Nem zsákbamacska
Na ugye, még a cím is! Lám, mennyi kötődésünk van az állatvilághoz. Szeretném mindjárt az elején leszögezni, ha nem lenne még világos: szeretem az állatokat. Igen, és ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy néhány kedves jószág gazdája lehettem életem során.
Bűntudattal eszem húst, mert tudom, sokszor igen kíméletlen körülmények jellemzik azt az utat, amíg a táplálék az asztalunkra kerül.
Gyűlölöm a cirkuszi állatszámokat, mert tisztában vagyok vele, hogy szerencsétlen jószágok mennyire kiszolgáltatottak és a pár perces szórakozásunk nekik életre szóló rabságot jelent. Számomra egy ostorát csattogtató idomár nem az ügyesség és a szakértelem bizonyítéka, hanem a kegyetlenségé és a lelketlen fölényességé. Néhány rejtett kamerával készült felvétel már bebizonyította, hogy a porondon keringőző elefántok teljesítménye mögött szadista és brutális kínzás rejlik. Az elefántok és más nagyvadak csak a trenírozás során elszenvedett ütlegek és kínzások hatására képesek a természetüktől idegen mutatványok elvégzésére.
De akkor sem jobb a helyzetük, ha nincsenek porondon. Láncra verve, szűk ketrecekben sínylődnek. A szakemberek szerint kimutatható a depresszió ezeknél az egyhelyben álldogáló, fejüket folyamatosan lóbáló elefántoknál és a ketrecekben fáradhatatlanul köröző nagyvadaknál.
De nem jobb az állatkert sem. Nincs bánatosabb tekintet egy fogságba ejtett állaténál. Egy elitélt megérdemelten ül, mert bűncselekményt követett el. És tudja, hogy mikor telik le a büntetése. De ezeknek a szerencsétleneknek végtelen a fogságuk a szabadulás reménye nélkül. És ők ártatlanok! Nekik azért kell rács mögé kerülni, hogy néhány kölyök pereccel dobálhassa őket.
Igazán jó állatkert nincs. Mert lehet, hogy egy építészeti remek a bölényház, de nézzük csak meg a szabadból beterelt jószágokat, akik betonfalak között álldogálnak. Az egyik videón végigkövethetjük egy elefántbébi születését. A világra jövő jószág a hideg kőre pottyan, majd ott próbál felállni. Szívszorító!
Az állatbörtön, akarom mondani az állatkert, jelenlegi formájában nem tudja teljesíteni oktatási feladatát. Ebben a nagyképernyős, színes, négydimenziós tévés világban már átfogóbb képet lehetne adni a gyerekeknek az állatok életéről a képernyőn, mint amit a műszikla mögé rejtőző ragadozó látványa ígér. De ha pusztán a szórakozás a célunk, akkor sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez az állatok rovására történik. És ne vezessen félre senkit, hogy a maci olyan mókásan kéreget, amikor közeledni látja a gyereksereget. A látogatók elvonulnak és marad a ketrec, a rács, meg a beton.
Az állatok tartásának egyetlen módja a szabad mozgást és természetes környezetet jelentő szafari park lenne. Szerét kéne ejteni, hogy egész Magyarországon a számtalan állatkert helyett egyetlen ilyen létesítmény legyen. De semmiképpen sem a túlzsúfolt Budapesten. Ha a Feszty körkép miatt képesek vagyunk leautózni Ópusztaszerre, akkor egy ilyen látogatás is megérne némi utazást. Ráadásul nem is akármilyen park várná az érdeklődőket. A megszűnt állatkertekből felszabaduló pénzből hatalmas területen elfogadható körülményeket biztosíthatnának az állatoknak. A beugróhoz tartozna egy távcső is, hogy elkaphassunk valamit abból, ahogy ezek a teremtmények a saját közegükben mozognak.
De térjünk vissza a hétköznapokhoz! Nem szeretem a különféle maskarákat, jelmezeket a jószágokon. Soha nem vinne rá a lélek, hogy rongyokat aggassak a kutyánkra, csak azért, hogy ismerőseink nevetgélhessenek a „mókás” képeken. Hiszem, hogy nemcsak emberi, de állati méltóság is létezik.
Haragot és mérhetetlen gyűlöletet érzek azok iránt, akik kínozzák az állatokat. Nem is értem, hogy az ilyen gaztetteket miért nem lehet az ember elleni bűncselekmények szigorával büntetni? Hiszen érző élőlényekről van szó, akik gyakran védtelenebbek mint mi magunk. A példamutató ítélet azért is indokolt lenne, mert ezeknél a gonosztevőknél az állatkínzás sokszor csak az első lépcső. Nagyon valószínű, hogy később az embertársaikra is veszély fognak jelenteni.
