Végjáték
Tegnap közölte velem az orvos, hogy gyógyíthatatlan a betegségem. Három hónapra taksálja, ami még hátra van. Ma itt ülök, egy darab papír előtt és próbálom megfogalmazni, hogy mit érzek. Huszonnégy órám volt arra, hogy megemésszem a hallottakat, valósággal kívülről figyeltem önmagamat, hogy hogyan reagálok a hírre, de az az igazság, hogy nemigen éreztem semmit. Se harag, se kételkedés, se dac, semmi olyan, amit a lélekbúvárok szoktak írni erről az állapotról. Csak az üresség és egy adag félelem. Nem is a haláltól, inkább a szenvedéstől.
Mert a fájdalom már bemutatkozott néhányszor. Mintha csak előkészítené a terepet, felbukkant, meggyötört, aztán továbbállt. De minden egyes alkalommal kicsit tovább tartott ez idegen és ijesztő érzés. Nem mondhatom tehát, hogy teljesen váratlan volt ez a hír tegnap. Amikor jelentkezik ez a kegyetlen, mindent megsemmisítő gyötrelem, olyankor nem is igen bánom, hogy hamarosan vége lesz mindennek.
Mostanában sokat foglalkoztat, hogy hol a fájdalom határa. Pokoli kínok vonják el figyelmem a külvilágról és kényszerítenek arra, hogy csak a szenvedés töltse ki az életem. Görög mondahősök bukkannak fel emlékeimben, kiket az olimposzi istenek örök szenvedésre kárhoztattak. De ha egy kín ugyanolyan hévvel jelentkezik nap mint nap, azt meg lehet szokni. Csak a kiismerhetetlen, egyre erősödő gyötrelemmel nincs mit kezdeni. Prométeusz szenvedésének nem voltak fokozatai. Az ő napi fájdalma nem a halálhoz vezetett, hanem az újabb kínokhoz. De nálam az életem a tét!
Az orvos leültetett a szobájában és elkezdtünk szerepet játszani. Ő a nagy tudású, komor férfiút alakította, aki rossz hírt közöl, megpróbál minden ízében együtt érezni velem, de a rokonszenve véges, hiszen estére színházjegye van egy vígjátékhoz.
Köztudott, hogy az orvosok szívesen merülnek el a humán művészetekben. Sokan zenélnek, vagy festenek, de szerintem a színpadhoz is közük van, mert egy ilyen találkozó nem más, mint szerepjátszás. Nincs és nem is lehet ebben őszinteség. Az elmúlik az első néhány év után, és ha több évtizedes praxissal a háta mögött mondja egy doktor a szörnyű újságot a betegének, akkor abban a viselkedésben már nagy valószínűséggel benne van néhány olyan gesztus, amit valamelyik orvosfigurától lesett el a tévében.
Nekem is jutott szerep. de én nem tudtam eldönteni, hogy mit alakítsak. A flegmát, aki egy vállrándítással veszi tudomásul, hogy nincs tovább, vagy a harciast, aki az asztalra csap, hogy "-Nem adom fel!" Ezért inkább hallgattam. Lehet, hogy elég bután néztem, mert az orvos elbizonytalanodott, hogy valóban felfogtam-e amit mondott. Kicsit csalódott is lehetett, gondolom azt várta, hogy egy újabb színnel gazdagodik az emléktára a halálos betegek viselkedéséről.
Még el sem mondtam senkinek. Kinek is mondanám?! Hívjam fel a volt nejemet és neki újságoljam?! Csak örülne, hogy helyesen döntött, amikor odébbállt.
A kollégáimnak sem szerzem meg azt az örömet, hogy csámcsogjanak rajtam! Már úgy sincs tétje, hogy dolgozzak, a tartalékaimból kihúzom addig, ami még hátra van.
Miért nem érzek semmit?! Nem akarok üvölteni az önsajnálattól és nem szidom öklömet rázva a Jóistent sem. Talán azért, mert olyan keveset kaptam, azt meg nem lesz nehéz itt hagyni. Egyszer láttam egy riportot a tévében Frank Sinatra otthonáról. Az egyik szoba csak vasútmodellekkel volt tele. Azt mondta a műsorvezető, hogy az énekes megszámlálhatatlan órákat töltött játszadozással. A kertjében úszómedence, a ház körül pálmafák. Luxus, hírnév, dicsőség. Neki biztos nagyon nehéz volt itt hagyni mindezt. Én mit sirassak? Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor voltam igazán boldog. Tényleg, volt ilyen egyáltalán?! Talán a gyerekkor, mert akkor olyan egyszerű még a világ. A tudatlanság csodákat művel. Meg a hit, hogy még minden lehetséges.
