Amikor a csengő néma maradt. . .
A közelmúltban Térey Mária nyugdíjas bellinghami egyetemi tanárnő elmondott egy történetet, melyről úgy éreztem, érdemes megosztani az olvasókkal. Legyen a szó tehát Máriáé, akit egyébként mindenki csak Mary-ként ismer:
- A dolog 1953-ban történt. A Zeneakadémia elvégzése után korrepetitorként dolgoztam az Állami Operaházban, amikor egy napon, a belvárosban összefutottam egy baráti házaspárral. Ők elmondták, hogy három napra el kell utazniuk vidékre, hivatalos ügyben, és nem szeretnék a lakást őrizetlenül hagyni. Akkoriban olyan volt a közbiztonság, hogy érthető volt az aggodalmuk. Elvállaltam tehát, hogy náluk töltöm azt a három napot. Volt egy udvari szobájuk, ott aludtam, de természetesen használhattam az egész lakást. A kis szobának a felső üvegablakán egyébként be lehetett látni a nappaliba, de az avatatlan szemlélő nem is sejthette, hogy azon a részen is van egy helyiség. Már második napja laktam ott, amikor az éjszaka közepén gyanús zörejeket hallottam a bejárati ajtó felől. A hosszas motoszkálásból sejteni lehetett, hogy nem a háziak jöttek haza. Nem volt túl biztató a helyzet, de reménykedtem benne, hogy észrevétlen maradhatok a rejtett szobában. Két férfi jött be a lakásba, zseblámpával. Körülszimatoltak a nappaliban, mintha valamit keresnének. Én a felső ablakon keresztül figyeltem őket. Az egyik felhajtotta a szőnyeget, és bejelentette, hogy itt jó lesz. A másik egy borítékot vett elő és a szőnyeg alá dugta. Elégedetten felegyenesedtek, aztán indultak is kifelé a lakásból, úgy hallottam, mintha az egyik a holnapot emlegette volna.
Másnap délben, a kisszobában ültem, amikor ismerős zörgést hallottam az ajtó felől. Jól sejtettem, a tegnap éjjeli alakok jöttek vissza, persze megint álkulccsal. A rejtekhelyemről figyelni kezdtem, hogy mi történik. Ezúttal egy rendőr is volt velük. A rendőr, - idősebb, vidékies külsejű férfi – nyilván tanúnak kellett. Jóformán körül se néztek, csak a padlót vizslatták. Diadalmas képpel hajolt le a köpcös, felemelte a szőnyeget, és közben ezt kiáltotta:
- Hát itt meg mit rejteget. . .- de beléfagyott a szó.
Megdöbbenve emelgették a szőnyeget, térden állva tapogatták végig az egész nappalit, de a boríték nem volt sehol. Már valósággal hajba kaptak, egymást szidva.
- Biztos ide tetted?! Mert sosem figyelsz! – sziszegte elfúló hangon az alacsonyabb a másiknak. A rendőr csak nézett, értetlenül. Még eltartott egy jó darabig ez a keresgélés, aztán megszégyenülve elkullogtak. Szerencsére annyira ostobák voltak, hogy eszükbe sem jutott egy alaposabb terepszemle.
Arról persze nem tudhattak, hogy az előző esti látogatás után átmentem a nappaliba, felhajtottam a szőnyeget, és megtaláltam a borítékot. Le sem volt ragasztva, így hamar meggyőződhettem a tartalmáról. Két darab egydolláros volt benne.
Annyit már tudtam édesapámtól – aki ügyvéd volt, - hogy ékszer, vagy valuta rejtegetésért nemcsak súlyos börtönbüntetés járt, de a lakást is elkobozták. Emiatt a két dollár miatt lett volna földönfutó egy kétgyerekes család. De biztos valamelyik elvtárs szemet vetett erre a szép és kellemes belvárosi otthonra, és beindult a gépezet, hogy megszerezzék.
A két bankjegyet magamhoz vettem. Először a szobámban dugtam el, aztán a táskámban vittem ki a lakásból. Majd felhívtam egy utcai telefonról a házaspárt, és értésükre adtam, hogy találkoznunk kell, mielőtt hazatérnek. Ők sejtették, hogy miért nem vagyok bőbeszédű a telefonban, így nem faggattak. A Művész presszóban meséltem el nekik a történteket. Megdöbbenve hallgatták végig. Volt eszük, belátták, hogy nem reménykedhetnek abban, hogy megúszták. Egykettőre elcserélték a lakást, és inkább a külvárosban húzták meg magukat, csak ne legyenek szem előtt.
A pénzt aztán egy vagány nagybátyám vette magához, aki nemcsak a bankjegyeknek örült, de annak is, hogy borsot törhet a hőn utált kommunisták orra alá.
Én meg évekig jó hangulatba kerültem attól, ha eszembe jutott, hogy mit kaphattak a főnöküktől ezek az ál-betörők. Mert olyan időket éltünk – és erről ők gondoskodtak elsősorban - hogy nemigen lehetett külföldi pénzhez jutni.
Márpedig nekik azzal a két amerikai egydollárossal el kellett számolni.
