V. RÉSZ
Kronobergshed - levitézlett turistaház, pár kilométerre Mohedától, ahol a tényleges menekülttábor van. Az országút szélén árválkodó L alakú épületben tizennégy szoba a menekülteknek, a közös helyiség egy nagy ebédlő és az alagsorban egy klubszoba-féle, biliárdasztallal.
Amikor Vittsjön kitudódott, hogy Moheda ill. Kronobergshed a következő állomás, a jól összeszokott magyar csapat szétesett vadul marakodó ellenségekre. Mindenki igyekezett a fő táborba kerülni, hogy újra kézhez kaphassa a teljes ellátmányt. A turistaház "vendégei” tovább részesültek a svéd konyha örömeiben.
F. Judit és Gyuri például úgy jutott a mohedai férőhelyhez, hogy ismerősök kocsijával utazva, megelőzve a tábori buszt, egyszerűen berámolták holmijukat egy üres szobába.
A svédek most is a "minél kevesebb konfliktust" elvet vallották és annyiban hagyták az egészet. Mások sírással küszködve adták elő, hogy képtelenek a svéd koszt fogyasztására: ha nem ehetnek saját főztöt, a táborvezetőségnek számolni kell a temetési költségeikkel is. Gyomorfordító cirkusz volt. Ilyen áron nem kellett a több pénz, maradtunk a turistaházban. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy nyugodtabb, csendesebb, kevesebb emberhez kell alkalmazkodnunk.
Két nap múlva meglátogatott minket egy ügyintéző és közölte, hogy van hely a másik táborban. Az ittenit rövidesen felszámolják, előbb-utóbb úgyis költöznünk kell.
- Hát akkor gyerünk! - adtam ki a jelszót. - Minek építsek polcot, keressek helyet a holmijainknak és aztán kezdjünk mindent elölről.
Mint kiderült, a szoba már hetekkel korábban üres volt, teljesen felesleges volt a turistaházi kitérő. A malmői második táborhelyünknek sem volt sok értelme, de úgy vettem észre, hogy a svédek nemigen zavartatják magukat, hogy okoznak-e felesleges kényelmetlenséget a menekültnek vagy sem.
A mohedai tábor a falu szélén helyezkedett el, egy szerény dombra kapaszkodva. Drótkerítés választotta el az országút menti ároktól és a lejtősebb oldalon elterülő apró mezőtől. A másik két oldal elkerítéséről a hatalmas fenyők gondoskodtak. A tábor bejáratánál derékmagas kapu, nappal tárva-nyitva, csupán éjszakára került rá lakat. A kapu és a kerítés közötti méteres hézag könnyű ki-bejárást biztosít éjjel-nappal. A kapu a táboron belüli éjszakai kocsiforgalmat szándékozott kivédeni, talán a táborlakók nyugalma érdekében.
Az irodaépületeken kívül, mintegy húsz faház sorakozott, szerény szabad területet hagyva egymás között. A házak állapota elárulta, hogy a telep jól benne van a teenager korban. A házak előtt zöldellő foghíjas sövények árulkodtak a néhai jobb napokról. A faház négyzete egy fürdőszobából, konyhából, társalgóból és négy szobából alakult ki. Némi eltéréssel mindegyik épületet egyformának lehetett nevezni. A két nagyobb, kétágyas szoba mellett két egyágyas, kabin méretű háló nyílt a társalgóra.
A nappaliban nagyképernyős tévé, szófa, asztal és székek az étkezésekhez. Az itt lakók tartós, néha többéves ittlétre rendezkedhettek be. Innen az út a letelepedéshez, vagy az ország kényszerű elhagyásához vezetett. Itt már olyan nagy számban voltak magyarok, hogy az iroda két magyar tolmácsot is foglalkoztatott. Csehek, oroszok, románok, néhányan Afrikából, a Közel-Keletről és természetesen az elmaradhatatlan törökbolgárok.
Mi elfoglaltuk a szobánkat és nagy meglepetésünkre az egész ház üres volt. Élveztük ezt az ajándékba kapott nyugalmat. Az egyik egyágyas szobáról rebesgették, hogy az illető kereket oldott és visszament Törökországba, a másik kétágyas egy fiatal magyar páré volt, akik elutaztak pár napra egy ismerősükhöz. A negyedik szoba gazda nélkül, bezárva.
Elszaladt a pár nyugodt este és megérkeztek a szomszédjaink. A harmincas éveik elején járó páros nem tűnt rossz választásnak. Szemüveges, vékony fiú, kissé affektáló hanghordozással és festett szőke felesége, amolyan tizenkettő egy tucat típus. A bemutatkozás körülbelül így zajlott le:
- S. Csaba vagyok, ez Ági, a nejem. Dohányoztok? Nem? Hát mi igen!
Ettől kezdve a nappali egy kolbászfüstölő műhely jellegét vette fel. Ilyen fokon űzni a dohányzás szenvedélyét - ez még Steve teljesítménye után is elképesztő volt. A fiú nem tudta befejezni mondatát, ha csuklója nem hajlott elegánsan, egy ujjai közé csippentett cigarettával. Felesége arcát megpattant hajszálerek színezték.
- Tudom, tudom, le kéne mondani a cigiről - vallotta, - de nem tudok létezni nélküle! Egyszer még otthon megpróbáltam, de annyira hiányzott, hogy másnap már az utcán követtem egy cigiző férfit, hogy szippanthassak a füstből.
Házilag készítették a cigarettát, amely így is tetemes összeget emésztett fel kosztpénzükből. Ezzel keltek, ezzel feküdtek. Reggelenként a fürdőszobai krákogás jelezte, hogy a svéd koronán kívül milyen ára van még ennek a szenvedélynek.
Ági egyik délután barátnőjével csevegett a nappaliban.
- Jaj, hol a cigim?? Leejtettem? Vagy nem is gyújtottam rá? - tanakodott egy narkós bizonytalanságával.
Egy éve éltek már itt és egyre türelmetlenebbül várták a letelepedést. Nem is volt kétségük afelől, hogy meg fogják kapni. A férj vidéki fogtechnikusként nyilván nem volt a hazai ellenállás vezéralakja, de ez nem számított, ha már ennyi időt lehúztak, úgy érezték, nekik jár ez a papír. Mindazokkal barátkoztak, akiket mi ellenszenvesnek tartottunk. Emil, aki orvos volt otthon, itt a nagykorú gyerekével és elhízott feleségével várta szintén a svéd igent. Lekezelő, kioktató stílusa mindig felbosszantott. Vagy a másik cimbora, Lajos, aki azt hitte magáról, hogy szép. Ez egy férfinál megbocsáthatatlan. Készülődött elkövetkezendő szépfiúi szerepkörére. Jelenleg feleségét dolgoztatta, aki fodrászként a rászoruló táborlakó hölgyektől szép summát zsebelt be. Ha velük megtelt a társalgó, mi az erdei sétát választottuk. Hamarosan nagyobb praxisunk lett erdőkerülésből, mint a helyi erdésznek.
A táborban, a honvédségnél ismert hierarchia volt megfigyelhető. Mi zöldfülűeknek számítottunk, a magunk három hónapjával. A rangidős közel két évéhez képest ez valóban jelentéktelennek tűnt. Az "idősebbek" már mindent tudtak, mindenkit ismertek és színes beszámolókkal rémisztgették az újoncokat.
- Volt olyan menekült, akit szállodában helyeztek el - mesélték - és egyszerűen elfeledkeztek róla. Hét év után a szálloda vezetősége érdeklődött a Bevándorlási Hivatalnál, hogy meddig akarják még küldeni a szoba árát.
- Hallottátok-e már, hogy swarzkalle? Majd megismerkedtek vele, hogy a svédek szemében nem ember, aki nem szőke! Feketefejű minden idegen, az is, aki rosszul beszéli a nyelvet! Azóta zárják a tábort éjszakára, mióta néhány helyi bőrfejű beautózott a táborba és köveket dobált a házakra.
- Ha lemész az üzletbe, ne csodáld, ha egy eladó állandóan a nyomodban lesz!
Ahogy kezdtem megismerni a táborlakókat, inkább azon csodálkoztam, hogy milyen szerény reakciókat váltott ki a svédekből mindaz, amiket a menekültek elkövettek. A svéd ember szelídsége közmondásos. Nekünk magyaroknak elképesztő volt hallani, hogy nem tudnak káromkodni, nincs szavuk rá. Ha egy svéd indulatba jön, elkiáltja magát: sjutton. Ez azt jelenti: tizenhét. Ez már nagyon vaskos. Amikor a tévé egy fajgyűlölő kisöreget interjúvolt, hogy legyen-e menekülttábor a falujában, az öreg az indulattól elfúlva fröcsögte:
- Dra ut helvete! - Menjenek a pokolba!
Pedig a táborlakók mindent megtettek, hogy új szavak alkotására bírják a helybelieket. Szemérmetlenül loptak az üzletekben, molesztálták a személyzetet, pusztították a környezetet, szemeteltek, zajongtak, verekedtek és ezer más módon kérdőjelezték meg az egész menekültpolitikát. A tábor személyzete a szokott módon reagált: lazaság, nemtörődömség, szervezetlenség és közöny. A táborvezető sokkal többet törődött mesebeli méretű házával, mint a munkájával. Bármilyen ésszerű javaslat, ötlet került elé, jellegzetes hanghordozásával ismételgette: nej, nej - nem, nem. Versenyt rendeztünk, ki tudja legjobban utánozni kedvenc szavát.
A személyzet többhetes időpontokat jelölt ki, hogy választ adjanak bármilyen jelentéktelen kérdésre. Itt jöttem rá, hogy a bürokrácia nemcsak a szocializmus betegsége. Közel húsz embernek biztosított az átlagosnál nagyobb jövedelmet a menekülttábori munka. Egyesek munkaköre teljesen homályban maradt, még több hónap után is. A regisztrált, önellátó menekültek nem jelenthettek túl nagy adminisztrációs terhet. Ha valami törvénysértő dolog történt, az már a rendőrség dolga volt. Péntek délutántól hétfő reggelig a nyilvános telefon volt az összekötő kapocs a svéd civilizációval.
A magyarság összetétele nem adott okot sok büszkeségre. Grófok, bárók, válogatott cigánylegények helyett gyilkosok, börtöntöltelékek voltak köztünk. A cigányság szép számmal képviseltette magát. Életformájukat átmentették a tábori körülmények közé. Most a török könnyűzene helyett a lakodalmas rock volt az ébresztő. Számtalan gyerek, kamaszok és végül idősebbek, akik az állami segély biztonságában járhattak fosztogató körútjaikra. Igazi nevüket sose hallottuk, csak a ragadványnevek hangzottak lépten-nyomon.
Az egyik fiatalabbat Dokinak szólította mindenki.
- Azért, mert neki megvan az általánosa! - magyarázta egy hasonszőrű.
A másik, nagydarab széthízott cigány férfi módszeresen eladogatta a faház tartozékait. Az oak kávézóasztal, a szófa, a székek furgonba kerültek a már letelepedést élvező cimbora jóvoltából.
- Na, ha ezt megtudja a táborvezetőség... - kárörömmel vártuk a nagy balhét.
Megtudták.
Újakkal pótolták a hiányzó bútorokat.
Kincsónak más trükkjei is voltak. BMW-t vásárolt a helyi használt kocsi hiénától. Ez a típus olyan népszerű volt a cigányok között, hogy sokan ezért mondtak nemet erre a márkára. A kereskedő eladta a kocsit részletfizetésre. Az Invadra megbízható adósnak számított, a havi segély elegendőnek tűnt a részletfizetésre. A kocsit annak rendje-módja szerint ellopták. A vevő megszabadult a részletfizetés terheitől, a kereskedőt a biztosító kárpótolta.
A valóságban a kocsi útban volt Magyarország felé, hamis rendszámmal. Az átjáróház-szerű vámvizsgálat nem jelentett gondot. A svédek figyelme a bejövőkre koncentrálódott.
Ezt a kocsi trükköt ottlétünk alatt több mint fél tucatszor játszották el. A svéd használt kocsi kereskedés és biztosítási rendszer is reformért kiált.
Doki a letelepedés birtokában várakozott. A gyakorlat szerint az állam elhelyezi a bevándorlót és jelentős pénzösszeggel támogatja a kezdést. Doki és családja most azt várta, hogy melyik svéd várost vagy falut fogják boldogítani. A várakozás idejét a szokott módon hasznosította: körbelopta a környék áruházait. A jelentős készletet a táborban kínálgatta. Egy csodálatos farmering bagóért kelt el.
- Nincs az én méretemben? - kérdeztem.
- Nem tudom, mikor kapnak új árut, majd megkérdezem a boltvezetőt! - fogadkozott.
A látszatra mindig nagyon adott. Még vagy két alkalommal rákérdeztem, hogy megjött-e már a kívánt méret. Végül kifakadt:
- Főnök, nem megy! Úgy figyelnek, hogy nem bírok kihozni semmit!
Hát, nem lett farmeringem!
Pár nap múlva a beszélgető csoportunkhoz lépett:
- Nem akar valaki kocsit venni öt kilóért? - mutatott egy meglepően jó állapotban levő korallszínű Opelra. Megelőzte gyanakodó kérdéseinket.
- Tiszta az ügy! Itt vannak a papírjai! - lobogtatta a forgalmi engedélyt.
- Te, ez lejárt!
- Na és? Van egy hónap a vizsgáig, nincs vele semmi komoly baj, de mi van, ha ráköltesz még ötszázat?! Ezerért van egy jó kis kocsid!
Mit lehet ezen bukni? - okoskodtam. Ötezer forintért Opelban ülök - jutott eszembe az otthoni Polski Fiat. Ha nem tudom levizsgáztatni, elviszem a bontóba, háromszázért beveszik, kétszázért autózunk egy hónapig. Nem lehet ezen akkorát bukni, hogy nagyon megbánjam!
Egymás tenyerébe csaptunk. A táborbeli magyarok között már nem volt újdonság egy kocsi. A régebben ott élők kis kivétellel már túl voltak az autóvásárlás gondjain. Az Invadraverket 6000 korona értékű kocsi tartását engedélyezte a menekülteknek. De ezzel nemigen törődött senki. A mi ötszáz koronás beszerzésünk szinte súlytalan volt a BMW-k, Saabok, Volvók, Toyoták között. Hol voltunk már a Béla kölcsönbiciklijétől, pedig alig egy hónap telt el azóta.
A kocsit egy alapos takarítással vettük birtokba. Eleinte csak kisebb távolságra vállalkoztam vele, nem akartam sokat gyalogolni, ha mégis szétesik. Azonban kellemesen csalódtunk. A motor megbízhatóan dolgozott, semmi zavarót nem vettünk észre használat közben. Már a szomszédos helyeket, Alvestát és Växjőt is meg mertük látogatni. Ez nagyban lecsökkentette kosztköltségeinket, mert a nagyobb város sokkal olcsóbb árakat kínált.
Már szomszédjaink fuvaroztatását is vállaltuk. Egy ízben, útban a város felé, vad kopogást hallok a hátsó kerék felől. Ijedten hátra kapom a fejem: Gyuri fékevesztetten röhög, ő ütögeti az oldalkárpitot.
Egyhetes autókázás után a tolmács Erzsi beinvitál az irodájába.
- Gyerekek, hallom ti vettétek meg az Opelt. Szeretném, ha tudnátok, hogy a kocsit kivonták a forgalomból. Levizsgáztatni annyiba kerül, mint egy feleannyi idős kocsi ára! Hogy honnan tudom? Az enyém volt, én adtam el a Dokinak. Visszajött vele a vizsgáról, én visszaadtam neki a vételárat, azzal a különbséggel, amennyit kaphat érte a bontóban. De ő nem vitte el a bontóba, hanem eladta nektek! Ne kockáztassatok, a futóművel van valami súlyos probléma!
Erzsi kövér arca csupa jóindulat, segítőszándék. Mi megint valamit tanultunk, dühöngve megyek vissza a szállásra és mondom a többieknek, hogy mi újság.
- Én tudtam - mondja Csaba, a lakótárs, ártatlan pofával. - Csak nem akartam beleszólni.
- Nagyon kedves tőled, hogy így kiálltál mellettünk - mondom fásultan.
Következő utam a Dokihoz vezetett. Amikor meglátott, magasba emelte karjait:
- Oké főnök, felejtsük el az egészet! Elkísérlek a bontóba, mert csak attól veszik át, akinek a nevén van, aztán rendezzük az egészet. Két napot kérek. Nincs harag?
Teljesen meglepődtem ezen a nagy engedékenységen. Nem is tudtam mivel magyarázni. Lehet, hogy a pár nappal korábbi incidens szerzett tekintélyt?
Azon a reggelen már nem volt türelmem tovább hallgatni a mellettünk lakó cigány bömbölő bugyi-rockját, és ököllel vertem az ablakát. Amikor végre feltűnt, válogatás nélkül kiabáltam rá mindent, ami eszembe jutott.
- Gyere ki te rohadék, ne bentről ugass vissza! - üvöltöttem, nem törődve a következményekkel.
Pillanatok alatt összecsődült a fél tábor az ingyen cirkuszra. A jobb érzésűek elhűlve látták, hogy a közel százhúsz kilós cigánnyal üvöltözök, aki amolyan vezéregyéniségnek számított a bandában. Vakmerőségem megriasztotta: nem tudhatta, mi adott erőt ehhez a nyílt kihíváshoz. Kik állnak mögöttem, esetleg fegyverem van, - nem érdemes kockáztatni.
Nem merte elhagyni a házat.
Ez a reggeli intermezzo még hónapok múlva is kamatozott. A táborbeli cigányság inkább a barátságot kereste velem, kezdtek előre köszönni.
De végül is a kocsi sorsa más irányt vett.
A tábor személyzetéhez tartozott N. Károly, egy erdélyi magyar, aki, mint kiderült „szabadidő felelős” minőségében élvezte az állami fizetést. Hogy mi volt a munkája, sokáig nemigen derült ki. Ki-be járogatott a kis mikrobusszal, anélkül, hogy menekült belülről látta volna a járművet. Később megtudtuk, hogy kirándulásszervezés, horgászprogram, sportfoglalkozás és hasonlók tartoztak volna hatáskörébe. Az óvatos svédek szerették volna levezetni a menekültek energiáit. Ha már aláíratták velünk, hogy nem vállalhatunk munkát, legalább ne unatkozzunk a barakkokban tétlenül.
