New York, New York, és…
Mondja, maga megőrült, hogy mindent kétszer mond, mindent kétszer mond? Á, dehogy, csak az a bizonyos Frank Sinatra sláger, ja és az a tény, hogy a New Yorkba címzett borítékokra kétszer illik ráírni ezt a nevet, mert egyrészt a várost, másrészt az államot is így hívják.
Na ennyi elég is nagyképű bevezetőnek, amivel mindössze azt szeretném kommentálni, hogy idén júniusban New Yorkban és Washingtonban időzhettem néhány hetet.
A kalandhoz társak is adódtak, mert nemcsak nejemmel vágtunk neki az útnak, de András barátom is velünk tartott, akihez odakinn csatlakozott Svédországban élő barátnője. Erősen bíztam benne, hogy hasznos lesz ez a felállás, mert amíg a hölgyek vásárolgatnak, addig mi zavartalanul nézhetjük a… mit is? Hát mindent, ami nem ruhanemű.
Június 11-én tehát irány a reptér. Az ellenőrző kapunál rutinosan válunk meg minden olyan holminktól, ami izgalomba hozhatja a fémdetektort. Aztán végre a gép, egy Boeing 777-es, amely nemcsak méreteivel ejt ámulatba, de azzal is, hogy a széktámlába épített képernyő immár minden igényt kielégít. Válogathatok a filmekben, de ha komputerjátékokra támadna kedvem, akkor sem jön zavarba a masina. Hamar el is repül (szó szerint) az a négy és fél óra és már figyelhetem a landolást a képernyőmön a gép aljára szerelt kamera jóvoltából. Leszállás után pedig egy jó kis sorbaállás, mert azért meg kell nézni a hatóságoknak, hogy ki is akar beleharapni ebbe a bizonyos Nagy Almába. Ja és ha már itt tartunk, ez a kifejezés a hajdani jazz zenészektől származik, akik 1920 körül, a karrier csúcsának tartottak egy New Yorki szerződést, mondván: „Sok alma van az almafán, de ha New York Cityt szakítod le, akkor nagy almát szakítottál.”
Kikászálódunk a csomagjainkkal az épületből, bízva benne, hogy a város 13000 taxijából akad egy a számunkra is. Máris helyet foglalhatunk a behemót sárga Fordban, persze csak hátul, mert itt nem divat a sofőr mellé ülni. A cím bemondása után a néger sofőr bűvészkedik egy kicsit a masinával és a készülék már mutatja is a viteldíjat: 45 dollár. Ez rém praktikus, örvendezek magamban, mert így nem vagyunk kitéve a szélhámosoknak, akik kerülő utakkal duplázzák meg a fuvarköltséget. A kocsi már robog is velünk, elképesztően sivár gyártelepeket, második világháborús filmekbe illő romokat hagyunk magunk mögött. Na, ha ez a város ilyen, akkor inkább Lillafüredre kellett volna menni – sóhajtom, de vált a kép és máris tisztességesebb épületek kerülnek a szemünk elé. Aztán nyolc-tízsávos autóutakon suhanunk mind beljebb, ebbe a különös gyümölcsbe. Máris a kocsiáradat közepén vagyunk, ez már a belváros, a lüktető, nyüzsgő, folyton dudálgató forgalmával. Egy keskeny utcában végre fékez a jármű, megérkeztünk. Kikászálódunk az ülésről és átnyújtjuk a sofőrnek a viteldíjat, megfejelve öt dollár borravalóval. A pilóta azonban magyarázkodni kezd, olyan angolsággal, hogy feltételezem, a múlt héten még nem ismerte ezt a nyelvet. Azt azért kihámozzuk gesztusaiból, hogy neki itt még jár valamilyen summa. Hozzácsapunk még két dollárt az összeghez, a sofőr már hajlandó távozni, de még mindig fejcsóválva dünnyög. A portán első dolgunk, hogy megérdeklődjük ezt a viteldíj dolgot. Természetesen csak az óra által mutatott összeget kell fizetni – nyugtatnak meg minket. Még ott, azon melegében megfogadjuk, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy New Yorkban madárnak nézzenek minket.
A szálló amúgy elég tisztességes, nemrég adták át, tehát egy szavunk sem lehet a modernségre. A tervezők értették a módját, hogy kihasználják a zsebkendőnyi területet egy negyvenemeletes épület felhúzására. A szobánk mérete nem éppen táncterem, de azért az ágy és az íróasztal mellett még egy konyhasaroknak is jutott hely. De kit érdekel itt a méret, mikor az ablakból a New York Times felhőkarcolóját látjuk.
Vasárnap reggel van, egy szemernyit sem aludtunk az éjjel, de nem lehet most ágynak dőlni, mikor hívogat a város. Lemegyünk hát és belevetjük magunkat az utca forgalmába. Ez olyasmi, mintha egy emberekkel zsúfolt medencébe ugranánk. A járdán hömpölyög a tömeg, lépni is alig lehet, de valahogy mégsem zavaró ez az egész. Ismerős érzés kerít hatalmába. Igen, így araszoltam valamikor srác koromban, a Nagykörút forgalmában. De most ezer és ezer nagykörútról van szó. Mert mindenhová jut ember. Kissé furcsa, hogy senkit sem zavar ez a zsúfoltság. De tán az a hangulat ural mindenkit, amit Móricz nyáj–érzés címszóval látott el. Igen, egymás között vagyunk, egy brancsba tartozunk, egy közös élmény részesei vagyunk. A tömeg nemcsak sokaságot, de valamiféle közösséget is jelent. Ebben a nyájban haladva azért nem árt bámészkodni is egy kicsit, mert itt kelletik magukat a Hetes Avenue felhőkarcolói. Persze megvan a veszélye annak, ha nem az útra figyelünk, mert a járdaszéleken hatalmas fekete szemetes-zsákok várnak elszállításra, remek hasraesési alkalmat biztosítva a bámészkodóknak. És bizony nem került minden a zsákokba! Akad szemét a járdán is rendesen, de ezen mintha senki sem ütközne meg.
Innen már csak egy sarok a Times Square, ahol már annyian vagyunk, hogy az öreg székely atyafi jut eszembe, aki az állatkerti zsiráf láttán kijelentette. – Ilyen állat nincs is. Hát én is ijedten motyogom: - Ennyi ember nincs is. Itt már haladni sem lehet, de nem is érdemes, mert a hatalmas méretű fényreklámok fogva tartják az embert. Ilyesfajta őrült zsúfoltságra tán sehol a világon nincs példa. Ezen a téren szilveszterezik a város, az egyik épület tetején éjfélkor egy fénygömb mozgása jelzi az újévet. Most korareggel van, de akár kezdhetnék is a szilveszteri programot, hiszen a tömeg már itt van. És természetesen minden reklám ontja a fényeit. A teniszpálya méretű fényújságok megállás nélkül ömlesztik a hirdetéseket.
Ez a tér néhány utca találkozása, így még a járműveknek is helyet kell adni ebben a zsúfoltságban. Itt kanyarodik délebbre a Broadway is, amiről kiderül, hogy a világ leghosszabb utcája. Ebben az őrült kavalkádban még néhány kávéházi asztalnak is jutott hely, így egyesek az aszfalt közepén a benzingőzben, az egetverő zajban keresik a kikapcsolódást. A háromszögbe torkolló részen egy emelvény magasodik, akár a stadionokban. Természetesen minden hely foglalt. Innen a hatalmas kivetítőn látható híradót lehet nézni. Ezt a négy fal között is művelhetné bárki, de akkor hol marad a közös élmény? A tribün oldalában hosszú sor kígyózik. Színházjegyekért állnak sorba, mert itt féláron vesztegetik a jegyeket az aznapi Broadway műsorokra.
