes erőbedobással taposom a pedált. Sóhajtva gondolok vissza a jóval kisebb motorú német kocsinkra, amelyik játszi könnyedséggel veszi fel a kívánt gyorsaságot. A rádióban meg azt hallom, hogy többek között ez a márka segített feléleszteni és újból nyereségessé tenni a haldokló detroiti autógyártást. – Hát, ha ez nekik jó – vonom meg a vállam.
Azért a kocsi ha gyorsulni nem is, de suhanni nagyon tud. Élvezzük a többsávos utakat, a jellegzetes pálmafás floridai tájat, a csodás épületeket, az utakat szegélyező széles zöldövezeteket, mert semmi nincs összezsúfolva, a bőség a méretekre is jellemző. A szállásunk is afféle üdülőparadicsomnak számít. Egy tó partján magasodik a Ramada hotel frissen átadott épülete, természetesen saját uszodával és minden egyéb turistakényeztető szolgáltatással.
De másnapra kiderül, miszerint, a „Most nyitottunk” kijelentés azt takarja, hogy az épületben még munkások dolgoznak. A folyosón egy szaki settenkedik a létrával, a földszinten egy melós tapétát ragaszt, az uszoda meg félgőzzel üzemel, mert a napozóágyak környékét vadul festi két mexikói kinézetű jóember. Az étkezőnél egy idős mester térdel és csempét ragaszt, a főbejáratot meg egy toronydaru torlaszolja el, a kosárban egy munkásember maszatol az épületen valamit. A liftben egy overallos szaki a szerszámosládájában keresgéli a megfelelő villáskulcsot a szereléshez. A szobák ugyan rendben vannak, de a mini konyhában nem található egyetlen edény és evőeszköz sem. Kérdésünkre kiderül, hogy a főnöknő határozata ez a megszokottól eltérő megoldás. Tehát ha a szobánkban támad kedvünk falatozni, akkor nemcsak élelmet de excájgot is kell vennünk. A tetőtéren is van egy uszoda, de azt meg csak a kilencediktől felfelé lakók használhatják. Ezt viszont elfelejtették megemlíteni az internetes szobafoglalásnál. Tehát lőttek annak a tervünknek, hogy napozás közben gyönyörködhessünk a város panorámájában. Igaz, a földszinti uzodánál is lehet napozni, de itt meg virágládákat cipelnek a szorgos melósok.
Persze itteni tevékenységünk nemcsak abból áll, hogy az építőipar törekvéseit figyeljük. Eljutunk a Disney Hollywood stúdió parkjába, és ezúttal a hullámvasúti kaland afféle időutazásnak is számít, mert 21 éves fiam itt próbálja visszaidézni gyermekkori élményeit. Újra lehet sikoltozni a szédítő gyorsaságú hullámvasúton, nejemnek meg a pénztárnál, mert az egy napi beugró fejenként 9O dollárba kerül. De itt tényleg meg lehet állítani az időt. Semmit sem fakult az élmény, ugyanúgy élvezzük az őrült száguldásokat, zuhanásokat, mint egykoron. És persze az elmaradhatatlan parádés felvonulások és a különféle show műsorok. A fő látványosság egy autós kaszkadőr bemutató a zsúfolásig megtelt arénában a futballpálya-méretű színpadon, a díszletváros előtt. Itt néhány titokra is fény derül. Többek között arra, hogy a fergeteges iramban hátrafelé száguldó kocsiban a vezető menetirányban ül, az elsötétített üvegek mögött, és csupán a karosszériát szerelték fordítva az alvázra.
A Sea World is bekerül a programba, itt tanuljuk meg, hogy az állatkerti miliő, a showműsor, a különféle csúszdák, a vízbe zuhanó csónakok és hullámvasutak békésen megférnek egymással. Bámuljuk a gyilkos bálnák, a delfinek, fókák produkcióját a hatalmas arénákban és a tapsvihar ellenére az egész ügy természetellenességén gondolkozom. Ezek a hatalmas élőlények egy-egy jól sikerült szaltó után nemcsak saját ügyességüket bizonyítják, de kiszolgáltatottságukat is. Akkor már inkább a ráják és a cápák, akik önmagukat adják azzal, hogy megállás nélkül úszkálnak a hatalmas üvegfalú medencékben.
