A nyelv, mint olyan…
Mondják, nehéz nyelv a magyar. Lehet benne valami. De ezt inkább akkor veszi észre az ember, amikor idegen nyelv tanulására adja a fejét, és meglepetten látja, milyen ismeretlen világba csöppen olyankor. Mennyivel irigylésre méltóbb a helyzete például a szláv nyelvcsalád tagjainak, akik szinte tolmács nélkül is értik a szomszédos országok lakóit. Mi nemigen mehetünk sokra azzal, hogy egy-két szavunk hasonlít a finnekéhez. Ettől én még nem tudok megszólalni Helsinkiben egy vendéglőben, illetve csak halat rendelhetnék, mert azt állítólag „kala”-nak mondják.
Magyarországon minden jóravaló ember idegen nyelvekkel való ismerkedése a némettel kezdődött. Nemcsak az osztrák sógorok miatt, de Németország miatt is. Még tán a mai napig is él honfitársaimban a hit, hogy igenis, a német nyelvvel lehet a világban boldogulni. A világ alatt meg nyilván Európát értik.
Engem abban a kegyben részesített a sors, hogy gyermekéveim a szocializmust építő Magyarországon zajlottak. Általános iskolában mi tehát oroszul tanultunk. Még javában birkóztunk a magyar nyelvtannal, amikor tanárunk már cirill betűket rótt a táblára. Nem lehet mondani, hogy túlzott lelkesedéssel fogadtuk volna ezt az új tantárgyat. Nemcsak azért, mert alig voltunk túl az 56-os eseményeken, de azért is, mert semmi vonzót nem ígért ez a nyelv. A tankönyvek szárazon, ötlettelenül hirdették a szovjet életformát és az olvasmányok legtöbbjében Lenin volt a főszereplő. Valóban megfelelt a valóságnak az a tény, hogy egy jótanuló hosszú perceken keresztül képes volt felmondani Lenin életrajzát, de képtelen volt oroszul egy pohár vizet kérni. A diákokat nem vonzotta az a perspektíva sem, hogy ezt a nyelvet megtanulva képesek lesznek kommunikálni a nagy Szovjetunió fiatalságával. Ki a bánat akart egy orosz levelezőpartnert magának?! Semmi nem volt arrafelé, ami vonzott volna bennünket.
Igaz, az oktatók sem siettek megkedveltetni ezt a nyelvet. A szadista hajlamú orosztanár rettenetes pofonokkal és a rendhagyó igeragozásokat számon kérő röpdolgozatokkal irtotta ki belőlünk a maradék lelkesedést is. Könyörtelenül megbuktatta a fél osztályt, és jó pénzért vállalta a pótvizsgára való felkészítést. Órákig voltam kénytelen görnyedni a könyv felett, hogy elkerüljem ezt a szégyent. Nyelvkazetta, magnós felkészítés stb. még a láthatáron sem létezett. Még az állandóan játszott szovjet filmek sem nyújtottak segítséget. Képtelen voltam a javamra fordítani Szergej Szergejevics a partizán megpróbáltatásait a voronyezsi lövészárokban. Ráadásul, a legtöbb esetben magyarul beszéltek a film hősei, de erről még lesz szó. Maradt az az egy szál tankönyv és a szótár, melyek segítségével próbáltam felszínen maradni.
Jó szüleim is úgy gondolták, hogy az érvényesüléshez elengedhetetlen egy tisztességes nyelv ismerete, így beírattak németre. Fél tucat gyerek társaságában kezdtem el a magánórákat. Egy idős úriember volt a tanárunk, erre a fajtára mondják, hogy jobb időket is látott. Herr Bálint a nem is olyan szerény órabérért áldozta ránk az idejét, de igencsak fáradt volt már ezeken a délutánokon az egész napi tanítás után. Nem sok német szót hallottunk tőle, inkább hosszasan mesélte regényét, melyet sajnos nem tudott megjelentetni. Ő a hatóságok rosszindulatával magyarázta mellőzöttségét, de mi srácok azért éreztük, hogy elég vérszegény a cselekmény, amely a Holdon játszódott, ahová egy hatalmas sas repítette a történet hőseit. A negyedévi értesítőben azért ott volt a tanár úr tájékoztatása, mely szerint igen jól haladok a német nyelvvel. Még a csoport sereghajtója is kiváló minősítést kapott, pedig ő a pár mondatos házi feladatot sem volt képes megcsinálni. „Istvánka kissé kényelmes” írta a tanár úr, a szülőket tájékoztató kis értesítőbe. „Pityu egy lusta disznó” volt a jóval tárgyilagosabb mama válasza.
