Korunk hőse
A mikrobuszban nem lehetett ám akárhová ülni. A sofőr mögötti hely mindig Gabnaié volt. Mellette ücsörgött az a kis szőke, akit a művész úr nemrég vett pártfogásba. A második sorba került a zenész srác, aki több hangszeren is játszik. Rendszerint az egyik technikus ült mellette, gyakran végigzsugázzák az egész utat. Itt kapott helyet Aladár is, vagyis Ali, a csoport menedzsere, ügyintézője, szervezője, aki akkor örült a legjobban, ha impresszáriónak szólították.
Béla, vagyis művésznevén Brúnó a mágus, mindig az utolsó sorban, a kerék felett ülte végig az utat. Mellette a másik technikus zötykölődött, aki nem volt túl szórakoztató, mert szinte fel sem emelte a fejét a telefonjából.
A kisbuszt egy nagydarab, telihold képű férfi vezeti, akinek első dolga, hogy a vidéki helyszíneken árú után nézzen. A csomagtérben gyakran találnak demizsonokat az erősítők és a színpadi kellékek között. Nem túl rokonszenves az illető, a csapat véleménye csak akkor enyhül, amikor magába roskad egy elütött csirke miatt.
A társulat Gabnai köré szerveződött. Ő a húzónév. Gabnai Károly táncdalénekes. Valamikor a hetvenes években volt a fénykora, de a vidéki kultúrházakban megállt az idő. Új szám már nem is kerül a repertoárjába, nagyon jól elvan a régi dicsőség morzsáival. A kis szőke hiába reméli, hogy az idős sztár mellett labdába rúghat. Alig több ő, mint egy csínos kellék. Mindössze két dalt énekelhet az egész műsor alatt, két dallamos olasz slágert, amit jól ismer a közönség. Végül egy duettet is előadnak Gabnaival. Ilyenkor venni igazán észre, hogy mennyire kezdő még. Kissé bátortalanul mozog a színpadon, az énektudása sem tökéletes, a csapat a kárörvendő pusmogások során mindig elsüti a tréfát, hogy sebaj, a mester majd előre hozza a hangját.
Béla a színfalak mögül irigykedve lesi Gabnait. Csodálja a lelkesedését, amelyet még a csekély nézőszám sem tud kikezdeni. Gabnai valamiféle cukormázas bűvöletben él. Nem vesz tudomást a részeg bekiabálásokról, a beszélgetőkről, a krákogó suttyókról, akik harsogó tüsszögésekkel próbálják megzavarni az előadást. Ő azoknak a nézőknek él, akik a múltba révedve dúdolják vele az évtizedes slágereket. A hölgyeknek, akik hajlandóak szemet hunyni a festett haj, a kilónyi smink és az ereszkedő pocak látványa fölött.
Amikor a lány egyedül énekel, akkor Gabnai a színfalak mögött pihen. Tulajdonképpen ezért van szükség a többi fellépőre is, mert már nem bírná szusszal az egész műsort.
Béla nem képes lelkesedést színlelni. Az első időkben még megpróbálta túltenni magát a félházas nézőtéren, de néhány bekiabálás úgy elvette a kedvét, hogy már csak arcára fagyott mosollyal tudja végigcsinálni a műsorát.
Jól tudja, hogy semmi különleges nincs a produkciójában. Manapság az internet korában már nem is lehet elkápráztatni senkit. Nagyon dühös azokra a videókra, ahol a levitézlett bűvészek sorra elárulják a kollégák trükkjeit. Legutóbb egy kínai pár miatt szörnyülködött. Ezek a szakma árulói! Már senkit nem érdekel, ha elfűrészel egy nőt, vagy ha az üdítős palackba telefont varázsol. Legutóbb majdnem lejött a színpadról, amikor egy borízű hang felkiabált a nézőtérről:
‒ Jól van apuskám, abbahagyhatod! Már megdolgoztál a gázsiért!
Persze hatalmas röhögés követte a beszólást, ő meg fülig pirulva próbált talpon maradni.