Viszont a hullámvasút meglepetéssel szolgál. Elfoglaljuk helyeinket az ülésekben, melyek úgy néznek ki, mintha egy vadászgép pilótafülkéjéből kerültek volna ide. Majd a beszíjazás után egy hidraulika hasonfekvő helyzetbe húzza az indulásra váró utasokat. Úgy festünk ebben a pózban, mint a járgányukra dűlő motorosok, akik alól kilopták a járművet. Viszont így nincs semmi terhelés a gerincoszlopon, kezdődhet ez a száguldó, forgó-pörgő, zuhanó őrület. Egy-egy szakaszon úgy felgyorsulunk, hogy érzem a fogtömésem feszülését. Most már értem, hogy miért alapkövetelmény a vadászrepülőknél a hibátlan fogsor. Naná, hogy sorban állunk még háromszor ezért a tébolyodott tempóért.
Ezek a parkok 5O millió látogatót jelentenek a városnak minden évben. De annak sem kell unatkozni, aki közömbös Disneyworld és a többi vásári látványosság iránt. A belvárosban hangulatos sétáló utcák, remek kávéházak és étkezdék csábítgatják a tikkadt vándort. Na meg azok az üzletek, ahol mindenféle divatos haszontalanságokat lehet kapni. És itt aztán nem ismerik a korai zárást, ráérősen ismerkedünk mi is a boltok választékával.
És napozunk, napozunk, napozunk, hogy kárpótoljuk magunkat a fénytelen vancouveri időjárásért. Mert itt aztán veszettül tud kékleni az ég! Rita néhány nap után már olyan barna, hogy eséllyel indulhatna a Dél-Afrikai választásokon. De élvezik a napfényt a szállónk melletti kis kőmedencében sütkérező alligátorok is, melyek etetése ezúttal nem tilos. Sőt! Pár dollárért kezünkbe nyomják a botot, melynek végén madzag lóg, arra kell erősíteni a húsdarabokat. Akármilyen jóllakottak is ezek a hüllők, mindig akad jelentkező az orruk előtt lóbált falatokra.
Három nap után búcsút intünk a szállodának, kigördülünk a parkolóból, óvatosan kerülgetve az építési anyagok tárolására elzárt területeket. Tanulság: Egy szálloda akkor kész, ha már eltelt legalább fél év az átadás óta. Irány a Best Western, amiben eddig még sosem csalódtunk. Ez ráadásul annyira a város szívében van, hogy csak át kell sétálni az út másik felére a Ripley múzeumba. Itt aztán órákig lehet bámészkodni a világ furcsaságain.
És ha már így alakult, akkor szedjük a sátorfánkat és irány a nyugati part. Ez a rész azzal ejt ámulatba, hogy az óceánból kiemelkedő, természetes összevisszaágú földnyelveket vették birtokba az itt élők. A sok-sok szétszabdalt földdarabot hidak kötik össze, némelyik rész nem sokkal szélesebb, mint egy futballpálya és körülöttük mindenütt a végtelen óceán. Breathtaking, vagyis lélegzetelállító - ahogy a művelt könnyűbúvár mondja. A szárazföldek viruló zöldje a víz kékjével oldódik olyan egységben, hogy az ember már a kocsiból vadul kattogtatni kezdi a gépét. Gyönyörű családi házak és hatalmas szállodák sorakoznak mindenütt, hirdetve az itt élők optimizmusát, miszerint a víz marad ott, ahol van.
Clearwater Beach – olvassuk a városrész nevét és ehhez kommentár sem kell. De nemcsak a víz tiszta és átlátszó, a homok is hófehér és liszt finomságú. Nem véletlenül választották be ezt a részt a világ tíz legelitebb tengerparti fürdőhelye közé. Mi itt egy kis panziót részesítünk előnyben, ahol hamar kiderül, hogy lengyel a tulajdonos. Mi sem csinálunk titkot származásunkból, így az öreg már skandálja is: Polak venger, dwa bratanki… A feleség is nagyon kedves, már sorolja is, hogy hol érdemes vásárolni és mi az, amit itt feltétlenül látni kell.
