János
A János komoly név kicsit, de amikor a viselőjével tizennégy éves korában először találkoztam, nemcsak én éreztem úgy, hogy nem illik hozzá a Jani, Jankó, vagy pláne a Jancsi megszólítás. A gimnáziumi osztálytársak egy emberként kezdték így szólítani a fekete hajú, sötét szemű, vékony és meglehetősen komoly benyomást keltő fiút.
János enyhén bicegett, az elszenvedett gyermekparalízis következményeként. Fejlődésben visszamaradt alsó lábszára hirdette, hogy nem érkezett meg mindenhová időben a megváltó Sabin csepp.
Mi, a gimnázium újoncai, még nem egymással voltunk elfoglalva, hiszen túl nagy falatnak tűnt az iskolakezdés. A Könyves Kálmán gimnázium épülete hatalmas méreteivel és rideg méltóságával sokkolt bennünket. A műmárvány lépcsősorok és a barátságtalan folyosók inkább holmi bírósági épületre vagy valamiféle minisztériumra emlékeztették a halandót, de semmiképpen nem egy olyan környezetre, ahol a kamaszok jól érezhetnék magukat.
A nagyszámú első osztályosokat a tanulni vágyott második nyelv, valamint a politechnikai elfoglaltság alapján emlegették. Így mi csak egyszerűen olasz, humán, lakatos besorolást kaptunk. Jómagam véletlenül keveredtem az olaszos osztályba. Az egyik barátom íratott be, amíg a családunk Erdélyben nyaralt. Kicsit megijedtem, amikor kiderült, hogy mi lesz a második nyelv. Tudomásom szerint, a családban nem beszélt senki olaszul, Árpád apánkig visszamenőleg. Sebaj, még mindig jobbnak ígérkezett, mint az orosz tagozat!
János választásánál a délies külsőre gyanakodtam, valamiféle itáliai gyökerekre. Azonban János felnevetett, amikor előálltam gyanúmmal. Kiderült, hogy ő is véletlen áldozatként fogja az olaszt tanulni. Sőt, amikor otthon megtudták a választását, az apja egy kézlegyintéssel intézte el a nyelvről a véleményét:
- Olaszul tanulsz?! Hát az is egy nyelv?! Azt mindenki tudja! Figyelj: Leszállok Rómában a vonatról, és azt mondom a hordárnak: - Hello hordero, fogo csomago, vivo hotelo! És ezt fogod te tanulni négy évig?!
János nem csinált nagy gondot a megjegyzésből, tudta, mindezek ellenére a szülei féltő szeretettel próbálják könnyíteni hátránnyal induló életét.
A rideg falak közt elkezdődtek a diákság mindennapjai. Sorra ismerkedtünk a tanárokkal és mi tagadás, elég vegyes benyomást keltettek. Tizenéves fejjel, a hazulról hozott kötelező tiszteletadás beidegződéseivel, akkoriban meg sem mertem fogalmazni magamnak, hogy néhányan mennyire nem állnak a helyzet magaslatán. Csak ma tudom, hogy fájdalmasan sokat vesztettem a mindig agyonhajszolt történelem tanár sebtében ledarált óráin. Az örökös időzavar aztán azt eredményezte, hogy röpdolgozatokkal pótolja az elmaradt feleltetéseket. A teleirt füzetlap osztályzása ilyen jegyekben csúcsosodott ki: 1 - 2 2 - 3. Így aztán négy jegyet is be lehetett írni a naplóba. A fáradt, kialvatlan, kedvetlen tanártól magyarázatra sem igen tellett, maradt a táblára felírt vázlat, amit szorgalmasan másolhattunk a füzetünkbe.
Az idős orosztanár, az elfuserált operaénekes múltjával csatlakozott a tanári karhoz. Nem is nagyon titkolta megvetését a nyelv, a rendszer, a társadalmi helyzete és a diákság iránt. Órái tökéletes unalomban teltek. Néha rábökött valakire és a szerencsétlennek olvasni kellett, akár az óra végéig. Egy ízben, a pad szócska fordítása került terítékre. A választ mindenki tudta, hiszen oroszul is pod - ot mondanak. Ő azonban a másik jelentésre is kíváncsi volt.
- Szkaméjka – vágta ki az osztályelső megdicsőülten.
- Jól van! Hozd ki az ellenőrződet! Adok egy jó jegyet! - mondta és beírt egy négyest.
Levente fuldoklott a méregtől. Eddig a jegyig jelesre állt oroszból.
A fizika tanár álomvilágába nem fért bele a mindennapok monotonsága. Bemutatkozó óráján, félhangos mormolások közepette teleírta az egész táblát vadregényes képletekkel. Néhányan már gyanakodni kezdtünk, hogy nem a tananyaghoz tartozik a többméteres, felismerhetetlen jelekkel zsúfolt ákombákom. Letettük a ceruzát, már csak néhány stréber másolt egyre lemaradva. A szüntelen dünnyögés csak a csöngetés után állt össze egy értelmes mondattá, miszerint a fenti képlet megoldásán vitatkoztak múlt szerdán, a Tudományos Akadémián.
A szórakozott professzor a negyedik év vége felé még a másodikos könyvnél tartott. Azok a fiúk, akik az orvosi egyetemen akartak továbbtanulni és felvételi tárgyuk volt a fizika, magántanár segítségével próbálták behozni a lemaradást.
Szerencsére azért akadtak üdítő kivételek. A matektanár látszólagos keménysége mögött, egy örökösen tréfára kész bohém tréfamester rejtőzött. Amikor egy ízben a diák széles mozdulatokkal törölte a táblát a száraz szivaccsal, méltatlankodva megszólalt a nagy krétaporban:
- Fiam, nem vagyok bibe, hogy beporozzál!
A kémia tanárral is szerencsénk volt. Ő nemcsak azt a csodát vitte véghez, hogy megszerettette velünk a kémiát, hanem az órák utolsó néhány percét arra szánta, hogy elfütyüljön nekünk valamilyen klasszikust. Versengtünk, hogy bekiabálhassuk a helyes választ. A sikeres felkészülés reményében, így nem csoda, hogy a rádió bekapcsolva maradt otthon, ha komolyzenét sugároztak.
Az olasz tanulása hatalmas kérdőjel volt mindnyájunknak. Mi köze lehet egy újpesti proli gyereknek ehhez a klasszikus alapokon nyugvó nyelvnek?!
Idegenkedésünk nem szűnt, amikor megjelent az első órán egy magas, jóvágású, határozott fellépésű férfi és elfoglalta helyét a katedrán. Vártuk a pergő olasz mondatokat, ehelyett azonban elővett egy kötetet és felolvasott belőle egy Kosztolányi novellát: Esti Kornél találkozását külföldiekkel, azt a lehetőséget, amikor a főhős a tanult nyelvet kamatoztatva beszélhet, idegen országban.
Óra végén a tanár becsukta a könyvet, felállt és elhagyta az osztályt, anélkül, hogy egy szót szólt volna olaszul.
Talán ez adta meg a kellő lökést, talán az imádott olasz filmek, vagy a nyelv dallamossága, de tény, hogy nagyon jól haladt az osztály zöme az olasz nyelvvel. Nevetve idézgettük a franciát tanulók találkozását a választott tantárggyal: amikor a tanárnő benyitott a zajongó osztályba, csendre intette a társaságot:
- Silance! - kiáltotta el magát.
Egy túlbuzgó diák sietett a segítségére:
- Tanárnő kérem, nem ide jár!
Amennyire vegyes volt a tanári kar, olyannyira különféle volt az osztály összetétele is. No, nem a nemeket illetően, hiszen fiúgimnázium lévén, csak egy elfajzott vegyes osztály indult kísérletképpen. Nekünk a lányok megmaradtak távolról figyelt csodának, kárpótlásul viszont férfiakat megillető bánásmódot kaptunk a tanáraink részéről. Vadabbak voltak a játékaink is, a tornaórák labdacsatái lázas győzni akarásról tanúskodtak. Az izzadt kamasztestekről már ne is beszéljünk. Ha a tornatanár átvonult az öltözőn, sietősebbre fogta lépteit és szinte futtában analizálta a helyzetet:
- Megkülönböztetünk illatot és szagot. Ez bűz!
Meglepetésemre, az a tény, hogy valaki gimnáziumba jár, nem jelentette feltétlenül, hogy az illető tanulni akar. Sokan elköszöntek tőlünk az első év végén. Ki a lustasága miatt, ki pedig azért, mert hegedű vagy rajz szenvedélyét nem tudta összeegyeztetni az iskolai követelményekkel. A megmaradt húszfőnyi csapat kezdett igazi egységbe kovácsolódni, de azért mindenkinek megvolt az a cimborája, akinek a társaságában szeretett leginkább tartózkodni.
Jánossal a közös nevezőt a film iránti olthatatlan rajongásunk jelentette. Ha tehettük, minden alkalmat megragadtunk egy kis mozizásra. A tévé még nem volt divatban, azokban a munkáskerületekben, ahonnan mi jöttünk. Így tényleg csak a mozi jelenthette a lehetőséget a filmnézésre. Már kezdtünk gyanússá válni a sok együtt mászkálásunkkal. Osztálytársunk, kit csak Kaponyaként emlegetett mindenki a kerekszemű, örökösen csodálkozó arckifejezése miatt, már többször látott bennünket, amint kettesben sétálunk valamelyik mozi felé. Kezdett kínossá válni ez az örökös együttlét, hiszen mások már lányokat kísérgettek. Így aztán szinte soha nem maradt el János részéről a megjegyzés, ha együtt indultunk útnak:
- Csak a Kaponya meg ne lásson!
A mi életünkben, a mozi kárpótolt mindazokért, amiktől megfosztott a valóság. A közös családi vakációk, a környező országokat bebarangoló túrák, a szolid jólét kellékei helyett, maradt a fénylő filmvászon világa, szinte tapintható közelségben. Mi sosem vágyakoztunk arra, hogy a filmsztárok által játszott hősök bőrébe bújhassunk, mert nem a kalandfilmek bűvölete vitt a moziba. Mások életére akartunk rácsodálkozni, minél többet megismerni a különféle korokból, vagy csak felejteni, hogy mennyire szegényes a mi világunk.
És mindenekelőtt, az olasz filmek! Az életteli figurák, a vérbő komédiázások, a meseszép itáliai táj, a nagyon hamar megkedvelt olasz nyelv, az országról szerzett, naponta gyarapodó ismereteink, feltétel nélküli rajongássá növelték csodálatunkat a mi meseországunk iránt. Fellini, Visconti, Dino Risi, De Sica, Comencini, vagy Pietro Germi olyan magasságokat jelentett nekünk, mintha egy képzőművészjelölt Michelangelo társaságában ismerkedne a szobrászattal.
Minden filmet látni akartunk! Abban az időben, a Mokép hetente bemutatott négy - öt új filmet, végül is nem volt lehetetlen megtekinteni a csütörtökönként jelentkező újabb választékot. Természetesen néha többször is.