Aztán az interneten rábukkant egy videóra. Nem, nem bűvész trükk volt! Egy fiatalember mutogatta el az egyik világsláger minden sorát. Hol a képzeletbeli párjával ölelkezett, majd a karórájára mutogatva kérte számon a késést, a padlón fetrengett, verset írt, esernyőt nyitott, biciklizett, mindezt kellékek nélkül, a közönséget mégis remekül eligazította a sláger szövege.
‒ Ezt én is meg tudnám csinálni! ‒ kerekedett felül benne a tettvágy. ‒ Csak egy jó és közismert sláger kéne.
Hamarosan meglett az is. Otthon alaposan begyakorolta azt a három percet. Már minden szó ismerős volt a szövegből, mire késznek ítélte a jelenetét.
A következő fellépésnél szólt Gabnainak, hogy lenne egy pár perces újítása. Afféle pantomim.
‒ Jól van kisapám, de ne fáraszd le nagyon a nézőket! ‒ adta áldását a dologra az öreg.
A szünet után került sorra. Ez nem a legjobb rész a műsorban, mert sokan még szállingóznak a büféből. De feltett mindent egy lapra. A régi közismert sláger dallamai betöltötték a helyiséget, ő pedig szinte azon nyomban átváltozott. Adj helyet magad mellett - könyörgött képzeletbeli partnerének, majd nagyot taszított rajta, - az ablakhoz én is odaférjek. - már furakodott is, hogy jobban kilásson, - meztelen válladhoz érjen a vállam - mohón vetkőzteti a nőt, - engedd, hogy megkívánjam - nagyot harap a nő vállába, visszahőköl, bocsánatért esedezik, széttárt karokkal szabadon lélegzik...
A közönség pár dermedt másodperc után vette a lapot. Felszabadult, elemi erejű nevetéssel díjazták a jelenetet, tapsolni kezdtek, féktelen volt a jókedv.
Mire elhalkult a zeneszám, dübörgés, vastaps, füttyentések jelezték a sikert. Béla boldogan hajlongott a tapsviharban. Kipillantott a függöny takarásában álldogáló Gabnaira. A mester fagyott arccal, üres tekintettel bámult rá. Mire lejött a színpadról, már nem volt sehol.
Aladár, az impresszárió nyitott rá az öltözőben.
‒ Bélám, nagyon klassz volt ez a szám, de azt hiszem nem passzol a mi műsorunkba. Nem szerencsés, hogy Gabnai slágerein kívül más számokat is kap a közönség... ez megbontja a műsor egységét, tudod? Azért nincs harag, ugye? Egyébként klassz voltál... maradunk a régi anyagodnál, jó?
Béla rögtön tudta, honnan fúj a szél. Gabnai féltékeny! Oké, akkor marad az összekapcsolt fémkarikáknál.
Minden ment tovább a műmosolyokkal, meg az Önök Kérték adásába való örökzöldekkel.
Szokatlan hideggel köszöntött be az ősz. A kis vidéki kultúrházban ledarálták a műsort és már siettek is a buszhoz. Ali ezúttal nem tartott velük, rokonlátogatásra készült a szomszéd megyébe. De még a nyomukban maradt a falucska megviselt főutcáján.
Már elhagyták az utolsó házat is, valami veteményes következett, aztán egy magányos ház ismét. Mindnyájan a kis parasztház felé néztek. A sötétben lángcsóvák csaptak fel a tető körül.
‒ Húzódj le! ‒ kiáltotta Béla a sofőrnek. Az engedelmeskedett, de közben a telefonjáért kotorászott.
‒ Hívom a tűzoltókat! Hol is vagyunk?
‒ Gyerekek tűz van! Szörnyű! ‒ sopánkodott Gabnai.