Gyerekkoromban a moziban volt a legjobb. Az ócska partizánfilmek abban a hitben ringattak, hogy az élet igazságos. Meg azokat a filmeket szerettem nagyon, melyek a múltban játszódtak. Mindig volt egy különös vonzódásom a születésem előtti időkhöz. De a jövőben játszódó dolgok sosem érdekeltek. Talán azért, mert abból ki vagyok rekesztve, ami a halálom után történik. A múlt viszont magában hordozza az én életem ígéretét is.
Néha azért kételkedem az orvos szavában. A minap is kezembe került egy cikk, amelyben olyan betegek nyilatkoztak, akikről már lemondtak az orvosok. Azt lehetett leszűrni a riportból, hogy jórészt csak akaraterő kérdése a gyógyulás. Olyankor én is reménykedem a csodában, amikor órákig nyugtom van. Aztán újra az a pokoli, megsemmisítő fájdalom, mintha egy dögnehéz fémdarab lenne a mellkasomban. Egy-egy ilyen roham után képtelen vagyok tovább bizakodni. Olyankor inkább sürgetném az időt, hogy csak legyen vége már.
Nem tudok vigasztalódni a vallással sem. Hiszek Istenben, de nem hiszek a túlvilágban. Sejtem, hogy valami felsőbb hatalom kellett ahhoz, hogy minden mozgásba lendüljön, de nem tudom elhinni, hogy valaki figyelné, hogy mit csinálunk. Ezt mi, emberek találtuk ki, mert nem tudtunk megbékélni saját értéktelenségünkkel. A túlvilágot emlegeti minden vallásos ember, holott bőven kapnak ízelítőt abból, hogy milyen is a nemlét. A semmi ott volt mindenki életében a születése előtt, de egy álom nélküli alvás is ugyanezt bizonyítja. Mégis vallják, hogy van örökkévalóság. Milyen lehet az? Nem tudok évmilliókban gondolkodni!
Azért néha nagyon belém mar az önsajnálat! Listát készíthetnék azokról a dolgokról, melyekről már biztos, hogy lemaradok. Elképesztően hosszú felsorolás lenne. Az országok, ahová már nem jutok el, az olvasatlan könyvek, filmek és színdarabok, zeneszámok, sportesemények és azok a technikai újdonságok, melyek már nem fogják színesíteni és könnyebbé tenni az életem.
Na és a nők! A csoda, mellyel sohasem tudtam betelni. A számlálatlan kaland sem tudott jóllakatni. De nem a betegségem, hanem az éveim számlájára kell írjam, hogy régóta nincs senkim. Az utóbbi időben már úgysem tudtam felidézni azt a varázst, ami egy fiatalabb kori kalandban szinte természetes volt. Sem azt a belső békét és elégedettséget, ami elfogott egy-egy sikeres hódítás után. A keserű lemondás maradt csupán és a kényszerű beismerés, hogy ezen a területen nem terem több boldogság.
Kicsit félek a rám váró cirkusztól. Sosem szerettem középpontban lenni, márpedig a betegség mindig az emberre irányítja a figyelmet. A kórházban is megfigyelhettem, hogy valójában kétféle páciens létezik. A félénk és szerény beteg, aki zavarban van attól, hogy a sok nagy tudású doktor most reá pazarolja a figyelmét és szaktudását. A másik csoport pedig? Nos, ők vannak többen. Nekik a betegség egy remek lehetőség arra, hogy végre az érdeklődés középpontjába kerüljenek. Ők órákat tudnak mesélni betegségük lefolyásáról, figyelemmel kísérnek minden adatot, zárójelentéseket böngésznek és valósággal kikövetelik a törődést a kórház személyzetétől és a családjuktól. Ők hajlandók meghallgatni a betegtársak panaszait is, abban a reményben, hogy ily módon nagyobb hallgatóság figyeli majd az ő előadásukat.
Én szemérmes alkat vagyok, nekem ez a betegség duplán kellemetlen, sőt megalázó. És ez folytatódik a halálom után is, amikor a hullaházban éretlen medikusok kuncognak majd ijesztő soványságú földi maradványomon. Meztelen testem a gúny céltáblája lesz, vagy jobbik esetben a szánalomé. Nem hiszem, hogy túloznék. A halál felfoghatatlan. Az általa kiváltott félelmek és gátlások palástolását célozza a cinizmus, a megjátszott közöny és a sok rosszízű viccelődés a hullaházban.
