Könyv a dobozban
Bevallom, képtelen vagyok közömbösen elhaladni egy könyvesbolt előtt. Muszáj bemennem, még akkor is, ha tudom, nemigen fogok vásárolni. Ugyanis hátralevő életem már kevés arra, hogy kiolvassam az otthon felhalmozott könyveket. Akkor meg minek növeljem a restanciát, nem igaz?!
De azért a kínálatot mindig meg kell nézni. Még az utcai árusoknál is. Az Örs Vezér téri stand sem maradhat ki, bár a felterítés nem túl elegáns. Néhai banános dobozokban zsúfolódnak a könyvek, az árakat fekete filctollal firkantották egy kartonlapra. A füzetnyi vastagságú romantikus butaságok kettőszázért kelletik magukat, az értékesebb, kemény kötésű kiadványok ezer forintig merészkednek. (mert azt a tízest úgysem fogjuk visszakérni a 990 ‒ ből. )
A rengeteg kiadvány között ismerős kötetre bukkanok. Némi izgalmat és meghatottságot érzek. Hiszen forgattam én már ezt a művet számtalanszor, Most meg itt, a többi között vár a vevőjére, hogy hírt adjon egy különleges életről. A borítón a jól ismert rajz és a szöveg: Hegedős Györgyi: Balettpatkány. A kötet hátoldalán még az eredeti ár is látható: 3300 forint.
Megvegyem? Ha elviszem, megfosztok valakit attól, hogy olvashassa ezt a remek könyvet, amiből csak egyetlen darabot látok. De olyan méltatlan ez a helyszín ehhez a kiadványhoz! És a szerzőjéhez! Akkor inkább hazaviszem!
Nyújtom a pénzt a boltosnak, és nem tudom megállni, hogy el ne dicsekedjem, ismertem a szerzőt.
‒ Igen? ‒ kérdi méla közönnyel, és eszébe sem jut, hogy részletekről faggasson. Pedig nem menne a forgalom rovására, egy lélek sincs körülöttünk. Rá kell jönnöm, hogy a könyveladás is csak egy munka, semmi több. Nem várhatok lelkesedést az eladótól. A zöldségesnek sem kötelező rajongani az uborkatermesztésért, ugye?!
Otthon aztán újra kézbe veszem a kötetet és gongütésre beindul az emlékezés. 1997 Vancouver. Nejemmel egy belvárosi mozi előcsarnokában várunk a kezdésre. Magyar film lesz műsoron. Beszélgetésünk odacsal egy molett szőke hölgyet, aki bemutatkozik és a kezünkbe nyom egy meghívót. Ő Györgyi, akinek a hatvanadik születésnapját ünnepli majd a magyarság egy kis csinnadrattával. De nemcsak a meghívóra van gondja. Faggatni kezd minket és amikor megtudja, hogy írtam egy könyvet, szinte lecsap rá. Pár nappal a mozi után már telefonál, újságolja, hogy kiolvasta és nem bánta meg.
Mi elmegyünk erre a bizonyos Magyar Házi partira és meglepve látjuk, milyen fantasztikus hangulatban zajlik az ünnepség. A helyi magyarság lelkesen köszönti a vancouveri Dérynét, aki színházzá nemesítette az egykori társaskör próbálkozásait. Igen, a városnak magyar színháza van, magyar tánccsoportja, énekkara, rádió és tévéprogramja és mindezekben oroszlánrészt vállalt Györgyi, aki az otthoni színjátszás után idegenben sem fordított hátat a szenvedélyének.
Engem elcsal a színházi próbákra, ahol rájövök, hogy ez hiányzott az életemből. És mikor Györgyi egy filmszerepet kap Amerikában és az itteni társulat rendező nélkül marad... na ilyenek a véletlenek.
Sorra rendeztem a darabokat Györgyi visszatérte után is. Megnyugodva látta, hogy működnek a dolgok. Azért rá lehetett beszélni néhány fellépésre. Ha bejött egy próbára, rögtön kibújt belőle a szakember.
‒ A János nagyon elől van, Irén egész idő alatt takarásban, a fejfényt majd hátrább kell vinni, a zene indulhat nagyon halkan, elég, ha később erősödik, Laci, ne azzal a kezeddel simogasd a partnered arcát, amelyik a nézőtér felé van, mert akkor nem fog látszani a pofikája! ‒ mondja egy szuszra, a színpadra pillantva.
