A délutáni fuvar
Miklós gyakran átbosszankodta az egész napját a reggeli ugratások miatt. Az utóbbi időben rendszeressé vált, hogy belesétált a kollégája csapdájába. Ez a Feri valósággal céltáblának használja a többiek előtt, és ő van olyan ostoba, hogy partner az ilyesmihez. Sejthette volna, hogy csőbe húzzák, amikor legutóbb az a gazember megkérdezte, hogy tudja-e, mi a különbség a tűzoltókocsi és a tripper között. Nemleges válaszára Feri röhögve közölte: - Látszik, hogy még nem volt tűzoltókocsid!
De ennél sokkal több volt Feri rovásán. Számtalanszor gúnyolta a nőket, csak úgy, általánosságban, de mindig az volt az érzése, hogy az ő neje a céltábla. Egyes zöldfülű kollégák még azt is hihették, hogy netán még valami köze van a feleségéhez. Pedig csak egyszer látta Pannit, a taxijából integetett ki nekik, mikor ők a rakparton sétáltak. Igaz, akkor jól megnézte, majd kiesett a kocsijából. Az asszony formás fenekén feszült a szűk szoknya, de nemcsak az alakja volt átlagon felüli. Szelíd, kedves arcára Miklós legalább annyira büszke volt. Nagyon bántotta Feri gúnyolódása, de nem akart botrányt csinálni, úgy érezte nevetségessé válna. Feri játszva kibújna előle, ha számon kérné a kijelentéseit. Túlságosan ravasz ő ahhoz, hogy szaván fogják. Ráadásul még az a harsogó beszéde is! Ha megszólalt, szinte betöltötte az egész termet ércesen zengő hangja. Bezzeg neki már kiabálni kellett ha a presszó rekedt kis zenegépén felcsendült egy-egy sláger. De a megpróbáltatásai színhelyét a kis füstös kávézót sem akarta elveszíteni, ez jelentette ugyanis az egyetlen kapcsolatot a kollégákkal. Ha épp a környéken végzett egy fuvarral, soha nem mulasztotta el, hogy beugorjon akárcsak néhány percre. Mindig akadt ott egy-egy taxis kolléga, akivel remekül el lehetett beszélgetni a gőzölgő kávé mellett a világban történtekről. Csak ez a Feri ne lenne! Mert őt bezzeg majdnem mindig ott találta. Ha belépett a helyiségbe, Feri valósággal felélénkült. Tudta, megjött a partner az ingyencirkuszhoz. Sokáig kereste az ellenszenv okát, eredménytelenül. Nem öltözött különbül másoknál, nem hencegett kalandokkal, nem nagyképűsködött, bár igaz nem volt partner a kártyacsatákhoz sem.
Feri zavaros elveket vallott a politikában, de mások sem akartak vitába szállni vele. Melldöngető magyarságát nem kívánta kétségbe vonni senki sem. A társalgás inkább a körül forgott, hogy kinek milyen fuvar jutott. A pilóták magától értetődő természetességgel vallották meg egymásnak a kudarcaikat, vagy a sikereiket. Szerény borravalókról szóló rémtörténeteket a szerelmi sikerekről szóló beszámolók ellensúlyozták. Itt megint Feri vitte el a pálmát. Neki busás borravalók jutottak, vagy ha nem, hát a kollégák meghallgathatták, hogy hogyan mondott oda a fukar utasnak. Nem volt olyan hét, hogy ne akadt volna újabb kalandja. Igaz, ezeket a fantasztikus sikereket már kétkedve fogadta a hallgatóság. De Feri telefonszámokat lobogtatott és önelégülten vigyorogva zaftos részletekkel traktálta a kételkedőket. Legutóbbi hódítása egy csábos külsejű cigánylány volt, aki állítása szerint oly hevesen támadta le a néptelen pestlőrinci utcán, hogy az összes gomb leszakadt a nadrágjáról. Ferit az sem zavarta, hogy külseje nemigen felelt meg a csábítókkal kapcsolatos elvárásoknak. Alacsony, pocakos termetét, ritkuló haját nemigen lehetett sikeres tényezőknek tekinteni. Mégis, nagy magabiztossággal osztogatott tanácsokat még azoknak a kollégáknak is, akik akár egy kártyanaptárt is díszíthettek volna külsejükkel.