Én hamar gyanakodni kezdtem, hogy leendő karrieremhez kevés lesz a Punkt, punkt, komma, strich, fertig ist das Mondgesicht, kezdetű mondóka, és a regényhősökkel sem megyek majd sokra, de bíztam a csodában.
Aztán a tanár úr elkerült a környékünkről, más meg nem akadt helyébe. Nem is nagyon bántam, mert azt hittem, hogy a nyelvtanulás egyenlő azzal a szenvedéssel, melyet az orosz nyelv mért rám.
Akkoriban már az angolért volt oda mindenki. Jobban mondva, azért a tánczenéért, mely a szigetországból, vagy Amerikából érkezett. Ez a rajongás azonban plátói kapcsolat maradt a környékbeli srácok körében. A számok szövegét képtelenség volt megfejteni. Sokan úgy segítettek magukon, hogy magyarították a hallottakat. Kálmán barátom volt a legkreatívabb. Tőle hallottam a Spencer Davis Group „Gimme some lovin’” c. számát, amit nemes egyszerűséggel csak „Kiviszem a lavórt” változatban énekelt. De a Beatles együttes sem úszta meg. Ha felhangzott a rádióban a „She’s got a ticket to ride” című szám, ő már harsogta is: „Híztál–e kicsike máár?”
Kálmán a későbbiekben sem fejlődött, és amikor végre szert tett egy magnóra, hallás alapján jegyezte fel az együttesek nevét. Álljon itt néhány példa, tanulságul az utókornak: Csakberi, Szörcsersz, Bicsbojsz, Járbőrsz, Pó Lanka, Szónienser, na és a Bitliszt meg a Róling Sztónc.
Kálmánt leszámítva, az angol nyelv megállíthatatlanul hódított a fiatalság körében. A kivételesen nem szinkronizált filmek, a dübörgő slágerek, a becsempészett „Playboy” példányok, a remek kocsikat, menő cuccokat reklámozó divatlapok, mind ezen a nyelven kínálták magukat, mind ezt az életformát éltették. A népszerűségbe az is besegített, hogy a rendszer oly vehemensen gyűlölte mindazt, ami Nyugatról érkezett.
A középiskolában igen–igen szerettem volna angolt tanulni, de mivel külföldön nyaraltam a beiratkozás idején, így más adta le a papírjaimat a suliban. A szomszéd srác meg nem csinált nagy ügyet abból, hogy mi lesz a második nyelv az orosz mellett. Az olasz tagozaton volt még hely, így oda kerültem. Remegő térdekkel vártam az első órát, előre rettegve az ismeretlen mondatzuhatagtól. Erre bejött Éder tanár úr, elővett egy Kosztolányi kötetet és felolvasta azt a novellát, amelyben Esti Kornél külföldiekkel beszélget. Egyetlen szó sem hangzott el olaszul ezen az órán, csak az élménnyel ismerkedtünk, hogy milyen frankó lehet megértetni magunkat a világban. Bizonyára ez a kedvcsináló bevezető is közrejátszott abban, hogy kezdtük nagyon megszeretni ezt a dallamos locsogást. De a méltán népszerű olasz tánczene, a remek olasz filmek és a csodás itáliai tájak is siettek elhitetni, hogy érdemes időt szánni e nyelv elsajátítására. Sikerült is úgy belénk oltani az olasz föld szeretetét, hogy gimnázium után egy osztálytársammal Itáliát vettük célba. Az egy hónapos kalandozás remek nyelvgyakorlat is volt egyben, bár tény, hogy sokszor reményveszetten hallgattuk a különféle tájszólásokat. Egyébként az olasz atyafiak nem estek hanyatt attól, hogy anyanyelvükön próbáltunk kommunikálni velük. Úgy tűnt, tisztában vannak nemzeti értékeikkel, és természetesnek tartják más népek rajongását hazájuk iránt.
