Nem a méret a lényeg
Decemberi születésnapja apropóján néhány újság megemlékezett Királyhegyi Pálról. Megtudhattuk, hogy 1900. december 27-én született és 1981. augusztus 7-én hunyt el, valamint azt is, hogy 150 centis testmagasságával igazán alacsony embernek számított, de írói munkássága alapján a nagyok közé tartozott.
Fordulatos élete Budapesten, a VII. kerületben kezdődött, majd a zűrös iskolai évek és némi katonáskodás után az ország elhagyása mellett döntött. Bécs, majd Trieszt következett, - ahol saját bevallása szerint – igen változatosan élt, mert hol éhezett, hol koplalt. Végül egy tengerésztiszt segítségévével, a hajón bujkálva eljutott az ígéret földjére. New Yorkban különféle foglalkozásokat űzött. Volt pincér, liftesfiú, nyúlbőrgyári munkás, banki alkalmazott, miközben magyar nyelvű újságokba írta cikkeit. A következő állomás Hollywood volt, ahol filmekben statisztált és forgatókönyveket írt.
Ezután ismét Európa, hol Pesten, hol Londonban, újságíróként keresve a kenyerét.
1944-ben deportálták a lengyelországi haláltáborba, erről így irt: - Repültem hazafelé, sürgős volt az utam, nehogy lekéssem az auschwitzi gyorsot.
Humora nem hagyta cserben a legnehezebb körülmények között sem. Amikor a láger egyik őre hatalmasat rúgott bele, sértődötten kijelentette: - Na, most lett elegem az egészből!
Később a kőbányából átkerült a lágerkonyhára. Lelkesülten újságolta: -Marha jó dolgom lett, annyi meleg vizet ihattam, amennyi belémfért.
De túlélte a megpróbáltatásokat! Hazatérte után még ilyen múlttal is képes volt kabaréjeleneteket, humoreszkeket írni. Pár évig tartott csupán e viszonylagos nyugalom, mert 1951-ben kitelepítették Adácsra, megfosztva lakásától, ingóságaitól. Állítólag ebben közrejátszott Sztálinnak címzett távirata: A rendszer nem vált be stop tessék abbahagyni stop Királyhegyi stop
Vidékről írja barátainak: - Most már tudom, hogy él Marci Hevesen. Ne irigyeljétek!
Akinek van humora, mindent tud. Akinek nincs, mindenre képes. – fogalmazta meg a nagy igazságot.
1956-ban újra Amerikába ment, de ott sem tagadta meg önmagát. Elvállalta egy milliomos csemete japán nyelvű oktatását, de mivel nem ismerte a nyelvet, így magyarra tanította a kicsit. Nagy szerencséjére elkerülte a lebukást, mert a Japánból érkező vendég, akit a kislány ékes magyar nyelven köszöntött, történetesen magyar volt.
Nem esett hasra a milliomosok társaságában sem. Amikor a dúsgazdag vendéglátó megállás nélkül dicsekedett a vagyonával, és mellesleg azzal, hogy milyen kegyetlenül bánik a személyzettel, Királyhegyi megkérdezte: - Él még az ön édesanyja. – Már hogy élne?! -válaszolta a kérdezett - hiszen én is elég idős vagyok. – Kár! - csóválta a fejét az író. – Mert van egy gondolatom, de csak anyával érdekes.
Munkásságát több mint harminc könyv, számos kabaréjelenet és filmforgatókönyv őrzi. A pesti éjszaka jellegzetes figurája volt. Nem jött zavarba a legnagyobbak között sem. Amikor Karinthy és Kosztolányi azon vitatkozott, hogy melyiküket ismeri jobban az utca embere, őt kérték fel döntőbírónak. Egy járókelőtől megkérdezte, hogy ismeri-e az ott álldogáló urakat. - Sajnos nem, Királyhegyi úr. – volt a válasz. Azt már nem vallotta be a kárvallottaknak, hogy a megszólított férfi a szomszédja volt.
Kortársai szerint akkor volt igazán elemében, ha társaság vette körül. Mindenkire tudott hatni. Ötször nősült, valóságos rajongó tábora volt. A Fészek klubban ő volt az egyetlen, aki érkezésekor azzal intette magához a pincért: - Főúr, fizetni! Amikor lóhalálában megjelent a pincér a borravaló reményében, akkor feladta a rendelést.
Ismert művészek áhítattal hallgatták színes történeteit. Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, és a többiek megtiszteltetésnek vették, ha a mester társaságában lehettek.
Egy újságíró arra volt kíváncsi, hogy igaz-e a hír, miszerint egy amerikai újság szerkesztőségének a tagja. A nevezett folyóirat pikáns képeiről volt híres és a Playboy legnagyobb vetélytársának számított. A mester hevesen tiltakozott, állítása szerint nem is hallott az újságról.- Á, ezek a firkászok összeírnak mindent – legyintett. – De hogyhogy maga ilyen újságokat olvas?! – kérdezett vissza számonkérőn. A riporter mentegetőzni kezdett: - Csak egyetlen példányt láttam!
- Azt, amelyiken az a bikinis szőke van a címlapon az amerikai zászlóval? – érdeklődött, hamiskás mosollyal.
Szerencsés nemzet vagyunk, hogy ennyi tehetséges ember gazdagította irodalmunkat.
Rajtunk a sor, hogy ne vesszen kárba ez a gazdag örökség.
