A tavaszi olimpia
Bizony, bizony, ahol ennyire enyhe volt az idő, ott némi túlzás téli olimpiáról beszélni.
Jómagam nem tartoztam a kalapdobálók népes táborába, amikor jó pár éve kiderült, hogy Vancouver fogja rendezni a 2010-es téli olimpiai játékokat. Felrémlett az elődök példája, Montreal és Calgary, amiből rögtön világossá vált, hogy ez évekig nyöghető adósságot jelent majd a városnak, és természetesen extra terheket nekünk, adófizetőknek. Igaz, ilyenkor gyarapszik a város, remek új létesítmények épülnek erre az alkalomra, de ez bizonyára ment volna az olimpia nélkül is.
Sokan azzal érveltek az olimpia rendezése mellett, hogy ezzel aztán majd rákerülünk a térképre, vagyis a világ ránk figyel majd, megnövekedik a turizmus, stb. Hát igen, ez mind igaz lehet, de a fene tudja! Sarajevo is rendezett olimpiát 1984-ben, de nekem azóta sincs kedvem oda látogatni.
A véletlen úgy hozta, hogy berzenkedéseim ellenére, részt vehettem a megnyitó ünnepségen. Illetve, legyünk pontosak! Annak a főpróbáján. Zoli barátom ajánlotta fel a jegyet, és mint kiderült, ehhez is Anna lánya önkéntesi közreműködése kellett, hogy mi is tagjai lehessünk a sportarénát megtöltő hatvanezer fős nézőseregnek. A bejáratnál még joggal hihettük, hogy fel is fogunk szállni, mert a biztonsági rendszabályok kísértetiesen hasonlítottak a reptérihez. A hatalmas csarnokban szépen gyülekezett a nép, és nem is kellett sokat várni, öt óra előtt már megkezdődött a kiképzés. A rendezőség ugyanis úgy gondolta, hogy elképesztően látványos lesz, ha a nézők kis zseblámpával, elektromos gyertyával, és dobbal lesznek felszerelve melyhez a megnyitón fehér kámzsa is dukál majd az összhatás kedvéért. A megadott jelre kellett volna a megfelelő eszközt mozgásba hozni. Ezeket a trükköket egy hölgy hosszasan magyarázta, abban a reményben, hogy egységes egésszé áll majd össze a több tízezer apró fénypont a nézőtéren. Az elképzelés azonban meghaladta a nézők értelmi színvonalát. És miután az ismertető angolul hangzott el, így a nagyszámú ázsiai vendég csak értetlenül bámult. Aztán, a megnyitó közvetítésén már láthattam a tévében, hogy valóban, mindenki rendszertelenül, nagy összevisszaságban kalimpál a keze ügyébe eső dolgokkal. Voltak olyanok, akik a dobverőt lengették a gyertya helyett. Igaz, így sem mutatott rosszul. Zolival meg is állapítottuk, hogy egy ilyen eseményre csak főiskolai végzettséggel és felsőfokú nyelvvizsgával szabad eljönni nézőnek.
Hat órakor kezdetét vette a műsor. Beáramlottak az indiánok Tarka népviseletben előadott vad táncaikból rögtön leszűrhették a kedves külföldi nézők, hogy errefelé még a tolldísz, és az állatbőr a divat. Valaki azért szólhatott volna, hogy most a múlt emlékének áldozunk. Egyébként, ez az indiánosdi inkább a porhintés kategóriába tartozik. A társadalom fennen hirdeti, hogy tiszteli és becsüli az ország őslakósait, a rideg valóság meg az, hogy ital és cigaretta árkedvezményekkel siettetik a bennszülöttek kihalását. Az ünnepségen előtérbe tolt indiánok azt a helyzetet idézik, amikor a család az asztalfőre ülteti a szenilis nagypapát a vendég kedvéért. Igaz, hogy az öreg rikító cuccokban van, össze-vissza beszél és csámcsog evés közben, de mutatni kell a vendégnek, hogy nálunk milyen nagy becsben van az idős családfő. Aztán, ha távozott a vendég, mehet vissza az öreg a kisszobába.