Kiadtam a jelszót: „Több film, mint nap! ” és valóban, a noteszunkba bejegyzett filmcímeket megszámolva kiderült, hogy győztesként zártuk ezeket az éveket.
Tizenhat évesen már nem jelentett akadályt a korhatáros filmek megtekintése sem. Vagy mi voltunk túlkorosak, vagy a jegyszedők engedékenyek, de tény, hogy sorra pipálhattuk ki a listán, a tizennyolc éven felüli filmeket is.
Ha rendőri ellenőrzés is volt, némiképp nehezedett a bejutás. Ilyenkor különváltunk, nagyobb esélyt remélve. Amíg a rendőr az egyik oldalt fürkészte, mi a másikon iparkodtunk befelé, nem törődve a jegyszedők morgásával, hogy a jegyünk az ellentétes oldalra szól. Jánosnak általában könnyebb dolga volt, sötét haja, markánsabb vonásai megtévesztették sokszor a rend éber őreit is.
Amikor az egyik régóta várt olasz filmre próbáltam besomfordálni, a semmiből előkerült egy rendőr és azonnal megállapodott a tekintete rajtam. A személyi igazolvány következett, mert abban az időben ugye egy lépést sem tehettünk e nélkül az okmány nélkül. A pirospozsgás rendőr úgy érezte, hogy ideje egy kis műsort produkálni a bejutásra várakozóknak.
- Hát maga nem tud számolni?! – dörögte, - Ha leveszi a cipőjit, a lábujjain is megolvashattya, hogy még nem tizennyóc éves, he he he!
Megszégyenülésemet az enyhítette, hogy senki sem nevetett a "tréfán".
Amikor a tagbaszakadt férfi látta, hogy hatástalan a produkciója, bosszúsan visszalökte az igazolványomat, majd elvonult az erkély irányába, újabb áldozatokra vadászni. Amint tiszta lett a levegő, a jegyszedő néni egy fejmozdulattal utat engedett a nézőtérre. Akkor este, nemcsak a film jelentette az élményt, hanem ez a cinkosság is, amellyel kijátszottuk a hatóságot.
Már korlátlan ismerői voltunk a mozinak. Ha vitás kérdés volt az iskolában valamilyen film kapcsán, még más osztályokból is átjöttek, hogy döntsünk az ügyben. Filmklubokat látogattunk, de ott szorongtunk az amatőr filmesek találkozóján is. János megszállottan fotózott, hiszen a kamera vagy bármiféle filmfelvevő, a csillagászati áraival elérhetetlen volt számunkra.
Már a tanároknak is tudomására jutott, hogy két film őrült van az iskolában. Nem is volt kérdéses, hogy a magyar tanár kinek szóljon, amikor az önképzőkör a filmművészetről kívánt hallani.
Nagy buzgalommal láttunk a feladathoz, a gondot inkább az jelentette, hogy hogyan sűrítsük mindössze fél órába azt a tömérdek információt, ami kikívánkozott belőlünk.
Amikor eljött a nagy nap, mindketten kiálltunk a katedrára és a nagyszámú hallgatóságot felváltva tartottuk szóval. Szó került itt vágástechnikáról, kameramozgásokról, a fények, a zene, a hangeffektusok hatásáról, persze mindez filmtörténelembe ágyazva és rengeteg példával megvilágítva.
A beszámolónk végén felcsattant a taps. Mindketten egyszerre fordultunk a tanár felé, hiszen ő fogja értékelni a teljesítményünket. A magas, vékony férfi kísérteties lassúsággal emelkedik fel a székéről:
- Uraim, amit itt hallottunk az nagyon szép, de hogy az úristenben van az, hogy minden példa, amit felhoztak, tizennyolc éven felüli filmből van?!
Néma csend részünkről, tudjuk, hogy a vétség korántsem olyan ártalmatlan, ahogy azt az ezredforduló olvasója manapság gondolná. Ebből még intő is lehet!
F. tanár úr szigorú arca azonban enyhülni látszik, majd így szól Jánoshoz:
- A Bondarcsuk filmekben nincs vágástechnika?! Legközelebb tessék arra hivatkozni!
A szedelőzködő diákság figyelme azonban kárpótol ezért a kis kellemetlen intermezzóért. Felszabadultan magyarázzuk a körénk sereglőknek, hogy milyen kameramozgással növelte a feszültséget legutóbbi filmjében Zavattini.
Ha Jánossal sétálgattam, már jószerivel csak gépállásokról, montázsokról, plánokról és hangeffektusokról volt szó. Igaz, még egy terület tudott maradéktalan lelkesedést kiváltani belőle. Az olasz könnyűzene. Gianni Morandi, Albano, Adriano Celentano, Caterina Caselli, Massimo Ranieri, Eudardo Vianello, meg a többiek, nagyobb becsben voltak előttünk, mint a hazai táncdalfesztiválok hősei. Igaz, mi a San Remo - i fesztivál slágerei kedvéért tekergettük a világvevő rádió gombját.
Aztán megjelent a tévé! Először csak néhány tehetősebb szomszéd rendelkezett a fényezett barna dobozú készülékekkel, de egy - két ilyen masina az utcában már azt jelentette, hogy csoportokba verődött szomszédok álldogáltak a tévétulajdonosok ablakai előtt. A potyázók népes csapata nem viselte mindig alázatosan a kényszerű ácsorgást. Néha be bekiabáltak a magáról megfelejtkezett tulajdonosnak, ha az, az izgalmasabb jelenetek alatt merészelt villanyt gyújtani.
Tizenhat éves koromig kellett várni, amíg a kényszerű utcai ácsorgások meg a kissámlis vendégeskedések után végre megjelent a lakásunkban a tévé. Megbabonázva meredtem a dobozra, egy vígjátékot adtak aznap éppen a fő műsoridőben, Halász Judittal és Rádai Imrével. A szuperkényelemben végignézett darab után a híradó, az elköszönő bemondónő, majd az óra, hogy aztán ez is átadja helyét a sistergő ezüst pontocskák millióinak a képernyőn. Aznap este láttam először életemben, hogy mi történik, ha megszűnik az adás.
Azért a mozi nem került hátrébb a népszerűségi listán! Az ősállapotban leledző tévé, a zsebkendőnyi méretű képernyővel, még nem volt igazi kihívás az idősebb testvér számára.
A közös csavargásokat inkább az ritkította, hogy a középiskola befejeztével különváltak útjaink. János film iránti rajongása viszonzatlan szerelem maradt, a praktikusság, meg az anyagi körülmények inkább a lámpagyár javára szóltak, ahol telefonműszerészként kezdett dolgozni.
1972 - ben, az érettségi után hat évvel készülődhettünk arra, hogy megvalósítsuk nagy álmunkat, egy olaszországi vakációt. Eredetileg hármasban terveztük a túrát, de Miki barátunk útlevélkérelmét elutasította a hatóság. Nyilván attól féltek, hogy a frissen szerzett diplomájával kereket old. Értünk nem volt kár, így mi megkaptuk az úti okmányokat. Miki dühödten vette tudomásul a fiaskót:
- Hát ez marha jó! Eddig csak hátrányom volt a diplomámból! Se útlevél, se állás a vándorcirkusznál! És még mondják, hogy érdemes tanulni!
Miki volt annyira úriember, hogy segítsen a felkészülésben, tudta, hogy nekünk ez az út több mint egy sima nyaralás. Az álmaink színhelyére készülünk!
Nekiindult a vonatunk a nagyvilágnak, tudtuk, az elkövetkező hónapban igen szoros kapcsolatban leszünk ezzel a közlekedési alkalmatossággal, mert a havi bérletünk egész Olaszország bejárására alkalmas.
Velence volt az első jelentősebb itáliai állomás, azzal a képtelen párosítással, hogy amint elhagytuk a pályaudvart, mindjárt ott hömpölygött előttünk a lagúnák vize. Amíg körbecsatangoltuk a várost, János szenvedélyesen fényképezett. Az álomvilág azonban másféle arcot is mutatott nekünk. A málló épületek, a csatornákban kavargó szennyes víz, a gondolások silány minőségű keresztcsíkos pólója, meg a turistáknak szánt kis műanyag gondolák, melyeken tüllruhás baba forgott felhúzható zeneszóra, mind azt sugallták, hogy túl közel mentünk az eszményképünkhöz.
Szinte emészthetetlen volt látni azt a nagy - nagy szabadságot, amellyel élték napjaikat a helybéliek és a turisták. A város legkülönbözőbb pontjain leterített hálózsákok, a szabadon zajló, nyüzsgő kereskedelem, a hömpölygő emberáradat, melynek mozgását nem igyekezett kordában tartani senki, megsejtették velünk, hogy másként is lehet élni.
Velence azzal a meglepetéssel szolgált, hogy bár az utcákat csatornák helyettesítették, mégis száraz lábbal eljuthattunk mindenhová, a lagúnákat átívelő hidacskák segítségével. Ez a felfedezés nagy örömünkre szolgált, mert a velencei gondolások kísértetiesen emlékeztettek a pesti taxisokra. Nemcsak a felesleges kitérők miatt, de úgy tűnt, sokuk lekezelő fölénnyel szemléli a városra rácsodálkozó turistákat. Így aztán inkább a hosszú sétákat választottuk, az eltévedés veszélye nélkül, mert mindenütt, ahol kétségei támadtak az embernek, feliratok siettek a segítségünkre. A feliratok a Szent Márk tér és az állomás irányába mutattak nyilaikkal.
A Szent Márk téren hullámzó tömeg a vendéglői teraszokról áradó muzsika bűvöletében sétálgatott. A cigányzenét és a bécsi valcereket idéző zeneszámok erősítették a hitet bennünk, hogy nem is kerültünk olyan messzire.
Este, a velencei filmfesztiválra való tekintettel, szabadtéri mozival kedveskedtek a téren bámészkodó sokaságnak. A rendezők jól választottak: ezt a nyelvi Bábelt csak egy Chaplin film volt képes áthidalni. A hatalmas, kifeszített vásznon a „Nagyvárosi fények” figurái elevenedtek meg, a zsivajgó sokaság pedig bámész nézősereggé csendesült.
Ha valaki kézbe kap egy hatalmas képeskönyvet, azzal a megkötéssel, hogy tíz perc múlva vissza kell adni, két dolgot tehet. Vagy elmélyed az első oldalakban, vagy igyekszik végiglapozni az egészet. Nos, mi az utóbbit választottuk. Padova, Bologna, Firenze, Siena, Pisa, Roma, Vatikánváros, Nápoly, Pompei, Capri, Palermo, majd Miláno, vagyis mindazok a helyek, melyekről úgy éreztük, vétek volna kihagyni. Ehhez a képeskönyvhöz nem ígérkezett elegendőnek még ez az egy hónap sem, ráadásul János csak két hét szabadságot kapott a munkahelyén. A problémát egy elegáns gesztussal oldotta meg. A második hét végén, Rómában feladott egy képeslapot a főnökének: „Megbetegedtem! Nem tudok vonatra ülni, csak a hónap végén számítsanak rám!”
A képeslapon a ”Pieta” a csodás Michelangelo szobor, gondolom a fiát gyászoló Mária megtört alakjával akart utalni a betegség súlyosságára.