Miklósnak azonban több jutott a tanácsoknál. Visszatérő alanya volt Feri ugratásainak, vagy jobb híján olyan viccet hallgathattak a kollégák, amelyben a kárvallott hőst róla mintázta. Ő inkább lenyelte a mérgét, úgy érezte, ha megpróbál szemet hunyni, talán más céltáblát választ magának a kollégája. Néha azonban alig tudta türtőztetni magát, amikor a felcsattanó röhögés a többieket is Feri cinkosává avatta. Reménykedett a csodában, hogy egyszer végre elege lesz a gonoszkodásból, de azt sem bánta volna már, ha másvalakit pécéz ki magának az újabbak közül.
De Feri egyik napról a másikra elmaradt a presszóból. Hamarosan kiderült, hogy felhagyott a taxizással is. Vad találgatás kezdődött, de a rejtélyt nem tudta megoldani senki. Még a telefonszáma is megváltozott, a címére kikocsizó kollégát már egy másik lakó fogadta a zuglói kis kertes házban.
Miklós eleinte hatalmas megkönnyebbülést érzett, de aztán maga sem tudta miért, hiányérzete támadt. Kicsit unalmasabbak lettek a beszélgetések, a viccek is erőltetettnek tűntek mások előadásában. Később azon kapta magát, hogy a presszóban ücsörögve minden ajtónyitásra a zaj irányába fordul. De Feri nem jelentkezett.
Eltelt néhány hónap, beletörődtek a megváltozhatatlanba. Miklós rótta megszokott útjait a fővárosban. Tojás egyformaságú napjait már a régi presszó sem tudta színesebbé tenni. Megkopott, megfakult minden, néha napokig be sem nézett a törzshelyére. Szokásává vált, hogy új helyeken kávézott, fittyet hányva arra, hogy tán negyedórányira sincs a megszokott presszótól.
Amikor a kopott kis kávézó előtt tette ki az utasát, habozás nélkül úgy döntött, hogy itt issza meg a kora délutáni adagját. A füstös helyiségben alig voltak néhányan. Miklós találomra elindult a presszó műmárvány asztalai között az egyik sarok felé, amikor észrevette Ferit. A férfi a kirakatüvegen bámult kifelé, látszólag tudomást sem vett az őt körülvevő világról. Csendesen ingatta magát ültében, miközben keze szórakozottan babrálta a poharát. Miklós közelebb lépett és a férfi vállára tette a kezét. Az érintéstől Feri megrezzent, tétován visszafordította fejét, részeg vonásain megjelent a felismerés vigyora.
- Na mi van kisapám, hogy kerülsz ide?! - mondta halkan, színtelenül.
Miklós elcsodálkozott a változáson. A borostás arc, a püffedt vonások évtizedet adtak Feri valódi korához. Ápolatlan volt, de nemcsak az arca, az egész megjelenése tükrözte azt az állapotot amikor valaki már felad mindent.
- Feri! Mi történt veled?! - Miklós kérdésében több volt a szánalom, mint a kíváncsiság.
- Én, arany apám, meghasonlottam önmagammal.- Itt Feri krákogni kezdett és erőt gyűjtve egy konyakért kiáltott.
Miklós invitálás nélkül Feri mellé telepedett.
- Mi az ördög történt veled, hogy így ott tudtál hagyni mindent?! - fakadt ki.
- Kispofám, te tudod mi a különbség az úttörővasút meg a feleséged melle között?! - Feri böfögött egyet és hátradőlt a kényelmetlen széken. Miklósnak az volt az érzése, hogy kevésbé részeg, mint ahogy tetteti.
- Persze hogy tudom, pont tőled hallottam már száz éve.
- Hogy megy az idő! - álmélkodott Feri.
- Hallottuk, hogy felhagytál az egésszel. Miből élsz?
- Vannak még rendes asszonyok, akiknek öröm, ha eltarthatják élete párjukat!
- Szóval nem is jössz vissza?- Miklós kérdése teljesen felesleges volt, ahogy elnézte volt kollégáját, amint az a frissen érkezett konyakot emelte a szájához.
- Nem tudok! - szakadt ki Feriből hirtelen, teljes őszinteséggel, feledve a megjátszott részegséget.
- De hát miért, az istenért?!
- Megöltem egy gyereket. - mondta ki Feri, tárgyilagosan, indulatok nélkül.