Az ünnepség igyekezett kihangsúlyozni az ország kétnyelvűségét is. A kínos udvariasságból arra is futotta, hogy előbb franciául mondják be a látnivalókat, például, az olimpiai zászló érkezését. Igaz, ezt magunktól is kitaláltuk, de hát figyelmesség is van a világon. A dolog működött is egy darabig, de csődöt mondott akkor, amikor egy nagydarab szakállas fickó fél órás angol tirádáit hallhattuk a műsorban. Ezt az élményt a jelek szerint nem akarták megosztani a francia honfitársakkal.
De ne szaladjunk előre! Az indiántánc, valamint Nelly Furtado és Brian Adams után kezdődött a sportolók bevonulása. Természetesen a mi főpróbánkon önkéntesek helyettesítették az igazi sportolókat. Ez a rész egy teljes órát vett igénybe. Hiába, túl sok ország van a világon. Tabi Lászlónak volt egy jelenete, amiben két pesti pasas azt fejtegeti, hogy a szocializmus jó dolog, de sűrű ködben, a városokban és este a kapitalizmus jobb dolog. Akkor ugyanis tájékozódni lehet a neonokból, ahol a különféle nevek villognak, míg a szocializmusban nem ad útbaigazítást az, ha mindenütt a Centrum áruház felirata olvasható. Nos a függetlenség jó dolog, de Vancouverben, a megnyitón, a sportolók bevonulásánál, a szövetségbe tömörült nemzetek látványa még jobb dolog. Mert a rendszerváltozás azt hozta magával, hogy egyedül a két Németország egyesült, de rajtuk kívül mindenki más sietett külön válni. Így aztán külön zászló alatt érkeztek a csehek, a szlovákok, az ukránok, grúzok, litvánok, örmények, a szlovének, horvátok, és ki tudja még, hány másik törpeállam. Sok ez egy érző kebelnek!
A műsor sokszor megindítóan szép és látványos volt, köszönhetően annak a vetítési csúcstechnikának, melynek segítségével mindent meg lehetett valósítani ebben a hatalmas csarnokban. A tömegjelenetekkel sem fukarkodtak, igaz, néha már képtelenség lett volna fokozni a látványelemeket. A tévéközvetítés jóvoltából kapott közelség azonban néha megbosszulta magát. Mert valóban hatásos volt a légi balettot végző fiatal, de ezt talán a helyi nézősereg élvezte jobban. Ugyanis a tévénézők a közelképek jóvoltából már a kábeleket is láthatták, ami a levegőbe emelte. A produkció értékét aztán a rendezőség devalválta azzal, hogy a következő műsorszámban több tucat fiatal „lógott a szeren”, bizonyítva, hogy korántsem egyedi teljesítményről van szó.
A talajból méltóságteljes lassúsággal kiemelkedő totem oszlopok némi zavart okoztak, hiszen egyesek valamiféle fallikus szimbólumnak vélték a négy égnek meredő monstrumot.
Meglepő volt, hogy egy ilyen hatalmas színpadon, a több száz fős tömegjelenetek után is, milyen elementáris erővel tudott érvényesülni egy remek énekhang és egy jó zeneszám. K. D. Lang adta elő Leonard Cohen „Allelujah” című dalát, ami megérdemli az „osztályon felüli” minősítést. Hát, ha még tudjuk, hogy kanadai szerző és kanadai előadó diadala volt ez a teljesítmény. És ott volt Sarah McLahlan, egy gyönyörű dallal, hogy elkönyvelhessük, vannak itt világsztárok szép számmal.
Megállás nélkül követték egymást a tömegjelenetek, a végén felvonták a kanadai lobogót is, aztán közölték, hogy haza lehet menni. Nem is nagyon bántuk, mert már négy és fél órája üldögéltünk ott. Engem a színház megtanított egy aranyigazságra. Fizethet akármennyit egy néző, lehet akármilyen jó a darab, de nincs az a program, aminek ne várnák a végét három óra elteltével.
És akkor az olimpiai lángot még el se próbálták! Tényleg, azzal mi lesz?! – kérdezték többen. A hangosbemondón jött a válasz: –Azt majd a ceremónián.
- Figyeld meg – mondtam Zoli barátomnak kifelé menet, - azzal lesz a balhé. – Nem hiányzana más, mint egy malőr a megnyitón. Annál már csak egy rosszabb dolog lehetne. Ha meghalna valaki a pályán, a versenyek alatt. Ezeknek a téli sportoknak a fele nem más, mint őrült száguldás.