Idehaza, az átlagpolgár jól megvolt nyelvtudás nélkül is. A magyar televízió mindent megtett azért, hogy elfeledjük, más nyelvek is vannak a világon. A filmek szinkronizálva kerültek képernyőre. Tehát még a feliratot sem kellett böngészni és lassan természetessé vált, hogy Roger Moore kissé elnyújtott brit kiejtése helyett Láng József baritonján szólalt meg a krimisorozat főhőse. Hát minek tanuljunk mi nyelveket, ha még a Dallas sorozat hőse is magyarul szidja az anyósát?! – kérdezhette a kedves néző. A remek műfordítások is siettek elhitetni, hogy nem kell bújni a nyelvkönyveket. Shakespearetől Salingerig mindenki olvasható volt magyarul, ráadásul a külföldi sikerkönyvek fordítására sem kellett sokat várni. A nyelvtanulás legyen néhány megszállott magánügye – vélték a tévé előtt terpeszkedő honfitársak, míg amerikai, brazil, német, cseh, francia és spanyol sorozatokon kacarásztak, melyekben ízes alföldi tájszólással csevegtek a művészek.
Ebben a magyar nyelv által kibélelt világban szinte már vártam, hogy jobb belátásra térnek az amerikai beatzenészek és elkezdenek magyarul énekelni. És amikor lazult a gyeplő és megjelentek az első videók a külföldről behozott akciófilmekkel, akkor sem kellett vágyakozva sóhajtozni némi nyelvtudásért. Szinte a kazettákkal egyszerre terjedt el a hangbemondásos változat. Ilyenkor az eredeti szöveg a háttérben szólalt meg, míg felerősítve hallhattunk egy monoton férfihangot, amint unottan felmondja a szereplők szövegét: „Ma behajtunk a városba, és szitává lőjük a seriffet! Jaj ne menj drágám, úgy féltelek. Ne izgulj Dzsenifer, tudok vigyázni magamra. Csókolj meg Dzsimi mielőtt elindulsz. Ugye szeretsz, egyetlenem? Ne harapd a fülem, te vadmacska! Na, mi lesz, hol van a hatlövetűm?”- és mindezt ugyanaz a hang, méla egykedvűséggel. De még ez sem volt elég ok arra, hogy nyelvtankönyvet vegyünk a kezünkbe. Maradt inkább a hit, hogy a világnak kéne magyarul tanulni.
Valami azonban mozdulni kezdett. A nyolcvanas évek elején gomba módra terjedtek az országban a különféle műholdas tévéprogramok. Itt már nem volt mibe kapaszkodni, ha az ember az MTV zenei adásait, vagy a különféle mozicsatornák filmjeit nézte. Az utcákon is egyre több lett az angol nyelvű felirat. Sikk lett majmolni a hangzatos amerikai szövegeket. Megjelentek a Second Hand shop-ok, az Outlet store-ok, a Vintage market-ok, a Fashion store-ok, Clothing butikok, és más szörnyűségek. Még akkor jártunk jobban, ha némi humorérzékkel ötvözték a két nyelvet, mint például a Top-Rongy használtruha üzlet esetében.