‒ Állj meg itt! ‒ utasította Béla a sofőrt. Hirtelen mintha valamiféle, eddig ismeretlen erő költözött volna belé. Belenyúlt a táskájába, kivett egy pólót. A telefonján felkapcsolta a világítást, majd zsebre vágta. Felkapta a lábánál fekvő vizes palackot, átbukdácsolt a benn ülőkön és kiugrott a kocsiból. Átitatta a pólót vízzel, eldobta a palackot és a ház felé rohant. Átjutott a rozoga kertkapun, végigfutott az udvaron, dörömbölni kezdett a bejáraton. Választ sem várva berúgta az ajtót. Hirtelen megcsapta a forróság. A gomolygó füst mindent elborított. Összegörnyedt, amennyire csak tudott, a vizes ruhadarabot az arcára szorítva elindult a ház belseje felé. A telefon fénye mellett csak botorkálni tudott. Belökte az első ajtót, ami az útjába került. A fürdőszoba. A másik ajtót vette célba. Rögtön felismerte a gyerekszobát. Már hallotta a feje felett ropogó tüzet. A füstben rávilágított az ágyra. Egy gyermek feküdt ott, mozdulatlanul. Felmarkolta a fiúcskát és kirohant vele a házból. A tűz újabb erőre kapott, ropogott a faszerkezet, a lángok a füsttel keveredve már az ablakokban is megjelentek.
Tisztes távolba menekültek az égő háztól. A kisfiút néhány ruhadarabra fektették. Kocsi fékezett mögöttük. Aladár érkezett, ijedten szemrevételezte a csapatot, majd megnyugodva felsóhajtott. Béla fuldokolva köhögött, közben próbált visszaemlékezni arra, hogy volt-e másik ágy a gyerekszobában. Nem, nem volt ott senki más. De hol vannak a gyerek szülei?!
Megérkezett a tűzoltóság. Viharos gyorsasággal dolgoztak. Hárman teljes felszerelésben megközelítették a házat, de nemsokára jöttek is vissza, majd a vízsugár birokra kelt a tűzzel. Az egyik tűzoltó a gyermeket vette kezelésbe. Oxigénmaszkot helyezett az arcára, a pulzust tapintva nyugtatta a körben állókat. Ali odasúgta Gabnainak:
‒ Térdelj a gyerek mellé!
Gabnai vakon engedelmeskedett. Tán azt hitte, hogy ezzel hozzájárul a kicsi gyógyulásához. Ali villámgyorsan csinált egy felvételt, azt se bánva, hogy a tűzoltó alaposan lehordta ezért.
Béla a tűzoltóktól érdeklődött:
‒ Volt még más is a házban a fiún kívül?
‒ Senki! Egy asszony él itt a fiával, a nő a kocsmában szokott felszolgálni, éjfél körül jár haza, addig a gyerek egyedül van.
Ali Bélához lépett, belekarolt és távolabbra sétált vele.
‒ Figyelj Bélám! Megmentetted a kissrácot, nagyon frankó! De kérnék egy nagy szívességet! Engedd át a dicsőséget Gabnainak! Tudod, igencsak leszálló ágban van már, ez nagyot lendítene a népszerűségén. És amíg ő járja az országot, addig neked is biztos kenyered van.
Béla alaposan megütközött a kérésen. Ő igazán nem a dicsőségért kockáztatott, de mégis... már el is képzelte, ahogy a könnyes szemű anyuka megsimogatja az arcát... ő soha, semmiben nem tűnt ki, most meg azért csak megemlítenék az újságok... de az csak egy futó hír, abból nem lehet megélni... bele kéne egyezni, de akkor kiköti Gabnainak, hogy szabad kezet kapjon... és akkor visszahozza azt a frankó jelenetet. Végül is, az a fontos, hogy a gyerek él! Már ki is nyitotta a szemét.
Igent bólintott. Ali megkönnyebbülten hálálkodott és átölelte. Aztán félrevolta a kis csapatot, karmesteri mozdulatokkal vázolta haditervét.