A széles főúton szinte egymást érik azok az üzletek, melyek strandcikkek eladására specializálódtak. Egy–két ilyen Surf-Style elnevezésű áruházban még egy elkerített rész is van, ahol az üvegfal mögött gépek által kavart hullámokon gyakorolhatnak a hullámlovaglásra vágyók. Elképesztő az árubőség, hiszen többszáz méteres sorokban halmozódnak a fürdőgatyák, törölközők, pólók és mindenféle más strandcikkek. De a vízparton járva kiderül, hogy nem alaptalan ez a készlethalmozás. A széles homoksávon több tízezer ember élvezi a strandolás örömeit. De mégsem kell panaszkodnunk a zsúfoltságra, hiszen van itt hely bőven.
És ha már unja az ember a fekvést puha homokban, akkor ugye sétára indul. Ilyenkor nemcsak a természetben lehet gyönyörködni, de illik azon is szörnyülködni, hogy micsoda rombolást végzett a gyorséttermi étkezés a fajtánkon. Rengeteg elhízott embert látni, esküszöm, ha egy túltáplált rozmár a partra vetődne, észrevétlenül el tudna vegyülni a tömegben. De ma más is érdekes ezen a sétán. Mintha magyar szót hallottam volna. Egy fél mondat azonban még nem bizonyosság, úgyhogy lelassítom a lépteimet. Nocsak, egy hölgy a Nők Lapját olvasgatja. Gyors ismerkedés, hamar kiderül, hogy a várandós fiatalasszony a kisfiával napozik itt, egyébként Tampában él a férjével, aki komputerekkel foglalkozik. Elnézem ezt a széparcú teremtést, meg ezt a mozgékony fiúcskát és fájdalommal állapítom meg, milyen számokban nem kifejezhető veszteség, hogy ennyi értelmes honfitársunk él külföldön. És mivel az ember a legritkább esetben hord a fürdőgatyájában névjegykártyát, így elköszönünk egymástól a folytatás reménye nélkül.
De ez a rész nemcsak a tengerparttal csábít. Elautózunk St. Petersburgba, ami azért került fel a térképre, mert itt van a világ legjelentősebb Dali gyűjteménye. Egy itteni milliomos látta meg a fantáziát a spanyol mester képeiben, és igen jó szimata lehetett, mert az ötmillió dolláros befektetést ma 35O milliós értékre taksálják. Maga a múzeum is egy különlegesség, a betonkocka ridegségét a hatalmas, szétfolyó üveggömb-forma lágyítja. A kertben egy hatalmas Dali bajusz siet tudatni velünk, hogy hova keveredtünk. Bent pedig, a falakon egy zseni izgalmas, meghökkentő, néha pimaszkodó szellemi tobzódása. Színek és formák kaotikus áradása ejti rabul a látogatót. A festmények és rajzok ékesen bizonyítják, hogy a fantáziát nem korlátozhatja semmi. A kiállítás után az elmaradhatatlan ajándék üzlet, mert azért azt rég tudjuk, hogy mindenből lehet pénzt csinálni. Itt kapható az a jellegzetes elfolyó óra is, amely feltűnik a mester képein, ráadásul még mutatja is a pontos időt.
Tampába is ellátogatunk, ahol toronyházak és a forgalmas utcák ellenére bőven akadnak zöldterületek a belvárosi részen. Már meg sem lepődünk a városi tavak szárnyas- választékán. Inkább azon, hogy milyen háborítatlanul élik életüket az ember társaságában.
Mi megint tovább állunk a szállásunkról, hogy valamivel délebbre élvezzük a vízpartra néző szoba előnyeit. Itt tudom meg, hogy a Treasure Island, vagyis a Kincses Sziget, térképen is létező valami. Mit ád az ég, ennek a szállónak a tulajdonosa is lengyel. Ezúttal egy hölgy, aki szintén igen szívesen diskurál velünk. Mondanunk sem kell, hogy minden szobalány lengyel, akik zavartalanul csevegnek anyanyelvükön, még szolgálat közben is.