Péntek estére kiderült, hogy rokonságban lehetek Cassandrával. Gyászszalaggal vonultak a grúzok az edzés közben meghalt társuk miatt, és az olimpiai láng oszlopai közül a negyedik nem akart felemelkedni az Istennek sem.
Sajnos még egy alkalommal működött kiválóan a jóstehetségem. Voltam olyan bátor kijelenteni, hogy biztosan akkor lesz reklám a tévéközvetítésben, amikor a magyarok vonulnak be a stadionba.
De hogy is áll a város a világ szemében? A rólunk kialakított képet azok a riportok alapozták meg, amelyek az utcán randalírozó vandálokat mutatták kirakat betörés közben. A filmesek is ott ugráltak közöttük, kéjes borzadással örökítették meg a gaztetteket, ujjongva gondolva arra, hogy most aztán szállítják az érdekességeket az amúgy nem sok meglepetést ígérő városról. Eszébe nem jutott volna egyiküknek sem, hogy rászóljon a rendbontókra. Hogyisne! Akkor mi lenne a témával?! Igen, akadtak hőbörgők szép számmal, akik az olimpia megrendezése ellen tiltakoztak. Az ő programjuk a következő: „Homes not games” vagyis otthonokat a játékok helyett. Ezek a gondosan álcázott fiatalok nem kevesebbet szeretnének, mint azt, hogy a város minél több lakást bocsásson a szerencsétlen hajléktalanok részére. A hajléktalanok alatt meg a belvárost ellepő csöveseket és kábítószereseket értik. Azt még nem tudom felfogni, hogy egyesek miért gondolják úgy, hogy lakás jár azoknak, akik szándékosan, önmagukat pusztítva tömik magukba a kábítószert. De a tüntetők üvöltve követelik a város segítségét. Még véletlenül sem olyan dolgokért szállnak síkra, ami a dolgozók életét tenné könnyebbé. Nem akarnak új hidakat, olcsóbb tömegközlekedést, hídvám eltörlését, méltányosabb adózást, magasabb minimál órabért, vagy hasonlókat, amik iránt a munkába járók sóvárognak. Nem, a világért sem! Ők lakást akarnak azoknak, akik még hírből sem ismerik a munkát. Nyilván az az alapképlet, hogy a melós dolgozzon többet, hogy ingyen lakás jusson azoknak, akik még sosem láttak munkahelyet belülről, viszont annál jobban ismerik a Hastings környékét.
Az olimpia azért csak beindult, igaz, elképesztő összegeket emésztett fel a biztonság szavatolása. Őrült világban élünk, nem vitás. Rácsodálkozhattunk egy-két sportágra, például a mogul nevezetűre, ami nemcsak arról híres, hogy itt született meg az első hazai földön szerzett kanadai arany, de arról is, hogy nincs még a világon olyan dolog, ami ennél jobban kikészítené a térdízületeket. Kíváncsi lennék ezeknek a bucka lovagoknak az egészségi állapotára húsz év múlva.
Az első elismerő főhajtás a közvetítésekért járt. A kamerák valóban mindenütt ott voltak. Síneken és drótkötélpályákon futtatott felvevőgépek hozták közelre az eseményeket, páratlan élményt biztosítva. Felkészült riporterek és tudósítók százai dolgoztak azon, hogy ne maradjunk le semmiről. De a megszólaltatott sportolók sem okoztak csalódást. Úgy látszik, itt ez is része a felkészítésnek.
A magyarok is itt voltak természetesen, de nemigen szóltak bele az érmek elosztásába. Nem csoda, hiszen a legjobbak külországban kénytelenek felkészülni. Bár, ha ilyen telek lesznek odahaza, mint az idei, akkor meghonosodhatnak a téli sportok mifelénk is.
A Magyar Kulturális Egyesület rendezett egy állófogadást a sportolóink részére. Hatalmas tömeg várta a fiatalokat. Irigykedve gondoltam arra, hogy a színházra sosem jönnek el ennyien. Igaz, nem volt belépődíj!