Ámulattal figyeltem a fellépéseit. Láttam már jó néhány nagynevű művészt, akik nem szerepeltek, hanem dolgoztak a színpadon, görcsösen igyekezve, hogy elnyerjék a nézők figyelmét és tapsait. Ha valaki ideges, vagy erőlködik a színpadon, akkor a néző is kellemetlenül érzi magát és együtt szenved a fellépővel. A nagyérdeműt nem lehet becsapni. Észreveszik az izzadó idegességet, a mindenáron megfelelni akarást.
Györgyi viszont a pódiumot tudta elfeledtetni nézőivel. Soha nem éreztük hogy szerepel, inkább egy kedves, régi ismerősnek tűnt, aki épp megosztja velünk élményeit, vagy szórakoztat minket, mintha egy baráti társaságban lennénk.
A színpadi ragyogása láttán szinte hihetetlen, hogy Györgyi sem volt mentes a lámpalázas készülődéstől. A színfalak mögött tanúi lehettünk, ahogy idegesen gyűrögeti kellékét, a kötött nagykendőt. Máskor egy pohár vízzel siettünk a segítségére. De ez a feszültség csak addig tartott, míg a reflektor rá nem irányult. Akkor kezdetét vette a mámoros megmártózás fényben, figyelemben, a nézők rajongásában.
Egy ideig azt hittem, hogy a nézőtéren helyet foglaló számtalan ismerős miatt működik ez a közvetlenség. De alkalmam volt Pesten is látni őt, a Fészek klub rendezvényén, és ott is sikerült perceken belül megnyernie a nézők rokonszenvét. Úgy látszik, erre születni kell!
Na igen, a könyvből kiderül, hogy erre született. A kedves mama az Állami Operaház művésze volt és mivel áldott állapotban is énekelte a szerepeit, így Györgyi már az anyaméhben kezdte a világot jelentő deszkákkal való ismerkedést. Aztán magától értetődően gyermekszerepeket kapott az Operaházban. Később balett növendék lett, majd jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, de inkább engedett a debreceni direktor csábításának, aki a felvételijét látva szerződést ajánlott neki.
A debreceni mesés évek, majd a fővárosi színházak, színészként, táncosként, koreográfusként. Aztán fellépéseket vállal külföldön és végül, a Vancouverben élő papa hívására átkel az óceánon. És ott ragad. És ha már Kanadában van, bőszen tanul angolul, nehogy Kabos Gyula sorsára jusson. Így aztán a Magyar Házi sikerek mellett elkönyvelhet angol nyelvű színházi és filmszerepeket is.
Fellépéseivel bejárja Kanadát, eljut az USA-ba, tudósít a CBC-nek, darabokat ír, és fordít és végül leül, hogy megírja élettörténetét. De nemcsak azt. Számtalan kedves, humoros mű kerül ki a keze alól. Néhány pályatársról is megemlékezik, de Harkányi Endréről írt könyve a fiókban marad, mert a mű hőse nem járul hozzá a kiadáshoz.
Én viszont még ennél az ötszáz oldalas kötetnél tartok. A jóízű visszaemlékezéseknél, hiszen Györgyi mindenkit ismert a hazai művészvilágból, ától cettig, akarom mondani Alfonzótól Verebes Istvánig. A halhatatlan pályatársak - Salamon Béla, Kabos, Kazal, Kibédi, Feleki Kamill, Mensáros László, Bodrogi Gyula, Márkus László, Latinovits Zoltán és a többiek sorra felbukkannak ebben a kötetben, mint egy gazdag élet tartozékai. A fényképek igazolják, hogy nem a levegőbe beszél.
A könyv nem merül ki az önéletrajz bemutatásával. Belefér még jó adag humoros epizód, úti élmények, találkozások neves kortársakkal és más bohém dolgok.
Töprengek, hogy egy kívülálló vajon mennyire lenne vevő erre az irodalomra? De megnyugodhatok, mert a kritikusok sem fukarkodtak a dicsérettel. Egyesek még a szerző stílusát is magasztalják, mert Györgyi valóban képes arra, hogy hol gyermeki naivitással csodálkozzon a világra, máskor meg a humort vagy az életbölcsességet helyezze előtérbe.
Szépen mutat ez a kötet a többi között a polcon. Szemmagasságba került, mert sejtem, kézbe veszem még jó néhányszor. Olyankor könnyebb elhinni, hogy a szerzője még nem távozott el végleg.
Lám, ez is egyfajta halhatatlanság!
ui. Könyvet még neked sem adok kölcsön!