Egyre többet vagyunk a parton, mert Rita sürgető kényszert érez, hogy a sirályokat etesse. Ez a fajta kisebb az általunk eddig ismertnél, mókás fekete fejükhöz hófehér mellényke társul. Különleges hangjuk miatt a nevető sirály elnevezést kapták. Ha nejem megjelenik az elemózsiás zacskóval, hatalmas csődület támad körülötte. A madarak nem várják meg, míg földre hull a táplálék, már a levegőben kapdosnak utána. Mintha a Hitchcook film elevenedne meg, Rita már ki sem látszik a körülötte vijjogó madárrajból. De ezek a jószágok illemtudóbbak filmbéli társaiknál. Csak hangoskodnak, de kellő távolságban várják a falatokat. Néha tanúi vagyunk annak, ahogy párokra szakadva sétálgatnak a homokban. Ilyenkor a nőstény megállás nélkül veszekszik a párjával. Mintha egy asszony balhézna a férjével a kosztpénz miatt. A hím megadóan tűri a szidalmakat, tán előző este kimaradt a haverokkal, vagy ki tudja, milyen vétség terhelheti a lelkét.
És ha nem a vízpartot csodáljuk, akkor az ingatlanpiacon ámuldozunk. Manapság errefelé bagóért lehet családi házakat vásárolni. Hiába, az az átkozott recesszió. Illetve, nekünk nem is lenne olyan átkozott, hiszen négy-öt házat is vehetnénk azon az összegen, melybe vancouveri otthonunk kerül. Még a fiam is hangot ad csodálkozásának, igaz, ő más területeken gyűjtött kedvező tapasztalatokat. Esténként el-eltünedezik a kocsival, hiszen akad itt szórakozóhely elég, ahol formás pincérlányok lesik a vendégek kívánságait falatnyi sortban, feszülő pólóban, fogpaszta reklám mosollyal.
Aztán már gyömöszölhetjük is javainkat a bőröndökbe. És odahaza megint a formás értesítő az egyik táskában, miszerint nemzetbiztonsági okokból átnézték a csomagomat. De megint jó fiú voltam, nem hoztam semmi tiltott dolgot.
Mert az az 1500 fénykép csak nem számit annak.
Apropó, honnan is kaphatta nevét ez az állam? Jelent egyáltalán valamit ez a szó? Biztosan, bár gyaníthatóan nem Flór Ida múlt századi nőmozgalmi aktivista nevét kívánták megörökíteni a névadók. A megoldást a spanyol nyelvben kell keresni, miszerint a virágok földjéről van szó.
Ja, és hogy miért Florida van terítéken? Mert jó sorsom odavetett idén áprilisban. Családi vakációra készültünk ismét, nejemmel és nagyfiammal, az újrafelfedezés izgalmával, hiszen jártunk már arrafelé, majd egy évtizeddel korábban.
Vancouverből ez a repülőút sajnos nem oldható meg átszállás nélkül. Így aztán bizony rámegy vagy fél nap, mire odaér az ember. Éppen annyi idő, hogy úgy érezzük, most már megszenvedtünk a jó időért. Mert mondanom sem kell, hogy a mi városunk esővel búcsúztatott. A reptéren meg a szokásos macera, igaz, ezt már az amerikai szomszédnak köszönhetjük, hiszen ők vizsgálják árgus szemmel a beutazni vágyókat. Éppen megszabadultam a nadrágszíjamtól meg a zsebeim tartalmától, mikor egy délceg egyenruhás bizalmasan közölte velem, hogy beválasztottak azon kiváltságosok közé, akiket át is fognak világítani. Állok az üvegfalú fülkében feltett kézzel és átfut rajtam, hogy 9/11 óta az úti élmények nem a repülőtereken kezdődnek. A nadrágomba kapaszkodva, a cipőmet szorongatva, a hónom alá csapott táskával terelnek tovább. Ilyenkor inkább egy űzött vadhoz hasonlítok, semmint egy kikapcsolódást kereső utazóhoz.
Újabb tanulság: A rövid repülőút azzal a veszéllyel jár, hogy olyan gépen utazhatunk, ahol még egy vacak rádió sincs, a vetítésről nem is beszélve. Még szerencse, hogy velem van az E book, amit elég hamar sikerült megszokni. Sok ismerősöm arról panaszkodik, hogy nem tudja elképzelni az olvasás élményét a könyv tapintása és papírlapok zizegése nélkül. Szerintem viszont egy jó olvasnivaló mindenképpen nyerő lehet. Arról nem is beszélve, hogy ezen a masinán most 87 regényt viszek magammal. Képzeljük ezt el könyv alakban a mai súlykorlátozások mellett. Pár perc után már úgy belefeledkezem a Jeffrey Archer krimibe, hogy lapozni akarom a kezemben tartott készüléket. Szerencsére nem kell sokáig rágódni a személyzet által felszolgált mogyorón, már készülünk is leszállni Minneapolisban. A gép ablakán kitekintve nem tartjuk túlzásnak az állam szlogenjét, miszerint Minnesota 1O OOO tó birtokosa. Hatalmas méretű zöldövezetek segítik elhitetni velünk, hogy itt a városi lét nem szükségszerű elszakadás a természettől. Némi várakozás a reptéren, majd az átszállás, ahol szerencsére már nem macerálnak minket a biztonsági intézkedésekkel, hiszen ki sem mozdultunk a hatalmas épületből. Az új gépünkön már mozizni is lehet, Tom Cruise éppen befejezi küldetését a képernyőn, mire mi is leszálláshoz készülődünk.