A sportolók szemmel láthatóan meg voltak hatva. És nem okoztak csalódást. Szerényen, udvariasan fogadták az ünneplést. Semmi fanyalgás, vállrándítás, a vidéki rokonoknak járó lenézés. A Magyar Ház is kitett magáért, a svédasztallal, a kis ajándékcsomagokkal, szóval igaz lehet a rádiós kolléga megállapítása, hogy megvan az első magyar arany, amit az egyesületnek járna a jól sikerült vendéglátásért.
Teltek a napok, aztán történt valami. Elkezdtek potyogni a kanadai aranyérmek, amire aztán felbolydult a város. Az utcákat ellepték a szurkolók, éjjel-nappal hatalmas tömeg zúgott, éljenzett és ünnepelte nemzete mennybe menetelét. És eltűntek a tiltakozók is, mert ebben a közhangulatban már képtelenség volt tovább fanyalogni. A szemünk előtt vált egységes nemzetté ez a vegyes népességű ország.
Egy német sportszakember egyszer azt magyarázta, hogy a német nép az 54-es foci világbajnokság megnyerése után állt talpra. Alig voltak túl a háború elvesztésén, és tulajdonképpen az a győzelem segítette a németeket abban, hogy újra higgyenek önmagukban. Valami ilyesmi történt ezekben a napokban Vancouver utcáin és Kanada más városaiban. Az ország már két ízben mártózott meg abban a szégyenben, hogy képtelenek voltak aranyérmet szerezni az itt rendezett olimpiákon. Most, a szemünk előtt vált sport nagyhatalommá Kanada, a 14 aranyéremmel, amihez fogható teljesítményt még nem tudott produkálni rendező ország. A győzelem hitet és önbecsülést adott, de valamivel többet is. Egyfajta eufórikus hangulatot, melyben teljesen természetes volt, hogy a közrendért felelős rendőr összeölelkezett az előtte vonuló szurkolókkal.
A remek idő is segített abban, hogy a belváros utcáin fesztivál hangulat kerekedjen. És a szervezők is kitettek magukért, mert itt annak sem kellett unatkozni, akit hidegen hagyott a sport. De egyáltalán, volt ilyen?! Éltes családanyák, élemedett aggastyánok ugrándoztak és hadonásztak a tömegben, különösen akkor, amikor Kanada feltette a koronát az olimpiai szereplésére a jéghoki győzelmével.
A mámoros napokat egy nagyszabású záróünnepséggel fejezte be a város. Szerencsére a rendezőknek volt humorérzéke, így a megnyitó bakiját önmaguk javára tudták fordítani. Mert ha mi gúnyoljuk ki önmagunkat, akkor mások már nem tudnak olyan jóízűen kinevetni bennünket. Egy pantomimes bohóc csetlés-botlása feledtette a megnyitón történt fiaskót, azzal a beszorult oszloppal. A többi meg egy vidám, felszabadult kavalkád volt, némi melldöngetős hangulatban. De ez már jól illett a rendező ország kiváló szerepléséhez. Most nagyon jó volt kanadainak lenni! Ezt vallhatták a világhíres zenészek és színészek is, akik ki nem hagyták volna mondandójukból, hogy ide valósiak. A listán olyan nagyágyúk találhatók, mint Neil Young, Michael J. Fox, Michael Buble, Alanis Morisette, a Nickelback, meg a többiek.
Aztán kihunytak a fények és ijedten gondoltunk arra, hogy mi is lesz holnap? Mikor énekelhetik újra az utcai kivetítők előtt álló tömegek könnyes szemmel a kanadai himnuszt? Elmúlt megint valami, ismét az emlékekből kell élni. Örömtáncot sem illik lejteni már a Robson streeten, hiszen az élet visszaállt a rendes kerékvágásba. És lehet verni a kasszagépet, hogy kiszámoljuk, mennyibe is került nekünk ez a nagy kaland.
Megérte? Vállalnánk–e újra ezt a két hetes felbolydulást? Az élmény páratlan és egyedi volt, az un. „once in a lifetime” vagyis: egyszer az életben. De eszembe jut Gábor barátom, aki még jó pár évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel ecsetelte a Kanári szigeteken töltött vakációját. Nem győztem ámuldozni, hogy mennyi minden történt vele. Gábor is dagadt a büszkeségtől, hogy micsoda élmény birtokosa. Aztán megkérdeztem:
- Elmennél újra?
- Soha a büdös életben! – volt a tömör válasz.