Bevallom, képtelen vagyok közömbösen elhaladni egy könyvesbolt előtt. Muszáj bemennem, még akkor is, ha tudom, nemigen fogok vásárolni. Ugyanis hátralevő életem már kevés arra, hogy kiolvassam az otthon felhalmozott könyveket. Akkor meg minek növeljem a restanciát, nem igaz?!
De azért a kínálatot mindig meg kell nézni. Még az utcai árusoknál is. Az Örs Vezér téri stand sem maradhat ki, bár a felterítés nem túl elegáns. Néhai banános dobozokban zsúfolódnak a könyvek, az árakat fekete filctollal firkantották egy kartonlapra. A füzetnyi vastagságú romantikus butaságok kettőszázért kelletik magukat, az értékesebb, kemény kötésű kiadványok ezer forintig merészkednek. (mert azt a tízest úgysem fogjuk visszakérni a 990 ‒ ből. )
A rengeteg kiadvány között ismerős kötetre bukkanok. Némi izgalmat és meghatottságot érzek. Hiszen forgattam én már ezt a művet számtalanszor, Most meg itt, a többi között vár a vevőjére, hogy hírt adjon egy különleges életről. A borítón a jól ismert rajz és a szöveg: Hegedős Györgyi: Balettpatkány. A kötet hátoldalán még az eredeti ár is látható: 3300 forint.
Megvegyem? Ha elviszem, megfosztok valakit attól, hogy olvashassa ezt a remek könyvet, amiből csak egyetlen darabot látok. De olyan méltatlan ez a helyszín ehhez a kiadványhoz! És a szerzőjéhez! Akkor inkább hazaviszem!
Nyújtom a pénzt a boltosnak, és nem tudom megállni, hogy el ne dicsekedjem, ismertem a szerzőt.
‒ Igen? ‒ kérdi méla közönnyel, és eszébe sem jut, hogy részletekről faggasson. Pedig nem menne a forgalom rovására, egy lélek sincs körülöttünk. Rá kell jönnöm, hogy a könyveladás is csak egy munka, semmi több. Nem várhatok lelkesedést az eladótól. A zöldségesnek sem kötelező rajongani az uborkatermesztésért, ugye?!
Otthon aztán újra kézbe veszem a kötetet és gongütésre beindul az emlékezés. 1997 Vancouver. Nejemmel egy belvárosi mozi előcsarnokában várunk a kezdésre. Magyar film lesz műsoron. Beszélgetésünk odacsal egy molett szőke hölgyet, aki bemutatkozik és a kezünkbe nyom egy meghívót. Ő Györgyi, akinek a hatvanadik születésnapját ünnepli majd a magyarság egy kis csinnadrattával. De nemcsak a meghívóra van gondja. Faggatni kezd minket és amikor megtudja, hogy írtam egy könyvet, szinte lecsap rá. Pár nappal a mozi után már telefonál, újságolja, hogy kiolvasta és nem bánta meg.
Mi elmegyünk erre a bizonyos Magyar Házi partira és meglepve látjuk, milyen fantasztikus hangulatban zajlik az ünnepség. A helyi magyarság lelkesen köszönti a vancouveri Dérynét, aki színházzá nemesítette az egykori társaskör próbálkozásait. Igen, a városnak magyar színháza van, magyar tánccsoportja, énekkara, rádió és tévéprogramja és mindezekben oroszlánrészt vállalt Györgyi, aki az otthoni színjátszás után idegenben sem fordított hátat a szenvedélyének.
Engem elcsal a színházi próbákra, ahol rájövök, hogy ez hiányzott az életemből. És mikor Györgyi egy filmszerepet kap Amerikában és az itteni társulat rendező nélkül marad... na ilyenek a véletlenek.
Sorra rendeztem a darabokat Györgyi visszatérte után is. Megnyugodva látta, hogy működnek a dolgok. Azért rá lehetett beszélni néhány fellépésre. Ha bejött egy próbára, rögtön kibújt belőle a szakember.
‒ A János nagyon elől van, Irén egész idő alatt takarásban, a fejfényt majd hátrább kell vinni, a zene indulhat nagyon halkan, elég, ha később erősödik, Laci, ne azzal a kezeddel simogasd a partnered arcát, amelyik a nézőtér felé van, mert akkor nem fog látszani a pofikája! ‒ mondja egy szuszra, a színpadra pillantva.