Megérkezünk Orlandóba, itt már esti fényben fürdik az alattunk elterülő város és a méreteket látva akár többmilliós metropoliszra is tippelhetnénk. De nem, ez nem afféle honkongi zsúfoltság, hiszen mindössze egy háromszázezres lakosú városról van szó. A reptér igen elegáns, az érkező utasok a Hyatt szálló átriumos, üvegtetejű, szökőkutakkal díszített belső kertjén át jutnak el a kijáratig. Irány a kocsikölcsönző, ahol kiderül, hogy az előzetesen megállapított bérleti díjhoz azért sikerült még hozzácsapni egy kisebb summát, valamiféle apróbetűs záradékra hivatkozva. De hát errefelé így működnek a dolgok. Aztán már kezünkben a számla, mehetünk felvenni a kocsit. Szabadon választhatunk a parkolóban sorakozó járművek közül. Mi a ”középkocsi” kategóriás sort járjuk végig, nejem őszinte döbbenetére, mert a mi fogalmaink szerint ezek a járgányok inkább a mamut besorolást érdemelnék ki. Először egy Fordnál kötünk ki, de a fiam észrevesz rajta néhány sérülést, így aztán egy Cryslernél állapodunk meg. Ezt a típust még a tévéreklámokban csodálhatom, a mienk is egészen új, a jellegzetes szag is árulkodik arról, hogy nemrég jöhetett le a futószalagról. A csábos reklámokat látva magam is kísértésbe estem, hogy milyen jó lenne egy ilyen masinát birtokolni. Most meg, ahogy elfoglalom a helyem a kocsiban, inkább riasztanak a méretei. Elvégre nem tankcsatára készülök, csak utazgatni szeretnék. Kihajtunk az autópályára és már nyomhatom is a gázpedált tövig. Mert mi tagadás, a kocsi csak akkor hajlandó gyorsulni, ha teljes erőbedobással taposom a pedált. Sóhajtva gondolok vissza a jóval kisebb motorú német kocsinkra, amelyik játszi könnyedséggel veszi fel a kívánt gyorsaságot. A rádióban meg azt hallom, hogy többek között ez a márka segített feléleszteni és újból nyereségessé tenni a haldokló detroiti autógyártást. – Hát, ha ez nekik jó – vonom meg a vállam.
Azért a kocsi ha gyorsulni nem is, de suhanni nagyon tud. Élvezzük a többsávos utakat, a jellegzetes pálmafás floridai tájat, a csodás épületeket, az utakat szegélyező széles zöldövezeteket, mert semmi nincs összezsúfolva, a bőség a méretekre is jellemző. A szállásunk is afféle üdülőparadicsomnak számít. Egy tó partján magasodik a Ramada hotel frissen átadott épülete, természetesen saját uszodával és minden egyéb turistakényeztető szolgáltatással.
De másnapra kiderül, miszerint, a „Most nyitottunk” kijelentés azt takarja, hogy az épületben még munkások dolgoznak. A folyosón egy szaki settenkedik a létrával, a földszinten egy melós tapétát ragaszt, az uszoda meg félgőzzel üzemel, mert a napozóágyak környékét vadul festi két mexikói kinézetű jóember. Az étkezőnél egy idős mester térdel és csempét ragaszt, a főbejáratot meg egy toronydaru torlaszolja el, a kosárban egy munkásember maszatol az épületen valamit. A liftben egy overallos szaki a szerszámosládájában keresgéli a megfelelő villáskulcsot a szereléshez. A szobák ugyan rendben vannak, de a mini konyhában nem található egyetlen edény és evőeszköz sem. Kérdésünkre kiderül, hogy a főnöknő határozata ez a megszokottól eltérő megoldás. Tehát ha a szobánkban támad kedvünk falatozni, akkor nemcsak élelmet de excájgot is kell vennünk. A tetőtéren is van egy uszoda, de azt meg csak a kilencediktől felfelé lakók használhatják. Ezt viszont elfelejtették megemlíteni az internetes szobafoglalásnál. Tehát lőttek annak a tervünknek, hogy napozás közben gyönyörködhessünk a város panorámájában. Igaz, a földszinti uzodánál is lehet napozni, de itt meg virágládákat cipelnek a szorgos melósok.