Az élénken gesztikuláló, derűs, laza életfelfogású olasz atyafiak végül is kárpótoltak minket a kezdeti csalódásokért. Fellini megelevenedett figurái töltötték meg az utcákat. A snájdig firenzei rendőr, aki egy japán kamaszlány kedvéért magára hagyta a forgalmas útkereszteződést, a semmiből előkerülő kopott cigarettacsempész, meg az utcai üdítőital árus, aki Jánosnak, a vélt honfitársnak jelezte, hogy már elege van a turistákból. A római kis panzió kehes öregura, aki Mussolini képeket őrzött az íróasztalán, és a testes hordár, aki vércseként csapott csomagjainkra, hogy aztán kilométereken át cipelje, a város legolcsóbb (és legzajosabb) szállodájáig.
Szemünk itta a látnivalókat, a mesés épületeket, múzeumokat, szobrokat, a sajátos látványosságokat. A Trevi kútban halászó kamaszokat, akik egy zsinórra kötött mágnes segítségével dézsmálták a turisták vízbe dobott aprópénzeit, a robogókon száguldozó reverendás papnövendékeket, a szerencsejátékra csalogató suhancokat, na meg az agyonmázolt utcalányokat. Az utca embereit, ami elég tág fogalom, hiszen a jó idő következtében majd mindenki az utcán él. De még az égbolt is meglepetésszámba ment, hiszen nem fordult még velünk elő korábban, hogy hetekig ne lássunk felhőt.
És persze a tenger. A megunhatatlan csoda, az ízelítő a végtelen fogalmából. Esti sétánkon, a puha homokot tapossuk, csillagok kristálytűi döfik át az égbolt fekete vásznát. Megérzünk valamit a kozmikus méretekből, a saját jelentéktelenségünkből. János felsóhajt:
- Ilyenkor érzem, hogy milyen lehetetlen felfogni az időt és a távolságot. Az évmilliók meg a fényévek emberi mértékegységek! Nem alkalmasak arra, hogy az örökkévalóságot, meg a világmindenséget méregessük!
János tehát nem az a típus, akit a realista hétköznapok foglalkoztatnak. Ha választania kell mondjuk egy pár kesztyű és egy könyv között, biztosra vehetjük, hogy az olvasnivalóval fog gyarapodni. Nem csoda, hogy fel sem merült a disszidálás lehetősége. Egyikünk sem érezte úgy, hogy fel kéne vállalni a capuai tábor megpróbáltatásait a későbbi, jobb anyagi körülményért. Meg aztán, annyi szállal tud kötődni egy huszonéves ahhoz a helyhez, ahol felnőtt, a családról nem is beszélve.
Ahogy fogytak a vakáció napjai, úgy fogytunk mi is. A kis valutakeretünkből élelem helyett leginkább mozijegyeket vásároltunk. Majd minden este moziban ültünk, hogy megpróbáljunk behozni valamit abból a hátrányból, amit a hazai cenzúra okozott.
Csonttá soványodva, de nagy megelégedettséggel ültünk fel a hazatérő vonatra. Az egy hónapi távollét után már ízlelgettem magamban a viszontlátás örömét. Végre újra a magyar szó, az ismerős országhatár. Lám, mi nem disszidáltunk, mi hazajöttünk – gondoltam. Tán még valami elismerés –félére is számíthatunk a hazai vámtisztek részéről.
A határon egyenruhások furakodtak a fülkébe. Egy gyomorbajos kinézetű egyenesen felém bökött:
- Kegyed mennyi aranyat hozott?! – harsant a kérdés.
Persze nem maradt el a bőröndjeink átforgatása sem. Amint eltávoztak a vámosok, János az ajtóig siet, hogy meggyőződjék, hallótávolságon kívül vannak-e. Sopánkodva utánuk kiált:
- De elvtársak, maguk nem bánhatnak így a Sevcsenko partizáncsoport komisszárjával!
Na, most már tényleg otthon vagyunk – nyugtáztam a feltúrt holmim rendbe szedése közben.
Jánost később érte a meglepetés, amikor kissé hosszúra nyúlt szabadsága után megint munkába állt. Az íróasztalánál már egy ismeretlen fiatalember terpeszkedett. János zavartan bizonygatta, hogy ez az ő helye. Az ifjú csodálkozva felhördült:
- Bazd meg, te hazajöttél?!
Újra gyakrabban jártunk moziba, hogy némileg kárpótoljuk magunkat a könnyelműen otthagyott lehetőségekért. Három évig szó sem lehetett arról, hogy újra nyugati földre tegyük a lábunkat, hiszen a valutakeret ugye. . .
Ha már nem mehettünk nyugatra, akkor gyerünk keletre! Így a következő évben a Szovjetuniót vettük célba. Miki már nem tanúsított érdeklődést útiterveink iránt, így tehát ismét kettesben szálltunk vonatra.
A Szovjetuniót nem lehetett megközelíteni gyarló turistaként, csak csoportos, szervezett utazás keretében tehette be oda a lábát földi halandó. Mi egy Express társas utat választottunk ki, előre aggódva azon, hogy tele lesz a csoport fanatikus szovjetbarátokkal. Nagy megkönnyebbülésünkre, hamarosan kiderült, hogy a húszfőnyi csoportból igen sokan azért vannak itt, mert nem mehetnek nyugatra. A tizenévesek seregében alig volt néhány idősebb útitárs. Mi még nem nagyon lógtunk ki a sorból, de az az idős asszony mindenképpen, aki egy vetélkedő nyerteseként vehetett részt az utazáson.
Megkezdődött a végtelen zötykölődés, hogy elérjük úti céljainkat, Kievet, Moszkvát és Leningrádot. A hálókocsis fülkék meglehetős kényelmet biztosítottak, de a fiatalok nagyon nehezen viselték a tétlen üldögéléssel múló napokat. A hordozható magnó eleme nagyon hamar kimerült, így a harmadik napon már nem tudtak az LGT számok sem védeni az unalom ellen. A társalgás maradt az egyetlen szórakozás és lassan alaposabban megismertük egymást, mint sokan egy felületes kapcsolatban.
A lányok kíváncsian méregettek bennünket, látszott, nemigen tudják hová tenni személyünket. János magasodó homlokával, vékony fizimiskájával olybá tűnt, mint egy fáradt értelmiségi. Már napok óta faggatták, mikor látszólag megtört.
- Szexológus vagyok! A gimnáziumokat járom, mert sok biológia tanár nem vállalja a szexuális felvilágosítást. Elnőiesedett a pálya, ezek nem mernek kiállni az osztály elé ilyen témákkal. Ilyenkor a minisztérium kiküld engem.
Döbbent csend, a csodálkozástól megmerevült arcokon hitetlenkedés. Ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. De naivnak se higgyen minket bárki!
- Akkor azt mondd meg . . . izé . . .mondja meg, hogy hogyan védekezzen egy tinédzser, aki nem akar tablettát szedni? – bátorkodik neki a kérdésnek egy pufók szőke.
- Nem akarok most humorizálni, hogy a legjobb védekezés a térdek közé szorított Aszpirin tabletta, mert tudom, hogy sok tizenéves teljesen tanácstalan ebben az ügyben.- kezdi János, majd folytatja, mint akit felhúztak.- A fiúkra nem lehet bízni ezt a kérdést, mert nem a felelősségérzet a legjellemzőbb rájuk, főleg az ilyen helyzetekben.
János itt hosszas fejtegetésekbe kezd pesszáriumokról és Timidon zselékről, olyan szakmai felkészültséggel, amit utoljára a gépállások kapcsán hallottam tőle. Az elképedt hallgatóság újabb kérdésekkel ostromolja, most éppen a lázméréssel ellenőrizhető peteérés rejtélyeit taglalja, de még érintőlegesen szóba kerül a terhesség megszakítás veszélye is. Kicsit magam is gyarapodom ezen a spontán felvilágosító órán, csak szemmel intek Jánosnak, hogy még ne fedje fel az igazságot. Nem ártunk vele ezeknek a gyerekeknek, ha megvilágít nekik pár homályos kérdést a témában.
János tehát Dr. Veres Pál babérjaira törekszik, aki, mint tudjuk, a „Magyar Ifjúság” hasábjain próbálta megválaszolni a kíváncsiskodók leveleit. A nagynevű előd olyan népszerűséget vívott ki magának frappáns és szellemes válaszaival, hogy sokan miatta vásárolták ezt a hetilapot. De Jánosnak sincs oka szégyenkezésre. Amikor végre bevallja az igazságot, a lányok már bizalmasukként kezelik. Ki tudja, talán tényleg elvégezte az orvosi egyetemet?! Ha másutt nem, hát levelezőn. Végül is, a szaktudás számít. Márpedig János meg tudja mondani, hogy milyen kapcsolat van a kromoszómák száma és az utód neme között.
Persze azért nem illett megfeledkeznünk róla, hogy a nagy Szovjetunióban vagyunk, illetve még csak a vonat haladt ott a szélesebb nyomtávon.
Mi azzal hízelegtünk magunknak, hogy alapos ismerői vagyunk ennek az országnak. Ha másért nem, hát azért, mert a Magyarországon bemutatott szovjet filmeket mi kötelességtudóan megnéztük. Tudtuk, hogy a szovjet ember hős, bátor, nyíltszívű, és nem utolsó sorban, a legjobb katona. A legigazságosabb társadalmi rendszerben, általános jólétben és boldogságban élnek a szovjet emberek, és ha akad is nehézség, az csak olyan mértékű, amely másfél óra múlva, tehát a film vége felé megoldódik. Tudtuk, hogy Moszkva sohasem akart háborút, de aztán úgy megverték a fasisztákat, hogy még ma is ez a témája az összes orosz filmnek. A szovjet filmgyártás olyan kakukkos órához hasonlít, amelyben a madárhang helyett azt hallhatjuk, hogy ki győzött a második világháborúban.
Ezek után újdonságnak tűnt, hogy nem engedtek fényképezni, még ártalmatlan tájakat sem, hogy sok rosszkedvű és rosszul öltözött embert láttunk, hogy a díszes egyenruhájú katonatiszt felhúzható borotvával smirglizte az arcát a folyosón, és hogy a vonatnak parancsnoka van. Nekünk az tűnt volna logikusnak, hogy a mozdonyvezető a korlátlan ura a szerelvénynek, de mint kiderült, ezt a posztot egy vékonydongájú, mindig komoly férfi viselte, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, szinte mindenütt.
A csoport idegenvezetője, egy nyurga, kissé szórakozott fiatalember, megszeppenve lép a fülkénkbe és közli, hogy a vonat parancsnoka látni szeretne. Az arcára kiült riadalom elárulja, hogy nem mindennapi esetről van szó. El nem tudom képzelni, hogy milyen vétségért kell előállítani engem.
A hivatali szoba kinézetű vasúti fülkében a civil ruhás főnök idegesen játszik a ceruzájával. Amikor kiderül, hogy kapcsolatunkhoz tolmács kell, bánatosan helyet mutat az idegenvezetőnek. Rögtön a tárgyra tér, a tolmács engedelmesen fordít:
- Azt szeretné tudni, mennyit kérsz a farmerdzsekidért?