Ha tehetném, minimálisra csökkenteném az állatkísérletek számát. Tudom jól, hogy ezek a laboratóriumi vizsgálatok az emberiség érdekében történnek, de számtalan olyan eset van, amikor indokolatlan a túlbuzgóság. Például akkor, amikor egyes tojásfejű tudósok újra meg újra meg akarnak győződni néhány bizonyított tény igazáról. Egyik vesszőparipájuk a dohányzás vizsgálata. Leszíjazott kísérleti majmokkal nyeletik a dohányfüstöt, hogy igazolják a cigaretta rákkeltő hatását. Ezért kell gyötörni a szerencsétlen jószágokat?! Mégis, milyen elváltozásra gondoltak a tüdőbe jutó füst hatására? Vakbélgyulladásra?!
Nem tudom megérteni a vadászok lelkivilágát sem. Az álcázás nagymesterei terepszínű ruhába bújva kikocsiznak a magasleshez, felmásznak a biztonságot jelentő toronyba, csendben várakoznak, majd rálőnek a távcső célkeresztjében felbukkanó vadra. Talált, jöhet az ünneplés. Tényleg akkora hőstett ez?! Hiszen a vadász nem kockáztat semmit. Az állatnak még esélye sincs a lézervezetéses, szupertávcsöves, óramű pontosságú fegyverek ellen. Nem tehetek róla, de ezekről a fegyverrel célra tartó vadászokról a „Schindler listája” című film jut eszembe, ahol a lágerparancsnok tisztes távolból és merő szórakozásból lövöldözött a mit sem sejtő foglyokra. Ők is olyan esélytelenek és védtelenek voltak, mint ezek a szerencsétlen jószágok.
Ha a derék vadászok csoportosan járják az erdőt, akkor a terepszínű hacukára narancssárga mellényt húznak. Erre azért van szükség, nehogy hátba lőjék egymást. Mert az élet igen értékes és pótolhatatlan. Legalábbis az övéké.
Ha a becserkészés eredménnyel jár, akkor a vad puskacső elé kerül és kíméletlenül végeznek vele. De ez nem vadászat, ez gyilkosság. És arra sem kéne hivatkozni, hogy igenis, ez komoly kihívás, mert mi van, ha a fegyver csütörtököt mond és nekünk támad a vaddisznó. Nagyon helyes! Joga van hozzá, elvégre ő van otthon, hiszen nem a Nagymező utcában találkoztunk vele.
Persze azzal is szokás takarózni, hogy sokszor igen fontos a vadászat, mert a kilövésekkel a természet egyensúlyát próbáljuk helyrehozni. De ne feledjünk egy igen fontos dolgot! A természet igen jól megvolt az ember nélkül is. Sőt! És nem az állatok vannak sokan, hanem az emberek. Nekünk kell újabb élettér, mi pusztítjuk az erdőt, mi harácsoljuk el tőlük a mezőt, mi szennyezzük a vizeket, mi avatkozunk bele durván az ökológiai egyensúlyba.
A vadászat azonban nemcsak a kiszemelt állat leterítésével jár. Ha sikerült a hőstett, akkor levágják az állat fejét, hogy remek fotókat készítsenek a megcsonkított áldozat mellett pózolva. Aztán az agancsok, kitömött állatfejek a falakra kerülnek, hogy üvegszemükkel a semmibe bámulva örökre hirdessék a vadász dicsőségét. Ha valakinek ez lakásdekoráció, akkor esetleg próbálkozhatna a múmiákkal is. Ilyen az, mikor egyeseknél a jó ízlés és egy másik élőlény iránti tisztelet találkozik.
Hatalmas tartozásunk van az állatok felé, akik minden lehetséges módon megkönnyítik életünket. És nemcsak azért, mert megoldják élelmezési és ruházkodási gondjainkat, de azért is, mert szeretetet, bizalmat, hűséget és számtalan derűs percet kaphatunk tőlük.
Nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akik állatok megmentéséért harcolnak. Akár úgy, hogy a jeges folyóból vagy az égő házból mentik ki őket, akár úgy, hogy időt és pénzt rááldozva segítenek a bajbajutottakon. Hatalmas lelki gazdagságra vall minden ilyen hőstett.
Szerencsések vagyunk mi, emberek, hogy ilyen társakat kaptunk a földi léthez. Sivár és egyhangú lenne az élet nélkülük.
Simogasd meg a háziállatod és jobb lesz a napod. - olvastam egy kocsi hátulján.
Milyen igaz! De még sokat kell tenni azért, hogy nekik is jobb napjuk legyen.
