IX. RÉSZ
Edmonton. Egyre hevesebben dobog a szívünk. Még minden előfordulhat! Fogad-e valaki? Vagy valami tébolyult vesszőfutás kezdődik a vadidegen városban a pénzünk után?!
A modern és elegáns repülőtéri váró képe szinte el sem jut tudatunkig. A következő lépésen tanakodva várakozunk a csomagjainkra, amikor egy kölykös kinézetű fiatalember a nevemen szólít.
Fellélegezve fordulok meg és rázok kezet egy csupa mosoly, göndör hajú gyerekemberrel. Már mutogatja, hogy Lili néni is itt van, a pap felesége. Róla kiderül, hogy egy erdélyi sorstársunk, akit leginkább a kíváncsiság vezényelt Lili mellé.
Az asszony magas, fekete, dekoratív jelenség. Nekem a puszta jelenléte most azt jelenti, hogy a legelegánsabb és a legkedvesebb a világon.
Sz. Zoli vidáman mustrálgat minket, nem tűnik csalódottnak. Kifelé indulunk a csomagokkal az épületből.
Az ajtón túl - mintha a jeges folyóba ugrottunk volna! A majd kétnapos üvegházi klíma után valóságos hidegzuhany ez a novemberi edmontoni este. Liliék megmosolyogják döbbent ábrázatunkat.
- Mára egy kicsit lehűlt. - közlik egyszerűen.
Mínusz 26 - villan fel a közeli tájékoztató táblán.
A hatalmas Ford furgon másodperceken belül feledteti a megrázkódtatást. Közömbös mondatokat váltunk, közben a városba vezető utat figyelem. Feltűnnek az első gigászi méretű reklámok, amitől Amerika mindig Amerika tudott lenni. Máris a városban vagyunk, az éjszaka nem segít az ismerkedésben, csak a reklámok fényei uralják a sötétséget. A méretek imponálóak, hosszadalmas autózás után kanyarodik Lili a kiválasztott szálloda elé.
A recepciós bejárati rész visszafogott eleganciával várja a vendéget. Szóval szegényesen. Nem nagyon kesergünk ezen, mert itt addig kellene kihúzni, amíg lakásra nem lelünk.
Ehhez a szolid külsőhöz képest hidegzuhanyt kapunk - ma már másodszor - amikor közlik az árat. 55 dollár egy éjszaka.
Te jó ég, nekünk itt fog elmenni a megtakarított pénzünk, ha nem találunk valamit!
Amint kettesben maradunk, Rita rákezdi:
- Létezik, hogy nem volt olcsóbb szálloda az egész városban?! Ki tudja, hány éjszakára lesz szükség, amíg találunk lakást!
Én már a lakosztállyal ismerkedem. A szoba meghazudtolja az előtérben tapasztaltakat. Szabályos lakást formáz, konyhával, hálószobával, kis étkezővel.
Az ablakból az esti fényben fürdő albertai parlament látható. Olyan abszurd, hogy itt bámészkodom egy edmontoni szálloda ablakában, hogy szinte várom az óracsergést. Ez nem lehet az én életem! Nekem már Svédország is egy halálugrás volt, most meg itt szuggerál engem fenséges komolyságában ez a hatalmas épület, a világ másik végén.
Minden idegen. A bútorok, a tv, a konyhai eszközök, a kilincs, a villanykapcsoló.
A karosszékbe huppanok. Szórakozottan nyomogatom a távkapcsolót. Végtelen számú csatornán ömlik a műsoráradat. A sarokban felvillanó számokból tudom, hogy még nem értem a választék végére. Meglepő, hogy milyen sok az információs csatorna. Házvásárlás, reptéri menetrend, időjárás, képújság és a műsorismertetés, amely megállás nélkül közli a jelenlegi és a következő félóra programjait.
Mára elég ennyi, holnap nagy mérkőzés előtt állunk. Az első találkozásunk a pappal és a mi vallomásunk Rita terhességéről. Vajon hogyan fogadja a hírt?
Lili után megrajzolom magamban a szponzorunk személyét. Lili hervadó külseje azért sejtetni engedi, hogy szemrevaló fiatalasszony lehetett. A férjet ezek után szikár, komoly, magas homlokú, méltóságteljes tartású, előkelő egyházfi külsővel ruházom fel. Akaratlanul is gyermekkori tisztelendőm képére formázta a fantáziám.
Másnap a portáról felszól egy hang, hogy megérkezett P. János és úton van a szobánk felé. A folyosón várjuk a lift érkezését.
Előtűnik egy. . . egy. . . szaki.
Svájcisapkás, barázdált arcú, súlyfelesleggel küzdő, rokonszenves, joviális öregúr.
Rögtön megérzi, hogy milyen belső lelki viharokkal próbáljuk emészteni ezt a nagy idegenséget. Nemcsak önmagát mutatja be, hanem az országot, illetve Edmontont is. Sikerül csokorba gyűjtenie pár kellemes dolgot, lassan kezdünk felengedni.
Végül érzem, nem halogathatom tovább. Beleizzadok, mire elhangzik a számból a mondat, hogy Rita terhes. Gyorsan hozzáteszem még, hogy annyi pénzt hoztunk, amennyit egy gyerekes családtól szoktak kérni.
János bácsi szélesen elmosolyodik, gratulál. Egyszerre elillan hónapok feszültsége, mintha már nem is lenne több gondunk a gyerekkel.
Még egy kis közömbös csevegés következik, aztán János bácsi elköszön. Hálásan szorongatom a kezét.
Délutánra Lilit várjuk, lakáskeresés ügyben. Már csak egy rövid sétára futja a környéken. Mit mondjak, nem vagyok elájulva. Rögtön szemet szúr a sok hulladék. Pár nagyon öreg családi ház veszi körbe a szállodát, meg jellegtelen magas házak.
A sarki üzletben próbálunk valami élelmet venni, valósággal letaglóznak az árak. A dobozos kóláért egy dollárt kérnek. Mi tejjel és kenyérrel szabadulunk, és már rémüldözünk, hogy meddig bírja a pénzünk.
Lili végre befut, elsőre elvisz a lakásukra. A családi ház falain rengeteg afrikai műtárgy. Mint kiderül, a család előző állomáshelye Kenya volt. A ház zsúfoltnak tűnik, a házaspáron kívül még a ki nem repült nagylányok is lakják.
János bácsi szobája valóságos könyvtár. A nyugdíj mellett még teológiát tanít a helyi egyetemen, sőt könyvírással is foglalkozik. Ebben a közegben ma kicsit máshogy látom. Ősz haja méltóságteljes keretet ad elmélkedő arcának.
Lili már siettet minket, időzavarban lehet, néha félbehagyja mondatát, másikba kezd. Pár utcával arrébb már le is állunk és betessékel minket egy kétszintes ház előterébe. A termetes házmesterné szuszogva irányít az első emeletre.
A lakás nagyon siralmas. Az üres szobák látványa nagyon messze esik attól, amit mi otthonnak képzelünk. Rita megkéri Lilit, hogy kísérjen át minket az út túloldalára, hiszen ott egy jobb kinézetű épület előtt árválkodik a "For Rent" tábla. Lili idegesen az órájára pillant, és már fut is át az úttesten.
Egy szemüveges, riadtképű fiatalasszony alagsori lakást nyit ki előttünk. Én már fordulok is vissza, hiszen számunkra ez a földbevájt élettér nem lehet elfogadható. Meglepetésemre Rita igent bólint és Lili már megkönnyebbülve tárgyalja a részleteket az egérképűvel.
Amint egy pillanatra kettesben maradunk, Ritára nézek. Megérti ki nem mondott kérdésemet és már magyaráz:
- Látod, hogy nincs ideje! Nem lakhatunk hetekig a szállodában. Majd továbbmegyünk, ha már kiismerjük magunkat a városban.
Megadóan bólintok és máris a manager lakásában vagyunk. Szintén az alagsor, lássuk, mit tud ez a lakás berendezve.
Belépéskor visszahőkölök a látványtól. A lakásban rettenetes kosz, elképesztő rendetlenség. Egy irdatlan kalitkában libaméretű papagáj hintázik. Körülötte méteres sugárban a szétszórt magok, madárürülék. A bútorválaszték a szeméttelepet idézi. Igaz, ezeket már a táborlakók sem háborgatták volna.
Színehagyott, vedlett kanapéra ülünk. Lili arrébb tolja a kávézóasztalon tornyosuló szemétkupacot, majd hozzákezd a lakásbérleti szerződés kitöltéséhez.
A balkonablakon kefehajú kiskölyök ugrik a szobába. Átgázol néhány szétszórt ruhán és a frizsidert veszi célba. Elmulasztott köszönni, de úgy tűnik, ez cseppet sem foglalkoztatja a mamát.
Rita még megígérteti vele, hogy ha lesz üres lakás a felső emeletek valamelyikén, szóljon, hogy átköltözhessünk.
Már indulunk is vissza a szállásra és ízlelgetjük az első kanadai lakcímünket.
123 Avenue - 82 Street. Az első, amit megtanultunk a városról, hogy nemigen bajlódtak az utcanevekkel. Az északról délre párhuzamosan futó utcák a street elnevezést kapták, míg az ezeket vízszintesen keresztezők az avenue névre hallgatnak. Ha még azt is tudjuk, hogy jobbról-balra, illetve lentről-felfelé növekednek a számok, talán nem is nagy ördöngösség tájékozódni.
Másnap kifizetjük a szállodaszámlát és taxit hívunk. Szeretnénk eljutni János bácsihoz, mert a legfontosabb személyi adatok elintézését mára terveztük.
A szállóból kinézve a nagy pelyhekben hulló hó látványa borítja el kedvünket.
November 24-e van, nekünk kicsit korai ez az égi áldás. Úgy tűnik, a taxisnak is, mert lassan egy órája lessük hiába. Végül telefonálunk János bácsinak, hogy segítsen ki minket és jöjjön értünk. Csak egy fél órát kér és már fel is tűnik. A taxis is most keveredik elő, megköszönjük a megjelenést, de nem kérjük a fuvart.
A sofőr átkozódik, a recepciós nő próbálja megvilágítani neki a helyzetet:
- Nem tudnak angolul. - magyarázza szánakozva.
Úgy érzem magam, mint egy értelmi fogyatékos. Végül is, kis túlzással, hendikepesek lettünk. Süketnémák. Nem értettük, hogy mit akarnak mondani és nem tudtunk beszélni. Betegségünk lassan gyógyult.
János bácsi, viharvert kis Toyotával érkezik. Lili elegáns Fordja és e között a japán kocsi között akkora a különbség, mint a két személy között.
A kiskocsi vidáman birkózik a hóval, az öreg büszkén számol be róla, hogy maga javítja, gondozza a járművet. Az olajos körmök árulkodnak róla, hogy rendszeres lehet ez a tevékenység.
A Canada Place, elegáns épületkomplexum a belváros szélén. Átriumos belső terében üvegliftek suhannak, rengeteg növény gondoskodik a hangulatosabb légkörről. János bá tudja, hogy hol, mit és hogyan, így egykettőre kezünkben a kis plasztik kártya, a kilencjegyű számmal, amolyan életünk végéig szóló jegyesség a kanadai számítógépes adatnyilvántartással. Ez elengedhetetlen a munkavállaláshoz, hogy később majd az adó T-formjához csatoltan, a belégek, mellékletek, a nyilvántartás és az adatközlés . . . záporoznak az új fogalmak és már kezdem sejteni, hogy a bürokrácia nemcsak magyar betegség.
Hazafelé a legfontosabb elintéznivalókat vesszük leltárba: vásárlás - ágy, asztal stb. telefon, egészségügyi kártya, munkakeresés, kocsivásárlás, jogosítvány, bankügyek, háziorvost szerezni és minden apróság, ami egy élet beindításához kell.
Tudom, hogy János bácsi mennyire elfoglalt, így nagyon jól esik, amikor felajánlja, hogy elvisz minket egy üzletközpontba. Meg kell vennünk a legszükségesebbeket, hiszen még aludni sincs min.
Délután már az üzleteket rójuk, és kicsit csalódottak vagyunk. A svéd választék után minden szegényesebbnek tűnik. Akárcsak a városban tapasztaltak. Rengeteg féle és fajta ház vagy épület, nélkülözve az egység, a harmónia legkisebb elemét. A hagymakupolás templom áhítatát egy villogó kóla reklám üti agyon. Rendkívül elhanyagolt épületek váltakoznak füstszínű üvegtornyokkal. Az utakon elképesztő méretű és minőségű kocsik áradata. Kötelező vizsga nincs, így mindenféle levitézlett szörnyeteg részt vehet a forgalomban. Európában soha nem látott kocsi monstrumok az utakon. Lapos és nagy, mint egy teniszpálya, de egy bőröndöt képtelenség betenni a csomagtartóba. Úgy látszik, hogy az amerikai autóipar erejéből futotta a legvadabb tervezői álmok megvalósítására is. Okádék színű monstrumok, csáléra formázott karosszériával. Néha csak azért más a külső, hogy különbözzön a másik típustól. Az ésszerűség, felhasználhatóság, praktikusság nem szempont.
Mi az áruházban lődörgünk, nálam kezd az egész program valószínűtlen jelleget ölteni. Kicsit lassabban koncentrálok és a járás is nehezemre esik. Igen, az időeltolódás bosszúja jelentkezik. Európában már jóval elmúlt éjfél, amikor mi ezt a kis bevásárló körutat tesszük.
Végül megrendeljük a matracot, hiszen aludnunk kell valamin. Rita elegánsan előveszi a magával hozott 5000 dollárt a táskájából és fizet. Az eladó arcából kifut a vér, hosszasan krákog. A hitelkártyák és csekkek világában, ilyen közbiztonság mellett ez a számlarendezés egy életre szóló megrázkódtatást jelenthetett neki.
János bácsi becsületére legyen mondva, hogy a következő napokban is szánt időt ránk, így szép lassan meglett a három fő dolog. Ágy, asztal, tévé. Lilivel a telefon bejelentést intéztük, hiszen mint mondta, e nélkül képtelenség állást keresni és találni.
Róla kiderült, hogy egy emigránsokkal foglalkozó intézmény egyik főnöke, ahol az adminisztrációs segítség mellett nyelvtanfolyam is működik.
Lili szétszórtsága nem az elfoglaltsága arányában növekedett. Egyszerűen jelen volt minden megnyilvánulásában. Mondatait angolul kezdte és magyarul fejezte be. Lassan állandó bűntudatot éreztünk, ha a segítségét kértük. Örökké most jött, vagy éppen ment valahova. János bácsi is szenvedhetett ettől a nagy elfoglaltságtól, mert a háztartás látta kárát. Lili aktívan politizált, nőegylet és ilyen-olyan tevékenység tette mindennapjait egy ámokfutássá.
Feltűnt, hogy nem látunk a házakon tv antennákat. Megtudtuk, hogy földalatti kábelen vagy a villanypóznákon jut el a háztartásokba a műsor. Azt azonban sehogy sem értettük, hogy kinek, mennyit és hogyan kell fizetni és hogyan határozhatom meg, hogy hány csatornát nézzek.
Lilit faggattam, de ő adós maradt a válasszal. Belebonyolódott valami fejtegetésbe, de néhány mondat múlva egészen más irányba terelte a beszélgetést.
A telefon elintézése öt percet vett igénybe. Csupán kétszáz dollárt kértek, egy évi letétre, mert állítólag sok emigráns továbbállt, a számla rendezése nélkül. A hivatalban, ahol előjegyeztek minket a telefonvonalra, már készüléket is választhattunk és a kezünkbe nyomták a hatalmas telefonkönyveket. Örömmel hallottuk, hogy a helyi beszélgetés díjtalan, csupán az alapdíj terheli a havi számlát.
Hazatértünk a csupasz falak közé, bekapcsoltuk a telefont, de még nem volt kit hívnunk.
A lakás kellemetlen meglepetéssel szolgált. A fűtés gyengélkedett. A beszerző körutak után szívesen vettük volna az otthon melegét, de végül melegítőalsóban dideregtünk a paplan alatt.
Másnap jelentettük a managernek. A házmester-férj, másodmagával tapogatta a lemezeket. A fal tövében elhelyezett hosszú, lapos fűtéscsövek langyosan duruzsoltak. A férfi kis idő múlva vállat vont és így szólt:
- Ez egy hideg lakás!
Majd távozott.
Őszintén aggódtam emiatt a hőmérséklet miatt. Rita állapotában igazán nem lett volna kívánatos egy felfázás. De hát kezdtünk megismerkedni a kanadai szakembergárdával, akik a bajok orvoslására hivatottak.
Vasárnapra maradt a templomi bemutatkozás.
A templom majdnem zsúfolásig megtelt. Különös érzés volt az egyszerű, majdhogynem dísztelen teremben látni a magyar zászlót és tudni, hogy körülöttem újra ennyi magyar van.
János bácsi vezette az istentiszteletet és elismeréssel adóztam szép, tiszta kiejtésének és a mise alkalmára irt beszédének. Mentes volt mindenféle fellengzős, cirkalmas gesztustól és mondatai is világosan, érthetően követték gondolatait. Amikor az egyházzal kapcsolatos események tárgyalásához ért, megemlítette nevünket a gyülekezetnek. Felálltunk, minden szem minket vizsgált.
Mise után az alagsori társalgóban diskurálgattak a hívek, párokra szakadva. Sok embernek lettünk bemutatva, János bácsi ahol érdemesnek tartotta, megjegyezte:
- Most érkeztek, alig egy hete, dolgozni szeretnének.
Mi már kezdtük sejteni, hogy a legnehezebben megoldható problémával állunk szemben. Számít is az, hogy az egyház azzal a feltétellel vállalta a patronálásunkat, ha hajlandók vagyunk dolgozni. Mi gondolkodás nélkül aláírtuk az igent, de itt kiderült, hogy az egyház nem rendelkezik lehetőségekkel az elhelyezkedésben. Illetve, néhány korábbi magyar elszúrta azt a keveset is, ami volt. Hogy vigyenek ahhoz a céghez még valakit, ahol az előző magyar azt harsogta, hogy nem hajlandó tízdolláros órabérben dolgozni a rohadt kapitalistáknak.
Maradt az újság és a telefon.
Úgy tűnt, a hívek sem dúskálnak állásajánlatokban. Egy idősebb hölgy azonban úgy gondolta, a segítségünkre lesz:
- Nézzék az újságokat! Figyeljék az apróhirdetéseket! - emelte fel ujját.
Rita szeme rám villant, meg tudom-e állni megjegyzés nélkül a bölcs tanácsot.
Hát nem volt könnyű!
Ez az első templomi bemutatkozásunk mégsem volt teljesen eredménytelen. Bemutattak minket U. Istvánnak és feleségének, Marikának is. A nyugdíjas korú házaspár felajánlotta segítségét a hétköznapi problémáink rendezésében. Marika, szikár termetű, amolyan örökmozgó természet, hajkölteménye elüt hétköznapi külsejétől. István magas, ősz, jó tartású férfi, nem olyan típus, amilyennek általában a nyugdíjast képzeljük. Mikor megszólal, az ember irigységet érez: rendkívül csodás orgánummal rendelkezik. Szinte tékozlás, hogy nem a színészi pályán örvendeztetett másokat is ezzel a kellemes hanggal, hanem az edmontoni egyetemi laborban pergette munkás éveit.
Másnap el is fuvarozott az első, újságból kilesett címre. Egy pékséget vettünk célba, ahol valami lótifutit kerestek. Én örömmel vettem István segítségét, mert arra gondoltam, hogy a személyzetissel való beszélgetésnél az ő tolmácsolása csak pozitívan lendíthet ügyemen. Az első találkozásom a kanadai munkáltatókkal végül is így zajlott:
Bementünk egy lekoszlott irodába. Egy nagyon odaillő hölgy szó nélkül a kezembe nyomott egy kérdőívet. Leültünk a sarokban, kitölteni a lepedőt. Személyi adatok, munkáltatók 10 évre visszamenőleg, önjellemzés, stb. Az akkurátusan kitöltött ívet a hölgy unottan átvette, mi pedig távoztunk.
István megnyugtatott, hogy mindenütt így megy. Az már nagy szó, ha az ember eljut az interjúig. Akkor már csak 10-15 sorstársát kell maga mögé utasítania. Néha hónapok is eltelnek, amíg reagálnak az írásbeli jelentkezésre. Persze, van az ún. resumé, amely az álláskeresőt hívatott bemutatni. Mint kiderült, külön tanfolyamokon lehet elsajátítani a minél tetszetősebb resumé készítést. Mivel munkakönyv, vagy valami egyéb igazoló okmány nem létezik, szárnyalhat a fantázia. Nem szabad szégyenlősnek lenni! Magunkról csak felsőfokban, mellőzve az európai kultúrában megszokott szerénységet.
Persze mi még az ártatlanság korát éltük, naiv hittel reménykedtünk abban, hogy valakinek szüksége lesz lobogó munkakedvünkre. Sorra jártuk az apróhirdetésben jelentkező cégeket, hol a helyszíni kérdőív kitöltésével, hol a bűvös resume benyújtásával. Kocsi híján, valakinek a segítségére támaszkodva jártuk a város "érdes" részeit.
Egy ízben ismét Lili volt soron. Már induláskor szelíden megjegyezte, hogy senki sem téríti a benzinköltségeit az ilyen fuvarozásoknál. Bűntudattal kucorogtunk a hátsó ülésen. Lili egy külvárosi bútorszállító vállalatot vett célba. Itt kerestek valakit, aki hajlandó cipelni a zongorát. Hosszas kutakodás után sem találtuk a címet. Mikor már teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a következő házszám a keresett hely, újra meg újra felborult minden. Ismeretlen házszámok közé keveredtünk a kívánt helyett. Végül, nagy keservesen, előkerült az irodaépület.
A kérdőív, pontosabban az "application" kitöltése után Lili szóba elegyedett egy tisztviselővel. A gyanútlan hivatalnoknak ecsetelte fizikai képességeimet. Az illető udvariasan hallgatott, Lili vérszemet kapott. Már a várandós feleségem volt soron, úgy éreztem magam, mint Kunta Kinte a rabszolgapiacon. Lili lendületesen vázolta az emigránsok rettenetes helyzetét, úgy tűnt, angol mondatai kissé rendezettebbek, mint az anyanyelvén fogalmazottak. Rúzsa kissé elmázolódott, heves taglejtésekkel már azt is felajánlotta, hogy hajlandó vagyok hetekig ingyen dolgozni, hogy az önkéntes időszak alatt meggyőződjenek képességeimről.
- Na, - gondoltam, ha néhány cég igényt tart ilyen fizetés nélküli bemutatkozásra, akkor pont éhen halunk, mire jön a gyerek. Amellett tudtam, hogy az ilyen típusú munka nem szül semmi jót. A munkáltatónak nincs semmi kötelezettsége, a kollégák velem csináltatnának mindent, a végén meg keresnek valami másik hülye önkéntest, ha kell a munkáskéz.
Gondterhelten közeledtem a kocsi felé, ahol Rita azzal fogadott, hogy rájött valamire. A hosszas címkeresés elgondolkoztatta azon, hogy miért változnak meglepetésszerűen a számozások. Úgy tűnt, rájött a megoldásra.
A megadott címből mindig kiderül, hogy hol kell keresni a helyet. A cím utolsó része jelenti azt, hogy hol van ténylegesen. Például 123 Ave - 82 Street. A ház a 82-en van a 123-as Avenue sarkán. 174 Street - 45 Ave. Ugyanez fordítva, tehát a 45-ösön kell keresni a létesítményt.
Nagyon büszke voltam az asszonykámra! Akkor már jó néhány címkeresés a hátunk mögött volt, olyanokkal is, akik őslakosnak számítottak.
Minden templomi vizit után gyarapodtunk néhány jelentkezővel, akik örömmel keresték a barátkozást. Éreztem, hogy ez nem elsősorban a személyünknek szól, hanem az edmontoni állóvíz unalma elleni menekülés is.
N. Zoli, a jól értesültek magabiztosságával hallgatta munkaszerzési kálváriánkat.
Rögtön tudott valamit. Este már nálunk ecsetelte a leendő takarítói állás előnyeit. Kicsit hosszúra nyúlt ez a vizit, kissé furcsállottuk, hogy éjfélkor még nem gondol a búcsúra. Mikor végre észrevette Rita le-lecsukódó szemeit, távozásra emelkedett. Még felajánlotta nekem, hogy menjünk el, nézzük meg az épületet, ahol másnap jelentkeznem kell. Udvariasan szabódtam, hogy nem szívesen hagynám Ritát egyedül, hiszen alig valamivel korábban jelentette ki, hogy fél az alagsori lakásban. Meg aztán, megtanultunk tájékozódni, nem lehet gond megtalálni egy címet.
Zoli csalódottan távozott. Másnap kiderült, hogy a megadott címen szabadnap van Azután pedig az, hogy nincs szükségük senkire.
