Hol van az a nyár…?
Na, most úgy őszintén, miért rekkenő a hőség? A rokkanó logikusabb lenne, mert az ember ugye belerokkan abba a hatalmas kánikulába. Vagy ott van az a fülledt meleg, amit a szomszéd srác simán fulladtnak mondott, mert azt legalább értettük. A jelek szerint nem származtunk értelmességi családból – hogy újabb szép példáját hozzam fel a ferdítéseinknek.
De mindegy, lényeg, hogy a hőségnél tartunk. Azoknál a gyerekkori, nagy nyári melegeknél, amiket csak a strandon lehetett elviselni. És hol másutt, mint a Tungin?! Ez a kellemes létesítmény eredetileg a Tungsram névre hallgatott, de ezt mintha egy elvetemült logopédus találta volna ki. Hát lehet azzal elköszönni a háziaktól, hogy azt kiabáljuk: - Megyek a Tungsram Strandra! De akkor se jártunk volna jobban, ha az Egyesült Izzó és Villamossági RT. szabadtéri strandfürdőjét kellett volna megnevezni úti célnak.
Szóval, maradtunk a Tunginál.
Újpest határában, a Megyeri Csárda szomszédságában terült el ez a hatalmas park, de nyugodtan használhatnánk a Paradicsom megnevezést is, természetesen nem az ehető változatra gondolva.
Jó néhány évtizeden keresztül élte fénykorát ez a strandfürdő, és nem hiszem, hogy akadt olyan újpesti lakos, akinek az életéből kimaradt volna ez a kaland.
A látogatók a 10-es villamosról lekászálódva, sorba rendeződtek a pénztár előtt, hogy beugrót váltsanak a boldogsághoz. Aztán egy hosszú séta az öltözőkig, ahol mókás fém vállfákra aggathattuk a ruháinkat. A drótvállak egy hosszú rúdban folytatódtak, hogy a hajlított végekre a cipőket is fel tudjuk akasztani. Ismét egy kis sorállás és a ruhatáros már nyomta is a kezünkbe a számunkat.
Irány a víz, tehát az úszómedence, vagy a Gomba. Ez utóbbi egy igen jó méretű medence volt, de inkább a kisgyerekes szülők kedvelték a sekély vize miatt. Nevét arról a hamisítatlan gombaformájú betonernyőről kapta, amelyről még víz is csordogált, és ami alatt békésen lehetett üldögélni. Ahhoz, hogy a vízbe jussunk, előbb a medencét szegélyező „lábáztatón” kellett átgázolni. Ha ketten megindultunk ebben a bokáig érő vízben, néhány méter után már egy mini-cunamit toltunk magunk előtt.
De nekünk, srácoknak nem sok keresnivalónk volt a Gombában. Akkor inkább az úszómedence, ahol csak az egyik oldalon volt kicsi a víz, a másikon viszont...
Ebben a rajtszámos sportmedencében a víz kifejezetten hidegnek számított. De nem csoda, elvégre itt vízilabda meccseket is tartottak, már pedig köztudomású, hogy langyos vízben nem lehet sportolni.
Később egy másik medence is épült a meglévő mögé, úgy tűnt, megállíthatatlan a fejlődés.
Én viszont még az elsőben kezdtem ismerkedni a vízi élményekkel. A nyári hétköznapokon az utcabéli srácokkal jártam a strandra, mert a szüleim természetesen dolgoztak. Az uszoda sekélyebb részében már igen eredményesen csapkodtam a többi hat-nyolcéves gyerek között. Igaz, eléggé egyéni módon, hiszen senki sem tanított úszni. A haverok látták, hogy így is sikerül a felszínen maradnom, így aztán, amikor a partra másztam, jó páran megragadtak, elcipeltek a mélyvízhez és rendesen behajítottak.
Köpködve, prüszkölve keveredtem a felszínre, ahol az volt az első dolgom, hogy a parton röhögő srácok felé kiáltsam:
- Hülyék!
De ezután legalább birtokba vehettem az egész medencét. És ott vigyázott ránk az úszómester, az öreg Csukor, - aki persze korántsem volt olyan öreg. Ő a medence szélén, egy keskeny deszkapallón sétálgatva felügyelte birodalmát, az elmaradhatatlan síppal a nyakában. Az örökös szolgálattól olyan barna volt, mint egy afrikai őslakó. És úgy hozzátartozott a strandhoz, mint az a nagy fehér számlapú óra, a lugas felett.
