Ki mer ma?
Lesz, ami lesz, kimondom bátran: gyáva vagyok! Na nem úgy fizikailag, mert járom az erdőt, bár kinn a tábla a medve veszélyről és volt részem bunyóban is, meg egyebek, de kockázatni nem merek. Soha nem próbáltam a tilosban ügyeskedni, és bizony félreállok, míg mások vidáman halásznak a zavarosban. Nem hordtam haza annak idején frizsidereket Ausztriából a Trabant tetején, nem üzleteltem videó kazettákkal, sem hordozható magnókkal, nem árultam kötött pulóvereket vidéki vásárokon, nem lettem maszek zöldséges, és egyáltalán. Inkább dekkoltam a könnyűiparban havi fixért, míg mások - például Sanyika a fél-analfabéta vásározó - már aranyozott csaptelepekkel villogott a csicsás otthonában.
Gyáva voltam, vagy inkább túlzottan óvatos. Ha a maszekok mesés vagyonairól hallottam, mindig azzal nyugtattam magam, hogy jó, jó, de ezeknek aztán nincs egy nyugodt percük, míg suhannak a Mercivel, mert bármikor lebukhatnak.
De csak nem akartak lebukni, sőt egyre gyarapodtak. Mi, a dolgozó osztály tagjai, egyre jobban lemaradva követhettük csak a fénysebességgel távolodó kiváltságosokat.
De aztán jött a rendszerváltás és mindenkit belöktek a mélyvízbe. Én akkor már külföldön próbáltam bizonyítani önmagamnak az életképességemet. De itt sem kezdtem lángost vagy kürtőskalácsot árulni, túró rúdit, erős pistát meg szaloncukrot importálni, sem magyar vizslát tenyészteni. Maradtam a fix fizetésnél.
Közben azért a sors volt olyan kegyes és felkínált néhány ragyogó alkalmat. De ez nem úgy van ám, hogy valaki megkocogtatja a válladat azzal, hogy parancsolj, itt van a soha vissza nem térő... erre nekünk kéne rájönni. Ráadásul ezek az alkalmak azért magukban hordozzák a pofára esés lehetőségét is. Ilyenkor az óvatosabbak félnek kockáztatni, a bátrak meg nem mérlegelnek, hanem beleugranak, mint vak ló a kirakatba.
Első kanadai éveinkben Edmontonban éltünk. Esti sétáinkon gyakran vettük célba a Riverbend Road-ot, nemcsak a környék szépsége, de a pompás házak miatt is. Valóságos paloták sorakoztak ott, pazar környezetben. Áhítattal érdeklődtem ismerősünktől az árakról.
– Ezeket olyan 160 000 dollár körül árulják. - volt a válasz.
– Atyaisten, hát annyi pénz nincs is! - hüledeztem. – Meg vannak buggyanva?! Ki képes ekkora összeget kifizetni?! Na, ezt csak a dúsgazdagok engedhetik meg maguknak! Naná, hogy csak ők, különben mindenki a Riverbend Road-on élne!
A kb. 32 millió forintos összeg csillagászatinak tűnt akkoriban, de nem csak nekem. Nem volt ez olyan hétköznapi ár, hiszen 56-os ismerősöm még azzal dicsekedett, hogy ők 12000 - ért vettek házat, a havi 500 dolláros keresete mellett. Nem kell Pataki Ferenc fejszámoló művész babérjaira törnünk, hogy kiszámítsuk, 2 év alatt kifizethető volt egy szép nagy ház Kanadában, a hatvanas években.
Az edmontoni paloták ára olyan remekül belém ivódott, hogy amikor később Vancouverben kínáltak egy lakást ennyiért, levegő után kapkodtam, mint a leszázalékolt gyöngyhalász. Nagyon bennem maradt, hogy nem is olyan rég, házat - mit házat?! - palotát lehetett kapni ennyiért. Dehogy adunk ilyen sok pénzt egy kétszobásért! El is szalasztottuk a vételt, mert gyanakodtam, hogy itt minket aztán jól át akarnak verni.
Pedig az ingatlanpiac meglódult és szárnyalni kezdett. De én még mindig kételkedtem... Á, csak pünkösdi királyság ez, nem lehet ennyi pénzt adni egy kégliért... Így aztán azok jártak jól, akik 300 000 dolcsiért házat vettek akkoriban, amit manapság másfél millióért lehet elpasszolni. És ez még mindig nem a végállomás!