Magunk mögött hagyjuk a teret és célba vesszük az Empire State Building épületét. A hatalmas kolosszus meglepően jó állapotban van, nyugodtan letagadhatná, hogy nyolcvan éves. Rövid sorbaállás (és némi csomagellenőrzés ) után már csak a belépőjegyet kell kifizetni ahhoz, hogy felrepítsen minket a lift a 86. emeletre. Az idő sajnos kissé borús, de azért így is sikerül némi képet kapnunk a város méreteiről. Persze itt is hullámzik a tömeg, még jó, hogy a tervezők számoltak ekkora forgalommal így hamarosan már suhanhatunk is lefelé a gyorsliften.
De álljon meg a menet! Mit művelek én? Percről percre be akarok számolni egy kéthetes út élményeiről, az egész napos programokról, az óriási gyaloglásokról, a múzeumokról és más élményekről? De hiszen ez képtelenség! Még az az 16OO fénykép sem tudja visszaidézni a varázst, amit ez a két város jelentett számunkra. Nem érdemes tehát ragoznom New York és Washington DC. élményeit.
Maradjunk inkább a szemezgetés módszerénél. És néhány megállapításnál. Például annál, hogy az amerikaiak baromira nem tudják, hogy hol van Magyarország. - Ó igen? - hangzik a bizonytalan hümmögés, ha kiderül eredetünk. De a közöny nemcsak nekünk szól. Ha azt állítanám, hogy most jöttem Legolandból, ugyanez lenne a reakció. Nincs olyan országa a Földnek, amely miatt érdemes lenne megereszteniük egy elragadtatott mosolyt. De New York polgárait nem lehet elkápráztatni városnevekkel sem. Párizs, Roma, Madrid, vagy London? És akkor mi van?! Ez a világ közepe, ennél aztán nincs jobb és érdekesebb hely,- árulja el magabiztos fellépésük.
Ez a magatartás még a személyzeten is érződik. Valamiféle belső önérzet, alig rejtett öntudat jellemzi viselkedésüket. Aki itt él, az nem vágyakozik sehová, hiszen itt mindent megkaphat. És senki sem különb nálunk – fogalmazzák meg életfilozófiájukat. És valóban, innen nem lehet csalódottan hazamenni sem annak, aki jól akar vásárolni, annak sem, aki a gyomrát tartja a legfontosabbnak és annak sem, aki a művészetekért él-hal.
Így hát mi is adtunk a mámornak, ami az élményeket illeti. Mert ez az árubőség egyetlen nőt sem hagyhat hidegen. Az ételeknél is illik elcsábulni és mi csupán az utcai árusokat hagytuk ki. Ezek ugyanis laza nemtörődömséggel égették szénné a húsokat, abban a meggyőződésben, hogy még így füstösen-kormosan is jó lesz valakinek. Hát akkor inkább az olasz konyha, az európai kávézó, vagy egy-két gyorsbüfé az elképesztően gazdag választékával.
A múzeumi élményekről szakdolgozatot lehetne írni. A festészet és szobrászat nagyjaitól kezdve a modern kóklerekig (lásd: Andy Warhol) mindenki képviselteti magát ebben a kavalkádban. És akkor még ott vannak a természettudományi múzeumok, a repülőgép anyahajó, a Guggenheim múzeum modernkedő kiállítása és még számos kötelező zarándokhely, mint például a Dakota Ház a Centrál park mellett, ahol John Lennont lőtte le az az őrült. Mostanában a portással lehet fényképet csinálni, mert a tányérsapkáján virító felirat ékes bizonyíték lesz, hogy arra jártunk. A Central Park, a város tüdeje, amiről kiderül, hogy az utolsó lapát földig minden mesterségesen tervezett. Itt még egy állatkert is helyet kapott, tudja is ezt minden valamirevaló állatbarát.
Vagy az új World Trade Center, amely ismét magassági babérokra törekszik, ha 2013-ra kész lesz. Már elég jól haladnak, jól kivehető a csupa üveg sokszögű hasábforma, mellette majd egy igencsak gigantikus emléképület hivatott a 200I-es áldozatok emlékét ébren tartani.
Innen csak néhány utca a Wall Street, ami még azok számára is ismerősen cseng, akik mit sem tudnak a tőzsdéről. Az utca végén valaha egy városfal állt védelmi céllal, innen a prózai név. A közeli terecskét egy monumentális bikaszobor uralja. A robusztus állat a pénzügyi rámenősséget hivatott jelképezni. Még szerencse, hogy bronzból van a jószág, mert ádáz rohamokat intéznek ellene a turisták. Örökké lóg rajta valaki. A vagányabbak az állat lábai közé guggolnak és a tekegolyó méretű heréket simogatva fényképeztetik magukat. Ez a frappáns és igen eredeti ötlet minden másodpercben eszébe jut vagy kéttucat embernek, így nem csoda, hogy hosszú sor kígyózik a bika farkánál.
Ja és kirándulás a Sohóban, Brooklynban, a Greenwich Village-ben meg a Harlemben, ami azért ma már nem olyan félelmetes, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Még Clinton, a volt elnök is mert irodát nyitni itt, az Apolló Színház szomszédságában, ahol annak idején Michael Jackson énekelte be magát fivéreivel a halhatatlanságba.
A földalatti sosem tapasztalt újdonsággal sokkol. Robog a kocsink a sötétben, egyszer csak egy szerelvény húz el mellettünk, ugyanabba az irányba. Ja, a gyorsjárat – ugrik be, de nincs még vége a meglepetésnek. Újabb szerelvények tűnnek fel, ezúttal az ellenkező irányból, ismét ízelítőt adva a város méreteiből.
Manhattant érdemes megnézni a vízről is, így befizetünk egy hajókázásra a Hudsonon. Tisztes távolból tán még impozánsabb ez a sok ég felé törő épület. Innen már láthatjuk a Szabadság szobrot is, amihez később közelebbről is lesz szerencsénk. Pár nap múlva kikötünk a szigeten, de csak kívülről bámulhatjuk a hölgyet, mert fél év a várakozási idő a bejutáshoz. Alaposan körbejárjuk tehát, és ámuldozunk a gigászi méreteken. A franciák ajándéka volt, - közli útitársam. Illik ekkora ajándékot adni, amihez egy egész sziget kell?- kérdem kissé gonoszkodva.
És ha már sziget, ott van az Ellis Island is. Ez volt az Ígéret Földjére érkezők első állomáshelye, rém praktikusan, mert innen aztán nem lehetett meglépni. Ma múzeum az egész sziget. Látogatják derekasan az amerikaiak is, hiszen legtöbbjük őse valamikor itt ért partot. Némi megilletődöttséggel szemlélik a vitrineket, amelyek felmenőik érkezéséről adnak hírt. Akad itt mindenféle náció, a fakult okmányokon, fényképeken láthatunk magyarokat is. Az is kiderül a dokumentumokból, hogy a fogadtatás elég macerás volt. Az orvosi vizsgálatok mellett még valamiféle szellemi teszten is meg kellett felelni a bevándorlóknak. Egy fiatal nőt például arról faggatott a tiszt, hogy hogyan mossa a lépcsőt? Fentről lefele, vagy fordítva? – Nem azért jöttem Amerikába, hogy lépcsőt mossak – volt az öntudatos válasz.