Az Olaszországban vásárolt, hőn imádott Levis dzseki van rajtam, gondolkodás nélkül közlöm, hogy nem eladó.
A tolmács újra fordít:
- Azt mondja, olyan összeget kínál, hogy két kistévét vehetsz rajta, meg egy porszívót.
Nem érzek érzelmi kötődést a Junoszt televízió meg a Rakéta porszívó iránt, míg ezt nem mondhatom el a ruhadarabomról, így tehát változatlanul nemet bólintok.
A férfi most áthajol az íróasztalán, tekintetét az enyémbe fúrja:
-Te mondd ki az összeget!
Segélykérően körülnézek. Ez tényleg nem érti, hogy nem eladó?! Fellépésében van valami fenyegető, igaz, az ilyen magatartást a szovjet filmekben eddig a német tisztektől láttam. Sietek közölni, hogy fontolóra veszem az ajánlatát, de még nem aktuális. Legalább hadd hordjam a neves ruhadarabot, még akkor is, ha rászánnám magam az eladásra.
Végre befut a szerelvényünk a kijevi pályaudvarra és ez nemcsak azt jelenti, hogy pár napra elfelejthetjük a vonatot, de azt is, hogy a leszállás zűrzavaros perceiben sikerül elkerülnöm a találkozást a farmerruházat szerelmesével.
Felszabadultan járjuk a várost, persze csoportosan, mert mintha attól félnének, hogy kereket oldunk. János már fényképezhet, és elismerően állapítjuk meg, hogy milyen tágas területeket hagytak érintetlenül a városépítők, így a hatalmas parkok kárpótolnak a kopott, szocreál stílusú házakért. Jellemző módon, senki sem sietett közölni velünk, hogy fővárosban járunk. A megbonthatatlan egység hivatott kárpótolni Ukrajnát az elveszett önállóságért.
Újabb vonatozás, végtelennek tűnő zötykölődés után Moszkva. Alaposan benne járunk az éjszakában, mindenki olyan fáradt, hogy mihamarabb szeretne ágyba kerülni. Ám a szobák elosztása megoldhatatlan feladatot jelent az idegenvezetőnek. Nem csoda, nemrég derült ki, hogy ez az első útja. Tanácstalanul vakaródzik a névsorra meredve. János megszánja:
- Megengeded?! Kezdjük a hölgyekkel! Irma néni egyágyast kér, nem probléma, abból a szobából ajtó nyílik a másikba, áttesszük a heverőt a következőbe, ha az Editék vállalják, hogy hárman legyenek.
A barátnők örömmel kapnak az alkalmon, hogy együtt maradva, módjuk nyílik majd egy kis hálószobai bolondozásra is. János karmesteri mozdulatokkal folytatja:
- A fiatal pár természetesen külön szobát kap, a négyágyasba pedig az a kis társaság kerüljön, akik a vonaton is elválaszthatatlanok voltak. A másik egyágyas legyen Kálmáné!
Mindenki beleegyezően bólogat. Kálmán horkolása komoly ajánlólevél az egyedüllétre. János még végigszalad a listán, egyértelmű, hogy mindenki elégedett az elhelyezéssel. Péter, az idegenvezető csodálkozva faggatja Jánost:
-Te melyik utazási irodánál dolgozol?
- Én?? Á, csak amikor a minisztérium vidékre küld az elvtársakkal, én szoktam intézni a szobaelosztást.
Harsány nevetéssel díjazzuk János újabb poénját. Péter barátságosan vállon veregeti:
- Az ég szerelmére, nehogy elkeveredj valahol, amikor Leningrádba érkezünk!
Amíg a szobaszámunkat keressük, végtelen hosszúságúnak tűnő folyosókon menetelünk. Egy-két oldalszárnyat hatalmas függönyök választanak el a főcsapástól. Találomra az egyik mögé kukucskálok. Emberek tucatjai alszanak a folyosó két oldalán sorjázó vaságyakon. Hát igen, a főváros krónikus szállodahiánya. A látottak után fejedelminek tűnik a mi kis kétágyasunk.
A meglepetéseknek még nincs vége! Magányos íróasztal sokkol a folyosó végén. Annyira idegen ebben a közegben, hogy nem is értem a funkcióját. Másnap derül fény a rejtélyre. A „Dezsurnaja” vagyis az emelet felügyelője posztol ezeken az őrhelyeken. A folyosón végigfutó vörös szőnyeg itt ér véget, azt a látszatot keltve, mintha valamiféle hatalmasság foglalna helyet az asztal mögött.
János eljátszadozik a gondolattal, hogy mennyi íróasztal lehet ebben az országban. Kezdjük észrevenni, hogy milyen nagy becsben vannak a hivatali tisztségek.
- A dolog nem új keletű, hiszen a múlt század óta különleges szerepe van a hivataloknak. – elmélkedik János, a reggelinél. – A cári Oroszországban katonai rendfokozatot viseltek a közhivatalokban dolgozók, gondoljunk itt Gogol figuráira, rögtön érhetővé válik, hogy micsoda rettegés lett a következménye annak, amikor a csinovnyik a felettesére tüsszentett.
János éppen Pavel Ivanovics Csicsikovnál és Akaij Akakijevics Basmacskinnál tart, mikor az eddig a szomszéd asztalnál ülő idegenvezetőnk úgy dönt, hogy csatlakozik az asztaltársaságunkhoz. Nem jön neki rosszul ez a spontán anyaggyűjtés, lesz mivel ámulatba ejteni a következő csoportot.
Amíg Olaszország azzal a meglepetéssel várt, hogy az utca emberei igen hasonlítottak a filmbeli figurákra, itt épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Kopott, rosszul öltözött járókelők között sétálunk, üres boltok látványa fogad, néhány üzlet előtt hosszú sor kígyózik. Részeg férfi botladozik előttünk, zakója zsebe még üresen is őrzi a vodkásüveg alakját. Tadzsik népviseletbe öltözött férfiak veszekedő csoportját hagyjuk magunk mögött, majd a közlekedési lámpa előtti várakozás közben cigánycsalád ostromol bennünket néhány kopejkáért.
A buszon ízelítőt kapunk a szocialista öntudatból. A járműre szállók kötelességtudóan felmutatják bérleteiket a többi utasnak. Akinek jegyre van szüksége, beszerezheti a busz végében található automatánál. A mosógép nagyságú alkotmány tetejét műanyag borítja, így mindenki által figyelemmel kísérhető, hogy utastársunk milyen pénznemet dobott a széles gumihengerre. Egy csavarintás és máris téphetjük le a jegyet a tekercsről, de az adagolást nem szabályozza semmi, így nagyon nehéz megállni, hogy ne gyűjtsük be az egész heti szükségletet.
Aztán a Vörös Tér, az elmaradhatatlan embertömeggel, amely a Lenin mauzóleum felé kígyózik. A tér nagysága csalódás, mert a mozifilmekben és a híradókban olyan hatalmasnak tűnt. A hagymakupolás templom után célba vesszük a GUM áruházat, mely a Kreml-lel néz farkasszemet. Az átriumos belső tér kis boltokkal zsúfolt, de nagyon sok polc üresen tátong. Bezzeg a jelvényosztály! Elképesztő mennyiségű és formájú jelvények halmaza, melyekben az a közös, hogy a leendő viselője a Szovjetuniót fogja dicsőíteni. Lenin – fejek, zászlók, jelszavak, kongresszusi emblémák és számtalan más megjelenési forma hirdeti az ország nagyszerűségét. Nem is csoda, hogy lépten-nyomon olyan polgárokba ütközünk, akiknek kabáthajtókáján számtalanul díszelegnek ezek a fém mütyürök.
Van időnk a múzeumlátogatásokra, mert nem kell időt fecsérelni az üzletekre.
Leningrádban folytatódik a barangolás a képtárakban, cári nyaralókban, múzeumokban és templomokban. A város is sokat őriz a múlt századi építészeti remekekből. Mintha az emberek is jobban öltöznének. itt lép hozzánk egy trapéznadrágos, bársonyzakós ifjú és megszólít:
- Atyec! Mennyiért adod a dzsekidet?
Én megint csak a fejemet rázom, annak ellenére, hogy megszólításában kedvesen apának titulált. Igen, az orosz guligánnal van dolgunk, mert ott sem ismeretlen ez a fogalom. Már nem szokatlan, hogy lépten-nyomon vásárolni akarnak tőlünk. Az elképesztő áruhiány enyhítésére még a használt holmi is kiválóan megfelel.
Persze azért még innen sem jött haza mindenki üres kézzel. A göndör hajú útitársnőnk azon fáradozik, hogy a vásárolt porszívót feltüntesse a vámáru nyilatkozatán, melyet felületesen húzott át a vámos, amikor elhagytuk az országot. Ha sikerül beírnia a kivitt értékek rovatába a kint vásárolt terméket, akkor azt fogja állítani, hogy ő a porszívóval indult útnak.
Persze a határon a kutya sem törődik velünk. János méltatlankodva néz a fülkénkbe épp csak bepillantó vámosok után, majd oldalba bök:
- Látod?! Mi meg ilyenkor nem hozunk aranyat!
Itthon aztán az élménybeszámoló, meg a cinkos összenézések, ha a szovjet filmekben a főhős a terített asztalnál ül, jól öltözötten.
De ritkulnak a mozizásaink. János megismerkedik Ilikével és a halk szavú, kedves lány hamarosan állandó társa lesz. Én is a sötét verem körül bóklászom, így nem sok időnk jut egymásra. János házasodik, beugranak egy lakásvásárlásba, kocsijuk van, elégedetten állapítom meg, hogy rendben mennek a dolgai.
Múlnak az évek, János életét az állandóság jellemzi, legalábbis ezt állapítom meg egyre ritkuló találkozásainkon. Külföldön töltött éveim során az egyre rövidülő levelek, később már csak az ünnepekre szánt képeslapok.
Hét év után találkozunk ismét. János szelíd, halk szavú, sorsával megbékélt férfi benyomását kelti. Pedig hamar kiderül, hogy körülményei sokat romlottak az utóbbi években. Állását ott kellett hagynia gyengülő egészsége miatt. Ritkuló ezüstös hajával olyan, mint egy jóságos professzor, aki sosem vetemedne arra, hogy megbuktassa diákjait. A neki adományozott doktori cím nem tűnik irreálisnak ebben a közegben, ahol a falakat borító polcok hajladoznak a könyvek súlya alatt. Szomorúan látom, hogy míg mások vagyonokat harácsoltak össze a rendszerváltás zavaros időszakában, addig Jánoséknak komoly erőfeszítésébe kerül még a korábban megszerzett javak megtartása is. Lázadozás nélkül veszi tudomásul a jelenlegi helyzetét, mintha úgy érezné, nem illeti több az életből. Rengeteg beszélni valónk lenne, mégis, előbb moziba invitálom. Azonnal igent mond, de óvatosan hozzáteszi:
- Csak a Kaponya meg ne lásson!