‒ Figyeljetek! Az előadás után Gabnai Karcsi egyedül indult el, ezzel a kocsival. ‒ és a sajátjára bökött. A rokonait akarta meglátogatni. Mi a kisbusszal jöttünk, valamivel később, ugyanazon az úton hagytuk el a falut. Karcsi meglátta a tüzet, berohant az égő házba és megmentette a kisfiút. Aztán mi is ideértünk. Bélával meg van beszélve, úgyhogy ne sóhajtozzatok! Ez csapatérdek!
Gabnai elhűlve hallgatta, hogy micsoda hős lett, de aztán egyre jobban tetszett neki a dolog. Néhány grimasz után az egész társaság beadta a derekát.
Ali gondoskodott róla, hogy Gabnai a címlapokra kerüljön. A legszerényebb cikkek is egekig magasztalták a veterán művész hősiességét. Számtalan tévéműsorba hívták, mindenütt el kellett mesélnie hőstettét. A beszámolók egyre színesebbek lettek, az egyik alkalommal Gabnai ingujjra vetkőzött és a megilletődött hallgatóságnak megmutatta bekötött karját. A rajongók szörnyülködve értesültek a művész halált megvető bátorságáról.
Gabnai újra divatba jött. Sorra kapta a felkéréseket, mindenütt kíváncsiak voltak rá. Vetélkedőkbe hívták zsűritagnak, szakértő lett könnyűzenei műsorokban. Még a megmentett gyermekkel is lefotóztatta magát, miközben a hálás anyuka sírva köszönte meg hősiességét. A nagylelkű művész gyűjtést szervezett a leégett otthon újjáépítésére, mindenki a jóságát ünnepelte.
Nem volt többé szüksége a vidéki haknikra, így Béla munka nélkül maradt.
‒ A sors keze! ‒ sóhajtotta. ‒ Ki kell találnom valami értelmesebbet! Már épp ideje! Lassan harmincöt leszek!
Hosszan bámulta a címlapot, amin Gabnai pózolt a megmentett kisfiúval.
‒ Legalább összeszedte nekik a pénzt az új házra! Nekem biztos nem sikerült volna! ‒ vont vállat.
A mikrobuszban nem lehetett ám akárhová ülni. A sofőr mögötti hely mindig Gabnaié volt. Mellette ücsörgött az a kis szőke, akit a művész úr nemrég vett pártfogásba. A második sorba került a zenész srác, aki több hangszeren is játszik. Rendszerint az egyik technikus ült mellette, gyakran végigzsugázzák az egész utat. Itt kapott helyet Aladár is, vagyis Ali, a csoport menedzsere, ügyintézője, szervezője, aki akkor örült a legjobban, ha impresszáriónak szólították.
Béla, vagyis művésznevén Brúnó a mágus, mindig az utolsó sorban, a kerék felett ülte végig az utat. Mellette a másik technikus zötykölődött, aki nem volt túl szórakoztató, mert szinte fel sem emelte a fejét a telefonjából.
A kisbuszt egy nagydarab, telihold képű férfi vezeti, akinek első dolga, hogy a vidéki helyszíneken árú után nézzen. A csomagtérben gyakran találnak demizsonokat az erősítők és a színpadi kellékek között. Nem túl rokonszenves az illető, a csapat véleménye csak akkor enyhül, amikor magába roskad egy elütött csirke miatt.
A társulat Gabnai köré szerveződött. Ő a húzónév. Gabnai Károly táncdalénekes. Valamikor a hetvenes években volt a fénykora, de a vidéki kultúrházakban megállt az idő. Új szám már nem is kerül a repertoárjába, nagyon jól elvan a régi dicsőség morzsáival. A kis szőke hiába reméli, hogy az idős sztár mellett labdába rúghat. Alig több ő, mint egy csínos kellék. Mindössze két dalt énekelhet az egész műsor alatt, két dallamos olasz slágert, amit jól ismer a közönség. Végül egy duettet is előadnak Gabnaival. Ilyenkor venni igazán észre, hogy mennyire kezdő még. Kissé bátortalanul mozog a színpadon, az énektudása sem tökéletes, a csapat a kárörvendő pusmogások során mindig elsüti a tréfát, hogy sebaj, a mester majd előre hozza a hangját.