Számtalan helyen afféle deja vu kerít hatalmába. De nem az álmaim köszönnek vissza, hanem a filmekben látott helyszínek. A Tiffany épülete Audrey Hepburn-nel, a Plaza Hotel a Barbra Streisranddal és Robert Redforddal és megint Redford, amint mezítláb bolyong a parkban, a Washington Square diadalíve előtt. Gene Hackman a földalatti állomáson, a pókember meg az ötödik Avenue forgalma felett a taxiáradatban, Frank Sinatra és Gene Kelly, amint körbetáncolják a Brooklyn hidat, és Nicolas Cage, a Crysler Building hatalmas fémmadarán lovagolva.
És ha már művészet, akkor a Broadway sem maradhat ki. Választásunk arra a musicalra esett, amely nemcsak sokat ígérő címével hívogatott, de azzal is, hogy a Harry Potter filmek főszereplője mosolygott a plakátokon. „Hogyan lehetsz sikeres a businessben, anélkül, hogy igazán próbálnád” - hát lehet ezt kihagyni?! A színház persze zsúfolásig tele, a hatalmas nézőtér ellenére. Az előcsarnokban a negyvenes évekből megmentett színházi karikatúrák hangolnak rá az élményre. A színpad lenyűgöző méretű, a díszletek mozgatása tökéletes. Micsoda játszótér – irigykedem. Amikor megjelenik a húszas éveiben járó ifjú színész a közönség tombolni kezd. Hiába, itt sem ismeretlen a Harry Potter kultusz. Némi aggályoskodással figyelem ezt a feltétlen hódolatot, de a fiatalember tényleg nem okoz csalódást. Remekül táncol és énekel, játszi könnyedséggel viszi vállán a darabot, aminek a cselekménye elég egyszerű, kicsit szirupos karrier story. De nemcsak a főhős, a többiek is nagyon ismerik a szakmát, vagyis a hatáskeltés eszközeit. Remek poénok, igazi színpadi gagek segítenek leporolni a történetet. Naná, hogy dübörög a taps az előadás végén.
Művészi élményt még az a termetes néger hölgy jelentett, aki a földalatti állomáson énekelt néhány világslágert. Meg az a jazz együttes, a Central Park egyik sétányán. Tökéletes produkciójuk láttán azon morfondíroztam, hogy hány arra érdemtelen bitorolja a slágerlistákat, botfüllel, fahanggal, de jó kapcsolatokkal.
Alig egy hét az egész és máris búcsúzni kell, mert a fővárost sem szeretnénk kihagyni. Amíg a bérelt kocsival a forgalomban bűvészkedem, eszembe jut az idegenvezető egyik kijelentése, mely szerint a New Yorkiak 75 százalékának nincs kocsija, hiszen úgysem tudná felvenni a versenyt a tömegközlekedéssel. De sajnos a maradék 25 százaléknak is sikerül megtölteni az utcákat.
450 km áll előttünk és hála a GPS-nek, tévedés nélkül rátalálunk a kivezető útra. A műszernek később is igen nagy hasznát vesszük, főleg ott, ahol 16 sávon áramlik, lüktet a forgalom. Menne minden, mint a karikacsapás, csak időnként kell megállni, hogy beköhögjük a fülkéknél az útadót. Itt két dolcsi, ott négy, amott öt, a hídnál nyolc, szóval, még egy negyvenest hozzá lehet csapni a benzinszámlához, mire lehorgonyzunk a hotelnél. Ez még a város széle és nem is erőltetjük a belvárosi autós kirándulásokat, mert időben felkészítettek rá, hogy képtelenség parkolóhelyet találni. Maradt tehát a szállodai kisbusz, ami menetrendszerű pontossággal szállította a vendégeket a vasútállomásig. Hát ez a Union Station is megérne egy misét, mert nemcsak tiszta és elegáns, de olyan harmonikus művészi alkotás, hogy vetekszik bármelyik múzeummal. Nem lehet piskóta, ha alkalmasnak bizonyult arra, hogy egyik szárnyában Clinton elnök fogadja Erzsébet királynőt. Az állomás épülete mellett postamúzeum kapott helyet. A gazdag és ötletes kiállítás végén egy halom bélyeg várja a látogatókat, melyekből haza is vihetünk. Meglepve fedezem fel a magyar bélyegeket a bőséges kínálatban.
És innen már csak egy ugrás a Capitolium, a Lincoln emlékmű, a Fehér Ház és a többi csoda. Első benyomásunk a városról a meglepő tisztaság, a karbantartott, falfirkáktól mentes épületek sokasága és a számtalan rendőr. Akárcsak a közlekedési műsor mottója: Úton, sínen, vízen és a levegőben. Mindenütt rendőr, biztonsági őr, ilyen-olyan egyenruhás, motoron, biciklin, kocsin, lóháton, gyalogosan és felettünk körözve. Itt aztán nincs az az elvetemült, aki megpróbálná belevésni a Washington Monument köveibe, hogy itt járt Jocó és Bözsi. A szökőkutakban sincs aprópénz, mert írva vagyon a táblán, hogy respektáld a műemléket és ne hajigálj a vízbe semmit. New York után elképesztő és szinte zavarba ejtő ez a tisztaság és ez az idilli, kisvárosi légkör, amibe még a sok egyenruhás is belefér, elvégre biztonságunkat vigyázzák.
De mi is ez a Washington D.C. ? Sose tudtam, hogy miért kell hozzábiggyeszteni a főváros nevéhez ezt a két betűt Itt aztán kiderült, hogy a District of Columbia rövidítésről van szó.
Itt nemcsak kormányhivatalok, követségek, törvényhozó testületek, irodák és műemlékek vannak, hanem igen komoly múzeumok is, melyeket az tesz még vonzóbbá, hogy miután állami tulajdonban vannak, így ingyen állnak a látogatók rendelkezésére.
És újra van lába a nőknek. A vancouveri slampos-melegítős utcai viselet után jólesik látni a sok ápolt, jólöltözött, csinos nőt, akik tudják, hogy mire való a szoknya és a magas sarkú cipő.
Ha nem a múzeumokat nyúzzuk, akkor kocsival barangolunk a városban, bámészkodva és lemondva a parkolás lehetőségéről. De talán nem is lett volna ajánlatos ezt a Pentagonnál erőltetni. És itt sem maradnak el az idegenvezetős buszos kirándulások, így aztán kipipálhatjuk a háborús emlékműveket, Georgetownt az úri negyedet, a követségek utcáját, a Ford színházat, ahol lelőtték Lincoln elnököt, az FBI rideg épülettömbjét, a Watergate szállodakolosszust, és a hatalmas St. Paul Katedrálist, egy újabb építészeti csodát, ahol az elnöki család is ott szokott üldögélni a miséken, és persze a belvárost, ahol lépten-nyomon akad valami nevezetesség.
A hősi emlékművek, vagyis az utókor főhajtása a harcokban elesettek előtt, tiszteletet parancsoló alkotások. Megemlékeznek itt a világháború, a koreai háború áldozatairól, és persze Vietnamról is. Ez utóbbi, a fekete márványfalba vésett 55000 név, azonban nem a hősi önfeláldozást, hanem a hiábavaló, értelmetlen pusztulást juttatja az ember eszébe. És sajnos van még hely bőven ebben a nemzeti parkban. Jöhet az újabb főhajtás Irak, Afganisztán és más csataterek áldozatai előtt.