Decemberi születésnapja apropóján néhány újság megemlékezett Királyhegyi Pálról. Megtudhattuk, hogy 1900. december 27-én született és 1981. augusztus 7-én hunyt el, valamint azt is, hogy 150 centis testmagasságával igazán alacsony embernek számított, de írói munkássága alapján a nagyok közé tartozott.
Fordulatos élete Budapesten, a VII. kerületben kezdődött, majd a zűrös iskolai évek és némi katonáskodás után az ország elhagyása mellett döntött. Bécs, majd Trieszt következett, - ahol saját bevallása szerint – igen változatosan élt, mert hol éhezett, hol koplalt. Végül egy tengerésztiszt segítségévével, a hajón bujkálva eljutott az ígéret földjére. New Yorkban különféle foglalkozásokat űzött. Volt pincér, liftesfiú, nyúlbőrgyári munkás, banki alkalmazott, miközben magyar nyelvű újságokba írta cikkeit. A következő állomás Hollywood volt, ahol filmekben statisztált és forgatókönyveket írt.
Ezután ismét Európa, hol Pesten, hol Londonban, újságíróként keresve a kenyerét.
1944-ben deportálták a lengyelországi haláltáborba, erről így irt: - Repültem hazafelé, sürgős volt az utam, nehogy lekéssem az auschwitzi gyorsot.
Humora nem hagyta cserben a legnehezebb körülmények között sem. Amikor a láger egyik őre hatalmasat rúgott bele, sértődötten kijelentette: - Na, most lett elegem az egészből!
Később a kőbányából átkerült a lágerkonyhára. Lelkesülten újságolta: -Marha jó dolgom lett, annyi meleg vizet ihattam, amennyi belémfért.
De túlélte a megpróbáltatásokat! Hazatérte után még ilyen múlttal is képes volt kabaréjeleneteket, humoreszkeket írni. Pár évig tartott csupán e viszonylagos nyugalom, mert 1951-ben kitelepítették Adácsra, megfosztva lakásától, ingóságaitól. Állítólag ebben közrejátszott Sztálinnak címzett távirata: A rendszer nem vált be stop tessék abbahagyni stop Királyhegyi stop
Vidékről írja barátainak: - Most már tudom, hogy él Marci Hevesen. Ne irigyeljétek!
Akinek van humora, mindent tud. Akinek nincs, mindenre képes. – fogalmazta meg a nagy igazságot.
1956-ban újra Amerikába ment, de ott sem tagadta meg önmagát. Elvállalta egy milliomos csemete japán nyelvű oktatását, de mivel nem ismerte a nyelvet, így magyarra tanította a kicsit. Nagy szerencséjére elkerülte a lebukást, mert a Japánból érkező vendég, akit a kislány ékes magyar nyelven köszöntött, történetesen magyar volt.
Nem esett hasra a milliomosok társaságában sem. Amikor a dúsgazdag vendéglátó megállás nélkül dicsekedett a vagyonával, és mellesleg azzal, hogy milyen kegyetlenül bánik a személyzettel, Királyhegyi megkérdezte: - Él még az ön édesanyja. – Már hogy élne?! -válaszolta a kérdezett - hiszen én is elég idős vagyok. – Kár! - csóválta a fejét az író. – Mert van egy gondolatom, de csak anyával érdekes.
Munkásságát több mint harminc könyv, számos kabaréjelenet és filmforgatókönyv őrzi. A pesti éjszaka jellegzetes figurája volt. Nem jött zavarba a legnagyobbak között sem. Amikor Karinthy és Kosztolányi azon vitatkozott, hogy melyiküket ismeri jobban az utca embere, őt kérték fel döntőbírónak. Egy járókelőtől megkérdezte, hogy ismeri-e az ott álldogáló urakat. - Sajnos nem, Királyhegyi úr. – volt a válasz. Azt már nem vallotta be a kárvallottaknak, hogy a megszólított férfi a szomszédja volt.
Kortársai szerint akkor volt igazán elemében, ha társaság vette körül. Mindenkire tudott hatni. Ötször nősült, valóságos rajongó tábora volt. A Fészek klubban ő volt az egyetlen, aki érkezésekor azzal intette magához a pincért: - Főúr, fizetni! Amikor lóhalálában megjelent a pincér a borravaló reményében, akkor feladta a rendelést.
Ismert művészek áhítattal hallgatták színes történeteit. Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, és a többiek megtiszteltetésnek vették, ha a mester társaságában lehettek.
Egy újságíró arra volt kíváncsi, hogy igaz-e a hír, miszerint egy amerikai újság szerkesztőségének a tagja. A nevezett folyóirat pikáns képeiről volt híres és a Playboy legnagyobb vetélytársának számított. A mester hevesen tiltakozott, állítása szerint nem is hallott az újságról.- Á, ezek a firkászok összeírnak mindent – legyintett. – De hogyhogy maga ilyen újságokat olvas?! – kérdezett vissza számonkérőn. A riporter mentegetőzni kezdett: - Csak egyetlen példányt láttam!
- Azt, amelyiken az a bikinis szőke van a címlapon az amerikai zászlóval? – érdeklődött, hamiskás mosollyal.
Szerencsés nemzet vagyunk, hogy ennyi tehetséges ember gazdagította irodalmunkat.
Rajtunk a sor, hogy ne vesszen kárba ez a gazdag örökség.