Károly nem vette túl komolyan feladatát: igaz, nem is kérte tőle számon senki. Néha elindult horgászni, és ha unta a magányt, egyvalaki elkísérhette. Ez leginkább F. Gyuri volt, aki olyan szolgalelkűséggel tudott asszisztálni Károly horgászprogramjához, hogy talán még a vízbe hajított botot is visszahozta volna a szájában.
Károly egy miniszteri méretű BMW-vel közlekedett és gyakran panaszkodott a benzinárakra. Ebben kivételesen egyetértettünk. A 7 korona körüli összeg számunkra volt csak igazán nagy érvágás.
Kisütötte, hogy a kis fogyasztású Opel jelenti számára a megoldást. Kifizette nekem az ötszáz koronát, hazavitte a kocsit a garázsába és hozzákezdett a feljavításához. Munkáját nem kísérte mindig szerencse, volt, hogy a hegesztő apparát leégette a fél kocsit, de vadul bízott a sikerben. Addig is maradt a BMW és munkaidőben a mikrobusz.
Egyik munkanapján magához intette Gyurit és felajánlotta neki, hogy menjenek együtt a bontóba. Gyuri kisírta, hogy én is velük mehessek. Károly célja apróságok beszerzése volt az épülő Opelhez. Odafelé már magyarázta a haditervét Gyurinak:
- Bemegyünk a telepre. Összeszedjük, ami kell. Ablaktörlő, generátor, gyertyapipák, egy két apróság. Te elmész a csomaggal a fák között a bontón kívülre, leteszed a pakkot, visszajössz, üres kézzel távozunk, kifelé meg felszedem az út mentén a csomagot. Gyerekjáték!
Az itthoni, ínséges autókínálathoz szokott szememnek valóságos Kánaán volt egy-egy ilyen autótemető. Minden rendű és rangú kocsik százai hevertek a hatalmas telepen, egyesek szívfájdítóan jó állapotban.
Itt egy hatalmas Citroen, hibátlan bőrüléssel, amott egy Volvo, teljesen ép műszerfallal. A kocsiban térképek, biztosítási papírok, magnókazetták, számtalan apró mütyür, autóskabala, amit a tulajdonos a kocsival együtt unt meg. Kifogástalan lámpák, ajtózárak, tükrök, a csomagtartóban pótkerekek, kerékleszedő szerszámok.
Gyurinak nem sok ideje maradt a bámészkodásra, hamar megtelt a nylon szatyor. Elmenni a fák között az útig, ez Gyurinak azt jelentette, hogy nekivágni egy sűrű rengetegnek, kétnapos eső után.
Már órák óta vártunk rá. A tulajdonos kezdett gyanakodva méregetni minket. Károly, kínjában vásárolt valamit. Annyira nem számolt kiadásra, hogy egy fillér nélkül volt. A Visa kártyáját használta, valami nevetségesen szerény összegért. Kisvártatva feltűnt Gyuri. Nyakig vizesen, térdig sárosan, ágaktól szaggatva. A megbeszélés ellenére nem vállalta a visszautat az erdőn át. Az úton közeledett. Beültünk a kisbuszba. Károly tajtékzott:
- Nem ezt beszéltük meg!! Mindent elbasztál! Meg se merek állni, hogy felvegyem a csomagot, idelát a tulaj! És én még kártyával fizettem, tudják a nevemet, címemet. - fuldoklott a méregtől.
Gyuri majdnem pityeregve mentegetőzött:
- Karcsikám, eltévedtem az erdőben!
Gyuri kötelességének érezte, hogy este visszamenjen a csomagért. Megkérte egy ismerősét, hogy vigye el a telepig, amely előtt elrejtette a szatyrot. De hűlt helyét találta. A bontó gazdája rendelkezett némi tapasztalattal, hiszen a környékén évtizedek óta állt a menekülttábor.
Mi, kocsi nélkül, újra a környéket jártuk és mind szívesebben vettünk irányt a falu felé. Ez a párszáz lakosú közösség olyan irigylésre méltó körülményeket teremtett magának, aminek hatása alól képtelenek voltunk szabadulni. A házak csodálatos egységben a természettel, hivalkodás nélkül biztosították a tökéletes kényelmet. Esténként, ahogy kiszűrődött egy-egy ház ablakán a fény, olyan irreálisan szép és idilli volt minden, hogy órákig képesek voltunk sétálni a néhány utcán. Nagyon imponált, hogy nem ismerik az ún. hátsó udvart. Bármelyik oldaláról közeledtünk a ház felé, kiállta a próbát. A kertek gyakran csak egy szerény élő sövénnyel voltak elválasztva az úttól. A gyep makulátlan, még a nagy barna terméskő is elválaszthatatlan egységben illeszkedik a kerthez. Szemét sehol. A néhány régebbi faház is kifogástalan állapotban, a házak színe utcahossznyi távolságra harmonizál egymással.
Később megtudtuk, hogy az összhang nem véletlen. Tanácsi jóváhagyás kell a színváltoztatáshoz. Lelkem rá, ha ilyen csodálatos összképet eredményez.
A falu főútja parányi hídon keresztezi a temetőkert mellett csordogáló patakot. A sírhantok hiánya elveszi a temető siralmas jellegét. Nyugodt, békés ligetté szelídül a táj. A templom körüli temető nyugalmas kis sziget, a párszáz méterrel később kezdődő üzletsorok előtt.
Miniatűr vízesésben gyönyörködhetünk, a híd korlátjára támaszkodva. A házak, az elegáns üzletek, az autók, egy jómódú társadalom tartozékai. Sok menekültnek emészthetetlen a szeme elé táruló jólét és a saját valósága közötti különbség. Sokan törni akarnak ebből a kalácsból. Napirenden vannak a lopások, a rendőrségi razziák.
A hétgyerekes cigánycsalád egyik kamaszlánya celofánba csomagolt pólóingeket kínál, tucatnyi van a szatyraiba gyömöszölve. A főút boltosa rendőrrel érkezik a táborba. Az ő üzlete előtt álló forgóállványt csupaszította le fényes nappal a cigánylány.
De nemcsak a falut fosztogatják. Szálka a szemükben az is, aki a táboron belül jobban él.
Nejem sírva jön vissza a mosóból: minden fehérneműje eltűnt a gépből. Persze volt, aki megsúgja, hol kell keresni.
Dühösen zörgetek be a jelzett faházba. Egy cigánycsalád lakja, rengeteg gyerekkel. A nappaliban, a hatalmas hűtőláda ellenére romlott hús szaga kering. Elképesztő mennyiségű szemét, amerre a szem ellát. Amikor felelősségre vonom őket az eltűnt holmikért, az asszony így védekezik:
- Aranyoskám, nem köll ezeknek a lyányoknak a másé! Mutasd csak meg az úrnak, hogy mennyi fehérneműtök van!
A két nagylány bontatlan csomagolású harisnyák, bugyik tucatjait borítja a lábam elé.
- Gyerünk innen! Ezt már akkor se hordanád többé, ha megtalálnánk!
Máskor azonban a segítségemre szorulnak. Az asszony sopánkodva kér, hogy segítsek megkeresni a férjét. Az ura elindult a két kisebbik lánnyal horgászni, már rég itthon kéne lenniük. Mit csinálhat az a két kicsi ennyi ideig a vízparton., csak nem történt bajuk? Kezembe nyomja a Lada kulcsát:
- Vezess aranyom, majd mutatom a helyet, ahová járni szokott az uram!
Indítok, a benzinjelző piros lámpája folyamatosan világít.
- Na, ezzel nem jutunk messzire, tankolni kell legalább pár litert!
- Nincs nálad pár korona, aranyom, majd megadom!
Szóval ezért esett rám a választás.
- Nincs! - vakkantom.
Ilon nem akarja kiadni a titkát egy idegen előtt. Odaszól a lányának:
- Eriggy vissza, dik lóvé kredencu!
Sose tudjam meg, hol tartja a pénzét!
Az ötkoronás tankolás után hamar rálelünk a mindenről megfeledkezett horgászra. A gyerekek békésen üldögélnek a patak melletti tisztáson.
- Kétszer elment tűlem!! - mutogatja a férj, a karjait széttárva, a veszteség nagyságát.
Hazafelé engem faggatnak:
- Mit gondusz Andriskám, megkapjuk mi a letelepedési pacsit?
- Hogy mit? - csodálkozom.
A férj magabiztosan nyugtatgatja asszonyát:
- Higgyé neköm, az Infraverket nem rak ki naccsaládosokat!
Invadraverket - Infraverket. Hippolit - Hippodrom. Az utóbbiaknak legalább van értelme.
Benne jártunk már a nyárban és egyre érkeztek az újabbak, köztük szép számmal magyarok. Ez időben, a tábor határozottan magyar többségű volt. Ha nagy néha tájékoztatót tartottak, az előadó mellett megjelent a magyar tolmács fordítani, a kisebb elszórt csoportoknak pedig a saját tolmácsuk suttogta a lényeget.
Egy ízben fel is ugrott egy stréberkedő magyar, hogy nem ért semmit, mert mögötte az a cseh férfi megállás nélkül beszél, zavarja az előadást.
Különös érzés volt, végre, valahol a többséghez tartozni. Igaz, ebbe a többségbe beletartozott az a cigányfiú is, aki éppen a függönybe fújta az orrát, amikor az előadók beléptek a terembe.
Vittsjőből mindenki idekerült, kivéve Bélát és Henriket. Őket valami szeszély Markarydbe vezényelte, ahol önálló lakást kaptak a menekültek.
A postát, az ellátmányt és az újságot az irodában vehettük át. Hetente megjelent a "Pĺ lätt svenska" c. lap, amely a szerény svéd tudású menekülteknek készült. Ha egy nehezebbnek tűnő szó szerepelt valamelyik cikkben, a szótárrovat megpróbálta körülírni.
Úgy tűnt, hogy a svédek mindent megtesznek azért, hogy a menekültek minél könnyebben beilleszkedjenek a társadalomba. A svéd átlagember nem mindig fogadta lelkesedéssel ezt a nagy idegeninváziót. Egyik ismerősünk keserűen jegyezte meg, hogy a bűnözés rekordokat dönget, a csendes svéd valóságba betört a szervezett bűnözés.
- Azelőtt hetekig az utcán hevert érintetlenül az otthagyott bőrönd. Ma fényes nappal letépik az órádat! Malmőnek vajdája van!
Tartozom az igazságnak azzal, hogy kijelentsem, a táborban levők közül mégsem a cigányok között kellett keresni azt a személyt, akivel a svédeknek a legtöbb gondja volt. Utcahosszal vezetett egy vékonydongájú, fürtös szőke hajú, mosonmagyaróvári srác, aki Füles névre hallgatott. Füles sajátos módon egészítette ki a svédektől kapott ellátmányt. Sorra járta a faházakat és felírta, hogy kinek mire van szüksége. Nagy megbízhatósággal szállította a legkülönfélébb árukat a ruhaneműtől, a műszaki cikkekig. Persze saját készletét is gyarapította. A szobájában kifeszített ruhaszárító kötélen, megszámlálhatatlanul lógtak a napszemüvegek. A legmárkásabb sportcipőket, melegítőket viselte. Neki már természetesen volt CD-t játszó walkman-ja is. Az elmaradhatatlan BMW az irodától pár méterre parkolt, sokszor dugig áruval.
Móni, a barátnője, olyan előkelően viselkedett, mintha tévedésből kifolyólag lenne táborlakó. Füles sokszor magára hagyta, hiszen a beszerző körutak gyakran elszólították. Később megtudtuk, hogy rendszeresen járt haza. Sehogy sem értettem, hogy tudja ezt keresztülvinni. Az odáig rendben van, hogy mondjuk a svéd-dán határon jóformán nincs ellenőrzés. De hát csak nem lehet végigutazni Európát útlevél nélkül. A legtöbb magyar ugyanis, rejtélyes módon, útlevél nélkül jelentkezett le. Kamionos bujkálástól kezdve "széttéptem az útlevelem, biztonsági okokból" c. sztoriig minden előfordult.
De ha van is útlevele, hogyhogy a svédek nem csinálnak problémát a beutazáskor, mint ahogy velünk tették?
Valaki kikotyogta a titkot.
A másik, már letelepedést kapott, a fürtös hajú magyar útlevelével járt ki-be a határon. A jelek szerint senki sem vette a fáradtságot, hogy tüzetesebben tanulmányozza az útlevélképet és az utazót.
Füles körül akkor is zajlott az élet, ha épp a táborban tartózkodott. Már túl volt a másfél éves kinn tartózkodáson, a vele egy időben érkezettek sorra kapták a letelepedéseket. Füles egyre türelmetlenebbül viselte, hogy ez a papír késik és várat magára a korlátlan szabadság. Már remekül beszélt svédül és a táborvezetőséggel saját nyelvükön ordítozott. Bravúros leleménnyel próbálta kibővíteni a szerény svéd káromkodás-szókészletet. Ha ez sem bizonyult elegendőnek, puszta kézzel söpörte le az íróasztalokat.
A másnapi helyi lap fél tucat fotóval rémisztgette a lakosságot a táboron belül dúló vandalizmusról. Egy rafinált csavarintás az ügyön és már mindenki a szegény tábori alkalmazottakat sajnálta. Lám, milyen veszélyes körülmények között kell helytállniuk! Talán meg is érdemelnének egy kis fizetésemelést! A 45 kilós, beesett arcú Fülesről nem került kép az újságba.
Még egy alkalommal szánta a helyi újság az első odalát a menekültügynek. Ekkor a rendőrség megbilincselve szállította el Fülest, mert az egyik alkalmazott fegyvert vélt látni nála, hadonászás közben. Az egész táborban folyt a razzia, de nem találtak semmit.
Fülest két nap múlva kiengedték, addig elkészült a gombnyomásra működő vasrács, amely a személyzetet választotta el a táborlakóktól.
Ha az ember Füles társaságában volt, képtelen volt hitelt adni a sok róla kerengő mendemondának. Könnyed modorú, jól csevegő, jó humorú, értelmes srác benyomását keltette. Angolul, németül, svédül kiválóan beszélt, de hallottam őt a cigányokkal is társalogni. Legendák keringtek udvariasságáról is.
Amikor Mónival végleg szakítottak, a szomszédos városka diszkóit látogatta ismerkedési céllal. A svéd lányok olvadoztak, hogy valaki köszön, alájuk tolja a széket, meghajol, ha táncolni akar, fizeti az italukat és odafigyel arra, amit a partner beszél.
Akkor már köztudott volt, hogy a svéd fiatalok baseball sapkában látogatják a diszkókat és az első számú céljuk a lerészegedés. Az italfizetéskor kiderül, hogy mindenkinek skót vér csörgedezik az ereiben. Teljesen megszokott látvány, hogy söröspohárral a kezükben mennek ki a vécére, nehogy valaki a távollétükben megigya az italukat. Még hogy ezek fizessenek egy kört valami lánynak?!
Nem csoda, hogy Fülesért marakodtak a svéd fruskák.
Jellemző volt a táborvezetőség hozzáállására, hogy amikor Móni végleg szakított Fülessel és kiköltözött a faházból, hosszú hónapokig senki nem csinált gondot abból, hogy egy személy lakja a kétágyas szobát. Pedig akkor már kitehették volna a megtelt táblát. Ez időben már megjelentek a hatalmas földgépek, és a tábor mögötti szabad területet előkészítették a további faházak építésére.
A Füles által lakott ház különleges tekintélynek örvendett. A másik szobát Sz. Laci lakta, feleségével, Zsuzsával. A hatalmas szőke óriással nem sok gond volt. Malmőben talált munkát, így napokra-hetekre eltűnt.
B. Jani, szintén az említett faházat lakta, Máriával együtt. A két egyágyas szoba közül ez egyik afféle nappaliként szolgált, a másik, a két ággyal lett a háló. Jani kirobbanó erejű, csupa vigyor, nagyszájú hantás volt. Egy alkalommal, mikor megkaptuk a falu tornatermét egy kis esti teremfocira, olyan vad energiával rohangált, hogy életveszélyes lett volna vele ütközni. A labdát úgy felrúgta, hogy a világítást védő drótháló elégtelennek bizonyult: millió darabra robbant szét a fénycső.
Neki is sikerült munkát találni. Karosszérialakatosként dolgozott egy maszeknál a másik faluban. A keresetét Máriára költötte. A kis fekete asszony dúskált a ruhákban, piperecikkekben. Jani gyengéden féltette, óvta élete párját. Mi nem értettük ezt a szokatlan gyengédséget, de magyarázattal szolgált:
- Marika pincérkedett Pesten. Nem a legjobb helyeken. Egyszer, egy részeg társaság verekedésébe avatkozott bele. Az egyik pali úgy mellbe szúrta, hogy a szívburkolatnál állt meg a kés. Nem szabad megerőltetnie magát, könnyen végzetes lehet. - suttogta Jani.
Szobájukban példás rend uralkodott.
- Ez volt a sitten is. Én voltam a szobaparancsnok, ott nem volt visszapofázás. Addig nem feküdt le senki, míg azt nem mondtam, hogy oké! - révedezett a múltba.
Van, aki tagadja, van, aki bevallja. A jelenünk nyitott könyv volt egymás előtt, hiszen olyan körülmények között nem lehetett titkunk. De a múltból csak annyi tárult fel, amennyit az ember láttatni engedett. Jó, a pechesebbjét megverte a sors néhány régi ismerőssel. De azok is, akiknek homályban maradhatott volna a mögöttük hagyott életük, sorra tárták fel titkaikat. Börtön, sikkasztás, csalás, szélhámosság - ki tudja, milyen kétes rangra, elismerésre pályáztak ezek beismerésével.
Mi, közben csak vívtuk mindennapos csatáinkat. Hitler rajtaütésszerű vizitje leleplezte az üres szoba titkát. Egy hatalmas hűtőláda árválkodott benne, tele hússal. A megszeppent Csaba szomorúan adta át a szoba kulcsát a tábor emberének. A köpcös, telt arcú svéd még véletlenül sem emlékeztetett a Führerre, de nyakas fajgyűlöletével kivívta magának a Hitler nevet.
Csaba bánatosan konstatálta, hogy más helyet kell keresni a hatalmas mélyhűtő ládának, mi pedig tudtuk, hogy a felfedezés nekünk sem ígér semmi jót. Szobatársakat kapunk.