Az épületek előtti tavak, medencék nemcsak a hűsölés nemes célját szolgálják. A sima vízfelület tükörként duplázza meg az előtte magasodó műemlékeket. A legnagyobb medence a Lincoln emlékműnél – vagyis ott, ahol egykor Martin Luther King mesélt az álmairól félmillió embernek – most üres. Földtúrások jelzik, hogy itt sem ismeretlen dolog a karbantartás.
A Capitolium egész napos programnak ígérkezik. A bejutás körülményeit látva azt hihetné az ember, hogy fel is fogunk szállni. De a biztonsági kapuk után egy csodás és impozáns méretű márványpalota tárul a szemünk elé. Ez a fajta gazdagság folyton eszébe juttatta a látogatónak Amerika szerepét a világban. És talán épp ez volt a cél. A kupolaterem lélegzetelállító. Akár egy bazilika. Körös-körül a néhai elnökök és szenátorok márványszobrai fokozzák az ünnepi hangulatot. Ronald Reagen szobrába azonban némi beton is került. A berlini fal egy darabjáról van szó, ezzel is utalva akkori szerepére a fal lebontásában. Ebben a kupolateremben ravatalozták fel azokat az elnököket, államférfiakat, akik szolgálati idejük alatt hunytak el. Kennedy elnök koporsóját is itt vigyázta a díszőrség 1963-ban.
A látogatás az egyszerű kíváncsiskodók számára itt már véget is érhet, de mi még célba vesszük az épület sarkát, ahol egy különleges engedély birtokában a képviselői és a szenátusi ülésekre lehet bekukkantani. Újabb biztonsági ellenőrzés, majd végre bejuthatunk a terem karzatára. Alant a képviselő urakat látjuk munkában. Az egyikük egy vastag dossziét lapozgatva magyaráz valamit. A hangulat igen családias, semmi hajtépés. Amúgy meglepően kevesen vannak, hja, közeleg az ebédidő. Ebből elég ennyi, indulunk tovább a szenátus felé. Újabb ellenőrzés, bár ki sem léptünk az épületből. Süppedő szőnyegen haladunk egy igen díszes folyosón az újabb karzat felé. Elfoglaljuk helyeinket a zsöllyékben. Alattunk a tévéhíradókból oly jól ismert termet látjuk, itt már gyakran előfordul az elnök is, ha valami mélyet akar mondani a Tisztelt Háznak. A terem üres, a szenátor urak már elvonultak ebédelni. Nincs időnk kivárni a két órás lunch time-ot, így kászálódni kezdünk. Csak tudnám, hogy miért harsogta a folyosón a tűzoltólétra méretű biztonsági őr, hogy tilos hangfelvételt készíteni.
Aztán irány a könyvtár. Ennek az épületnek a pompája a Vatikánnal vetekszik. Némi ízelítő a kincseiből, a bejáratnál üvegvitrin alatt díszelgő Gutenberg biblia és egy kézzel írott kódex. Az olvasóteremre csak a karzatról vethetünk egy pillantást, de így is megilletődve bámuljuk a zöld asztali lámpák fűzérét, ebben a mesés környezetben. A földalatti tárolókig nem jutunk el, de azért hajlamosak vagyunk tudomásul venni, hogy a világ leggazdagabb gyűjteménye várja itt a látogatókat.
A Capitoliumot elhagyva, kisebb csoportosulásra leszünk figyelmesek. Rita odalép a hentes külsejű biztonsági emberhez és megkérdezi: - Várnak valakit? Ki érkezik? – Á, senki, csak az alelnök. – legyint a megszólított.
Aztán az Arlingtoni temető, ahol már maga a helyszín is egy darab történelem. Polgárháborús csatahelyszín, de Washington elnök unokája is élt itt. A ház még ma is látható, a legjobban éppen Kennedy elnök sírjától. Ez a temető kötelező zarándokhely az amerikaiaknak, de gyanítható, hogy nemcsak a közel négyszázezer sírkő, vagy az ismeretlen katona hősi emlékműve miatt. Az első számú látványosság Kennedy elnök sírja. Itt valóban szükség van a feliratra, amely csendre próbálja inteni a látogatókat. Néha valóságos közelharc alakul ki, hogy a turista minél előnyösebb fotót készthessen b. nejéről, amint az asszonyka a barna sírkő mellett szendén mosolyog a kamerába. A dombtól néhány méterre egy jóval szerényebb márványtábla és egy fehér kereszt jelzi Robert Kennedy sírját. Itt már nincs akkora tülekedés. A temető méretei láttán hülye hasonlat jut az eszembe: alvó város,- dünnyögöm, míg elhagyjuk a hatalmas parkot, illetve az ajándéküzletet a bejáratnál, mert természetesen az is hozzátartozik egy ilyen látványossághoz.
A Fehér Ház a következő úti cél, amiről tudjuk, hogy bejutni nem fogunk, mert ezt is hónapokkal korábban kellett volna kezdeni, számolva azzal, hogy firtatni fogják múltunkat. Marad tehát a kerítés, ahonnan azért elég tisztességes felvételeket lehet csinálni. Ha pedig a másik oldalról közelítünk, akkor csodák-csodája a Pennsylvania Avenue-n kőhajításnyi távolságra kerülünk az épülettől. Persze azért ezt a mértékegységet nem ajánlatos kipróbálni. Mindenki itt kattogtatja a masináját, de mi egy kissé arrébb állunk meg, egy mókus kedvéért. Az apró állat átbújik a rácsok között és felágaskodva enni kér. – Téged éheztetnek a Fehér Házban? – kérdi nejem és a zsebéből előveszi az állandóan készenlétben tartott mogyorót. Ez az őrlemény a Mcdonald’s fagyikra kerül más földi halandónál, de nem úgy Ritánál. A mókus a nem várt csemege láttán úgy felbátorodik, hogy nejem kitartott tenyerére támaszkodva habzsolja az ennivalót. Önfeledten fényképezem a produkciót, s mire felnézek, hatalmas embergyűrű áll körül minket. Rita önzetlenül ad néhány gyereknek a mogyoróból, a mókus pedig nem válogatós, készséggel mászik az ő tenyerükbe is. Már senkit nem érdekel a Fehér Ház, mindenki itt tolong, hogy egy közelképet csinálhasson a nap attrakciójáról. Hosszú percek múlva szabadulunk, nejem elégedetten megjegyzi: - Na, legalább van kapcsolatunk a Fehér Házzal. A mókus majd bemutat a kertésznek, az a szobalánynak, aztán onnan már csak-csak eljutunk az elnökig.
Hát én tudom, hogy alulról kell kezdeni, de ennyire?!
Aztán robogás visszafelé, mert New Yorkból indul haza a gépünk. Megint egy kis forgalmi őrület, majd a reptér, ahol hosszú percekig száguld velünk a magasvasút, hogy elérjük a kívánt terminált. Mert van belőlük vagy hét-nyolc, mindegyik maga akár egy önálló reptér is lehetne. De nem érdemes csodálkozni a méreteken, Amerikában vagyunk!
Amint hazaérünk a vancouveri éjszakában kissé borzongva vesszük tudomásul, hogy ide elfelejtett megérkezni a nyár.
– Na, legalább kipipálhatjuk ezt a két város is. – sóhajtom elégedetten.
Nejem azonnal rávágja:
- Hogyhogy kipipálni?! Bármikor visszamennék!