- Ne szórakozz velem! Nem hiszem el! Amikor eltűntél, napokig böngésztük az újságot a kollégákkal, mert azt hittük, hogy valami történt veled az utakon. Valami baleset, vagy ilyesmi! Egy árva szót sem írtak gyermekhalálról!
- Nem ütöttem el senkit! - védekezett Feri. - De akkor is én öltem meg!
Miklós csak rámeredt volt kollégájára. A szemében tükröződő kíváncsiság megoldotta Feri nyelvét.
- Április hetedikén történt, a délutáni fuvarban. Csillaghegyen várakoztam a droszton, amikor megjelent egy fiatal pár, a férfi kezében egy nagy batyuval. Afféle két gyerekember, még egy kicsit meg is mosolyogtam őket, hogy ezek már házasok, pedig tavaly még fogócskáztak a játszótéren. Beültek a kocsiba és a férfi sietség nélkül annyit mondott, hogy a békásmegyeri rendelőbe szeretnének menni. Elindultam a magam megszokott módján, ők meg elkezdték kibontani a csomagot. Ahogy levették a nagykendőt, meghallottam a csecsemő zihálását. Te, öregem az valami elképesztő volt! Az a bébi fuldoklott. A pár meg tehetetlenül nézte. Néha hátrapillantottam, láttam, hogy nem lehet sok ideje hátra. Gyorsabban mentem, de nem kezdtem el dudálni, nem kapcsoltam fel a reflektort, nem kértem rádión segítséget, érted, csak mentem. Nem éreztem magamban elég erőt, hogy megváltoztassam a dolgokat, vagy mit tudom én! Az a pár nem szólt egymáshoz, csak a gyereket nézték. Kísérteties volt. Én meg nem éreztem magam elég erősnek, hogy kézbe vegyem a dolgokat! Érted?! Talán, ha jajveszékelnek, vagy ha a nő sikoltozik! De így?! Úgy éreztem, nincs jogom beleavatkozni az életükbe. De inkább csak gyáva voltam! Nem hajtottam át az ellenkező sávba, hogy mindenkit félrelökve hajtsak mint egy megszállott a rendelőig! Csak annyit tudtam mondani, hogy próbálják masszírozni a csecsemőt. Amikor végre megérkeztünk, a nő berohant a gyerekkel a férfi meg arra kért, hogy várjak egy kicsit, mert az asszony bevitte a táskát a pénzzel. Udvariasan beszélt velem, ahelyett, hogy pofán vágott volna! Aztán ő is bement, de néhány perc múlva már jött is vissza, hogy kifizessen. Akkor mondta, hogy a gyerek meghalt. És képzeld, egész komoly borravalót adott! Ezek után! Azt sem tudom, hogy fiú vagy lány volt az a szerencsétlen csecsemő.
Miklós dermedten hallgatta barátja el-elcsukló vallomását. Átjárta a részvét, magáénak érezte a férfi fájdalmát. Saját tehetetlensége jutott eszébe, azok a pillanatok, amikor ő sem volt elég erős az események irányításához. Pár vigasztaló mondatot készült mondani, de Feri folytatta:
- Másnap visszamentem a környékre. Öregem, a csillaghegyi droszttól ötszáz méterre van egy orvosi rendelő. Mi meg kikocsiztunk Békásra a délutáni forgalomban. Helyismeret, mi?! Bezzeg, ha kocsma kellett volna fiataloknak, biztos tudtam volna mutatni párat a környéken!
Feri túlzott lendülettel öntötte magába a maradék konyakot. Miklós szótlanul ült mellette. Újrafogalmazta magában vigasztaló mondatait, mikor megkocogtatták a kirakatüveget.
- Na megjött a naccsága! Mennem kell öregem. - Nehézkesen feltápászkodott és az ajtó felé indult. Keze már a kilincsen volt, amikor visszafordult.
- Azért a többieknek nem kell tudni, hogy mi találkoztunk.
Miklós üdvözlésre lendítette a kezét, de a mozdulat inkább legyintésre hasonlított. A kirakatüvegen keresztül Feri után nézett. A férfi szótlanul átvette a szatyrokat, és elindult az asszony mellett. Miklós megdöbbenve nézte a termetes nőszemélyt, aki olyan kövér volt, hogy minden lépése küzdelemnek számított. A formátlan húshegy lassan távolodott, oldalán az engedelmesen baktató Ferivel.