Nem értettem ezt a linkséget. Kezdett nagyon hasonlítani az egész a svédországi tapasztalatainkra. Hogyhogy ennyi tetű disszidált?!
V. Lajos a másik magyar "felkaroló" árulta el Zoli titkát. Az éjszakai munkahely megtekintése ürügyén egy bárban kötöttünk volna ki. Fizetéskor Zoli zavartan észlelte volna, hogy otthon felejtette a pénztárcáját. Néhány magyar elődöm így találkozott először az Amerikában olyan divatos vetkőző bárokkal. Zoli jó néhányszor menekült így elképesztően ronda, arab felesége mellől.
V. Lajos, a harmincas éveiben járó, olajos hajú fiatalember külön színfoltja volt a gyülekezetnek. Viselkedése azt sejtette, hogy egyike azoknak, akiknek érdemes volt a disszidálást végigcsinálni. Éttermi manager, máris szolid családi házban él a város északi részén.
Mindenről, mindenkiről tud mindent. A templomot némi kritikával emlegeti, mert szerinte a javakat meglehetős nagyvonalúsággal kezelik. Mi tagadás, néhány vizit után mi is hallunk suttogásokat elégedetlen elődeinkről. A paplak költségeit az egyház állja, János bácsi tisztességes fizetést kap a közösségtől. A családi ház vásárlásával az volt az egyházközösség célja, hogy az érkező menekültek szobát kaphassanak a saját lakás megszerzéséig. Ennek fényében kicsit furcsának tűnt a mi szállodai elhelyezésünk, valamint Lili kijelentése a fuvarozásunk költségeiről. A kiküldött pénzünk kamata körül is kisebb huzavonák adódtak.
Egyik nap azt hallottuk, hogy nem lesz kamat, mert a velünk való levelezés felemésztette a spórolt összeget. Másnap János bácsi jóindulatúan közölte, hogy kiszámít nekünk egy kis kamatot.
Mi tudtuk, hogy a várakozás alatt kapott két levél költsége nem emészthette fel az 5 ezer dollárnyi összeg éves kamatát. Magától értetődőnek tartottuk volna, ha erre az összegre igényt tart az egyház. De ez a fejetlenség volt a legrosszabb. Úgy éreztük, ha valaki határozott, 200-300 dollárt vígan megkaphat, ha pedig szégyenlősen hallgat, eltűnik ez az összeg.
Lajos, egy nyolchengeres monstrummal közlekedett, úgy tűnt, inkább csak azért, mert kedveli a hatalmas amerikai kocsikat. Nem találtam semmi kivetnivalót ebben, Pesten is volt olyan ismerősöm, aki inkább éhezett, de Chevrolettel járt. Itt megtört ez a nimbusz, a benzinfaló szörnyetegek potom áron cseréltek gazdát.
Úgy tűnt, nem halogathatjuk tovább a kocsi vásárlást. Megint elővettük a lepedőnyi Edmonton Journalt, amely már szinte magától terült szét az apróhirdetéseknél. Mivel nem volt semmi bevételünk, a pénzünk pedig minden nap apadt, nem akartunk sokat áldozni a vételárra. Tehát maradt a nagy kocsi. Ezt már azok után határoztuk el, amikor a negyedik, agyonhasznált kisautó ára is 1200 dollár körül mozgott.
Meg kellett szokni, hogy a kanadai nem egy tiszta népség, nemcsak a lakására nem ad, de a kocsik is sok esetben mozgó szemétbányák. Bosszantó volt, hogy még az eladásra szánt autóknál sem vették a fáradtságot a takarításra. Mivel még a rozsdás, kiherélt járművek is ezer felett voltak, rászántuk magunkat egy nagyobb megnézésére.
Egy rendkívül elhanyagolt hátsó udvar mentén volt látható az eladásra szánt példány. Elképesztően lapos és széles alkotmány. Az egész inkább ijesztő volt, mintsem egy olyan valami, amivel az ember szorosabb kapcsolatba kíván lépni.
A termetes hölgy hétszázat kért, végül hatszáznál megállapodtunk. Búcsúzóul elérzékenyülten közölte, hogy ilyen jó fogyasztású kocsija még nem volt. Elmorzsolt egy könnycseppet szeme sarkában, amíg eltette a hat darab százast.
Én már túl voltam az első próbakörön, s bár még éltek bennem a Volvo méretei, a kocsi mégis egy anyahajónak tűnt. A nyolc henger hangtalanul duruzsolt, a kocsi lágy volt, mint egy gumimatrac és én mégsem tudtam leküzdeni az ellenérzésemet.
Ha a másik oldali ajtót akartam kinyitni, végig kellett feküdnöm az ülésen. A két pedál hiányérzetet keltett. Egy ormótlan karral tettem direktbe a kocsit, amely ott éktelenkedett a kormányrúdon. Az ülés sehogy sem akart kibékülni a testhelyzetemmel, a könyöklő használata reménytelennek tűnt.
A motorházat felnyitva egy valóságos ipartelep tárult a szemem elé.
Úristen - gondoltam - ennyi kacattal mennyivel nagyobb az esélyem, hogy el fog romlani valami. A cintányérnyi méretű légszűrő sejtetni engedte, hogy az alkatrész utánpótlás, már az anyagköltség miatt is, horribilis összeg lehet.
Ott álltam az "új" szerzemény mellett és nem éreztem örömöt vagy büszkeséget, hogy újra kocsi tulajdonos vagyok. Mivel a volt gazda megtartotta a rendszámot, lévén az a sajátja, Lajos csavarozta le a magáét, hogy valamivel elaltassuk a cirkáló rendőrjárőrök éberségét.
Másnap, már kezünkben volt a piros betűs-számos lemezke, melyen egy rózsa mellett a felirat hirdette hovatartozásunkat: Wild Rose Country.
A kocsival kapcsolatos első beszerezni valónk egy kábel volt. Ennek segítségével melegítettük a motort, a szabad ég alatti parkolóban. Az idő kezdett alaposan lehűlni, rendszeresek lettek a mínusz harminc Celsius fok alatti hőmérsékletek (helyesbítek, hidegmérsékletek). A házak mögötti szabadtéri parkolók mindegyike rendelkezett ezzel a szolgáltatással, a kocsik pedig csak az úgynevezett block heaterrel kerülhettek forgalomba.
A hidegre a házunk is különös módon reagált. Hajnal felé iszonyatos recsegésre, ropogásra ébredtünk. Éjszakánként a fűtőtest cirregett, csörgött, szörcsölt, krákogott vagy kelepelt. A vízvezetékcsövek mindig tudatták, hogy hol vesznek éppen vizet.
Amikor kétségbeesetten panaszkodtunk újdonsült ismerőseinknek, csak legyintettek. Megnyugtattak, hogy nem egyedi jelenségről van szó, minden faház ezt csinálja.
- Faház? - csodálkoztunk. - A homlokzat kifogástalan minőségű vörösesbarna tégla - bizonygattuk.
- Ja, ja és körülbelül olyan vastag, mint egy tapéta! Az egész ház fa, a falak között lécek a térelválasztó elemek.
Igaz, az már nekünk is feltűnt, hogy kézzel lehet benyomni a falba a szöget, de mégis hihetetlenül hangzott, hogy egy négy vagy ötszintes ház, csupán fából és ezekből a két centiméter vastag gipszfalakból álljon.
Hajnalonként rendszeressé váltak az elképesztő hangerejű pufogások, reccsenések.
- Vetemedik a fa a hőmérsékletkülönbségtől - magyarázták.
- A lapátos ember döngeti a ház oldalát - mondogattuk egymásnak, savanyú mosollyal.
Folytattuk az állásvadászatot, most már önerőből. Tudtuk, hogy előttünk áll a vezetői engedély megszerzése, mert a mi, Európára érvényes jogosítványunkat, természetesen nem fogadják el. Hiába a több évtizedes múlt a volán mögött, újra kell vizsgáznunk elméletből és gyakorlatból. Persze még volt időnk, mert fél évig használhattuk az eredetit.
Egy ízben Lajosékat látogattuk, gondterhelten mondtam neki, hogy harmadszor tankoltam a héten. Lajos gondosan megérdeklődte a részleteket, zsebszámológépet kapott elő, osztott, szorzott, majd közölte a végeredményt:
- Öregem, 14 litert fogyaszt a kocsi százon.
- Akárcsak a Zsigulim, annak idején. - mondtam szórakozottan.
- Ne csodálkozz, ezek a kocsik már az olajár-robbanás után készültek. Az amcsik már odafigyeltek, hogy mennyi kell nyolc hengernek.
Nos, az enyémnél behunyhatták a szemüket, mert a következő utunkon egyszer csak leáll az autó. Hiába forgatom a slusszkulcsot, a motor erőtlenül köszörül.
Lajos rábök a benzinórára:
- Te, ebben nincs benzin!
- Ne őrjíts meg, még nincs is a mutató az E betűn!
- Nem is lesz, az enyém is üres már, ha az utolsó osztásközt elhagyja a mutató.
Rita elfehéredő arccal megszólalt:
- Ha ez a tank most üres, az azt jelenti, hogy 33 litert fogyaszt a kocsi!
Ez olyan hihetetlennek hangzott, hogy hajlamosabb lettem volna elhinni, hogy a tank lyukas, vagy éjszaka leszívja valaki a benzint.
Két nap múlva, újra az út közepén állok, lefulladt motorral. Nem, ezt nem lehet megszokni, hogy 80 litert tankoljak minden másnap. Már szaladtam is a csikorgó hidegben a legközelebbi kútig, a kölcsönkannáért és magamban átkoztam az amerikai autóipart. Azt még meg tudták magyarázni, hogy a hátsó ülés azért kényelmetlen és azért művészet oda bemászni, mert nincs igazán szükség rá, hiszen majd mindenkinek van kocsija. De mire jó a nyolc henger, amivel ráadásul még száguldani sem lehet. Ezek a nagy dögök képtelenek még a 160 km-es sebességre is. Mi ez az esztelen nagyzási hóbort, két embernek miért kell egy teherautó üzemanyagköltségét vállalnia?
Adjuk el mihamarabb és próbáljuk elfelejteni az egészet! De hirtelen égetően szükség lett a kocsira. Feltűnt Carol, aki egy takarító vállalat tulajdonosa volt és állást ajánlott. Lajos készséggel felajánlotta segítségét az első találkozásnál. Kicsit furcsállottuk, hogy ez a Lajos mindig ráér. Úgy látszik, akkora főnök a vendéglőben, hogy nyugodtan rábízhatja a forgalmat a beosztottakra.
Carol eljött a lakásunkra. Hízelgő volt ránk nézve, hogy egy company tulajdonosa személyesen látogat meg minket.
Két perc alatt kiderült, hogy Carol valóban főnök, de nincs alkalmazottja. Az egyik templomi ismerős sugallatára jutott el hozzánk. Lajos korrekten vezette a megbeszélést, másnap már kezdhettünk is. Sajnos Carolnak az az ötlete támadt, hogy az ő lakásán tartsunk edzést. Így két legyet üt egy csapásra. Szakmai tanácsokkal láthat el minket egyrészt, másrészt kitakarítjuk a lakását.
Nem voltam túl elégedett sorsunk alakulásával, amikor a megadott cím felé autóztunk. Rita hathónapos terhesen fog itt hajladozni ennek az agyonmázolt, harminc körüli, szemüveges tyúknak.
Carol lakása nem volt annyira koszos, mint amire számítottunk. Talán mások is tarthattak itt edzést. Nekiláttunk a munkának, alig egy óra múlva Carol elégedetten nézett körül. Még felmutatott egy fogkefét és megjegyezte, hogy ez remekül alkalmas a WC mögötti részek megtisztítására.
- Ez lesz a legjobb barátotok! - bizonygatta.
Madarat tolláról . . . jutott eszembe a régi közmondás.
Másnapra maradt a tényleges munka, Lajos megint ráért, kedvesen felajánlotta, hogy elkísér minket és segít. Az őt illető részben majd megállapodunk.
Hát, annyi jót tett eddig velünk ez a Lajos, hogy nem volt szívünk panaszkodni neki, hogy a ránk eső részt is szerénynek tartjuk, hát még, ha neki is fizetni kell.
Végül is, sikeresen lezajlott a munka, Lajos becsületére legyen mondva, derekasan dolgozott. Kamatoztatta a kezdő évben szerzett tapasztalatait.
Aztán az az ötlete támadt, hogy nem kéne már a Ritának terhesen dolgoznia, csináljuk mi ketten a takarítást.
Én megint kicsit csodálkoztam, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a vendéglővel, de Lajos hanyagul legyintett.
Így hát elkezdtük járni a környéket, leginkább családi házak tartottak igényt a szolgáltatásra. Kezdtem ismerkedni a kanadai életstílussal és mi tagadás, nemigen volt ínyemre. Nagyon sok, kívülről mutatós családi ház csak egy rendezetlen, stílustalan, sok esetben piszkos életteret takart.
Az elhízott kamaszlány a nappaliban majszolta a süteményt a tv előtt, amíg mi a szobáját takarítottuk. A felismerhetetlenségig koszos hálóing az ágy alól került elő.
Másutt még a mosást is olyan megerőltetőnek tartották, hogy a mi gondjainkra bízták. Carol mindent vállalt, hiszen kemény harc volt a piacon. Kitalálta, hogy kis tepsivel jelenjünk meg a helyszínen, és amíg takarítunk, van időnk kisütni egy adag előre gyártott süteményt. Mire a háziak megérkeznek, tiszta lakás és meleg, illatos csokoládés süti várja őket.
Ha otthon találtuk a megrendelőt, Lajos gyomorfordító színjátékot produkált. Lakájként hajlongott, madamnak szólítva a ház asszonyát Ha az üres lakásban dolgoztunk, változott a stílus. Nagy előszeretettel nyitogatta a bárszekrényeket és az üveg gondos tanulmányozása után nagyokat húzott az italból.
- Csak azt kell figyelni, hogy nem jelölték-e meg ceruzával, vagy másként, hogy mennyi pia van benne. - magyarázta.
Néha elmerengtünk, hogy mennyire nincs becsülete a szerzett javaknak. A legmárkásabb konyhai eszközök a felismerhetetlenségig koszosan hirdették gazdájuk nemtörődömségét. A microwave ajtaját kinyitva, találgathattunk, hogy milyen színű lehet eredetileg a felragadt ételmaradékok alatt.
Megszállottként próbáltuk bizonyítani, hogy nincs menthetetlen lakás. A nagy igyekezet ellenére nemigen gyarapodtak a kliensek. Már szerencsésnek könyvelhettem el magam, ha estére összeszedtem húsz-huszonöt dollárt. Mivel a lakbérünk négyszáz dollár felett volt, a benzinfaló szörny pedig ott pöffeszkedett a parkolóban, igazán nem állíthattam magamról, hogy jövedelmező munkám van.
Ráadásul mindenki arra bíztatott minket, hogy vegyünk meg minden szükségeset mihamarabb, mert 1991. január elsejétől minden vásárolt terméket extra hét százalékos adó terhel majd. Az ún. G. S. T. Good Service Tax.
Szóval a dolgozó felveszi a bérét, amiből már levonták az adót, azután elmegy vásárolni, ahol az árukra ráteszik az adót. Aztán elmegy, megcsináltatja az évi adóbevallását és rendszerint még befizet egy kis (?) adót. Adó a benzinen, az ingatlanon, néhol az utakon, szóval úton - útfélen.
Ha azt hisszük, hogy valahol nincs adó, mint például a kocsikon, rögtön kiderül, hogy a rendszámért viszont minden évben fizetni kell.
Ezek után szinte kész csoda, hogy a sajtó megállás nélkül a gazdasági hanyatlásról cikkezik.
Persze mindenki minket irigyelt. Kiderült, hogy másoknak nem okozott ekkora fejfájást az egyház által megkívánt összeg előteremtése. Sokan az életükben nem láttak együtt ezer dollárt, nemhogy az öt, vagy tízszeresét. Lajosról is kezdett átalakulni a kép. A ház, amelyben feleségével és fiával lakott, az ún. államilag támogatott lakások közé tartozott. Ha az ő kocsijával indultunk dolgozni, sok esetben kért kölcsön pár dollárt, hogy néhány liter benzint vehessen.
Közben ábrándozva ecsetelte, hogy ötezer dollárral milyen remek saját businest lehetne kezdeni. Én inkább hallgattam, óvakodtam kockára tenni keservesen összekuporgatott pénzünket.
A következő vasárnapon János bácsi újabb érkezőkről számolt be. Hollandiából jött két fiatal lány. Az öreg örömmel közölte, hogy tanítónők voltak Pesten, bizonyára használhatja őket az egyház a szombatonkénti gyermekoktatásokon. Kicsit furcsállottam, hogy nem voltak jelen, de úgy tűnt, a többiek nemigen akadnak fenn ezen. Úgy látszik, más dolguk akadt.
István elmondta nekünk, hogy mivel a lányoknak nem sikerült elég pénzt összegyűjteni, így pár hétig családoknál fognak lakni addig, amíg sikerül nekik munkát szerezni.
Összenéztünk Ritával: szóval, aki nem tudja teljesíteni a kívánt feltételeket, az több figyelmet érdemel?
Valóban így történt, mert hamarosan elhelyezték a két lányt az egyetemi kórházban és bár részidős munkával kezdhettek, az órabérük olyan magas volt, amiről én még nyolcórai munkával sem álmodhattam. Amikor később személyesen is megismerkedtünk a két fiatallal, kiderült, hogy miért nem sikerült a spórolás. Mindkettő színésznőket megszégyenítő ruhatárral érkezett.
Pár alkalommal valóban vezették a szombati gyermekprogramot, majd eltűntek. A kórház még néhányszor érdeklődött felőlük, mert olyan viharosan távoztak valami felbukkanó gavallér oldalán, hogy még az utolsó fizetésüket sem vették fel. Egy újabb munkahely, ahová magyar többet be nem tehette a lábát.
Mi pedig bújtuk továbbra is az apróhirdetéseket, és ha másért nem is, de a munkakeresés kapcsán kezdtünk megismerkedni a várossal.
Mivel az utazási prospektusokban közölt valótlanságokért még nem állítottak bíróság elé senkit, így kiderült, hogy a mi edmontoni előzetes információnk korántsem helytállóak. Az idő kezdett elviselhetetlenné válni. Néha arra ébredtünk, hogy hóvihar kavarog, tombol az ablakunk előtt. Máskor a kristálytiszta, csikorgó hidegbe kilépve, millió tűszúrást éreztünk arcunk szabad részein.
Amikor általános iskolai tanárom az orosz frontról mesélt, a hideget azzal illusztrálta legplasztikusabban, amikor ezt mondta:
- Ha köptem egyet, már megfagyott, mire a hóba ért.
Akkor hittem is, nem is. Most, ezen az edmontoni télen, gondolatban bocsánatot kértem tőle. Az orromban lévő szőrszálakra ráfagyó pára kellemetlen fájdalmat okozott. A több réteg ruha miatt az ember úgy érezte magát, mintha folyton valami terhet cipelne. Az üzletek előtt parkoló kocsik járó motorral várták gazdáikat. A város megpróbált életben maradni, dolgoztak a hókotrók és végtére is, Kanada legnagyobb bevásárlóközpontja próbálta enyhíteni a tél fogságát.
A West Edmonton Mall, valóban azzal a szándékkal épült, hogy a látogató akár hetekig időzhet itt anélkül, hogy ismerkednie kéne az albertai téllel. A szállodában különféle stílusú szobák lepik meg a turistát. Innen a következő célpont a több száz üzlet vagy a jégpálya, esetleg a golfpálya, a vidám park, a kiállítások, a mini tengeralattjáró, az uszoda, éttermek, gyorsbüfék, kávézók, nagyáruházak, de csak egy ugrás a delfinshow vagy Kolumbusz hajójának életnagyságú mása.
Hétvégeken kavarog a tömeg, az ember hajlamos azt hinni, hogy az egész város itt keresi az utcai séta illúzióját.
A Mallon kívül nemigen tud említésre méltót felmutatni a város. Csak azok a hátsó udvarok, csak azt tudnám feledni! A családi házas környéken az épület mögötti részek a teljes nemtörődömségről árulkodnak. Szemét, hulladék, tákolt bódék a szerszámoknak vagy a szemetes edényeknek és lépten-nyomon a rendszámvesztett roncsok. Ha az ember tisztességes környéket akart látni, már csak az igazán drága házakban bízhatott. Meglepett, hogy bár a város egy asztalsimaságú pusztán terül el, mégis olyan helyszűke jellemzi az építkezést, mintha hegyek szabnának gátat a terjeszkedésnek. Sok esetben még a családi házak is karnyújtásnyira vannak egymástól. A titok nyitja: a pénz. Pár méterrel kevesebb út, közmű és máris nagyobb a haszon. A város főutcája, gondolom hasonló okokból épült olyan szegényes méretűre. A Jasper Avenue-n csak araszolgatnak a járművek, mert a kétszer két sáv nem bírja a város forgalmát. Ha meggondolom, hogy báró Haussmann, a párizsi főépítész, már 1850 körül vette a bátorságot a Champs Elysees méreteihez, a lovas kocsik világában, akkor csak szánni lehet az edmontoni építészek fantáziáját.
Az LRT, vagyis a metró valóban létezik és csodák csodája, a belvárosi szakasz ingyenes.
A hideg időnként alábbhagy, nyilván, hogy erőt gyűjtsön az újabb rohamokhoz. Mivel majdnem az egész tartomány nélkülözi a komolyabb vízterületet, a levegő rendkívül száraz. Sokan erősen szenvednek ettől a nyálkahártyát irritáló, köhögésre késztető légkörtől. Majd minden háztartás rendelkezik a párologtatóval, amely a lakás levegőjét igyekszik elviselhetőbbé tenni. A rendkívüli hó mennyiség sem tudja enyhíteni e furcsa jelenséget.
Ha javult az idő, rohantam János bácsihoz, hogy a garázsában bütykölhessek valamit a barna szörnyen. Legutóbb a szakadt ékszíj nyújtott újabb ismerkedési lehetőséget az amerikai gépkocsi iparral. János bácsi a szokásos szakmai tanácsain kívül, most egy meglepetéssel is szolgált. Bemutatott egy vézna fiatalembert, aki kérés nélkül átvette a teendőket és hamarosan a lecsukott motorház mellett ismerkedhettünk.
G. Miklós, bár majdnem két évtizeddel volt fiatalabb nálam, mégis úgy éreztem magam a társaságában, mint egy alsó tagozatos a végzős diák mellett. Miklós megtestesítette akkor este mindazt, amit én még csak elérni vágytam. Játszi könnyedséggel szerelte az amerikai kocsit, állása volt, sőt a feleségének is, és házvásárlás szerepelt a közeli terveiben. Ez János bácsinak is nagyon imponált, ha csak tehette, mindig szóba hozta őket, mint olyan pozitív példát, amit érdemes követni. Azt hiszem, az öreg velük látta igazoltnak a menekültekkel való fáradozást. Miki hamarosan elköszönt, mint mondta, nem akarja várakoztatni feleslegesen a nejét. Búcsúzáskor telefonszámot cseréltünk és úgy éreztem, kölcsönös a rokonszenv. Távolodó kocsiját figyelve még egy dolgot írtam a javára. Egy kis Chevette-tel közlekedett, amely a motorizált teniszpályák után üdítőleg hatott küllemre, fogyasztásra egyaránt.
Közeledett a karácsony, körülöttünk nem változott semmi. Lassú ütemben gyarapodtunk, persze nem az itteni keresetből, hanem a hozott pénzünkből. Úgy voltunk vele, hogy akármennyire nincs ínyünkre a jelenlegi helyzetünk, csak kell valamilyen elfogadható körülményeket biztosítani a születendő gyermeknek. Ritán alig látszott a terhesség, szerencsére egészségileg sem okozott problémát ez az időszak. Megszaporodtak a telefonhívásaink, hiszen a templomban csereberélt névjegykártyák gazdái néha unalomból, néha kíváncsiságból jelentkeztek. Ez a kíváncsiság sokakat elvezényelt az otthonunkba is. Már volt ülőgarnitúránk, függönyünk, lámpánk és még számtalan kis kacat, amely otthonosabbá tud tenni egy lakást.
Sok vendégünk nem is tudta leplezni a csodálkozását, egyesek nyíltan kijelentették, hogy panaszra semmi okunk, hiszen ők nem így kezdték. Azt már sehogyan sem sikerült megértetni velük, hogy az alkalmi takarítás az egyetlen jövedelmünk.
P. Béla, egy fegyenc külsejű, hórihorgas erdélyi gyerek csapódott mellénk, talán új arcokra, más szövegekre vágyva. Ő már szorgalmasan látogatta a nyelviskolát, így néhányszor felajánlotta tolmácsi segítségét az álláskeresésnél. Néha a vásárlásunkhoz is elkísért.