A János komoly név kicsit, de amikor a viselőjével tizennégy éves korában először találkoztam, nemcsak én éreztem úgy, hogy nem illik hozzá a Jani, Jankó, vagy pláne a Jancsi megszólítás. A gimnáziumi osztálytársak egy emberként kezdték így szólítani a fekete hajú, sötét szemű, vékony és meglehetősen komoly benyomást keltő fiút.
János enyhén bicegett, az elszenvedett gyermekparalízis következményeként. Fejlődésben visszamaradt alsó lábszára hirdette, hogy nem érkezett meg mindenhová időben a megváltó Sabin csepp.
Mi, a gimnázium újoncai, még nem egymással voltunk elfoglalva, hiszen túl nagy falatnak tűnt az iskolakezdés. A Könyves Kálmán gimnázium épülete hatalmas méreteivel és rideg méltóságával sokkolt bennünket. A műmárvány lépcsősorok és a barátságtalan folyosók inkább holmi bírósági épületre vagy valamiféle minisztériumra emlékeztették a halandót, de semmiképpen nem egy olyan környezetre, ahol a kamaszok jól érezhetnék magukat.
A nagyszámú első osztályosokat a tanulni vágyott második nyelv, valamint a politechnikai elfoglaltság alapján emlegették. Így mi csak egyszerűen olasz, humán, lakatos besorolást kaptunk. Jómagam véletlenül keveredtem az olaszos osztályba. Az egyik barátom íratott be, amíg a családunk Erdélyben nyaralt. Kicsit megijedtem, amikor kiderült, hogy mi lesz a második nyelv. Tudomásom szerint, a családban nem beszélt senki olaszul, Árpád apánkig visszamenőleg. Sebaj, még mindig jobbnak ígérkezett, mint az orosz tagozat!
János választásánál a délies külsőre gyanakodtam, valamiféle itáliai gyökerekre. Azonban János felnevetett, amikor előálltam gyanúmmal. Kiderült, hogy ő is véletlen áldozatként fogja az olaszt tanulni. Sőt, amikor otthon megtudták a választását, az apja egy kézlegyintéssel intézte el a nyelvről a véleményét:
- Olaszul tanulsz?! Hát az is egy nyelv?! Azt mindenki tudja! Figyelj: Leszállok Rómában a vonatról, és azt mondom a hordárnak: - Hello hordero, fogo csomago, vivo hotelo! És ezt fogod te tanulni négy évig?!
János nem csinált nagy gondot a megjegyzésből, tudta, mindezek ellenére a szülei féltő szeretettel próbálják könnyíteni hátránnyal induló életét.
A rideg falak közt elkezdődtek a diákság mindennapjai. Sorra ismerkedtünk a tanárokkal és mi tagadás, elég vegyes benyomást keltettek. Tizenéves fejjel, a hazulról hozott kötelező tiszteletadás beidegződéseivel, akkoriban meg sem mertem fogalmazni magamnak, hogy néhányan mennyire nem állnak a helyzet magaslatán. Csak ma tudom, hogy fájdalmasan sokat vesztettem a mindig agyonhajszolt történelem tanár sebtében ledarált óráin. Az örökös időzavar aztán azt eredményezte, hogy röpdolgozatokkal pótolja az elmaradt feleltetéseket. A teleirt füzetlap osztályzása ilyen jegyekben csúcsosodott ki: 1 - 2 2 - 3. Így aztán négy jegyet is be lehetett írni a naplóba. A fáradt, kialvatlan, kedvetlen tanártól magyarázatra sem igen tellett, maradt a táblára felírt vázlat, amit szorgalmasan másolhattunk a füzetünkbe.
Az idős orosztanár, az elfuserált operaénekes múltjával csatlakozott a tanári karhoz. Nem is nagyon titkolta megvetését a nyelv, a rendszer, a társadalmi helyzete és a diákság iránt. Órái tökéletes unalomban teltek. Néha rábökött valakire és a szerencsétlennek olvasni kellett, akár az óra végéig. Egy ízben, a pad szócska fordítása került terítékre. A választ mindenki tudta, hiszen oroszul is pod - ot mondanak. Ő azonban a másik jelentésre is kíváncsi volt.
- Szkaméjka – vágta ki az osztályelső megdicsőülten.
- Jól van! Hozd ki az ellenőrződet! Adok egy jó jegyet! - mondta és beírt egy négyest.
Levente fuldoklott a méregtől. Eddig a jegyig jelesre állt oroszból.
A fizika tanár álomvilágába nem fért bele a mindennapok monotonsága. Bemutatkozó óráján, félhangos mormolások közepette teleírta az egész táblát vadregényes képletekkel. Néhányan már gyanakodni kezdtünk, hogy nem a tananyaghoz tartozik a többméteres, felismerhetetlen jelekkel zsúfolt ákombákom. Letettük a ceruzát, már csak néhány stréber másolt egyre lemaradva. A szüntelen dünnyögés csak a csöngetés után állt össze egy értelmes mondattá, miszerint a fenti képlet megoldásán vitatkoztak múlt szerdán, a Tudományos Akadémián.
A szórakozott professzor a negyedik év vége felé még a másodikos könyvnél tartott. Azok a fiúk, akik az orvosi egyetemen akartak továbbtanulni és felvételi tárgyuk volt a fizika, magántanár segítségével próbálták behozni a lemaradást.
Szerencsére azért akadtak üdítő kivételek. A matektanár látszólagos keménysége mögött, egy örökösen tréfára kész bohém tréfamester rejtőzött. Amikor egy ízben a diák széles mozdulatokkal törölte a táblát a száraz szivaccsal, méltatlankodva megszólalt a nagy krétaporban:
- Fiam, nem vagyok bibe, hogy beporozzál!
A kémia tanárral is szerencsénk volt. Ő nemcsak azt a csodát vitte véghez, hogy megszerettette velünk a kémiát, hanem az órák utolsó néhány percét arra szánta, hogy elfütyüljön nekünk valamilyen klasszikust. Versengtünk, hogy bekiabálhassuk a helyes választ. A sikeres felkészülés reményében, így nem csoda, hogy a rádió bekapcsolva maradt otthon, ha komolyzenét sugároztak.
Az olasz tanulása hatalmas kérdőjel volt mindnyájunknak. Mi köze lehet egy újpesti proli gyereknek ehhez a klasszikus alapokon nyugvó nyelvnek?!
Idegenkedésünk nem szűnt, amikor megjelent az első órán egy magas, jóvágású, határozott fellépésű férfi és elfoglalta helyét a katedrán. Vártuk a pergő olasz mondatokat, ehelyett azonban elővett egy kötetet és felolvasott belőle egy Kosztolányi novellát: Esti Kornél találkozását külföldiekkel, azt a lehetőséget, amikor a főhős a tanult nyelvet kamatoztatva beszélhet, idegen országban.
Óra végén a tanár becsukta a könyvet, felállt és elhagyta az osztályt, anélkül, hogy egy szót szólt volna olaszul.
Talán ez adta meg a kellő lökést, talán az imádott olasz filmek, vagy a nyelv dallamossága, de tény, hogy nagyon jól haladt az osztály zöme az olasz nyelvvel. Nevetve idézgettük a franciát tanulók találkozását a választott tantárggyal: amikor a tanárnő benyitott a zajongó osztályba, csendre intette a társaságot:
- Silance! - kiáltotta el magát.
Egy túlbuzgó diák sietett a segítségére:
- Tanárnő kérem, nem ide jár!
Amennyire vegyes volt a tanári kar, olyannyira különféle volt az osztály összetétele is. No, nem a nemeket illetően, hiszen fiúgimnázium lévén, csak egy elfajzott vegyes osztály indult kísérletképpen. Nekünk a lányok megmaradtak távolról figyelt csodának, kárpótlásul viszont férfiakat megillető bánásmódot kaptunk a tanáraink részéről. Vadabbak voltak a játékaink is, a tornaórák labdacsatái lázas győzni akarásról tanúskodtak. Az izzadt kamasztestekről már ne is beszéljünk. Ha a tornatanár átvonult az öltözőn, sietősebbre fogta lépteit és szinte futtában analizálta a helyzetet:
- Megkülönböztetünk illatot és szagot. Ez bűz!
Meglepetésemre, az a tény, hogy valaki gimnáziumba jár, nem jelentette feltétlenül, hogy az illető tanulni akar. Sokan elköszöntek tőlünk az első év végén. Ki a lustasága miatt, ki pedig azért, mert hegedű vagy rajz szenvedélyét nem tudta összeegyeztetni az iskolai követelményekkel. A megmaradt húszfőnyi csapat kezdett igazi egységbe kovácsolódni, de azért mindenkinek megvolt az a cimborája, akinek a társaságában szeretett leginkább tartózkodni.
Jánossal a közös nevezőt a film iránti olthatatlan rajongásunk jelentette. Ha tehettük, minden alkalmat megragadtunk egy kis mozizásra. A tévé még nem volt divatban, azokban a munkáskerületekben, ahonnan mi jöttünk. Így tényleg csak a mozi jelenthette a lehetőséget a filmnézésre. Már kezdtünk gyanússá válni a sok együtt mászkálásunkkal. Osztálytársunk, kit csak Kaponyaként emlegetett mindenki a kerekszemű, örökösen csodálkozó arckifejezése miatt, már többször látott bennünket, amint kettesben sétálunk valamelyik mozi felé. Kezdett kínossá válni ez az örökös együttlét, hiszen mások már lányokat kísérgettek. Így aztán szinte soha nem maradt el János részéről a megjegyzés, ha együtt indultunk útnak:
- Csak a Kaponya meg ne lásson!
A mi életünkben, a mozi kárpótolt mindazokért, amiktől megfosztott a valóság. A közös családi vakációk, a környező országokat bebarangoló túrák, a szolid jólét kellékei helyett, maradt a fénylő filmvászon világa, szinte tapintható közelségben. Mi sosem vágyakoztunk arra, hogy a filmsztárok által játszott hősök bőrébe bújhassunk, mert nem a kalandfilmek bűvölete vitt a moziba. Mások életére akartunk rácsodálkozni, minél többet megismerni a különféle korokból, vagy csak felejteni, hogy mennyire szegényes a mi világunk.
És mindenekelőtt, az olasz filmek! Az életteli figurák, a vérbő komédiázások, a meseszép itáliai táj, a nagyon hamar megkedvelt olasz nyelv, az országról szerzett, naponta gyarapodó ismereteink, feltétel nélküli rajongássá növelték csodálatunkat a mi meseországunk iránt. Fellini, Visconti, Dino Risi, De Sica, Comencini, vagy Pietro Germi olyan magasságokat jelentett nekünk, mintha egy képzőművészjelölt Michelangelo társaságában ismerkedne a szobrászattal.
Minden filmet látni akartunk! Abban az időben, a Mokép hetente bemutatott négy - öt új filmet, végül is nem volt lehetetlen megtekinteni a csütörtökönként jelentkező újabb választékot. Természetesen néha többször is.
