(Túl)súlyos problémák
Mit harsog megint a tévé? Ja, valami reklám megy. Egyébként igen gyanús ez a szó. Leginkább a reklamációt juttatja eszembe. Persze ennek az angolban nyoma sincs. Ott a megfontolt és alapos advertisement, a közönségesebb commercial, a bombasztikus boost, a hangzatos hype, valamint a cikornyás claptrap szócska használatos. Sőt, manapság meglehetős álszerénységgel csak message-nek, vagyis üzenetnek titulálják ezeket a hirdetéseket. De hívhatják bárhogy, a lényeg, hogy ez egy hatalmas gépezet, és azt is hihetnők, hogy mindez értünk, fogyasztókért van mozgásban. Azért, hogy a piaci túlkínálatból csalhatatlanul ki tudjuk választani a legjobbat, leghasznosabbat, legegészségesebbet.
Nos, aki ebben a hitben ringatja magát, annak – hogy otthoni szóhasználattal éljek – elgurult a gyógyszere. Mert ezeknél a javunkat akaró hirdetéseknél álljunk meg egy szóra! Nem titok, hogy a lakósság jelentős hányada – mármint a fejlett fogyasztói társadalmakban - hatalmas súlyfelesleggel küzd. Magyarán - baromira el vannak hízva a népek. Ami azt illeti, nem nehéz összefüggést találni a hirdetések és a fogyasztók külalakja között. Hiszen ha az éjszaka közepén megjelenik képernyőnkön egy gusztusos hamburger vagy pizza költemény, mellettük az apró vízgyöngyöket izzadó colásüveggel, már szinte hipnotikus állapotban vonulunk a frizsiderhez. Innen pedig egyenes út vezet a rozmár külsőhöz. De bombáznak bennünket efféle reklámokkal úton, útfélen. Szerzetesi erényekre lenne szükség, hogy ellenálljunk a csábításnak. Hát inkább megadjuk magunkat, és hisszük, hogy mi is olyan sugárzó szépségű, erős, örökké vidám és életteli hétköznapi hősök leszünk, mint azok ott, a reklámban. Ehhez épp elég, ha literszámra döntjük magunkba a colát, vagy kétpofára habzsoljuk a hamburgert. A valóság persze egészen más! Annyira más, hogy a sajtó az egészségügy összeomlását jövendöli a túlsúlyból adódó betegségek miatt. Igencsak indokolt a vészharang kongatása, mert vagyonokba kerül a betegellátás és a munkakiesésekből adódó költségek.
A problémát felismerték néhányan, és tenni is szeretnének ellene valamit. Kanadában például szabályozni szeretnék a tévéreklámok hangerejét. Mert azok valahogy mindig fülsiketítően bömbölnek. Ez ugyan nem fogja megváltani a világot, de első lépésnek megteszi. Az igazi fejlődés nyilván az lenne, ha az esti órákban egyáltalán nem sugároznának evésre – mit evésre, zabálásra – buzdító reklámokat. De sajnos ezek az elhízásért felelős óriáscégek korlátlan hatalommal rendelkeznek. Igaz, néhányan már vállalják a szélmalomharcot ellenük. New York polgármestere például az extra méretű üdítőitalok árusítását szeretné betiltani. Mert eddig az a bizonyos fogyasztó, a kedves, testes átlagpolgár, zsírfoltos melegítőalsóban, mustár és ketchup foltokkal tarkított pólójában beszuszogott a moziba, ahol két lóitató vödörrel, meg a bőröndnyi pattogatott kukoricával próbálta átvészelni a másfél órás filmet, ami után végre beülhetett a gyorsbüfébe. A terv szerint a kedves fogyasztónak be kellett volna érni a szerényebb méretű innivalóval. Mit tesz erre a világhírű üdítőitalt gyártó cég? Még több pénzt fordít reklámra és természetesen nem hagyja szó nélkül a kihívást. Frappáns válaszában leszögezi, hogy a fogyasztó van olyan okos, hogy eldöntse, mi a jó neki. Meg kell hagyni, ravaszul alkalmazzák a lélektant, hiszen az észre és a mértéktartásra hivatkoznak azoknál, akik éppen a saját esztelenségük áldozatai. Hasznosnak tűnik a taktika, mert melyik kopasz ember ne örülne a bóknak, mikor a sima fejbőr vonzerejét dicsérik.