Rita épp mikrókat nézegetett, tudta, mennyire megkönnyítené a hétköznapjait a gyerek mellett. Béla készségesen tolmácsolta Rita kérdéseit az eladónak, majd mikor Rita úgy döntött, hogy egy másik típust is szemügyre akar venni, Béla méltatlankodva korholta:
- Ezt nem teheted, ha már megkérdezted az eladót erről a típusról, meg is kell venned!
Elképedtünk ekkora naivitás láttán. De aztán eszembe jutott, hogy Béla a hiánygazdálkodás fellegvárából, Romániából érkezett.
Béla ismerte a munkaadónkat, Carolt, ő is nála kezdett, mint oly sok magyar, de hamar abbamaradt a kapcsolatuk. Egyik délután Bélát kértük meg, kérdezzen rá Carolnál a másnapi munka pontos címére és idejére. A telefon után Béla megjegyezte:
- Én ki nem állhatom ezt a tyúkot! Olyan nevetséges bért fizetett nekem, meg a haveromnak, hogy megígértük neki, felgyújtjuk a kocsiját, ha nem tesz rá többet.
Lajos telefonált másnap. Őszintén sajnálkozott, hogy elmarad az aznapi munka, de a megrendelő lemondta a takarítást.
Nagyon el voltam keseredve! Még az a húszas is ugrott, sőt Lajos nem is tudta megmondani, hogy mikor lesz újra valami.
Bánatosan tárcsáztam Mikit, akkor már rendszeressé váltak az esti telefonbeszélgetéseink. Biztató, megnyugtató mondatai, sokszor öntöttek lelket belénk. Most is erre vágytam, de ezúttal Veronika vette fel a telefont.
- Nincs itthon a Miki, elment a Lajossal takarítani!
Azt hittem nem jól hallok, elismételtettem még egyszer. De nem volt semmi kétség, azt a munkát, amit az egyházból ajánlott nekünk egy ismerős, azt vette el a Lajos, és ha nem győzi egyedül, kedvére választ valakit maga mellé. Nem értettem az okát, hiszen nem győzött dicsérni egy-egy munka után. Carol sem kifogásolt soha semmit, hogyhogy így orromra csapják mégis az ajtót?!
Lajostól persze nem várhattam őszinte választ. Azok után különösen nem, hogy alig egy hete kijelentette, őt Carol állományba vette és havi 900 dollárt kap fix fizetésként. Minden takarításért aztán ugyanúgy díjazzák, mint engem.
Sehogy sem tudtam megemészteni a hallottakat. Carol nem az a típus, aki bárkinek pénzt adna, semmiért. Még a tisztítószert is kidekázva kapjuk, nemhogy valaki csak úgy felvegyen ekkora summát. Lajos váltig állította, hogy a 900 dollárja biztos és ezen felül jön a pénz a munkáért.
Kisemmizve, reményvesztetten, nem is tudtam másra gondolni, mint erre az egész cirkuszra a takarítás körül. Az is emészthetetlen volt, hogy Lajos mindig ráért. A nap bármelyik szakában, bármilyen hosszúságú munka gond nélkül belefért a programjába. Már hallottam a templomban pletykákat Lajos szavahihetőségéről és kisebb linkségeiről.
Hirtelen megvilágosodott minden. Izgatottan magyaráztam Ritának:
- Te, ez nem kap egy fillért sem a Caroltól, ez munkanélküli segélyen van! Ilyen elegánsan adja hozzá a takarításpénzhez a havi segély összegét.
Rita is ismerte Carolt. Előbb elhittük volna róla, hogy szabadidejében kokaint termeszt, mint azt, hogy 900 dollárt osztogasson havonta az alkalmazottjának.
Nejem tárcsázta Lajosék számát. Egy szuszra elmondta a feleségének felfedezésünket. Ica szó nélkül letette a telefont.
Lajos még egyszer eljött hozzánk. Üzentem neki, hogy a legutóbb benzinre kölcsönadott tíz dolláromat szeretném látni. A látogatást arra használta fel, hogy handabandázva sértegessen minket. Különösen Ritát vette célba. Nem értettem ezt a szemét viselkedést. Nem volt tekintettel feleségem állapotára, mindenféle bajkeverőnek lehordta. Bennem újra felbukkantak a svédországi "emlékek" és megint csak dermedten ámultam azon, hogy a hős férfiak a gyenge nőt támadják. Mérhetetlen undort éreztem és a dühtől remegve kizavartam Lajost a lakásból.
Később persze megtudtuk, Carol nehezményezte, hogy barátkozunk Bélával és ezt nyilván közölte Lajossal. Lajos, ahelyett, hogy védelmébe vett volna, sietett a kenyéradó gazdinak csaholva másik partnert keresni.
Én vigasztalgattam Ritát, hogy nem ért minket nagy veszteség, hiszen a munka nem volt jó semmire, csak akadályozott abban, hogy komolyabbat keressünk. A kapcsolat pedig. . . hát elég, ha azt mondom, nemigen voltunk közös nevezőn.
Már némi derűvel tudtuk visszaidézni azt a látogatásunkat a Magyar Házban, amire Lajos invitált meg minket.
A jellegtelen épületben a tagok valami vezetőségválasztó gyűlés címén jöttek össze. Ez eddig úgy hangzik, mint egy pártértekezlet és sajnos a valóságban is kezdett olyan jelleget ölteni. Az 56-os öregek acsarkodva támadták az újakat, mindenféle lehetetlen feltételhez kötötték a tagságot. A gyűlés elnöke kakaskodva adta vagy vonta meg a szót a beszélni kívánóktól. Időnként felpattant egy beteges külsejű figura és sírós hangon kántálta:
- Csak azt nem értem, mért zártak ki a vezetőség tagjai sorából?
Egy botra támaszkodó kövér öregúr köhögve, krákogva kiáltotta a fiatalok asztala felé:
- Előbb dolgozzatok a háznak pár évig, aztán eldöntjük, érdemesek vagytok-e a tagságra.
Lajos is szólásra emelkedett, cirkalmas körmondatokba kezdett, ha valaki közbeszólt, szerepéből kizökkenve, nyersen odamondott valamit az illetőnek.
Szinte egyszerre álltunk fel Ritával és menekültünk a kijárat felé. Néhányan még hallhatták, amint megjegyeztem az asszonynak:
- Marakodnak, mint a kutyák. Tessék, a híres magyar összetartás!
Lajos nem hagyott űrt az életünkben, kicsit talán meg is nyugodtunk, hogy vége az egésznek.
Lezajlottak a karácsonyi ünnepek, mi annyira nem éreztük jól magunkat ebben a közegben, hogy fát sem díszítettünk. A templom kárpótolt az ünnepi hangulatért a hatalmas fenyőfával és a hangulatos istentisztelettel. A gyerekek műsort adtak, amelyre hetek óta gondosan készültek. Szomorúan tapasztaltam, hogy szinte lehetetlen az, hogy valaki akcentus nélkül beszéljen két nyelvet. Néhány tizenéves már annyira törte a magyart, hogy a szép József Attila vers olybá tűnt, mint egy érthetetlenül mormolt angol szöveg.
Mikiék hívtak át hozzájuk karácsony másnapján. Veronika különös figyelmet szentelt Ritának. A terhességnek szánt előzékenységbe némi sóvárgás is vegyült. Ő is szívesen vette volna, ha már úton van az első gyermekük. Mikiék még persze várnak a gyermekáldással. Közös munkahelyen dolgoznak, ami azért is nagy előny, mert megspórolhatják a második kocsit. Még egy belvárosi apartmentben laknak, de megerősítik a hírt, hogy hamarosan házat vesznek.
Veronika a szocreál stílusú szobrok nőalakjait idézi: erőtől duzzadó, kicsattanó egészségű, tömör figurája tökéletes ellentéte a fanyar humorú, arisztokratikus stílusú férjnek. Úgy tűnt, a régi közmondás az ő esetükben is bevált: Az ellentétek ezúttal is vonzódtak egymáshoz. Felhőtlen egyetértésben készülnek további terveikre.
Mikiről hamar kiderült, hogy nem szakbarbárként foglalkozik a műszaki dolgokkal. Félve beszámolt irodalmi próbálkozásairól. Én örömmel nyugtáztam, hogy kíváncsi a véleményemre és nagy hévvel elemezgettem írásait. Nem esett nehezemre dicsérő szavakat találni, lendületesnek találtam stílusát, jól megválasztott karakterei életszerűek voltak. Persze nehezen haladt az írással, minden elsőbbséget követelt a naponta formálódó életükben.
Elérkezett a szilveszter napja. Nem is volt szándékunkban ünnepelni a "nagy eseményt", jómagam félve gondoltam rá, hogy talán nehezebb idők jönnek, mint az elmúltak. Lányomra gondoltam éjfélkor, de aztán reménytelenül legyintettem. A nyolcórai időeltolódás kizárt mindenféle próbálkozást, hogy kitaláljam, mi van épp vele. Ha én az újévre koccintok, ő már bizonyára a szilveszteri party fáradalmait alussza ki. Vagy már fel is ébredt, ki tudja.
Ez lesz az az év, amikor megszületik a gyermekünk. Megkezdődhet a visszaszámlálás.
A nevezetes éjszakán megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a tévé mennyire gépiesen sugározza a programjait. Talán egy vagy két adó szentelt figyelmet az újévnek, de ott sem az e célra készült műsorral ünnepeltek, hanem helyszíni közvetítés keretében, valamiféle városi órákon követték az idő múlását.
Hol vannak azok a sokat szidott szilveszteri kabarék?!
Ekkor már nem először tapasztaltam, hogy a legtöbb csatorna - nevéhez méltón - nem más, mint egy eszköz, amiből a műsor ömlik. Nélkülözve a bemondót vagy műsorvezetőt, megállás nélkül áradnak a műsorok. Rengeteg, korábban jól bevált sorozat ismétlése, néhány film és természetesen a reklámok.
Ha felrobban a parlament, kitör a tűzhányó, megdől a kommunizmus, vagy ötös ikreket szül a nyugdíjas balettáncosnő - nem ok arra, hogy a néző ne láthassa kedvenc sorozatát. Ezek hírek, foglalkozzon ezzel a hírcsatorna, mi meg nem kell lemondjunk a szinte családtaggá vált sorozathősökről. Ha meggondoljuk, egy átlagnéző naponta több órán keresztül nézheti kedvenc szereplőit. Több idő ez, mint amennyit sokan a saját gyerekükkel töltenek. Az már szinte mellékes, hogy a találomra ismételgetett epizódokban a színészek évtizedeket fiatalodnak vagy öregednek ugyanazon este.
A gépies arctalanság másik jellemzője a műsor és a reklámok kapcsolata. Találhatok-e más jelzőt arra, mint a gusztustalant, amikor az angolai éhezőkről szóló riportot a csokoládés pudingban lubickáló színész reklámja szakítja félbe.
Tűzhalált halt gyermekek édesanyjával készült riport szünetében valami hülye idétlenkedik a képernyőn, hogy több zabpehely fogyasztására buzdítson.
Hajnali négykor telefoncsörgés riaszt vissza a valóságba. Egyik felvágni akaró pesti ismerősünk kíván boldog új évet. Lám, telik neki a távolsági beszélgetésre.
Nehezen alszom el újra. Csak egy pillantás az ablakon túli világra és a kavargó hótömeg szinte apátiába süllyeszt.
Korábban sem voltam egy kalapdobáló típus az ilyen kötelező ünnepeken, de most még a maradék életkedvem is elillant. Pedig nekem kéne erősítenem ezt a mellettem vacogó szerencsétlent, aki ettől az évtől várja az anyai örömöket és szülési fájdalmakat.
Újra a hétköznapok, újra a hajsza a munka után.
Január végén végre valami kedvező fordulat. Egy Pizzeria főnöke behívat minket és rövid diskurzus után közli, hogy mindkettőnket hajlandó alkalmazni. 5 dollár az órabér és változó műszakban lesz szükség ránk. Bármennyire is szerény az összeg - hiszen ez a legális minimál órabér - azonnal igent mondunk.
Másnap már kezdhetünk is. A kis bolt nincs messze a lakásunktól, így legalább az az előnye meglesz, hogy nem kell benzinre költeni a bevételt.
Maga az üzlet egy szerény méretű kis helyiség a telefonon rendelt pizzák elkészítéséhez. Persze az utcáról betévedőket is kiszolgálják, de a néptelen környék sejteti, hogy az utóbbi nem lehet nagy feladat. Ránk leginkább éjszaka lesz szükség, hiszen az átlagos, tv előtt gubbasztó kanadainak leginkább ilyenkor támad gusztusa egy kis falatozásra.
Én kicsit aggódom, hogyan fogok helytállni, hiszen a kulináris ismereteim kimerülnek a zsíros kenyérnél.
Első munkanapunkon a főnök kalauzol minket a pizzakészítés állomásain. Fiatal arab férfi, gondolom második generációs lehet, hibátlanul beszéli az angolt. Elsőre a szomszédos helyiségbe nyit be, itt két-három nő emelgeti a telefont és veszi fel a rendeléseket.
Irány a mi birodalmunk, a pult mögötti masina épp most ad ki egy papírcetlit a következő rendelés adataival. Elsétálunk a helyiség végében álló íróasztalig és onnan indulunk visszafelé, lépésről lépésre követve a pizzakészítés fázisait. Egy hatalmas hűtőkamra és a tésztasütő szerkezet uralja a középső teret, két lépés, és máris a pultnál vagyunk megint. Hisham bőbeszédűen kommentálja a látottakat, Ritával összenézünk. Odasúgom neki:
- Érted, amit mond?
- Egy árva szót se! - suttogja vissza Rita.
A kis boltban négy fiatal sürgölődik. Sárga trikójukon apró címke hirdeti, hogy a Pizza '73 alkalmazottai. Valamennyi szinte kölyök, olyan iskola utáni elfoglaltságként dolgoznak itt. Nem keltünk sok figyelmet, jól megvannak egymással. Rita a pizzatészta dekorálását kapja feladatul, magam a tésztát gyúrom. A gombóccá formázott darabok a hűtőben várnak a sorukra. Néhány óra alatt persze azért végigmegyünk minden munkafázison, de leginkább ott van ránk szükség, ahová először irányítottak.
A kis üzlet remek prédája lehetne egy Köjál ellenőrnek. A fiatalok nem valami tiszták, a mellettem dolgozó teenager kékre lakkozott körmei is gyanút keltőek. A fiú bizonyára náthás, rendületlenül szipog, kézfejével törölgeti csöpögő orrát.
A kollégák főnöki engedéllyel kisütnek önmaguknak is egy-egy pizzát, erősen kínálgatnak minket is, de nem tudok olyan éhes lenni még néhány óra elmúltával sem, hogy elfogadjam. Magam előtt látom ezeket a kezeket a pizzakészítés különböző állomásain.
Éjfél is elmúlt, szaporodnak az apró csengetések, amelyek a rendelést jelzik. Az eddig tétlenül üldögélő sofőrök sietve gyömöszölik a bélelt táskákba a pizzás dobozokat és szélednek szét a körzetben. Mi rendületlenül gyúrjuk a tésztát és készítjük elő az adagokat. A szusszanásnyi rendelés-szünetekben dobozokat hajtogatunk a szállítandó terméknek. A rendelések párban érkeznek. Ki az a bolond, aki elmulasztaná kihasználni a cég nagylelkű ajánlatát, mely szerint a második pizza csak 73 cent. Elgondolkozom rajta, hogy mennyi felárat kell kérni az elsőért, hogy megtérüljön ez a gesztus. Nem csoda, hogy 15-20 dollárral könnyebbedik annak a pénztárcája, aki tárcsázza a bűvös számokat.
Hajnali négy felé jár, gyors felmosás és már indulhatunk haza. Hisham még rámutat a táblázatra, ahol már a mi neveink díszelegnek az alsó sorban. Másnap csak hat órát dolgozhatunk, a heti beosztáson a négy, hat órák váltakoznak. Az egyértelmű, hogy nem Rita terhessége okozza a szerényebb óraszámot, hiszen láthattam, milyen magától értetődő természetességgel nyomta a kezébe a tésztával tömött tálcát. Nem a munkabírásunkkal van a baj, hanem a jól bevált gyakorlat működik. Dolgozzon inkább több részidős, nem kell a cégnek a főállású dolgozóknak járó kedvezményeket fizetni.
Úgy tűnik, lakáskörülményeinkben is léphetünk egyet előre. Az első emeleten megüresedő kétszobás lakást felajánlja nekünk a koszfészek kinézetű házmesterné. Eléggé meglepett a dolog, hiszen a kezdetben mutatott minimális jóindulata is semmivé foszlott, amikor tudomást szerzett gyarapodó berendezési tárgyainkról. Neki az lett volna a természetes, hogy az emigráns ne szárnyalja túl a született kanadait. Vértelen arccal leste egy-egy új bútordarabunk érkezését. Gondolom, ilyenkor a madárürülékes nappali képe lebegett a szeme előtt. Hogy is magyarázhattam volna meg neki, hogy a kosz ellen nem az új bútorral lehet védekezni.
Hozzáfogtam tehát a bútorok felcipeléséhez az első emeletre. Már nemcsak Rita terebélyesedő méretei utaltak a hamarosan bekövetkező létszámnövekedésre. A második hálószoba is naponta eszünkbe juttatta a közeledő változást.
Egykettőre helyére került minden, megelégedve szemléltük új otthonunkat. Tény, hogy nem hazai mércével folytak a beszerzéseink. Talán a hosszú koplalás az igazi otthon után, talán a baba érkezése, minden közrejátszott abban, hogy lakályosabbá tegyük fészkünket.
A ház okozta zajokat nem tudtuk megszokni, csak elviselni. Megpróbáltunk együtt élni azzal a körülménnyel, hogy hallanunk kell, mikor zuhanyozik a szomszéd, vagy használja a vécét. De még a konyhai csap is esztelen pufogással jelezte, ha valaki hozzányúlt. A faszerkezet minden hajnalban recsegve-ropogva tiltakozott sorsa ellen. Az utcazaj a dupla ablakon keresztül is tompa dübörgéssel jelezte jelenlétét. A napi szellőztetés szinte órákig tartó küzdelemmé nőtte ki magát. A tökéletesen befagyott ablakok nyitásához kevés volt a tíz köröm. Hajszárítóval próbáltuk oldani a jeget az ablakkeret körül. Jó néhány készülék végezte ilyen dicstelen módon pályafutását háztartásunkban.
Egyik délután ijedten kapom fel a fejem a konyhai szöszmötölés közben.
Ki zongorázik a lakásunkban? - képedek el a szétáradó zene hallatán. Ijedten keresem a zajforrást. A nappaliban tisztán, minden hangot kivehetően hallani a zongoraszót. Mintha valami láthatatlan zeneszerszám állna a sarokban. Rémülten jajdulok fel:
- A felettünk lakó "gyakorol"!
A hangok összefüggéstelen összevisszaságban töltik be a lakásunkat. Rohanok a managerhez. Kézzel-lábbal magyarázom a szörnyűséget, közömbösen hallgat. Majd vállvonogatós magyarázatba kezd, amelyből kihámozom, hogy este 11-ig mindenki azt csinálhat, amit akar. Visszatámolygok a lakásba, próbálom felidézni a szomszéd figuráját. Beugrik a kép: alacsony, elhízott ázsiai pasas, valamiért rögtön koreainak gondolom. Máris az ajtajuk előtt állok, most már neki magyarázom tragédiánkat. Látom, nem várhatok kíméletet. Ő is egykedvűen hivatkozik a jogaira. Pillantásom a kezére téved. Krinolin vastagságú rövid ujjai elképesztenek. Magyarázatot kap a zongorán elkövetett kakaofonia. Ezekkel az ujjakkal nem is lehet egy billentyűt leütni. Nem csoda, hogy egész délután valami hangszerpüfölés szerű zajokat hallottunk.
A vizit mégis használt valamit. Aznapra abbamaradt a zajártalom. A következő napokban reszketve lestük, hogy mikor szánja rá magát újabb zongorabántalmazásra ez az elvetemült gazember. Szerencsére más elfoglaltsága is akadt, vagy a vele lakó nőszemély szabott gátat az élvezeteknek, de nem vált mindennapossá a tortúra. Ha feljajdult a zongora, máris indultam a partvisért. Ütemes kopogtatásom a mennyezeten amolyan dobkíséretnek minősülhetett a zenebonában. Soha nem tudtam felfedezni egy akkordot, egy dallamot ezekben a billentyűnyomogatásokban, nem is értettem, hogyan képes valaki ilyen kitartóan állandósítani a tehetségtelen kezdő állapotát.
A monoton hétköznapokban üdítő hírt kapunk. Megérkeztek Zsigmondék, a mohedai lakótársaink. Levelezésünket arra használtuk fel, hogy megpróbáljuk megóvni őket a csalódásoktól. Persze azért sejtjük, hogy most mégis a Paradicsomból kiűzettek hangulatában lehetnek.
Meglátogatjuk őket a szállodában. Ugyanabban, ahová minket is elhelyeztek az első napokban. Margit és Zsigmond nem az az ölelkező és puszilkodó típus. Angol főrendeket megszégyenítő kimértséggel veszik tudomásul a viszontlátás tényét. Máris a szobaárra terelődik a szó, aztán a lakáskereséshez próbálunk tanácsot adni. Persze csodákra nem vagyunk képesek, sejtjük, hogy az ő útjuk is valamiféle fa és gipszkarton létesítményhez vezet.
Zsigmondék első szállása valóban hasonlított a mi otthonunkhoz, bár ők valamivel közelebb laktak a város főutcájához. Számukra is elkezdődött az az életforma, amit nekünk tartogatott a város. A templom, az álláskeresés, a telefonszámok cseréje, az alkalmi segítőtársak és kíváncsiskodók. Nem tartott sokáig, amíg kitisztult körülöttük a levegő. Találkozásaink rendszeresebbé váltak, most már együtt, egymásnak panaszkodtunk. Legalább nem kellett zsebre tenni "az én időmben még nehezebb volt" kezdetű szólamukat.
Februárban Miki telefonja ígért némi változást autóügyben. A munkahelye melletti üres telken felfedeztek egy sérülten árválkodó kiskocsit és ránk gondoltak. Azt is sikerült megtudni a közeli benzinkutastól, hogy egy egyetemista fiatalemberé az autó, aki miután a fának szaladt a jeges úton, nem szándékozik foglalkozni a javítással, csupán a kedvezőbb időre vár, hogy a bontóba juttassa a járművet.
Miki nem ítélte reménytelennek a Chevette állapotát és igenlő válaszomra akcióba lépett. Telefonált a tulajdonosnak és a hét végén már össze is jött a találkozó. Megjelent a kocsi gazdája, egy néger fiatalember, kezembe nyomta a kulcsot, így megszemlélhettem a kocsit, kívül belül. Tényleg nem tűnt reménytelennek az állapota, bár a fával való találkozás jókora ütést mért a lökhárítóra meg a hűtőrácsra. Az egyik fényszóró is törötten lötyögött a foglalatban. Némi segédlettel beindítottuk a motort, Miki elégedetten csettintett.
- Ötszáz - mondta a tulajdonos.
- Kettőötven - csóválta a fejét Miki.
Máris elkezdte sorolni a rengeteg javítanivalót, meg a kiadásokat.
- Ti biztosan rendbe hozzátok ezt a kocsit és jó pénzért eladjátok. - gyanakodott a fekete tulajdonos. - Ugye autószerelők vagytok?
- Én??! - méltatlankodott Miki. - Én kertész vagyok, a barátom meg hentes.
Én az egész diskurzust pármondatos lemaradással követtem, keresgélve egy-egy kiragadott szó jelentését, így nem volt módom megütközni a nekem adományozott szakmán. Később Miki sem tudta megmagyarázni, hogy miért épp ez jutott az eszébe, csak jót röhögtünk az egészen.
350-nél végre megállapodtak és megbeszéltük, hogy délután felmegyünk a diákszállásra, kitölteni a papírokat. Az edmontoni egyetem egyik épületszárnyában végre megtaláltuk a kívánt szobaszámot és a szerény méretű helyiségben nekiláttunk kitölteni az okmányokat.
A szoba ablakából az átriumos udvarra lehetett látni. Furcsa bezártság-érzet kerített hatalmába, mikor láttam, hogy az ablak erre a zárt térre nyílik.
A szinesbőrü fiatalember - miután eltette a pénzt - nagyképű magyarázatba kezdett arról, hogy nem ül többet ilyen kis kocsiba. A személyes biztonsága megér annyit, hogy nagy kocsival járjon ezentúl.
Az eddig csendben üldögélő szobatárs megszólalt:
- Mi van? Kinevezték a papádat törzsfőnöknek?!