Apámra kell gondolnom, akit a ravatalon láthattam újra az utolsó kórházi találkozásunk után. A halál kegyetlen tréfát művelt vele. Hegyes orrával, félig nyitott szájával úgy feküdt ott, mintha egy jajkiáltás fagyott volna ajkaira. Egy szánalmas kis öregember, aki leginkább egy védtelen gyermekre hasonlított, és aki hasztalan vár segítséget a szörnyű végzete ellen.
Milyen színjáték részese voltam az ő betegsége során is. Szegény apám csillogó szemmel dicsekedett az orvosnak, hogy megjött az étvágya, de csak rántott húst enne. Bátortalanul érdeklődött, hogy nem lesz-e ártalmas, ha nap mint nap azonos lesz az étrendje. Az orvos figyelmesen hallgatta apámat. Csak anyám és én tudtuk, hogy nehéz ezrekkel vásároltuk meg ezt az érdeklődést. Barátságosan és kicsit lekezelően nyugtatgatta apámat, hogy a jó étvágy most a legfontosabb. Úgy kezelte, mint egy gyereket, szinte vártam, hogy mikor fog gügyögni neki. De apám hálásan fogadta a kitüntető figyelmet, akkor már ő is azok táborába tartozott, akik életében az egyetlen és legfontosabb esemény, a saját betegségük. Akkor már csak néhány hete volt hátra.
El kéne kerülnöm ezt a kiszolgáltatottságot! Úgy a hátralevő életemben, mint a halálom után. Még jó, hogy megvan a végrendeletem és tudom, hogy nem kerülök majd a föld alá. Sírom se lesz, úgy rendelkeztem, hogy a hamvaimat szórják széjjel. Legalább nem leszek részese annak a színjátéknak, amely minden embert elkap a temetőben. Ha valaki a sírok között mászkál, szinte automatikusan kezdi az elhunytak életkorát számolgatni, mintha valami vetélkedő tartozéka lenne a sok-sok évszám a sírköveken. Hát rajtam ne csodálkozzon senki, hogy még a hatvanat sem tudtam megélni!
Gyerekként milyen más volt az a hatvan év. Egyszer valakiről mondták, hogy nemsokára nyugdíjas lesz. Elszörnyedtem, hogy milyen sokat élt már. Magamban elkezdtem számolni és valószínűtlenül hosszú ideig tartott, míg eljutottam a hatvanas számig. Istenem, mennyi idő ez években-sopánkodtam. Egy örökkévalóság. Ma meg csak néhány fakó emlékkép idézi az elmúlt éveket, sőt állítom, vannak olyan esztendők, melyekről nem őrzök semmilyen emléket.
De nem kéne a véget megvárni! Megszabadulhatnék a szenvedéstől és egyszer végre kézbe vehetném a sorsomat. Be kéne fizetni egy tengeri útra és csak átvetném magam a korláton, amikor nem lát senki. Biztos okoznék egy kis fejfájást a személyzetnek, de kit érdekel. Egy értéktelen élet különös befejezése.
De nem jó! Tudok úszni és csak a szenvedésemet nyújtanám akár órákig, míg végre alámerülnék a kimerültségtől. Van ennél kevésbé fájdalmasabb módja is az elmúlásnak. Csak azt kell megoldanom, hogy nyom nélkül tűnjek el. Ragaszkodom hozzá, hogy ne legyenek földi maradványaim.
Újsághír: Különös eset tartja izgalomban T. község lakóit. A napokban kigyulladt és porrá égett egy tóparti víkendház. A helyszíni szemle során a romok között elszenesedett holttestre bukkantak. A rendőrség a tűzoltóság szakértőinek bevonásával megkezdte a nyomozást. A vizsgálat során kiderült, hogy szándékos gyújtogatás történt. Ekkor érkezett a rendőrség címére az a levél, melyben a víkendház tulajdonosa elismerte, hogy ő adta a megbízást az épület felgyújtására és ő tartózkodott a tűz idején a víkendházban. Halálos betegségére hivatkozva, öngyilkossági szándékkal nagy adag altatót vett be és a megbízatás csak azt a célt szolgálta, hogy holtteste megsemmisüljön.
A rendőrség befejezte az ügyben a nyomozást.