Persze itteni tevékenységünk nemcsak abból áll, hogy az építőipar törekvéseit figyeljük. Eljutunk a Disney Hollywood stúdió parkjába, és ezúttal a hullámvasúti kaland afféle időutazásnak is számít, mert 21 éves fiam itt próbálja visszaidézni gyermekkori élményeit. Újra lehet sikoltozni a szédítő gyorsaságú hullámvasúton, nejemnek meg a pénztárnál, mert az egy napi beugró fejenként 9O dollárba kerül. De itt tényleg meg lehet állítani az időt. Semmit sem fakult az élmény, ugyanúgy élvezzük az őrült száguldásokat, zuhanásokat, mint egykoron. És persze az elmaradhatatlan parádés felvonulások és a különféle show műsorok. A fő látványosság egy autós kaszkadőr bemutató a zsúfolásig megtelt arénában a futballpálya-méretű színpadon, a díszletváros előtt. Itt néhány titokra is fény derül. Többek között arra, hogy a fergeteges iramban hátrafelé száguldó kocsiban a vezető menetirányban ül, az elsötétített üvegek mögött, és csupán a karosszériát szerelték fordítva az alvázra.
A Sea World is bekerül a programba, itt tanuljuk meg, hogy az állatkerti miliő, a showműsor, a különféle csúszdák, a vízbe zuhanó csónakok és hullámvasutak békésen megférnek egymással. Bámuljuk a gyilkos bálnák, a delfinek, fókák produkcióját a hatalmas arénákban és a tapsvihar ellenére az egész ügy természetellenességén gondolkozom. Ezek a hatalmas élőlények egy-egy jól sikerült szaltó után nemcsak saját ügyességüket bizonyítják, de kiszolgáltatottságukat is. Akkor már inkább a ráják és a cápák, akik önmagukat adják azzal, hogy megállás nélkül úszkálnak a hatalmas üvegfalú medencékben.
Viszont a hullámvasút meglepetéssel szolgál. Elfoglaljuk helyeinket az ülésekben, melyek úgy néznek ki, mintha egy vadászgép pilótafülkéjéből kerültek volna ide. Majd a beszíjazás után egy hidraulika hasonfekvő helyzetbe húzza az indulásra váró utasokat. Úgy festünk ebben a pózban, mint a járgányukra dűlő motorosok, akik alól kilopták a járművet. Viszont így nincs semmi terhelés a gerincoszlopon, kezdődhet ez a száguldó, forgó-pörgő, zuhanó őrület. Egy-egy szakaszon úgy felgyorsulunk, hogy érzem a fogtömésem feszülését. Most már értem, hogy miért alapkövetelmény a vadászrepülőknél a hibátlan fogsor. Naná, hogy sorban állunk még háromszor ezért a tébolyodott tempóért.
Ezek a parkok 5O millió látogatót jelentenek a városnak minden évben. De annak sem kell unatkozni, aki közömbös Disneyworld és a többi vásári látványosság iránt. A belvárosban hangulatos sétáló utcák, remek kávéházak és étkezdék csábítgatják a tikkadt vándort. Na meg azok az üzletek, ahol mindenféle divatos haszontalanságokat lehet kapni. És itt aztán nem ismerik a korai zárást, ráérősen ismerkedünk mi is a boltok választékával.