Szikrázott a napfény, mindenki a vízben visongott, de valahogy mégsem volt terhes ez a tömeg. Később is tapasztalhattam, hogy hatványozódik az élmény, ha többen osztózunk rajta. Ráadásul, valamiféle kötődést is éreztem mindazokkal, akik velem együtt itt keresték a felüdülést. Akár egy nagy család, beleértve a vidéki pereputtyot is. Márpedig az ember nem szokott haragudni a rokonaira, csak azért, mert ott vannak...
Még az is belefért a mókába, hogy a kölcsönözhető, hatalmas, fekete autógumi belsőket lovagolva csatázzunk a vízben. Ha túlságosan elvadult a játék, elég volt egy sípszó az úszómester részéről, hogy észhez térjünk. Mert a tekintélyhez nem ijesztő külső vagy robusztus izomzat kell. Elegendő az is, ha általános tiszteletnek örvend az illető.
Volt még egy igen fontos része a strandnak, nevezetesen az a kismedence, amiben sosem láttunk vizet. Ebben a kékre mázolt betonteknőben ádáz focicsaták dúltak. Hatalmas tömeg figyelte azt a néhány fiatalt, akik itt bűvölték a labdát. Itt egyszerű földi halandó nem játszhatott. Viszont az akkor fénykorát élő Újpesti Dózsa néhány játékosa is beszállt a küzdelembe, mert ők nemcsak a pénz miatt rúgtak labdába.
De akadt a strandon egy hatalmas füves rész is játékra és focira. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy milyen pazarló gazdagság jellemezte a fürdő területét. Még egy tekintélyes méretű Dunára néző csónakház is helyet kapott itt, terasszal, büfével, napozóval. Ja, és gyönyörű, napbarnított lányokkal. És nem voltak elhízva a fiatalok! Talán azért, mert nem a Playstationnel, hanem egymással foglalkoztak a fűbe terített plédeken.
A hangosbemondó recsegte a magyar slágereket, mert akkoriban már gazdag termés volt ezekből is. És ezen közölték a zárórát is, lehetett baktatni az öltözők felé. Azért még érdemes volt féllábon ugrálva megszabadulni a fülünkbe jutott víztől.
Különösek voltak ezek az esti hazatérések. Holtfáradtan, élményekkel feltöltődve, farkaséhesen, valamiféle vak hittel, hogy ez mindig így lesz. A nyár örökké tart, a strand mindig állni fog, és mi mindig fiatalok maradunk.
És akkor itt jön a képbe a sünike, ahogy a sikálókeféről lemászva azt motyogja:
– Tévedni emberi dolog.
Na, most úgy őszintén, miért rekkenő a hőség? A rokkanó logikusabb lenne, mert az ember ugye belerokkan abba a hatalmas kánikulába. Vagy ott van az a fülledt meleg, amit a szomszéd srác simán fulladtnak mondott, mert azt legalább értettük. A jelek szerint nem származtunk értelmességi családból – hogy újabb szép példáját hozzam fel a ferdítéseinknek.
De mindegy, lényeg, hogy a hőségnél tartunk. Azoknál a gyerekkori, nagy nyári melegeknél, amiket csak a strandon lehetett elviselni. És hol másutt, mint a Tungin?! Ez a kellemes létesítmény eredetileg a Tungsram névre hallgatott, de ezt mintha egy elvetemült logopédus találta volna ki. Hát lehet azzal elköszönni a háziaktól, hogy azt kiabáljuk: - Megyek a Tungsram Strandra! De akkor se jártunk volna jobban, ha az Egyesült Izzó és Villamossági RT. szabadtéri strandfürdőjét kellett volna megnevezni úti célnak.
Szóval, maradtunk a Tunginál.
Újpest határában, a Megyeri Csárda szomszédságában terült el ez a hatalmas park, de nyugodtan használhatnánk a Paradicsom megnevezést is, természetesen nem az ehető változatra gondolva.
Jó néhány évtizeden keresztül élte fénykorát ez a strandfürdő, és nem hiszem, hogy akadt olyan újpesti lakos, akinek az életéből kimaradt volna ez a kaland.
A látogatók a 10-es villamosról lekászálódva, sorba rendeződtek a pénztár előtt, hogy beugrót váltsanak a boldogsághoz. Aztán egy hosszú séta az öltözőkig, ahol mókás fém vállfákra aggathattuk a ruháinkat. A drótvállak egy hosszú rúdban folytatódtak, hogy a hajlított végekre a cipőket is fel tudjuk akasztani. Ismét egy kis sorállás és a ruhatáros már nyomta is a kezünkbe a számunkat.
Irány a víz, tehát az úszómedence, vagy a Gomba. Ez utóbbi egy igen jó méretű medence volt, de inkább a kisgyerekes szülők kedvelték a sekély vize miatt. Nevét arról a hamisítatlan gombaformájú betonernyőről kapta, amelyről még víz is csordogált, és ami alatt békésen lehetett üldögélni. Ahhoz, hogy a vízbe jussunk, előbb a medencét szegélyező „lábáztatón” kellett átgázolni. Ha ketten megindultunk ebben a bokáig érő vízben, néhány méter után már egy mini-cunamit toltunk magunk előtt.