Aki manapság házvásárlásra vetemedik, azzal számolhat, hogy a fizetnivalókból jut az unokáknak is. De üzletelni még mindig lehet ilyesmivel, hiszen a ma vásárolt ingatlant jövőre már tetemes haszonnal lehet továbbadni. Állítólag! Mert én megint óvatos vagyok, hiszen lehet, hogy borul a papírforma és leáll az egész...
Bizalmatlan természetemmel nem vagyok egyedül. Egy amerikai film legjobb jelenete volt, amikor a főhős a barátjának meséli, hogy egy japán cég a részvényeit kínálja eladásra és órákat akarnak gyártani. Majd hülye lesz bedőlni egy ilyen olcsó trükknek. Valami Seiko a cég neve...
És most megint van egy nagy hal, ami kifogásra vár. Megjelent a világpiacon a cryptomoney, vagyis a Bitcoin, az Ethereum és társaik. Ezek a digitális fizetőeszközök az Interneten keresztül képesek átvenni a valódi pénzek feladatát direktben, a bankok és más vérszívó intézmények kiiktatásával. Hát ez is nagy kihívás, mert az ember igazi pénzt kéne adjon egy olyan valutáért, ami csak a számítógépen létezik. De a dolog működik, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az első befektetők már mesés összegekkel gyarapodtak. Erre a szekérre még fel lehet kapaszkodni!
De megint a kétely, hiszen ki lát a jövőbe?! Mi van akkor, ha kihátrálnak az eddigi befizetők és az egész összeomlik, mint a hasbaszúrt házmester? De ha az ember hezitál, mint Hamlet a koponyával, akkor megint irigykedve nézheti azokat, akiknek volt bátorságuk kockáztatni. Mert itt is hatalmas összegekről van szó, akár az ingatlan bizniszben.
Tudom előre, hogy ehhez is gyáva leszek. De nincs veszve minden! Az újság említette, hogy néhány feltáratlan aranylelőhelyre bukkantak Kaliforniában, Sacramento környékén.
Apropó, nincs valakinek kölcsön egy megbízható szamara?
Lesz, ami lesz, kimondom bátran: gyáva vagyok! Na nem úgy fizikailag, mert járom az erdőt, bár kinn a tábla a medve veszélyről és volt részem bunyóban is, meg egyebek, de kockázatni nem merek. Soha nem próbáltam a tilosban ügyeskedni, és bizony félreállok, míg mások vidáman halásznak a zavarosban. Nem hordtam haza annak idején frizsidereket Ausztriából a Trabant tetején, nem üzleteltem videó kazettákkal, sem hordozható magnókkal, nem árultam kötött pulóvereket vidéki vásárokon, nem lettem maszek zöldséges, és egyáltalán. Inkább dekkoltam a könnyűiparban havi fixért, míg mások - például Sanyika a fél-analfabéta vásározó - már aranyozott csaptelepekkel villogott a csicsás otthonában.
Gyáva voltam, vagy inkább túlzottan óvatos. Ha a maszekok mesés vagyonairól hallottam, mindig azzal nyugtattam magam, hogy jó, jó, de ezeknek aztán nincs egy nyugodt percük, míg suhannak a Mercivel, mert bármikor lebukhatnak.
De csak nem akartak lebukni, sőt egyre gyarapodtak. Mi, a dolgozó osztály tagjai, egyre jobban lemaradva követhettük csak a fénysebességgel távolodó kiváltságosokat.
De aztán jött a rendszerváltás és mindenkit belöktek a mélyvízbe. Én akkor már külföldön próbáltam bizonyítani önmagamnak az életképességemet. De itt sem kezdtem lángost vagy kürtőskalácsot árulni, túró rúdit, erős pistát meg szaloncukrot importálni, sem magyar vizslát tenyészteni. Maradtam a fix fizetésnél.
Közben azért a sors volt olyan kegyes és felkínált néhány ragyogó alkalmat. De ez nem úgy van ám, hogy valaki megkocogtatja a válladat azzal, hogy parancsolj, itt van a soha vissza nem térő... erre nekünk kéne rájönni. Ráadásul ezek az alkalmak azért magukban hordozzák a pofára esés lehetőségét is. Ilyenkor az óvatosabbak félnek kockáztatni, a bátrak meg nem mérlegelnek, hanem beleugranak, mint vak ló a kirakatba.