Bizony, bizony, ahol ennyire enyhe volt az idő, ott némi túlzás téli olimpiáról beszélni.
Jómagam nem tartoztam a kalapdobálók népes táborába, amikor jó pár éve kiderült, hogy Vancouver fogja rendezni a 2010-es téli olimpiai játékokat. Felrémlett az elődök példája, Montreal és Calgary, amiből rögtön világossá vált, hogy ez évekig nyöghető adósságot jelent majd a városnak, és természetesen extra terheket nekünk, adófizetőknek. Igaz, ilyenkor gyarapszik a város, remek új létesítmények épülnek erre az alkalomra, de ez bizonyára ment volna az olimpia nélkül is.
Sokan azzal érveltek az olimpia rendezése mellett, hogy ezzel aztán majd rákerülünk a térképre, vagyis a világ ránk figyel majd, megnövekedik a turizmus, stb. Hát igen, ez mind igaz lehet, de a fene tudja! Sarajevo is rendezett olimpiát 1984-ben, de nekem azóta sincs kedvem oda látogatni.
A véletlen úgy hozta, hogy berzenkedéseim ellenére, részt vehettem a megnyitó ünnepségen. Illetve, legyünk pontosak! Annak a főpróbáján. Zoli barátom ajánlotta fel a jegyet, és mint kiderült, ehhez is Anna lánya önkéntesi közreműködése kellett, hogy mi is tagjai lehessünk a sportarénát megtöltő hatvanezer fős nézőseregnek. A bejáratnál még joggal hihettük, hogy fel is fogunk szállni, mert a biztonsági rendszabályok kísértetiesen hasonlítottak a reptérihez. A hatalmas csarnokban szépen gyülekezett a nép, és nem is kellett sokat várni, öt óra előtt már megkezdődött a kiképzés. A rendezőség ugyanis úgy gondolta, hogy elképesztően látványos lesz, ha a nézők kis zseblámpával, elektromos gyertyával, és dobbal lesznek felszerelve melyhez a megnyitón fehér kámzsa is dukál majd az összhatás kedvéért. A megadott jelre kellett volna a megfelelő eszközt mozgásba hozni. Ezeket a trükköket egy hölgy hosszasan magyarázta, abban a reményben, hogy egységes egésszé áll majd össze a több tízezer apró fénypont a nézőtéren. Az elképzelés azonban meghaladta a nézők értelmi színvonalát. És miután az ismertető angolul hangzott el, így a nagyszámú ázsiai vendég csak értetlenül bámult. Aztán, a megnyitó közvetítésén már láthattam a tévében, hogy valóban, mindenki rendszertelenül, nagy összevisszaságban kalimpál a keze ügyébe eső dolgokkal. Voltak olyanok, akik a dobverőt lengették a gyertya helyett. Igaz, így sem mutatott rosszul. Zolival meg is állapítottuk, hogy egy ilyen eseményre csak főiskolai végzettséggel és felsőfokú nyelvvizsgával szabad eljönni nézőnek.
Hat órakor kezdetét vette a műsor. Beáramlottak az indiánok Tarka népviseletben előadott vad táncaikból rögtön leszűrhették a kedves külföldi nézők, hogy errefelé még a tolldísz, és az állatbőr a divat. Valaki azért szólhatott volna, hogy most a múlt emlékének áldozunk. Egyébként, ez az indiánosdi inkább a porhintés kategóriába tartozik. A társadalom fennen hirdeti, hogy tiszteli és becsüli az ország őslakósait, a rideg valóság meg az, hogy ital és cigaretta árkedvezményekkel siettetik a bennszülöttek kihalását. Az ünnepségen előtérbe tolt indiánok azt a helyzetet idézik, amikor a család az asztalfőre ülteti a szenilis nagypapát a vendég kedvéért. Igaz, hogy az öreg rikító cuccokban van, össze-vissza beszél és csámcsog evés közben, de mutatni kell a vendégnek, hogy nálunk milyen nagy becsben van az idős családfő. Aztán, ha távozott a vendég, mehet vissza az öreg a kisszobába.