Béla a színfalak mögül irigykedve lesi Gabnait. Csodálja a lelkesedését, amelyet még a csekély nézőszám sem tud kikezdeni. Gabnai valamiféle cukormázas bűvöletben él. Nem vesz tudomást a részeg bekiabálásokról, a beszélgetőkről, a krákogó suttyókról, akik harsogó tüsszögésekkel próbálják megzavarni az előadást. Ő azoknak a nézőknek él, akik a múltba révedve dúdolják vele az évtizedes slágereket. A hölgyeknek, akik hajlandóak szemet hunyni a festett haj, a kilónyi smink és az ereszkedő pocak látványa fölött.
Amikor a lány egyedül énekel, akkor Gabnai a színfalak mögött pihen. Tulajdonképpen ezért van szükség a többi fellépőre is, mert már nem bírná szusszal az egész műsort.
Béla nem képes lelkesedést színlelni. Az első időkben még megpróbálta túltenni magát a félházas nézőtéren, de néhány bekiabálás úgy elvette a kedvét, hogy már csak arcára fagyott mosollyal tudja végigcsinálni a műsorát.
Jól tudja, hogy semmi különleges nincs a produkciójában. Manapság az internet korában már nem is lehet elkápráztatni senkit. Nagyon dühös azokra a videókra, ahol a levitézlett bűvészek sorra elárulják a kollégák trükkjeit. Legutóbb egy kínai pár miatt szörnyülködött. Ezek a szakma árulói! Már senkit nem érdekel, ha elfűrészel egy nőt, vagy ha az üdítős palackba telefont varázsol. Legutóbb majdnem lejött a színpadról, amikor egy borízű hang felkiabált a nézőtérről:
‒ Jól van apuskám, abbahagyhatod! Már megdolgoztál a gázsiért!
Persze hatalmas röhögés követte a beszólást, ő meg fülig pirulva próbált talpon maradni.
Aztán az interneten rábukkant egy videóra. Nem, nem bűvész trükk volt! Egy fiatalember mutogatta el az egyik világsláger minden sorát. Hol a képzeletbeli párjával ölelkezett, majd a karórájára mutogatva kérte számon a késést, a padlón fetrengett, verset írt, esernyőt nyitott, biciklizett, mindezt kellékek nélkül, a közönséget mégis remekül eligazította a sláger szövege.
‒ Ezt én is meg tudnám csinálni! ‒ kerekedett felül benne a tettvágy. ‒ Csak egy jó és közismert sláger kéne.
Hamarosan meglett az is. Otthon alaposan begyakorolta azt a három percet. Már minden szó ismerős volt a szövegből, mire késznek ítélte a jelenetét.
A következő fellépésnél szólt Gabnainak, hogy lenne egy pár perces újítása. Afféle pantomim.
‒ Jól van kisapám, de ne fáraszd le nagyon a nézőket! ‒ adta áldását a dologra az öreg.
A szünet után került sorra. Ez nem a legjobb rész a műsorban, mert sokan még szállingóznak a büféből. De feltett mindent egy lapra. A régi közismert sláger dallamai betöltötték a helyiséget, ő pedig szinte azon nyomban átváltozott. Adj helyet magad mellett - könyörgött képzeletbeli partnerének, majd nagyot taszított rajta, - az ablakhoz én is odaférjek. - már furakodott is, hogy jobban kilásson, - meztelen válladhoz érjen a vállam - mohón vetkőzteti a nőt, - engedd, hogy megkívánjam - nagyot harap a nő vállába, visszahőköl, bocsánatért esedezik, széttárt karokkal szabadon lélegzik...
A közönség pár dermedt másodperc után vette a lapot. Felszabadult, elemi erejű nevetéssel díjazták a jelenetet, tapsolni kezdtek, féktelen volt a jókedv.