Miklós gyakran átbosszankodta az egész napját a reggeli ugratások miatt. Az utóbbi időben rendszeressé vált, hogy belesétált a kollégája csapdájába. Ez a Feri valósággal céltáblának használja a többiek előtt, és ő van olyan ostoba, hogy partner az ilyesmihez. Sejthette volna, hogy csőbe húzzák, amikor legutóbb az a gazember megkérdezte, hogy tudja-e, mi a különbség a tűzoltókocsi és a tripper között. Nemleges válaszára Feri röhögve közölte: - Látszik, hogy még nem volt tűzoltókocsid!
De ennél sokkal több volt Feri rovásán. Számtalanszor gúnyolta a nőket, csak úgy, általánosságban, de mindig az volt az érzése, hogy az ő neje a céltábla. Egyes zöldfülű kollégák még azt is hihették, hogy netán még valami köze van a feleségéhez. Pedig csak egyszer látta Pannit, a taxijából integetett ki nekik, mikor ők a rakparton sétáltak. Igaz, akkor jól megnézte, majd kiesett a kocsijából. Az asszony formás fenekén feszült a szűk szoknya, de nemcsak az alakja volt átlagon felüli. Szelíd, kedves arcára Miklós legalább annyira büszke volt. Nagyon bántotta Feri gúnyolódása, de nem akart botrányt csinálni, úgy érezte nevetségessé válna. Feri játszva kibújna előle, ha számon kérné a kijelentéseit. Túlságosan ravasz ő ahhoz, hogy szaván fogják. Ráadásul még az a harsogó beszéde is! Ha megszólalt, szinte betöltötte az egész termet ércesen zengő hangja. Bezzeg neki már kiabálni kellett ha a presszó rekedt kis zenegépén felcsendült egy-egy sláger. De a megpróbáltatásai színhelyét a kis füstös kávézót sem akarta elveszíteni, ez jelentette ugyanis az egyetlen kapcsolatot a kollégákkal. Ha épp a környéken végzett egy fuvarral, soha nem mulasztotta el, hogy beugorjon akárcsak néhány percre. Mindig akadt ott egy-egy taxis kolléga, akivel remekül el lehetett beszélgetni a gőzölgő kávé mellett a világban történtekről. Csak ez a Feri ne lenne! Mert őt bezzeg majdnem mindig ott találta. Ha belépett a helyiségbe, Feri valósággal felélénkült. Tudta, megjött a partner az ingyencirkuszhoz. Sokáig kereste az ellenszenv okát, eredménytelenül. Nem öltözött különbül másoknál, nem hencegett kalandokkal, nem nagyképűsködött, bár igaz nem volt partner a kártyacsatákhoz sem.
Feri zavaros elveket vallott a politikában, de mások sem akartak vitába szállni vele. Melldöngető magyarságát nem kívánta kétségbe vonni senki sem. A társalgás inkább a körül forgott, hogy kinek milyen fuvar jutott. A pilóták magától értetődő természetességgel vallották meg egymásnak a kudarcaikat, vagy a sikereiket. Szerény borravalókról szóló rémtörténeteket a szerelmi sikerekről szóló beszámolók ellensúlyozták. Itt megint Feri vitte el a pálmát. Neki busás borravalók jutottak, vagy ha nem, hát a kollégák meghallgathatták, hogy hogyan mondott oda a fukar utasnak. Nem volt olyan hét, hogy ne akadt volna újabb kalandja. Igaz, ezeket a fantasztikus sikereket már kétkedve fogadta a hallgatóság. De Feri telefonszámokat lobogtatott és önelégülten vigyorogva zaftos részletekkel traktálta a kételkedőket. Legutóbbi hódítása egy csábos külsejű cigánylány volt, aki állítása szerint oly hevesen támadta le a néptelen pestlőrinci utcán, hogy az összes gomb leszakadt a nadrágjáról. Ferit az sem zavarta, hogy külseje nemigen felelt meg a csábítókkal kapcsolatos elvárásoknak. Alacsony, pocakos termetét, ritkuló haját nemigen lehetett sikeres tényezőknek tekinteni. Mégis, nagy magabiztossággal osztogatott tanácsokat még azoknak a kollégáknak is, akik akár egy kártyanaptárt is díszíthettek volna külsejükkel.