Az autó szerencsére nem okozott kínos, költséges meglepetéseket. Bár a kormány kicsit balra húzott, szerény következményeként az ütközésnek, nem sokat törődtem vele, tudtam, itt nincs műszaki vizsga, ahol beleköthetnének. A lámpát egykettőre kicseréltük, a lökhárítót leszedtük és minden elképzelhető módon, nagy nehézségek árán, megpróbáltuk kiegyengetni. A hűtőrácsból eltávolítottam a sérült részeket és ezután már úgy festett a kocsi, hogy a fát le lehetett tagadni. Némi gyanakodással szemlélte ugyan mindenki a jármű elejét, de a sok toldott, foldott roncs között nem lógtunk ki a sorból.
Most már két kocsink volt, sebtében meghirdettük a régit, a helyi ingyenes újságban. A vevőre várva mindkét kocsit menetkész állapotban kellett tartanunk, így az egyik a parkolóhelyünkön állt, a másik az utcán és hosszú kábel segítségével melegítettem a kocsit. Kicsit féltettem a mindenki számára hozzáférhető kábeleket, de egyesek megnyugtattak: a kocsi itt munkaeszköz, valósággal bűncselekményszámba megy ellopni egy kábelt és megfosztani valakit attól, hogy munkába indulhasson.
Másnap persze hűlt helye volt mindkét vezetéknek. Az ismerősök most némileg módosítottak álláspontjukon. Siettek megmutatni, hogy a zsinór végét a motorház alá dugva, ők hogyan akadályozzák meg a lopást.
A hirdetés végül is hasznosnak bizonyult. Egy tétovázó fiatalember után végre jelentkezett az igazi vásárló. tipikus kanadai favágó-külsejű, egy tömbből faragott figura csak beült a kocsiba és hátramenetbe kapcsolt. Elégedetten konstatálta, hogy a jármű képes ilyen bravúrokra és már számolta is le a hétszáz dollárt. Alku nélkül fizetett, így egy százassal többet kaptunk a vételárnál. Megkönnyebbült sóhajjal búcsúztattuk a barna szörnyet.
A volt gazda által kiskocsinak titulált jármű egy európai szemével középkocsinak tűnhetett. Fogyasztása is erősen emlékeztetett a Zsigulira.
Ezzel az "új" autónkkal jelentkeztünk a gépjárművezetői vizsgára is. Először persze az elméleti részen kellett túljutnunk. A szabályzat engedélyezte a tolmács jelenlétét, így János bácsit kértük fel erre a szívességre. Az öreg igent mondott, így hármasban jelentünk meg a próbatételre. Az angolul tudók komputeres gombnyomogatással túleshetnek ezen a vizsgán, nekünk vizsgabiztos előtt kell megbirkózni a kérdésekkel.
Az igen szerény, csupán a látásra korlátozódó orvosi vizsgálat után következett a teszt. Legnagyobb megdöbbenésemre János bácsinak megálljt parancsoltak az ajtóban. Még nem jutottam túl az első rémületen, mikor a vizsgáztató már az első képet emelte az orrom elé. A lejtős úton parkoló kocsik kormányállására volt kíváncsi.
A kiejtésre ügyelve, néhány tőmondatban magyarázgattam a helyes pozíciót, hiszen készültem, alaposan átrágtuk magunkat a színes Kresz-füzetecskén. Az előadó gyanakodva hallgatott, majd unottan behúzta a jelet, a hibás válasz rovatba.
Nagyot nyeltem. Nem fogok itt elbukni és megfosztani magunkat attól, hogy kocsival járhassunk! Ezután úgy küzdöttem, mint aki az életéért harcol.
Sorra jöttek a kérdések. A férfi előszeretettel szemezgetett a kanadai specialitásokból. Az egyenrangú útkereszteződés, ahol a korábban érkezőnek van elsőbbsége, a fényjelzéssel változtatható forgalom iránya, a sebességhatárok, az előjelző táblák, a jobbra kis ívben kanyarodás és még számtalan furcsaság.
Olyan egyszemélyes színházát rendeztem, amelyben a commedia dell'arte hagyományai keveredtek a pantomimmel, csipetnyi némafilm elemekkel ötvözve. Végül is a vizsgáztató megadóan intett: minden további kérdésére elfogadta „válaszomat".
Rita, - az örökös jótanuló - szintén sikerrel vette az akadályokat, így már csak a gyakorlati vizsga volt hátra.
Egy ázsiai vizsgabiztost kaptam. Előzékenyen megkérdeztem, hogy nincs-e túl meleg a kocsiban.
- Figyeljünk, kérem az útra! - válaszolta mereven.
Az egész húsz-huszonöt perces próbautat a pattogó utasításai jellemezték. Végül is érzelmek nélkül tudtomra adta, hogy sikerült a vizsga. Rita is átment, így együtt örülhettünk a közös sikernek. Talán többet jelentett ez a jogosítvány, mint az első, az otthoni. Azt igazolta, hogy sikerült valamiben helyt állni idegen nyelven.
Csak tudnám, hogy miért szerepelt a tájékoztatón, hogy tolmácsot vihetünk magunkkal?!
Immár kanadai jogosítvánnyal járunk továbbra is a pizzáshoz.
Nemcsak szerény nyelvtudásom akadályoz meg abban, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a kollégákkal, de idegen nekem ez a harsogó kamaszvilág is.
Ezen az estén a megszokott ritmust Hisham bejelentése töri meg:
- Holnapra elő kell készíteni 160 külön adagot!
Mint kiderül, a szomszédos iskola valamilyen rendezvényére szánják ezt a mennyiséget. Partnerem, a kefehajú melák gimnazista papírt, ceruzát kerít. Gyúrjuk a gombócokat és rakjuk sorra a tálcára. Ronald függőleges vonalakat firkant a lapra, minden negyediket egy áthúzott követ, mint ahogy a rabok számolják a cellafalon a napok múlását. Hamarosan megsokallom ezt az egy gombóc, elő a ceruza, egy rovátka módszert.
- Figyelj! - mondom neki. - Egy sor: öt gombóc.Van nyolc sorunk. 8x5=40. Négy tálcát kell csinálni!
A harmadikos gimnazista elképed. Hátrább lép, gyanakodva méreget. Mit keres itt ez a vajákos ember, ez a szemfényvesztő ebben a műhelyben? Még egy lépést hátrál. Jobb ezektől a boszorkánymesterektől távol lenni. Széttárja karjait:
- Oké! Csináld! De innentől a te felelősséged!
Talán ekkor találkoztam először „élesben” a kanadai oktatási rendszer eredményeivel. Sajnos, a később tapasztaltak sem tudták megváltoztatni az első benyomásokat.
A higiéniai állapotok talán még siralmasabbak, mint az első napokban. Ha időm engedi, mosok, sikálok magam körül mindent.
De ki tud az ellen védekezni, mikor a szabadnapos kolléga belátogat egy kis tereferére és magával hozza a kutyáját is. Persze mindenki vadul simogatja a jámbor jószágot, aztán ezekkel a kezekkel folyik tovább a pizzakészítés. A vendég, amíg diskurál, szórakozottan morzsolgatja ujjait a sajtreszelékben.
A tárolóedényeket csak újratöltik, a paradicsom, paprika vagy kolbászkarika már szagot áraszt, mire végre rászánja magát valaki a végleges cserére.
Ha a főnök nincs benn, sokszor vad tésztacsaták dúlnak. A célt tévesztett gombócok nagyokat csattannak a falon. Persze ezek még nem vesznek kárba, egy kis formázással máris a következő pizza anyagát képezik.
Ottlétem alatt soha nem láttam egyetlen egészségügyi ellenőrt. Annál nagyobb számban jelentek meg ügynökök, akik a főnök tiltakozása ellenére mindenféle prospektusokat teregettek szét az íróasztalon és hangzatosan dicsérték termékeiket.
Hisham lepedőnyi íveken lobogtatja a heti időbeosztásokat. Majd harminc ember dolgozik felváltva ebben a tenyérnyi helyiségben. A cég gondosan ügyel arra, hogy senki se lépje túl a részmunkaidős beosztást. A mi óraszámunk is elég szerény, nem csoda, ha megállás nélkül állást keresünk.
Szótárazzuk a hirdetéseket, néha ijesztő ajánlatokat találunk. Motorozni tudó raktárost keres az egyik üzem, másutt állandó vizes körülmények között dolgozó mészárosra van szükség.
- Lám, lám - morfondíroztam a vágóhíd felé autózva. - Lehet, hogy ez a Miki remek jósnak bizonyult a nekem adományozott szakmát illetően.
Többoldalas kérdőívek mindenhol.
- Ne vigye ki a papírt az irodából! - rikácsolja a hüllőképű titkárnő, amikor a paksaméta kitöltésével el akarok vonulni valami nyugalmasabb helyre.
Majd mindenütt éreztetik velünk a birtokon belüliek főlényét. Minimális rokonszenv vagy segítőszándék nélkül lökik oda a felvételi lapot, amolyan - Na, ennek is kár pocsékolni a nyomtatványunkat - pillantás kíséretében.
A felvételizni szándékozót törvények védik. Pl. nem kérdezhetik meg a korát, mert az esetleg negatívan befolyásolná a döntéshozókat. Nem is teszik, csupán be kell írni az évszámot, hogy mikor végeztük el a középiskolát.
Naponta rovom a várost, töltögetem a felvételi kérelmeket. A malomipartól kezdve a tetőfedésig minden szóba jöhet. Az egyik vendéglő kérdőívén hobbym iránt érdeklődnek. Szemrebbenés nélkül írom be, hogy a konyha, holott főzéstudományom a tea és a tojás elkészítéséig terjed.
A városszéli lerobbant kócerájban anyagmozgatót keresnek. A minden képzeletet felülmúló méretű kérdőív láttán elönt a méreg. A szeme színe rovatba beírom:
Anyátok p . . . ja!
Ismerkedünk sorra az új fogalmakkal. "Have you ever been bonded"? A szótár nem ad útbaigazítást a bond szó jelentésére, ott jóformán csak a kötvényt említik. Minden megkérdezett magyar vállalkozott a tájékoztatásra, de igazán senki nem tudta. Addig találomra írogattuk be az igenlő vagy nemleges választ. Csak hónapok múltán derült ki, mit is takar ez a kérdés.
A pénzzel foglalkozó dolgozót a vállalat bebiztosíttatja. Így a biztosító társaság felelőssége, ha az illető valami stiklit csinál. Ezt megelőzendő, a biztosító intézet néz utána az illető feddhetetlenségének.
Szépen telt a papír, amelyre a meglátogatott cégek neveit írtam össze.
Telefonokat nemigen kaptam és talán vagy két interjúig jutottam. Az egyik helyen a maffiózó kinézetű főnök szemhunyorítások közepette tudatta, hogy jövő héten visszahívnak, a másiknál a felvételit intéző férfi kijelentette, hogy aznap még 12 embert kíván meghallgatni. Maradt a pizzás.
Közben olyan csapdákba is beleestünk, mint a "Nutri System" hangzatos hirdetése. Jó fizetés, könnyű munka, ígérte a reklám. A valóságban a cég termékét kellett volna megvásárolni közel 300 dollárért, majd újabb madarakat beszervezni, akik hajlandók ugyanezt csinálni. A cég részéről semmi kockázat, ha nem vagyunk sikeres üzletkötők, akkor is ránk sóztak egy adagot.
A bemutatón egy jampec ugrál a képernyő előtt és majd elszáll, hogy milyen remek ajánlatot kínál itt nekünk máma. A vetített anyagon diszkókirály külsejű világfi áradozik luftballoneregetés közepette a vállalat nagyszerűségéről. A másik sikerembernek tolmács kell: spanyolul ömleng, hogy lám nincs nyelvi nehézség, még ő is megfoghatta az Isten lábát.
A bemutató végén a jampi elvegyül a hallgatóság között. Mikor megtudja, hogy Európából jöttünk, erősen gondolkodóba esik, látszik, nemigen ugrik be neki, milyen irányba kéne forgatni a földgömböt.
Rita, ezúttal derűsebben szemlélte a dolgokat:
- Na, ugye, itt még egy idióta is csinálhat karriert!
Megint csak Miki telefonja dobott követ az állóvízbe. Felajánlotta, hogy látogassuk meg a munkahelyén, hiszen úgyis valami virágvásárlást terveztünk.
A cég, a hangzatos Trópusi Kert nevet viseli, kinézetre egy elképesztően siralmas, koncepciótlan, rogyadozó, több részre tagolt tákolmány. Mikiék birodalma a greenhause részleg. A félkörívű műanyag tető alatt dexion-salgó polcokra összezsúfolt, minden rendű és rangú virág. A tető alatt, ölnyi méretű műanyag hurkák duzzadnak, ezen áramlik a fűtést szolgáló meleg levegő. Mindenütt kosz, a pusztulás jelei. A locsolás következményeként a padló életveszélyesen elrohadva, itt-ott sebtében rászögelt funérfoltokkal. Miki, a térdmagasságig érő pultra görnyedve számlát ír. Veronika vevőkkel társalog. A hangulat családias, visszajáró lelkek látogatják az intézményt, hiszen a cég nagykereskedelmi eladásra szakosodott.
Ahová leszakadhatnánk, a korhadó padló jóvoltából, ott az ún. supplies részleg kapott helyet. Ez a címszó ügyesen magába foglalja az összes bóvlit, amit ez az ipar felvonultatni képes. Szalagok, műanyag díszek, esküvői kellékek, üvegáruk, művirágok, elképesztő formájú csecsebecsék kelletik magukat, nagy összevisszaságban. Az alsó szint helyet ad még az irodáknak, a vágott virág részlegnek, a hobby szekciónak, míg a hátsó kijárat környéke kartondobozokkal zsúfolt.
Hamar kiderül, hogy a szomszédos, kissé jobb karban lévő bálteremnyi épület is a céghez tartozik. Évek óta bérlik a karácsonyi áruk számára, de helyet kapnak itt az alkalmi csecsebecsék is, legyen az húsvét, Halloween, vagy anyák napja.
Mindenütt a kiismerhetetlen összevisszaság, a lepusztulás tipikus jegyeivel. Nem láttam még ilyen mostoha körülmények között élővirágot! Az embert fojtogatja valami, menekülni szeretnék erről a kaotikus roncstelepről.
Miki nem találja ilyen borúsnak a helyzetet. Úgy szemléli, mint holmi különleges kalandot. "Ha én ezt a klubban elmesélem" alapon gyűjti a kanadai valóságot, bár inkább le kéne tagadni az egészet.
Megtudjuk, hogy egy család kezében van az egész vállalkozás. Az alapító, túl a hetvenen, még dolgozik, de már mindenki inkább a trón várományosával tárgyal. Miki bemutat neki, a velem egyidős férfi rokonszenves figurának látszik. Amolyan mindig mosolygós típus, látszik az élet még nemigen tette próbára tűrőképességét. Rita siet megtudakolni, van-e felvétel és már tölthetem is ki a formanyomtatványt.
Néhány nap múlva ismét Miki szolgáltatja az újságot.
- Fel vagy véve, hétfőn kezdhetsz!
Nagy öröm és megkönnyebbülés, hogy végre teljes munkaidőben dolgozhatok. A körülmények már nem is aggasztanak annyira, inkább az az izgalom tárgya, hogy megfelelek-e ilyen nyelvtudással. A pizzást azért nem mondom le, olyan szerény óraszámban foglalkoztat, hogy nem lehet gond a kettőt együtt csinálni.
Hétfőn, már negyed órával előbb ott toporgok a munkahely előtt. Egyelőre a macskával ismerkedem, míg végre befut a főnök. Lassan szállingóznak a dolgozók is, bár bélyegzőóra van, nem zavartatják magukat öt-tíz perces késés miatt.
Az idős titkárnő is csupa jóindulat, úgy tűnik a Mikiék után itt komoly ajánlólevél magyarnak lenni. Kicsit hangosan beszél hozzám, abban a hitben, hogy Livornónál légnyomást kaptam vagy tán azért, mert reméli, hogy a hangerő legyőzi a nyelvi nehézségeket. Doug átkísér a másik épületbe, az ún. karácsonyi shop-ba, útközben közli. hogy 6 dollár lesz az órabérem. Nem egy egetverő összeg, de legalább biztosnak tűnik, napi 8 órára. Sok ismerősről tudok, akiket csak addig dolgoztatnak, amíg van mit csinálni. A napi teendő fogytán, azonnal hazaküldik őket, így négy-hatórás időtartamra zsugorodik az órabér.
A karácsonyi részlegben két nődolgozónak mutatnak be. Ruby, kellemes arcú, fekete hajú, kreolbőrű, sportos alkatú nő, innen a harmincon, Janette a hasonló korú szökésbarna szemüveges kolléganő, olyan mint egy túlfújt gumibaba. Húsos karján, terebélyes pocakján méreten aluli T-shirt feszül. Láthatóan Ruby a főnök, Doug is hozzá intézi utasításait. Az egész nagyon laza és családias, a lányok láthatóan nem idegesebbek a kisfőnök jelenléte miatt.
Amikor magunkra maradunk, rögtön kérdésekkel árasztanak el. Látszólag nem nagyon zavarja őket hiányos nyelvtudásom. Biztatásul bevallják, hogy Ruby apja német, Janette szülei dánok. Ruby szénfekete hajára az indián anya a magyarázat.
Most, hogy már munkahelyemnek tekintetem ezt a részt, elindulok felfedező körutamra. Zavarba ejtő árubőség mindenütt, nélkülözve a célszerű helykihasználás legelemibb feltételeit. Szinte az eladásra szánt kacatokon kell átgázolni, ha meg akar közelíteni egy-egy sarkot az ember. Az áruk zömét ki sem pakolták a barna kartondobozokból, melyben az országba érkeztek. Majd mindegyik oldalán ázsiai származási hely olvasható.
A nagyteremből öt kisebb helyiség nyílik. Itt az év minden szakában ugyanazok a termékek kelletik magukat. Díszgyertyák, állatfigurák, műanyag madarak, karácsonyfaégők és a műgyümölcsök. A belépőt kosarak tömkelege fogadja, ezen áthatolva még a karácsonyi választékkal találkozhatunk. Jutott hely egy kis faháznak is, a falakon felszögelt művirágok sorjáznak.
Az emeleten aztán réztárgyak, művirágok, papírmasé figurák és különféle üvegáruk porosodnak. Itt egy kis ajtó egy elhagyatott raktárrészt sejtet.
A vevők által nem látogatott rész felülmúlja a bolt összevisszaságát. Törött játékok, eldeformált művirágok, egy valamikori ütéstől torz vigyorba merevült papírmasé angyal és egyéb kacatok várják a feltámadást.
A mérhetetlen káoszban egykedvűen kávéznak a lányok. A karácsonyi holmik becsomagolása lenne a feladat, hogy helyet adjanak a raktárból érkező, minden szezonra alkalmas művirágoknak. A dolog nem sietős, ráérősen ragasztgatják le a dobozokat. Még valamiféle leltár is készül. Ruby belekotor a műanyag karácsonyfadíszekbe majd kijelenti: 280. Papírt kerít.
- Nem, legyen inkább 320.
Janette pár méterrel arrébb szuszog. Szemüvege mögött hunyorítva becsülgeti a doboz tartalmát. 160 sárgaréz Mikulásfej - írja be meggyőződéssel.
Ruby - látva megrökönyödésemet, hosszas magyarázatba kezd, amelyből kihámozom, hogy a főnök utasítása alapján zajlik ez a saccolósdi.
A lányok természetesnek veszik, hogy a súlyos dobozokkal gyalogolnunk kell a hátsó helyiségig, ahol a teherautóra pakolás történik. Udvariasan magamra vállalom a cipekedést, látom, csatát nyertem náluk. Hálásan nyugtázzák, hogy jelenlétem megszabadítja őket a legnehezebb feladattól.
Mint kiderült, dolgozott már velünk más is, de még soha senki nem szánta magát ilyen gesztusra. Most már nekem sincs okom félni, hogy a gyenge angoltudásom miatt elutasítóan bánjanak velem. Ismét előkerül a főnök, munkatempómat látva megnyugodva könyveli el, hogy ismét jó volt a szimata.
Doug olyan negyvenes forma, mint jómagam, kicsit erősebben őszül, mint én.
Szemüvege mögül egy örök elégedettséget sugalló, mosolygó szempár tekint szét. Valami láthatatlan derű lengi körül. Sajnálom nagyon, hogy olyan fogyatékos a nyelvtudásom, látom, szívesen beszélgetne.
Az árurakodásnál ott asszisztál a teherautó sofőr is. Alacsony, kissé dülledt szemű figura, nemigen érti, miért erőltetem magam. Lám az ő tempója mellett is már hatodik éve dolgozgat a cégnek. Ő is udvarias a maga módján. Előzékenyen átenged nekem minden nehezebbnek vélt csomagot.
A dugig tömött teherautóval indulhatunk a raktárba. Kissé meglep, hogy még más raktára is van a cégnek, hiszen itt is akad jócskán hely az eladótéren kívül is. Igaz, minden hely foglalt. Jeff nem mutat sok figyelmet irántam. Magyarok iránt tanúsított érdeklődését kimeríthette a Mikiékkel, így nem sokat tétovázik, hogy a társalgás vagy a countryzene mellett döntsön. Máris harsog a nyúlós fejhangon kántált meg-megcsukló slágeregyveleg. Edmontonnak közel hatvan rádióállomása van, jó néhány kifejezetten erre a műfajra specializálódva.
Nem voltam képes megkedvelni ezeket az adókat később sem. Úgy tűnt, az a cél, hogy a rádióállomás nevét minél gyakrabban sikerüljön bemondani. Persze nem egy egyszerű névről volt szó. A Ninethysex K - light FM, még csak a szerényebbek közül való. A countryzenét sugárzó még be is énekli az adó nevét. Stílszerűen countrysra véve a figurát, nagy hajlítások közepette.
Lassan elhagyjuk a várost, a főútról letérve gyér forgalmú mellékutakon haladunk. Itt-ott már tehéncsorda jelzi, hogy a város átadta helyét a vidéknek. Egy hatalmas golfpálya, néhány lézengővel, néhány istálló és már rá is fordulunk a birtokra. Egy repülőgép-hangár szerű épület uralja a terepet. A hullámos-alumíniumfalú monstrum elég újszerűnek hat. Mellette, a terjeszkedés nyomaiként, újabb raktárak. Jobbról egy faalkotmány támaszkodik a főépülethez, de balról is vannak kinövései a fővonalnak. Kissé arrébb, egy ívelt tetejű önálló egység húzódik, szinte teljesen eltakarva a háttérben megbúvó családi házat. Jeff elkapja pillantásomat:
- Ott lakik a Doug! - bök fejével a szerény külsejű, de elég nagyméretű főnöki otthon felé.
Valahonnan kutya ront elő, hisztériás ugatással rohangál a parkolni készülő jármű körül. Dühe a mozgó keréknek szól. Amint megáll a teherautó, megnyugodva elkullog. Jeff kulcsot kotor elő - lám csak milyen bizalmi állás ez - és máris a raktárban vagyunk.
Az első körbepillantás után szemrehányón korholom magam, hogy rendetlenséggel vádoltam az üzletet. Barna kartondobozok totális káoszban. Doboz és doboz mindenütt. A belmagasságot kihasználandó, még egy felső szintet is beépítettek az alkotók, de már mindenütt a szanaszét heverő barna kartondobozok, még a felfelé vezető lépcsőkön is.
Valamikor elektromos targoncát is csatasorba akartak állítani az árumozgatásra, most itt vesztegel a sarokban, lapos gumikkal, dobozokkal körülbástyázva.
Elindulunk helyet keresni. Néhol egyiptomi falfestmények figuráit idézzük, ahogy kicsavart törzzsel próbálunk átcsúszni az úton tornyosuló áruk között. A főcsapásról utcák nyílnak. Szem elől tévesztem Jeffet, nagy nehézségek árán jutok vissza a főútra.
A csomagolás nem ad útbaigazítást a dobozok belső tartalmáról, így elképzelni sem tudom, hogy mi lehet az az érték, amiből ilyen nagy mennyiséget sikerült felhalmozni. Néhány karton azonban kivétel. Itt az ún. makramé vázák sorjáznak. Egy-kettő szabadon, így megcsodálhatom a műanyag korsót, amelyen plasztik fonalutánzatú háló tekeredik. Magyarországon már húsz évvel ezelőtt is giccsadót kellett fizetni, ha valaki ilyen borzadály vásárlására vetemedett. Jeff körbe mutat:
- El tudod képzelni, mennyi pénz fekszik ezekben az árukban?
Még nem láttam mindent. Mintegy ötven méteres gyaloglás a makramé vázák világában, majd a dobozba zárt műfenyők sora. A csomagolás méretei sejtetik, hogy minden nagyság képviselve van. A súlytól megrogyott dobozokból műanyag fenyőágak kandikálnak ki. Elképedve lesem a sárga, rózsaszín és fekete ágakat.