Mire elhalkult a zeneszám, dübörgés, vastaps, füttyentések jelezték a sikert. Béla boldogan hajlongott a tapsviharban. Kipillantott a függöny takarásában álldogáló Gabnaira. A mester fagyott arccal, üres tekintettel bámult rá. Mire lejött a színpadról, már nem volt sehol.
Aladár, az impresszárió nyitott rá az öltözőben.
‒ Bélám, nagyon klassz volt ez a szám, de azt hiszem nem passzol a mi műsorunkba. Nem szerencsés, hogy Gabnai slágerein kívül más számokat is kap a közönség... ez megbontja a műsor egységét, tudod? Azért nincs harag, ugye? Egyébként klassz voltál... maradunk a régi anyagodnál, jó?
Béla rögtön tudta, honnan fúj a szél. Gabnai féltékeny! Oké, akkor marad az összekapcsolt fémkarikáknál.
Minden ment tovább a műmosolyokkal, meg az Önök Kérték adásába való örökzöldekkel.
Szokatlan hideggel köszöntött be az ősz. A kis vidéki kultúrházban ledarálták a műsort és már siettek is a buszhoz. Ali ezúttal nem tartott velük, rokonlátogatásra készült a szomszéd megyébe. De még a nyomukban maradt a falucska megviselt főutcáján.
Már elhagyták az utolsó házat is, valami veteményes következett, aztán egy magányos ház ismét. Mindnyájan a kis parasztház felé néztek. A sötétben lángcsóvák csaptak fel a tető körül.
‒ Húzódj le! ‒ kiáltotta Béla a sofőrnek. Az engedelmeskedett, de közben a telefonjáért kotorászott.
‒ Hívom a tűzoltókat! Hol is vagyunk?
‒ Gyerekek tűz van! Szörnyű! ‒ sopánkodott Gabnai.
‒ Állj meg itt! ‒ utasította Béla a sofőrt. Hirtelen mintha valamiféle, eddig ismeretlen erő költözött volna belé. Belenyúlt a táskájába, kivett egy pólót. A telefonján felkapcsolta a világítást, majd zsebre vágta. Felkapta a lábánál fekvő vizes palackot, átbukdácsolt a benn ülőkön és kiugrott a kocsiból. Átitatta a pólót vízzel, eldobta a palackot és a ház felé rohant. Átjutott a rozoga kertkapun, végigfutott az udvaron, dörömbölni kezdett a bejáraton. Választ sem várva berúgta az ajtót. Hirtelen megcsapta a forróság. A gomolygó füst mindent elborított. Összegörnyedt, amennyire csak tudott, a vizes ruhadarabot az arcára szorítva elindult a ház belseje felé. A telefon fénye mellett csak botorkálni tudott. Belökte az első ajtót, ami az útjába került. A fürdőszoba. A másik ajtót vette célba. Rögtön felismerte a gyerekszobát. Már hallotta a feje felett ropogó tüzet. A füstben rávilágított az ágyra. Egy gyermek feküdt ott, mozdulatlanul. Felmarkolta a fiúcskát és kirohant vele a házból. A tűz újabb erőre kapott, ropogott a faszerkezet, a lángok a füsttel keveredve már az ablakokban is megjelentek.
Tisztes távolba menekültek az égő háztól. A kisfiút néhány ruhadarabra fektették. Kocsi fékezett mögöttük. Aladár érkezett, ijedten szemrevételezte a csapatot, majd megnyugodva felsóhajtott. Béla fuldokolva köhögött, közben próbált visszaemlékezni arra, hogy volt-e másik ágy a gyerekszobában. Nem, nem volt ott senki más. De hol vannak a gyerek szülei?!
Megérkezett a tűzoltóság. Viharos gyorsasággal dolgoztak. Hárman teljes felszerelésben megközelítették a házat, de nemsokára jöttek is vissza, majd a vízsugár birokra kelt a tűzzel. Az egyik tűzoltó a gyermeket vette kezelésbe. Oxigénmaszkot helyezett az arcára, a pulzust tapintva nyugtatta a körben állókat. Ali odasúgta Gabnainak:
‒ Térdelj a gyerek mellé!