Tegnap közölte velem az orvos, hogy gyógyíthatatlan a betegségem. Három hónapra taksálja, ami még hátra van. Ma itt ülök, egy darab papír előtt és próbálom megfogalmazni, hogy mit érzek. Huszonnégy órám volt arra, hogy megemésszem a hallottakat, valósággal kívülről figyeltem önmagamat, hogy hogyan reagálok a hírre, de az az igazság, hogy nemigen éreztem semmit. Se harag, se kételkedés, se dac, semmi olyan, amit a lélekbúvárok szoktak írni erről az állapotról. Csak az üresség és egy adag félelem. Nem is a haláltól, inkább a szenvedéstől.
Mert a fájdalom már bemutatkozott néhányszor. Mintha csak előkészítené a terepet, felbukkant, meggyötört, aztán továbbállt. De minden egyes alkalommal kicsit tovább tartott ez idegen és ijesztő érzés. Nem mondhatom tehát, hogy teljesen váratlan volt ez a hír tegnap. Amikor jelentkezik ez a kegyetlen, mindent megsemmisítő gyötrelem, olyankor nem is igen bánom, hogy hamarosan vége lesz mindennek.
Mostanában sokat foglalkoztat, hogy hol a fájdalom határa. Pokoli kínok vonják el figyelmem a külvilágról és kényszerítenek arra, hogy csak a szenvedés töltse ki az életem. Görög mondahősök bukkannak fel emlékeimben, kiket az olimposzi istenek örök szenvedésre kárhoztattak. De ha egy kín ugyanolyan hévvel jelentkezik nap mint nap, azt meg lehet szokni. Csak a kiismerhetetlen, egyre erősödő gyötrelemmel nincs mit kezdeni. Prométeusz szenvedésének nem voltak fokozatai. Az ő napi fájdalma nem a halálhoz vezetett, hanem az újabb kínokhoz. De nálam az életem a tét!
Az orvos leültetett a szobájában és elkezdtünk szerepet játszani. Ő a nagy tudású, komor férfiút alakította, aki rossz hírt közöl, megpróbál minden ízében együtt érezni velem, de a rokonszenve véges, hiszen estére színházjegye van egy vígjátékhoz.
Köztudott, hogy az orvosok szívesen merülnek el a humán művészetekben. Sokan zenélnek, vagy festenek, de szerintem a színpadhoz is közük van, mert egy ilyen találkozó nem más, mint szerepjátszás. Nincs és nem is lehet ebben őszinteség. Az elmúlik az első néhány év után, és ha több évtizedes praxissal a háta mögött mondja egy doktor a szörnyű újságot a betegének, akkor abban a viselkedésben már nagy valószínűséggel benne van néhány olyan gesztus, amit valamelyik orvosfigurától lesett el a tévében.
Nekem is jutott szerep. de én nem tudtam eldönteni, hogy mit alakítsak. A flegmát, aki egy vállrándítással veszi tudomásul, hogy nincs tovább, vagy a harciast, aki az asztalra csap, hogy "-Nem adom fel!" Ezért inkább hallgattam. Lehet, hogy elég bután néztem, mert az orvos elbizonytalanodott, hogy valóban felfogtam-e amit mondott. Kicsit csalódott is lehetett, gondolom azt várta, hogy egy újabb színnel gazdagodik az emléktára a halálos betegek viselkedéséről.
Még el sem mondtam senkinek. Kinek is mondanám?! Hívjam fel a volt nejemet és neki újságoljam?! Csak örülne, hogy helyesen döntött, amikor odébbállt.
A kollégáimnak sem szerzem meg azt az örömet, hogy csámcsogjanak rajtam! Már úgy sincs tétje, hogy dolgozzak, a tartalékaimból kihúzom addig, ami még hátra van.
Miért nem érzek semmit?! Nem akarok üvölteni az önsajnálattól és nem szidom öklömet rázva a Jóistent sem. Talán azért, mert olyan keveset kaptam, azt meg nem lesz nehéz itt hagyni. Egyszer láttam egy riportot a tévében Frank Sinatra otthonáról. Az egyik szoba csak vasútmodellekkel volt tele. Azt mondta a műsorvezető, hogy az énekes megszámlálhatatlan órákat töltött játszadozással. A kertjében úszómedence, a ház körül pálmafák. Luxus, hírnév, dicsőség. Neki biztos nagyon nehéz volt itt hagyni mindezt. Én mit sirassak? Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor voltam igazán boldog. Tényleg, volt ilyen egyáltalán?! Talán a gyerekkor, mert akkor olyan egyszerű még a világ. A tudatlanság csodákat művel. Meg a hit, hogy még minden lehetséges.