Na ugye, még a cím is! Lám, mennyi kötődésünk van az állatvilághoz. Szeretném mindjárt az elején leszögezni, ha nem lenne még világos: szeretem az állatokat. Igen, és ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy néhány kedves jószág gazdája lehettem életem során.
Bűntudattal eszem húst, mert tudom, sokszor igen kíméletlen körülmények jellemzik azt az utat, amíg a táplálék az asztalunkra kerül.
Gyűlölöm a cirkuszi állatszámokat, mert tisztában vagyok vele, hogy szerencsétlen jószágok mennyire kiszolgáltatottak és a pár perces szórakozásunk nekik életre szóló rabságot jelent. Számomra egy ostorát csattogtató idomár nem az ügyesség és a szakértelem bizonyítéka, hanem a kegyetlenségé és a lelketlen fölényességé. Néhány rejtett kamerával készült felvétel már bebizonyította, hogy a porondon keringőző elefántok teljesítménye mögött szadista és brutális kínzás rejlik. Az elefántok és más nagyvadak csak a trenírozás során elszenvedett ütlegek és kínzások hatására képesek a természetüktől idegen mutatványok elvégzésére.
De akkor sem jobb a helyzetük, ha nincsenek porondon. Láncra verve, szűk ketrecekben sínylődnek. A szakemberek szerint kimutatható a depresszió ezeknél az egyhelyben álldogáló, fejüket folyamatosan lóbáló elefántoknál és a ketrecekben fáradhatatlanul köröző nagyvadaknál.
De nem jobb az állatkert sem. Nincs bánatosabb tekintet egy fogságba ejtett állaténál. Egy elitélt megérdemelten ül, mert bűncselekményt követett el. És tudja, hogy mikor telik le a büntetése. De ezeknek a szerencsétleneknek végtelen a fogságuk a szabadulás reménye nélkül. És ők ártatlanok! Nekik azért kell rács mögé kerülni, hogy néhány kölyök pereccel dobálhassa őket.
Igazán jó állatkert nincs. Mert lehet, hogy egy építészeti remek a bölényház, de nézzük csak meg a szabadból beterelt jószágokat, akik betonfalak között álldogálnak. Az egyik videón végigkövethetjük egy elefántbébi születését. A világra jövő jószág a hideg kőre pottyan, majd ott próbál felállni. Szívszorító!
Az állatbörtön, akarom mondani az állatkert, jelenlegi formájában nem tudja teljesíteni oktatási feladatát. Ebben a nagyképernyős, színes, négydimenziós tévés világban már átfogóbb képet lehetne adni a gyerekeknek az állatok életéről a képernyőn, mint amit a műszikla mögé rejtőző ragadozó látványa ígér. De ha pusztán a szórakozás a célunk, akkor sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez az állatok rovására történik. És ne vezessen félre senkit, hogy a maci olyan mókásan kéreget, amikor közeledni látja a gyereksereget. A látogatók elvonulnak és marad a ketrec, a rács, meg a beton.
Az állatok tartásának egyetlen módja a szabad mozgást és természetes környezetet jelentő szafari park lenne. Szerét kéne ejteni, hogy egész Magyarországon a számtalan állatkert helyett egyetlen ilyen létesítmény legyen. De semmiképpen sem a túlzsúfolt Budapesten. Ha a Feszty körkép miatt képesek vagyunk leautózni Ópusztaszerre, akkor egy ilyen látogatás is megérne némi utazást. Ráadásul nem is akármilyen park várná az érdeklődőket. A megszűnt állatkertekből felszabaduló pénzből hatalmas területen elfogadható körülményeket biztosíthatnának az állatoknak. A beugróhoz tartozna egy távcső is, hogy elkaphassunk valamit abból, ahogy ezek a teremtmények a saját közegükben mozognak.
De térjünk vissza a hétköznapokhoz! Nem szeretem a különféle maskarákat, jelmezeket a jószágokon. Soha nem vinne rá a lélek, hogy rongyokat aggassak a kutyánkra, csak azért, hogy ismerőseink nevetgélhessenek a „mókás” képeken. Hiszem, hogy nemcsak emberi, de állati méltóság is létezik.
Haragot és mérhetetlen gyűlöletet érzek azok iránt, akik kínozzák az állatokat. Nem is értem, hogy az ilyen gaztetteket miért nem lehet az ember elleni bűncselekmények szigorával büntetni? Hiszen érző élőlényekről van szó, akik gyakran védtelenebbek mint mi magunk. A példamutató ítélet azért is indokolt lenne, mert ezeknél a gonosztevőknél az állatkínzás sokszor csak az első lépcső. Nagyon valószínű, hogy később az embertársaikra is veszély fognak jelenteni.
