Divatos jelleggel
Engedtessék meg, hogy szóljak néhány szót a divatról. Ugyanis nem hagy nyugodni néhány dolog. Például az, hogy miért számít menőnek az, aki tetoválásokkal díszíti magát? Mert az én ifjúkoromban az agyondekorált végtagok még leginkább megvetést váltottak ki a szemlélőből. Aztán ott vannak a fémkarikák. De mennyire hogy ott vannak manapság. Orrban, szájban, nyelvben, fülben, a köldök táján, és még lejjebb is. Mikor derült ki, hogy ilyen bigyókra van szükség ahhoz, ha trendinek akarunk látszani? Vajon milyen módszerrel lehetett elérni, hogy százezrek önként vállalják a nyelv vagy a fül-lyukasztás fájdalmait? Miféle hatalom tudja rábírni a fiatalt, hogy sebzett nyelvvel próbálja magához venni a betevő falatot, hogy az orrában sorakozó fémkarikák miatt ne merjen orrot fújni, és hogy éjszakánként azzal a kockázattal hajtsa álomra a fejét, hogy egy könnyelmű mozdulattal széttépi a párnacihát a szemöldökéből ágaskodó tű miatt.
Mindezt csak a valahová tartozni vágyás, a nyájösztön diktálhatja. Mert ha például kötelezővé tennék az effajta szörnyűségeket, állítom, hogy tömött sorokban tüntetnének az embertelen rendelkezés ellen a parlament előtt, vállalva még a rendőrsortüzet is. Na de így egészen más, önként, dalolva, saját akaratunkból. Ilyenkor nem számít sem a költség, sem a kellemetlenség, sem a fertőzésveszély.
Ja, és itt van a nadrágdivat. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy egy valamirevaló ifjú csak úgy hordhatja a nadrágját, ha annak ülepe a térdéig lóg. Ez baromira kényelmetlen ugyan, és veszettül slampos is, de itt megint többről van szó. Ezzel a viselettel ugyanis a derék ifjú felsorakozhat azon sztárok mellé, akik szintén úgy képzelik, hogy a nadrágszíjnak az ágyékkal egyvonalban a helye. Ez a divathóbort komoly fejtörést jelentett számomra, mert igencsak kíváncsi voltam rá, hogy vajon ki volt az a pihentagyú, aki ebben a módiban találta meg az önmegvalósítást. Aztán felvilágosított egy jól tájékozott barátom. Ő tudni vélte, hogy mindez az amerikai börtönökből ered. Ott ugyanis azok a rabok közlekedtek így, aki tudtára akarták adni társaiknak, hogy nem zárkóznak el a testi kapcsolattól, főleg ha az hátulról érkezik.
És innen már fénysebességgel terjedt tovább a letolt nadrág divatja. Így hordja boldog-boldogtalan, természetesen anélkül, hogy tudnák, kiket is majmolnak.
Érdekes módon, az illetékesek nem tesznek semmit azért, hogy az igazság napfényre kerüljön. Nem siettetik, hogy a rideg valóság ismerete gátat szabjon az esztelen hóbortnak. De azt hiszem, tudom miért. Egy riportműsorban láthattam, amint egy testes rendőr üldözőbe vett egy ilyen fiatalt, akinek a nadrágja le volt tolva, úgy, ahogy illik. De mit is mondok?! Dehogyis üldözte! Két lépéssel már a nyomában volt, földre rántotta a bűnözőt, a hátára térdelt és komótosan megbilincselte. A nyurga ifjoncnak esélye sem volt a menekülésre, hiszen csak tipegni tudott ebben a szerkóban.
Hát akkor így mindjárt más! Akkor nem is szólok semmit erre a divathóbortra. Jó tudni ugyanis, hogy a közbiztonságot erősíti ez a bizonyos módi.
És a tetoválásról sem kell lebeszélni senkit! Mert remek támpont a hatóságnak, ha a körözött személy rendelkezik ilyesmivel. Már szinte hallom is a hírekben: Az elkövető másfél méter magas, nyamvadt testalkatú, szeme színe sötét, feje simára borotvált, jobbkarján egy motorozó csontváz, balkarján csókolózó galambpár, „Joo vagy nálam rozsi” felirattal, mellkasára pedig a kazincbarcikai művelődési ház van tetoválva. Naná, hogy azonnal elkapják a nyomorultat, amint vetkőzni próbál a tikkasztó hőségben.
Most már csak azt kéne kiderítenem, hogy miért hasznos számunkra a köldökékszer.