Gyerekkoromban a moziban volt a legjobb. Az ócska partizánfilmek abban a hitben ringattak, hogy az élet igazságos. Meg azokat a filmeket szerettem nagyon, melyek a múltban játszódtak. Mindig volt egy különös vonzódásom a születésem előtti időkhöz. De a jövőben játszódó dolgok sosem érdekeltek. Talán azért, mert abból ki vagyok rekesztve, ami a halálom után történik. A múlt viszont magában hordozza az én életem ígéretét is.
Néha azért kételkedem az orvos szavában. A minap is kezembe került egy cikk, amelyben olyan betegek nyilatkoztak, akikről már lemondtak az orvosok. Azt lehetett leszűrni a riportból, hogy jórészt csak akaraterő kérdése a gyógyulás. Olyankor én is reménykedem a csodában, amikor órákig nyugtom van. Aztán újra az a pokoli, megsemmisítő fájdalom, mintha egy dögnehéz fémdarab lenne a mellkasomban. Egy-egy ilyen roham után képtelen vagyok tovább bizakodni. Olyankor inkább sürgetném az időt, hogy csak legyen vége már.
Nem tudok vigasztalódni a vallással sem. Hiszek Istenben, de nem hiszek a túlvilágban. Sejtem, hogy valami felsőbb hatalom kellett ahhoz, hogy minden mozgásba lendüljön, de nem tudom elhinni, hogy valaki figyelné, hogy mit csinálunk. Ezt mi, emberek találtuk ki, mert nem tudtunk megbékélni saját értéktelenségünkkel. A túlvilágot emlegeti minden vallásos ember, holott bőven kapnak ízelítőt abból, hogy milyen is a nemlét. A semmi ott volt mindenki életében a születése előtt, de egy álom nélküli alvás is ugyanezt bizonyítja. Mégis vallják, hogy van örökkévalóság. Milyen lehet az? Nem tudok évmilliókban gondolkodni!
Azért néha nagyon belém mar az önsajnálat! Listát készíthetnék azokról a dolgokról, melyekről már biztos, hogy lemaradok. Elképesztően hosszú felsorolás lenne. Az országok, ahová már nem jutok el, az olvasatlan könyvek, filmek és színdarabok, zeneszámok, sportesemények és azok a technikai újdonságok, melyek már nem fogják színesíteni és könnyebbé tenni az életem.
Na és a nők! A csoda, mellyel sohasem tudtam betelni. A számlálatlan kaland sem tudott jóllakatni. De nem a betegségem, hanem az éveim számlájára kell írjam, hogy régóta nincs senkim. Az utóbbi időben már úgysem tudtam felidézni azt a varázst, ami egy fiatalabb kori kalandban szinte természetes volt. Sem azt a belső békét és elégedettséget, ami elfogott egy-egy sikeres hódítás után. A keserű lemondás maradt csupán és a kényszerű beismerés, hogy ezen a területen nem terem több boldogság.
Kicsit félek a rám váró cirkusztól. Sosem szerettem középpontban lenni, márpedig a betegség mindig az emberre irányítja a figyelmet. A kórházban is megfigyelhettem, hogy valójában kétféle páciens létezik. A félénk és szerény beteg, aki zavarban van attól, hogy a sok nagy tudású doktor most reá pazarolja a figyelmét és szaktudását. A másik csoport pedig? Nos, ők vannak többen. Nekik a betegség egy remek lehetőség arra, hogy végre az érdeklődés középpontjába kerüljenek. Ők órákat tudnak mesélni betegségük lefolyásáról, figyelemmel kísérnek minden adatot, zárójelentéseket böngésznek és valósággal kikövetelik a törődést a kórház személyzetétől és a családjuktól. Ők hajlandók meghallgatni a betegtársak panaszait is, abban a reményben, hogy ily módon nagyobb hallgatóság figyeli majd az ő előadásukat.
Én szemérmes alkat vagyok, nekem ez a betegség duplán kellemetlen, sőt megalázó. És ez folytatódik a halálom után is, amikor a hullaházban éretlen medikusok kuncognak majd ijesztő soványságú földi maradványomon. Meztelen testem a gúny céltáblája lesz, vagy jobbik esetben a szánalomé. Nem hiszem, hogy túloznék. A halál felfoghatatlan. Az általa kiváltott félelmek és gátlások palástolását célozza a cinizmus, a megjátszott közöny és a sok rosszízű viccelődés a hullaházban.