Sorsom úgy hozta, hogy a nyolcvanas évek végén a svéd feliratokat volt alkalmam tanulmányozni Malmő, és más városok utcáin. Majdnem két évig ismerkedtünk nejemmel ezzel a különös nyelvvel, amely olyan, mint egy átmeneti kabát. Ugyanis átmenet az angol és a német között. Mert igencsak gyanút keltő, ha a „How are you?” helyett „Hur mor du?”-t hallunk. De nem nehéz észrevenni a rokonságot a willkommen, welcome és a valkommen között, még akkor sem, ha a svéd szó a betűjét két pont díszíti. A svédek jól ki is használják ezt a rokonságot. Szinte természetes volt, hogy angolra váltottak, amikor rájöttek, hogy gondjaink vannak a svéd nyelvvel. Nem is feltételezték rólunk, hogy nekünk az angollal is lehetnek nehézségeink. Persze könnyű nekik, hiszen ők nem Lenin életrajzát tanulgatták az általánosban.
Aztán az élet csak gondoskodott arról, hogy szoros kapcsolatba kerüljek az angol nyelvvel. De túl késő volt már ahhoz, hogy az áhított magasságokat elérjem. Bár ez a szerényebb tudás is elegendő arra, hogy kritikával illessem a hajdan annyira csodált beszédet. És arra is elég, hogy megmosolyogjam a déliek elnyújtott kiejtését, vagy az angolok bumfordinak ható akcentusát. Arra is jó volt ez a pár év, hogy kérlelhetetlenül felismerjem a lengyelek, az oroszok, az indiaiak és más nációk akcentusát. Jót derülök hazai politikusaink angol nyelvű próbálkozásain, és csodálattal adózom bátorságuknak, hogy ilyen kiejtéssel a nyilvánosság elé mernek állni. Ugyanakkor képtelen vagyok megszabadulni a magam hibás akcentusától.
Kálmánt is megpróbáltam megkeresni legutolsó hazalátogatásom alkalmával. Gondoltam, elújságolom neki, hogy ideát most a Májkell Bublé, a Nikkelbekk, Grindéj, meg a Szeliddión a nagymenő. De Kálmán már nem él. Engedelmesen csatlakozott a hazai statisztikához, mely szerint az ötvenes férfiak sorra halnak. Elviszi őket a hajszolt életmód, melybe már bele sem fér a külföldi slágerlisták nyomon követése.
Mondják, nehéz nyelv a magyar. Lehet benne valami. De ezt inkább akkor veszi észre az ember, amikor idegen nyelv tanulására adja a fejét, és meglepetten látja, milyen ismeretlen világba csöppen olyankor. Mennyivel irigylésre méltóbb a helyzete például a szláv nyelvcsalád tagjainak, akik szinte tolmács nélkül is értik a szomszédos országok lakóit. Mi nemigen mehetünk sokra azzal, hogy egy-két szavunk hasonlít a finnekéhez. Ettől én még nem tudok megszólalni Helsinkiben egy vendéglőben, illetve csak halat rendelhetnék, mert azt állítólag „kala”-nak mondják.
Magyarországon minden jóravaló ember idegen nyelvekkel való ismerkedése a némettel kezdődött. Nemcsak az osztrák sógorok miatt, de Németország miatt is. Még tán a mai napig is él honfitársaimban a hit, hogy igenis, a német nyelvvel lehet a világban boldogulni. A világ alatt meg nyilván Európát értik.
Engem abban a kegyben részesített a sors, hogy gyermekéveim a szocializmust építő Magyarországon zajlottak. Általános iskolában mi tehát oroszul tanultunk. Még javában birkóztunk a magyar nyelvtannal, amikor tanárunk már cirill betűket rótt a táblára. Nem lehet mondani, hogy túlzott lelkesedéssel fogadtuk volna ezt az új tantárgyat. Nemcsak azért, mert alig voltunk túl az 56-os eseményeken, de azért is, mert semmi vonzót nem ígért ez a nyelv. A tankönyvek szárazon, ötlettelenül hirdették a szovjet életformát és az olvasmányok legtöbbjében Lenin volt a főszereplő. Valóban megfelelt a valóságnak az a tény, hogy egy jótanuló hosszú perceken keresztül képes volt felmondani Lenin életrajzát, de képtelen volt oroszul egy pohár vizet kérni. A diákokat nem vonzotta az a perspektíva sem, hogy ezt a nyelvet megtanulva képesek lesznek kommunikálni a nagy Szovjetunió fiatalságával. Ki a bánat akart egy orosz levelezőpartnert magának?! Semmi nem volt arrafelé, ami vonzott volna bennünket.