Kiadtam a jelszót: „Több film, mint nap! ” és valóban, a noteszunkba bejegyzett filmcímeket megszámolva kiderült, hogy győztesként zártuk ezeket az éveket.
Tizenhat évesen már nem jelentett akadályt a korhatáros filmek megtekintése sem. Vagy mi voltunk túlkorosak, vagy a jegyszedők engedékenyek, de tény, hogy sorra pipálhattuk ki a listán, a tizennyolc éven felüli filmeket is.
Ha rendőri ellenőrzés is volt, némiképp nehezedett a bejutás. Ilyenkor különváltunk, nagyobb esélyt remélve. Amíg a rendőr az egyik oldalt fürkészte, mi a másikon iparkodtunk befelé, nem törődve a jegyszedők morgásával, hogy a jegyünk az ellentétes oldalra szól. Jánosnak általában könnyebb dolga volt, sötét haja, markánsabb vonásai megtévesztették sokszor a rend éber őreit is.
Amikor az egyik régóta várt olasz filmre próbáltam besomfordálni, a semmiből előkerült egy rendőr és azonnal megállapodott a tekintete rajtam. A személyi igazolvány következett, mert abban az időben ugye egy lépést sem tehettünk e nélkül az okmány nélkül. A pirospozsgás rendőr úgy érezte, hogy ideje egy kis műsort produkálni a bejutásra várakozóknak.
- Hát maga nem tud számolni?! – dörögte, - Ha leveszi a cipőjit, a lábujjain is megolvashattya, hogy még nem tizennyóc éves, he he he!
Megszégyenülésemet az enyhítette, hogy senki sem nevetett a "tréfán".
Amikor a tagbaszakadt férfi látta, hogy hatástalan a produkciója, bosszúsan visszalökte az igazolványomat, majd elvonult az erkély irányába, újabb áldozatokra vadászni. Amint tiszta lett a levegő, a jegyszedő néni egy fejmozdulattal utat engedett a nézőtérre. Akkor este, nemcsak a film jelentette az élményt, hanem ez a cinkosság is, amellyel kijátszottuk a hatóságot.
Már korlátlan ismerői voltunk a mozinak. Ha vitás kérdés volt az iskolában valamilyen film kapcsán, még más osztályokból is átjöttek, hogy döntsünk az ügyben. Filmklubokat látogattunk, de ott szorongtunk az amatőr filmesek találkozóján is. János megszállottan fotózott, hiszen a kamera vagy bármiféle filmfelvevő, a csillagászati áraival elérhetetlen volt számunkra.
Már a tanároknak is tudomására jutott, hogy két film őrült van az iskolában. Nem is volt kérdéses, hogy a magyar tanár kinek szóljon, amikor az önképzőkör a filmművészetről kívánt hallani.
Nagy buzgalommal láttunk a feladathoz, a gondot inkább az jelentette, hogy hogyan sűrítsük mindössze fél órába azt a tömérdek információt, ami kikívánkozott belőlünk.
Amikor eljött a nagy nap, mindketten kiálltunk a katedrára és a nagyszámú hallgatóságot felváltva tartottuk szóval. Szó került itt vágástechnikáról, kameramozgásokról, a fények, a zene, a hangeffektusok hatásáról, persze mindez filmtörténelembe ágyazva és rengeteg példával megvilágítva.
A beszámolónk végén felcsattant a taps. Mindketten egyszerre fordultunk a tanár felé, hiszen ő fogja értékelni a teljesítményünket. A magas, vékony férfi kísérteties lassúsággal emelkedik fel a székéről:
- Uraim, amit itt hallottunk az nagyon szép, de hogy az úristenben van az, hogy minden példa, amit felhoztak, tizennyolc éven felüli filmből van?!
Néma csend részünkről, tudjuk, hogy a vétség korántsem olyan ártalmatlan, ahogy azt az ezredforduló olvasója manapság gondolná. Ebből még intő is lehet!
F. tanár úr szigorú arca azonban enyhülni látszik, majd így szól Jánoshoz:
- A Bondarcsuk filmekben nincs vágástechnika?! Legközelebb tessék arra hivatkozni!
A szedelőzködő diákság figyelme azonban kárpótol ezért a kis kellemetlen intermezzóért. Felszabadultan magyarázzuk a körénk sereglőknek, hogy milyen kameramozgással növelte a feszültséget legutóbbi filmjében Zavattini.
Ha Jánossal sétálgattam, már jószerivel csak gépállásokról, montázsokról, plánokról és hangeffektusokról volt szó. Igaz, még egy terület tudott maradéktalan lelkesedést kiváltani belőle. Az olasz könnyűzene. Gianni Morandi, Albano, Adriano Celentano, Caterina Caselli, Massimo Ranieri, Eudardo Vianello, meg a többiek, nagyobb becsben voltak előttünk, mint a hazai táncdalfesztiválok hősei. Igaz, mi a San Remo - i fesztivál slágerei kedvéért tekergettük a világvevő rádió gombját.
Aztán megjelent a tévé! Először csak néhány tehetősebb szomszéd rendelkezett a fényezett barna dobozú készülékekkel, de egy - két ilyen masina az utcában már azt jelentette, hogy csoportokba verődött szomszédok álldogáltak a tévétulajdonosok ablakai előtt. A potyázók népes csapata nem viselte mindig alázatosan a kényszerű ácsorgást. Néha be bekiabáltak a magáról megfelejtkezett tulajdonosnak, ha az, az izgalmasabb jelenetek alatt merészelt villanyt gyújtani.
Tizenhat éves koromig kellett várni, amíg a kényszerű utcai ácsorgások meg a kissámlis vendégeskedések után végre megjelent a lakásunkban a tévé. Megbabonázva meredtem a dobozra, egy vígjátékot adtak aznap éppen a fő műsoridőben, Halász Judittal és Rádai Imrével. A szuperkényelemben végignézett darab után a híradó, az elköszönő bemondónő, majd az óra, hogy aztán ez is átadja helyét a sistergő ezüst pontocskák millióinak a képernyőn. Aznap este láttam először életemben, hogy mi történik, ha megszűnik az adás.
Azért a mozi nem került hátrébb a népszerűségi listán! Az ősállapotban leledző tévé, a zsebkendőnyi méretű képernyővel, még nem volt igazi kihívás az idősebb testvér számára.
A közös csavargásokat inkább az ritkította, hogy a középiskola befejeztével különváltak útjaink. János film iránti rajongása viszonzatlan szerelem maradt, a praktikusság, meg az anyagi körülmények inkább a lámpagyár javára szóltak, ahol telefonműszerészként kezdett dolgozni.
1972 - ben, az érettségi után hat évvel készülődhettünk arra, hogy megvalósítsuk nagy álmunkat, egy olaszországi vakációt. Eredetileg hármasban terveztük a túrát, de Miki barátunk útlevélkérelmét elutasította a hatóság. Nyilván attól féltek, hogy a frissen szerzett diplomájával kereket old. Értünk nem volt kár, így mi megkaptuk az úti okmányokat. Miki dühödten vette tudomásul a fiaskót:
- Hát ez marha jó! Eddig csak hátrányom volt a diplomámból! Se útlevél, se állás a vándorcirkusznál! És még mondják, hogy érdemes tanulni!
Miki volt annyira úriember, hogy segítsen a felkészülésben, tudta, hogy nekünk ez az út több mint egy sima nyaralás. Az álmaink színhelyére készülünk!
Nekiindult a vonatunk a nagyvilágnak, tudtuk, az elkövetkező hónapban igen szoros kapcsolatban leszünk ezzel a közlekedési alkalmatossággal, mert a havi bérletünk egész Olaszország bejárására alkalmas.
Velence volt az első jelentősebb itáliai állomás, azzal a képtelen párosítással, hogy amint elhagytuk a pályaudvart, mindjárt ott hömpölygött előttünk a lagúnák vize. Amíg körbecsatangoltuk a várost, János szenvedélyesen fényképezett. Az álomvilág azonban másféle arcot is mutatott nekünk. A málló épületek, a csatornákban kavargó szennyes víz, a gondolások silány minőségű keresztcsíkos pólója, meg a turistáknak szánt kis műanyag gondolák, melyeken tüllruhás baba forgott felhúzható zeneszóra, mind azt sugallták, hogy túl közel mentünk az eszményképünkhöz.
Szinte emészthetetlen volt látni azt a nagy - nagy szabadságot, amellyel élték napjaikat a helybéliek és a turisták. A város legkülönbözőbb pontjain leterített hálózsákok, a szabadon zajló, nyüzsgő kereskedelem, a hömpölygő emberáradat, melynek mozgását nem igyekezett kordában tartani senki, megsejtették velünk, hogy másként is lehet élni.
Velence azzal a meglepetéssel szolgált, hogy bár az utcákat csatornák helyettesítették, mégis száraz lábbal eljuthattunk mindenhová, a lagúnákat átívelő hidacskák segítségével. Ez a felfedezés nagy örömünkre szolgált, mert a velencei gondolások kísértetiesen emlékeztettek a pesti taxisokra. Nemcsak a felesleges kitérők miatt, de úgy tűnt, sokuk lekezelő fölénnyel szemléli a városra rácsodálkozó turistákat. Így aztán inkább a hosszú sétákat választottuk, az eltévedés veszélye nélkül, mert mindenütt, ahol kétségei támadtak az embernek, feliratok siettek a segítségünkre. A feliratok a Szent Márk tér és az állomás irányába mutattak nyilaikkal.
A Szent Márk téren hullámzó tömeg a vendéglői teraszokról áradó muzsika bűvöletében sétálgatott. A cigányzenét és a bécsi valcereket idéző zeneszámok erősítették a hitet bennünk, hogy nem is kerültünk olyan messzire.
Este, a velencei filmfesztiválra való tekintettel, szabadtéri mozival kedveskedtek a téren bámészkodó sokaságnak. A rendezők jól választottak: ezt a nyelvi Bábelt csak egy Chaplin film volt képes áthidalni. A hatalmas, kifeszített vásznon a „Nagyvárosi fények” figurái elevenedtek meg, a zsivajgó sokaság pedig bámész nézősereggé csendesült.
Ha valaki kézbe kap egy hatalmas képeskönyvet, azzal a megkötéssel, hogy tíz perc múlva vissza kell adni, két dolgot tehet. Vagy elmélyed az első oldalakban, vagy igyekszik végiglapozni az egészet. Nos, mi az utóbbit választottuk. Padova, Bologna, Firenze, Siena, Pisa, Roma, Vatikánváros, Nápoly, Pompei, Capri, Palermo, majd Miláno, vagyis mindazok a helyek, melyekről úgy éreztük, vétek volna kihagyni. Ehhez a képeskönyvhöz nem ígérkezett elegendőnek még ez az egy hónap sem, ráadásul János csak két hét szabadságot kapott a munkahelyén. A problémát egy elegáns gesztussal oldotta meg. A második hét végén, Rómában feladott egy képeslapot a főnökének: „Megbetegedtem! Nem tudok vonatra ülni, csak a hónap végén számítsanak rám!”
A képeslapon a ”Pieta” a csodás Michelangelo szobor, gondolom a fiát gyászoló Mária megtört alakjával akart utalni a betegség súlyosságára.