A szemérmetlen csibészség és hazugság nem új keletű a reklámszakmában. Az ötvenes-hatvanas években a menő hetilapok egész oldalas hirdetésein fehér köpenyes urak pöfékeltek megszállottan, hirdetve, hogy a belevaló orvosok a Camel cigarettát részesítik előnyben. Még néhány tudományosnak szánt maszlag – mondat is helyet kapott a hirdetésben, azt a látszatot keltve, hogy komoly vizsgálat után derült ki ez az eredmény. A Coca Cola cég még ennél is tovább ment. Az ő hirdetésükön egy teltképű bébi mosolyog a mamájára és a szöveg siet is megindokolni jókedvüket. A leírtak azt fejtegetik, hogy nem lehet elég korán kezdeni a Cola fogyasztását, ugyanis a felmérések szerint ez a záloga, hogy a gyermek harmonikusan tudjon beilleszkedni a társadalomba. (Sőt az életbevágó cukorszükségletről is gondoskodik e nemes ital! Ó, Uram, ne hagyj el!!!)
De manapság is folyik a kábítás. A rádióban egy reszelős férfihang kedélyesen elmélkedik ifjú éveiről. Állítása szerint az ő jó édes anyukája már zsenge kamaszkorától Coca Colát csomagolt neki az iskolai tízórai mellé. Aztán csak mostanában próbálkozott a Pepsivel és mit ád az ég, az is ízlik neki. Hogy ő mikről maradhatott le élete során e tévhit miatt, - morfondírozik. Hát egy normális, felelősségteljes anyukáról biztosan. Mert aki nem a reklámokból meríti ismereteit, ahhoz csak eljut a hír az üdítők ártalmasságáról. Nem lehet felmenteni az olyan szülőket, akik következetesen rongálják gyermekük egészségét olyan dobozos üdítőkkel melyek cukortartalma szánkódomb méretű, szénsavtartalmuk pedig a csontozat kalcium állományát bontja le nagy igyekezettel. Ha ezt tudja nyújtani a kedves mama a gyermekének, akkor ott jobban jár a gyerkőc az árvasággal.
Van esély a változásra?
Némi reményt jelenthet a dohányzás elleni kampány sikere. Igaz, még nagyon sokan pöfékelnek, de a fogyasztás már jóval szerényebb, mint évtizedekkel korábban. Ebben komoly szerepet játszott, hogy eltűntek a cigizésre buzdító reklámok az utcákról és a médiából.
Lenne tehát megoldás, de ma még igen körülményes véghezvinni a váltást. Valami ugyan elkezdődött, de még nagyon az elején tartunk. Ami azt illeti, nem ártana még több reklám ebben az ügyben.
De okvetlenül azzal a bazi nagy hangerővel.
Mit harsog megint a tévé? Ja, valami reklám megy. Egyébként igen gyanús ez a szó. Leginkább a reklamációt juttatja eszembe. Persze ennek az angolban nyoma sincs. Ott a megfontolt és alapos advertisement, a közönségesebb commercial, a bombasztikus boost, a hangzatos hype, valamint a cikornyás claptrap szócska használatos. Sőt, manapság meglehetős álszerénységgel csak message-nek, vagyis üzenetnek titulálják ezeket a hirdetéseket. De hívhatják bárhogy, a lényeg, hogy ez egy hatalmas gépezet, és azt is hihetnők, hogy mindez értünk, fogyasztókért van mozgásban. Azért, hogy a piaci túlkínálatból csalhatatlanul ki tudjuk választani a legjobbat, leghasznosabbat, legegészségesebbet.
Nos, aki ebben a hitben ringatja magát, annak – hogy otthoni szóhasználattal éljek – elgurult a gyógyszere. Mert ezeknél a javunkat akaró hirdetéseknél álljunk meg egy szóra! Nem titok, hogy a lakósság jelentős hányada – mármint a fejlett fogyasztói társadalmakban - hatalmas súlyfelesleggel küzd. Magyarán - baromira el vannak hízva a népek. Ami azt illeti, nem nehéz összefüggést találni a hirdetések és a fogyasztók külalakja között. Hiszen ha az éjszaka közepén megjelenik képernyőnkön egy gusztusos hamburger vagy pizza költemény, mellettük az apró vízgyöngyöket izzadó colásüveggel, már szinte hipnotikus állapotban vonulunk a frizsiderhez. Innen pedig egyenes út vezet a rozmár külsőhöz. De bombáznak bennünket efféle reklámokkal úton, útfélen. Szerzetesi erényekre lenne szükség, hogy ellenálljunk a csábításnak. Hát inkább megadjuk magunkat, és hisszük, hogy mi is olyan sugárzó szépségű, erős, örökké vidám és életteli hétköznapi hősök leszünk, mint azok ott, a reklámban. Ehhez épp elég, ha literszámra döntjük magunkba a colát, vagy kétpofára habzsoljuk a hamburgert. A valóság persze egészen más! Annyira más, hogy a sajtó az egészségügy összeomlását jövendöli a túlsúlyból adódó betegségek miatt. Igencsak indokolt a vészharang kongatása, mert vagyonokba kerül a betegellátás és a munkakiesésekből adódó költségek.