Jeff talált egy sarkot, ahol még nem ér égig a szétszórtan heverő kacat. Kis kézikocsival hordom a helyszínre a teherautó tartalmát. Kollégám nem zavar az önmegvalósításban, a kocsi platóján várakozik. Gyors telefon a központba, kiderül, hogy valaki kerámiafülű kenyereskosár iránt érdeklődik. Jeff homlokát ráncolva töpreng.
- Mintha tavaly ebben az irányban láttam volna ilyesmit - motyogja, és vadászkutya testtartásban megindul egy számomra ismeretlen utca felé. Késével nyitogatja a dobozfedeleket. Csalódottan cicceg a virágkosár, a bőségszaru, a madárfészek, a rafia italtartó és a fűzfakorsó után. Lemondóan legyint.
- Majd rendelnek másikat, ha kell!
Indulás előtt még bekukkant a másik önálló raktárrészbe is. Amikor kulcsával nem boldogul a kis mellékajtón, a garázsajtóhoz lép és felrántja.
Itt aztán adnak a biztonságra - állapítom meg.
Ez a helyiség leginkább vegyszereket tartalmaz, a növényvédő és gyomirtó szerek minden válfaját. De nem lenne méltó a céghez, ha nem sikerült volna ide is begyömöszölni némi művirágot, műzöldséget, plüssállatot, gyertyákat és üvegárut. A fészer végében traktor pihen, rászerelve a hóeke. Nem valami bíztató párosítás. A lomok közt felfedezek két kis mini-motorkerékpárt. Szívfájdítóan szép jószágok, még így porosan, lapos gumikkal is. A gyerekek szórakoztatását szolgáló két kis Honda megunva, elfeledve vár valami csodára.
Micsoda féktelen pazarlás ez az egész áruhalmozás! - tűnődöm magamban.
Jeff nagyon elégedett az új segítőtárssal. Megúszta az egész kocsi lerakását annyival, hogy időnként lábbal arrébb csúsztatott egy-egy dobozt. Most már hajlandó lehalkítani a zenét, amíg közli, hogy az ő nagyszülei ukránok. Bizonyságul mond is egy szót, amolyan családi örökségként, ez az egyetlen szó képviseli a gyökereket a famíliában. Magyarázza is rögtön a jelentését, mely szerint a lusta, haszontalan személyt látják el ezzel a jelzővel. Nem csodálkozom túlzottan, hogy miért ez az egy szó tudott dacolni a feledéssel.
A továbbiakban nagyjából az első napi feladatkör ismétlődik. Áruszállítások, pakolászások, keresgélések.
Lassan megismerkedem mindenkivel: a cég nem számlál többet huszonöt dolgozónál. Ahogy felidézem az arcokat, ismerős érzés kerít hatalmába. Valahányszor az iskolaudvaron a szomszéd osztályokat méregettem, mindig berzenkedés fogott el: nem szeretnék közéjük tartozni. Most úgy érzem, a másik osztályba járok.
A reménytelenül körtefazonú adminisztrátor, a pókhasú könyvelő, a szopott gombóc kinézetű eladó, a kamaszlány öltözködési szintjén megrekedt ötvenes, a nikotinszínezte fogakkal vigyorgó vaksi fiatalasszony vagy a minden lében kanál alaktalan tizenéves. Remek pakli.
Az öreg cégtulajdonos minden reggel pontosan érkezik és ebédidőig korlátlan ura az üzletnek. Ebéd után lazább a gyeplő, hiszen ilyenkor már csak Doug van benn.
Az öreg, külsejével is jelentősen elüt fiától. Sűrű ősz haja, fehér kecskeszakálla amolyan művészfélének sejteti. Nemcsak pozíciója segít őrizni a tekintélyét. Hatalmas termete, súlyos pocakja is tiszteletet parancsoló. Őrmesteri modorban irányít, a beosztottak megadóan engedelmeskednek, magukban siettetve az áhított délutánt.
Bemutatkozáskor zavartan dadogok valamit, az öreg elmélázva csóválja a fejét. Gondolom, átfut rajta, hogy a fia újabb értelmi fogyatékossal gyarapította az állományt.
Engem is nagyon zavar az angoltudásom, illetve nem-tudásom. Filozófiai mélységű, lendületes, bővített mondatok helyett marad a szánalmas nyögdécselés.
Égi jelnek fogom fel, amikor értesítést hoz a postás, hogy felvettek bennünket az ESL öthónapos nyelvtanfolyamára. Rita lemondóan legyint: jövő hónapban esedékes a szülés, kár belekezdenie.
Nekem nagy fejtörést okoz ez a lehetőség. Otthagyni egy biztos főállást, egy nyelvtanfolyam kedvéért? De hát igazán szükség lenne valakire a családban, aki rendesen beszéli a nyelvet, nem támaszkodhatunk örökké másra. A Jeff mellett soha nem fogok megtanulni angolul, legfeljebb a countryslágereket fütyülhetem.
Az iskola nem ismétli meg ezt az ajánlatot! Ha lemondom, örökre elvesztettem a jogot erre a lehetőségre. Rita biztat, vágjak bele. Ki tudja, talán akkor még valami komolyabb is adódhat a dobozcipelésnél.
Douggal közlöm, hogy az iskola mellett döntöttem. Meglepetésemre ő is helyesel, sőt felajánlja, hogy fenntartja a helyemet öt hónapig és visszavesz a tanfolyam után.
Madarat lehet velem fogatni! Nem kell rettegnem, hogy kapok-e állást az iskola befejeztével. Még azt is felajánlja, hogy addig is dolgozhatok szombatonként a cégnél.
Megkönnyebbülten téblábolok az évnyitó ünnepségen. Elfoglalom a helyem az osztályban és megjelenik egy kedves arcú, őszülő, igen jól öltözött hölgy, hogy kezdetét vegye a tanítás. Eleganciáját jó jelnek vélem: neki is esemény ez a mai nap. Míg más tanárnők színehagyott bársonynadrágban és túlméretezett pulloverben jelentek meg, Carol kiskosztümje az "ügy" iránti tiszteletet bizonyította. Az osztály egy nagy nemzetközi koktél. A huszonnégy tanuló tizenegy országot képvisel. Európából öten vagyunk: két fiatal orosz nő, két lengyel fiú és jómagam. Az ázsiai többséget csak az argentin kislány, az etióp testvérpár és az iráni fiatalasszony töri meg. A gyors bemutatkozásból kiderül, hogy van, aki két hónap ittlét után jutott el az iskolapadba, míg más hét év után szánta el magát erre a lépésre.
Carol a nulláról indul, lendületes tempót diktálva veszi sorra a nyelvtani alapokat. A kiejtéssel nem nagyon foglalkozik, ráérünk törődni ezzel akkor, amikor már biztosabban formázzuk a szavakat. Jókora paksamétát cipelek haza és csodák csodája, házi feladat is van.
Másnap, már a teleírt tábla várja az osztályt. Míg másutt álmosan bandukol az osztálya felé a tanár, Carol már jókedvűen, kedveskedve osztja szét az újabb feladatlapokat. A mai beszélgetés alkalmával az otthoni foglalkozásainkra terelődik a szó. Én nem a legutóbbi, hanem a legkedvesebb munkakörömet fordítom le. Mielőtt rám kerül a sor, a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrzöm az üzemvezető szó jelentését, majd közlöm, movie manager voltam otthon.
Carol fantáziája máris szárnyal: szóval a filmipar! Nincs szívem bevallani, hogy mozi üzemvezetőként valami egész más volt a munkaterületem. Néhány pesti mozit igazgatva kergettem azt az illúziót, hogy közöm van a filmművészethez. Most megadóan bólintok, igen, tudok vetíteni és dolgoztam a filmgyárban. Ez mind igaz, mégis, ahogy Carol összeilleszti magának a darabokat, olybá tűnik, mintha valami filmmogul lennék. Miért is ne? Van itt zenetanárnő, étteremlánc tulajdonos, meg indiai kormánypolitikus, nagy ügy, ha én meg filmet csinálok.
Carol másnap bemutat egy kolléganőjének, akinek az apja filmrendező. Csak átjött, hogy üdvözölje a szakmabelit. Osztálytársaim elképedve bámulják mennybemenetelemet.
Carol a gyilkos tempó mellett szakít időt egy kis tereferére. Nem haszontalan része ez sem az órának, hiszen angolul beszél. A közelgő húsvét kapcsán valaki megkérdezi:
- Miért a nyúl hozza a tojást? Honnan ered ez az értelmetlenség?
Carol sem tudja. Bátortalanul jelentkezem. Akadozva elmesélem, hogy a századvégi lapszerkesztő, valahol Németországban sajtóhibát követett el. A hasonló hangzású tyúkot nyúlnak írta. Ez a titok nyitja.
Carol hálásan pillant rám. A következő órán elmeséli, hogy nagy sikere volt a tanáriban a storyval. Úgy tekint rám, mint egy tanársegédre.
Vérszemet kapok. Nem akarok szavakat keresgélve dadogni, inkább szótári segédlettel leírok pár viccet.
Carol néhány nap múlva nevetve újságolja, hogy várják a kollégái az újabb termést. A tanulásban azonban mások vitték el a pálmát. Az argentin nő, akinek nagy előnyt jelentett a Kanadában eltöltött hét év, a lengyel srác, aki egyre bátrabban fogalmazott, sok "you know"-zás közepette. Vagy az etióp testvérek, akik otthon már négy éve tanulták az angolt. Az én teljesítményemet az is befolyásolta, hogy hetenként három-négy alkalommal a pizzásnál töltöttem az éjszakát. Szükségünk volt erre a pár dollárra, hiszen az iskolára kapott segély nem sokkal volt több, mint a lakbérünk.
Rita felhagyott végre az éjszaki műszakkal, alig egy hónapja volt hátra a szülésig. Így is, feldagadt lábakkal, különféle testhelyzetekben forgolódta át az éjszakákat. A javuló idő ellenére sem nagyon vállalkoztunk már hosszabb sétákra. Ha mégis, akkor leginkább a születendő gyermek ruhatárát gyarapítandó, jártuk az üzleteket. Egy ilyen beszerző délutánon, Rita megáll egy divatüzlet kirakata előtt. Míg a tüneményesen karcsú próbababán jártatja a szemét, hatalmasra duzzadt pocakját visszatükrözi a kirakatüveg. Rita könnyes szemmel szemléli a különbséget.
- Leszek-e még egyszer olyan, mint a terhesség előtt? - kételkedik szipogva.
Nem győzöm vigasztalni.
A városszéli üzletközpont gyerekruha osztályán hozzánk lép az eladónő a magyar szó hallatán.
- Ugye ti vagytok azok, akiket Svédországból hozatott ki az egyház?
Joli, negyvenes, szőke, jó húsban lévő, Csepelről elszármazott honfitársunk. Vasárnapra már partyt szervez, hogy alkalmunk legyen találkozni férjével és két nagyfiával is. A vizit alig leplezett másik célja az otthonuk bemutatása. Saját családi ház, jellegzetes kanadai stílusban. A garázs kivételesen hátul, a tenyérnyi kertben kapott helyet. A lakás, a szorgos hazalátogatások következtében amolyan "magyarosch". Csepel ugyan messze esik Matyóföldtől, de nem annyira, hogy Joli szemében a hímzett terítők ne idéznék a hazát. Az otthoni porcelánipar remekeit is sikerült átmenteni a tengeren túlra, a gitározó Dérynétől kezdve, a fogfájós kutyusig. Festett tányérok, kulacsok, magyar bor. Karcsi a férj, selyemhátú mellényében, ereszkedő pocakjával, olyan, mint egy TSZ elnök. Ábrándozva vágyakozik az óhazába. Évenkénti látogatásai csak megerősítik abban, hogy vissza kéne települni. Most is a szülőhaza előnyeit ecseteli, nemcsak nekünk, de a másik vendég házaspárnak is. Nekik nem lehet ez újdonság, az ő kapcsolatuk több éve tart.
Csaba, egy jókedélyű fiatalember, ő a társalgás motorja. Nóra, a csinos feleség, gondos sminkkel készült erre az alkalomra. Hamar észreveszem, hogy a két házaspár között valamiféle rivalizálás folyik. Bár Karcsiék előnye szinte behozhatatlan, Csabáék is megfeszítetten hajtanak. Karcsi egy állami cég mérnöki fizetése biztonságából sóvárog a magyar életszínvonal után. Csaba postai küldeményeket szállít minden éjjel, a több mint ötszáz kilométeres útvonalon. Keményen dolgozik, hogy háza, új kocsija legyen. Az utóbbi már meg is valósult. Nagy büszkén ki-kipillant a nappali ablakán, a ház előtt parkoló tűzpiros Fordra. Karcsi ezen a téren most csatát vesztett. Levitézlett, valamikori méregdrága nyolchengeres Oldsmobilja már inkább a garázsban porosodik. Az idők szavának engedelmeskedve, egy szerény küllemű Hyundai-jal közlekedik. Csaba a kocsi airconditionjáról áradozik. Mindenki tudja, hogy Karcsi koreai kocsija nélkülözi ezt a luxust.
Tőlünk udvariasan megkérdezik, hogy választottunk-e már nevet a születendő csöppségnek. Mi előadjuk, hogy a lányneveken még vitatkozunk, de ha fiú lesz, minden bizonnyal a Márk nevet kapja. Ezt találtuk talán az egyetlen névnek, amely leírásban, kiejtésben jóformán alig tér el egymástól a két nyelvben.
Joli olyan magyaros vacsorát produkál, hogy szinte várom, mikor jelenik meg a cigányzenekar a nappaliban.
Búcsúzóul Csabáékkal is telefonszámot cserélünk, de ha Nórát akarjuk látni, elég, ha felkeressük azt a mallt, ahol boltvezetőként dolgozik.
A találkozás után rendszeressé válnak a telefonok. Nóra is sokat van egyedül, hiszen még a férj a teherautón lovagol, csak tízéves-forma fia van körülötte.
Pár nap múlva újságolja, hogy Csaba munkahelyén megüresedett egy sofőr állás. Rögtön Ernőre gondolok. A templomban futottunk össze, ott panaszkodtunk egymásnak a szörnyű munkaerő piaci helyzetről. Ez a hórihorgas alföldi gyerek nekem Jánosikot, a szlovák parasztvezért idézi. Felesége és három gyermeke várja a mindent megoldó, jól fizető állást.
Ernő kapva kap az ajánlaton, a termetes asszonyka legközelebb már büszkén újságolja, hogy a férj kétezer dollár körül keres. No, legalább már én is szereztem valakinek állást. Nekem marad az iskola.
Carol lendületes tempója nincs mindenki ínyére. Hárman-négyen kimaradnak, kezd nagyon észrevehetővé válni a tudásbeli különbség. Míg néhányan lecövekeltek az alapoknál, mások már jócskán benne voltak a játszmában.
Én inkább azt könyvelhetem el sikernek, ha Carol néha eszmefuttatásra szánja el magát, tudom követni a mondatait. Szünetekben leginkább aludni próbálok, de ha a többségben lévő kínaiak nagyhangú társalgása, a tömény halszagot árasztó uzsonnáik vagy a csámcsogásuk és böfögésük kiűz a folyosóra, akkor magányosan lézengek. A sokosztályos kezdő évfolyamban mindössze három magyar található. Az álmodozó tekintetű B. Laci leginkább lengyel feleségével társalog — olaszul.
R. Ottilia jól megvan osztálytársaival. Élvezi ezt az idegen nyelvű csacsogást.
B. Mariról sokáig nem is gondoltam, hogy magyar. A magas, telt idomú barna lány leginkább két fürtös hajú néger osztálytársnőjével korzózott a folyosón. Róla később kiderült, hogy más csónakban evez. Rokonlátogatásra jött pár hónapra és befizették őt erre a tanfolyamra.
Áprilist írunk és az tart izgalomban minket, hogy késik a baba. Az orvos ugyan mindent rendben talált, de nem tápláltam iránta sok bizalmat. Fene tudja, talán az éretlen, fiús vonásai tettek gyanakvóvá. Igaz, nálam a tekintélyes külső a Mikulásnál kezdődik.
15-én este Rita már nem találja a helyét. Mindene fáj. Kezemben a döntés, úgy ítélem, jobb, ha orvosi felügyelet alatt van, elindulunk a kórház felé.
A felvételi irodán nem mosolyognak meg, hogy nem az ötpercenkénti fájásokkal jelentkezünk. Rita kap egy egyágyas, jól felszerelt szobát, annyi masina áll az ágy körül, hogy gyanakodni kezdek. Felcsatolják a fájdalomérzékelő műszereket és kezdődik a kínszenvedés. A hullámokban jelentkező fájdalmakat felvillanó számok teszik kézzelfoghatóan reálissá. Ahogy szaladnak fel a számok, úgy erősödik Rita szorítása a karomon. Időnként benéz valaki, de leginkább magányosan, illetve velem vívja küzdelmét a belehasító kínokkal. Angolul nyögdécseli:
- Adjatok valamit!
Nincs az a fájdalomcsillapító, amely megmenthetné a reá váró gyötrelmektől.
Kora délután van, mire elérkezettnek látják az időt a szülőszobához. Engem két nővér öltöztet, bátorítóan veregetik a vállam. Nincs rá igazán szükségem, sokkal jobban örülök, hogy mellette lehetek, mintsem, hogy a folyosón rójam a köröket, minden neszre felkapva a fejem.
Rita szétvetett lábakkal erőlködik. Haja lucskos az izzadságtól. Időnként megsemmisülten elernyed, majd a karomba kapaszkodva, kétségbeesett igyekezettel nyom és nyom.
Engem felettébb zavar, hogy szétvetett lábai az ajtót célozzák. Semmiféle intimitás nem létezik, a lengőajtó percenként mozgásban van.
- Remélem, nem most szedik a szakszervezeti bélyegre a pénzt - villan át rajtam, de hirtelen komolyra vált a dolog. Az eddig csak tébláboló doki széket ránt elő és ültő helyében gyengéden húzni kezdi a felbukkanó kis fejet. Egy csusszanás és máris a nővér kezében tartott lepedőben az újszülött.
- Boy! - pillant a mosdó felé siető nővér után az orvos.
Nem érek rá felfogni a hallottakat, a kicsi után tekintek kétségbeesetten, a bébi hangtalan! A testén szétáradó vízsugár hatására kezdi hallatni az első macskamiákolásszerű hangokat.
- Édes Istenem! Fiúnk van! - szakad le bennem minden mázsás teher, hogy helyt adjon valami eufórikus lebegnek. Előrántom a fényképezőgépet, a nővérek boldogan asszisztálnak fiam első fotójához.
Rita nagyon megviselt. Még készül egy gyors kép a karján a kicsivel, de olyan gyenge, hogy nem is mozdítják a szülőszobából. Félóra múlva is gyanakodva vizsgálják a nővérek. Izgatott pusmogás kezdődik.
Megjelenik az ajtóban egy indiai öregasszony. Magamban próbálom összerakni, hogy mondjam angolul, hogy még nem lehet takarítani, hiszen itt a beteg. A barázdált arcú, ápolatlan vénség Ritához lép, megtapogatja a hasát, majd pattogó utasításokat intéz a bólogató nővérekhez.
Végre elhagyhatjuk a szülőszobát. Ritát egy négyágyas kórterembe tolják, ahol az ágy körül elhúzható függöny biztosít némi intimitást. Megérkezik a bébi is, üvegfalú kiskocsin. Agyonbugyolálva, olyan, mint egy kis játék baba. Mintha méltatlankodna helyzete miatt, mérgesen csücsörített szájjal alszik.
Nemcsak megkönnyebbülést érzek most. Enyhe feszültség váltakozik az örömmel.
- Te jó ég, ezért a gyerekért mi vagyunk a felelősek, hogy ember legyen belőle! Micsoda út áll előttünk!
Az iskolából mulasztottam egy napot, másnap elmondom Carolnak hiányzásom okát. Nem is sejtett semmit, most őszintén örül, rögtön elújságolja az osztálynak a hírt, mindenki megtapsol. Nemcsak én vagyok az egyetlen, aki az iskolaidő alatt éli meg a nagy eseményt. Az iráni osztálytársnőnknek is már csak hetei vannak hátra.
Délután irány a kórház. Rita sokkal jobb színben van, a kicsi is jóllakottan szuszog. Rita elújságolja, hogy még tegnap este látogatókat kapott. Veronika és Miki ugrott be hozzá, egy hatalmas virágkosárral, amellyel közös munkahelyünk gratulált az újszülötthöz. Miki, felemelve a bébit, megilletődötten suttogta:
- Három órás kisbabát tartok a kezemben!
Mára Istvánt és Marikát várjuk. A templomban megismert idősebb házaspár felajánlotta, hogy videofelvételt készít a kicsiről. Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, már van fogalmam róla, hogy illannak el a semmibe életünk nagy ünnepei, bár lelkünkben az emlék örökre megmarad.
Harmadnapra otthon a kis család, Rita örül ennek a legjobban. A kínai szobatársnő ágyán még éjfél után is ott ül a férj. Egymást túlharsogva skálázik a magáról megfeledkezett házaspár.
A kicsi hason fekve, maga alá húzott lábakkal alszik a kiságyban.
Mosolyognivalón megható ez a sajátos magzatpóz. Csíkos ruhácskájában olyan, mint egy nagy dongó. Ritával összeölelkezve állunk a kiságy előtt, és gyönyörködünk a kicsiben.
- Ugye rám hasonlít?! - inkább állítja, mint kérdezi Rita.
A gyerek alvásideje nem elég a feltöltődésre. A napi 24 óra hat-nyolc részre szakadt. Etetések, fürdetés, tisztába tétel, mosás, házimunka, jaj, most a hasa fáj, nincs-e láza, van-e széklete, büfizett-e és minden újra meg újra, megállás nélkül.
Rita elábrándozik egy pesti anyaságon. A nagymama jelenléte ott legalább néha biztosítaná, hogy egyszer-kétszer kialudja magát. Jómagam is karikás szemmel kóválygok a pizzásnál, az iskolában, szombatonként az üzletben. Most már büföghetnek a kínaiak, rendületlenül alszom a szünetekben.
A kicsi elég hasfájós, rosszul eszik, nehezen alszik. Rita egy-egy szoptatási próbálkozása valóságos küzdelem. A következő sikertelen vergődés után kiszakad belőle a sírás. Zokog, mint aki nem bírja tovább, úgy tűnik, elfogytak a tartalékai.
Megpróbálok többet vállalni, éjjel ugrok, ha a gyerek megnyikkan, szorgalmasan cumiztatom, nagy hozzáértéssel fürdetem, öltöztetem. De még így is Ritáé a főszerep a házimunkával és a kicsi körüli elfoglaltsággal.
Hiába, ez egy olyan kétemberes gyerek.
Számomra még mindig kicsit csodaszámba megy ez az egész gyerek dolog. Hála Istennek egészséges, dacára a táborbéli hányattatásainknak és az egész kálváriának, amellyel kijutottunk, a későbbi megpróbáltatásokról nem is szólva.
Felfoghatatlan csoda ez a semmiből született ember-miniatűr. Védtelensége, kiszolgáltatottsága láttán naponta megfogalmazódik bennem a kérdés: képes vagyok-e olyan biztonságot nyújtani neki, mint amelyet én éreztem a szüleim mellett. Ugyanakkor félelem is bujkál bennem. A sors megfosztott attól, hogy felnevelhessem a lányomat. Kétéves kora óta, olyan vasárnapi apukaként asszisztáltam végig testi és szellemi gyarapodását.
Félek, hogy valami elveszi tőlem a fiamat is: egy tragédia, egy baleset, egy válás, nem tudom, valami szörnyűség és megint ki vagyok rekesztve abból a csodából, hogy tanúja legyek, hogyan fejlődik napról napra a saját gyermekem.
Lányom meghatóan önzetlen sorokkal köszönti kistestvérét. Jól esik ez a féltékenységmentes szeretet áradat. Még a sorok mögött olvasva sem érzem, hogy aggódna kettőnk kapcsolatáért.
- A szeretet nem torta! Ne félj, hogy kevesebb jut neked, ha más is kap belőle! - hallottam egyszer anyámtól.
A svédországi ismerősök is jelentkeznek. Laciék hatalmas üdvözlőlappal köszöntik az újszülöttet, Feri inkább arra használja fel az alkalmat, hogy elfilozofálgasson az élet dolgain. Tőle nem szokatlan ez a stílus, minden levelében egy tanulmányt olvashatok a kevésbé sikeres emigránsok életérzéséről.
A gyerek új kapcsolatokat is jelent. Néhány gyerekes család is közelebb kerül hozzánk. Csak most derül ki, hogy Lidiáék is a mi utcánkban laknak. Rögtönzött családlátogatáson ismerkedünk. A madárcsontú fiatalasszony és férje, két tíz évesnél fiatalabb gyermekükről gondoskodik. Miró alig néhány mondatot tud magyarul, nem csoda, hogy az asszony viszi a szót. A lakásban körbepillantva rögtön megállapíthatjuk, hogy még nem sikerült megtalálni a biztos anyagi alapokat jelentő főállást.