Az élénken gesztikuláló, derűs, laza életfelfogású olasz atyafiak végül is kárpótoltak minket a kezdeti csalódásokért. Fellini megelevenedett figurái töltötték meg az utcákat. A snájdig firenzei rendőr, aki egy japán kamaszlány kedvéért magára hagyta a forgalmas útkereszteződést, a semmiből előkerülő kopott cigarettacsempész, meg az utcai üdítőital árus, aki Jánosnak, a vélt honfitársnak jelezte, hogy már elege van a turistákból. A római kis panzió kehes öregura, aki Mussolini képeket őrzött az íróasztalán, és a testes hordár, aki vércseként csapott csomagjainkra, hogy aztán kilométereken át cipelje, a város legolcsóbb (és legzajosabb) szállodájáig.
Szemünk itta a látnivalókat, a mesés épületeket, múzeumokat, szobrokat, a sajátos látványosságokat. A Trevi kútban halászó kamaszokat, akik egy zsinórra kötött mágnes segítségével dézsmálták a turisták vízbe dobott aprópénzeit, a robogókon száguldozó reverendás papnövendékeket, a szerencsejátékra csalogató suhancokat, na meg az agyonmázolt utcalányokat. Az utca embereit, ami elég tág fogalom, hiszen a jó idő következtében majd mindenki az utcán él. De még az égbolt is meglepetésszámba ment, hiszen nem fordult még velünk elő korábban, hogy hetekig ne lássunk felhőt.
És persze a tenger. A megunhatatlan csoda, az ízelítő a végtelen fogalmából. Esti sétánkon, a puha homokot tapossuk, csillagok kristálytűi döfik át az égbolt fekete vásznát. Megérzünk valamit a kozmikus méretekből, a saját jelentéktelenségünkből. János felsóhajt:
- Ilyenkor érzem, hogy milyen lehetetlen felfogni az időt és a távolságot. Az évmilliók meg a fényévek emberi mértékegységek! Nem alkalmasak arra, hogy az örökkévalóságot, meg a világmindenséget méregessük!
János tehát nem az a típus, akit a realista hétköznapok foglalkoztatnak. Ha választania kell mondjuk egy pár kesztyű és egy könyv között, biztosra vehetjük, hogy az olvasnivalóval fog gyarapodni. Nem csoda, hogy fel sem merült a disszidálás lehetősége. Egyikünk sem érezte úgy, hogy fel kéne vállalni a capuai tábor megpróbáltatásait a későbbi, jobb anyagi körülményért. Meg aztán, annyi szállal tud kötődni egy huszonéves ahhoz a helyhez, ahol felnőtt, a családról nem is beszélve.
Ahogy fogytak a vakáció napjai, úgy fogytunk mi is. A kis valutakeretünkből élelem helyett leginkább mozijegyeket vásároltunk. Majd minden este moziban ültünk, hogy megpróbáljunk behozni valamit abból a hátrányból, amit a hazai cenzúra okozott.
Csonttá soványodva, de nagy megelégedettséggel ültünk fel a hazatérő vonatra. Az egy hónapi távollét után már ízlelgettem magamban a viszontlátás örömét. Végre újra a magyar szó, az ismerős országhatár. Lám, mi nem disszidáltunk, mi hazajöttünk – gondoltam. Tán még valami elismerés –félére is számíthatunk a hazai vámtisztek részéről.
A határon egyenruhások furakodtak a fülkébe. Egy gyomorbajos kinézetű egyenesen felém bökött:
- Kegyed mennyi aranyat hozott?! – harsant a kérdés.
Persze nem maradt el a bőröndjeink átforgatása sem. Amint eltávoztak a vámosok, János az ajtóig siet, hogy meggyőződjék, hallótávolságon kívül vannak-e. Sopánkodva utánuk kiált:
- De elvtársak, maguk nem bánhatnak így a Sevcsenko partizáncsoport komisszárjával!
Na, most már tényleg otthon vagyunk – nyugtáztam a feltúrt holmim rendbe szedése közben.
Jánost később érte a meglepetés, amikor kissé hosszúra nyúlt szabadsága után megint munkába állt. Az íróasztalánál már egy ismeretlen fiatalember terpeszkedett. János zavartan bizonygatta, hogy ez az ő helye. Az ifjú csodálkozva felhördült:
- Bazd meg, te hazajöttél?!
Újra gyakrabban jártunk moziba, hogy némileg kárpótoljuk magunkat a könnyelműen otthagyott lehetőségekért. Három évig szó sem lehetett arról, hogy újra nyugati földre tegyük a lábunkat, hiszen a valutakeret ugye. . .
Ha már nem mehettünk nyugatra, akkor gyerünk keletre! Így a következő évben a Szovjetuniót vettük célba. Miki már nem tanúsított érdeklődést útiterveink iránt, így tehát ismét kettesben szálltunk vonatra.
A Szovjetuniót nem lehetett megközelíteni gyarló turistaként, csak csoportos, szervezett utazás keretében tehette be oda a lábát földi halandó. Mi egy Express társas utat választottunk ki, előre aggódva azon, hogy tele lesz a csoport fanatikus szovjetbarátokkal. Nagy megkönnyebbülésünkre, hamarosan kiderült, hogy a húszfőnyi csoportból igen sokan azért vannak itt, mert nem mehetnek nyugatra. A tizenévesek seregében alig volt néhány idősebb útitárs. Mi még nem nagyon lógtunk ki a sorból, de az az idős asszony mindenképpen, aki egy vetélkedő nyerteseként vehetett részt az utazáson.
Megkezdődött a végtelen zötykölődés, hogy elérjük úti céljainkat, Kievet, Moszkvát és Leningrádot. A hálókocsis fülkék meglehetős kényelmet biztosítottak, de a fiatalok nagyon nehezen viselték a tétlen üldögéléssel múló napokat. A hordozható magnó eleme nagyon hamar kimerült, így a harmadik napon már nem tudtak az LGT számok sem védeni az unalom ellen. A társalgás maradt az egyetlen szórakozás és lassan alaposabban megismertük egymást, mint sokan egy felületes kapcsolatban.
A lányok kíváncsian méregettek bennünket, látszott, nemigen tudják hová tenni személyünket. János magasodó homlokával, vékony fizimiskájával olybá tűnt, mint egy fáradt értelmiségi. Már napok óta faggatták, mikor látszólag megtört.
- Szexológus vagyok! A gimnáziumokat járom, mert sok biológia tanár nem vállalja a szexuális felvilágosítást. Elnőiesedett a pálya, ezek nem mernek kiállni az osztály elé ilyen témákkal. Ilyenkor a minisztérium kiküld engem.
Döbbent csend, a csodálkozástól megmerevült arcokon hitetlenkedés. Ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. De naivnak se higgyen minket bárki!
- Akkor azt mondd meg . . . izé . . .mondja meg, hogy hogyan védekezzen egy tinédzser, aki nem akar tablettát szedni? – bátorkodik neki a kérdésnek egy pufók szőke.
- Nem akarok most humorizálni, hogy a legjobb védekezés a térdek közé szorított Aszpirin tabletta, mert tudom, hogy sok tizenéves teljesen tanácstalan ebben az ügyben.- kezdi János, majd folytatja, mint akit felhúztak.- A fiúkra nem lehet bízni ezt a kérdést, mert nem a felelősségérzet a legjellemzőbb rájuk, főleg az ilyen helyzetekben.
János itt hosszas fejtegetésekbe kezd pesszáriumokról és Timidon zselékről, olyan szakmai felkészültséggel, amit utoljára a gépállások kapcsán hallottam tőle. Az elképedt hallgatóság újabb kérdésekkel ostromolja, most éppen a lázméréssel ellenőrizhető peteérés rejtélyeit taglalja, de még érintőlegesen szóba kerül a terhesség megszakítás veszélye is. Kicsit magam is gyarapodom ezen a spontán felvilágosító órán, csak szemmel intek Jánosnak, hogy még ne fedje fel az igazságot. Nem ártunk vele ezeknek a gyerekeknek, ha megvilágít nekik pár homályos kérdést a témában.
János tehát Dr. Veres Pál babérjaira törekszik, aki, mint tudjuk, a „Magyar Ifjúság” hasábjain próbálta megválaszolni a kíváncsiskodók leveleit. A nagynevű előd olyan népszerűséget vívott ki magának frappáns és szellemes válaszaival, hogy sokan miatta vásárolták ezt a hetilapot. De Jánosnak sincs oka szégyenkezésre. Amikor végre bevallja az igazságot, a lányok már bizalmasukként kezelik. Ki tudja, talán tényleg elvégezte az orvosi egyetemet?! Ha másutt nem, hát levelezőn. Végül is, a szaktudás számít. Márpedig János meg tudja mondani, hogy milyen kapcsolat van a kromoszómák száma és az utód neme között.
Persze azért nem illett megfeledkeznünk róla, hogy a nagy Szovjetunióban vagyunk, illetve még csak a vonat haladt ott a szélesebb nyomtávon.
Mi azzal hízelegtünk magunknak, hogy alapos ismerői vagyunk ennek az országnak. Ha másért nem, hát azért, mert a Magyarországon bemutatott szovjet filmeket mi kötelességtudóan megnéztük. Tudtuk, hogy a szovjet ember hős, bátor, nyíltszívű, és nem utolsó sorban, a legjobb katona. A legigazságosabb társadalmi rendszerben, általános jólétben és boldogságban élnek a szovjet emberek, és ha akad is nehézség, az csak olyan mértékű, amely másfél óra múlva, tehát a film vége felé megoldódik. Tudtuk, hogy Moszkva sohasem akart háborút, de aztán úgy megverték a fasisztákat, hogy még ma is ez a témája az összes orosz filmnek. A szovjet filmgyártás olyan kakukkos órához hasonlít, amelyben a madárhang helyett azt hallhatjuk, hogy ki győzött a második világháborúban.
Ezek után újdonságnak tűnt, hogy nem engedtek fényképezni, még ártalmatlan tájakat sem, hogy sok rosszkedvű és rosszul öltözött embert láttunk, hogy a díszes egyenruhájú katonatiszt felhúzható borotvával smirglizte az arcát a folyosón, és hogy a vonatnak parancsnoka van. Nekünk az tűnt volna logikusnak, hogy a mozdonyvezető a korlátlan ura a szerelvénynek, de mint kiderült, ezt a posztot egy vékonydongájú, mindig komoly férfi viselte, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, szinte mindenütt.
A csoport idegenvezetője, egy nyurga, kissé szórakozott fiatalember, megszeppenve lép a fülkénkbe és közli, hogy a vonat parancsnoka látni szeretne. Az arcára kiült riadalom elárulja, hogy nem mindennapi esetről van szó. El nem tudom képzelni, hogy milyen vétségért kell előállítani engem.
A hivatali szoba kinézetű vasúti fülkében a civil ruhás főnök idegesen játszik a ceruzájával. Amikor kiderül, hogy kapcsolatunkhoz tolmács kell, bánatosan helyet mutat az idegenvezetőnek. Rögtön a tárgyra tér, a tolmács engedelmesen fordít:
- Azt szeretné tudni, mennyit kérsz a farmerdzsekidért?