Az ünnepség igyekezett kihangsúlyozni az ország kétnyelvűségét is. A kínos udvariasságból arra is futotta, hogy előbb franciául mondják be a látnivalókat, például, az olimpiai zászló érkezését. Igaz, ezt magunktól is kitaláltuk, de hát figyelmesség is van a világon. A dolog működött is egy darabig, de csődöt mondott akkor, amikor egy nagydarab szakállas fickó fél órás angol tirádáit hallhattuk a műsorban. Ezt az élményt a jelek szerint nem akarták megosztani a francia honfitársakkal.
De ne szaladjunk előre! Az indiántánc, valamint Nelly Furtado és Brian Adams után kezdődött a sportolók bevonulása. Természetesen a mi főpróbánkon önkéntesek helyettesítették az igazi sportolókat. Ez a rész egy teljes órát vett igénybe. Hiába, túl sok ország van a világon. Tabi Lászlónak volt egy jelenete, amiben két pesti pasas azt fejtegeti, hogy a szocializmus jó dolog, de sűrű ködben, a városokban és este a kapitalizmus jobb dolog. Akkor ugyanis tájékozódni lehet a neonokból, ahol a különféle nevek villognak, míg a szocializmusban nem ad útbaigazítást az, ha mindenütt a Centrum áruház felirata olvasható. Nos a függetlenség jó dolog, de Vancouverben, a megnyitón, a sportolók bevonulásánál, a szövetségbe tömörült nemzetek látványa még jobb dolog. Mert a rendszerváltozás azt hozta magával, hogy egyedül a két Németország egyesült, de rajtuk kívül mindenki más sietett külön válni. Így aztán külön zászló alatt érkeztek a csehek, a szlovákok, az ukránok, grúzok, litvánok, örmények, a szlovének, horvátok, és ki tudja még, hány másik törpeállam. Sok ez egy érző kebelnek!
A műsor sokszor megindítóan szép és látványos volt, köszönhetően annak a vetítési csúcstechnikának, melynek segítségével mindent meg lehetett valósítani ebben a hatalmas csarnokban. A tömegjelenetekkel sem fukarkodtak, igaz, néha már képtelenség lett volna fokozni a látványelemeket. A tévéközvetítés jóvoltából kapott közelség azonban néha megbosszulta magát. Mert valóban hatásos volt a légi balettot végző fiatal, de ezt talán a helyi nézősereg élvezte jobban. Ugyanis a tévénézők a közelképek jóvoltából már a kábeleket is láthatták, ami a levegőbe emelte. A produkció értékét aztán a rendezőség devalválta azzal, hogy a következő műsorszámban több tucat fiatal „lógott a szeren”, bizonyítva, hogy korántsem egyedi teljesítményről van szó.
A talajból méltóságteljes lassúsággal kiemelkedő totem oszlopok némi zavart okoztak, hiszen egyesek valamiféle fallikus szimbólumnak vélték a négy égnek meredő monstrumot.
Meglepő volt, hogy egy ilyen hatalmas színpadon, a több száz fős tömegjelenetek után is, milyen elementáris erővel tudott érvényesülni egy remek énekhang és egy jó zeneszám. K. D. Lang adta elő Leonard Cohen „Allelujah” című dalát, ami megérdemli az „osztályon felüli” minősítést. Hát, ha még tudjuk, hogy kanadai szerző és kanadai előadó diadala volt ez a teljesítmény. És ott volt Sarah McLahlan, egy gyönyörű dallal, hogy elkönyvelhessük, vannak itt világsztárok szép számmal.
Megállás nélkül követték egymást a tömegjelenetek, a végén felvonták a kanadai lobogót is, aztán közölték, hogy haza lehet menni. Nem is nagyon bántuk, mert már négy és fél órája üldögéltünk ott. Engem a színház megtanított egy aranyigazságra. Fizethet akármennyit egy néző, lehet akármilyen jó a darab, de nincs az a program, aminek ne várnák a végét három óra elteltével.
És akkor az olimpiai lángot még el se próbálták! Tényleg, azzal mi lesz?! – kérdezték többen. A hangosbemondón jött a válasz: –Azt majd a ceremónián.
- Figyeld meg – mondtam Zoli barátomnak kifelé menet, - azzal lesz a balhé. – Nem hiányzana más, mint egy malőr a megnyitón. Annál már csak egy rosszabb dolog lehetne. Ha meghalna valaki a pályán, a versenyek alatt. Ezeknek a téli sportoknak a fele nem más, mint őrült száguldás.