Ráadásul, Miró elég költséges szenvedélynek hódol: megszállottan fest, nagyméretű vásznai szinte beborítják a nappalit. A képekről egy halálváró Csontváry figurái merednek ránk. Szinte féltem a két kisgyereket ebben a nyomasztó hangulatú közegben.
Lidia nem először tapasztalhatja a vendég megütközését a képek láttán. Rutinosan magyaráz:
- Miró mindig ilyen! Ha megkérdezem, hogy mi a baja, az a válasz, hogy semmi. Mégis olyan képek kerülnek ki a keze alól, hogy az ember a legszívesebben felakasztaná magát, ha rájuk néz.
Buzgón helyeselek, miközben egy uborkafejű rém halálsikolyba merevült portréjával nézek farkasszemet.
Úgy tűnik, a tél távozóban, csak épp a tavasz nem jön. Az edmontoni törzslakó ismerőseink fölényesen legyintenek:
- Hát nem tudtátok, hogy itt nincs tavasz?! Tart a tél vagy május közepéig, aztán meg már el lehet dobni a kabátot, mert kezdődik a kánikula.
Becsapottnak érzem magam, hogy kedvenc évszakomtól foszt meg a város. Az információ pedig sajnos igaz, a telet minden átmenet nélkül váltja fel a forróság. A fák, növények kétségbeesett igyekezettel próbálják behozni a kényszerű lemaradást. Minden szinte varázsütésre virágzik, vagy borul zöldbe.
Egyre több bicikli az utakon, a bátrabbak már előveszik a garázs mélyén féltve őrzött nyitott sportkocsikat. Néha még erőt gyűjtve feltámad a haldokló tél, de már lehet csapkodni a szúnyogokat. Azok ugyanis elképesztő méretű foltokat produkálnak az ember testén. Most kap értelmet, hogy miért van minden ablakon szúnyogháló, még akkor is, ha minden elképzelhető dolgon megpróbálnak takarékoskodni az építtetők.
Az óraközi szünetekben már az udvaron zsibong az egész társaság. Nagy bánatomra nemcsak Carol tanít már minket. Néha beugrik egy-egy tanár, talán hogy másféle kiejtéssel is ismerkedjünk. Szánalmas teljesítményt produkálnak. Egy harminc körüli vézna nő nem is tud mit kezdeni velünk. Szavakat ír a táblára és érdeklődik a jelentésük iránt.
- Ez szótárral sokkal egyszerűbb - morgolódom. Dühöm csak fokozódik, mikor látom, hogy percenként a faliórára les. Alig várja a megváltó csengetést. Caroltól tudom, hogy 22 dolláros órabérért produkál ilyen pofátlan teljesítményt.
De más világban élünk! A lengyel srác ceruzát és papírt oszt szét az iskolai készletből, a következő feladathoz. Megfontoltan adagolja az üres lapokat, ismerős ez a hozzáállás, én is a hiánygazdálkodás körülményei között nőttem fel. A tanár nagyképűen buzdítja:
- Ne sajnáld, adj mindenkinek bőven, itt nem kell spórolni! Legalább termelhetnek másikat helyette!
Hát igen, ez a fogyasztói társadalom!
Sikerült is olyannyira belesulykolni ezt az életérzést jó néhány generációba, hogy már az ésszerű spórolás sem fedezhető fel az átlagpolgárokban.
Manapság kezd visszaütni ez a fene nagy pazarlás. Mert azért már mégsem élünk olyan jól! Kétségbeesett reklámok, propagandakampányok próbálják ösztönözni az átlagembert, hogy változtasson szokásain.
Carol, ha velünk van, minden alkalmat megragad, hogy minél többet ismertessen meg velünk Kanadából. Kis hordozható magnóval állít be és áhítattal suttogja:
- Most bemutatok nektek egy nagy kanadai művészt!
Kattan a magnó és máris áramlik szét a varázsos muzsika, melyet pánsípon játszik valaki. Előtódulnak gyermekkorom emlékei. De sokszor hallgattam ezt a csodás hangszert. A magyar rádió előszeretettel sugározta a népszerű román művész pánsípon előadott számait.
- Zamphir! - kiáltom a felismeréstől meglepetten.
Már magyarázom is a felém forduló Carolnak, hogy ez nem lehet más, így csak egyvalaki tud játszani ezen a hangszeren.
- Igen, ez Zamphir. Román. Román volt. Most itt él. A mi művészünk!
Csalódottságot érzek! Hát nincs semmi itt, ami eredeti?! Ha egy ország csak 125 éves, akkor is lehetnének saját művészei, saját kultúrája. De még az étellel is csődöt mondtak. A napokban a nemzeti ételspecialitásokra terelődött a szó. Mindenki egymást túlkiabálva harsogta a saját hazáját képviselő ételeket, csupán Carol maradt néma. Mi észrevettük ezt a hallgatást és faggatni kezdtük, mi a kanadai nemzeti étel. Carol vállat vont:
- A pizzát harminc éve kezdték az olaszok, az igazán nem nevezhető kanadainak.
Még egyszer vállat vont:
- A hamburgerre sem mondhatom, hogy nemzeti sajátosság. - adta fel.
Hát, ha nem is az, úton-útfélen ezzel etetik az éhezőt. Amikor a főnököm jóvoltából először ültem egy elegáns edmontoni étteremben, legnagyobb megdöbbenésemre a mélynyomású étlap két első oldala a hamburgerválasztékot ismertette.
Carol kedélyén nem hagyott nyomot a csatavesztés. Trófeaként lobogtatja az újabb kazettát, amelyen a "Dances with Wolves" c. film zenéi vannak csokorba gyűjtve. A film kapcsán szóba kerül az amerikai filmművészet. Tanárnőnk sorolja a nagy klasszikusokat, hangjából büszkeséget érzek. Nem először tapasztalom, hogy a kanadaiak szívesen azonosítják magukat az amerikaiakkal, ha valamilyen értékről van szó. Amolyan "Észak-Amerikától kapta a világ" elven sajátjuknak érzik a más gyerekét. Talán az azonos nyelv, a nagyon hasonló kulturális és fejlettségi szint, vagy ki tudja? Szerény kárpótlásként talán, hogy az USA sorra szipkázza el a tehetségeket minden vonalon. A filmművészetből elég, ha csak Leslie Nielsent, Michael J. Foxot, Christopher Plummert, Donald Sutherlandot, John Candyt említem.
Az iráni osztálytársnőnknek is megszületik a kisbabája. A büszke férj jön újságolni a hírt. Carol érdeklődik, hogy mi lesz a kisfiú neve.
- Mazdak, a nagyapja után!- ragyog az ifjú apa.
Elgondolkoztató ez a makacs keménység, amellyel egyes nációk rendelkeznek. Amíg mi az angol nevek között keresgélünk, addig ők a megszállottak hitével őrzik hagyományaikat. Marad a turbán, a csador, a hegyes papucs az öltözködésben.
A kínaiak nem érzik jól magukat, amíg városnegyedek nincsenek elárasztva jellegzetes felirataikkal. Lám Edmontonban is ott virít a sárkányos kapu, jelezve a kínai üzletsorok kezdetét. Tiltakozásuk az őket körülvevő világ ellen, hosszú-hosszú időre szavatolja számukra a kirekesztettség állapotát.
Ha nem is jeleskedem a nyelvtanban, azért az iskola egyvalamire rendkívül alkalmas. Elég nagy biztonsággal meg tudom mondani az angolul próbálkozó nemzetiségét. Szinte hihetetlen, hogy milyen mélyen rögzül majd mindenkiben az anyanyelv és mennyire ennek a kiejtési szabályai szerint próbálkoznak az angollal.
A kínaiak rövid szótagokra bontott, le-felhullámzó hangsúlyú mondatai már behunyt szemmel is felismerhetők. Az orosz mindent lágyít: szambágyi, mondja kicsit megnyújtva az á-t. A lengyelek a they-ből dzej-t csinálnak. A spanyolok olyan dallamosan beszélnek, hogy hajlamos vagyok azt hinni, ez nem is angol, hanem inkább valamiféle tájszólás. Mi magyarok ugye mindent nyíltan, szélesen, minden hangot tisztán formázva magyarítjuk a tanult nyelvet.
Ivana Trumpot hallgattam a minap a tévében. Neki aztán igazán lett volna pénze a legjobb nyelvtanárokra, mégis úgy beszél, hogy vérbeli cseh létére undorral mellőzi a magánhangzókat. Trvl mondja, ha az utazásról beszél.
Carol játékra buzdítja az osztályt. A gyerekkoromból ismert akasztófásdit magyarázza. Két csoportra oszlunk, ki kell találnunk, milyen szóra gondolt a másik csapat. Egyetlen segítség, hogy annyi betűből áll a szó, ahány pontot látunk a táblán. Ha olyan betűre tippelünk, amely nincs a szóban, egy-egy elemmel gyarapítjuk az akasztófán lógni készülő pálcikaembert.
Az ellenfél izgatott sugdolózás után, tizenhárom pontot koppint a táblára. A fiatalabbik lengyel srác vezeti a csapatot, alig fér a bőrébe, annyira biztos a választásában.
Hirtelen ötlettől vezérelve azt mondom a többieknek, rövid szót válasszunk. Nagyobb az esély, hogy nem sikerül azonnal ráhibázniuk a helyes betűkre. A többiek bólogatnak, amolyan minden mindegy alapon. Három pont kerül a táblára a mi oldalunkon.
Elkezdődik a játék. Íme, a hosszú szó hátránya: akármilyen hangot kiabálunk be, majd mindegyik szerepel az ellenfél választásában. Megadóan írják be a pontok helyére az eltalált betűket. Nálunk még mindig csak a találgatásnál tartanak. Még két találat és valaki már kiabálja a megoldást: miscellaneous (különféle, különböző, vegyes).
A mi szavunkból még csak egy betűt sikerült eltalálni. Egy szerény e betű árválkodik az axe (balta) szó helyett. Győztünk!
A lengyel fiú tajtékzik.
- Nem is tanultuk még ezt a szót! - sikoltja.
- A másikat se! - mondja Carol.
- Én mondtam az a betűt! - hörgi.
- Hallotta valaki? - érdeklődik Carol, de még a csapattársak sem erősítik meg ezt a meddő próbálkozást.
Már mindenki napirendre tért a dolog felett, de a lengyel srác még mindig izgatottan pusmog társának.
Mi táplálja ezt a lobogó indulatot, ezt a makacs veszteni nem tudást!? Tartok tőle, nem lesz könnyű dolga ennek a fiatalembernek ebben a kompromisszumokkal teli világban.
A következő hét csemegéje a filmvetítés. A "Splash" c. amerikai vígjátékot nézheti meg az összes kezdő osztály. Időnként megállítják a videót és kérdések hangzanak el a látottakról. Nem is jelentkezem, úgy érzem tisztességtelen volna, hiszen Pesten legalább tucatszor láttam a filmet. Ausztráliai ismerősöm lepett meg vele. A lányom, ha együtt voltunk, gyakran kikönyörögte, hogy nézzük meg újra.
Ottilia mellettem ül, ő sem a filmre figyel, suttogva meséli összezördülését a tanárjával. Az ötven körüli figura, mikor megtudta, hogy Ottilia honnan jött, sértő megjegyzéseket tett a magyar nyelvre.
- Ti mekegtek, mint a kecske - mondta, többek között a sok e betűnkre célozva.
- Honnan ismered olyan jól a nyelvünket, te honnan jöttél? - kérdezett vissza Ottilia.
- A szüleim szlovákok - válaszolta a tanár.
- Te beszélsz? - visongott Ottilia. Két hétig nem ettem fagylaltot, amikor Csehszlovákiában nyaraltam, mert nem bírtam kimondani, hogy zmrzlna.
Ottiliától abban különbözünk, hogy ő nem egyházi segítséggel jött Kanadába. Géza, a férj érkezett ide előbb és csak a biztosnak tűnő munka megszerzése után hívta maga után a családját. Géza otthon megbecsült villanyszerelő volt, itt újra be kell ülnie az iskolapadba, hogy négy év után a kezébe lehessen az oklevél. Többnyire vidéken dolgozik, távol a családtól. Nem csoda, hogy Ottilia nincs elragadtatva Kanadától.
- Apámnak jobb kocsija van, mint nekünk! - vallja be.
Így talán még nehezebb elviselni a kényszerű magányt, ha közben a maszek zöldséges szülők hazahívó levelekkel ostromolják.
Géza megszállottan bizonyítani akar. Kicsit az otthoniaknak, kicsit önmagának, hogy lám boldogul a saját lábán, idegen földön is többre viszi, mint otthon, ahol csak egyszerű melósnak számított. Az eredmény még várat magára.
Nem sokat járunk társaságba, néha azonban meglátogatjuk Csabáékat. Közelebb érezzük magunkat hozzájuk, mint Joliékhoz, akiken keresztül összejött az ismeretség.
Csabának a hétvége nem jelenti a pihenést. Ha hazatér a vidéki postai fuvarok után, várja a házimunka. Nóra ugyanis a West Edmonton Mallban dolgozik, legerősebb napjai a szombat és a vasárnap. Míg a férj mos, főz, Nóra az üzletben, amolyan főnökhelyettesi minőségben irányít.
Leginkább akkor vagyunk közös nevezőn, ha a múltat emlegetjük. A régi pesti színhelyek, a beategyüttesek, a mozik, színházak, újra és újra lerágott csontjai társalgásunknak. Ha a jelenről van szó, 180 fokos az ellentét közöttünk. Csabáéknak minden jó. Míg mindenki öklét rázva szidja a helyi politikusokat, ők kijelentik, hogy azért itt nincsenek azok a kommunista túlkapások.
- A tél borzasztó! - jelentem ki.
- Csak pár hét az egész! - tiltakozik Nóra - Utána a gyerek korcsolyázhat, szánkózhat, minden téli sportra alkalmas a környék.
- Alacsonyak az átlagjövedelmek, magas az adó, kevés a munka - sorolom.
- Hát öregem, azért kifoghatsz egy olyan jó helyet, mint az enyém - nyugtat Csaba.
Erről a jó helyről Ernő másként vélekedik. Ha nagy néha telefonál, már szóba sem kerül a pénz, csak a sirámait hallgathatom. Rengeteget kell pakolni, ki-be ugrál a fűtött kocsiból a hideg éjszakába, megadott sebességgel döcöghet, hogy tartsa a fogyasztási normát, nem tudja kialudni magát a két fuvar között stb.
Én meg még azt hittem, hogy jót cselekszem, amikor beajánlottam őt erre a munkára.
Egy eseménytelen hét után Ernő felesége a vonalban. Újabb panaszáradatra készülve megyek a telefonhoz. Vajon milyen inzultusok érték megint szegény Encit a postánál. De tévedtem! Nagy meglepetésemre Gabriella közli, hogy állást tud számomra. Egy ismerősétől értesült, hogy csibrákost keresnek.
- Mi az? - hökkenek meg.
Ahogy ezt a szót meghallom, rögtön a szűcsmesterség valamilyen válfaja jelenti számomra a bűvös szakmát. Talán valami ködmönkészítő kerestetik?!
- Hát nem tudom, - bizonytalankodik Gabi - valami meló az építkezésen.
Azért még megtudakolom a címet és hálálkodva leteszem a kagylót.
János bácsihoz fordulok segítségért. Az öreg gondolkodás nélkül rávágja:
- Dzsibrok! Vagyis drywall. Ezek alkotják itt a belső falakat a házakban.
Elmondom neki az állásajánlatot.
- Nagyon nehéz munka. - mondja az öreg pap.
- Megpróbálnám. - vonok vállat.
Úgy búcsúzik tőlem, mintha egyetlen fia lennék, aki most készül az orosz frontra.
Másnap az építkezésen vagyok. Jó jelnek veszem, hogy nincs messze a lakásunktól. A két magyarhoz irányítanak, akik párban dolgoznak. Még az egész négyemeletes épület egy deszkaváz, a fiúk feladata, hogy a feltett falakkal kialakítsák szinte az egész belső teret.
János magas, markáns, őszülő figura. Ha újraolvasom a Nyomorultakat, az ő személyével fogom magam elé képzelni Jean Valjeant. Laci alacsonyabb, velem egykorú lehet, amolyan tucat figura. Nagy gumiszerű orra olyan, mint egy bohóckellék.
A hír valóban igaz, kell ide valaki, mert János unja Edmontont és Vancouverbe készül. Kezdhetnék akár holnap, Jánosnak ugyan még két hete van itt, de nem árt, ha hagyunk időt a betanulásra.
A pénzről Laci tárgyal velem, hiszen az ő társa lennék, ha vállalom. 8.50-et ígér óránként, végül is az nem tartozik rám, hogy ő mennyit kap az olasz fővállalkozótól az elvégzett munkáért.
Habozva megemlítem, hogy iskolába járok.
- Á, apukám, azt a kurzust én is elvégeztem, a falon lóg a diplomám, nem is jó semmire!
Ritával megtárgyaljuk a lehetőségeimet. Jó-jó, még van egy hónap a nyelvtanfolyamból, de mi lesz utána? Újra a Trópusi Kert, 6 dollárért. Most már azért nagyjából kiderült, hogy majd mindenki keresete e körül mozog. Nem kell nagyon megerőltetnem magam számtanból, hogy tudjam, képtelenek vagyunk hárman megélni ebből. Irány tehát az építkezés.
Carolnak elmondom a tényeket. Nagyon bánkódik a hír hallatán. Még felajánlja, hogy beír a jelentéti ívre minden nap, így hó végén én is átvehetem a diplomámat. Ki tudja, hátha jó lesz valamire? Nekem is nagyon fáj a búcsú. Elegáns, okos, finom hölgy, igazi élmény volt minden tanítási napja.
Megígérteti velem, hogy azért részt veszek az évzáró ünnepségen, és már ez is csak múlt idő.
Megint kicsit korábban érkezem új munkahelyemre, van időm szemlélődni, amíg megérkeznek a többiek. A készülő épület igen tekintélyes méretű. Mindenfelé az építkezéssel járó feltúrt föld, hulladék és a felhasználásra váró építőanyag. A leendő parkoló közepén árválkodó zöld budi jelzi, hogy még igen korai stádiumban van itt minden. Deszkapallón egyensúlyozva lépdelek föl a leendő bejáratig. Belül hasonló kép fogad. Elfog az az érzés, ami mindig hatalmába kerít, ha ilyen építkezési káoszt látok. Úristen, lesz-e ebből valaha is kész otthon?
A földszinten állva, szinte zavartalanul látok fel a legfelső szintig. Még a lépcsőházak és a liftek helye is jelképes. Lécek százai sejtetik a leendő formákat. Hány év alatt lehet mindent beborítani ezekkel a gipszlapokkal? - elmélkedem. Megérkeznek a fiúk. János pillantása a tornacipőmre téved.
- Szerezz be mielőbb egy jó kis bakancsot! - mutat a sajátjára. Megviselt lábbelije orrán már több helyen felszakadt a bőr. Meglepve látom, hogy fém csillog a bőrfelület alatt. Elkezdik sorolni, hogy mire lesz szükségem. Számukra teljesen magától értetődik, hogy a munkás a saját szerszámával dolgozik. Magamban számolgatom, hogy milyen beruházásokat igényel számomra ez az állás, de szerencsére úgy fest a dolog, hogy tudok kezdeni a meglevő készletemmel. Kalapács, mérőszalag, vágószerszám, ácsceruza, kesztyű a legfontosabb. Hirtelen kerítenek valahonnan egy kimustrált szerszámtartó derékszíjat. Magamra kapom, így most már csak a cipőm árulkodik arról, hogy laikus vagyok.
János int, hogy kövessem. A legfelső szinten kezdünk az egyik leendő szobában. Az egymásra pakolt lapokhoz lépünk. Derékmagasságig sorjáznak a leendő falelemek. Oldalukon ragasztószalag fogja párba a táblákat.
- 96 x 48-as minden lap. Vagyis 8 x 4-es.
Szaporán bólogatok. Persze itt mindenki inchben számol. Meg feet-ben. Hiába tért át Kanada a metrikus rendszerre, ennek talán egyetlen következménye, hogy mérföld helyett kilométerben jelölik a távolságokat az országúti táblák.
Bár ahogy elnézem a mérőszalagomat, ember legyen a talpán, aki kedvet kap a metrikus rendszerhez. Ahol az inch 39 körül jár, a metrikus rész 990-et jelöl. Megjelenik az egy méter, majd újra tízesével ugrálnak a számok. Nekem is csak hosszas tanulmányozás után sikerül kiböngésznem, hogy a 8 feet kb. a 2m 45cm körül jár. A három számjegyű számok nem adnak eligazítást, hogy hány méternél tartunk. Előre-hátra kell vezetgetnem az ujjam, hogy ráleljek a legközelebbi jelölésre, amely a métert is közli.
Soha nem hittem volna, hogy a jó öreg, pofonegyszerű metrikus rendszerből sikerül egy kiismerhetetlen zagyvaságot csinálni. Nem is tudtam később sem sikerrel védelmembe venni. Csak röhögtek, ha az egyszerűségére hivatkoztam.
Marad tehát a feet, az inch, a quarter meg a treequarter inch. Még a térelválasztó deszkákat is two by four-oknak hívják, jóindulatú túlzással utalva a méretükre. Ezek a lécek a szabvány szerint 16 inchenként követik egymást.
János felkap egy táblát. Elhárítja segítségemet, inkább megmutatja, hogyan vihető egy kézzel a majd’ két és félméteres elem. Tenyerébe fogja a kartonlap alját és az egész táblát a vállára dönti. Ügyesen egyensúlyozva indul a kiszemelt szobába, bal kezével már a derékszíja szögtartó rekeszében kotorász. Nem is az ajtót választja, ügyesen beslisszol a deszkalapok között a helyiségbe. Letámasztja a táblát, bakancsa orrával a deszkákig nyomkodja a lapot. Közben, csodák csodájára, bal kezében sorba rendeződtek a szögek. Szédületes sebességgel püföli a gipszkarton lapot a lécekhez.
- Vigyázz, ne üss mellé, vagy túl nagyot! Könnyen beszakad a gipsz! A tépesek jönnek utánunk, ha sok foltozgatni valójuk akad, leszámlázzák neked a többletmunkát.
Két ilyen tábla szinte teljesen beborít egy szobafalat. Persze nemcsak ennyiből áll a dolog. Ott vannak az ajtó és ablakkeretek, a kapcsolók, konnektorok helyei.
János tudja, hogy a szabvány szerint 11 inchnél kellene kezdődnie egy fali konnektornak, de nem mulasztja el, hogy előzetesen le ne mérje a kivágandó részt. Nem akar kínos meglepetést és valóban, néha feljebb vagy lejjebb kell belevágnia késével a gipszlapba. Felteszi a következő táblát, amely szinte teljesen betakarja az ablakot. A sarkokat már szögeli is, aztán egy kis motoros fűrésszel, mindenféle jelölgetés nélkül, hajszálpontosan kifűrészeli az ablaknyílást.
Egyenletes tempóban, felesleges mozdulatok nélkül dolgozik. Közben folyton magyaráz. Hálás vagyok neki, hogy ilyen segítőkészen, önzetlenül adja át a többéves tapasztalat során összegyűlt mesterfogásokat.
A nagy gipszkarton-lapokat persze nem használhatjuk mindig a teljes méretben. A sarkok, beépített szekrények, folyosók számára méretre kell szabni a táblákat. Jánosnak nem kell vonalzó. A kifeszített mérőszalag mellett vezeti a ceruzát, nyílegyenesen. Tokjába csúsztatható pengéjű késsel szabja a lapokat. Közben mutatja, hogyan segíti hüvelykujjával, hogy mindig a jelölésen maradjon. Nem erőlködik a gipsztábla átvágásával, csak a fedőpapírt szakítja át a kés. Egy erőteljes mozdulat után, engedelmesen törik ketté a tábla a kívánt helyen.
Most a mennyezetet képező lapok következnek. Műanyag ládán állva tartjuk a fejünk felett a táblát.
János fúrót kerít és a fejre csavart helyez. Határozott mozdulattal döfi át a gipszlapot és már fúródik is a csavar a fába. El kell találnia a tábla mögötti lécet, különben a fejünkre esik vissza az egész mennyezetnek szánt darab. Inkább az érzékeivel dolgozik. Döfködő mozdulataival olyan, mint egy torreádor.
- Az igazság pillanata az építőiparban! - dünnyögöm.
Nincs nálam óra, így inkább csak sejtem, hogy számomra meglepően rövid idő alatt végzünk egy-egy szobával.
Mások is dolgoznak körülöttünk, az angol mellett lengyel, olasz, szerb mondatok hallatszanak a munkazajban. Afféle Bábel tornya az egész.