Igaz, az oktatók sem siettek megkedveltetni ezt a nyelvet. A szadista hajlamú orosztanár rettenetes pofonokkal és a rendhagyó igeragozásokat számon kérő röpdolgozatokkal irtotta ki belőlünk a maradék lelkesedést is. Könyörtelenül megbuktatta a fél osztályt, és jó pénzért vállalta a pótvizsgára való felkészítést. Órákig voltam kénytelen görnyedni a könyv felett, hogy elkerüljem ezt a szégyent. Nyelvkazetta, magnós felkészítés stb. még a láthatáron sem létezett. Még az állandóan játszott szovjet filmek sem nyújtottak segítséget. Képtelen voltam a javamra fordítani Szergej Szergejevics a partizán megpróbáltatásait a voronyezsi lövészárokban. Ráadásul, a legtöbb esetben magyarul beszéltek a film hősei, de erről még lesz szó. Maradt az az egy szál tankönyv és a szótár, melyek segítségével próbáltam felszínen maradni.
Jó szüleim is úgy gondolták, hogy az érvényesüléshez elengedhetetlen egy tisztességes nyelv ismerete, így beírattak németre. Fél tucat gyerek társaságában kezdtem el a magánórákat. Egy idős úriember volt a tanárunk, erre a fajtára mondják, hogy jobb időket is látott. Herr Bálint a nem is olyan szerény órabérért áldozta ránk az idejét, de igencsak fáradt volt már ezeken a délutánokon az egész napi tanítás után. Nem sok német szót hallottunk tőle, inkább hosszasan mesélte regényét, melyet sajnos nem tudott megjelentetni. Ő a hatóságok rosszindulatával magyarázta mellőzöttségét, de mi srácok azért éreztük, hogy elég vérszegény a cselekmény, amely a Holdon játszódott, ahová egy hatalmas sas repítette a történet hőseit. A negyedévi értesítőben azért ott volt a tanár úr tájékoztatása, mely szerint igen jól haladok a német nyelvvel. Még a csoport sereghajtója is kiváló minősítést kapott, pedig ő a pár mondatos házi feladatot sem volt képes megcsinálni. „Istvánka kissé kényelmes” írta a tanár úr, a szülőket tájékoztató kis értesítőbe. „Pityu egy lusta disznó” volt a jóval tárgyilagosabb mama válasza.
Én hamar gyanakodni kezdtem, hogy leendő karrieremhez kevés lesz a Punkt, punkt, komma, strich, fertig ist das Mondgesicht, kezdetű mondóka, és a regényhősökkel sem megyek majd sokra, de bíztam a csodában.
Aztán a tanár úr elkerült a környékünkről, más meg nem akadt helyébe. Nem is nagyon bántam, mert azt hittem, hogy a nyelvtanulás egyenlő azzal a szenvedéssel, melyet az orosz nyelv mért rám.
Akkoriban már az angolért volt oda mindenki. Jobban mondva, azért a tánczenéért, mely a szigetországból, vagy Amerikából érkezett. Ez a rajongás azonban plátói kapcsolat maradt a környékbeli srácok körében. A számok szövegét képtelenség volt megfejteni. Sokan úgy segítettek magukon, hogy magyarították a hallottakat. Kálmán barátom volt a legkreatívabb. Tőle hallottam a Spencer Davis Group „Gimme some lovin’” c. számát, amit nemes egyszerűséggel csak „Kiviszem a lavórt” változatban énekelt. De a Beatles együttes sem úszta meg. Ha felhangzott a rádióban a „She’s got a ticket to ride” című szám, ő már harsogta is: „Híztál–e kicsike máár?”