Miklósnak azonban több jutott a tanácsoknál. Visszatérő alanya volt Feri ugratásainak, vagy jobb híján olyan viccet hallgathattak a kollégák, amelyben a kárvallott hőst róla mintázta. Ő inkább lenyelte a mérgét, úgy érezte, ha megpróbál szemet hunyni, talán más céltáblát választ magának a kollégája. Néha azonban alig tudta türtőztetni magát, amikor a felcsattanó röhögés a többieket is Feri cinkosává avatta. Reménykedett a csodában, hogy egyszer végre elege lesz a gonoszkodásból, de azt sem bánta volna már, ha másvalakit pécéz ki magának az újabbak közül.
De Feri egyik napról a másikra elmaradt a presszóból. Hamarosan kiderült, hogy felhagyott a taxizással is. Vad találgatás kezdődött, de a rejtélyt nem tudta megoldani senki. Még a telefonszáma is megváltozott, a címére kikocsizó kollégát már egy másik lakó fogadta a zuglói kis kertes házban.
Miklós eleinte hatalmas megkönnyebbülést érzett, de aztán maga sem tudta miért, hiányérzete támadt. Kicsit unalmasabbak lettek a beszélgetések, a viccek is erőltetettnek tűntek mások előadásában. Később azon kapta magát, hogy a presszóban ücsörögve minden ajtónyitásra a zaj irányába fordul. De Feri nem jelentkezett.
Eltelt néhány hónap, beletörődtek a megváltozhatatlanba. Miklós rótta megszokott útjait a fővárosban. Tojás egyformaságú napjait már a régi presszó sem tudta színesebbé tenni. Megkopott, megfakult minden, néha napokig be sem nézett a törzshelyére. Szokásává vált, hogy új helyeken kávézott, fittyet hányva arra, hogy tán negyedórányira sincs a megszokott presszótól.
Amikor a kopott kis kávézó előtt tette ki az utasát, habozás nélkül úgy döntött, hogy itt issza meg a kora délutáni adagját. A füstös helyiségben alig voltak néhányan. Miklós találomra elindult a presszó műmárvány asztalai között az egyik sarok felé, amikor észrevette Ferit. A férfi a kirakatüvegen bámult kifelé, látszólag tudomást sem vett az őt körülvevő világról. Csendesen ingatta magát ültében, miközben keze szórakozottan babrálta a poharát. Miklós közelebb lépett és a férfi vállára tette a kezét. Az érintéstől Feri megrezzent, tétován visszafordította fejét, részeg vonásain megjelent a felismerés vigyora.
- Na mi van kisapám, hogy kerülsz ide?! - mondta halkan, színtelenül.
Miklós elcsodálkozott a változáson. A borostás arc, a püffedt vonások évtizedet adtak Feri valódi korához. Ápolatlan volt, de nemcsak az arca, az egész megjelenése tükrözte azt az állapotot amikor valaki már felad mindent.
- Feri! Mi történt veled?! - Miklós kérdésében több volt a szánalom, mint a kíváncsiság.
- Én, arany apám, meghasonlottam önmagammal.- Itt Feri krákogni kezdett és erőt gyűjtve egy konyakért kiáltott.
Miklós invitálás nélkül Feri mellé telepedett.
- Mi az ördög történt veled, hogy így ott tudtál hagyni mindent?! - fakadt ki.
- Kispofám, te tudod mi a különbség az úttörővasút meg a feleséged melle között?! - Feri böfögött egyet és hátradőlt a kényelmetlen széken. Miklósnak az volt az érzése, hogy kevésbé részeg, mint ahogy tetteti.
- Persze hogy tudom, pont tőled hallottam már száz éve.
- Hogy megy az idő! - álmélkodott Feri.
- Hallottuk, hogy felhagytál az egésszel. Miből élsz?
- Vannak még rendes asszonyok, akiknek öröm, ha eltarthatják élete párjukat!
- Szóval nem is jössz vissza?- Miklós kérdése teljesen felesleges volt, ahogy elnézte volt kollégáját, amint az a frissen érkezett konyakot emelte a szájához.
- Nem tudok! - szakadt ki Feriből hirtelen, teljes őszinteséggel, feledve a megjátszott részegséget.
- De hát miért, az istenért?!
- Megöltem egy gyereket. - mondta ki Feri, tárgyilagosan, indulatok nélkül.