Mondja, maga megőrült, hogy mindent kétszer mond, mindent kétszer mond? Á, dehogy, csak az a bizonyos Frank Sinatra sláger, ja és az a tény, hogy a New Yorkba címzett borítékokra kétszer illik ráírni ezt a nevet, mert egyrészt a várost, másrészt az államot is így hívják.
Na ennyi elég is nagyképű bevezetőnek, amivel mindössze azt szeretném kommentálni, hogy idén júniusban New Yorkban és Washingtonban időzhettem néhány hetet.
A kalandhoz társak is adódtak, mert nemcsak nejemmel vágtunk neki az útnak, de András barátom is velünk tartott, akihez odakinn csatlakozott Svédországban élő barátnője. Erősen bíztam benne, hogy hasznos lesz ez a felállás, mert amíg a hölgyek vásárolgatnak, addig mi zavartalanul nézhetjük a… mit is? Hát mindent, ami nem ruhanemű.
Június 11-én tehát irány a reptér. Az ellenőrző kapunál rutinosan válunk meg minden olyan holminktól, ami izgalomba hozhatja a fémdetektort. Aztán végre a gép, egy Boeing 777-es, amely nemcsak méreteivel ejt ámulatba, de azzal is, hogy a széktámlába épített képernyő immár minden igényt kielégít. Válogathatok a filmekben, de ha komputerjátékokra támadna kedvem, akkor sem jön zavarba a masina. Hamar el is repül (szó szerint) az a négy és fél óra és már figyelhetem a landolást a képernyőmön a gép aljára szerelt kamera jóvoltából. Leszállás után pedig egy jó kis sorbaállás, mert azért meg kell nézni a hatóságoknak, hogy ki is akar beleharapni ebbe a bizonyos Nagy Almába. Ja és ha már itt tartunk, ez a kifejezés a hajdani jazz zenészektől származik, akik 1920 körül, a karrier csúcsának tartottak egy New Yorki szerződést, mondván: „Sok alma van az almafán, de ha New York Cityt szakítod le, akkor nagy almát szakítottál.”
Kikászálódunk a csomagjainkkal az épületből, bízva benne, hogy a város 13000 taxijából akad egy a számunkra is. Máris helyet foglalhatunk a behemót sárga Fordban, persze csak hátul, mert itt nem divat a sofőr mellé ülni. A cím bemondása után a néger sofőr bűvészkedik egy kicsit a masinával és a készülék már mutatja is a viteldíjat: 45 dollár. Ez rém praktikus, örvendezek magamban, mert így nem vagyunk kitéve a szélhámosoknak, akik kerülő utakkal duplázzák meg a fuvarköltséget. A kocsi már robog is velünk, elképesztően sivár gyártelepeket, második világháborús filmekbe illő romokat hagyunk magunk mögött. Na, ha ez a város ilyen, akkor inkább Lillafüredre kellett volna menni – sóhajtom, de vált a kép és máris tisztességesebb épületek kerülnek a szemünk elé. Aztán nyolc-tízsávos autóutakon suhanunk mind beljebb, ebbe a különös gyümölcsbe. Máris a kocsiáradat közepén vagyunk, ez már a belváros, a lüktető, nyüzsgő, folyton dudálgató forgalmával. Egy keskeny utcában végre fékez a jármű, megérkeztünk. Kikászálódunk az ülésről és átnyújtjuk a sofőrnek a viteldíjat, megfejelve öt dollár borravalóval. A pilóta azonban magyarázkodni kezd, olyan angolsággal, hogy feltételezem, a múlt héten még nem ismerte ezt a nyelvet. Azt azért kihámozzuk gesztusaiból, hogy neki itt még jár valamilyen summa. Hozzácsapunk még két dollárt az összeghez, a sofőr már hajlandó távozni, de még mindig fejcsóválva dünnyög. A portán első dolgunk, hogy megérdeklődjük ezt a viteldíj dolgot. Természetesen csak az óra által mutatott összeget kell fizetni – nyugtatnak meg minket. Még ott, azon melegében megfogadjuk, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy New Yorkban madárnak nézzenek minket.
A szálló amúgy elég tisztességes, nemrég adták át, tehát egy szavunk sem lehet a modernségre. A tervezők értették a módját, hogy kihasználják a zsebkendőnyi területet egy negyvenemeletes épület felhúzására. A szobánk mérete nem éppen táncterem, de azért az ágy és az íróasztal mellett még egy konyhasaroknak is jutott hely. De kit érdekel itt a méret, mikor az ablakból a New York Times felhőkarcolóját látjuk.
Vasárnap reggel van, egy szemernyit sem aludtunk az éjjel, de nem lehet most ágynak dőlni, mikor hívogat a város. Lemegyünk hát és belevetjük magunkat az utca forgalmába. Ez olyasmi, mintha egy emberekkel zsúfolt medencébe ugranánk. A járdán hömpölyög a tömeg, lépni is alig lehet, de valahogy mégsem zavaró ez az egész. Ismerős érzés kerít hatalmába. Igen, így araszoltam valamikor srác koromban, a Nagykörút forgalmában. De most ezer és ezer nagykörútról van szó. Mert mindenhová jut ember. Kissé furcsa, hogy senkit sem zavar ez a zsúfoltság. De tán az a hangulat ural mindenkit, amit Móricz nyáj–érzés címszóval látott el. Igen, egymás között vagyunk, egy brancsba tartozunk, egy közös élmény részesei vagyunk. A tömeg nemcsak sokaságot, de valamiféle közösséget is jelent. Ebben a nyájban haladva azért nem árt bámészkodni is egy kicsit, mert itt kelletik magukat a Hetes Avenue felhőkarcolói. Persze megvan a veszélye annak, ha nem az útra figyelünk, mert a járdaszéleken hatalmas fekete szemetes-zsákok várnak elszállításra, remek hasraesési alkalmat biztosítva a bámészkodóknak. És bizony nem került minden a zsákokba! Akad szemét a járdán is rendesen, de ezen mintha senki sem ütközne meg.
Innen már csak egy sarok a Times Square, ahol már annyian vagyunk, hogy az öreg székely atyafi jut eszembe, aki az állatkerti zsiráf láttán kijelentette. – Ilyen állat nincs is. Hát én is ijedten motyogom: - Ennyi ember nincs is. Itt már haladni sem lehet, de nem is érdemes, mert a hatalmas méretű fényreklámok fogva tartják az embert. Ilyesfajta őrült zsúfoltságra tán sehol a világon nincs példa. Ezen a téren szilveszterezik a város, az egyik épület tetején éjfélkor egy fénygömb mozgása jelzi az újévet. Most korareggel van, de akár kezdhetnék is a szilveszteri programot, hiszen a tömeg már itt van. És természetesen minden reklám ontja a fényeit. A teniszpálya méretű fényújságok megállás nélkül ömlesztik a hirdetéseket.
Ez a tér néhány utca találkozása, így még a járműveknek is helyet kell adni ebben a zsúfoltságban. Itt kanyarodik délebbre a Broadway is, amiről kiderül, hogy a világ leghosszabb utcája. Ebben az őrült kavalkádban még néhány kávéházi asztalnak is jutott hely, így egyesek az aszfalt közepén a benzingőzben, az egetverő zajban keresik a kikapcsolódást. A háromszögbe torkolló részen egy emelvény magasodik, akár a stadionokban. Természetesen minden hely foglalt. Innen a hatalmas kivetítőn látható híradót lehet nézni. Ezt a négy fal között is művelhetné bárki, de akkor hol marad a közös élmény? A tribün oldalában hosszú sor kígyózik. Színházjegyekért állnak sorba, mert itt féláron vesztegetik a jegyeket az aznapi Broadway műsorokra.