A kisméretű nappali és a falatnyi konyha még a két családnak is komoly erőpróbát jelentett. A hűtő, egy párnak is kicsi lett volna, mikor minden épeszű táborlakó spórolási taktikája, a havi egyszeri bevásárlásra épült. A közös edények, az egymást érő étkezések, a "ki mit akar nézni," akkor is konfliktushelyzet, ha az ember egy weekend időtartamára próbál alkalmazkodni. Hát még így, hogy egy másféléves élethalálharc tartozéka volt ez a háttér.
Megérkeztek az új lakótársak és a két egyágyasba Gabriella és Móni került. Ők ismerték egymást még Magyarországról. Móni, a Fülessel való szakítást követő tépett idegzettel és teenageri nemtörődömséggel vette birtokba új helyét.
Gabriella kis fészket próbált kialakítani magának. Csinosítgatta szobáját, a konyhában pedig megpróbált helyet szorítani eddigi szerzeményeinek. Hosszú fekete hajú, átlagos külsejű fiatal, alig túl a húszon, rettenetesen elhanyagolt fogakkal.
Természetesen mindenki dohányzott. Néha teljesen mindegy volt, hogy milyen műsor van a tévében - a kékes füsttől már szinte el sem lehetett látni a képernyőig.
A szürke, egyforma napokba egyik délelőtt berobbant B. Laci távirata:
Pénteken érkezünk Malmőbe, gyertek elénk!
Két nap volt a jelzett dátumig, illett volna kitalálnunk, hogy mivel érkeznek és hova. Vonat, saját kocsi, repülő, hajó, lóvasút, harci szekér, lehetett találgatni. A konkrét időpont is elég tág határok között mozgott. Nem beszélve arról, hogy hogyan jutunk mi Malmőbe? Közel 200 km és mi van, ha ott vagyunk? Asszisztálunk fél napot a lejelentkezésig, aztán ők a táborba, mi meg ide vissza.
Kezdtem rosszat sejteni. Ha ez a távirat ilyen hebehurgya, talán nem is fogadták meg levélbeli tanácsaimat és nem készültek kellően elő ehhez a sorsdöntő lépéshez.
Eszembe jutott István. Felhívtam és elmondtam neki, hogy milyen gondban vagyok. Nem kérette magát, azonnal magára vállalta, hogy mindent kézbe vesz. Megkönnyebbülve köszöngettem kedvességét. Az ő találkozásuk később István előadásában így hangzott:
- Pénteken kimentem a pályaudvarra, az egyetlen lehetséges vonat elé, amivel Pestről jöhet valaki. A személyleírás alapján odaléptem a családhoz és bemutatkoztam. Rettenetesen megrémültek, amíg el nem árultam, hogy a te telefonod miatt vagyok itt. A férj hamar feloldódott, de az asszony csak nem akart felengedni. Elvittem őket a lakásomra, tudod, amelyik mindig üres és mondtam, hogy itt alhatnak. Leültettem őket és megkérdeztem, hogy mit akarnak mondani a rendőrségen. Az asszony teljesen befagyott ettől a direkt stílustól. A férj akadozva előadott egy munkahelyén kibontakozó históriát, amelyben a leggonoszabb szerep két bolgár üzletkötőnek jutott. Elhűltem ekkora naivitás láttán. Kérdeztem, van-e valami papírjuk, amit felhasználhatnának. Egyszerre intettek nemet. Ottmaradtam fél éjszakát. Éjjel kettő körül állt össze olyasmi, amit már én is elfogadhatónak ítéltem, gondolva a telepecsételt útlevelekre, a bécsi vállalati kiküldetésre és mindenre, ami még eszembe jutott.
Reggel én ébresztettem őket, még egyszer átvettünk mindent. Még azt is megbeszéltük, hogy hol szálltak meg Malmőben és miért nem azonnal mentek be a rendőrségre. Elvittem őket a hivatalba és tessék, most ott vannak a malmői táborban, tudjátok abban, ami a diliház mellett van. - fejezte be István.
Nagyokat káromkodtam, hogy ennyire semmibe vették intelmeimet és tudtam, hogy eljön az idő, amikor ők is bánják majd ezt. Persze azonnal megindult a telefonálgatás köztünk és érkezésük után két héttel már meg is látogattak egy Saab-ban feszítve.
A találkozás öröme elnyomta dühömet, persze azért még visszatértünk erre a fejetlen érkezésre. Laci meginvitált Malmőbe, mert már nagyon szerettünk volna venni egy kocsit. Tudtuk, hogy nagyvárosban egy délelőtt lejárhatunk egy tucat címet is.
A napilap elég széles választékot kínált használt kocsikból. Ráböktünk egy Volvo hirdetésre. 7500 koronát kért egy nyolcéves kocsiért.
- Nézzük meg!
Kellemes, családi házas környéken volt a cím. A kocsi a ház előtt állt, nyugodtan szemügyre vehettük a tulaj érkezése előtt.
- Milyen nagy! - ámuldozott Rita. - Tudsz te ekkora kocsit vezetni? - fordult hozzám.
Eszembe jutott, amikor a törött karú főnökömet fuvaroztam a Balatonra:
- Ne menj 160-nál többet! - ásította és már bóbiskolt is a Mercedes hátsó ülésén.
- Megpróbálom! - mondtam.
Megérkezett a Volvo tulajdonosa. Hangos Hej-jel üdvözöltük. Megtorpant:
- Maguk magyarok? - kérdezte svédül.
Ennyit az akcentusról!
Kiderült, hogy az öregúrnak volt néhány magyar munkatársa korábban. Persze ez nem azt jelentette, hogy fél áron adja oda az autót. Nyújtotta a kulcsot a próbakörhöz. Beültünk a kocsiba, Rita és én. Laci ottmaradt a tulajjal, talán zálognak. Angolul beszélgettek, amíg mi az autóval ismerkedtünk.
Beleülni és megszeretni, csavartam ki magamban a régi mondást, mert a kocsi azonnal meghódított, amint elfoglaltam a helyem a kormány mögött. Az ülés totális kényelmet biztosít, a tág férőhely ellenére mindkét oldalon megerőltetés nélkül lehet használni a könyöklésre készült támlákat. A műszerfalon minden jól látható, a volán a kézbe simul. Sok apróság segíti a kényelmet: a hátsó ablakjégtelenítő, elakadásjelző, számtalan hely a beáramló levegőnek, a többfokozatú ablaktörlő, az óra a műszerfalon, a kazettás sztereo a négy hangfallal, szóval volt min csodálkozni. A kis Polski után olyan volt az egész, mintha valaki sámliról karosszékbe ülne.
A kocsi hangtalanul indult. Nagy erőbedobásra készültem, hogy beforduljak a sarkon ezzel a hatalmas járművel. Mint mikor valaki egy nehéz kancsó megemelésére készül és e helyett pehelykönnyű az üres edény. A szervokormány játszi könnyedséggel változtatta a kocsi irányát. Nem is nagyon forgolódtam az utcákon tovább, visszatértünk a svédhez, hogy megkössük az üzletet.
Erősen alkudozni kezdtünk, bár nemigen tudtam felhozni okot, hogy miért kéne engednie a vételárból. A motorház is imponálóan tiszta volt. A kopott, piros csíkos üléshuzatra hivatkozva próbáltuk lejjebb vinni az árat. Bennem az is munkált, hogy ne lépjük túl az Invadra által engedélyezett 6000 koronás összeget. De végül 6500-nál megegyeztünk. Éreztük, hogy inkább megtartja a kocsit, de 1500-at már nem enged eredeti elképzeléséből, bár a garázst már a legutóbbi kiadású Volvo foglalta el.
Elindultunk Laci után a malmői táborukba, ahol Edit várt minket. Rögtön leteremtette Lacit, hogy maguknak miért nem tudtak hasonló kocsit venni. A sokéves Saab ott szerénykedett a mi bordó Volvónk mellett.
A következő pár nap az átíratás és a kocsival kapcsolatos vélt és valós teendők jegyében telt el.
Milyen praktikus ez a három betűs és három számos rendszám! Annyi variációja van, hogy a nyolcmilliós Svédország még nem jön zavarba pár évig. Otthon még a régi módszer volt divatban, a felhasználható betűk fogytán a mi kocsinknak már csak a korábbi tűzoltósági T jutott.
A táborban a rengeteg szabadidőmet a kocsira szántam. A kellemes nyárban elbütykölgettem a parkolóban, az unatkozó szomszédok meg odaálltak bámészkodni.
- Mennyiért vetted?
- 6000 - ért. (Jobb a békesség, itt nem lehet senkiben bízni.)
- Jól megkérték az árát! Láttad itt ezt a karcolást?
- Mennyiért vetted?
- 6000-ért. (Ebben sem bízom.)
- A Volvót mindenki csak svéd traktornak hívja. Nemsokára költhetsz a gumikra!
- Mennyiért vetted?
- Nem vettem, kaptam. A nagybácsim nekem adta, mert ő vett egy újat!
- Hááát . .. Talán kihúzod vele addig, amíg tudtok venni egy jobbat.
Az ülés alatt észrevettem egy vezetéket. Gyuritól érdeklődtem, tudja-e, mi ez.
- Az ülést lehet fűteni vele. Nem tudtad?
- Hűha, - füttyentek - az óra meg azért van a műszerfalon, hogy tudjam, hány perces legyen a tojás.
Rita nem bírt megbarátkozni a foszlott üléshuzattal.
- Legalább kimosom - látott hozzá az eltávolításához.
A rongy alól előtűnt a makulátlan, vadonatúj, gyári üléshuzat. A hátsó üléstámla közepén levő könyöklő is használhatóvá vált így.
- Nem kell ide semmilyen huzat - döntöttük el. - Nem tudjuk annyit használni, hogy elkopjon.
Most tehát adva volt a nagy kérdés: spórolunk-e, mint a megszállottak vagy fittyet hányva a benzinárakra, utazgatunk, mint holmi nyaralók. Az egészséges egyensúlyt nagyon nehéz volt megtalálni. Csábítottak a ragyogó autópályák, az elképesztő utazási kényelem, de a házunk a vasúti váróterem jellegével, szinte naponta elüldözött minket.
Szóval, kezdtük megismerni Dél-Svédországot. A jellegzetes vörös faházak már régi ismerősnek tűntek. Kezdtük elveszteni azt az érzést, hogy külföldön vagyunk. Annál nagyobb pokol volt megtérni a táborba és megpróbálni alkalmazkodni másik négy emberhez házon belül és kétszázhoz, házon kívül.
A házunk nappalija, az utolsó hetekben elképesztő mennyiségű tárggyal gyarapodott. Mindenféle levitézlett holmik lepték el a közös helyiséget. Könyvespolc, lámpa, óra, rádió, képek a falon és még számtalan lim-lom kezdte feltölteni az amúgy is szűkös teret. A tárgyak forrását nem is övezte titok. A szeméttelepről származtak.
A helyet, ahol a város megszabadul a felesleges kacatjaitól, először természetesen Füles tudta meg. A címet úgy osztogatta az ismerősei és barátai között, mint valami uralkodó a nemesi rangot. Persze egy idő múlva már nem volt titok senki előtt, így menetrendszerű járatok indultak a växjöi szeméttelepre. Amikor először szántuk rá magunkat, hogy elmenjünk, egész úton az motoszkált bennem, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhetek.
Különös kontrasztot adott a helyzetnek, hogy a szeméttelep előtti betonúton méregdrága kocsikat láttunk. Még egy Mercedes is parkolt ott, egy elég méretes utánfutóval.
A telepet drótháló övezi, a hatalmas vaskapu is csak addig van nyitva, ameddig a nagy teherkocsik behajtanak a rakománnyal. A drótkerítést egyik oldalon erdőféle váltja fel, a fák között kitaposott, eléggé szemetes úton akadálytalanul lehet bejutni a zárt területre. Erős meredeken vezet az út, jobbra-balra nagy szabad területek, a későbbi szemétmennyiség fogadására. A telep közepén egy kis faház, mellette drótkerítéssel elválasztott mezőn frizsiderek százai.
Ameddig a szem ellát, hulladék. Sütők, bojlerek, bútorok, ruhaneműk és minden rendű-rangú holmi.
Első vizitünk alkalmával, nagyszámú társasággal érkeztünk. Úgy tűnt, mások is érezték azt a feszültséget, ami engem hatalmába kerített odafelé. Az "árubőség" azonban háttérbe szorítja az aggályokat: már csak a szerzésvágy munkál.
Felemelek egy campingszéket. Csaba ugrik hozzám:
- Mutasd csak! Ez marha jó lesz horgászni! - csapja a hóna alá.
Lehajolok egy írógépért.
- Én meg tudom javítani, írógépműszerész voltam otthon, köszi - kiáltja már távozóban Tibi és már bukdácsol is tovább a masinával.
Ez itt így megy? - álmélkodom és igyekszem eltávolodni tőlük, hogy zavartalanul ismerkedjem a látnivalóval. Leginkább az nyűgöz le, hogy milyen sértetlennek látszó tárgyak kerültek ide. Bőröndök, lámpák, könyvek, vasaló, lemezjátszó, edények, szerszámok és még arra sem kell ügyelnünk, hogy kerüljük a konyhai hulladékot. Elkötött fekete zsákokban kerültek ide, így nincs bűz és a madarak sem keresnek zsákmányt, a telep fölött körözve. Kopott retikül tartalmát borítom magam elé. Egy élet tartozékai hullanak szerteszét. Piperecikkek, fényképek, lejárt színházi bérlet, manikűrkészlet, írószerszámok. Kicsit olyan, mint egy hagyaték. Rossz lelkiismerettel lépek tovább. Újabb hegyek, a legkülönb tárgyakból. Itt-ott építkezési hulladék, autógumik, gyerekjátékok, sporteszközök, egy cipőbolt polcelemei reklámtáblákkal, vásárlásra csalogató színes hirdetésekkel. Irodabútorok, a benzinkút betört neonlámpája, festmények, plakátok, tévé, törött bicikli, kézsúlyzó, nyugágy, falióra és ruhák, ruhák, ruhák mindenütt.
Néhány ismeretlen is guberál, egy köpcös öreg, hatalmas botját hol turkálásra, hol támaszkodásra használva, tölti szatyrát, amelyből már kikandikál egy csecsemő méretű sárgaréz szobor.
A féktelen gyűjtögetésnek az szab gátat, hogy még el is kell jutnunk a kocsikhoz. Én egy asztali lámpával, három miniatűr festménnyel és néhány könyvvel gazdagodom. Az egyik különösen lázba hoz: több mint ötvenéves kiadvány, egy atlasz-méretű autószerelési könyv, rengeteg rajzos ábrával. Valóságos ipartörténelem minden lapja. A két magnókazetta már csak ráadás.
Mint kiderült, a könyvbeszerzésben nem én vittem el a pálmát. Karcsi egy gót betűs, száz éves orvosi könyvet talált, színes rajzokkal, csodálatos bőrkötésben.
Újabb furcsasággal ismerkedünk. Június 24-e munkaszüneti nap, hiszen ez Szent Iván éj, a svéd Midsommarnalt, az év leghosszabb napja.
Jani, az örökmozgó, az alvestai "búcsú"-ba invitál. Hát tényleg nem lehet kihagyni, gondoljuk és találkozót beszélünk meg vele a bejárat előtt.
Nagy meglepetésünkre pénzt kérnek a kapunál, hogy az ember bemehessen vásárolni a kétoldalt sorakozó sátrak közé. Még javában szörnyülködünk a horribilis belépti díjon, mikor előttünk terem Jani. Ő már bentről jött elénk, hatalmas pecsét jelzi a kézfején, hogy fizetett.
- Add a kezed te is, te is! - utasít minket, és már át is nyomja a bélyegzőfestéket a mi kezünkre is.
A kapunál bólogatva tessékelnek befelé minket. Odabenn nem tudom leplezni a csalódottságomat, pedig nem akarom elvenni Jani örömét, aki még mindig a bejutásunk trükkjén derül.
- Janikám, ez semmivel nem különb annál, amit otthon láttunk!
- Hát nem ez a jó benne?! - harsogja. - Tisztára úgy érzem magam, mint a váci búcsúban! - és már rángat is tovább bennünket.
- Ezt nézzétek! - torpan meg egy sátornál, amely előtt egy WC csésze árválkodik. Meghökkentően töri meg a plüssmacik, a festett pólóingek és a mézeskalács-figurák sorát.
- Ezt egy barátom találta ki! - mutat Jani a tartályon szerénykedő műanyag öntapadós korongra, amelyből egy félkör alakú drót áll ki. - Amikor pisilni akarsz és felhajtod az ülőkét, ez a kis kar megakadályozza, hogy visszacsapódjon. Szóval így nem pisálja le a dolgozó a vécédeszkát, világos? Otthon nem lehet üzlet, mert a tartály fenn van a magasban, de itt mindenhol össze van építve a klotyóval. Benne van a fiúnak már néhány ezerben, hogy a nevén legyen a dolog, de csak nem akar beindulni. Ezek itt inkább körbebrunzolják a fürdőszobát, de nem vesznek! Nektek nem kell?
- Hova Janikám, a táborba? Másnap a szobatársam már a sapkáját tartaná rajta a szekrényében.
- Na, jól van, jól van - enyhül meg. - Járjatok egyet, amíg én megkeresem az asszonyt.
Mi szót fogadunk és a következő óra azzal telik, hogy álmélkodunk, milyen közös tőről fakad a giccs meg a bóvli. Semmi olyat nem találunk, amivel itthon már ne találkoztunk volna. A nyeles fésű meg a kacsintós briftasni világuralomra törekszik.
A körhintánál sem sikerült újabbat kitalálni.
Visszamegyünk Mohedára, ahol szintén ünnepi a hangulat. Tábortüzek égnek a faluban. Az ember nem is hinné, hogy ez az álmos kis hely ennyi fiatalnak ad otthont. A svéd teenagerek, vágyaikban a tengerentúlra kacsingatnak. Sokan hatalmas motorokon járnak, amerikai zászlóval a bőrdzseki hátán. A filmekben, a zenében, az amerikai piac diktál. Az angol, szinte második anyanyelv, senkire sem kell ráerőszakolni. Az amerikai "kultúra" nyelvi korlátok nélkül áramlik be. Az itteni nyugat imádat különös színezetet kap: a jólétben felnőtt generáció ok nélküli lázadóival találkozhatunk.