És napozunk, napozunk, napozunk, hogy kárpótoljuk magunkat a fénytelen vancouveri időjárásért. Mert itt aztán veszettül tud kékleni az ég! Rita néhány nap után már olyan barna, hogy eséllyel indulhatna a Dél-Afrikai választásokon. De élvezik a napfényt a szállónk melletti kis kőmedencében sütkérező alligátorok is, melyek etetése ezúttal nem tilos. Sőt! Pár dollárért kezünkbe nyomják a botot, melynek végén madzag lóg, arra kell erősíteni a húsdarabokat. Akármilyen jóllakottak is ezek a hüllők, mindig akad jelentkező az orruk előtt lóbált falatokra.
Három nap után búcsút intünk a szállodának, kigördülünk a parkolóból, óvatosan kerülgetve az építési anyagok tárolására elzárt területeket. Tanulság: Egy szálloda akkor kész, ha már eltelt legalább fél év az átadás óta. Irány a Best Western, amiben eddig még sosem csalódtunk. Ez ráadásul annyira a város szívében van, hogy csak át kell sétálni az út másik felére a Ripley múzeumba. Itt aztán órákig lehet bámészkodni a világ furcsaságain.
És ha már így alakult, akkor szedjük a sátorfánkat és irány a nyugati part. Ez a rész azzal ejt ámulatba, hogy az óceánból kiemelkedő, természetes összevisszaágú földnyelveket vették birtokba az itt élők. A sok-sok szétszabdalt földdarabot hidak kötik össze, némelyik rész nem sokkal szélesebb, mint egy futballpálya és körülöttük mindenütt a végtelen óceán. Breathtaking, vagyis lélegzetelállító - ahogy a művelt könnyűbúvár mondja. A szárazföldek viruló zöldje a víz kékjével oldódik olyan egységben, hogy az ember már a kocsiból vadul kattogtatni kezdi a gépét. Gyönyörű családi házak és hatalmas szállodák sorakoznak mindenütt, hirdetve az itt élők optimizmusát, miszerint a víz marad ott, ahol van.
Clearwater Beach – olvassuk a városrész nevét és ehhez kommentár sem kell. De nemcsak a víz tiszta és átlátszó, a homok is hófehér és liszt finomságú. Nem véletlenül választották be ezt a részt a világ tíz legelitebb tengerparti fürdőhelye közé. Mi itt egy kis panziót részesítünk előnyben, ahol hamar kiderül, hogy lengyel a tulajdonos. Mi sem csinálunk titkot származásunkból, így az öreg már skandálja is: Polak venger, dwa bratanki… A feleség is nagyon kedves, már sorolja is, hogy hol érdemes vásárolni és mi az, amit itt feltétlenül látni kell.
A széles főúton szinte egymást érik azok az üzletek, melyek strandcikkek eladására specializálódtak. Egy–két ilyen Surf-Style elnevezésű áruházban még egy elkerített rész is van, ahol az üvegfal mögött gépek által kavart hullámokon gyakorolhatnak a hullámlovaglásra vágyók. Elképesztő az árubőség, hiszen többszáz méteres sorokban halmozódnak a fürdőgatyák, törölközők, pólók és mindenféle más strandcikkek. De a vízparton járva kiderül, hogy nem alaptalan ez a készlethalmozás. A széles homoksávon több tízezer ember élvezi a strandolás örömeit. De mégsem kell panaszkodnunk a zsúfoltságra, hiszen van itt hely bőven.
És ha már unja az ember a fekvést puha homokban, akkor ugye sétára indul. Ilyenkor nemcsak a természetben lehet gyönyörködni, de illik azon is szörnyülködni, hogy micsoda rombolást végzett a gyorséttermi étkezés a fajtánkon. Rengeteg elhízott embert látni, esküszöm, ha egy túltáplált rozmár a partra vetődne, észrevétlenül el tudna vegyülni a tömegben. De ma más is érdekes ezen a sétán. Mintha magyar szót hallottam volna. Egy fél mondat azonban még nem bizonyosság, úgyhogy lelassítom a lépteimet. Nocsak, egy hölgy a Nők Lapját olvasgatja. Gyors ismerkedés, hamar kiderül, hogy a várandós fiatalasszony a kisfiával napozik itt, egyébként Tampában él a férjével, aki komputerekkel foglalkozik. Elnézem ezt a széparcú teremtést, meg ezt a mozgékony fiúcskát és fájdalommal állapítom meg, milyen számokban nem kifejezhető veszteség, hogy ennyi értelmes honfitársunk él külföldön. És mivel az ember a legritkább esetben hord a fürdőgatyájában névjegykártyát, így elköszönünk egymástól a folytatás reménye nélkül.