Magunk mögött hagyjuk a teret és célba vesszük az Empire State Building épületét. A hatalmas kolosszus meglepően jó állapotban van, nyugodtan letagadhatná, hogy nyolcvan éves. Rövid sorbaállás (és némi csomagellenőrzés ) után már csak a belépőjegyet kell kifizetni ahhoz, hogy felrepítsen minket a lift a 86. emeletre. Az idő sajnos kissé borús, de azért így is sikerül némi képet kapnunk a város méreteiről. Persze itt is hullámzik a tömeg, még jó, hogy a tervezők számoltak ekkora forgalommal így hamarosan már suhanhatunk is lefelé a gyorsliften.
De álljon meg a menet! Mit művelek én? Percről percre be akarok számolni egy kéthetes út élményeiről, az egész napos programokról, az óriási gyaloglásokról, a múzeumokról és más élményekről? De hiszen ez képtelenség! Még az az 16OO fénykép sem tudja visszaidézni a varázst, amit ez a két város jelentett számunkra. Nem érdemes tehát ragoznom New York és Washington DC. élményeit.
Maradjunk inkább a szemezgetés módszerénél. És néhány megállapításnál. Például annál, hogy az amerikaiak baromira nem tudják, hogy hol van Magyarország. - Ó igen? - hangzik a bizonytalan hümmögés, ha kiderül eredetünk. De a közöny nemcsak nekünk szól. Ha azt állítanám, hogy most jöttem Legolandból, ugyanez lenne a reakció. Nincs olyan országa a Földnek, amely miatt érdemes lenne megereszteniük egy elragadtatott mosolyt. De New York polgárait nem lehet elkápráztatni városnevekkel sem. Párizs, Roma, Madrid, vagy London? És akkor mi van?! Ez a világ közepe, ennél aztán nincs jobb és érdekesebb hely,- árulja el magabiztos fellépésük.
Ez a magatartás még a személyzeten is érződik. Valamiféle belső önérzet, alig rejtett öntudat jellemzi viselkedésüket. Aki itt él, az nem vágyakozik sehová, hiszen itt mindent megkaphat. És senki sem különb nálunk – fogalmazzák meg életfilozófiájukat. És valóban, innen nem lehet csalódottan hazamenni sem annak, aki jól akar vásárolni, annak sem, aki a gyomrát tartja a legfontosabbnak és annak sem, aki a művészetekért él-hal.
Így hát mi is adtunk a mámornak, ami az élményeket illeti. Mert ez az árubőség egyetlen nőt sem hagyhat hidegen. Az ételeknél is illik elcsábulni és mi csupán az utcai árusokat hagytuk ki. Ezek ugyanis laza nemtörődömséggel égették szénné a húsokat, abban a meggyőződésben, hogy még így füstösen-kormosan is jó lesz valakinek. Hát akkor inkább az olasz konyha, az európai kávézó, vagy egy-két gyorsbüfé az elképesztően gazdag választékával.
A múzeumi élményekről szakdolgozatot lehetne írni. A festészet és szobrászat nagyjaitól kezdve a modern kóklerekig (lásd: Andy Warhol) mindenki képviselteti magát ebben a kavalkádban. És akkor még ott vannak a természettudományi múzeumok, a repülőgép anyahajó, a Guggenheim múzeum modernkedő kiállítása és még számos kötelező zarándokhely, mint például a Dakota Ház a Centrál park mellett, ahol John Lennont lőtte le az az őrült. Mostanában a portással lehet fényképet csinálni, mert a tányérsapkáján virító felirat ékes bizonyíték lesz, hogy arra jártunk. A Central Park, a város tüdeje, amiről kiderül, hogy az utolsó lapát földig minden mesterségesen tervezett. Itt még egy állatkert is helyet kapott, tudja is ezt minden valamirevaló állatbarát.
Vagy az új World Trade Center, amely ismét magassági babérokra törekszik, ha 2013-ra kész lesz. Már elég jól haladnak, jól kivehető a csupa üveg sokszögű hasábforma, mellette majd egy igencsak gigantikus emléképület hivatott a 200I-es áldozatok emlékét ébren tartani.
Innen csak néhány utca a Wall Street, ami még azok számára is ismerősen cseng, akik mit sem tudnak a tőzsdéről. Az utca végén valaha egy városfal állt védelmi céllal, innen a prózai név. A közeli terecskét egy monumentális bikaszobor uralja. A robusztus állat a pénzügyi rámenősséget hivatott jelképezni. Még szerencse, hogy bronzból van a jószág, mert ádáz rohamokat intéznek ellene a turisták. Örökké lóg rajta valaki. A vagányabbak az állat lábai közé guggolnak és a tekegolyó méretű heréket simogatva fényképeztetik magukat. Ez a frappáns és igen eredeti ötlet minden másodpercben eszébe jut vagy kéttucat embernek, így nem csoda, hogy hosszú sor kígyózik a bika farkánál.
Ja és kirándulás a Sohóban, Brooklynban, a Greenwich Village-ben meg a Harlemben, ami azért ma már nem olyan félelmetes, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Még Clinton, a volt elnök is mert irodát nyitni itt, az Apolló Színház szomszédságában, ahol annak idején Michael Jackson énekelte be magát fivéreivel a halhatatlanságba.
A földalatti sosem tapasztalt újdonsággal sokkol. Robog a kocsink a sötétben, egyszer csak egy szerelvény húz el mellettünk, ugyanabba az irányba. Ja, a gyorsjárat – ugrik be, de nincs még vége a meglepetésnek. Újabb szerelvények tűnnek fel, ezúttal az ellenkező irányból, ismét ízelítőt adva a város méreteiből.
Manhattant érdemes megnézni a vízről is, így befizetünk egy hajókázásra a Hudsonon. Tisztes távolból tán még impozánsabb ez a sok ég felé törő épület. Innen már láthatjuk a Szabadság szobrot is, amihez később közelebbről is lesz szerencsénk. Pár nap múlva kikötünk a szigeten, de csak kívülről bámulhatjuk a hölgyet, mert fél év a várakozási idő a bejutáshoz. Alaposan körbejárjuk tehát, és ámuldozunk a gigászi méreteken. A franciák ajándéka volt, - közli útitársam. Illik ekkora ajándékot adni, amihez egy egész sziget kell?- kérdem kissé gonoszkodva.
És ha már sziget, ott van az Ellis Island is. Ez volt az Ígéret Földjére érkezők első állomáshelye, rém praktikusan, mert innen aztán nem lehetett meglépni. Ma múzeum az egész sziget. Látogatják derekasan az amerikaiak is, hiszen legtöbbjük őse valamikor itt ért partot. Némi megilletődöttséggel szemlélik a vitrineket, amelyek felmenőik érkezéséről adnak hírt. Akad itt mindenféle náció, a fakult okmányokon, fényképeken láthatunk magyarokat is. Az is kiderül a dokumentumokból, hogy a fogadtatás elég macerás volt. Az orvosi vizsgálatok mellett még valamiféle szellemi teszten is meg kellett felelni a bevándorlóknak. Egy fiatal nőt például arról faggatott a tiszt, hogy hogyan mossa a lépcsőt? Fentről lefele, vagy fordítva? – Nem azért jöttem Amerikába, hogy lépcsőt mossak – volt az öntudatos válasz.