Az Olaszországban vásárolt, hőn imádott Levis dzseki van rajtam, gondolkodás nélkül közlöm, hogy nem eladó.
A tolmács újra fordít:
- Azt mondja, olyan összeget kínál, hogy két kistévét vehetsz rajta, meg egy porszívót.
Nem érzek érzelmi kötődést a Junoszt televízió meg a Rakéta porszívó iránt, míg ezt nem mondhatom el a ruhadarabomról, így tehát változatlanul nemet bólintok.
A férfi most áthajol az íróasztalán, tekintetét az enyémbe fúrja:
-Te mondd ki az összeget!
Segélykérően körülnézek. Ez tényleg nem érti, hogy nem eladó?! Fellépésében van valami fenyegető, igaz, az ilyen magatartást a szovjet filmekben eddig a német tisztektől láttam. Sietek közölni, hogy fontolóra veszem az ajánlatát, de még nem aktuális. Legalább hadd hordjam a neves ruhadarabot, még akkor is, ha rászánnám magam az eladásra.
Végre befut a szerelvényünk a kijevi pályaudvarra és ez nemcsak azt jelenti, hogy pár napra elfelejthetjük a vonatot, de azt is, hogy a leszállás zűrzavaros perceiben sikerül elkerülnöm a találkozást a farmerruházat szerelmesével.
Felszabadultan járjuk a várost, persze csoportosan, mert mintha attól félnének, hogy kereket oldunk. János már fényképezhet, és elismerően állapítjuk meg, hogy milyen tágas területeket hagytak érintetlenül a városépítők, így a hatalmas parkok kárpótolnak a kopott, szocreál stílusú házakért. Jellemző módon, senki sem sietett közölni velünk, hogy fővárosban járunk. A megbonthatatlan egység hivatott kárpótolni Ukrajnát az elveszett önállóságért.
Újabb vonatozás, végtelennek tűnő zötykölődés után Moszkva. Alaposan benne járunk az éjszakában, mindenki olyan fáradt, hogy mihamarabb szeretne ágyba kerülni. Ám a szobák elosztása megoldhatatlan feladatot jelent az idegenvezetőnek. Nem csoda, nemrég derült ki, hogy ez az első útja. Tanácstalanul vakaródzik a névsorra meredve. János megszánja:
- Megengeded?! Kezdjük a hölgyekkel! Irma néni egyágyast kér, nem probléma, abból a szobából ajtó nyílik a másikba, áttesszük a heverőt a következőbe, ha az Editék vállalják, hogy hárman legyenek.
A barátnők örömmel kapnak az alkalmon, hogy együtt maradva, módjuk nyílik majd egy kis hálószobai bolondozásra is. János karmesteri mozdulatokkal folytatja:
- A fiatal pár természetesen külön szobát kap, a négyágyasba pedig az a kis társaság kerüljön, akik a vonaton is elválaszthatatlanok voltak. A másik egyágyas legyen Kálmáné!
Mindenki beleegyezően bólogat. Kálmán horkolása komoly ajánlólevél az egyedüllétre. János még végigszalad a listán, egyértelmű, hogy mindenki elégedett az elhelyezéssel. Péter, az idegenvezető csodálkozva faggatja Jánost:
-Te melyik utazási irodánál dolgozol?
- Én?? Á, csak amikor a minisztérium vidékre küld az elvtársakkal, én szoktam intézni a szobaelosztást.
Harsány nevetéssel díjazzuk János újabb poénját. Péter barátságosan vállon veregeti:
- Az ég szerelmére, nehogy elkeveredj valahol, amikor Leningrádba érkezünk!
Amíg a szobaszámunkat keressük, végtelen hosszúságúnak tűnő folyosókon menetelünk. Egy-két oldalszárnyat hatalmas függönyök választanak el a főcsapástól. Találomra az egyik mögé kukucskálok. Emberek tucatjai alszanak a folyosó két oldalán sorjázó vaságyakon. Hát igen, a főváros krónikus szállodahiánya. A látottak után fejedelminek tűnik a mi kis kétágyasunk.
A meglepetéseknek még nincs vége! Magányos íróasztal sokkol a folyosó végén. Annyira idegen ebben a közegben, hogy nem is értem a funkcióját. Másnap derül fény a rejtélyre. A „Dezsurnaja” vagyis az emelet felügyelője posztol ezeken az őrhelyeken. A folyosón végigfutó vörös szőnyeg itt ér véget, azt a látszatot keltve, mintha valamiféle hatalmasság foglalna helyet az asztal mögött.
János eljátszadozik a gondolattal, hogy mennyi íróasztal lehet ebben az országban. Kezdjük észrevenni, hogy milyen nagy becsben vannak a hivatali tisztségek.
- A dolog nem új keletű, hiszen a múlt század óta különleges szerepe van a hivataloknak. – elmélkedik János, a reggelinél. – A cári Oroszországban katonai rendfokozatot viseltek a közhivatalokban dolgozók, gondoljunk itt Gogol figuráira, rögtön érhetővé válik, hogy micsoda rettegés lett a következménye annak, amikor a csinovnyik a felettesére tüsszentett.
János éppen Pavel Ivanovics Csicsikovnál és Akaij Akakijevics Basmacskinnál tart, mikor az eddig a szomszéd asztalnál ülő idegenvezetőnk úgy dönt, hogy csatlakozik az asztaltársaságunkhoz. Nem jön neki rosszul ez a spontán anyaggyűjtés, lesz mivel ámulatba ejteni a következő csoportot.
Amíg Olaszország azzal a meglepetéssel várt, hogy az utca emberei igen hasonlítottak a filmbeli figurákra, itt épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Kopott, rosszul öltözött járókelők között sétálunk, üres boltok látványa fogad, néhány üzlet előtt hosszú sor kígyózik. Részeg férfi botladozik előttünk, zakója zsebe még üresen is őrzi a vodkásüveg alakját. Tadzsik népviseletbe öltözött férfiak veszekedő csoportját hagyjuk magunk mögött, majd a közlekedési lámpa előtti várakozás közben cigánycsalád ostromol bennünket néhány kopejkáért.
A buszon ízelítőt kapunk a szocialista öntudatból. A járműre szállók kötelességtudóan felmutatják bérleteiket a többi utasnak. Akinek jegyre van szüksége, beszerezheti a busz végében található automatánál. A mosógép nagyságú alkotmány tetejét műanyag borítja, így mindenki által figyelemmel kísérhető, hogy utastársunk milyen pénznemet dobott a széles gumihengerre. Egy csavarintás és máris téphetjük le a jegyet a tekercsről, de az adagolást nem szabályozza semmi, így nagyon nehéz megállni, hogy ne gyűjtsük be az egész heti szükségletet.
Aztán a Vörös Tér, az elmaradhatatlan embertömeggel, amely a Lenin mauzóleum felé kígyózik. A tér nagysága csalódás, mert a mozifilmekben és a híradókban olyan hatalmasnak tűnt. A hagymakupolás templom után célba vesszük a GUM áruházat, mely a Kreml-lel néz farkasszemet. Az átriumos belső tér kis boltokkal zsúfolt, de nagyon sok polc üresen tátong. Bezzeg a jelvényosztály! Elképesztő mennyiségű és formájú jelvények halmaza, melyekben az a közös, hogy a leendő viselője a Szovjetuniót fogja dicsőíteni. Lenin – fejek, zászlók, jelszavak, kongresszusi emblémák és számtalan más megjelenési forma hirdeti az ország nagyszerűségét. Nem is csoda, hogy lépten-nyomon olyan polgárokba ütközünk, akiknek kabáthajtókáján számtalanul díszelegnek ezek a fém mütyürök.
Van időnk a múzeumlátogatásokra, mert nem kell időt fecsérelni az üzletekre.
Leningrádban folytatódik a barangolás a képtárakban, cári nyaralókban, múzeumokban és templomokban. A város is sokat őriz a múlt századi építészeti remekekből. Mintha az emberek is jobban öltöznének. itt lép hozzánk egy trapéznadrágos, bársonyzakós ifjú és megszólít:
- Atyec! Mennyiért adod a dzsekidet?
Én megint csak a fejemet rázom, annak ellenére, hogy megszólításában kedvesen apának titulált. Igen, az orosz guligánnal van dolgunk, mert ott sem ismeretlen ez a fogalom. Már nem szokatlan, hogy lépten-nyomon vásárolni akarnak tőlünk. Az elképesztő áruhiány enyhítésére még a használt holmi is kiválóan megfelel.
Persze azért még innen sem jött haza mindenki üres kézzel. A göndör hajú útitársnőnk azon fáradozik, hogy a vásárolt porszívót feltüntesse a vámáru nyilatkozatán, melyet felületesen húzott át a vámos, amikor elhagytuk az országot. Ha sikerül beírnia a kivitt értékek rovatába a kint vásárolt terméket, akkor azt fogja állítani, hogy ő a porszívóval indult útnak.
Persze a határon a kutya sem törődik velünk. János méltatlankodva néz a fülkénkbe épp csak bepillantó vámosok után, majd oldalba bök:
- Látod?! Mi meg ilyenkor nem hozunk aranyat!
Itthon aztán az élménybeszámoló, meg a cinkos összenézések, ha a szovjet filmekben a főhős a terített asztalnál ül, jól öltözötten.
De ritkulnak a mozizásaink. János megismerkedik Ilikével és a halk szavú, kedves lány hamarosan állandó társa lesz. Én is a sötét verem körül bóklászom, így nem sok időnk jut egymásra. János házasodik, beugranak egy lakásvásárlásba, kocsijuk van, elégedetten állapítom meg, hogy rendben mennek a dolgai.
Múlnak az évek, János életét az állandóság jellemzi, legalábbis ezt állapítom meg egyre ritkuló találkozásainkon. Külföldön töltött éveim során az egyre rövidülő levelek, később már csak az ünnepekre szánt képeslapok.
Hét év után találkozunk ismét. János szelíd, halk szavú, sorsával megbékélt férfi benyomását kelti. Pedig hamar kiderül, hogy körülményei sokat romlottak az utóbbi években. Állását ott kellett hagynia gyengülő egészsége miatt. Ritkuló ezüstös hajával olyan, mint egy jóságos professzor, aki sosem vetemedne arra, hogy megbuktassa diákjait. A neki adományozott doktori cím nem tűnik irreálisnak ebben a közegben, ahol a falakat borító polcok hajladoznak a könyvek súlya alatt. Szomorúan látom, hogy míg mások vagyonokat harácsoltak össze a rendszerváltás zavaros időszakában, addig Jánoséknak komoly erőfeszítésébe kerül még a korábban megszerzett javak megtartása is. Lázadozás nélkül veszi tudomásul a jelenlegi helyzetét, mintha úgy érezné, nem illeti több az életből. Rengeteg beszélni valónk lenne, mégis, előbb moziba invitálom. Azonnal igent mond, de óvatosan hozzáteszi:
- Csak a Kaponya meg ne lásson!