De ez a rész nemcsak a tengerparttal csábít. Elautózunk St. Petersburgba, ami azért került fel a térképre, mert itt van a világ legjelentősebb Dali gyűjteménye. Egy itteni milliomos látta meg a fantáziát a spanyol mester képeiben, és igen jó szimata lehetett, mert az ötmillió dolláros befektetést ma 35O milliós értékre taksálják. Maga a múzeum is egy különlegesség, a betonkocka ridegségét a hatalmas, szétfolyó üveggömb-forma lágyítja. A kertben egy hatalmas Dali bajusz siet tudatni velünk, hogy hova keveredtünk. Bent pedig, a falakon egy zseni izgalmas, meghökkentő, néha pimaszkodó szellemi tobzódása. Színek és formák kaotikus áradása ejti rabul a látogatót. A festmények és rajzok ékesen bizonyítják, hogy a fantáziát nem korlátozhatja semmi. A kiállítás után az elmaradhatatlan ajándék üzlet, mert azért azt rég tudjuk, hogy mindenből lehet pénzt csinálni. Itt kapható az a jellegzetes elfolyó óra is, amely feltűnik a mester képein, ráadásul még mutatja is a pontos időt.
Tampába is ellátogatunk, ahol toronyházak és a forgalmas utcák ellenére bőven akadnak zöldterületek a belvárosi részen. Már meg sem lepődünk a városi tavak szárnyas- választékán. Inkább azon, hogy milyen háborítatlanul élik életüket az ember társaságában.
Mi megint tovább állunk a szállásunkról, hogy valamivel délebbre élvezzük a vízpartra néző szoba előnyeit. Itt tudom meg, hogy a Treasure Island, vagyis a Kincses Sziget, térképen is létező valami. Mit ád az ég, ennek a szállónak a tulajdonosa is lengyel. Ezúttal egy hölgy, aki szintén igen szívesen diskurál velünk. Mondanunk sem kell, hogy minden szobalány lengyel, akik zavartalanul csevegnek anyanyelvükön, még szolgálat közben is.
Egyre többet vagyunk a parton, mert Rita sürgető kényszert érez, hogy a sirályokat etesse. Ez a fajta kisebb az általunk eddig ismertnél, mókás fekete fejükhöz hófehér mellényke társul. Különleges hangjuk miatt a nevető sirály elnevezést kapták. Ha nejem megjelenik az elemózsiás zacskóval, hatalmas csődület támad körülötte. A madarak nem várják meg, míg földre hull a táplálék, már a levegőben kapdosnak utána. Mintha a Hitchcook film elevenedne meg, Rita már ki sem látszik a körülötte vijjogó madárrajból. De ezek a jószágok illemtudóbbak filmbéli társaiknál. Csak hangoskodnak, de kellő távolságban várják a falatokat. Néha tanúi vagyunk annak, ahogy párokra szakadva sétálgatnak a homokban. Ilyenkor a nőstény megállás nélkül veszekszik a párjával. Mintha egy asszony balhézna a férjével a kosztpénz miatt. A hím megadóan tűri a szidalmakat, tán előző este kimaradt a haverokkal, vagy ki tudja, milyen vétség terhelheti a lelkét.
És ha nem a vízpartot csodáljuk, akkor az ingatlanpiacon ámuldozunk. Manapság errefelé bagóért lehet családi házakat vásárolni. Hiába, az az átkozott recesszió. Illetve, nekünk nem is lenne olyan átkozott, hiszen négy-öt házat is vehetnénk azon az összegen, melybe vancouveri otthonunk kerül. Még a fiam is hangot ad csodálkozásának, igaz, ő más területeken gyűjtött kedvező tapasztalatokat. Esténként el-eltünedezik a kocsival, hiszen akad itt szórakozóhely elég, ahol formás pincérlányok lesik a vendégek kívánságait falatnyi sortban, feszülő pólóban, fogpaszta reklám mosollyal.
Aztán már gyömöszölhetjük is javainkat a bőröndökbe. És odahaza megint a formás értesítő az egyik táskában, miszerint nemzetbiztonsági okokból átnézték a csomagomat. De megint jó fiú voltam, nem hoztam semmi tiltott dolgot.
Mert az az 1500 fénykép csak nem számit annak.