Számtalan helyen afféle deja vu kerít hatalmába. De nem az álmaim köszönnek vissza, hanem a filmekben látott helyszínek. A Tiffany épülete Audrey Hepburn-nel, a Plaza Hotel a Barbra Streisranddal és Robert Redforddal és megint Redford, amint mezítláb bolyong a parkban, a Washington Square diadalíve előtt. Gene Hackman a földalatti állomáson, a pókember meg az ötödik Avenue forgalma felett a taxiáradatban, Frank Sinatra és Gene Kelly, amint körbetáncolják a Brooklyn hidat, és Nicolas Cage, a Crysler Building hatalmas fémmadarán lovagolva.
És ha már művészet, akkor a Broadway sem maradhat ki. Választásunk arra a musicalra esett, amely nemcsak sokat ígérő címével hívogatott, de azzal is, hogy a Harry Potter filmek főszereplője mosolygott a plakátokon. „Hogyan lehetsz sikeres a businessben, anélkül, hogy igazán próbálnád” - hát lehet ezt kihagyni?! A színház persze zsúfolásig tele, a hatalmas nézőtér ellenére. Az előcsarnokban a negyvenes évekből megmentett színházi karikatúrák hangolnak rá az élményre. A színpad lenyűgöző méretű, a díszletek mozgatása tökéletes. Micsoda játszótér – irigykedem. Amikor megjelenik a húszas éveiben járó ifjú színész a közönség tombolni kezd. Hiába, itt sem ismeretlen a Harry Potter kultusz. Némi aggályoskodással figyelem ezt a feltétlen hódolatot, de a fiatalember tényleg nem okoz csalódást. Remekül táncol és énekel, játszi könnyedséggel viszi vállán a darabot, aminek a cselekménye elég egyszerű, kicsit szirupos karrier story. De nemcsak a főhős, a többiek is nagyon ismerik a szakmát, vagyis a hatáskeltés eszközeit. Remek poénok, igazi színpadi gagek segítenek leporolni a történetet. Naná, hogy dübörög a taps az előadás végén.
Művészi élményt még az a termetes néger hölgy jelentett, aki a földalatti állomáson énekelt néhány világslágert. Meg az a jazz együttes, a Central Park egyik sétányán. Tökéletes produkciójuk láttán azon morfondíroztam, hogy hány arra érdemtelen bitorolja a slágerlistákat, botfüllel, fahanggal, de jó kapcsolatokkal.
Alig egy hét az egész és máris búcsúzni kell, mert a fővárost sem szeretnénk kihagyni. Amíg a bérelt kocsival a forgalomban bűvészkedem, eszembe jut az idegenvezető egyik kijelentése, mely szerint a New Yorkiak 75 százalékának nincs kocsija, hiszen úgysem tudná felvenni a versenyt a tömegközlekedéssel. De sajnos a maradék 25 százaléknak is sikerül megtölteni az utcákat.
450 km áll előttünk és hála a GPS-nek, tévedés nélkül rátalálunk a kivezető útra. A műszernek később is igen nagy hasznát vesszük, főleg ott, ahol 16 sávon áramlik, lüktet a forgalom. Menne minden, mint a karikacsapás, csak időnként kell megállni, hogy beköhögjük a fülkéknél az útadót. Itt két dolcsi, ott négy, amott öt, a hídnál nyolc, szóval, még egy negyvenest hozzá lehet csapni a benzinszámlához, mire lehorgonyzunk a hotelnél. Ez még a város széle és nem is erőltetjük a belvárosi autós kirándulásokat, mert időben felkészítettek rá, hogy képtelenség parkolóhelyet találni. Maradt tehát a szállodai kisbusz, ami menetrendszerű pontossággal szállította a vendégeket a vasútállomásig. Hát ez a Union Station is megérne egy misét, mert nemcsak tiszta és elegáns, de olyan harmonikus művészi alkotás, hogy vetekszik bármelyik múzeummal. Nem lehet piskóta, ha alkalmasnak bizonyult arra, hogy egyik szárnyában Clinton elnök fogadja Erzsébet királynőt. Az állomás épülete mellett postamúzeum kapott helyet. A gazdag és ötletes kiállítás végén egy halom bélyeg várja a látogatókat, melyekből haza is vihetünk. Meglepve fedezem fel a magyar bélyegeket a bőséges kínálatban.
És innen már csak egy ugrás a Capitolium, a Lincoln emlékmű, a Fehér Ház és a többi csoda. Első benyomásunk a városról a meglepő tisztaság, a karbantartott, falfirkáktól mentes épületek sokasága és a számtalan rendőr. Akárcsak a közlekedési műsor mottója: Úton, sínen, vízen és a levegőben. Mindenütt rendőr, biztonsági őr, ilyen-olyan egyenruhás, motoron, biciklin, kocsin, lóháton, gyalogosan és felettünk körözve. Itt aztán nincs az az elvetemült, aki megpróbálná belevésni a Washington Monument köveibe, hogy itt járt Jocó és Bözsi. A szökőkutakban sincs aprópénz, mert írva vagyon a táblán, hogy respektáld a műemléket és ne hajigálj a vízbe semmit. New York után elképesztő és szinte zavarba ejtő ez a tisztaság és ez az idilli, kisvárosi légkör, amibe még a sok egyenruhás is belefér, elvégre biztonságunkat vigyázzák.
De mi is ez a Washington D.C. ? Sose tudtam, hogy miért kell hozzábiggyeszteni a főváros nevéhez ezt a két betűt Itt aztán kiderült, hogy a District of Columbia rövidítésről van szó.
Itt nemcsak kormányhivatalok, követségek, törvényhozó testületek, irodák és műemlékek vannak, hanem igen komoly múzeumok is, melyeket az tesz még vonzóbbá, hogy miután állami tulajdonban vannak, így ingyen állnak a látogatók rendelkezésére.
És újra van lába a nőknek. A vancouveri slampos-melegítős utcai viselet után jólesik látni a sok ápolt, jólöltözött, csinos nőt, akik tudják, hogy mire való a szoknya és a magas sarkú cipő.
Ha nem a múzeumokat nyúzzuk, akkor kocsival barangolunk a városban, bámészkodva és lemondva a parkolás lehetőségéről. De talán nem is lett volna ajánlatos ezt a Pentagonnál erőltetni. És itt sem maradnak el az idegenvezetős buszos kirándulások, így aztán kipipálhatjuk a háborús emlékműveket, Georgetownt az úri negyedet, a követségek utcáját, a Ford színházat, ahol lelőtték Lincoln elnököt, az FBI rideg épülettömbjét, a Watergate szállodakolosszust, és a hatalmas St. Paul Katedrálist, egy újabb építészeti csodát, ahol az elnöki család is ott szokott üldögélni a miséken, és persze a belvárost, ahol lépten-nyomon akad valami nevezetesség.
A hősi emlékművek, vagyis az utókor főhajtása a harcokban elesettek előtt, tiszteletet parancsoló alkotások. Megemlékeznek itt a világháború, a koreai háború áldozatairól, és persze Vietnamról is. Ez utóbbi, a fekete márványfalba vésett 55000 név, azonban nem a hősi önfeláldozást, hanem a hiábavaló, értelmetlen pusztulást juttatja az ember eszébe. És sajnos van még hely bőven ebben a nemzeti parkban. Jöhet az újabb főhajtás Irak, Afganisztán és más csataterek áldozatai előtt.