Ha tehetném, minimálisra csökkenteném az állatkísérletek számát. Tudom jól, hogy ezek a laboratóriumi vizsgálatok az emberiség érdekében történnek, de számtalan olyan eset van, amikor indokolatlan a túlbuzgóság. Például akkor, amikor egyes tojásfejű tudósok újra meg újra meg akarnak győződni néhány bizonyított tény igazáról. Egyik vesszőparipájuk a dohányzás vizsgálata. Leszíjazott kísérleti majmokkal nyeletik a dohányfüstöt, hogy igazolják a cigaretta rákkeltő hatását. Ezért kell gyötörni a szerencsétlen jószágokat?! Mégis, milyen elváltozásra gondoltak a tüdőbe jutó füst hatására? Vakbélgyulladásra?!
Nem tudom megérteni a vadászok lelkivilágát sem. Az álcázás nagymesterei terepszínű ruhába bújva kikocsiznak a magasleshez, felmásznak a biztonságot jelentő toronyba, csendben várakoznak, majd rálőnek a távcső célkeresztjében felbukkanó vadra. Talált, jöhet az ünneplés. Tényleg akkora hőstett ez?! Hiszen a vadász nem kockáztat semmit. Az állatnak még esélye sincs a lézervezetéses, szupertávcsöves, óramű pontosságú fegyverek ellen. Nem tehetek róla, de ezekről a fegyverrel célra tartó vadászokról a „Schindler listája” című film jut eszembe, ahol a lágerparancsnok tisztes távolból és merő szórakozásból lövöldözött a mit sem sejtő foglyokra. Ők is olyan esélytelenek és védtelenek voltak, mint ezek a szerencsétlen jószágok.
Ha a derék vadászok csoportosan járják az erdőt, akkor a terepszínű hacukára narancssárga mellényt húznak. Erre azért van szükség, nehogy hátba lőjék egymást. Mert az élet igen értékes és pótolhatatlan. Legalábbis az övéké.
Ha a becserkészés eredménnyel jár, akkor a vad puskacső elé kerül és kíméletlenül végeznek vele. De ez nem vadászat, ez gyilkosság. És arra sem kéne hivatkozni, hogy igenis, ez komoly kihívás, mert mi van, ha a fegyver csütörtököt mond és nekünk támad a vaddisznó. Nagyon helyes! Joga van hozzá, elvégre ő van otthon, hiszen nem a Nagymező utcában találkoztunk vele.
Persze azzal is szokás takarózni, hogy sokszor igen fontos a vadászat, mert a kilövésekkel a természet egyensúlyát próbáljuk helyrehozni. De ne feledjünk egy igen fontos dolgot! A természet igen jól megvolt az ember nélkül is. Sőt! És nem az állatok vannak sokan, hanem az emberek. Nekünk kell újabb élettér, mi pusztítjuk az erdőt, mi harácsoljuk el tőlük a mezőt, mi szennyezzük a vizeket, mi avatkozunk bele durván az ökológiai egyensúlyba.
A vadászat azonban nemcsak a kiszemelt állat leterítésével jár. Ha sikerült a hőstett, akkor levágják az állat fejét, hogy remek fotókat készítsenek a megcsonkított áldozat mellett pózolva. Aztán az agancsok, kitömött állatfejek a falakra kerülnek, hogy üvegszemükkel a semmibe bámulva örökre hirdessék a vadász dicsőségét. Ha valakinek ez lakásdekoráció, akkor esetleg próbálkozhatna a múmiákkal is. Ilyen az, mikor egyeseknél a jó ízlés és egy másik élőlény iránti tisztelet találkozik.
Hatalmas tartozásunk van az állatok felé, akik minden lehetséges módon megkönnyítik életünket. És nemcsak azért, mert megoldják élelmezési és ruházkodási gondjainkat, de azért is, mert szeretetet, bizalmat, hűséget és számtalan derűs percet kaphatunk tőlük.
Nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akik állatok megmentéséért harcolnak. Akár úgy, hogy a jeges folyóból vagy az égő házból mentik ki őket, akár úgy, hogy időt és pénzt rááldozva segítenek a bajbajutottakon. Hatalmas lelki gazdagságra vall minden ilyen hőstett.
Szerencsések vagyunk mi, emberek, hogy ilyen társakat kaptunk a földi léthez. Sivár és egyhangú lenne az élet nélkülük.
Simogasd meg a háziállatod és jobb lesz a napod. - olvastam egy kocsi hátulján.
Milyen igaz! De még sokat kell tenni azért, hogy nekik is jobb napjuk legyen.