De nekünk, srácoknak nem sok keresnivalónk volt a Gombában. Akkor inkább az úszómedence, ahol csak az egyik oldalon volt kicsi a víz, a másikon viszont...
Ebben a rajtszámos sportmedencében a víz kifejezetten hidegnek számított. De nem csoda, elvégre itt vízilabda meccseket is tartottak, már pedig köztudomású, hogy langyos vízben nem lehet sportolni.
Később egy másik medence is épült a meglévő mögé, úgy tűnt, megállíthatatlan a fejlődés.
Én viszont még az elsőben kezdtem ismerkedni a vízi élményekkel. A nyári hétköznapokon az utcabéli srácokkal jártam a strandra, mert a szüleim természetesen dolgoztak. Az uszoda sekélyebb részében már igen eredményesen csapkodtam a többi hat-nyolcéves gyerek között. Igaz, eléggé egyéni módon, hiszen senki sem tanított úszni. A haverok látták, hogy így is sikerül a felszínen maradnom, így aztán, amikor a partra másztam, jó páran megragadtak, elcipeltek a mélyvízhez és rendesen behajítottak.
Köpködve, prüszkölve keveredtem a felszínre, ahol az volt az első dolgom, hogy a parton röhögő srácok felé kiáltsam:
- Hülyék!
De ezután legalább birtokba vehettem az egész medencét. És ott vigyázott ránk az úszómester, az öreg Csukor, - aki persze korántsem volt olyan öreg. Ő a medence szélén, egy keskeny deszkapallón sétálgatva felügyelte birodalmát, az elmaradhatatlan síppal a nyakában. Az örökös szolgálattól olyan barna volt, mint egy afrikai őslakó. És úgy hozzátartozott a strandhoz, mint az a nagy fehér számlapú óra, a lugas felett.
Szikrázott a napfény, mindenki a vízben visongott, de valahogy mégsem volt terhes ez a tömeg. Később is tapasztalhattam, hogy hatványozódik az élmény, ha többen osztózunk rajta. Ráadásul, valamiféle kötődést is éreztem mindazokkal, akik velem együtt itt keresték a felüdülést. Akár egy nagy család, beleértve a vidéki pereputtyot is. Márpedig az ember nem szokott haragudni a rokonaira, csak azért, mert ott vannak...
Még az is belefért a mókába, hogy a kölcsönözhető, hatalmas, fekete autógumi belsőket lovagolva csatázzunk a vízben. Ha túlságosan elvadult a játék, elég volt egy sípszó az úszómester részéről, hogy észhez térjünk. Mert a tekintélyhez nem ijesztő külső vagy robusztus izomzat kell. Elegendő az is, ha általános tiszteletnek örvend az illető.
Volt még egy igen fontos része a strandnak, nevezetesen az a kismedence, amiben sosem láttunk vizet. Ebben a kékre mázolt betonteknőben ádáz focicsaták dúltak. Hatalmas tömeg figyelte azt a néhány fiatalt, akik itt bűvölték a labdát. Itt egyszerű földi halandó nem játszhatott. Viszont az akkor fénykorát élő Újpesti Dózsa néhány játékosa is beszállt a küzdelembe, mert ők nemcsak a pénz miatt rúgtak labdába.
De akadt a strandon egy hatalmas füves rész is játékra és focira. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy milyen pazarló gazdagság jellemezte a fürdő területét. Még egy tekintélyes méretű Dunára néző csónakház is helyet kapott itt, terasszal, büfével, napozóval. Ja, és gyönyörű, napbarnított lányokkal. És nem voltak elhízva a fiatalok! Talán azért, mert nem a Playstationnel, hanem egymással foglalkoztak a fűbe terített plédeken.
A hangosbemondó recsegte a magyar slágereket, mert akkoriban már gazdag termés volt ezekből is. És ezen közölték a zárórát is, lehetett baktatni az öltözők felé. Azért még érdemes volt féllábon ugrálva megszabadulni a fülünkbe jutott víztől.
Különösek voltak ezek az esti hazatérések. Holtfáradtan, élményekkel feltöltődve, farkaséhesen, valamiféle vak hittel, hogy ez mindig így lesz. A nyár örökké tart, a strand mindig állni fog, és mi mindig fiatalok maradunk.
És akkor itt jön a képbe a sünike, ahogy a sikálókeféről lemászva azt motyogja:
– Tévedni emberi dolog.