Ámulattal figyeltem a fellépéseit. Láttam már jó néhány nagynevű művészt, akik nem szerepeltek, hanem dolgoztak a színpadon, görcsösen igyekezve, hogy elnyerjék a nézők figyelmét és tapsait. Ha valaki ideges, vagy erőlködik a színpadon, akkor a néző is kellemetlenül érzi magát és együtt szenved a fellépővel. A nagyérdeműt nem lehet becsapni. Észreveszik az izzadó idegességet, a mindenáron megfelelni akarást.
Györgyi viszont a pódiumot tudta elfeledtetni nézőivel. Soha nem éreztük hogy szerepel, inkább egy kedves, régi ismerősnek tűnt, aki épp megosztja velünk élményeit, vagy szórakoztat minket, mintha egy baráti társaságban lennénk.
A színpadi ragyogása láttán szinte hihetetlen, hogy Györgyi sem volt mentes a lámpalázas készülődéstől. A színfalak mögött tanúi lehettünk, ahogy idegesen gyűrögeti kellékét, a kötött nagykendőt. Máskor egy pohár vízzel siettünk a segítségére. De ez a feszültség csak addig tartott, míg a reflektor rá nem irányult. Akkor kezdetét vette a mámoros megmártózás fényben, figyelemben, a nézők rajongásában.
Egy ideig azt hittem, hogy a nézőtéren helyet foglaló számtalan ismerős miatt működik ez a közvetlenség. De alkalmam volt Pesten is látni őt, a Fészek klub rendezvényén, és ott is sikerült perceken belül megnyernie a nézők rokonszenvét. Úgy látszik, erre születni kell!
Na igen, a könyvből kiderül, hogy erre született. A kedves mama az Állami Operaház művésze volt és mivel áldott állapotban is énekelte a szerepeit, így Györgyi már az anyaméhben kezdte a világot jelentő deszkákkal való ismerkedést. Aztán magától értetődően gyermekszerepeket kapott az Operaházban. Később balett növendék lett, majd jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, de inkább engedett a debreceni direktor csábításának, aki a felvételijét látva szerződést ajánlott neki.
A debreceni mesés évek, majd a fővárosi színházak, színészként, táncosként, koreográfusként. Aztán fellépéseket vállal külföldön és végül, a Vancouverben élő papa hívására átkel az óceánon. És ott ragad. És ha már Kanadában van, bőszen tanul angolul, nehogy Kabos Gyula sorsára jusson. Így aztán a Magyar Házi sikerek mellett elkönyvelhet angol nyelvű színházi és filmszerepeket is.
Fellépéseivel bejárja Kanadát, eljut az USA-ba, tudósít a CBC-nek, darabokat ír, és fordít és végül leül, hogy megírja élettörténetét. De nemcsak azt. Számtalan kedves, humoros mű kerül ki a keze alól. Néhány pályatársról is megemlékezik, de Harkányi Endréről írt könyve a fiókban marad, mert a mű hőse nem járul hozzá a kiadáshoz.
Én viszont még ennél az ötszáz oldalas kötetnél tartok. A jóízű visszaemlékezéseknél, hiszen Györgyi mindenkit ismert a hazai művészvilágból, ától cettig, akarom mondani Alfonzótól Verebes Istvánig. A halhatatlan pályatársak - Salamon Béla, Kabos, Kazal, Kibédi, Feleki Kamill, Mensáros László, Bodrogi Gyula, Márkus László, Latinovits Zoltán és a többiek sorra felbukkannak ebben a kötetben, mint egy gazdag élet tartozékai. A fényképek igazolják, hogy nem a levegőbe beszél.
A könyv nem merül ki az önéletrajz bemutatásával. Belefér még jó adag humoros epizód, úti élmények, találkozások neves kortársakkal és más bohém dolgok.
Töprengek, hogy egy kívülálló vajon mennyire lenne vevő erre az irodalomra? De megnyugodhatok, mert a kritikusok sem fukarkodtak a dicsérettel. Egyesek még a szerző stílusát is magasztalják, mert Györgyi valóban képes arra, hogy hol gyermeki naivitással csodálkozzon a világra, máskor meg a humort vagy az életbölcsességet helyezze előtérbe.
Szépen mutat ez a kötet a többi között a polcon. Szemmagasságba került, mert sejtem, kézbe veszem még jó néhányszor. Olyankor könnyebb elhinni, hogy a szerzője még nem távozott el végleg.
Lám, ez is egyfajta halhatatlanság!
ui. Könyvet még neked sem adok kölcsön!