Apámra kell gondolnom, akit a ravatalon láthattam újra az utolsó kórházi találkozásunk után. A halál kegyetlen tréfát művelt vele. Hegyes orrával, félig nyitott szájával úgy feküdt ott, mintha egy jajkiáltás fagyott volna ajkaira. Egy szánalmas kis öregember, aki leginkább egy védtelen gyermekre hasonlított, és aki hasztalan vár segítséget a szörnyű végzete ellen.
Milyen színjáték részese voltam az ő betegsége során is. Szegény apám csillogó szemmel dicsekedett az orvosnak, hogy megjött az étvágya, de csak rántott húst enne. Bátortalanul érdeklődött, hogy nem lesz-e ártalmas, ha nap mint nap azonos lesz az étrendje. Az orvos figyelmesen hallgatta apámat. Csak anyám és én tudtuk, hogy nehéz ezrekkel vásároltuk meg ezt az érdeklődést. Barátságosan és kicsit lekezelően nyugtatgatta apámat, hogy a jó étvágy most a legfontosabb. Úgy kezelte, mint egy gyereket, szinte vártam, hogy mikor fog gügyögni neki. De apám hálásan fogadta a kitüntető figyelmet, akkor már ő is azok táborába tartozott, akik életében az egyetlen és legfontosabb esemény, a saját betegségük. Akkor már csak néhány hete volt hátra.
El kéne kerülnöm ezt a kiszolgáltatottságot! Úgy a hátralevő életemben, mint a halálom után. Még jó, hogy megvan a végrendeletem és tudom, hogy nem kerülök majd a föld alá. Sírom se lesz, úgy rendelkeztem, hogy a hamvaimat szórják széjjel. Legalább nem leszek részese annak a színjátéknak, amely minden embert elkap a temetőben. Ha valaki a sírok között mászkál, szinte automatikusan kezdi az elhunytak életkorát számolgatni, mintha valami vetélkedő tartozéka lenne a sok-sok évszám a sírköveken. Hát rajtam ne csodálkozzon senki, hogy még a hatvanat sem tudtam megélni!
Gyerekként milyen más volt az a hatvan év. Egyszer valakiről mondták, hogy nemsokára nyugdíjas lesz. Elszörnyedtem, hogy milyen sokat élt már. Magamban elkezdtem számolni és valószínűtlenül hosszú ideig tartott, míg eljutottam a hatvanas számig. Istenem, mennyi idő ez években-sopánkodtam. Egy örökkévalóság. Ma meg csak néhány fakó emlékkép idézi az elmúlt éveket, sőt állítom, vannak olyan esztendők, melyekről nem őrzök semmilyen emléket.
De nem kéne a véget megvárni! Megszabadulhatnék a szenvedéstől és egyszer végre kézbe vehetném a sorsomat. Be kéne fizetni egy tengeri útra és csak átvetném magam a korláton, amikor nem lát senki. Biztos okoznék egy kis fejfájást a személyzetnek, de kit érdekel. Egy értéktelen élet különös befejezése.
De nem jó! Tudok úszni és csak a szenvedésemet nyújtanám akár órákig, míg végre alámerülnék a kimerültségtől. Van ennél kevésbé fájdalmasabb módja is az elmúlásnak. Csak azt kell megoldanom, hogy nyom nélkül tűnjek el. Ragaszkodom hozzá, hogy ne legyenek földi maradványaim.
Újsághír: Különös eset tartja izgalomban T. község lakóit. A napokban kigyulladt és porrá égett egy tóparti víkendház. A helyszíni szemle során a romok között elszenesedett holttestre bukkantak. A rendőrség a tűzoltóság szakértőinek bevonásával megkezdte a nyomozást. A vizsgálat során kiderült, hogy szándékos gyújtogatás történt. Ekkor érkezett a rendőrség címére az a levél, melyben a víkendház tulajdonosa elismerte, hogy ő adta a megbízást az épület felgyújtására és ő tartózkodott a tűz idején a víkendházban. Halálos betegségére hivatkozva, öngyilkossági szándékkal nagy adag altatót vett be és a megbízatás csak azt a célt szolgálta, hogy holtteste megsemmisüljön.
A rendőrség befejezte az ügyben a nyomozást.