Kálmán a későbbiekben sem fejlődött, és amikor végre szert tett egy magnóra, hallás alapján jegyezte fel az együttesek nevét. Álljon itt néhány példa, tanulságul az utókornak: Csakberi, Szörcsersz, Bicsbojsz, Járbőrsz, Pó Lanka, Szónienser, na és a Bitliszt meg a Róling Sztónc.
Kálmánt leszámítva, az angol nyelv megállíthatatlanul hódított a fiatalság körében. A kivételesen nem szinkronizált filmek, a dübörgő slágerek, a becsempészett „Playboy” példányok, a remek kocsikat, menő cuccokat reklámozó divatlapok, mind ezen a nyelven kínálták magukat, mind ezt az életformát éltették. A népszerűségbe az is besegített, hogy a rendszer oly vehemensen gyűlölte mindazt, ami Nyugatról érkezett.
A középiskolában igen–igen szerettem volna angolt tanulni, de mivel külföldön nyaraltam a beiratkozás idején, így más adta le a papírjaimat a suliban. A szomszéd srác meg nem csinált nagy ügyet abból, hogy mi lesz a második nyelv az orosz mellett. Az olasz tagozaton volt még hely, így oda kerültem. Remegő térdekkel vártam az első órát, előre rettegve az ismeretlen mondatzuhatagtól. Erre bejött Éder tanár úr, elővett egy Kosztolányi kötetet és felolvasta azt a novellát, amelyben Esti Kornél külföldiekkel beszélget. Egyetlen szó sem hangzott el olaszul ezen az órán, csak az élménnyel ismerkedtünk, hogy milyen frankó lehet megértetni magunkat a világban. Bizonyára ez a kedvcsináló bevezető is közrejátszott abban, hogy kezdtük nagyon megszeretni ezt a dallamos locsogást. De a méltán népszerű olasz tánczene, a remek olasz filmek és a csodás itáliai tájak is siettek elhitetni, hogy érdemes időt szánni e nyelv elsajátítására. Sikerült is úgy belénk oltani az olasz föld szeretetét, hogy gimnázium után egy osztálytársammal Itáliát vettük célba. Az egy hónapos kalandozás remek nyelvgyakorlat is volt egyben, bár tény, hogy sokszor reményveszetten hallgattuk a különféle tájszólásokat. Egyébként az olasz atyafiak nem estek hanyatt attól, hogy anyanyelvükön próbáltunk kommunikálni velük. Úgy tűnt, tisztában vannak nemzeti értékeikkel, és természetesnek tartják más népek rajongását hazájuk iránt.
Idehaza, az átlagpolgár jól megvolt nyelvtudás nélkül is. A magyar televízió mindent megtett azért, hogy elfeledjük, más nyelvek is vannak a világon. A filmek szinkronizálva kerültek képernyőre. Tehát még a feliratot sem kellett böngészni és lassan természetessé vált, hogy Roger Moore kissé elnyújtott brit kiejtése helyett Láng József baritonján szólalt meg a krimisorozat főhőse. Hát minek tanuljunk mi nyelveket, ha még a Dallas sorozat hőse is magyarul szidja az anyósát?! – kérdezhette a kedves néző. A remek műfordítások is siettek elhitetni, hogy nem kell bújni a nyelvkönyveket. Shakespearetől Salingerig mindenki olvasható volt magyarul, ráadásul a külföldi sikerkönyvek fordítására sem kellett sokat várni. A nyelvtanulás legyen néhány megszállott magánügye – vélték a tévé előtt terpeszkedő honfitársak, míg amerikai, brazil, német, cseh, francia és spanyol sorozatokon kacarásztak, melyekben ízes alföldi tájszólással csevegtek a művészek.