Az épületek előtti tavak, medencék nemcsak a hűsölés nemes célját szolgálják. A sima vízfelület tükörként duplázza meg az előtte magasodó műemlékeket. A legnagyobb medence a Lincoln emlékműnél – vagyis ott, ahol egykor Martin Luther King mesélt az álmairól félmillió embernek – most üres. Földtúrások jelzik, hogy itt sem ismeretlen dolog a karbantartás.
A Capitolium egész napos programnak ígérkezik. A bejutás körülményeit látva azt hihetné az ember, hogy fel is fogunk szállni. De a biztonsági kapuk után egy csodás és impozáns méretű márványpalota tárul a szemünk elé. Ez a fajta gazdagság folyton eszébe juttatta a látogatónak Amerika szerepét a világban. És talán épp ez volt a cél. A kupolaterem lélegzetelállító. Akár egy bazilika. Körös-körül a néhai elnökök és szenátorok márványszobrai fokozzák az ünnepi hangulatot. Ronald Reagen szobrába azonban némi beton is került. A berlini fal egy darabjáról van szó, ezzel is utalva akkori szerepére a fal lebontásában. Ebben a kupolateremben ravatalozták fel azokat az elnököket, államférfiakat, akik szolgálati idejük alatt hunytak el. Kennedy elnök koporsóját is itt vigyázta a díszőrség 1963-ban.
A látogatás az egyszerű kíváncsiskodók számára itt már véget is érhet, de mi még célba vesszük az épület sarkát, ahol egy különleges engedély birtokában a képviselői és a szenátusi ülésekre lehet bekukkantani. Újabb biztonsági ellenőrzés, majd végre bejuthatunk a terem karzatára. Alant a képviselő urakat látjuk munkában. Az egyikük egy vastag dossziét lapozgatva magyaráz valamit. A hangulat igen családias, semmi hajtépés. Amúgy meglepően kevesen vannak, hja, közeleg az ebédidő. Ebből elég ennyi, indulunk tovább a szenátus felé. Újabb ellenőrzés, bár ki sem léptünk az épületből. Süppedő szőnyegen haladunk egy igen díszes folyosón az újabb karzat felé. Elfoglaljuk helyeinket a zsöllyékben. Alattunk a tévéhíradókból oly jól ismert termet látjuk, itt már gyakran előfordul az elnök is, ha valami mélyet akar mondani a Tisztelt Háznak. A terem üres, a szenátor urak már elvonultak ebédelni. Nincs időnk kivárni a két órás lunch time-ot, így kászálódni kezdünk. Csak tudnám, hogy miért harsogta a folyosón a tűzoltólétra méretű biztonsági őr, hogy tilos hangfelvételt készíteni.
Aztán irány a könyvtár. Ennek az épületnek a pompája a Vatikánnal vetekszik. Némi ízelítő a kincseiből, a bejáratnál üvegvitrin alatt díszelgő Gutenberg biblia és egy kézzel írott kódex. Az olvasóteremre csak a karzatról vethetünk egy pillantást, de így is megilletődve bámuljuk a zöld asztali lámpák fűzérét, ebben a mesés környezetben. A földalatti tárolókig nem jutunk el, de azért hajlamosak vagyunk tudomásul venni, hogy a világ leggazdagabb gyűjteménye várja itt a látogatókat.
A Capitoliumot elhagyva, kisebb csoportosulásra leszünk figyelmesek. Rita odalép a hentes külsejű biztonsági emberhez és megkérdezi: - Várnak valakit? Ki érkezik? – Á, senki, csak az alelnök. – legyint a megszólított.
Aztán az Arlingtoni temető, ahol már maga a helyszín is egy darab történelem. Polgárháborús csatahelyszín, de Washington elnök unokája is élt itt. A ház még ma is látható, a legjobban éppen Kennedy elnök sírjától. Ez a temető kötelező zarándokhely az amerikaiaknak, de gyanítható, hogy nemcsak a közel négyszázezer sírkő, vagy az ismeretlen katona hősi emlékműve miatt. Az első számú látványosság Kennedy elnök sírja. Itt valóban szükség van a feliratra, amely csendre próbálja inteni a látogatókat. Néha valóságos közelharc alakul ki, hogy a turista minél előnyösebb fotót készthessen b. nejéről, amint az asszonyka a barna sírkő mellett szendén mosolyog a kamerába. A dombtól néhány méterre egy jóval szerényebb márványtábla és egy fehér kereszt jelzi Robert Kennedy sírját. Itt már nincs akkora tülekedés. A temető méretei láttán hülye hasonlat jut az eszembe: alvó város,- dünnyögöm, míg elhagyjuk a hatalmas parkot, illetve az ajándéküzletet a bejáratnál, mert természetesen az is hozzátartozik egy ilyen látványossághoz.
A Fehér Ház a következő úti cél, amiről tudjuk, hogy bejutni nem fogunk, mert ezt is hónapokkal korábban kellett volna kezdeni, számolva azzal, hogy firtatni fogják múltunkat. Marad tehát a kerítés, ahonnan azért elég tisztességes felvételeket lehet csinálni. Ha pedig a másik oldalról közelítünk, akkor csodák-csodája a Pennsylvania Avenue-n kőhajításnyi távolságra kerülünk az épülettől. Persze azért ezt a mértékegységet nem ajánlatos kipróbálni. Mindenki itt kattogtatja a masináját, de mi egy kissé arrébb állunk meg, egy mókus kedvéért. Az apró állat átbújik a rácsok között és felágaskodva enni kér. – Téged éheztetnek a Fehér Házban? – kérdi nejem és a zsebéből előveszi az állandóan készenlétben tartott mogyorót. Ez az őrlemény a Mcdonald’s fagyikra kerül más földi halandónál, de nem úgy Ritánál. A mókus a nem várt csemege láttán úgy felbátorodik, hogy nejem kitartott tenyerére támaszkodva habzsolja az ennivalót. Önfeledten fényképezem a produkciót, s mire felnézek, hatalmas embergyűrű áll körül minket. Rita önzetlenül ad néhány gyereknek a mogyoróból, a mókus pedig nem válogatós, készséggel mászik az ő tenyerükbe is. Már senkit nem érdekel a Fehér Ház, mindenki itt tolong, hogy egy közelképet csinálhasson a nap attrakciójáról. Hosszú percek múlva szabadulunk, nejem elégedetten megjegyzi: - Na, legalább van kapcsolatunk a Fehér Házzal. A mókus majd bemutat a kertésznek, az a szobalánynak, aztán onnan már csak-csak eljutunk az elnökig.
Hát én tudom, hogy alulról kell kezdeni, de ennyire?!
Aztán robogás visszafelé, mert New Yorkból indul haza a gépünk. Megint egy kis forgalmi őrület, majd a reptér, ahol hosszú percekig száguld velünk a magasvasút, hogy elérjük a kívánt terminált. Mert van belőlük vagy hét-nyolc, mindegyik maga akár egy önálló reptér is lehetne. De nem érdemes csodálkozni a méreteken, Amerikában vagyunk!
Amint hazaérünk a vancouveri éjszakában kissé borzongva vesszük tudomásul, hogy ide elfelejtett megérkezni a nyár.
– Na, legalább kipipálhatjuk ezt a két város is. – sóhajtom elégedetten.
Nejem azonnal rávágja:
- Hogyhogy kipipálni?! Bármikor visszamennék!