Számunkra szerencsésen alakul a nyár. A szabadidő-felelős Karcsi többhónapos, megérdemelt szabadságát tölti. A helyettese egyre-másra készíti az utazási programokat. Az érdeklődőknek több száz km-es túrákat kínálnak a kényelmes Scania buszokkal. Eljutunk Halmstadba, Göteborgba és még számtalan helyre. Gyönyörű városokkal ismerkedünk meg és néhány helyi specialitással.
A Panoptikumban, amit itt Vaxmuseumnak mondanak, a sok történelmi alak mellett a jelen hírességei is helyet kaptak. A legnagyobb figyelem a királyi pár viaszfiguráinak jut. Hatalmas terem, fények, zene és a figurák még meg is mozdulnak. A svéd látogatók áhítattal figyelik a királyi pár másait, a menekültek bizakodva.
- Sylvia királyné is bevándorló! - suttogja valaki.
Különös, hogy mikbe nem képes belekapaszkodni a reményt kereső. Van-e egyetlen közös pont is a svéd király német származású feleségében és ebben a sok szerencsétlenben, aki most itt, a múzeumban próbálja pár percre elfelejteni sorsát.
A nyár még tartogatott néhány közös programot. Mozilátogatást, állatkertet, westernfalut, vasút és gyufamúzeumot. Mégis úgy voltunk vele, nem bántuk nagyon, hogy kezdődik újra az iskola.
Maritta és Barbro, a két tanárnő a nyelviskolában, ami a falu közepén, egy kultúrotthon - szerű épületben kapott helyet.
A haladók 10-12 fős csoportját Barbro oktatja. Kemény vonású arca ellenére csupa jóság. Végtelenül intelligens, tájékozott, középkorú hölgy, akiben felfedeztem, hogy némi tiszteletet ébresztett benne a menekültek iránt egyik-másik tanítványa nehéz sorsa.
Mi, Marittához kerültünk. Nagydarab, kicsattanó egészségű harmincas, életvidám fiatalasszony. Egyenesen körbevágott hajával, nagy csodálkozó szemeivel olyan, mint egy nagynövésű gyermek.
A vittsjöi kéthetes kurzusunk után nem ártott mindent újra kezdeni, különös tekintettel a többiekre. Mondanom sem kell, hogy az első alkalomra majdnem mindenki eljött, mert titkon remélték, hogy figyelembe veszik szorgalmukat kérvényeik elbírálásánál. A második-harmadik tanítási nap után azonban már válogathattunk az ülőhelyekben. Erről az elképesztő méretű létszámcsökkenésről nem Maritta tehetett. Kitűnő tanárnő volt, derűvel, jó hangulattal oldotta a feszültséget. Sok játékos elemet iktatott a programokba, szinte észrevétlenül csipegettük fel az új svéd szavakat, fogalmakat.
Volt azonban, amikor az ő képességei is csődöt mondtak. A törökbolgár öregasszony, bokájánál gumis, színes selyemnadrágjával, az első sorban ült a nyitás napján. Maritta szinte neki magyarázta a személyes névmásokat.
- Jag - mutatott önmagára.
- Du - bökött az öregasszony felé.
- Du - ismételte a makacs tanítvány, önmagára böködve, még fél tucat próbálkozás után is. Maritta még tett néhány kísérletet. A táblára pálcikaembereket rajzolt, széles gesztikulálással illusztrálva a köztük levő kapcsolatot. Az osztály különböző tagjaival játszatta el az én-te formát. Mindhiába. Az öregasszony kisajátította magának az egyes szám második személyt. Monoton egykedvűséggel mutogatott magára és ismételgette, mint egy újonnan kapott személynevet: du, du, du. Maritta megadóan tárta szét karjait:
- Ide tolmács kell - mondta.
Néhány cigánylány látogatta még az órákat a kezdetben, de hamar elunták, hogy mindenki rendre utasította őket. Rájuk szóltak, ha hangosan beszélgettek egymás között, ha valamelyikük óra közben a táblára kezdett firkálni, ha kiültek enni az ablakba, ha az unalom ellen dúdolni kezdtek. Tenyérbe mászó viselkedésük teljesen egyértelművé tette, hogy nincs szándékukban tanulni. Tévedésből voltak ott. Valaki azt híresztelte ugyanis, hogy a szünetben ingyen uzsonnát osztogatnak.
Nos, így csappant radikálisan a csoport létszáma. Akik maradtak, 90%-ban magyarok voltak. Már egymás társasága miatt is kitartottunk. Kivételek persze voltak. Lakótársaink, Ági és Csaba soha nem tátogatták a nyelvtanfolyamot. A reggel 8 órai kezdés számukra leküzdhetetlen nehézséget jelentett. Mások el-elmaradoztak, újra belekaptak a napi tanulnivalókba, de végül is kialakult osztályunkban a 10-12 fős stabil mag.
Juditék, az úszómester Karcsi és Gabi, Rita és én, Sanyi és Erzsi, valamint néhány cseh és egy etióp árvagyerek. A törökbolgárok érdeklődése megszűnt a svéd nyelv iránt.
A haladó csoport is magyar többségű volt. Közülük is kitűnt Sanyika, egy szemüveges, csenevész teenager, aki az anyjával volt a táborban. Neki már arra is futotta képességiből, hogy megpróbálta a svéd hangsúlyt utánozni mondataiban. Szükség esetén a többiek már alkalmi tolmácsnak használták.
A haladó csoport másik stabil tagja János volt. No, nem a képességei miatt, hanem a nyelvtanulással eltöltött időt vették figyelembe a besorolásnál. Az ő eredménye azért sem volt mérhető normál mércével, mert leépülő fizikummal próbálta teljesíteni a követelményeket. Egy rendkívül súlyos, izomsorvadással járó betegség nehezítette mozgását. Egy automata Saab-bal közlekedett. A széles ajtó ellenére a ki és beszállás valóságos tortúra volt számára. Eldeformált végtagjai jelezték betegsége súlyosságát.
Első, hosszabb beszélgetésünk alkalmával már nem is csinált titkot abból, hogy miért jött Svédországba. Otthon, egy számítógépekkel foglalkozó cégnél dolgozott, megbecsült szakemberként, amikor megtámadta a betegség. Minden lehetséges gyógyszert és gyógymódot megpróbált, amit csak orvosai javasoltak neki. Eredménytelenül. Végül valaki hozta a hírt, hogy Japánban feltaláltak egy gyógymódot, ami egy speciális mélyhűtéses eljárással rendkívüli sikereket ígér. A kollégák összeadták az út és a kúra költségét, több mint 600 000 forintot. A Nemzeti Bank illetékesei azonban nem voltak hajlandóak valutára váltani az összeget. János állapota egyre súlyosbodott a bürokratikus hercehurca alatt. Végül keserű szájízzel, családjával vonatra szállt és végleg elhagyta az országot.
Egy neves pesti hetilap cikkével támasztotta alá az elmondottakat. János már nem reménykedett a gyógyulásban, csupán szerette volna, ha megkaphatja mindazt a segítséget, ami könnyíthet helyzetén. Reménykedve várta a letelepedést.
Legendák keringtek a svédek gondoskodásáról és figyelmességéről, amellyel nyomorék embertársaikat kezelték. A táborban is néhány faház és az iroda tartozéka volt az a lejtős feljáró a lépcsők mellett, amely a tolókocsisok mozgását segítette.
Jánosék házában, a második kétágyas szoba helyén, a nappali kiszélesített része nyújtott nagyobb kényelmet a beteg embernek. Az ő faházukban csak Steve volt az egyetlen lakótárs. A nagydarab férfi nem sok vizet zavart. Vagy szomszédolt, így oldva meg az élelmezését, vagy a szobájában üldögélt és a nyitott ablakban könyökölve pöfékelt. Pár lépés távolságról úgy festett, mint egy indulni készülő vonat egyetlen utasa.
A táborban még valaki szorult rá igen erősen a nyomorékoknak kijáró figyelemre. Egy iráni férfi, akinek mindkét karja és fél lába hiányzott. Tolókocsiját rendszerint egy lefátyolozott arcú nő tologatta. Alig telt el néhány nap a pár érkezése óta és egyesek máris tudták, hogy mi történt a férfival: A Korán szigora csapott le rá, lopás miatt. Az az apróság már jelentéktelen volt a hírhozó számára, hogy miképp került sor az egyik lábára is.
Ez időben a pletyka olyan része volt az életünknek, mint az élelem. Az eseménytelen hétköznapok alatt minden apró hír, információ különleges súllyal bírt. Mi a tanulásba, meg a levelezésbe menekültünk, de így is órákat beszélgettünk a helyzetünkről, latolgatva az esélyeinket. Ekkor már néhány szemfülesebb honfitársunk megkezdte a tapogatózást más országok felé. Akik felégettek maguk mögött mindent - mint mi is -, nem akartak a nincsre hazatérni. Röpködtek a követségek, segélyszervezetek, ügyvédek címei, nevei.
H. Karcsi kanadai leveleket lobogtatott. Manitobai rokonától kapott választ a kitelepedést érintő kérdésire. Mások egyházak címeire vadásztak, vagy a Dél-Afrikai Követség címét tudakolták. A nyelviskola szüneteiben is ezt tárgyaltuk.
N. Zsigmond és felesége, Margit, Kronobergshedről járt be az iskolába. Korábban már találkoztunk ugyan, de csak itt kezdtünk el jobban megismerkedni egymással. Zsigmond, a húszas évei végén járó, jó modorú, halk szavú fiatalember volt, akinek jellemét nem kezdte ki a pesti taxisofőr múltja sem. Türelmesen hallgatta mások véleményét, és ha az ellenkezett az övével, akkor sem ragadtatta el magát. Amikor már mindenki teli torokból szidta a svédeket, ő még mindig megpróbált érveket gyűjteni a svéd menekültpolitika mellett. A svéd életformától és lehetőségektől el volt ragadtatva. Nemkülönben az orvosi ellátástól. Véreres szemeiből tévesen kialvatlanságra következtettem.
- Gyerekkorom óta baj van a szememmel - magyarázta. - Mindig úgy ébredtem, hogy váladékos volt reggelre. Semmilyen gyógyszer nem használt. Itt az első héten megmutattam az orvosnak, adott egy szemcseppet és napok alatt elmúlt az egész! Ez a Zinkfrin csodát tett! - mondta áhítattal.
Margit hangtalanul bólogatott. Teljes nézetazonosság uralkodott köztük. Igen komoly, csendes teremtésnek ismertük meg. Kedves arca, fekete szemei, valami ki nem mondott bánatról árulkodtak. Sosem láttam igazán feloldódni, jóízűen nevetni. Eleinte még hajlamos voltam azt hinni, hogy a bizonytalan életünk az oka mindennek. Amikor később közelebb kerültünk egymáshoz, Ritának vallotta meg a titkát.
Az első házassága tragédiával végződött. Férje halálos közlekedési balesetet szenvedett. Zsigmond ebben a lélektipró helyzetben állt mellé. Ő, egy felbontott házassággal és az anyának ítélt leánygyermekkel a háta mögött, vállalta az új kapcsolatot.
Margit titkát rajtunk kívül más nem tudta. Félénksége, tartózkodó magatartása csak egyszer tört meg, így tudhattuk meg mi a múltját. A többiek különcnek tartották, mert igyekezett tartani a távolságot.
A mi keresztünk kisebb volt, de nem volt irigylésre méltó ez sem. A hazulról kapott levelek nem a felhőtlen kapcsolatot jelentették, hanem egy fájdalmas szembesülést a családtagok elvárásaival.
Rita mamája minden levelében korholta a lányát a döntésünkért. Magányáért minket tett felelőssé. Amíg otthon voltunk, néha hetek múltak el két találkozásunk között, most azonban minden sorában ott volt, hogy mi kárhoztatjuk egyedüllétre, bizonytalan öregségre. Furcsa volt olvasni sorait az időskori magányról, hiszen ekkor volt 48 éves.
Rita életében azonban nem volt ismeretlen a külföldre szakadt családtag fogalma. Mindez megtörtént már, csak fordított szereposztásban. Kamaszlányként maradt egyedül Pesten, amikor a mama férjhez ment egy NSZK-beli magyarhoz. A házasság múltán aztán maradt a pesti magány.
Nekem jutott a nehezebb vége a dolognak. A lányom nem követelőzött, nem siránkozott, mégis minden sorából éreztem azt a fájdalmat, amely az elszakadásunk miatt érte. Ha beteg volt, ha sikerei voltak az iskolában, ha bánata volt, ha örült valaminek - hetekkel később tudtam meg, a leveleiből.
Sorra emlékezett együttöltött múltunk kedves epizódjaira. Mindig jól kijöttünk egymással. Bár két éves kora óta külön élt tőlem, a kéthetenkénti közös hétvégék olyan elmaradhatatlanokká váltak, hogy egy alkalommal még combig gipszben is elgyalogoltam érte. Nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. Most jött volna el az ideje a nagy duma partiknak, a közös színház- mozi programoknak. Kedves kis arca jobban hiányzott mindennél, amit az otthagyott város nyújthatott valaha is.
Na és persze az Édesanyám. Nem szűnő lelkiismeret furdalással gondoltam rá, hogy mennyire egyedül lehet. Tudtam, hogy nem pótolja senki azt az űrt, amit én hagytam. Szerény vigasz volt, hogy a bátyám a közelében van. Rá nemigen lehetett számítani. Már apám betegsége idején kiderült, hogy a beteg ember látványa nem a segítőszándékot váltja ki belőle, hanem valami idegenkedést. Igyekezett is távol tartani magát minden módon apánk látogatásától.
Feltételeztem, hogy ez most sem lehet nagyon másként. Talán félt. Félt a fájdalom látványától, a saját tehetetlenségétől, a közelgő tragédiától. . . - ki tudja, milyen belső kényszer riasztotta el a rendszeres vizitektől. El tudtam képzelni most is ezeket a néhány percig tartó látogatásokat. Már rohant is tovább, valami halaszthatatlan dologra hivatkozva.
Anyám és köztem igen jó volt a kapcsolat. Amikor már nem éltem velük, nemcsak a kötelességtudat vitt haza. Élveztem szüleim társaságát, különösen Anyámét. Apám morgósabb volt, - mint én mostanában - de Anyámmal nagyon jókat tudtunk beszélgetni. A nehéz élete ellenére megőrizte könnyed, kedves modorát, kellemes elbeszélő stílusát. Gyönyörűen rajzolt, csodás virágok kerültek ki a keze alól, köszönhetően nagybányai porcelánfestői múltjának.
Torokszorító volt látni, hogy mi maradt mindebből. Reszkető kezeivel hogyan küzdhetett a betűvetéssel. Ma már nem is értem, hogy miért nem ültem vonatra ezeknek a leírt jajkiáltásoknak a hatására.
Írtam, írtam a leveleimet. Kiszíneztem a beszámolóimat. Valóságos kis üdülőparadicsom lett a menekülttáborból, mi pedig agyondédelgetett vendégek. Nagyon reméltem, hogy meg tudom nyugtatni Anyámat és gyengülő egészsége mellett, legalább nem kell értem aggódnia. Csak ökölbeszorított kézzel reménykedtem, hogy mégis sikerül, amiért elindultunk és mielőbb viszontláthatom.
A következő napokban Dezső felbukkanása hozott némi vigaszt. Megérkezett Magyarországról a kis teherautójával és személyesen kézbesítette számunkra az otthon összepakoltakat. Most találkoztunk vele először és rögtön a szívünkbe zártuk. Ömlött belőle a szó. A volán mögötti hallgatag órákért nálunk kárpótolta magát. Mesélt az ő 56-os kezdéséről. Élénk gesztikulálással kísérte előadásait. Úgy festett, mint egy kiöregedett sportoló. Hatalmas pocakja szinte külön életet élt.
- Vidéken kezdtem ismerkedni a svéd valósággal. Tizenhat éves voltam. Egy szót se tudtam semmilyen nyelven, a magyaron kívül. Szótárt se láttam közelről. Amikor láttam, hogy jó vagyok egy kis parasztlánynál, fel akartam készülni a megszólítására, meg egy kis udvarlásra. Hosszú szöveggel nem akartam kísérletezni, tudtam, azt úgyis elfelejtem. Papírból meg nem akartam olvasgatni, hátha sötét lesz. Végül a következő verzió mellett döntöttem:
- Ingrid, légy enyém!
Csak két szót kellett kikeresnem a szótárban, nem ígért nagy fáradtságot. Képzelhetitek, hogy nézett a kislány, amikor másnap, a kritikus helyzetben, valami legyet kezdtem emlegetni. - hahotázott Dezső.
- Nem kell aggódni, nem én voltam az egyetlen nyelvtehetség az 56-os magyarok közül. Norrköpingben, ahol lakom, a 75 éves Joli néni még a mai napig is így jár vásárolni: Bemegy a henteshez, rámutat a felvágottra és mondja:
- Kedveském, adjon abból a sötétebb színűből 20 dekát!
A hentes megfeszülten figyel a jelzett irányba, találomra levág egy darabot és már nyújtja is. Joli néni megelégedetten néz körül.
- Látjátok lelkeim, tudok én csipálni!
A söpa igét fordítja ki, kissé magyaros szájíz szerint. Dezső elmélázik:
- Gyerekek, ti nem tudjátok, hogy micsoda élet volt itt! Ez a mai nyomába sem jön. A cipőtalpfejű csak kapkod, nem igazán tudja, hogyan kellene rendbe tenni a dolgokat.
Mi nemigen ütköztünk meg azon, hogy Dezső a miniszterelnököt cipőtalpfejűnek hívja. Maga Carlson készítette saját magáról az első ilyen karikatúrát, így ragadt rá ez a név.
Dezső még "élvezhette" a svédországi angolos közlekedést. 1967-ben álltak át ott is a "balra előzz, jobbra hajts" szisztémára.
A nagy napot, amikor mindenki helyet cserélt az utakon déli 12-kor, H-napnak nevezték a svéd jobbra szó kezdőbetűje után.
Magam is láttam egy remek fényképet erről az eseményről egy fotóalbumban. A fotós, a stockholmi főutcát örökítette meg felülnézetből, éppen azt a pillanatot kapva el, amikor a kocsik egymást kerülik a záróvonalat keresztezve.
Persze Dezső nem elsősorban a nosztalgiázásnak élt. Ha Pestre érkezett, kárpótolta magát a monoton hétköznapokért. Az üzlet mindig virágzott annyira, hogy megteljen a teherautó. Most éppen rusztikus konyhabútorok töltötték meg a rakodóteret.
Gyors búcsú, néhány vigasztaló szó a ház lakóihoz és már el is tűnt az éjszakában.