Ebben a magyar nyelv által kibélelt világban szinte már vártam, hogy jobb belátásra térnek az amerikai beatzenészek és elkezdenek magyarul énekelni. És amikor lazult a gyeplő és megjelentek az első videók a külföldről behozott akciófilmekkel, akkor sem kellett vágyakozva sóhajtozni némi nyelvtudásért. Szinte a kazettákkal egyszerre terjedt el a hangbemondásos változat. Ilyenkor az eredeti szöveg a háttérben szólalt meg, míg felerősítve hallhattunk egy monoton férfihangot, amint unottan felmondja a szereplők szövegét: „Ma behajtunk a városba, és szitává lőjük a seriffet! Jaj ne menj drágám, úgy féltelek. Ne izgulj Dzsenifer, tudok vigyázni magamra. Csókolj meg Dzsimi mielőtt elindulsz. Ugye szeretsz, egyetlenem? Ne harapd a fülem, te vadmacska! Na, mi lesz, hol van a hatlövetűm?”- és mindezt ugyanaz a hang, méla egykedvűséggel. De még ez sem volt elég ok arra, hogy nyelvtankönyvet vegyünk a kezünkbe. Maradt inkább a hit, hogy a világnak kéne magyarul tanulni.
Valami azonban mozdulni kezdett. A nyolcvanas évek elején gomba módra terjedtek az országban a különféle műholdas tévéprogramok. Itt már nem volt mibe kapaszkodni, ha az ember az MTV zenei adásait, vagy a különféle mozicsatornák filmjeit nézte. Az utcákon is egyre több lett az angol nyelvű felirat. Sikk lett majmolni a hangzatos amerikai szövegeket. Megjelentek a Second Hand shop-ok, az Outlet store-ok, a Vintage market-ok, a Fashion store-ok, Clothing butikok, és más szörnyűségek. Még akkor jártunk jobban, ha némi humorérzékkel ötvözték a két nyelvet, mint például a Top-Rongy használtruha üzlet esetében.
Sorsom úgy hozta, hogy a nyolcvanas évek végén a svéd feliratokat volt alkalmam tanulmányozni Malmő, és más városok utcáin. Majdnem két évig ismerkedtünk nejemmel ezzel a különös nyelvvel, amely olyan, mint egy átmeneti kabát. Ugyanis átmenet az angol és a német között. Mert igencsak gyanút keltő, ha a „How are you?” helyett „Hur mor du?”-t hallunk. De nem nehéz észrevenni a rokonságot a willkommen, welcome és a valkommen között, még akkor sem, ha a svéd szó a betűjét két pont díszíti. A svédek jól ki is használják ezt a rokonságot. Szinte természetes volt, hogy angolra váltottak, amikor rájöttek, hogy gondjaink vannak a svéd nyelvvel. Nem is feltételezték rólunk, hogy nekünk az angollal is lehetnek nehézségeink. Persze könnyű nekik, hiszen ők nem Lenin életrajzát tanulgatták az általánosban.
Aztán az élet csak gondoskodott arról, hogy szoros kapcsolatba kerüljek az angol nyelvvel. De túl késő volt már ahhoz, hogy az áhított magasságokat elérjem. Bár ez a szerényebb tudás is elegendő arra, hogy kritikával illessem a hajdan annyira csodált beszédet. És arra is elég, hogy megmosolyogjam a déliek elnyújtott kiejtését, vagy az angolok bumfordinak ható akcentusát. Arra is jó volt ez a pár év, hogy kérlelhetetlenül felismerjem a lengyelek, az oroszok, az indiaiak és más nációk akcentusát. Jót derülök hazai politikusaink angol nyelvű próbálkozásain, és csodálattal adózom bátorságuknak, hogy ilyen kiejtéssel a nyilvánosság elé mernek állni. Ugyanakkor képtelen vagyok megszabadulni a magam hibás akcentusától.
Kálmánt is megpróbáltam megkeresni legutolsó hazalátogatásom alkalmával. Gondoltam, elújságolom neki, hogy ideát most a Májkell Bublé, a Nikkelbekk, Grindéj, meg a Szeliddión a nagymenő. De Kálmán már nem él. Engedelmesen csatlakozott a hazai statisztikához, mely szerint az ötvenes férfiak sorra halnak. Elviszi őket a hajszolt életmód, melybe már bele sem fér a külföldi slágerlisták nyomon követése.