Péntek estére kiderült, hogy rokonságban lehetek Cassandrával. Gyászszalaggal vonultak a grúzok az edzés közben meghalt társuk miatt, és az olimpiai láng oszlopai közül a negyedik nem akart felemelkedni az Istennek sem.
Sajnos még egy alkalommal működött kiválóan a jóstehetségem. Voltam olyan bátor kijelenteni, hogy biztosan akkor lesz reklám a tévéközvetítésben, amikor a magyarok vonulnak be a stadionba.
De hogy is áll a város a világ szemében? A rólunk kialakított képet azok a riportok alapozták meg, amelyek az utcán randalírozó vandálokat mutatták kirakat betörés közben. A filmesek is ott ugráltak közöttük, kéjes borzadással örökítették meg a gaztetteket, ujjongva gondolva arra, hogy most aztán szállítják az érdekességeket az amúgy nem sok meglepetést ígérő városról. Eszébe nem jutott volna egyiküknek sem, hogy rászóljon a rendbontókra. Hogyisne! Akkor mi lenne a témával?! Igen, akadtak hőbörgők szép számmal, akik az olimpia megrendezése ellen tiltakoztak. Az ő programjuk a következő: „Homes not games” vagyis otthonokat a játékok helyett. Ezek a gondosan álcázott fiatalok nem kevesebbet szeretnének, mint azt, hogy a város minél több lakást bocsásson a szerencsétlen hajléktalanok részére. A hajléktalanok alatt meg a belvárost ellepő csöveseket és kábítószereseket értik. Azt még nem tudom felfogni, hogy egyesek miért gondolják úgy, hogy lakás jár azoknak, akik szándékosan, önmagukat pusztítva tömik magukba a kábítószert. De a tüntetők üvöltve követelik a város segítségét. Még véletlenül sem olyan dolgokért szállnak síkra, ami a dolgozók életét tenné könnyebbé. Nem akarnak új hidakat, olcsóbb tömegközlekedést, hídvám eltörlését, méltányosabb adózást, magasabb minimál órabért, vagy hasonlókat, amik iránt a munkába járók sóvárognak. Nem, a világért sem! Ők lakást akarnak azoknak, akik még hírből sem ismerik a munkát. Nyilván az az alapképlet, hogy a melós dolgozzon többet, hogy ingyen lakás jusson azoknak, akik még sosem láttak munkahelyet belülről, viszont annál jobban ismerik a Hastings környékét.
Az olimpia azért csak beindult, igaz, elképesztő összegeket emésztett fel a biztonság szavatolása. Őrült világban élünk, nem vitás. Rácsodálkozhattunk egy-két sportágra, például a mogul nevezetűre, ami nemcsak arról híres, hogy itt született meg az első hazai földön szerzett kanadai arany, de arról is, hogy nincs még a világon olyan dolog, ami ennél jobban kikészítené a térdízületeket. Kíváncsi lennék ezeknek a bucka lovagoknak az egészségi állapotára húsz év múlva.
Az első elismerő főhajtás a közvetítésekért járt. A kamerák valóban mindenütt ott voltak. Síneken és drótkötélpályákon futtatott felvevőgépek hozták közelre az eseményeket, páratlan élményt biztosítva. Felkészült riporterek és tudósítók százai dolgoztak azon, hogy ne maradjunk le semmiről. De a megszólaltatott sportolók sem okoztak csalódást. Úgy látszik, itt ez is része a felkészítésnek.
A magyarok is itt voltak természetesen, de nemigen szóltak bele az érmek elosztásába. Nem csoda, hiszen a legjobbak külországban kénytelenek felkészülni. Bár, ha ilyen telek lesznek odahaza, mint az idei, akkor meghonosodhatnak a téli sportok mifelénk is.
A Magyar Kulturális Egyesület rendezett egy állófogadást a sportolóink részére. Hatalmas tömeg várta a fiatalokat. Irigykedve gondoltam arra, hogy a színházra sosem jönnek el ennyien. Igaz, nem volt belépődíj!