Kronobergshed - levitézlett turistaház, pár kilométerre Mohedától, ahol a tényleges menekülttábor van. Az országút szélén árválkodó L alakú épületben tizennégy szoba a menekülteknek, a közös helyiség egy nagy ebédlő és az alagsorban egy klubszoba-féle, biliárdasztallal.
Amikor Vittsjön kitudódott, hogy Moheda ill. Kronobergshed a következő állomás, a jól összeszokott magyar csapat szétesett vadul marakodó ellenségekre. Mindenki igyekezett a fő táborba kerülni, hogy újra kézhez kaphassa a teljes ellátmányt. A turistaház "vendégei” tovább részesültek a svéd konyha örömeiben.
F. Judit és Gyuri például úgy jutott a mohedai férőhelyhez, hogy ismerősök kocsijával utazva, megelőzve a tábori buszt, egyszerűen berámolták holmijukat egy üres szobába.
A svédek most is a "minél kevesebb konfliktust" elvet vallották és annyiban hagyták az egészet. Mások sírással küszködve adták elő, hogy képtelenek a svéd koszt fogyasztására: ha nem ehetnek saját főztöt, a táborvezetőségnek számolni kell a temetési költségeikkel is. Gyomorfordító cirkusz volt. Ilyen áron nem kellett a több pénz, maradtunk a turistaházban. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy nyugodtabb, csendesebb, kevesebb emberhez kell alkalmazkodnunk.
Két nap múlva meglátogatott minket egy ügyintéző és közölte, hogy van hely a másik táborban. Az ittenit rövidesen felszámolják, előbb-utóbb úgyis költöznünk kell.
- Hát akkor gyerünk! - adtam ki a jelszót. - Minek építsek polcot, keressek helyet a holmijainknak és aztán kezdjünk mindent elölről.
Mint kiderült, a szoba már hetekkel korábban üres volt, teljesen felesleges volt a turistaházi kitérő. A malmői második táborhelyünknek sem volt sok értelme, de úgy vettem észre, hogy a svédek nemigen zavartatják magukat, hogy okoznak-e felesleges kényelmetlenséget a menekültnek vagy sem.
A mohedai tábor a falu szélén helyezkedett el, egy szerény dombra kapaszkodva. Drótkerítés választotta el az országút menti ároktól és a lejtősebb oldalon elterülő apró mezőtől. A másik két oldal elkerítéséről a hatalmas fenyők gondoskodtak. A tábor bejáratánál derékmagas kapu, nappal tárva-nyitva, csupán éjszakára került rá lakat. A kapu és a kerítés közötti méteres hézag könnyű ki-bejárást biztosít éjjel-nappal. A kapu a táboron belüli éjszakai kocsiforgalmat szándékozott kivédeni, talán a táborlakók nyugalma érdekében.
Az irodaépületeken kívül, mintegy húsz faház sorakozott, szerény szabad területet hagyva egymás között. A házak állapota elárulta, hogy a telep jól benne van a teenager korban. A házak előtt zöldellő foghíjas sövények árulkodtak a néhai jobb napokról. A faház négyzete egy fürdőszobából, konyhából, társalgóból és négy szobából alakult ki. Némi eltéréssel mindegyik épületet egyformának lehetett nevezni. A két nagyobb, kétágyas szoba mellett két egyágyas, kabin méretű háló nyílt a társalgóra.
A nappaliban nagyképernyős tévé, szófa, asztal és székek az étkezésekhez. Az itt lakók tartós, néha többéves ittlétre rendezkedhettek be. Innen az út a letelepedéshez, vagy az ország kényszerű elhagyásához vezetett. Itt már olyan nagy számban voltak magyarok, hogy az iroda két magyar tolmácsot is foglalkoztatott. Csehek, oroszok, románok, néhányan Afrikából, a Közel-Keletről és természetesen az elmaradhatatlan törökbolgárok.
Mi elfoglaltuk a szobánkat és nagy meglepetésünkre az egész ház üres volt. Élveztük ezt az ajándékba kapott nyugalmat. Az egyik egyágyas szobáról rebesgették, hogy az illető kereket oldott és visszament Törökországba, a másik kétágyas egy fiatal magyar páré volt, akik elutaztak pár napra egy ismerősükhöz. A negyedik szoba gazda nélkül, bezárva.
Elszaladt a pár nyugodt este és megérkeztek a szomszédjaink. A harmincas éveik elején járó páros nem tűnt rossz választásnak. Szemüveges, vékony fiú, kissé affektáló hanghordozással és festett szőke felesége, amolyan tizenkettő egy tucat típus. A bemutatkozás körülbelül így zajlott le:
- S. Csaba vagyok, ez Ági, a nejem. Dohányoztok? Nem? Hát mi igen!
Ettől kezdve a nappali egy kolbászfüstölő műhely jellegét vette fel. Ilyen fokon űzni a dohányzás szenvedélyét - ez még Steve teljesítménye után is elképesztő volt. A fiú nem tudta befejezni mondatát, ha csuklója nem hajlott elegánsan, egy ujjai közé csippentett cigarettával. Felesége arcát megpattant hajszálerek színezték.
- Tudom, tudom, le kéne mondani a cigiről - vallotta, - de nem tudok létezni nélküle! Egyszer még otthon megpróbáltam, de annyira hiányzott, hogy másnap már az utcán követtem egy cigiző férfit, hogy szippanthassak a füstből.
Házilag készítették a cigarettát, amely így is tetemes összeget emésztett fel kosztpénzükből. Ezzel keltek, ezzel feküdtek. Reggelenként a fürdőszobai krákogás jelezte, hogy a svéd koronán kívül milyen ára van még ennek a szenvedélynek.
Ági egyik délután barátnőjével csevegett a nappaliban.
- Jaj, hol a cigim?? Leejtettem? Vagy nem is gyújtottam rá? - tanakodott egy narkós bizonytalanságával.
Egy éve éltek már itt és egyre türelmetlenebbül várták a letelepedést. Nem is volt kétségük afelől, hogy meg fogják kapni. A férj vidéki fogtechnikusként nyilván nem volt a hazai ellenállás vezéralakja, de ez nem számított, ha már ennyi időt lehúztak, úgy érezték, nekik jár ez a papír. Mindazokkal barátkoztak, akiket mi ellenszenvesnek tartottunk. Emil, aki orvos volt otthon, itt a nagykorú gyerekével és elhízott feleségével várta szintén a svéd igent. Lekezelő, kioktató stílusa mindig felbosszantott. Vagy a másik cimbora, Lajos, aki azt hitte magáról, hogy szép. Ez egy férfinál megbocsáthatatlan. Készülődött elkövetkezendő szépfiúi szerepkörére. Jelenleg feleségét dolgoztatta, aki fodrászként a rászoruló táborlakó hölgyektől szép summát zsebelt be. Ha velük megtelt a társalgó, mi az erdei sétát választottuk. Hamarosan nagyobb praxisunk lett erdőkerülésből, mint a helyi erdésznek.
A táborban, a honvédségnél ismert hierarchia volt megfigyelhető. Mi zöldfülűeknek számítottunk, a magunk három hónapjával. A rangidős közel két évéhez képest ez valóban jelentéktelennek tűnt. Az "idősebbek" már mindent tudtak, mindenkit ismertek és színes beszámolókkal rémisztgették az újoncokat.
- Volt olyan menekült, akit szállodában helyeztek el - mesélték - és egyszerűen elfeledkeztek róla. Hét év után a szálloda vezetősége érdeklődött a Bevándorlási Hivatalnál, hogy meddig akarják még küldeni a szoba árát.
- Hallottátok-e már, hogy swarzkalle? Majd megismerkedtek vele, hogy a svédek szemében nem ember, aki nem szőke! Feketefejű minden idegen, az is, aki rosszul beszéli a nyelvet! Azóta zárják a tábort éjszakára, mióta néhány helyi bőrfejű beautózott a táborba és köveket dobált a házakra.
- Ha lemész az üzletbe, ne csodáld, ha egy eladó állandóan a nyomodban lesz!
Ahogy kezdtem megismerni a táborlakókat, inkább azon csodálkoztam, hogy milyen szerény reakciókat váltott ki a svédekből mindaz, amiket a menekültek elkövettek. A svéd ember szelídsége közmondásos. Nekünk magyaroknak elképesztő volt hallani, hogy nem tudnak káromkodni, nincs szavuk rá. Ha egy svéd indulatba jön, elkiáltja magát: sjutton. Ez azt jelenti: tizenhét. Ez már nagyon vaskos. Amikor a tévé egy fajgyűlölő kisöreget interjúvolt, hogy legyen-e menekülttábor a falujában, az öreg az indulattól elfúlva fröcsögte:
- Dra ut helvete! - Menjenek a pokolba!
Pedig a táborlakók mindent megtettek, hogy új szavak alkotására bírják a helybelieket. Szemérmetlenül loptak az üzletekben, molesztálták a személyzetet, pusztították a környezetet, szemeteltek, zajongtak, verekedtek és ezer más módon kérdőjelezték meg az egész menekültpolitikát. A tábor személyzete a szokott módon reagált: lazaság, nemtörődömség, szervezetlenség és közöny. A táborvezető sokkal többet törődött mesebeli méretű házával, mint a munkájával. Bármilyen ésszerű javaslat, ötlet került elé, jellegzetes hanghordozásával ismételgette: nej, nej - nem, nem. Versenyt rendeztünk, ki tudja legjobban utánozni kedvenc szavát.
A személyzet többhetes időpontokat jelölt ki, hogy választ adjanak bármilyen jelentéktelen kérdésre. Itt jöttem rá, hogy a bürokrácia nemcsak a szocializmus betegsége. Közel húsz embernek biztosított az átlagosnál nagyobb jövedelmet a menekülttábori munka. Egyesek munkaköre teljesen homályban maradt, még több hónap után is. A regisztrált, önellátó menekültek nem jelenthettek túl nagy adminisztrációs terhet. Ha valami törvénysértő dolog történt, az már a rendőrség dolga volt. Péntek délutántól hétfő reggelig a nyilvános telefon volt az összekötő kapocs a svéd civilizációval.
A magyarság összetétele nem adott okot sok büszkeségre. Grófok, bárók, válogatott cigánylegények helyett gyilkosok, börtöntöltelékek voltak köztünk. A cigányság szép számmal képviseltette magát. Életformájukat átmentették a tábori körülmények közé. Most a török könnyűzene helyett a lakodalmas rock volt az ébresztő. Számtalan gyerek, kamaszok és végül idősebbek, akik az állami segély biztonságában járhattak fosztogató körútjaikra. Igazi nevüket sose hallottuk, csak a ragadványnevek hangzottak lépten-nyomon.
Az egyik fiatalabbat Dokinak szólította mindenki.
- Azért, mert neki megvan az általánosa! - magyarázta egy hasonszőrű.
A másik, nagydarab széthízott cigány férfi módszeresen eladogatta a faház tartozékait. Az oak kávézóasztal, a szófa, a székek furgonba kerültek a már letelepedést élvező cimbora jóvoltából.
- Na, ha ezt megtudja a táborvezetőség... - kárörömmel vártuk a nagy balhét.
Megtudták.
Újakkal pótolták a hiányzó bútorokat.
Kincsónak más trükkjei is voltak. BMW-t vásárolt a helyi használt kocsi hiénától. Ez a típus olyan népszerű volt a cigányok között, hogy sokan ezért mondtak nemet erre a márkára. A kereskedő eladta a kocsit részletfizetésre. Az Invadra megbízható adósnak számított, a havi segély elegendőnek tűnt a részletfizetésre. A kocsit annak rendje-módja szerint ellopták. A vevő megszabadult a részletfizetés terheitől, a kereskedőt a biztosító kárpótolta.
A valóságban a kocsi útban volt Magyarország felé, hamis rendszámmal. Az átjáróház-szerű vámvizsgálat nem jelentett gondot. A svédek figyelme a bejövőkre koncentrálódott.
Ezt a kocsi trükköt ottlétünk alatt több mint fél tucatszor játszották el. A svéd használt kocsi kereskedés és biztosítási rendszer is reformért kiált.
Doki a letelepedés birtokában várakozott. A gyakorlat szerint az állam elhelyezi a bevándorlót és jelentős pénzösszeggel támogatja a kezdést. Doki és családja most azt várta, hogy melyik svéd várost vagy falut fogják boldogítani. A várakozás idejét a szokott módon hasznosította: körbelopta a környék áruházait. A jelentős készletet a táborban kínálgatta. Egy csodálatos farmering bagóért kelt el.
- Nincs az én méretemben? - kérdeztem.
- Nem tudom, mikor kapnak új árut, majd megkérdezem a boltvezetőt! - fogadkozott.
A látszatra mindig nagyon adott. Még vagy két alkalommal rákérdeztem, hogy megjött-e már a kívánt méret. Végül kifakadt:
- Főnök, nem megy! Úgy figyelnek, hogy nem bírok kihozni semmit!
Hát, nem lett farmeringem!
Pár nap múlva a beszélgető csoportunkhoz lépett:
- Nem akar valaki kocsit venni öt kilóért? - mutatott egy meglepően jó állapotban levő korallszínű Opelra. Megelőzte gyanakodó kérdéseinket.
- Tiszta az ügy! Itt vannak a papírjai! - lobogtatta a forgalmi engedélyt.
- Te, ez lejárt!
- Na és? Van egy hónap a vizsgáig, nincs vele semmi komoly baj, de mi van, ha ráköltesz még ötszázat?! Ezerért van egy jó kis kocsid!
Mit lehet ezen bukni? - okoskodtam. Ötezer forintért Opelban ülök - jutott eszembe az otthoni Polski Fiat. Ha nem tudom levizsgáztatni, elviszem a bontóba, háromszázért beveszik, kétszázért autózunk egy hónapig. Nem lehet ezen akkorát bukni, hogy nagyon megbánjam!
Egymás tenyerébe csaptunk. A táborbeli magyarok között már nem volt újdonság egy kocsi. A régebben ott élők kis kivétellel már túl voltak az autóvásárlás gondjain. Az Invadraverket 6000 korona értékű kocsi tartását engedélyezte a menekülteknek. De ezzel nemigen törődött senki. A mi ötszáz koronás beszerzésünk szinte súlytalan volt a BMW-k, Saabok, Volvók, Toyoták között. Hol voltunk már a Béla kölcsönbiciklijétől, pedig alig egy hónap telt el azóta.
A kocsit egy alapos takarítással vettük birtokba. Eleinte csak kisebb távolságra vállalkoztam vele, nem akartam sokat gyalogolni, ha mégis szétesik. Azonban kellemesen csalódtunk. A motor megbízhatóan dolgozott, semmi zavarót nem vettünk észre használat közben. Már a szomszédos helyeket, Alvestát és Växjőt is meg mertük látogatni. Ez nagyban lecsökkentette kosztköltségeinket, mert a nagyobb város sokkal olcsóbb árakat kínált.
Már szomszédjaink fuvaroztatását is vállaltuk. Egy ízben, útban a város felé, vad kopogást hallok a hátsó kerék felől. Ijedten hátra kapom a fejem: Gyuri fékevesztetten röhög, ő ütögeti az oldalkárpitot.
Egyhetes autókázás után a tolmács Erzsi beinvitál az irodájába.
- Gyerekek, hallom ti vettétek meg az Opelt. Szeretném, ha tudnátok, hogy a kocsit kivonták a forgalomból. Levizsgáztatni annyiba kerül, mint egy feleannyi idős kocsi ára! Hogy honnan tudom? Az enyém volt, én adtam el a Dokinak. Visszajött vele a vizsgáról, én visszaadtam neki a vételárat, azzal a különbséggel, amennyit kaphat érte a bontóban. De ő nem vitte el a bontóba, hanem eladta nektek! Ne kockáztassatok, a futóművel van valami súlyos probléma!
Erzsi kövér arca csupa jóindulat, segítőszándék. Mi megint valamit tanultunk, dühöngve megyek vissza a szállásra és mondom a többieknek, hogy mi újság.
- Én tudtam - mondja Csaba, a lakótárs, ártatlan pofával. - Csak nem akartam beleszólni.
- Nagyon kedves tőled, hogy így kiálltál mellettünk - mondom fásultan.
Következő utam a Dokihoz vezetett. Amikor meglátott, magasba emelte karjait:
- Oké főnök, felejtsük el az egészet! Elkísérlek a bontóba, mert csak attól veszik át, akinek a nevén van, aztán rendezzük az egészet. Két napot kérek. Nincs harag?
Teljesen meglepődtem ezen a nagy engedékenységen. Nem is tudtam mivel magyarázni. Lehet, hogy a pár nappal korábbi incidens szerzett tekintélyt?
Azon a reggelen már nem volt türelmem tovább hallgatni a mellettünk lakó cigány bömbölő bugyi-rockját, és ököllel vertem az ablakát. Amikor végre feltűnt, válogatás nélkül kiabáltam rá mindent, ami eszembe jutott.
- Gyere ki te rohadék, ne bentről ugass vissza! - üvöltöttem, nem törődve a következményekkel.
Pillanatok alatt összecsődült a fél tábor az ingyen cirkuszra. A jobb érzésűek elhűlve látták, hogy a közel százhúsz kilós cigánnyal üvöltözök, aki amolyan vezéregyéniségnek számított a bandában. Vakmerőségem megriasztotta: nem tudhatta, mi adott erőt ehhez a nyílt kihíváshoz. Kik állnak mögöttem, esetleg fegyverem van, - nem érdemes kockáztatni.
Nem merte elhagyni a házat.
Ez a reggeli intermezzo még hónapok múlva is kamatozott. A táborbeli cigányság inkább a barátságot kereste velem, kezdtek előre köszönni.
De végül is a kocsi sorsa más irányt vett.
A tábor személyzetéhez tartozott N. Károly, egy erdélyi magyar, aki, mint kiderült „szabadidő felelős” minőségében élvezte az állami fizetést. Hogy mi volt a munkája, sokáig nemigen derült ki. Ki-be járogatott a kis mikrobusszal, anélkül, hogy menekült belülről látta volna a járművet. Később megtudtuk, hogy kirándulásszervezés, horgászprogram, sportfoglalkozás és hasonlók tartoztak volna hatáskörébe. Az óvatos svédek szerették volna levezetni a menekültek energiáit. Ha már aláíratták velünk, hogy nem vállalhatunk munkát, legalább ne unatkozzunk a barakkokban tétlenül.