A válaszfalat jelző lécsorok mellett, táncos léptekkel halad egy villanyszerelő. Az előre kifúrt lyukakon kábelt húz a konnektorig. Otthon a villanyszerelő falat vés. Hát nem tudom, mi indokolja a szakma újra elvégzését. A 220 és a 110 volt közötti különbség csak nem elég ok a négyéves iskolára!
Mire leülünk az ebédhez, János elégedetten pillanthat hátra. Egy teljes lakrészt befejezett. Laci is előkerül valahonnan, az ő teljesítménye sokkal szerényebb. János fölényét nem az én jelenlétem magyarázza, hiszen alig csináltam valamit. A nyolc éves gyakorlata mellé a veleszületett ügyesség társul.
Jack London egyik figuráját juttatja eszembe. A kiöregedett profi bokszoló a sarok felé táncol a gongütés előtti pillanatokban, hogy minél előbb leülhessen.
János sem csinál semmit feleslegesen. Ha egy levágott maradékot nem dob a szemétre, arról később kiderül, hogy éppen alkalmas befedni egy szekrénysarkot.
Ha szabja az anyagot, mindig úgy végez, hogy forgolódás nélkül indulhat a kijelölt irányba. Amikor a szobákat falazzuk, nem hagyja figyelmen kívül, melyik rész legyen az utolsó, hogy gond nélkül bevihessük a hatalmas táblát a három oldalról zárt helyiségbe.
Ebédnél találkozunk a másik két magyarral. Az ő feladatuk az ún. tépelés. A különálló dzsibrok-elemekre szalagokat ragasztanak, ezzel próbálják egységessé tenni a belső teret és előkészíteni a festéshez. Az ő feladatuk az egyenetlenségek eltüntetése is, lásd kalapácsütések.
Az idősebbik kunsági parasztember 56 óta él Kanadában, alig kever mégis egy-két angol szót ízes mondataiba. Mögötte van az egész ország, úgyszólván mindenütt dolgozott már.
Béla a társa, jóképű, tömött bajuszú, harminc körüli fiatalember. Csipkelődve évődik Laciékkal, hogy lám, nem bírják ketten a munkát. Persze tudja az igazi okát jelenlétemnek.
Az ebéd befejeztével a társaság kávézni kíván. Magától értetődő természetességgel nyomják a kezembe a pénzt. Most én vagyok az Öcsi, aki gyufáért szalad.
Mire visszaérek, Laci a vadászkalandjait meséli. Ötödik éve él kinn, összespórolt annyit, hogy beugorhasson egy házba és most úgy érzi, eljött az ideje, hogy olyan szenvedélye legyen, mint otthon a magas rangú elvtársaknak.
A téli hónapokban, ha a nagy hideg miatt áll az építkezés, a jól fűtött lakás helyett az erdei csavargásokat választja. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy olyan életformát erőltet, amihez még nincsenek meg igazán a feltételei.
Béla megkérdezi tőle, hogy félt-e már az erdőben.
- Egyszer nagyon megijedtem - vallja be Laci. - Közvetlenül a hátam mögött reccsent egy ág. Hátrakaptam a fejem, de csak egy mókus volt. Megállj az anyád, ezért megbüntetlek! Kapásból lelőttem.
Mindenki zavartan hallgat. Enyhe undort érzek.
Laci észbe kap, mentegetőzni kezd:
- Á, gyerekek, nagyon öreg volt! Megváltás lehetett számára a halál. Még a farkát se vágtam le, annyira ritkaszőrű volt.
- A mókus védett állat - mondja János szárazon, majd témát váltunk.
Délutánra nemes feladatot kapok. A felső szinten összegyűlt hulladékot, szemetet kell kidobálnom a ház előtti hatalmas tartályba. A konténer csak ma érkezett, így háborítatlanul gyűlt a szemét napok óta. Csak most látom, hogy milyen rengeteg anyag megy veszendőbe. Féltáblányi faldarabok hevernek, kidobásra várva. Igaz, gyorsabb levágni a kívánt méretet az egymáson sorjázó újakból, mint keresgélni a hulladékban a megfelelő nagyságot. Később láttam, hogy a fiúk egy erőteljes rúgással roppantják ketté a nagyobb darabokat. Ne szúrjon szemet a vállalkozónak, hogy milyen sok a veszteség.
A színhely olyan, mint a csatatér. A felmarkolt hulladékkal a korlát nélküli erkélyre araszolok. Hatalmas robajjal csattannak a tartály mélyén a leérkező darabok. A szobában olyan sűrű a por, hogy nem látok végig a helyiségen. A pólóm lucskos az izzadságtól, ha megállnék itt egy percre, talán megkötne rajtam a gipszpor és a beköltözőket az életnagyságú szobrom fogadná.
Az izzadság más gondokat is okoz. Égető, viszkető fájdalmat érzek bőröm szabad részein. Az üveggyapot-szerű tömítőanyag az oka, amit a két fal közötti szigetelésre használnak. Már mindenki figyelmeztetett, hogy munka után ne fürödjek forró vízben, mert a kitáguló pórusokon keresztül komoly fájdalmat tud okozni ez az üvegmorzsa-szerű valami. De úgy látszik, nem kell ehhez forró víz.
A munkaidő rugalmas, a fiúk fél hat körül döntenek úgy, hogy mára abbahagyhatjuk. Holtfáradtan esek ágyba, de egy kicsit elégedett vagyok!
76 dollár 50 centet kerestem ma! Valóságos vagyon!
Másnap a munkakezdés azzal telik, hogy Jánosék végigcserkészik az épületet az itt hagyott holmik után.
Az éjszaka eltűnt pár szerszám és János kopott, festékfoltos, ajtaja vesztett kazettás magnója. Nem tartotta érdemesnek kicipelni a kocsijáig, de úgy látszik, még ilyen állapotban is kellett valakinek. Szomorúan elmélkedünk a siralmas közbiztonságon. János nem is az ellopott rádiósmagnó értékét sajnálja, inkább az fáj neki, hogy a tolvaj megfosztotta a zenétől.
- Na - gondolom -, itt vagyok egy napja és már el is tűnik valami.
Délelőtt megérkezik egy elegáns gyerek, a vállalkozó idősebb fia, nagy szakértelemmel mustrálja az eddig elvégzetteket. János elmondja neki is a lopást, inkább csak azért, hogy legyenek résen a jövőben. Hosszú beszélgetés kezdődik, amiben a következő feladatokat tárgyalják. Elámulok János nyelvtudása hallatán. Laci megbök:
- Könnyű neki. Az első felesége angol volt. Amit nem tanultál meg az iskolában, bepótolhatod az ágyban!
Laci hangjából irigységet érzek. Nem csodálom! Tegnap hallottam őt "beszélni". Nagy nyögdécselések közepette knájfnak-nak mondta a kést. Már a második órán tanultuk, hogy a szó eleji k néma. Ez legalább olyan, mintha valaki mérges kombát mondana mérges gomba helyett. Laci ötéves itt-tartózkodása a nyelvtani szabályok megismerésére nem volt elég. Angol tudása inkább abban merül ki, hogy junitnak hívja a megmunkálandó lakrészt. A káromkodás vagy előkelőbb, vagy hatásosabb a szemében, ha angolul művelheti, így egész nap csak a "faken junit" hangzik abból az irányból, ahol dolgozik.
Ma is János mellett dolgozom, fennhangon sorolja munka közben, hogy mit miért csinál. Mintha csak magában beszélne. Külön becsülöm ezért a tapintatért, hogy nem kell rákérdeznem minden részletre. Elég néhány nap, hogy észrevegyem, micsoda óriási különbség van a két férfi teljesítménye között. Laci ezt a világért be nem ismerné! Rossz helyre tették az anyagot, vetemednek a lécek, ferdék a szögek, életlen a kés, hangzanak a kifogások. Pedig János nem kér számon semmit. Sőt, önként vállalkozik a nehezebb dolgokra. Amikor a kazánház belső borítására kerül sor, magától értetődő természetességgel indul a helyiség felé. A billegő bakokra fektetett pallókon egyensúlyozva csavarozza be a mennyezetdarabokat.
A liftakna könnyebbnek tűnik, itt nem fej-fej mellett kell dolgozni, csupán arra kell vigyázni, hogy le ne zuhanjon az ember. Itt már én is alaposan kiveszem a részem a teendőkből.
Ahogy visszanézek egy-egy befejezett lakásra, úgy látom, kezd otthon formája lenni annak, amit magunk mögött hagyunk. Pofás kis lakások lesznek. Átadóablakos konyha, erkély, beépített szekrények, kandalló.
Képzeletem nem tud szabadulni a falak közé söpört szeméttől és ezektől a válaszfal méretektől. Már nem csodálkozom, ha a tv-beli reklámon azt látom, hogy valaki bemotorozik a házba. Vagy ha a templombéli ismerős panaszkodik, hogy a szomszédja ráförmedt, hogy miért mászkál a lakásban éjfél után. Ehhez a minősíthetetlen silány belsőhöz sok esetben még az elviselhetetlenül ronda formájú külső is társul. Sokszor úgy érzem magam, mintha egy gyárváros munkáslakásai között autóznék. A két, három, négyszintes épületek a szocreál stílust idézik ötlettelen kocka formájukkal. Az utóbbi pár évben csak az változott, hogy elfogadhatóbb formájúra tervezték ezeket a léc és gipszkarton-palotákat.
Közben, Mikiék álma beteljesedni látszik. Költözhetnek a saját házba. A belvárosi kis apartmanból lecipeljük a bútorokat a kölcsön teherautóig, és irány az új otthon.
A kétszintes házak karéja egy teret ölel körül. A ház nem jelent tökéletes elszigeteltséget, mert mindkét oldalon találkozik a szomszéddal. Már tudom, hogy ez mennyire nem hagyható figyelmen kívül.
A ház belülről is csalódás számomra. Húsz éves az egész sor, de ennél a fajta építkezésnél az évszámokat szorozni kell, mintha legalábbis egy macska életkorára lennénk kíváncsiak.
- Valami művészféle volt az előző tulaj, a festészet volt a hobbyja. - állítja Miki.
Hát, hogy nem a takarítás, az biztos! Minden erősen lepusztult, a frizsider, a tűzhely segítségért kiált. A nappali bolyhos zöld padlószőnyege erősen koszos.
A méretek viszont ideálisak, az emeleten három hálószoba is van. Miki, be nem vallottan, kicsit az apja miatt is vásárolta ezt a házat, akinek a látogatását várja a következő hónapban. Nem mutatom csalódásomat, inkább arra gondolok, micsoda előrelépés ez egy pesti srácnak, aki otthon albérletekben hányódott.
Még megtekintjük a második nappalit az alagsorban. Miki megemlíti, hogy erről inkább lemondana, csak lenne garázs a házhoz. Mert az autó sajnos továbbra is az utcán parkol, megfosztva a gazdáját a kényelmes szerelési lehetőségtől.
A hátsó front nagyon csendes. A magas kőfalon túl a temető van. Miki a derűsebb oldalát szokta látni a dolgoknak:
- Ha feldobom a bakancsot, semmi cécó, csak át kell emelni a kerítésen.
Elköszönök a pizzástól, nincs erőm az éjszakázáshoz a kimerítő nyolc-tízórás munkanapok után. Közeleg a nap, amikor János is elköszön és Lacival kell folytatnom az egészet. Nehéz szívvel várom az új próbatételt.
Mikor kettesben maradunk, kiderül, félelmem nem volt alaptalan. Laci kapkod, rosszul tervez, rengeteg hibát vét. Egyszerre kiderül, mennyire nincs a helyzet magaslatán. Egyik nap a lépcsőházzal birkózunk. Az öreg magyar szaki menet közben odaveti neki:
- Miért nem a másik oldalon kezdtél, megspóroltad volna, hogy két háromszöget szabjál!
Laci hümmög, igaza van az öregnek!
Ha valami méretre pontosan sikerül, fennhangon dicséri magát:
- Laci, nem tudod elbaszni!
De bizony el tudja! Már a harmadik táblát tépi le átkozódva, mert sehogy sem sikerül pontosan kimérni a lámpa nyílását. Dühét sokszor rajtam vezeti le. Örökös szitkozódásait hallva felcsattanok:
- Te már mindent tudtál három hét múlva?!
Kicsit észhez tér, hiszen nem a munkabírásommal van baj, hanem a mesterfogásokkal. Persze azért nekem jut a lépcsőfeljáró befejezése, ahol a félméteres lyukban, a koszban hasalva kell felszögelni a hiányzó darabokat.
Amikor a folyosón dolgozunk, a díszítőelem felvitelén, Béla évődve szól Lacihoz:
- Te, a melósod ugyanazt csinálja, amit te. Még csak nem is lassabban! Hát miből lehet tudni, hogy ki a főnök?
Számomra is meglepő módon, a munka befejezése felé közeledtünk. Ott tipegett a nyomunkban a két magyar, Béla a rugós fém gólyalábakkal dolgozott, míg az öreg az alsó részekkel bíbelődött. A földgépek a leendő parkolót egyengették, az utcai részhez megérkeztek a teherautók, a beszerelésre váró konyhabútorokkal.
Laci már tervezgetett.
- Innen egy maszek házhoz megyek.Ott sajnos csak annyit fizetnek, hogy akárhogy számolom, neked csak 6.25-öt tudnék fizetni.
Csalódásom nem ismert határt! Az utóbbi napokban megállás nélkül hajtottam, tettem, amit kell, és most majd odalök nekem valami alamizsnát!
Ebédszünetben átsétáltam az utcai telefonhoz és felhívtam a kertészetet. Még két napom volt abból az öt hónapból, amit az iskolára kértem.
Doug hallható örömmel nyugtázta jelentkezésemet. Megállapodtunk a hétfői munkakezdésben.
Ezek után visszamentem Lacihoz és közöltem vele, hogy nem akarok részt venni a következő munkában. Láthatóan megkönnyebbült, hogy a házért kialkudott összegen nem kell osztoznia senkivel. Csak most kezdtem látni, mennyire talmi csillogás ez a jó kereset. Egy-egy munka befejeztével lesik a jó szerencsét, hogy lesz-e másik ajánlat. A tél tiszta kiesés a hideg miatt, de nyáron is adódhat pár hónap, amíg nem jön össze semmi.
Befejeztük a munkát, megnyugodva konstatáltam, hogy legalább bakancsra nem költöttem. Laci megígérte, hogy elhozza a fizetésemet, mert csak pár nap múlva kapja meg a csekkeket, amikor átveszik az épületet.
Laci látogatása nálunk éppen arra az időre esett, amíg én az iskola évzáróján voltam. Idegenként mozogtam már a volt osztálytársaim között, a ceremónia színhelyén, egy tiszti klubban.
Laci beállított hozzánk, a csekket lobogtatva. Nejem éppen tálalta az ebédet. Laci könnyedén közölte Ritával:
- A főnök lefaragott az összegből, mert azt mondta, hogy aránytalanul magas volt a vállalkozói díjunk. - majd Rita kezébe nyomta a háromszáz dolláros csekket.
Nejem, a számok embere, tudta, hogy kilencszáz-egynéhány dollárt kéne kapnom a megállapodásunk szerint.
Elöntötte a méreg, egy hirtelen mozdulattal felkapta a teli tányért és a falhoz vágta. Laci ijedten húzta be a nyakát. A rizses hús szétmállva csöpögött le a falról, a tányér ezer darabra tört.
- Látod ezt?! - sikoltotta a nejem. - Holnap ugyanezt teszem a főnököddel! Az ő pofájába vágom a következő tányért! Mi ez a szemétség?! A férjem megállapodott bérért dolgozott! A haját tépem ki annak a rohadéknak, ha nem fizet! Vigyenek a bíróságra, ott is megmondom, hogy hatszáz dollárral képesek megrabolni egy családot!
Laci habogva tiltakozott:
- Nem, ne menj sehova! Majd én beszélek még egyszer a főnökkel! Hazaugrom addig is a csekkemért és kiírom nektek a különbözetet.
Mire visszaért a csekkel, már én is otthon voltam. Megkérdeztem tőle:
- Laci, úgy őszintén, nem te voltál, aki megmondtad, hogy mennyit fizetsz nekem?! Ha neked írott szerződésed van, miért hagyod, hogy kevesebbet fizessenek?
Laci csak legyintett, alig várta, hogy kívül legyen az ajtón.
Rita hozzám fordult:
- Te elhiszed ezt a mesét a szerződésről? Szerintem csak próbálkozott, biztos azt hitte, farkcsóválva fogunk örülni a háromszáz dollárnak is.
Maradt tehát a kertészet. Végül is mégsem vagyok állás nélkül!
Újabb gyógyír a sebünkre, hogy kapunk egy ajánlatot. Lídia és Míró itt hagyja Edmontont és felajánlják nekünk a másodállásukat. Takarításról van szó, de ki bánja, nagyon kell valami a szerény főállás mellé.
Már javában benne járunk a nyárban, ebben a rekkenő hőségben szinte elképzelhetetlen a téli rettenetes hideg és hó. Olvadozik az aszfalt. Amíg araszolgatok a belvárosi forgalomban, eltűnődöm, hogy ezeknek a kocsiknak cirka 80 fokos hőmérséklet különbséget kell kibírniuk. Ember, állat, gép, alaposan megszenvedi ezeket a körülményeket.
Néha sétálni próbálunk, de ezek a gyerekkocsis programok nem jelentenek kikapcsolódást.
Nem tudom miért, de majd mindegyik városnak az északi körzete a legrosszabb. Nem kivétel ez alól Edmonton sem. Még a házak is olcsóbbak errefelé. A bűnözés, a lakosság összetétele, minden tovább űzi innen a nyugodt életre vágyókat. Ha a 82-es forgalma elől bemenekülünk a szomszédos kis utcácskákba, lépten-nyomon sötét alakokba botlunk.
Két sarokkal arrébb a Liquor Store, mert ugye ebben az országban sem árulnak alkoholt az élelmiszerüzletek. A bolt előtt csavargó penget egy gitárt, hangszertokjában gyűjtögeti az alamizsnát. A szemközti járdán népes indián család veszekszik. Tévedhetetlenül felismerhető jellegzetes kiugró pofacsontjuk, sötét árnyalatú bőrük, szénfekete hajuk. A testes nő olyan részeg, hogy csak a bevásárlókocsiba kapaszkodva képes tartani az egyensúlyát.
Valahol olvastam, hogy az indiánok véréből hiányzik az alkohollebontó enzim, így hamar tudnak lerészegedni és igen tartósan. Személyes tapasztalataim csak megerősíteni tudják a fentieket.
A szemközti társaság hangereje fokozódik. A nő a falba kapaszkodva, nagy nehézségek árán leguggol és vizelni kezd.
- Na, nem!! Ebből elég! Nem fogjuk ezen a környéken felnevelni a gyermekünket!
Vad lakáskeresésbe kezdünk. Próbálkozásainkat csak megerősíti, hogy a krinolinujjú rém újra felfedezte hangszerét. Minden szabadidőnket a kutatásra szánjuk.
Majd’ minden lakásnak van valamilyen sebezhető pontja. Most már nem is gondolkodunk másban, csak a legfelső szintben. Soha többé a fejünk felett dübörgő szomszédság!
Sok helyen már a bejáratnál megálljt parancsol a tábla: Adult Building!
Tehát nem költözhetünk be gyerekkel!
Egy ízben alkalmunk van találkozni a kétemeletes ház gazdájával. Tőle tudjuk meg, hogy gyerekkel itt is nemkívánatosak vagyunk.
- Nem tesz semmit! Nem akarunk idejönni! Ez egy szemétdomb - mondom neki.
Fuldokló méreggel rázza öklét utánunk.
Végre úgy tűnik, valami megfelelőre akadtunk. A kövér házmesterné jóindulattal mutogatja a két hálószobát és a tágas nappalit. Mosogatógép és tisztességes külsejű konyhai berendezések. Minden nagyobb, mint az előző lakásunkban, persze a lakbér is. Közel 600 dollár havonta, de öröm körülnézni a környéken. Pár lépés és a csodálatos villák között sétálhatunk. Tökéletes nyugalom, újra az a környék, ahol az utcán járó-kelő emberek köszönnek egymásnak.
Persze előbb még a kiköltözés. Ha vissza akarjuk kapni a foglalóként befizetett félhavi lakbért, tiszta lakást kell leadnunk. Nem is okoz nagy gondot a feladat, hiszen kanadai mércével nem is mérhető tisztaság vett körül bennünket.
A házmester nagyon iparkodik, hogy kifogást találjon. Még a konyhaszekrény tetejére is felmászik.
Rita megfogja a karom. Tudja, most akartam megkérdeni, miért nem vizsgálja a saját kredencét, ott biztos eredményesebb lenne a kutatómunka.
A kopott férj megadóan aláírja az ívet, miszerint mindent rendben talált.
Holmink a teherautón, melyet húsz dollárért béreltem néhány órára. Elégnek is tűnik, még ha a fel- és lepakolás nem is a leggyorsabb. Ernő és Csaba is itt van. Tudom, hogy nem önzetlen a jelenlétük, hiszen mindkét család költözés előtt áll. Lesz alkalmam viszonozni a szívességet.
Miki nem jött! Valami kifogással távol maradt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy háztulajdonos lévén, úgy érzi, nem lesz többet szüksége költöztető társakra, így tehát ő sem fárad feleslegesen.
Örülünk az új otthonnak, szerencsére nem tartogat kínos meglepetéseket. Kicsit messze van a mosoda, de szinte sohasem foglalt, így nem hiába gyalogolunk az épületszárny másik végébe.
Az utca kivételesen nevet kapott. A Riverbend ez esetben valóban azt jelenti, hogy közel vagyunk a folyóhoz. A North Saskatchevan nem egy kiépített partszakaszú folyó, de a dombtetőre kapaszkodó házaknak mégis különleges rangot ad.
Esténként sétálgatunk a gyönyörű házak, vagy inkább paloták között. A szomszédos utcasor kezdi visszaadni a hitem a városi építészetben. Csodás formájú luxusvillák követik egymást, néhol három-négy garázsajtó utal az anyagi helyzetre.
A kicsi egyre aranyosabb. Ahogy szótlanul szemlélődik, olyan, mint egy kis mindentudó bölcs, aki nem vesztegeti a drága idejét a beszédre. Nagyon szeretem ezeket az esti sétákat, fürdetéseket. Naponta figyelhetem, hogyan gyarapszik kisfiúnk valami újabb apró képességgel.
Persze a munka elviszi a nap java részét, este meg a másodállásban lehet helytállni.
Visszaérkezésem után az öreg főnök elhatározta, hogy megpróbál valahogy úrrá lenni a raktári káoszon. Engem szemelt ki a dicső feladatra.
A raktár egyik részében rongyászakadt nylonzsákokból kiömölve, hegyekben hevert szanaszét a barkchips. Ez tulajdonképpen különféle méretű fakéregdarabkát jelent, amivel cserepeket, növényágyásokat dekorálnak. A cég szokásaihoz híven vagonnyi mennyiség borította a raktársarkot. Az öreg, nylonzsákokkal felszerelkezve elhatározta, hogy újracsomagoljuk az egészet. A porlepte, korhadt fakérgek közül még illett eltávolítani a néhai zsákok foszlányait is.
Megállás nélkül lapátoltam egész délelőtt. Az öreg kezdetben velem tartott, buzgón tartotta a zsákokat, de 10 óra körül beült a kocsijába és eltűnt, valami elintéznivalóra hivatkozva. Amíg távol volt, rendületlenül lapátoltam. Délben bekaptam pár falatot és folytattam, mint akit felhúztak.
Ismét a por, az izzadságtól lucskos póló. Úgy látszik, Kanada nekem ilyen deja-vu élményeket tartogat.
Négy óra felé visszatért az öreg tulaj. Nem tudta leplezni megdöbbenését. A sarkot annyira megtisztítottam, hogy szabaddá vált az addig eltemetett kijárat. A zsákok egymásra pakolva sorakoztak a fal mellett. Fejcsóválva dünnyögött valamit.
Este Doug, a fia hívott:
- Ugye 6 dollár az órabéred? Holnaptól 7 dollár!
Őszinte örömmel kiáltottam a telefonba a thank you-t.
- Ja, - tette hozzá - nem a városban kéne kezdeni, hanem a farmon. A Jeff is itt van minden reggel fél kilencre, összeállítjuk a napi fuvart és indulunk az üzletbe.
Kis üröm az örömben, hogy autózhatok a tanyáig, de Rita már vigasztal:
- Nézd, itt van a térképen egy rövidebb út, a kertek alatt. Micsoda mázli, hogy átköltöztünk erre az oldalra! Nem is olyan nagy a távolság! Rövidebb az út, mintha az üzletből autóznál kifelé.