A közelmúltban Térey Mária nyugdíjas bellinghami egyetemi tanárnő elmondott egy történetet, melyről úgy éreztem, érdemes megosztani az olvasókkal. Legyen a szó tehát Máriáé, akit egyébként mindenki csak Mary-ként ismer:
- A dolog 1953-ban történt. A Zeneakadémia elvégzése után korrepetitorként dolgoztam az Állami Operaházban, amikor egy napon, a belvárosban összefutottam egy baráti házaspárral. Ők elmondták, hogy három napra el kell utazniuk vidékre, hivatalos ügyben, és nem szeretnék a lakást őrizetlenül hagyni. Akkoriban olyan volt a közbiztonság, hogy érthető volt az aggodalmuk. Elvállaltam tehát, hogy náluk töltöm azt a három napot. Volt egy udvari szobájuk, ott aludtam, de természetesen használhattam az egész lakást. A kis szobának a felső üvegablakán egyébként be lehetett látni a nappaliba, de az avatatlan szemlélő nem is sejthette, hogy azon a részen is van egy helyiség. Már második napja laktam ott, amikor az éjszaka közepén gyanús zörejeket hallottam a bejárati ajtó felől. A hosszas motoszkálásból sejteni lehetett, hogy nem a háziak jöttek haza. Nem volt túl biztató a helyzet, de reménykedtem benne, hogy észrevétlen maradhatok a rejtett szobában. Két férfi jött be a lakásba, zseblámpával. Körülszimatoltak a nappaliban, mintha valamit keresnének. Én a felső ablakon keresztül figyeltem őket. Az egyik felhajtotta a szőnyeget, és bejelentette, hogy itt jó lesz. A másik egy borítékot vett elő és a szőnyeg alá dugta. Elégedetten felegyenesedtek, aztán indultak is kifelé a lakásból, úgy hallottam, mintha az egyik a holnapot emlegette volna.
Másnap délben, a kisszobában ültem, amikor ismerős zörgést hallottam az ajtó felől. Jól sejtettem, a tegnap éjjeli alakok jöttek vissza, persze megint álkulccsal. A rejtekhelyemről figyelni kezdtem, hogy mi történik. Ezúttal egy rendőr is volt velük. A rendőr, - idősebb, vidékies külsejű férfi – nyilván tanúnak kellett. Jóformán körül se néztek, csak a padlót vizslatták. Diadalmas képpel hajolt le a köpcös, felemelte a szőnyeget, és közben ezt kiáltotta:
- Hát itt meg mit rejteget. . .- de beléfagyott a szó.
Megdöbbenve emelgették a szőnyeget, térden állva tapogatták végig az egész nappalit, de a boríték nem volt sehol. Már valósággal hajba kaptak, egymást szidva.
- Biztos ide tetted?! Mert sosem figyelsz! – sziszegte elfúló hangon az alacsonyabb a másiknak. A rendőr csak nézett, értetlenül. Még eltartott egy jó darabig ez a keresgélés, aztán megszégyenülve elkullogtak. Szerencsére annyira ostobák voltak, hogy eszükbe sem jutott egy alaposabb terepszemle.
Arról persze nem tudhattak, hogy az előző esti látogatás után átmentem a nappaliba, felhajtottam a szőnyeget, és megtaláltam a borítékot. Le sem volt ragasztva, így hamar meggyőződhettem a tartalmáról. Két darab egydolláros volt benne.
Annyit már tudtam édesapámtól – aki ügyvéd volt, - hogy ékszer, vagy valuta rejtegetésért nemcsak súlyos börtönbüntetés járt, de a lakást is elkobozták. Emiatt a két dollár miatt lett volna földönfutó egy kétgyerekes család. De biztos valamelyik elvtárs szemet vetett erre a szép és kellemes belvárosi otthonra, és beindult a gépezet, hogy megszerezzék.
A két bankjegyet magamhoz vettem. Először a szobámban dugtam el, aztán a táskámban vittem ki a lakásból. Majd felhívtam egy utcai telefonról a házaspárt, és értésükre adtam, hogy találkoznunk kell, mielőtt hazatérnek. Ők sejtették, hogy miért nem vagyok bőbeszédű a telefonban, így nem faggattak. A Művész presszóban meséltem el nekik a történteket. Megdöbbenve hallgatták végig. Volt eszük, belátták, hogy nem reménykedhetnek abban, hogy megúszták. Egykettőre elcserélték a lakást, és inkább a külvárosban húzták meg magukat, csak ne legyenek szem előtt.
A pénzt aztán egy vagány nagybátyám vette magához, aki nemcsak a bankjegyeknek örült, de annak is, hogy borsot törhet a hőn utált kommunisták orra alá.
Én meg évekig jó hangulatba kerültem attól, ha eszembe jutott, hogy mit kaphattak a főnöküktől ezek az ál-betörők. Mert olyan időket éltünk – és erről ők gondoskodtak elsősorban - hogy nemigen lehetett külföldi pénzhez jutni.
Márpedig nekik azzal a két amerikai egydollárossal el kellett számolni.