Károly nem vette túl komolyan feladatát: igaz, nem is kérte tőle számon senki. Néha elindult horgászni, és ha unta a magányt, egyvalaki elkísérhette. Ez leginkább F. Gyuri volt, aki olyan szolgalelkűséggel tudott asszisztálni Károly horgászprogramjához, hogy talán még a vízbe hajított botot is visszahozta volna a szájában.
Károly egy miniszteri méretű BMW-vel közlekedett és gyakran panaszkodott a benzinárakra. Ebben kivételesen egyetértettünk. A 7 korona körüli összeg számunkra volt csak igazán nagy érvágás.
Kisütötte, hogy a kis fogyasztású Opel jelenti számára a megoldást. Kifizette nekem az ötszáz koronát, hazavitte a kocsit a garázsába és hozzákezdett a feljavításához. Munkáját nem kísérte mindig szerencse, volt, hogy a hegesztő apparát leégette a fél kocsit, de vadul bízott a sikerben. Addig is maradt a BMW és munkaidőben a mikrobusz.
Egyik munkanapján magához intette Gyurit és felajánlotta neki, hogy menjenek együtt a bontóba. Gyuri kisírta, hogy én is velük mehessek. Károly célja apróságok beszerzése volt az épülő Opelhez. Odafelé már magyarázta a haditervét Gyurinak:
- Bemegyünk a telepre. Összeszedjük, ami kell. Ablaktörlő, generátor, gyertyapipák, egy két apróság. Te elmész a csomaggal a fák között a bontón kívülre, leteszed a pakkot, visszajössz, üres kézzel távozunk, kifelé meg felszedem az út mentén a csomagot. Gyerekjáték!
Az itthoni, ínséges autókínálathoz szokott szememnek valóságos Kánaán volt egy-egy ilyen autótemető. Minden rendű és rangú kocsik százai hevertek a hatalmas telepen, egyesek szívfájdítóan jó állapotban.
Itt egy hatalmas Citroen, hibátlan bőrüléssel, amott egy Volvo, teljesen ép műszerfallal. A kocsiban térképek, biztosítási papírok, magnókazetták, számtalan apró mütyür, autóskabala, amit a tulajdonos a kocsival együtt unt meg. Kifogástalan lámpák, ajtózárak, tükrök, a csomagtartóban pótkerekek, kerékleszedő szerszámok.
Gyurinak nem sok ideje maradt a bámészkodásra, hamar megtelt a nylon szatyor. Elmenni a fák között az útig, ez Gyurinak azt jelentette, hogy nekivágni egy sűrű rengetegnek, kétnapos eső után.
Már órák óta vártunk rá. A tulajdonos kezdett gyanakodva méregetni minket. Károly, kínjában vásárolt valamit. Annyira nem számolt kiadásra, hogy egy fillér nélkül volt. A Visa kártyáját használta, valami nevetségesen szerény összegért. Kisvártatva feltűnt Gyuri. Nyakig vizesen, térdig sárosan, ágaktól szaggatva. A megbeszélés ellenére nem vállalta a visszautat az erdőn át. Az úton közeledett. Beültünk a kisbuszba. Károly tajtékzott:
- Nem ezt beszéltük meg!! Mindent elbasztál! Meg se merek állni, hogy felvegyem a csomagot, idelát a tulaj! És én még kártyával fizettem, tudják a nevemet, címemet. - fuldoklott a méregtől.
Gyuri majdnem pityeregve mentegetőzött:
- Karcsikám, eltévedtem az erdőben!
Gyuri kötelességének érezte, hogy este visszamenjen a csomagért. Megkérte egy ismerősét, hogy vigye el a telepig, amely előtt elrejtette a szatyrot. De hűlt helyét találta. A bontó gazdája rendelkezett némi tapasztalattal, hiszen a környékén évtizedek óta állt a menekülttábor.
Mi, kocsi nélkül, újra a környéket jártuk és mind szívesebben vettünk irányt a falu felé. Ez a párszáz lakosú közösség olyan irigylésre méltó körülményeket teremtett magának, aminek hatása alól képtelenek voltunk szabadulni. A házak csodálatos egységben a természettel, hivalkodás nélkül biztosították a tökéletes kényelmet. Esténként, ahogy kiszűrődött egy-egy ház ablakán a fény, olyan irreálisan szép és idilli volt minden, hogy órákig képesek voltunk sétálni a néhány utcán. Nagyon imponált, hogy nem ismerik az ún. hátsó udvart. Bármelyik oldaláról közeledtünk a ház felé, kiállta a próbát. A kertek gyakran csak egy szerény élő sövénnyel voltak elválasztva az úttól. A gyep makulátlan, még a nagy barna terméskő is elválaszthatatlan egységben illeszkedik a kerthez. Szemét sehol. A néhány régebbi faház is kifogástalan állapotban, a házak színe utcahossznyi távolságra harmonizál egymással.
Később megtudtuk, hogy az összhang nem véletlen. Tanácsi jóváhagyás kell a színváltoztatáshoz. Lelkem rá, ha ilyen csodálatos összképet eredményez.
A falu főútja parányi hídon keresztezi a temetőkert mellett csordogáló patakot. A sírhantok hiánya elveszi a temető siralmas jellegét. Nyugodt, békés ligetté szelídül a táj. A templom körüli temető nyugalmas kis sziget, a párszáz méterrel később kezdődő üzletsorok előtt.
Miniatűr vízesésben gyönyörködhetünk, a híd korlátjára támaszkodva. A házak, az elegáns üzletek, az autók, egy jómódú társadalom tartozékai. Sok menekültnek emészthetetlen a szeme elé táruló jólét és a saját valósága közötti különbség. Sokan törni akarnak ebből a kalácsból. Napirenden vannak a lopások, a rendőrségi razziák.
A hétgyerekes cigánycsalád egyik kamaszlánya celofánba csomagolt pólóingeket kínál, tucatnyi van a szatyraiba gyömöszölve. A főút boltosa rendőrrel érkezik a táborba. Az ő üzlete előtt álló forgóállványt csupaszította le fényes nappal a cigánylány.
De nemcsak a falut fosztogatják. Szálka a szemükben az is, aki a táboron belül jobban él.
Nejem sírva jön vissza a mosóból: minden fehérneműje eltűnt a gépből. Persze volt, aki megsúgja, hol kell keresni.
Dühösen zörgetek be a jelzett faházba. Egy cigánycsalád lakja, rengeteg gyerekkel. A nappaliban, a hatalmas hűtőláda ellenére romlott hús szaga kering. Elképesztő mennyiségű szemét, amerre a szem ellát. Amikor felelősségre vonom őket az eltűnt holmikért, az asszony így védekezik:
- Aranyoskám, nem köll ezeknek a lyányoknak a másé! Mutasd csak meg az úrnak, hogy mennyi fehérneműtök van!
A két nagylány bontatlan csomagolású harisnyák, bugyik tucatjait borítja a lábam elé.
- Gyerünk innen! Ezt már akkor se hordanád többé, ha megtalálnánk!
Máskor azonban a segítségemre szorulnak. Az asszony sopánkodva kér, hogy segítsek megkeresni a férjét. Az ura elindult a két kisebbik lánnyal horgászni, már rég itthon kéne lenniük. Mit csinálhat az a két kicsi ennyi ideig a vízparton., csak nem történt bajuk? Kezembe nyomja a Lada kulcsát:
- Vezess aranyom, majd mutatom a helyet, ahová járni szokott az uram!
Indítok, a benzinjelző piros lámpája folyamatosan világít.
- Na, ezzel nem jutunk messzire, tankolni kell legalább pár litert!
- Nincs nálad pár korona, aranyom, majd megadom!
Szóval ezért esett rám a választás.
- Nincs! - vakkantom.
Ilon nem akarja kiadni a titkát egy idegen előtt. Odaszól a lányának:
- Eriggy vissza, dik lóvé kredencu!
Sose tudjam meg, hol tartja a pénzét!
Az ötkoronás tankolás után hamar rálelünk a mindenről megfeledkezett horgászra. A gyerekek békésen üldögélnek a patak melletti tisztáson.
- Kétszer elment tűlem!! - mutogatja a férj, a karjait széttárva, a veszteség nagyságát.
Hazafelé engem faggatnak:
- Mit gondusz Andriskám, megkapjuk mi a letelepedési pacsit?
- Hogy mit? - csodálkozom.
A férj magabiztosan nyugtatgatja asszonyát:
- Higgyé neköm, az Infraverket nem rak ki naccsaládosokat!
Invadraverket - Infraverket. Hippolit - Hippodrom. Az utóbbiaknak legalább van értelme.
Benne jártunk már a nyárban és egyre érkeztek az újabbak, köztük szép számmal magyarok. Ez időben, a tábor határozottan magyar többségű volt. Ha nagy néha tájékoztatót tartottak, az előadó mellett megjelent a magyar tolmács fordítani, a kisebb elszórt csoportoknak pedig a saját tolmácsuk suttogta a lényeget.
Egy ízben fel is ugrott egy stréberkedő magyar, hogy nem ért semmit, mert mögötte az a cseh férfi megállás nélkül beszél, zavarja az előadást.
Különös érzés volt, végre, valahol a többséghez tartozni. Igaz, ebbe a többségbe beletartozott az a cigányfiú is, aki éppen a függönybe fújta az orrát, amikor az előadók beléptek a terembe.
Vittsjőből mindenki idekerült, kivéve Bélát és Henriket. Őket valami szeszély Markarydbe vezényelte, ahol önálló lakást kaptak a menekültek.
A postát, az ellátmányt és az újságot az irodában vehettük át. Hetente megjelent a "Pĺ lätt svenska" c. lap, amely a szerény svéd tudású menekülteknek készült. Ha egy nehezebbnek tűnő szó szerepelt valamelyik cikkben, a szótárrovat megpróbálta körülírni.
Úgy tűnt, hogy a svédek mindent megtesznek azért, hogy a menekültek minél könnyebben beilleszkedjenek a társadalomba. A svéd átlagember nem mindig fogadta lelkesedéssel ezt a nagy idegeninváziót. Egyik ismerősünk keserűen jegyezte meg, hogy a bűnözés rekordokat dönget, a csendes svéd valóságba betört a szervezett bűnözés.
- Azelőtt hetekig az utcán hevert érintetlenül az otthagyott bőrönd. Ma fényes nappal letépik az órádat! Malmőnek vajdája van!
Tartozom az igazságnak azzal, hogy kijelentsem, a táborban levők közül mégsem a cigányok között kellett keresni azt a személyt, akivel a svédeknek a legtöbb gondja volt. Utcahosszal vezetett egy vékonydongájú, fürtös szőke hajú, mosonmagyaróvári srác, aki Füles névre hallgatott. Füles sajátos módon egészítette ki a svédektől kapott ellátmányt. Sorra járta a faházakat és felírta, hogy kinek mire van szüksége. Nagy megbízhatósággal szállította a legkülönfélébb árukat a ruhaneműtől, a műszaki cikkekig. Persze saját készletét is gyarapította. A szobájában kifeszített ruhaszárító kötélen, megszámlálhatatlanul lógtak a napszemüvegek. A legmárkásabb sportcipőket, melegítőket viselte. Neki már természetesen volt CD-t játszó walkman-ja is. Az elmaradhatatlan BMW az irodától pár méterre parkolt, sokszor dugig áruval.
Móni, a barátnője, olyan előkelően viselkedett, mintha tévedésből kifolyólag lenne táborlakó. Füles sokszor magára hagyta, hiszen a beszerző körutak gyakran elszólították. Később megtudtuk, hogy rendszeresen járt haza. Sehogy sem értettem, hogy tudja ezt keresztülvinni. Az odáig rendben van, hogy mondjuk a svéd-dán határon jóformán nincs ellenőrzés. De hát csak nem lehet végigutazni Európát útlevél nélkül. A legtöbb magyar ugyanis, rejtélyes módon, útlevél nélkül jelentkezett le. Kamionos bujkálástól kezdve "széttéptem az útlevelem, biztonsági okokból" c. sztoriig minden előfordult.
De ha van is útlevele, hogyhogy a svédek nem csinálnak problémát a beutazáskor, mint ahogy velünk tették?
Valaki kikotyogta a titkot.
A másik, már letelepedést kapott, a fürtös hajú magyar útlevelével járt ki-be a határon. A jelek szerint senki sem vette a fáradtságot, hogy tüzetesebben tanulmányozza az útlevélképet és az utazót.
Füles körül akkor is zajlott az élet, ha épp a táborban tartózkodott. Már túl volt a másfél éves kinn tartózkodáson, a vele egy időben érkezettek sorra kapták a letelepedéseket. Füles egyre türelmetlenebbül viselte, hogy ez a papír késik és várat magára a korlátlan szabadság. Már remekül beszélt svédül és a táborvezetőséggel saját nyelvükön ordítozott. Bravúros leleménnyel próbálta kibővíteni a szerény svéd káromkodás-szókészletet. Ha ez sem bizonyult elegendőnek, puszta kézzel söpörte le az íróasztalokat.
A másnapi helyi lap fél tucat fotóval rémisztgette a lakosságot a táboron belül dúló vandalizmusról. Egy rafinált csavarintás az ügyön és már mindenki a szegény tábori alkalmazottakat sajnálta. Lám, milyen veszélyes körülmények között kell helytállniuk! Talán meg is érdemelnének egy kis fizetésemelést! A 45 kilós, beesett arcú Fülesről nem került kép az újságba.
Még egy alkalommal szánta a helyi újság az első odalát a menekültügynek. Ekkor a rendőrség megbilincselve szállította el Fülest, mert az egyik alkalmazott fegyvert vélt látni nála, hadonászás közben. Az egész táborban folyt a razzia, de nem találtak semmit.
Fülest két nap múlva kiengedték, addig elkészült a gombnyomásra működő vasrács, amely a személyzetet választotta el a táborlakóktól.
Ha az ember Füles társaságában volt, képtelen volt hitelt adni a sok róla kerengő mendemondának. Könnyed modorú, jól csevegő, jó humorú, értelmes srác benyomását keltette. Angolul, németül, svédül kiválóan beszélt, de hallottam őt a cigányokkal is társalogni. Legendák keringtek udvariasságáról is.
Amikor Mónival végleg szakítottak, a szomszédos városka diszkóit látogatta ismerkedési céllal. A svéd lányok olvadoztak, hogy valaki köszön, alájuk tolja a széket, meghajol, ha táncolni akar, fizeti az italukat és odafigyel arra, amit a partner beszél.
Akkor már köztudott volt, hogy a svéd fiatalok baseball sapkában látogatják a diszkókat és az első számú céljuk a lerészegedés. Az italfizetéskor kiderül, hogy mindenkinek skót vér csörgedezik az ereiben. Teljesen megszokott látvány, hogy söröspohárral a kezükben mennek ki a vécére, nehogy valaki a távollétükben megigya az italukat. Még hogy ezek fizessenek egy kört valami lánynak?!
Nem csoda, hogy Fülesért marakodtak a svéd fruskák.
Jellemző volt a táborvezetőség hozzáállására, hogy amikor Móni végleg szakított Fülessel és kiköltözött a faházból, hosszú hónapokig senki nem csinált gondot abból, hogy egy személy lakja a kétágyas szobát. Pedig akkor már kitehették volna a megtelt táblát. Ez időben már megjelentek a hatalmas földgépek, és a tábor mögötti szabad területet előkészítették a további faházak építésére.
A Füles által lakott ház különleges tekintélynek örvendett. A másik szobát Sz. Laci lakta, feleségével, Zsuzsával. A hatalmas szőke óriással nem sok gond volt. Malmőben talált munkát, így napokra-hetekre eltűnt.
B. Jani, szintén az említett faházat lakta, Máriával együtt. A két egyágyas szoba közül ez egyik afféle nappaliként szolgált, a másik, a két ággyal lett a háló. Jani kirobbanó erejű, csupa vigyor, nagyszájú hantás volt. Egy alkalommal, mikor megkaptuk a falu tornatermét egy kis esti teremfocira, olyan vad energiával rohangált, hogy életveszélyes lett volna vele ütközni. A labdát úgy felrúgta, hogy a világítást védő drótháló elégtelennek bizonyult: millió darabra robbant szét a fénycső.
Neki is sikerült munkát találni. Karosszérialakatosként dolgozott egy maszeknál a másik faluban. A keresetét Máriára költötte. A kis fekete asszony dúskált a ruhákban, piperecikkekben. Jani gyengéden féltette, óvta élete párját. Mi nem értettük ezt a szokatlan gyengédséget, de magyarázattal szolgált:
- Marika pincérkedett Pesten. Nem a legjobb helyeken. Egyszer, egy részeg társaság verekedésébe avatkozott bele. Az egyik pali úgy mellbe szúrta, hogy a szívburkolatnál állt meg a kés. Nem szabad megerőltetnie magát, könnyen végzetes lehet. - suttogta Jani.
Szobájukban példás rend uralkodott.
- Ez volt a sitten is. Én voltam a szobaparancsnok, ott nem volt visszapofázás. Addig nem feküdt le senki, míg azt nem mondtam, hogy oké! - révedezett a múltba.
Van, aki tagadja, van, aki bevallja. A jelenünk nyitott könyv volt egymás előtt, hiszen olyan körülmények között nem lehetett titkunk. De a múltból csak annyi tárult fel, amennyit az ember láttatni engedett. Jó, a pechesebbjét megverte a sors néhány régi ismerőssel. De azok is, akiknek homályban maradhatott volna a mögöttük hagyott életük, sorra tárták fel titkaikat. Börtön, sikkasztás, csalás, szélhámosság - ki tudja, milyen kétes rangra, elismerésre pályáztak ezek beismerésével.
Mi, közben csak vívtuk mindennapos csatáinkat. Hitler rajtaütésszerű vizitje leleplezte az üres szoba titkát. Egy hatalmas hűtőláda árválkodott benne, tele hússal. A megszeppent Csaba szomorúan adta át a szoba kulcsát a tábor emberének. A köpcös, telt arcú svéd még véletlenül sem emlékeztetett a Führerre, de nyakas fajgyűlöletével kivívta magának a Hitler nevet.
Csaba bánatosan konstatálta, hogy más helyet kell keresni a hatalmas mélyhűtő ládának, mi pedig tudtuk, hogy a felfedezés nekünk sem ígér semmi jót. Szobatársakat kapunk.