Gabnai vakon engedelmeskedett. Tán azt hitte, hogy ezzel hozzájárul a kicsi gyógyulásához. Ali villámgyorsan csinált egy felvételt, azt se bánva, hogy a tűzoltó alaposan lehordta ezért.
Béla a tűzoltóktól érdeklődött:
‒ Volt még más is a házban a fiún kívül?
‒ Senki! Egy asszony él itt a fiával, a nő a kocsmában szokott felszolgálni, éjfél körül jár haza, addig a gyerek egyedül van.
Ali Bélához lépett, belekarolt és távolabbra sétált vele.
‒ Figyelj Bélám! Megmentetted a kissrácot, nagyon frankó! De kérnék egy nagy szívességet! Engedd át a dicsőséget Gabnainak! Tudod, igencsak leszálló ágban van már, ez nagyot lendítene a népszerűségén. És amíg ő járja az országot, addig neked is biztos kenyered van.
Béla alaposan megütközött a kérésen. Ő igazán nem a dicsőségért kockáztatott, de mégis... már el is képzelte, ahogy a könnyes szemű anyuka megsimogatja az arcát... ő soha, semmiben nem tűnt ki, most meg azért csak megemlítenék az újságok... de az csak egy futó hír, abból nem lehet megélni... bele kéne egyezni, de akkor kiköti Gabnainak, hogy szabad kezet kapjon... és akkor visszahozza azt a frankó jelenetet. Végül is, az a fontos, hogy a gyerek él! Már ki is nyitotta a szemét.
Igent bólintott. Ali megkönnyebbülten hálálkodott és átölelte. Aztán félrevolta a kis csapatot, karmesteri mozdulatokkal vázolta haditervét.
‒ Figyeljetek! Az előadás után Gabnai Karcsi egyedül indult el, ezzel a kocsival. ‒ és a sajátjára bökött. A rokonait akarta meglátogatni. Mi a kisbusszal jöttünk, valamivel később, ugyanazon az úton hagytuk el a falut. Karcsi meglátta a tüzet, berohant az égő házba és megmentette a kisfiút. Aztán mi is ideértünk. Bélával meg van beszélve, úgyhogy ne sóhajtozzatok! Ez csapatérdek!
Gabnai elhűlve hallgatta, hogy micsoda hős lett, de aztán egyre jobban tetszett neki a dolog. Néhány grimasz után az egész társaság beadta a derekát.
Ali gondoskodott róla, hogy Gabnai a címlapokra kerüljön. A legszerényebb cikkek is egekig magasztalták a veterán művész hősiességét. Számtalan tévéműsorba hívták, mindenütt el kellett mesélnie hőstettét. A beszámolók egyre színesebbek lettek, az egyik alkalommal Gabnai ingujjra vetkőzött és a megilletődött hallgatóságnak megmutatta bekötött karját. A rajongók szörnyülködve értesültek a művész halált megvető bátorságáról.
Gabnai újra divatba jött. Sorra kapta a felkéréseket, mindenütt kíváncsiak voltak rá. Vetélkedőkbe hívták zsűritagnak, szakértő lett könnyűzenei műsorokban. Még a megmentett gyermekkel is lefotóztatta magát, miközben a hálás anyuka sírva köszönte meg hősiességét. A nagylelkű művész gyűjtést szervezett a leégett otthon újjáépítésére, mindenki a jóságát ünnepelte.
Nem volt többé szüksége a vidéki haknikra, így Béla munka nélkül maradt.
‒ A sors keze! ‒ sóhajtotta. ‒ Ki kell találnom valami értelmesebbet! Már épp ideje! Lassan harmincöt leszek!
Hosszan bámulta a címlapot, amin Gabnai pózolt a megmentett kisfiúval.
‒ Legalább összeszedte nekik a pénzt az új házra! Nekem biztos nem sikerült volna! ‒ vont vállat.