A sportolók szemmel láthatóan meg voltak hatva. És nem okoztak csalódást. Szerényen, udvariasan fogadták az ünneplést. Semmi fanyalgás, vállrándítás, a vidéki rokonoknak járó lenézés. A Magyar Ház is kitett magáért, a svédasztallal, a kis ajándékcsomagokkal, szóval igaz lehet a rádiós kolléga megállapítása, hogy megvan az első magyar arany, amit az egyesületnek járna a jól sikerült vendéglátásért.
Teltek a napok, aztán történt valami. Elkezdtek potyogni a kanadai aranyérmek, amire aztán felbolydult a város. Az utcákat ellepték a szurkolók, éjjel-nappal hatalmas tömeg zúgott, éljenzett és ünnepelte nemzete mennybe menetelét. És eltűntek a tiltakozók is, mert ebben a közhangulatban már képtelenség volt tovább fanyalogni. A szemünk előtt vált egységes nemzetté ez a vegyes népességű ország.
Egy német sportszakember egyszer azt magyarázta, hogy a német nép az 54-es foci világbajnokság megnyerése után állt talpra. Alig voltak túl a háború elvesztésén, és tulajdonképpen az a győzelem segítette a németeket abban, hogy újra higgyenek önmagukban. Valami ilyesmi történt ezekben a napokban Vancouver utcáin és Kanada más városaiban. Az ország már két ízben mártózott meg abban a szégyenben, hogy képtelenek voltak aranyérmet szerezni az itt rendezett olimpiákon. Most, a szemünk előtt vált sport nagyhatalommá Kanada, a 14 aranyéremmel, amihez fogható teljesítményt még nem tudott produkálni rendező ország. A győzelem hitet és önbecsülést adott, de valamivel többet is. Egyfajta eufórikus hangulatot, melyben teljesen természetes volt, hogy a közrendért felelős rendőr összeölelkezett az előtte vonuló szurkolókkal.
A remek idő is segített abban, hogy a belváros utcáin fesztivál hangulat kerekedjen. És a szervezők is kitettek magukért, mert itt annak sem kellett unatkozni, akit hidegen hagyott a sport. De egyáltalán, volt ilyen?! Éltes családanyák, élemedett aggastyánok ugrándoztak és hadonásztak a tömegben, különösen akkor, amikor Kanada feltette a koronát az olimpiai szereplésére a jéghoki győzelmével.
A mámoros napokat egy nagyszabású záróünnepséggel fejezte be a város. Szerencsére a rendezőknek volt humorérzéke, így a megnyitó bakiját önmaguk javára tudták fordítani. Mert ha mi gúnyoljuk ki önmagunkat, akkor mások már nem tudnak olyan jóízűen kinevetni bennünket. Egy pantomimes bohóc csetlés-botlása feledtette a megnyitón történt fiaskót, azzal a beszorult oszloppal. A többi meg egy vidám, felszabadult kavalkád volt, némi melldöngetős hangulatban. De ez már jól illett a rendező ország kiváló szerepléséhez. Most nagyon jó volt kanadainak lenni! Ezt vallhatták a világhíres zenészek és színészek is, akik ki nem hagyták volna mondandójukból, hogy ide valósiak. A listán olyan nagyágyúk találhatók, mint Neil Young, Michael J. Fox, Michael Buble, Alanis Morisette, a Nickelback, meg a többiek.
Aztán kihunytak a fények és ijedten gondoltunk arra, hogy mi is lesz holnap? Mikor énekelhetik újra az utcai kivetítők előtt álló tömegek könnyes szemmel a kanadai himnuszt? Elmúlt megint valami, ismét az emlékekből kell élni. Örömtáncot sem illik lejteni már a Robson streeten, hiszen az élet visszaállt a rendes kerékvágásba. És lehet verni a kasszagépet, hogy kiszámoljuk, mennyibe is került nekünk ez a nagy kaland.
Megérte? Vállalnánk–e újra ezt a két hetes felbolydulást? Az élmény páratlan és egyedi volt, az un. „once in a lifetime” vagyis: egyszer az életben. De eszembe jut Gábor barátom, aki még jó pár évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel ecsetelte a Kanári szigeteken töltött vakációját. Nem győztem ámuldozni, hogy mennyi minden történt vele. Gábor is dagadt a büszkeségtől, hogy micsoda élmény birtokosa. Aztán megkérdeztem:
- Elmennél újra?
- Soha a büdös életben! – volt a tömör válasz.
(2010)