- Ne szórakozz velem! Nem hiszem el! Amikor eltűntél, napokig böngésztük az újságot a kollégákkal, mert azt hittük, hogy valami történt veled az utakon. Valami baleset, vagy ilyesmi! Egy árva szót sem írtak gyermekhalálról!
- Nem ütöttem el senkit! - védekezett Feri. - De akkor is én öltem meg!
Miklós csak rámeredt volt kollégájára. A szemében tükröződő kíváncsiság megoldotta Feri nyelvét.
- Április hetedikén történt, a délutáni fuvarban. Csillaghegyen várakoztam a droszton, amikor megjelent egy fiatal pár, a férfi kezében egy nagy batyuval. Afféle két gyerekember, még egy kicsit meg is mosolyogtam őket, hogy ezek már házasok, pedig tavaly még fogócskáztak a játszótéren. Beültek a kocsiba és a férfi sietség nélkül annyit mondott, hogy a békásmegyeri rendelőbe szeretnének menni. Elindultam a magam megszokott módján, ők meg elkezdték kibontani a csomagot. Ahogy levették a nagykendőt, meghallottam a csecsemő zihálását. Te, öregem az valami elképesztő volt! Az a bébi fuldoklott. A pár meg tehetetlenül nézte. Néha hátrapillantottam, láttam, hogy nem lehet sok ideje hátra. Gyorsabban mentem, de nem kezdtem el dudálni, nem kapcsoltam fel a reflektort, nem kértem rádión segítséget, érted, csak mentem. Nem éreztem magamban elég erőt, hogy megváltoztassam a dolgokat, vagy mit tudom én! Az a pár nem szólt egymáshoz, csak a gyereket nézték. Kísérteties volt. Én meg nem éreztem magam elég erősnek, hogy kézbe vegyem a dolgokat! Érted?! Talán, ha jajveszékelnek, vagy ha a nő sikoltozik! De így?! Úgy éreztem, nincs jogom beleavatkozni az életükbe. De inkább csak gyáva voltam! Nem hajtottam át az ellenkező sávba, hogy mindenkit félrelökve hajtsak mint egy megszállott a rendelőig! Csak annyit tudtam mondani, hogy próbálják masszírozni a csecsemőt. Amikor végre megérkeztünk, a nő berohant a gyerekkel a férfi meg arra kért, hogy várjak egy kicsit, mert az asszony bevitte a táskát a pénzzel. Udvariasan beszélt velem, ahelyett, hogy pofán vágott volna! Aztán ő is bement, de néhány perc múlva már jött is vissza, hogy kifizessen. Akkor mondta, hogy a gyerek meghalt. És képzeld, egész komoly borravalót adott! Ezek után! Azt sem tudom, hogy fiú vagy lány volt az a szerencsétlen csecsemő.
Miklós dermedten hallgatta barátja el-elcsukló vallomását. Átjárta a részvét, magáénak érezte a férfi fájdalmát. Saját tehetetlensége jutott eszébe, azok a pillanatok, amikor ő sem volt elég erős az események irányításához. Pár vigasztaló mondatot készült mondani, de Feri folytatta:
- Másnap visszamentem a környékre. Öregem, a csillaghegyi droszttól ötszáz méterre van egy orvosi rendelő. Mi meg kikocsiztunk Békásra a délutáni forgalomban. Helyismeret, mi?! Bezzeg, ha kocsma kellett volna fiataloknak, biztos tudtam volna mutatni párat a környéken!
Feri túlzott lendülettel öntötte magába a maradék konyakot. Miklós szótlanul ült mellette. Újrafogalmazta magában vigasztaló mondatait, mikor megkocogtatták a kirakatüveget.
- Na megjött a naccsága! Mennem kell öregem. - Nehézkesen feltápászkodott és az ajtó felé indult. Keze már a kilincsen volt, amikor visszafordult.
- Azért a többieknek nem kell tudni, hogy mi találkoztunk.
Miklós üdvözlésre lendítette a kezét, de a mozdulat inkább legyintésre hasonlított. A kirakatüvegen keresztül Feri után nézett. A férfi szótlanul átvette a szatyrokat, és elindult az asszony mellett. Miklós megdöbbenve nézte a termetes nőszemélyt, aki olyan kövér volt, hogy minden lépése küzdelemnek számított. A formátlan húshegy lassan távolodott, oldalán az engedelmesen baktató Ferivel.