A kisméretű nappali és a falatnyi konyha még a két családnak is komoly erőpróbát jelentett. A hűtő, egy párnak is kicsi lett volna, mikor minden épeszű táborlakó spórolási taktikája, a havi egyszeri bevásárlásra épült. A közös edények, az egymást érő étkezések, a "ki mit akar nézni," akkor is konfliktushelyzet, ha az ember egy weekend időtartamára próbál alkalmazkodni. Hát még így, hogy egy másféléves élethalálharc tartozéka volt ez a háttér.
Megérkeztek az új lakótársak és a két egyágyasba Gabriella és Móni került. Ők ismerték egymást még Magyarországról. Móni, a Fülessel való szakítást követő tépett idegzettel és teenageri nemtörődömséggel vette birtokba új helyét.
Gabriella kis fészket próbált kialakítani magának. Csinosítgatta szobáját, a konyhában pedig megpróbált helyet szorítani eddigi szerzeményeinek. Hosszú fekete hajú, átlagos külsejű fiatal, alig túl a húszon, rettenetesen elhanyagolt fogakkal.
Természetesen mindenki dohányzott. Néha teljesen mindegy volt, hogy milyen műsor van a tévében - a kékes füsttől már szinte el sem lehetett látni a képernyőig.
A szürke, egyforma napokba egyik délelőtt berobbant B. Laci távirata:
Pénteken érkezünk Malmőbe, gyertek elénk!
Két nap volt a jelzett dátumig, illett volna kitalálnunk, hogy mivel érkeznek és hova. Vonat, saját kocsi, repülő, hajó, lóvasút, harci szekér, lehetett találgatni. A konkrét időpont is elég tág határok között mozgott. Nem beszélve arról, hogy hogyan jutunk mi Malmőbe? Közel 200 km és mi van, ha ott vagyunk? Asszisztálunk fél napot a lejelentkezésig, aztán ők a táborba, mi meg ide vissza.
Kezdtem rosszat sejteni. Ha ez a távirat ilyen hebehurgya, talán nem is fogadták meg levélbeli tanácsaimat és nem készültek kellően elő ehhez a sorsdöntő lépéshez.
Eszembe jutott István. Felhívtam és elmondtam neki, hogy milyen gondban vagyok. Nem kérette magát, azonnal magára vállalta, hogy mindent kézbe vesz. Megkönnyebbülve köszöngettem kedvességét. Az ő találkozásuk később István előadásában így hangzott:
- Pénteken kimentem a pályaudvarra, az egyetlen lehetséges vonat elé, amivel Pestről jöhet valaki. A személyleírás alapján odaléptem a családhoz és bemutatkoztam. Rettenetesen megrémültek, amíg el nem árultam, hogy a te telefonod miatt vagyok itt. A férj hamar feloldódott, de az asszony csak nem akart felengedni. Elvittem őket a lakásomra, tudod, amelyik mindig üres és mondtam, hogy itt alhatnak. Leültettem őket és megkérdeztem, hogy mit akarnak mondani a rendőrségen. Az asszony teljesen befagyott ettől a direkt stílustól. A férj akadozva előadott egy munkahelyén kibontakozó históriát, amelyben a leggonoszabb szerep két bolgár üzletkötőnek jutott. Elhűltem ekkora naivitás láttán. Kérdeztem, van-e valami papírjuk, amit felhasználhatnának. Egyszerre intettek nemet. Ottmaradtam fél éjszakát. Éjjel kettő körül állt össze olyasmi, amit már én is elfogadhatónak ítéltem, gondolva a telepecsételt útlevelekre, a bécsi vállalati kiküldetésre és mindenre, ami még eszembe jutott.
Reggel én ébresztettem őket, még egyszer átvettünk mindent. Még azt is megbeszéltük, hogy hol szálltak meg Malmőben és miért nem azonnal mentek be a rendőrségre. Elvittem őket a hivatalba és tessék, most ott vannak a malmői táborban, tudjátok abban, ami a diliház mellett van. - fejezte be István.
Nagyokat káromkodtam, hogy ennyire semmibe vették intelmeimet és tudtam, hogy eljön az idő, amikor ők is bánják majd ezt. Persze azonnal megindult a telefonálgatás köztünk és érkezésük után két héttel már meg is látogattak egy Saab-ban feszítve.
A találkozás öröme elnyomta dühömet, persze azért még visszatértünk erre a fejetlen érkezésre. Laci meginvitált Malmőbe, mert már nagyon szerettünk volna venni egy kocsit. Tudtuk, hogy nagyvárosban egy délelőtt lejárhatunk egy tucat címet is.
A napilap elég széles választékot kínált használt kocsikból. Ráböktünk egy Volvo hirdetésre. 7500 koronát kért egy nyolcéves kocsiért.
- Nézzük meg!
Kellemes, családi házas környéken volt a cím. A kocsi a ház előtt állt, nyugodtan szemügyre vehettük a tulaj érkezése előtt.
- Milyen nagy! - ámuldozott Rita. - Tudsz te ekkora kocsit vezetni? - fordult hozzám.
Eszembe jutott, amikor a törött karú főnökömet fuvaroztam a Balatonra:
- Ne menj 160-nál többet! - ásította és már bóbiskolt is a Mercedes hátsó ülésén.
- Megpróbálom! - mondtam.
Megérkezett a Volvo tulajdonosa. Hangos Hej-jel üdvözöltük. Megtorpant:
- Maguk magyarok? - kérdezte svédül.
Ennyit az akcentusról!
Kiderült, hogy az öregúrnak volt néhány magyar munkatársa korábban. Persze ez nem azt jelentette, hogy fél áron adja oda az autót. Nyújtotta a kulcsot a próbakörhöz. Beültünk a kocsiba, Rita és én. Laci ottmaradt a tulajjal, talán zálognak. Angolul beszélgettek, amíg mi az autóval ismerkedtünk.
Beleülni és megszeretni, csavartam ki magamban a régi mondást, mert a kocsi azonnal meghódított, amint elfoglaltam a helyem a kormány mögött. Az ülés totális kényelmet biztosít, a tág férőhely ellenére mindkét oldalon megerőltetés nélkül lehet használni a könyöklésre készült támlákat. A műszerfalon minden jól látható, a volán a kézbe simul. Sok apróság segíti a kényelmet: a hátsó ablakjégtelenítő, elakadásjelző, számtalan hely a beáramló levegőnek, a többfokozatú ablaktörlő, az óra a műszerfalon, a kazettás sztereo a négy hangfallal, szóval volt min csodálkozni. A kis Polski után olyan volt az egész, mintha valaki sámliról karosszékbe ülne.
A kocsi hangtalanul indult. Nagy erőbedobásra készültem, hogy beforduljak a sarkon ezzel a hatalmas járművel. Mint mikor valaki egy nehéz kancsó megemelésére készül és e helyett pehelykönnyű az üres edény. A szervokormány játszi könnyedséggel változtatta a kocsi irányát. Nem is nagyon forgolódtam az utcákon tovább, visszatértünk a svédhez, hogy megkössük az üzletet.
Erősen alkudozni kezdtünk, bár nemigen tudtam felhozni okot, hogy miért kéne engednie a vételárból. A motorház is imponálóan tiszta volt. A kopott, piros csíkos üléshuzatra hivatkozva próbáltuk lejjebb vinni az árat. Bennem az is munkált, hogy ne lépjük túl az Invadra által engedélyezett 6000 koronás összeget. De végül 6500-nál megegyeztünk. Éreztük, hogy inkább megtartja a kocsit, de 1500-at már nem enged eredeti elképzeléséből, bár a garázst már a legutóbbi kiadású Volvo foglalta el.
Elindultunk Laci után a malmői táborukba, ahol Edit várt minket. Rögtön leteremtette Lacit, hogy maguknak miért nem tudtak hasonló kocsit venni. A sokéves Saab ott szerénykedett a mi bordó Volvónk mellett.
A következő pár nap az átíratás és a kocsival kapcsolatos vélt és valós teendők jegyében telt el.
Milyen praktikus ez a három betűs és három számos rendszám! Annyi variációja van, hogy a nyolcmilliós Svédország még nem jön zavarba pár évig. Otthon még a régi módszer volt divatban, a felhasználható betűk fogytán a mi kocsinknak már csak a korábbi tűzoltósági T jutott.
A táborban a rengeteg szabadidőmet a kocsira szántam. A kellemes nyárban elbütykölgettem a parkolóban, az unatkozó szomszédok meg odaálltak bámészkodni.
- Mennyiért vetted?
- 6000 - ért. (Jobb a békesség, itt nem lehet senkiben bízni.)
- Jól megkérték az árát! Láttad itt ezt a karcolást?
- Mennyiért vetted?
- 6000-ért. (Ebben sem bízom.)
- A Volvót mindenki csak svéd traktornak hívja. Nemsokára költhetsz a gumikra!
- Mennyiért vetted?
- Nem vettem, kaptam. A nagybácsim nekem adta, mert ő vett egy újat!
- Hááát . .. Talán kihúzod vele addig, amíg tudtok venni egy jobbat.
Az ülés alatt észrevettem egy vezetéket. Gyuritól érdeklődtem, tudja-e, mi ez.
- Az ülést lehet fűteni vele. Nem tudtad?
- Hűha, - füttyentek - az óra meg azért van a műszerfalon, hogy tudjam, hány perces legyen a tojás.
Rita nem bírt megbarátkozni a foszlott üléshuzattal.
- Legalább kimosom - látott hozzá az eltávolításához.
A rongy alól előtűnt a makulátlan, vadonatúj, gyári üléshuzat. A hátsó üléstámla közepén levő könyöklő is használhatóvá vált így.
- Nem kell ide semmilyen huzat - döntöttük el. - Nem tudjuk annyit használni, hogy elkopjon.
Most tehát adva volt a nagy kérdés: spórolunk-e, mint a megszállottak vagy fittyet hányva a benzinárakra, utazgatunk, mint holmi nyaralók. Az egészséges egyensúlyt nagyon nehéz volt megtalálni. Csábítottak a ragyogó autópályák, az elképesztő utazási kényelem, de a házunk a vasúti váróterem jellegével, szinte naponta elüldözött minket.
Szóval, kezdtük megismerni Dél-Svédországot. A jellegzetes vörös faházak már régi ismerősnek tűntek. Kezdtük elveszteni azt az érzést, hogy külföldön vagyunk. Annál nagyobb pokol volt megtérni a táborba és megpróbálni alkalmazkodni másik négy emberhez házon belül és kétszázhoz, házon kívül.
A házunk nappalija, az utolsó hetekben elképesztő mennyiségű tárggyal gyarapodott. Mindenféle levitézlett holmik lepték el a közös helyiséget. Könyvespolc, lámpa, óra, rádió, képek a falon és még számtalan lim-lom kezdte feltölteni az amúgy is szűkös teret. A tárgyak forrását nem is övezte titok. A szeméttelepről származtak.
A helyet, ahol a város megszabadul a felesleges kacatjaitól, először természetesen Füles tudta meg. A címet úgy osztogatta az ismerősei és barátai között, mint valami uralkodó a nemesi rangot. Persze egy idő múlva már nem volt titok senki előtt, így menetrendszerű járatok indultak a växjöi szeméttelepre. Amikor először szántuk rá magunkat, hogy elmenjünk, egész úton az motoszkált bennem, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhetek.
Különös kontrasztot adott a helyzetnek, hogy a szeméttelep előtti betonúton méregdrága kocsikat láttunk. Még egy Mercedes is parkolt ott, egy elég méretes utánfutóval.
A telepet drótháló övezi, a hatalmas vaskapu is csak addig van nyitva, ameddig a nagy teherkocsik behajtanak a rakománnyal. A drótkerítést egyik oldalon erdőféle váltja fel, a fák között kitaposott, eléggé szemetes úton akadálytalanul lehet bejutni a zárt területre. Erős meredeken vezet az út, jobbra-balra nagy szabad területek, a későbbi szemétmennyiség fogadására. A telep közepén egy kis faház, mellette drótkerítéssel elválasztott mezőn frizsiderek százai.
Ameddig a szem ellát, hulladék. Sütők, bojlerek, bútorok, ruhaneműk és minden rendű-rangú holmi.
Első vizitünk alkalmával, nagyszámú társasággal érkeztünk. Úgy tűnt, mások is érezték azt a feszültséget, ami engem hatalmába kerített odafelé. Az "árubőség" azonban háttérbe szorítja az aggályokat: már csak a szerzésvágy munkál.
Felemelek egy campingszéket. Csaba ugrik hozzám:
- Mutasd csak! Ez marha jó lesz horgászni! - csapja a hóna alá.
Lehajolok egy írógépért.
- Én meg tudom javítani, írógépműszerész voltam otthon, köszi - kiáltja már távozóban Tibi és már bukdácsol is tovább a masinával.
Ez itt így megy? - álmélkodom és igyekszem eltávolodni tőlük, hogy zavartalanul ismerkedjem a látnivalóval. Leginkább az nyűgöz le, hogy milyen sértetlennek látszó tárgyak kerültek ide. Bőröndök, lámpák, könyvek, vasaló, lemezjátszó, edények, szerszámok és még arra sem kell ügyelnünk, hogy kerüljük a konyhai hulladékot. Elkötött fekete zsákokban kerültek ide, így nincs bűz és a madarak sem keresnek zsákmányt, a telep fölött körözve. Kopott retikül tartalmát borítom magam elé. Egy élet tartozékai hullanak szerteszét. Piperecikkek, fényképek, lejárt színházi bérlet, manikűrkészlet, írószerszámok. Kicsit olyan, mint egy hagyaték. Rossz lelkiismerettel lépek tovább. Újabb hegyek, a legkülönb tárgyakból. Itt-ott építkezési hulladék, autógumik, gyerekjátékok, sporteszközök, egy cipőbolt polcelemei reklámtáblákkal, vásárlásra csalogató színes hirdetésekkel. Irodabútorok, a benzinkút betört neonlámpája, festmények, plakátok, tévé, törött bicikli, kézsúlyzó, nyugágy, falióra és ruhák, ruhák, ruhák mindenütt.
Néhány ismeretlen is guberál, egy köpcös öreg, hatalmas botját hol turkálásra, hol támaszkodásra használva, tölti szatyrát, amelyből már kikandikál egy csecsemő méretű sárgaréz szobor.
A féktelen gyűjtögetésnek az szab gátat, hogy még el is kell jutnunk a kocsikhoz. Én egy asztali lámpával, három miniatűr festménnyel és néhány könyvvel gazdagodom. Az egyik különösen lázba hoz: több mint ötvenéves kiadvány, egy atlasz-méretű autószerelési könyv, rengeteg rajzos ábrával. Valóságos ipartörténelem minden lapja. A két magnókazetta már csak ráadás.
Mint kiderült, a könyvbeszerzésben nem én vittem el a pálmát. Karcsi egy gót betűs, száz éves orvosi könyvet talált, színes rajzokkal, csodálatos bőrkötésben.
Újabb furcsasággal ismerkedünk. Június 24-e munkaszüneti nap, hiszen ez Szent Iván éj, a svéd Midsommarnalt, az év leghosszabb napja.
Jani, az örökmozgó, az alvestai "búcsú"-ba invitál. Hát tényleg nem lehet kihagyni, gondoljuk és találkozót beszélünk meg vele a bejárat előtt.
Nagy meglepetésünkre pénzt kérnek a kapunál, hogy az ember bemehessen vásárolni a kétoldalt sorakozó sátrak közé. Még javában szörnyülködünk a horribilis belépti díjon, mikor előttünk terem Jani. Ő már bentről jött elénk, hatalmas pecsét jelzi a kézfején, hogy fizetett.
- Add a kezed te is, te is! - utasít minket, és már át is nyomja a bélyegzőfestéket a mi kezünkre is.
A kapunál bólogatva tessékelnek befelé minket. Odabenn nem tudom leplezni a csalódottságomat, pedig nem akarom elvenni Jani örömét, aki még mindig a bejutásunk trükkjén derül.
- Janikám, ez semmivel nem különb annál, amit otthon láttunk!
- Hát nem ez a jó benne?! - harsogja. - Tisztára úgy érzem magam, mint a váci búcsúban! - és már rángat is tovább bennünket.
- Ezt nézzétek! - torpan meg egy sátornál, amely előtt egy WC csésze árválkodik. Meghökkentően töri meg a plüssmacik, a festett pólóingek és a mézeskalács-figurák sorát.
- Ezt egy barátom találta ki! - mutat Jani a tartályon szerénykedő műanyag öntapadós korongra, amelyből egy félkör alakú drót áll ki. - Amikor pisilni akarsz és felhajtod az ülőkét, ez a kis kar megakadályozza, hogy visszacsapódjon. Szóval így nem pisálja le a dolgozó a vécédeszkát, világos? Otthon nem lehet üzlet, mert a tartály fenn van a magasban, de itt mindenhol össze van építve a klotyóval. Benne van a fiúnak már néhány ezerben, hogy a nevén legyen a dolog, de csak nem akar beindulni. Ezek itt inkább körbebrunzolják a fürdőszobát, de nem vesznek! Nektek nem kell?
- Hova Janikám, a táborba? Másnap a szobatársam már a sapkáját tartaná rajta a szekrényében.
- Na, jól van, jól van - enyhül meg. - Járjatok egyet, amíg én megkeresem az asszonyt.
Mi szót fogadunk és a következő óra azzal telik, hogy álmélkodunk, milyen közös tőről fakad a giccs meg a bóvli. Semmi olyat nem találunk, amivel itthon már ne találkoztunk volna. A nyeles fésű meg a kacsintós briftasni világuralomra törekszik.
A körhintánál sem sikerült újabbat kitalálni.
Visszamegyünk Mohedára, ahol szintén ünnepi a hangulat. Tábortüzek égnek a faluban. Az ember nem is hinné, hogy ez az álmos kis hely ennyi fiatalnak ad otthont. A svéd teenagerek, vágyaikban a tengerentúlra kacsingatnak. Sokan hatalmas motorokon járnak, amerikai zászlóval a bőrdzseki hátán. A filmekben, a zenében, az amerikai piac diktál. Az angol, szinte második anyanyelv, senkire sem kell ráerőszakolni. Az amerikai "kultúra" nyelvi korlátok nélkül áramlik be. Az itteni nyugat imádat különös színezetet kap: a jólétben felnőtt generáció ok nélküli lázadóival találkozhatunk.