A problémát felismerték néhányan, és tenni is szeretnének ellene valamit. Kanadában például szabályozni szeretnék a tévéreklámok hangerejét. Mert azok valahogy mindig fülsiketítően bömbölnek. Ez ugyan nem fogja megváltani a világot, de első lépésnek megteszi. Az igazi fejlődés nyilván az lenne, ha az esti órákban egyáltalán nem sugároznának evésre – mit evésre, zabálásra – buzdító reklámokat. De sajnos ezek az elhízásért felelős óriáscégek korlátlan hatalommal rendelkeznek. Igaz, néhányan már vállalják a szélmalomharcot ellenük. New York polgármestere például az extra méretű üdítőitalok árusítását szeretné betiltani. Mert eddig az a bizonyos fogyasztó, a kedves, testes átlagpolgár, zsírfoltos melegítőalsóban, mustár és ketchup foltokkal tarkított pólójában beszuszogott a moziba, ahol két lóitató vödörrel, meg a bőröndnyi pattogatott kukoricával próbálta átvészelni a másfél órás filmet, ami után végre beülhetett a gyorsbüfébe. A terv szerint a kedves fogyasztónak be kellett volna érni a szerényebb méretű innivalóval. Mit tesz erre a világhírű üdítőitalt gyártó cég? Még több pénzt fordít reklámra és természetesen nem hagyja szó nélkül a kihívást. Frappáns válaszában leszögezi, hogy a fogyasztó van olyan okos, hogy eldöntse, mi a jó neki. Meg kell hagyni, ravaszul alkalmazzák a lélektant, hiszen az észre és a mértéktartásra hivatkoznak azoknál, akik éppen a saját esztelenségük áldozatai. Hasznosnak tűnik a taktika, mert melyik kopasz ember ne örülne a bóknak, mikor a sima fejbőr vonzerejét dicsérik.
A szemérmetlen csibészség és hazugság nem új keletű a reklámszakmában. Az ötvenes-hatvanas években a menő hetilapok egész oldalas hirdetésein fehér köpenyes urak pöfékeltek megszállottan, hirdetve, hogy a belevaló orvosok a Camel cigarettát részesítik előnyben. Még néhány tudományosnak szánt maszlag – mondat is helyet kapott a hirdetésben, azt a látszatot keltve, hogy komoly vizsgálat után derült ki ez az eredmény. A Coca Cola cég még ennél is tovább ment. Az ő hirdetésükön egy teltképű bébi mosolyog a mamájára és a szöveg siet is megindokolni jókedvüket. A leírtak azt fejtegetik, hogy nem lehet elég korán kezdeni a Cola fogyasztását, ugyanis a felmérések szerint ez a záloga, hogy a gyermek harmonikusan tudjon beilleszkedni a társadalomba. (Sőt az életbevágó cukorszükségletről is gondoskodik e nemes ital! Ó, Uram, ne hagyj el!!!)
De manapság is folyik a kábítás. A rádióban egy reszelős férfihang kedélyesen elmélkedik ifjú éveiről. Állítása szerint az ő jó édes anyukája már zsenge kamaszkorától Coca Colát csomagolt neki az iskolai tízórai mellé. Aztán csak mostanában próbálkozott a Pepsivel és mit ád az ég, az is ízlik neki. Hogy ő mikről maradhatott le élete során e tévhit miatt, - morfondírozik. Hát egy normális, felelősségteljes anyukáról biztosan. Mert aki nem a reklámokból meríti ismereteit, ahhoz csak eljut a hír az üdítők ártalmasságáról. Nem lehet felmenteni az olyan szülőket, akik következetesen rongálják gyermekük egészségét olyan dobozos üdítőkkel melyek cukortartalma szánkódomb méretű, szénsavtartalmuk pedig a csontozat kalcium állományát bontja le nagy igyekezettel. Ha ezt tudja nyújtani a kedves mama a gyermekének, akkor ott jobban jár a gyerkőc az árvasággal.
Van esély a változásra?
Némi reményt jelenthet a dohányzás elleni kampány sikere. Igaz, még nagyon sokan pöfékelnek, de a fogyasztás már jóval szerényebb, mint évtizedekkel korábban. Ebben komoly szerepet játszott, hogy eltűntek a cigizésre buzdító reklámok az utcákról és a médiából.
Lenne tehát megoldás, de ma még igen körülményes véghezvinni a váltást. Valami ugyan elkezdődött, de még nagyon az elején tartunk. Ami azt illeti, nem ártana még több reklám ebben az ügyben.
De okvetlenül azzal a bazi nagy hangerővel.