Engedtessék meg, hogy szóljak néhány szót a divatról. Ugyanis nem hagy nyugodni néhány dolog. Például az, hogy miért számít menőnek az, aki tetoválásokkal díszíti magát? Mert az én ifjúkoromban az agyondekorált végtagok még leginkább megvetést váltottak ki a szemlélőből. Aztán ott vannak a fémkarikák. De mennyire hogy ott vannak manapság. Orrban, szájban, nyelvben, fülben, a köldök táján, és még lejjebb is. Mikor derült ki, hogy ilyen bigyókra van szükség ahhoz, ha trendinek akarunk látszani? Vajon milyen módszerrel lehetett elérni, hogy százezrek önként vállalják a nyelv vagy a fül-lyukasztás fájdalmait? Miféle hatalom tudja rábírni a fiatalt, hogy sebzett nyelvvel próbálja magához venni a betevő falatot, hogy az orrában sorakozó fémkarikák miatt ne merjen orrot fújni, és hogy éjszakánként azzal a kockázattal hajtsa álomra a fejét, hogy egy könnyelmű mozdulattal széttépi a párnacihát a szemöldökéből ágaskodó tű miatt.
Mindezt csak a valahová tartozni vágyás, a nyájösztön diktálhatja. Mert ha például kötelezővé tennék az effajta szörnyűségeket, állítom, hogy tömött sorokban tüntetnének az embertelen rendelkezés ellen a parlament előtt, vállalva még a rendőrsortüzet is. Na de így egészen más, önként, dalolva, saját akaratunkból. Ilyenkor nem számít sem a költség, sem a kellemetlenség, sem a fertőzésveszély.
Ja, és itt van a nadrágdivat. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy egy valamirevaló ifjú csak úgy hordhatja a nadrágját, ha annak ülepe a térdéig lóg. Ez baromira kényelmetlen ugyan, és veszettül slampos is, de itt megint többről van szó. Ezzel a viselettel ugyanis a derék ifjú felsorakozhat azon sztárok mellé, akik szintén úgy képzelik, hogy a nadrágszíjnak az ágyékkal egyvonalban a helye. Ez a divathóbort komoly fejtörést jelentett számomra, mert igencsak kíváncsi voltam rá, hogy vajon ki volt az a pihentagyú, aki ebben a módiban találta meg az önmegvalósítást. Aztán felvilágosított egy jól tájékozott barátom. Ő tudni vélte, hogy mindez az amerikai börtönökből ered. Ott ugyanis azok a rabok közlekedtek így, aki tudtára akarták adni társaiknak, hogy nem zárkóznak el a testi kapcsolattól, főleg ha az hátulról érkezik.
És innen már fénysebességgel terjedt tovább a letolt nadrág divatja. Így hordja boldog-boldogtalan, természetesen anélkül, hogy tudnák, kiket is majmolnak.
Érdekes módon, az illetékesek nem tesznek semmit azért, hogy az igazság napfényre kerüljön. Nem siettetik, hogy a rideg valóság ismerete gátat szabjon az esztelen hóbortnak. De azt hiszem, tudom miért. Egy riportműsorban láthattam, amint egy testes rendőr üldözőbe vett egy ilyen fiatalt, akinek a nadrágja le volt tolva, úgy, ahogy illik. De mit is mondok?! Dehogyis üldözte! Két lépéssel már a nyomában volt, földre rántotta a bűnözőt, a hátára térdelt és komótosan megbilincselte. A nyurga ifjoncnak esélye sem volt a menekülésre, hiszen csak tipegni tudott ebben a szerkóban.
Hát akkor így mindjárt más! Akkor nem is szólok semmit erre a divathóbortra. Jó tudni ugyanis, hogy a közbiztonságot erősíti ez a bizonyos módi.
És a tetoválásról sem kell lebeszélni senkit! Mert remek támpont a hatóságnak, ha a körözött személy rendelkezik ilyesmivel. Már szinte hallom is a hírekben: Az elkövető másfél méter magas, nyamvadt testalkatú, szeme színe sötét, feje simára borotvált, jobbkarján egy motorozó csontváz, balkarján csókolózó galambpár, „Joo vagy nálam rozsi” felirattal, mellkasára pedig a kazincbarcikai művelődési ház van tetoválva. Naná, hogy azonnal elkapják a nyomorultat, amint vetkőzni próbál a tikkasztó hőségben.
Most már csak azt kéne kiderítenem, hogy miért hasznos számunkra a köldökékszer.