Első kanadai éveinkben Edmontonban éltünk. Esti sétáinkon gyakran vettük célba a Riverbend Road-ot, nemcsak a környék szépsége, de a pompás házak miatt is. Valóságos paloták sorakoztak ott, pazar környezetben. Áhítattal érdeklődtem ismerősünktől az árakról.
– Ezeket olyan 160 000 dollár körül árulják. - volt a válasz.
– Atyaisten, hát annyi pénz nincs is! - hüledeztem. – Meg vannak buggyanva?! Ki képes ekkora összeget kifizetni?! Na, ezt csak a dúsgazdagok engedhetik meg maguknak! Naná, hogy csak ők, különben mindenki a Riverbend Road-on élne!
A kb. 32 millió forintos összeg csillagászatinak tűnt akkoriban, de nem csak nekem. Nem volt ez olyan hétköznapi ár, hiszen 56-os ismerősöm még azzal dicsekedett, hogy ők 12000 - ért vettek házat, a havi 500 dolláros keresete mellett. Nem kell Pataki Ferenc fejszámoló művész babérjaira törnünk, hogy kiszámítsuk, 2 év alatt kifizethető volt egy szép nagy ház Kanadában, a hatvanas években.
Az edmontoni paloták ára olyan remekül belém ivódott, hogy amikor később Vancouverben kínáltak egy lakást ennyiért, levegő után kapkodtam, mint a leszázalékolt gyöngyhalász. Nagyon bennem maradt, hogy nem is olyan rég, házat - mit házat?! - palotát lehetett kapni ennyiért. Dehogy adunk ilyen sok pénzt egy kétszobásért! El is szalasztottuk a vételt, mert gyanakodtam, hogy itt minket aztán jól át akarnak verni.
Pedig az ingatlanpiac meglódult és szárnyalni kezdett. De én még mindig kételkedtem... Á, csak pünkösdi királyság ez, nem lehet ennyi pénzt adni egy kégliért... Így aztán azok jártak jól, akik 300 000 dolcsiért házat vettek akkoriban, amit manapság másfél millióért lehet elpasszolni. És ez még mindig nem a végállomás!
Aki manapság házvásárlásra vetemedik, azzal számolhat, hogy a fizetnivalókból jut az unokáknak is. De üzletelni még mindig lehet ilyesmivel, hiszen a ma vásárolt ingatlant jövőre már tetemes haszonnal lehet továbbadni. Állítólag! Mert én megint óvatos vagyok, hiszen lehet, hogy borul a papírforma és leáll az egész...
Bizalmatlan természetemmel nem vagyok egyedül. Egy amerikai film legjobb jelenete volt, amikor a főhős a barátjának meséli, hogy egy japán cég a részvényeit kínálja eladásra és órákat akarnak gyártani. Majd hülye lesz bedőlni egy ilyen olcsó trükknek. Valami Seiko a cég neve...
És most megint van egy nagy hal, ami kifogásra vár. Megjelent a világpiacon a cryptomoney, vagyis a Bitcoin, az Ethereum és társaik. Ezek a digitális fizetőeszközök az Interneten keresztül képesek átvenni a valódi pénzek feladatát direktben, a bankok és más vérszívó intézmények kiiktatásával. Hát ez is nagy kihívás, mert az ember igazi pénzt kéne adjon egy olyan valutáért, ami csak a számítógépen létezik. De a dolog működik, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az első befektetők már mesés összegekkel gyarapodtak. Erre a szekérre még fel lehet kapaszkodni!
De megint a kétely, hiszen ki lát a jövőbe?! Mi van akkor, ha kihátrálnak az eddigi befizetők és az egész összeomlik, mint a hasbaszúrt házmester? De ha az ember hezitál, mint Hamlet a koponyával, akkor megint irigykedve nézheti azokat, akiknek volt bátorságuk kockáztatni. Mert itt is hatalmas összegekről van szó, akár az ingatlan bizniszben.
Tudom előre, hogy ehhez is gyáva leszek. De nincs veszve minden! Az újság említette, hogy néhány feltáratlan aranylelőhelyre bukkantak Kaliforniában, Sacramento környékén.
Apropó, nincs valakinek kölcsön egy megbízható szamara?