Számunkra szerencsésen alakul a nyár. A szabadidő-felelős Karcsi többhónapos, megérdemelt szabadságát tölti. A helyettese egyre-másra készíti az utazási programokat. Az érdeklődőknek több száz km-es túrákat kínálnak a kényelmes Scania buszokkal. Eljutunk Halmstadba, Göteborgba és még számtalan helyre. Gyönyörű városokkal ismerkedünk meg és néhány helyi specialitással.
A Panoptikumban, amit itt Vaxmuseumnak mondanak, a sok történelmi alak mellett a jelen hírességei is helyet kaptak. A legnagyobb figyelem a királyi pár viaszfiguráinak jut. Hatalmas terem, fények, zene és a figurák még meg is mozdulnak. A svéd látogatók áhítattal figyelik a királyi pár másait, a menekültek bizakodva.
- Sylvia királyné is bevándorló! - suttogja valaki.
Különös, hogy mikbe nem képes belekapaszkodni a reményt kereső. Van-e egyetlen közös pont is a svéd király német származású feleségében és ebben a sok szerencsétlenben, aki most itt, a múzeumban próbálja pár percre elfelejteni sorsát.
A nyár még tartogatott néhány közös programot. Mozilátogatást, állatkertet, westernfalut, vasút és gyufamúzeumot. Mégis úgy voltunk vele, nem bántuk nagyon, hogy kezdődik újra az iskola.
Maritta és Barbro, a két tanárnő a nyelviskolában, ami a falu közepén, egy kultúrotthon - szerű épületben kapott helyet.
A haladók 10-12 fős csoportját Barbro oktatja. Kemény vonású arca ellenére csupa jóság. Végtelenül intelligens, tájékozott, középkorú hölgy, akiben felfedeztem, hogy némi tiszteletet ébresztett benne a menekültek iránt egyik-másik tanítványa nehéz sorsa.
Mi, Marittához kerültünk. Nagydarab, kicsattanó egészségű harmincas, életvidám fiatalasszony. Egyenesen körbevágott hajával, nagy csodálkozó szemeivel olyan, mint egy nagynövésű gyermek.
A vittsjöi kéthetes kurzusunk után nem ártott mindent újra kezdeni, különös tekintettel a többiekre. Mondanom sem kell, hogy az első alkalomra majdnem mindenki eljött, mert titkon remélték, hogy figyelembe veszik szorgalmukat kérvényeik elbírálásánál. A második-harmadik tanítási nap után azonban már válogathattunk az ülőhelyekben. Erről az elképesztő méretű létszámcsökkenésről nem Maritta tehetett. Kitűnő tanárnő volt, derűvel, jó hangulattal oldotta a feszültséget. Sok játékos elemet iktatott a programokba, szinte észrevétlenül csipegettük fel az új svéd szavakat, fogalmakat.
Volt azonban, amikor az ő képességei is csődöt mondtak. A törökbolgár öregasszony, bokájánál gumis, színes selyemnadrágjával, az első sorban ült a nyitás napján. Maritta szinte neki magyarázta a személyes névmásokat.
- Jag - mutatott önmagára.
- Du - bökött az öregasszony felé.
- Du - ismételte a makacs tanítvány, önmagára böködve, még fél tucat próbálkozás után is. Maritta még tett néhány kísérletet. A táblára pálcikaembereket rajzolt, széles gesztikulálással illusztrálva a köztük levő kapcsolatot. Az osztály különböző tagjaival játszatta el az én-te formát. Mindhiába. Az öregasszony kisajátította magának az egyes szám második személyt. Monoton egykedvűséggel mutogatott magára és ismételgette, mint egy újonnan kapott személynevet: du, du, du. Maritta megadóan tárta szét karjait:
- Ide tolmács kell - mondta.
Néhány cigánylány látogatta még az órákat a kezdetben, de hamar elunták, hogy mindenki rendre utasította őket. Rájuk szóltak, ha hangosan beszélgettek egymás között, ha valamelyikük óra közben a táblára kezdett firkálni, ha kiültek enni az ablakba, ha az unalom ellen dúdolni kezdtek. Tenyérbe mászó viselkedésük teljesen egyértelművé tette, hogy nincs szándékukban tanulni. Tévedésből voltak ott. Valaki azt híresztelte ugyanis, hogy a szünetben ingyen uzsonnát osztogatnak.
Nos, így csappant radikálisan a csoport létszáma. Akik maradtak, 90%-ban magyarok voltak. Már egymás társasága miatt is kitartottunk. Kivételek persze voltak. Lakótársaink, Ági és Csaba soha nem tátogatták a nyelvtanfolyamot. A reggel 8 órai kezdés számukra leküzdhetetlen nehézséget jelentett. Mások el-elmaradoztak, újra belekaptak a napi tanulnivalókba, de végül is kialakult osztályunkban a 10-12 fős stabil mag.
Juditék, az úszómester Karcsi és Gabi, Rita és én, Sanyi és Erzsi, valamint néhány cseh és egy etióp árvagyerek. A törökbolgárok érdeklődése megszűnt a svéd nyelv iránt.
A haladó csoport is magyar többségű volt. Közülük is kitűnt Sanyika, egy szemüveges, csenevész teenager, aki az anyjával volt a táborban. Neki már arra is futotta képességiből, hogy megpróbálta a svéd hangsúlyt utánozni mondataiban. Szükség esetén a többiek már alkalmi tolmácsnak használták.
A haladó csoport másik stabil tagja János volt. No, nem a képességei miatt, hanem a nyelvtanulással eltöltött időt vették figyelembe a besorolásnál. Az ő eredménye azért sem volt mérhető normál mércével, mert leépülő fizikummal próbálta teljesíteni a követelményeket. Egy rendkívül súlyos, izomsorvadással járó betegség nehezítette mozgását. Egy automata Saab-bal közlekedett. A széles ajtó ellenére a ki és beszállás valóságos tortúra volt számára. Eldeformált végtagjai jelezték betegsége súlyosságát.
Első, hosszabb beszélgetésünk alkalmával már nem is csinált titkot abból, hogy miért jött Svédországba. Otthon, egy számítógépekkel foglalkozó cégnél dolgozott, megbecsült szakemberként, amikor megtámadta a betegség. Minden lehetséges gyógyszert és gyógymódot megpróbált, amit csak orvosai javasoltak neki. Eredménytelenül. Végül valaki hozta a hírt, hogy Japánban feltaláltak egy gyógymódot, ami egy speciális mélyhűtéses eljárással rendkívüli sikereket ígér. A kollégák összeadták az út és a kúra költségét, több mint 600 000 forintot. A Nemzeti Bank illetékesei azonban nem voltak hajlandóak valutára váltani az összeget. János állapota egyre súlyosbodott a bürokratikus hercehurca alatt. Végül keserű szájízzel, családjával vonatra szállt és végleg elhagyta az országot.
Egy neves pesti hetilap cikkével támasztotta alá az elmondottakat. János már nem reménykedett a gyógyulásban, csupán szerette volna, ha megkaphatja mindazt a segítséget, ami könnyíthet helyzetén. Reménykedve várta a letelepedést.
Legendák keringtek a svédek gondoskodásáról és figyelmességéről, amellyel nyomorék embertársaikat kezelték. A táborban is néhány faház és az iroda tartozéka volt az a lejtős feljáró a lépcsők mellett, amely a tolókocsisok mozgását segítette.
Jánosék házában, a második kétágyas szoba helyén, a nappali kiszélesített része nyújtott nagyobb kényelmet a beteg embernek. Az ő faházukban csak Steve volt az egyetlen lakótárs. A nagydarab férfi nem sok vizet zavart. Vagy szomszédolt, így oldva meg az élelmezését, vagy a szobájában üldögélt és a nyitott ablakban könyökölve pöfékelt. Pár lépés távolságról úgy festett, mint egy indulni készülő vonat egyetlen utasa.
A táborban még valaki szorult rá igen erősen a nyomorékoknak kijáró figyelemre. Egy iráni férfi, akinek mindkét karja és fél lába hiányzott. Tolókocsiját rendszerint egy lefátyolozott arcú nő tologatta. Alig telt el néhány nap a pár érkezése óta és egyesek máris tudták, hogy mi történt a férfival: A Korán szigora csapott le rá, lopás miatt. Az az apróság már jelentéktelen volt a hírhozó számára, hogy miképp került sor az egyik lábára is.
Ez időben a pletyka olyan része volt az életünknek, mint az élelem. Az eseménytelen hétköznapok alatt minden apró hír, információ különleges súllyal bírt. Mi a tanulásba, meg a levelezésbe menekültünk, de így is órákat beszélgettünk a helyzetünkről, latolgatva az esélyeinket. Ekkor már néhány szemfülesebb honfitársunk megkezdte a tapogatózást más országok felé. Akik felégettek maguk mögött mindent - mint mi is -, nem akartak a nincsre hazatérni. Röpködtek a követségek, segélyszervezetek, ügyvédek címei, nevei.
H. Karcsi kanadai leveleket lobogtatott. Manitobai rokonától kapott választ a kitelepedést érintő kérdésire. Mások egyházak címeire vadásztak, vagy a Dél-Afrikai Követség címét tudakolták. A nyelviskola szüneteiben is ezt tárgyaltuk.
N. Zsigmond és felesége, Margit, Kronobergshedről járt be az iskolába. Korábban már találkoztunk ugyan, de csak itt kezdtünk el jobban megismerkedni egymással. Zsigmond, a húszas évei végén járó, jó modorú, halk szavú fiatalember volt, akinek jellemét nem kezdte ki a pesti taxisofőr múltja sem. Türelmesen hallgatta mások véleményét, és ha az ellenkezett az övével, akkor sem ragadtatta el magát. Amikor már mindenki teli torokból szidta a svédeket, ő még mindig megpróbált érveket gyűjteni a svéd menekültpolitika mellett. A svéd életformától és lehetőségektől el volt ragadtatva. Nemkülönben az orvosi ellátástól. Véreres szemeiből tévesen kialvatlanságra következtettem.
- Gyerekkorom óta baj van a szememmel - magyarázta. - Mindig úgy ébredtem, hogy váladékos volt reggelre. Semmilyen gyógyszer nem használt. Itt az első héten megmutattam az orvosnak, adott egy szemcseppet és napok alatt elmúlt az egész! Ez a Zinkfrin csodát tett! - mondta áhítattal.
Margit hangtalanul bólogatott. Teljes nézetazonosság uralkodott köztük. Igen komoly, csendes teremtésnek ismertük meg. Kedves arca, fekete szemei, valami ki nem mondott bánatról árulkodtak. Sosem láttam igazán feloldódni, jóízűen nevetni. Eleinte még hajlamos voltam azt hinni, hogy a bizonytalan életünk az oka mindennek. Amikor később közelebb kerültünk egymáshoz, Ritának vallotta meg a titkát.
Az első házassága tragédiával végződött. Férje halálos közlekedési balesetet szenvedett. Zsigmond ebben a lélektipró helyzetben állt mellé. Ő, egy felbontott házassággal és az anyának ítélt leánygyermekkel a háta mögött, vállalta az új kapcsolatot.
Margit titkát rajtunk kívül más nem tudta. Félénksége, tartózkodó magatartása csak egyszer tört meg, így tudhattuk meg mi a múltját. A többiek különcnek tartották, mert igyekezett tartani a távolságot.
A mi keresztünk kisebb volt, de nem volt irigylésre méltó ez sem. A hazulról kapott levelek nem a felhőtlen kapcsolatot jelentették, hanem egy fájdalmas szembesülést a családtagok elvárásaival.
Rita mamája minden levelében korholta a lányát a döntésünkért. Magányáért minket tett felelőssé. Amíg otthon voltunk, néha hetek múltak el két találkozásunk között, most azonban minden sorában ott volt, hogy mi kárhoztatjuk egyedüllétre, bizonytalan öregségre. Furcsa volt olvasni sorait az időskori magányról, hiszen ekkor volt 48 éves.
Rita életében azonban nem volt ismeretlen a külföldre szakadt családtag fogalma. Mindez megtörtént már, csak fordított szereposztásban. Kamaszlányként maradt egyedül Pesten, amikor a mama férjhez ment egy NSZK-beli magyarhoz. A házasság múltán aztán maradt a pesti magány.
Nekem jutott a nehezebb vége a dolognak. A lányom nem követelőzött, nem siránkozott, mégis minden sorából éreztem azt a fájdalmat, amely az elszakadásunk miatt érte. Ha beteg volt, ha sikerei voltak az iskolában, ha bánata volt, ha örült valaminek - hetekkel később tudtam meg, a leveleiből.
Sorra emlékezett együttöltött múltunk kedves epizódjaira. Mindig jól kijöttünk egymással. Bár két éves kora óta külön élt tőlem, a kéthetenkénti közös hétvégék olyan elmaradhatatlanokká váltak, hogy egy alkalommal még combig gipszben is elgyalogoltam érte. Nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. Most jött volna el az ideje a nagy duma partiknak, a közös színház- mozi programoknak. Kedves kis arca jobban hiányzott mindennél, amit az otthagyott város nyújthatott valaha is.
Na és persze az Édesanyám. Nem szűnő lelkiismeret furdalással gondoltam rá, hogy mennyire egyedül lehet. Tudtam, hogy nem pótolja senki azt az űrt, amit én hagytam. Szerény vigasz volt, hogy a bátyám a közelében van. Rá nemigen lehetett számítani. Már apám betegsége idején kiderült, hogy a beteg ember látványa nem a segítőszándékot váltja ki belőle, hanem valami idegenkedést. Igyekezett is távol tartani magát minden módon apánk látogatásától.
Feltételeztem, hogy ez most sem lehet nagyon másként. Talán félt. Félt a fájdalom látványától, a saját tehetetlenségétől, a közelgő tragédiától. . . - ki tudja, milyen belső kényszer riasztotta el a rendszeres vizitektől. El tudtam képzelni most is ezeket a néhány percig tartó látogatásokat. Már rohant is tovább, valami halaszthatatlan dologra hivatkozva.
Anyám és köztem igen jó volt a kapcsolat. Amikor már nem éltem velük, nemcsak a kötelességtudat vitt haza. Élveztem szüleim társaságát, különösen Anyámét. Apám morgósabb volt, - mint én mostanában - de Anyámmal nagyon jókat tudtunk beszélgetni. A nehéz élete ellenére megőrizte könnyed, kedves modorát, kellemes elbeszélő stílusát. Gyönyörűen rajzolt, csodás virágok kerültek ki a keze alól, köszönhetően nagybányai porcelánfestői múltjának.
Torokszorító volt látni, hogy mi maradt mindebből. Reszkető kezeivel hogyan küzdhetett a betűvetéssel. Ma már nem is értem, hogy miért nem ültem vonatra ezeknek a leírt jajkiáltásoknak a hatására.
Írtam, írtam a leveleimet. Kiszíneztem a beszámolóimat. Valóságos kis üdülőparadicsom lett a menekülttáborból, mi pedig agyondédelgetett vendégek. Nagyon reméltem, hogy meg tudom nyugtatni Anyámat és gyengülő egészsége mellett, legalább nem kell értem aggódnia. Csak ökölbeszorított kézzel reménykedtem, hogy mégis sikerül, amiért elindultunk és mielőbb viszontláthatom.
A következő napokban Dezső felbukkanása hozott némi vigaszt. Megérkezett Magyarországról a kis teherautójával és személyesen kézbesítette számunkra az otthon összepakoltakat. Most találkoztunk vele először és rögtön a szívünkbe zártuk. Ömlött belőle a szó. A volán mögötti hallgatag órákért nálunk kárpótolta magát. Mesélt az ő 56-os kezdéséről. Élénk gesztikulálással kísérte előadásait. Úgy festett, mint egy kiöregedett sportoló. Hatalmas pocakja szinte külön életet élt.
- Vidéken kezdtem ismerkedni a svéd valósággal. Tizenhat éves voltam. Egy szót se tudtam semmilyen nyelven, a magyaron kívül. Szótárt se láttam közelről. Amikor láttam, hogy jó vagyok egy kis parasztlánynál, fel akartam készülni a megszólítására, meg egy kis udvarlásra. Hosszú szöveggel nem akartam kísérletezni, tudtam, azt úgyis elfelejtem. Papírból meg nem akartam olvasgatni, hátha sötét lesz. Végül a következő verzió mellett döntöttem:
- Ingrid, légy enyém!
Csak két szót kellett kikeresnem a szótárban, nem ígért nagy fáradtságot. Képzelhetitek, hogy nézett a kislány, amikor másnap, a kritikus helyzetben, valami legyet kezdtem emlegetni. - hahotázott Dezső.
- Nem kell aggódni, nem én voltam az egyetlen nyelvtehetség az 56-os magyarok közül. Norrköpingben, ahol lakom, a 75 éves Joli néni még a mai napig is így jár vásárolni: Bemegy a henteshez, rámutat a felvágottra és mondja:
- Kedveském, adjon abból a sötétebb színűből 20 dekát!
A hentes megfeszülten figyel a jelzett irányba, találomra levág egy darabot és már nyújtja is. Joli néni megelégedetten néz körül.
- Látjátok lelkeim, tudok én csipálni!
A söpa igét fordítja ki, kissé magyaros szájíz szerint. Dezső elmélázik:
- Gyerekek, ti nem tudjátok, hogy micsoda élet volt itt! Ez a mai nyomába sem jön. A cipőtalpfejű csak kapkod, nem igazán tudja, hogyan kellene rendbe tenni a dolgokat.
Mi nemigen ütköztünk meg azon, hogy Dezső a miniszterelnököt cipőtalpfejűnek hívja. Maga Carlson készítette saját magáról az első ilyen karikatúrát, így ragadt rá ez a név.
Dezső még "élvezhette" a svédországi angolos közlekedést. 1967-ben álltak át ott is a "balra előzz, jobbra hajts" szisztémára.
A nagy napot, amikor mindenki helyet cserélt az utakon déli 12-kor, H-napnak nevezték a svéd jobbra szó kezdőbetűje után.
Magam is láttam egy remek fényképet erről az eseményről egy fotóalbumban. A fotós, a stockholmi főutcát örökítette meg felülnézetből, éppen azt a pillanatot kapva el, amikor a kocsik egymást kerülik a záróvonalat keresztezve.
Persze Dezső nem elsősorban a nosztalgiázásnak élt. Ha Pestre érkezett, kárpótolta magát a monoton hétköznapokért. Az üzlet mindig virágzott annyira, hogy megteljen a teherautó. Most éppen rusztikus konyhabútorok töltötték meg a rakodóteret.
Gyors búcsú, néhány vigasztaló szó a ház lakóihoz és már el is tűnt az éjszakában.