Így aztán a kocsi kenyérkereseti eszköz lett Reggel kibumliztam a farmra, ahol kezdetét vette a bogarászás. Doug is csatlakozott a csapathoz, így hármasban próbáltuk fellelni a sajtcédulákra írt kívánságokat. Ha nem találtuk a keresett cikket - ami gyakran előfordult - Doug megelégedett egy hasonlóval. Így, ha valaki kis műanyag madárfészek iránt érdeklődött, a hiánycikk helyett beszállítottunk pár tucat madáretetőt. A kartonok ide-oda vándoroltak a telep és az üzlet között.
Látva a hatalmas árukészletet, az ésszerűtlen gazdálkodást, a tervszerűtlenséget, majdnem naponta tettem fel Mikinek a kérdést:
- Te, hogyhogy ez a bolt még nem ment tönkre?! Amit itt csinálunk, ellenkezik mindazzal, amit a kapitalizmusról tanultunk!
Miki hamiskás mosollyal vonogatta a vállát:
- Szerintem ez egy fedőcég. Az öreg valójában leánykereskedelemmel foglalkozik.
Más alkalommal azt javasolta:
- Ha kinn vagy a tanyán, nézz körül a raktár mögötti földeken! Lehet, hogy ezek mákot termesztenek. Az ópiumpiacból él az öreg.
Miki, simán szőr-nek szólította az öreg tulajt, amin jókat derültem. Doug esetében már elég volt a keresztnév, de az idős tulaj indokolatlan hangulatváltásai mindenkit óvatosságra intettek. A házaló kereskedők is inkább csak délután vették célba az üzletet. Dehogy merték volna kockáztatni, hogy az öreg villámló tekintettel vizsgálgassa kínálatukat.
Doug olyan volt, mint egy hiszékeny háziasszony. A minden hájjal megkent ügynökök feneketlen táskáiból egyre másra kerültek elő a förtelmes kacatok, Doug, mint egy éretlen kamasz, lelkendezve dícsérte az árumintákat. Csak egy aláírás a lap alján és tavasszal már szállítják is a nyolcezer darab hintalovon lovagló plüssmajmot.
Nem értettem az árpolitikát sem. Olyan elképesztően magas árat kért az üzlet, tetejébe ez még nagykereskedelmi ár volt, hogy nem egyszer voltam tanúja a vásárlók felháborodásának. Persze azért akadtak vevők, ahol nem számított a pénz. A dolog erősen emlékeztetett otthoni tapasztalataimra. Az állami vállalatok vagy a kormányhivatalok beszerző emberei gondolkodás nélkül állították ki a csekkeket a vásárolt dekorációs termékekért. Két sarokkal arrébb, a Superstore negyedannyi áron kínálta ugyanezt.
Este, ha megérkeztem a munkából, gyakran beszélgettünk Ritával a bolti állapotokról. Persze minden témát háttérbe szorított a gyermek. Öröm volt nézni világra csodálkozó kis pofiját. Az esti fürdetést nem volt szívem elmulasztani, így csak ezután kezdődött a másodállás. Nem időre kellett menni, csupán az volt a követelmény, hogy másnap reggelre tiszták legyenek az irodák.
A létesítmény egy nagy hodály, valaha jobb napokat látott hivatali szobákkal, majd ezt követően a terem, ahol az autóárverezés folyik. Hátul még egy porta, meg valamiféle melegedő a melósoknak.
Néhányszor elindultunk közösen, hogy hamarabb végezzünk, de a gyerek így a kis kocsijában feküdt magára hagyatva. Úgy tűnt, rögtön megérezte, hogy nincs a figyelem középpontjában, mert éktelen sírásba kezdett. Rita szemrehányó tekintete kimondatlanul vádolt ezért a fonák helyzetért. Még néhány próbálkozás és már hangot is adott felháborodásának. Miközben a tisztító szerekkel rohangált, félszemmel a gyerekre lesve, egyszer csak felcsattant:
- Nem erre születtem!
- Hát én?! - akartam visszakérdezni, de nem szítottam a tűzet. Ezek után egyedül folytattam. Ha átvállaltam a gyermekvigyázást, Rita azzal jött haza a takarításból, hogy végigremegte az egész munkaidőt. Nem is csodálkoztam túlzottan, az elhagyott hangárszerű helyiség a sötét benyílókkal, remek helyszín lehetett volna egy horrorfilm forgatáshoz. Ritának megmaradt a szombat vagy a vasárnap egy kis önmegvalósításra. Ekkor ugyanis egy fogtechnikusnő műhelyét kellett rendbe tenni.
Ezek a mellékjövedelmek és Rita pénzügyi bűvészmutatványai elfogadhatóbbá tették anyagi helyzetünket. De maradt a kuponkeresgélés és az árleszállítások figyelése.
Megdöbbenve meredtem minden alkalommal a fizetési csekkek mellékleteire.
UIC., CPP., Healthcare, I. tax, F. tax. A rejtélyes rövidítések mellet százak tűntek el a fizetésemből. Sovány vigasz, hogy talán az adóbevallásnál számíthatok valami visszatérítésre. Ez most sokkal kézzel foghatóbb, hogy megrövidítettek.
Szeptemberben megérkezett Miki papája. Nem egyedül jött, a Malév szabadjegy jóvoltából az új feleség is vele tartott. Miki bemutatta a családot Dougnak is, azzal az alig titkolt szándékkal, hogy megpróbálja elérni, hogy felvegyék az apját a céghez. Éva úgyis hazarepül néhány hét múlva, így a vendég nem unatkozna egyedül a házban.
Miki a raktárt választotta a bemutatkozás színhelyéül, bízva benne, hogy zavartalanul tárgyalhatnak.
Miki apja tökéletes ellentéte fiának. Túlsúllyal küzdő, alacsony, életvidám, egészségtől kicsattanó alkata semmiben sem emlékeztet a vézna, fanyar stílusú fiára. Adidas melegítőjében nehéz elhinni róla, hogy túl van az ötvenen.
Az újdonsült feleség, termetes fekete hölgy. Kíváncsian méregetik a raktárt. Láthatóan lenyűgözi őket a hatalmas árukészlet. Doug büszkesége határtalan. Széles mozdulatokkal idegenvezetést tart. Miki tolmácsol, mert a Papa iskolaidejében az orosz volt a kötelező idegen nyelv. Imre villanyszerelő otthon, egy maszeknál. Meg tudja oldani ezt a négy hónapos szabadságot, de természetesen nem jönne rosszul egy kis dollárban keresett mellékes. Doug igent mond Miki kérésére. Bólogató fejmozgása láttán kutatni kezdek emlékeimben. Hirtelen belém villan, hogy még nem láttam őt nemet mondani. Még Ricket is visszavette, aki otthagyta a céget, hogy szerencsét próbáljon másutt. A tékozló fiú harminc körüli, reménytelenül elhízott, velejéig lusta fickó. A fésű megáll sűrű fekete hajában. Mackós járással csoszog a dobozhegyek között, időnként rekedten elbődül:
- Coffeetime!
Ezt már én sem értettem. Ekkora jóindulat nincs!
Amikor egyszer Douggal autóztunk valahová és a melósairól volt szó, megkérdeztem:
- Miért vetted vissza ezt az embert?
Gondoltam, csak kiderül, milyen rejtett képessége van ennek a fickónak, amellyel eredményesen szolgálhatja a cég érdekeit.
Doug a szívére mutatott, de úgy érezhette, ez mégsem elég indok.
- Nézd, amikor Amerikába utaztam, ennek a Ricknek oda tudtam telefonálni, hogy jöjjön hajnali négyre a lakásomra és vigyen ki a reptérre. A Jeff nős, ő nem bújik ki az ágyból, kire számíthatok?
- Hányszor utazol Amerikába évente? - érdeklődtem.
- Egyszer. Esetleg kétszer.
- Szerintem a taxi olcsóbb. - mondtam vállrándítva.
Ennyiben maradtunk. Doug lágyságát nem valami keresztényi jóindulat táplálta. Bár szorgalmasan látogatta nejével és három lányával a vasárnapi istentiszteleteket, mégis lelkiismeret furdalás nélkül szabta meg az árakat. Ha kezembe került néha egy árlista, elképedve láttam, hogy a beszerzési ár öt vagy tízszereséért kínálja a terméket. Rengeteg cikk sosem jutott el a beárazásig. Ilyenkor Ruby feladata volt a vevő tájékoztatása. Szemrebbenés nélkül írta a számlára az abban a pillanatban kiötlött árait. Ha egy nagyobb darabnál kétségei támadtak, szalajtott a főnökhöz segítségért. Dougot az irodájában lepem meg:
- Főnök, valaki a hat feet-es összecsavarható műanyag kaktuszt akarja megvenni! Mennyit mondjunk?
- 59.95 azt hiszem az jó lesz.
- Akkor biztosan megveszi! Nagyon tetszik neki - mondom, és már indulok is visszafelé.
- Várj! Ha ennyire érdekli, legyen 87.50! Nem! Mondjál 92.20-at!
Rubyék egykedvűen éldegéltek a szeméthegy tetején. Egyes napokon azonban Rubyn vad tettvágy vett erőt. Pakolt, szervezkedett, izzott keze alatt a munka. Már örömmel nyugtáztam, hogy közös erővel sikerül valami rendet kialakítani a káoszban, de Ruby lelkesedése másnapra elillant. Unottan kávézgatott és a főnökséget szidta az alacsony fizetés miatt. Párszor megismétlődött ez a "feltámadok egy napra" c. jelenség, míg egyszer Janette megjegyzésére igazított útba.
- Mi az, ma indián vagy? - kérdezte a mélán ücsörgő Rubyt.
Hát persze! - csaptam a homlokomra. Egyik nap a német papa stílusában, másik nap az indián anya modorában.
Janette kiszolgáltatottan asszisztált ezekhez az érzelmi görbékhez. Felnézett Rubyra, munka után is kereste a társaságát. Az esti kimaradozások miatt többnyire Janette mamája felügyelt a hatéves forma unokára. Férj sehol. Ruby is elábrándozgatott egy jó partiról, de nemigen akadt alkalmas férjanyag. A város nem kedvezett a párkeresőknek. Ha férfiszemmel körülnéztem, szomorúan állapítottam meg, hogy a fűrésztelepi brigádvezető egy kezén meg tudná számlálni, hogy hány jó nőt lehet látni. A tél rabsága vagy a viszonylag alacsony élelmiszerárak, ki tudja, de ennyi formátlan, széthízott nő nem császkál más nagyvárosban, mint Edmontonban.
Zenés találkozóhelyen készül a riport.
- Miért jársz ide? - faggatják a teenagert.
- Leginkább a sör miatt - hangzik a válasz.
Edmonton. Egyre hevesebben dobog a szívünk. Még minden előfordulhat! Fogad-e valaki? Vagy valami tébolyult vesszőfutás kezdődik a vadidegen városban a pénzünk után?!
A modern és elegáns repülőtéri váró képe szinte el sem jut tudatunkig. A következő lépésen tanakodva várakozunk a csomagjainkra, amikor egy kölykös kinézetű fiatalember a nevemen szólít.
Fellélegezve fordulok meg és rázok kezet egy csupa mosoly, göndör hajú gyerekemberrel. Már mutogatja, hogy Lili néni is itt van, a pap felesége. Róla kiderül, hogy egy erdélyi sorstársunk, akit leginkább a kíváncsiság vezényelt Lili mellé.
Az asszony magas, fekete, dekoratív jelenség. Nekem a puszta jelenléte most azt jelenti, hogy a legelegánsabb és a legkedvesebb a világon.
Sz. Zoli vidáman mustrálgat minket, nem tűnik csalódottnak. Kifelé indulunk a csomagokkal az épületből.
Az ajtón túl - mintha a jeges folyóba ugrottunk volna! A majd kétnapos üvegházi klíma után valóságos hidegzuhany ez a novemberi edmontoni este. Liliék megmosolyogják döbbent ábrázatunkat.
- Mára egy kicsit lehűlt. - közlik egyszerűen.
Mínusz 26 - villan fel a közeli tájékoztató táblán.
A hatalmas Ford furgon másodperceken belül feledteti a megrázkódtatást. Közömbös mondatokat váltunk, közben a városba vezető utat figyelem. Feltűnnek az első gigászi méretű reklámok, amitől Amerika mindig Amerika tudott lenni. Máris a városban vagyunk, az éjszaka nem segít az ismerkedésben, csak a reklámok fényei uralják a sötétséget. A méretek imponálóak, hosszadalmas autózás után kanyarodik Lili a kiválasztott szálloda elé.
A recepciós bejárati rész visszafogott eleganciával várja a vendéget. Szóval szegényesen. Nem nagyon kesergünk ezen, mert itt addig kellene kihúzni, amíg lakásra nem lelünk.
Ehhez a szolid külsőhöz képest hidegzuhanyt kapunk - ma már másodszor - amikor közlik az árat. 55 dollár egy éjszaka.
Te jó ég, nekünk itt fog elmenni a megtakarított pénzünk, ha nem találunk valamit!
Amint kettesben maradunk, Rita rákezdi:
- Létezik, hogy nem volt olcsóbb szálloda az egész városban?! Ki tudja, hány éjszakára lesz szükség, amíg találunk lakást!
Én már a lakosztállyal ismerkedem. A szoba meghazudtolja az előtérben tapasztaltakat. Szabályos lakást formáz, konyhával, hálószobával, kis étkezővel.
Az ablakból az esti fényben fürdő albertai parlament látható. Olyan abszurd, hogy itt bámészkodom egy edmontoni szálloda ablakában, hogy szinte várom az óracsergést. Ez nem lehet az én életem! Nekem már Svédország is egy halálugrás volt, most meg itt szuggerál engem fenséges komolyságában ez a hatalmas épület, a világ másik végén.
Minden idegen. A bútorok, a tv, a konyhai eszközök, a kilincs, a villanykapcsoló.
A karosszékbe huppanok. Szórakozottan nyomogatom a távkapcsolót. Végtelen számú csatornán ömlik a műsoráradat. A sarokban felvillanó számokból tudom, hogy még nem értem a választék végére. Meglepő, hogy milyen sok az információs csatorna. Házvásárlás, reptéri menetrend, időjárás, képújság és a műsorismertetés, amely megállás nélkül közli a jelenlegi és a következő félóra programjait.
Mára elég ennyi, holnap nagy mérkőzés előtt állunk. Az első találkozásunk a pappal és a mi vallomásunk Rita terhességéről. Vajon hogyan fogadja a hírt?
Lili után megrajzolom magamban a szponzorunk személyét. Lili hervadó külseje azért sejtetni engedi, hogy szemrevaló fiatalasszony lehetett. A férjet ezek után szikár, komoly, magas homlokú, méltóságteljes tartású, előkelő egyházfi külsővel ruházom fel. Akaratlanul is gyermekkori tisztelendőm képére formázta a fantáziám.
Másnap a portáról felszól egy hang, hogy megérkezett P. János és úton van a szobánk felé. A folyosón várjuk a lift érkezését.
Előtűnik egy. . . egy. . . szaki.
Svájcisapkás, barázdált arcú, súlyfelesleggel küzdő, rokonszenves, joviális öregúr.
Rögtön megérzi, hogy milyen belső lelki viharokkal próbáljuk emészteni ezt a nagy idegenséget. Nemcsak önmagát mutatja be, hanem az országot, illetve Edmontont is. Sikerül csokorba gyűjtenie pár kellemes dolgot, lassan kezdünk felengedni.
Végül érzem, nem halogathatom tovább. Beleizzadok, mire elhangzik a számból a mondat, hogy Rita terhes. Gyorsan hozzáteszem még, hogy annyi pénzt hoztunk, amennyit egy gyerekes családtól szoktak kérni.
János bácsi szélesen elmosolyodik, gratulál. Egyszerre elillan hónapok feszültsége, mintha már nem is lenne több gondunk a gyerekkel.
Még egy kis közömbös csevegés következik, aztán János bácsi elköszön. Hálásan szorongatom a kezét.
Délutánra Lilit várjuk, lakáskeresés ügyben. Már csak egy rövid sétára futja a környéken. Mit mondjak, nem vagyok elájulva. Rögtön szemet szúr a sok hulladék. Pár nagyon öreg családi ház veszi körbe a szállodát, meg jellegtelen magas házak.
A sarki üzletben próbálunk valami élelmet venni, valósággal letaglóznak az árak. A dobozos kóláért egy dollárt kérnek. Mi tejjel és kenyérrel szabadulunk, és már rémüldözünk, hogy meddig bírja a pénzünk.
Lili végre befut, elsőre elvisz a lakásukra. A családi ház falain rengeteg afrikai műtárgy. Mint kiderül, a család előző állomáshelye Kenya volt. A ház zsúfoltnak tűnik, a házaspáron kívül még a ki nem repült nagylányok is lakják.
János bácsi szobája valóságos könyvtár. A nyugdíj mellett még teológiát tanít a helyi egyetemen, sőt könyvírással is foglalkozik. Ebben a közegben ma kicsit máshogy látom. Ősz haja méltóságteljes keretet ad elmélkedő arcának.
Lili már siettet minket, időzavarban lehet, néha félbehagyja mondatát, másikba kezd. Pár utcával arrébb már le is állunk és betessékel minket egy kétszintes ház előterébe. A termetes házmesterné szuszogva irányít az első emeletre.
A lakás nagyon siralmas. Az üres szobák látványa nagyon messze esik attól, amit mi otthonnak képzelünk. Rita megkéri Lilit, hogy kísérjen át minket az út túloldalára, hiszen ott egy jobb kinézetű épület előtt árválkodik a "For Rent" tábla. Lili idegesen az órájára pillant, és már fut is át az úttesten.
Egy szemüveges, riadtképű fiatalasszony alagsori lakást nyit ki előttünk. Én már fordulok is vissza, hiszen számunkra ez a földbevájt élettér nem lehet elfogadható. Meglepetésemre Rita igent bólint és Lili már megkönnyebbülve tárgyalja a részleteket az egérképűvel.
Amint egy pillanatra kettesben maradunk, Ritára nézek. Megérti ki nem mondott kérdésemet és már magyaráz:
- Látod, hogy nincs ideje! Nem lakhatunk hetekig a szállodában. Majd továbbmegyünk, ha már kiismerjük magunkat a városban.
Megadóan bólintok és máris a manager lakásában vagyunk. Szintén az alagsor, lássuk, mit tud ez a lakás berendezve.
Belépéskor visszahőkölök a látványtól. A lakásban rettenetes kosz, elképesztő rendetlenség. Egy irdatlan kalitkában libaméretű papagáj hintázik. Körülötte méteres sugárban a szétszórt magok, madárürülék. A bútorválaszték a szeméttelepet idézi. Igaz, ezeket már a táborlakók sem háborgatták volna.
Színehagyott, vedlett kanapéra ülünk. Lili arrébb tolja a kávézóasztalon tornyosuló szemétkupacot, majd hozzákezd a lakásbérleti szerződés kitöltéséhez.
A balkonablakon kefehajú kiskölyök ugrik a szobába. Átgázol néhány szétszórt ruhán és a frizsidert veszi célba. Elmulasztott köszönni, de úgy tűnik, ez cseppet sem foglalkoztatja a mamát.
Rita még megígérteti vele, hogy ha lesz üres lakás a felső emeletek valamelyikén, szóljon, hogy átköltözhessünk.
Már indulunk is vissza a szállásra és ízlelgetjük az első kanadai lakcímünket.
123 Avenue - 82 Street. Az első, amit megtanultunk a városról, hogy nemigen bajlódtak az utcanevekkel. Az északról délre párhuzamosan futó utcák a street elnevezést kapták, míg az ezeket vízszintesen keresztezők az avenue névre hallgatnak. Ha még azt is tudjuk, hogy jobbról-balra, illetve lentről-felfelé növekednek a számok, talán nem is nagy ördöngösség tájékozódni.
Másnap kifizetjük a szállodaszámlát és taxit hívunk. Szeretnénk eljutni János bácsihoz, mert a legfontosabb személyi adatok elintézését mára terveztük.
A szállóból kinézve a nagy pelyhekben hulló hó látványa borítja el kedvünket.
November 24-e van, nekünk kicsit korai ez az égi áldás. Úgy tűnik, a taxisnak is, mert lassan egy órája lessük hiába. Végül telefonálunk János bácsinak, hogy segítsen ki minket és jöjjön értünk. Csak egy fél órát kér és már fel is tűnik. A taxis is most keveredik elő, megköszönjük a megjelenést, de nem kérjük a fuvart.
A sofőr átkozódik, a recepciós nő próbálja megvilágítani neki a helyzetet:
- Nem tudnak angolul. - magyarázza szánakozva.
Úgy érzem magam, mint egy értelmi fogyatékos. Végül is, kis túlzással, hendikepesek lettünk. Süketnémák. Nem értettük, hogy mit akarnak mondani és nem tudtunk beszélni. Betegségünk lassan gyógyult.
János bácsi, viharvert kis Toyotával érkezik. Lili elegáns Fordja és e között a japán kocsi között akkora a különbség, mint a két személy között.
A kiskocsi vidáman birkózik a hóval, az öreg büszkén számol be róla, hogy maga javítja, gondozza a járművet. Az olajos körmök árulkodnak róla, hogy rendszeres lehet ez a tevékenység.
A Canada Place, elegáns épületkomplexum a belváros szélén. Átriumos belső terében üvegliftek suhannak, rengeteg növény gondoskodik a hangulatosabb légkörről. János bá tudja, hogy hol, mit és hogyan, így egykettőre kezünkben a kis plasztik kártya, a kilencjegyű számmal, amolyan életünk végéig szóló jegyesség a kanadai számítógépes adatnyilvántartással. Ez elengedhetetlen a munkavállaláshoz, hogy később majd az adó T-formjához csatoltan, a belégek, mellékletek, a nyilvántartás és az adatközlés . . . záporoznak az új fogalmak és már kezdem sejteni, hogy a bürokrácia nemcsak magyar betegség.
Hazafelé a legfontosabb elintéznivalókat vesszük leltárba: vásárlás - ágy, asztal stb. telefon, egészségügyi kártya, munkakeresés, kocsivásárlás, jogosítvány, bankügyek, háziorvost szerezni és minden apróság, ami egy élet beindításához kell.
Tudom, hogy János bácsi mennyire elfoglalt, így nagyon jól esik, amikor felajánlja, hogy elvisz minket egy üzletközpontba. Meg kell vennünk a legszükségesebbeket, hiszen még aludni sincs min.
Délután már az üzleteket rójuk, és kicsit csalódottak vagyunk. A svéd választék után minden szegényesebbnek tűnik. Akárcsak a városban tapasztaltak. Rengeteg féle és fajta ház vagy épület, nélkülözve az egység, a harmónia legkisebb elemét. A hagymakupolás templom áhítatát egy villogó kóla reklám üti agyon. Rendkívül elhanyagolt épületek váltakoznak füstszínű üvegtornyokkal. Az utakon elképesztő méretű és minőségű kocsik áradata. Kötelező vizsga nincs, így mindenféle levitézlett szörnyeteg részt vehet a forgalomban. Európában soha nem látott kocsi monstrumok az utakon. Lapos és nagy, mint egy teniszpálya, de egy bőröndöt képtelenség betenni a csomagtartóba. Úgy látszik, hogy az amerikai autóipar erejéből futotta a legvadabb tervezői álmok megvalósítására is. Okádék színű monstrumok, csáléra formázott karosszériával. Néha csak azért más a külső, hogy különbözzön a másik típustól. Az ésszerűség, felhasználhatóság, praktikusság nem szempont.
Mi az áruházban lődörgünk, nálam kezd az egész program valószínűtlen jelleget ölteni. Kicsit lassabban koncentrálok és a járás is nehezemre esik. Igen, az időeltolódás bosszúja jelentkezik. Európában már jóval elmúlt éjfél, amikor mi ezt a kis bevásárló körutat tesszük.
Végül megrendeljük a matracot, hiszen aludnunk kell valamin. Rita elegánsan előveszi a magával hozott 5000 dollárt a táskájából és fizet. Az eladó arcából kifut a vér, hosszasan krákog. A hitelkártyák és csekkek világában, ilyen közbiztonság mellett ez a számlarendezés egy életre szóló megrázkódtatást jelenthetett neki.
János bácsi becsületére legyen mondva, hogy a következő napokban is szánt időt ránk, így szép lassan meglett a három fő dolog. Ágy, asztal, tévé. Lilivel a telefon bejelentést intéztük, hiszen mint mondta, e nélkül képtelenség állást keresni és találni.
Róla kiderült, hogy egy emigránsokkal foglalkozó intézmény egyik főnöke, ahol az adminisztrációs segítség mellett nyelvtanfolyam is működik.
Lili szétszórtsága nem az elfoglaltsága arányában növekedett. Egyszerűen jelen volt minden megnyilvánulásában. Mondatait angolul kezdte és magyarul fejezte be. Lassan állandó bűntudatot éreztünk, ha a segítségét kértük. Örökké most jött, vagy éppen ment valahova. János bácsi is szenvedhetett ettől a nagy elfoglaltságtól, mert a háztartás látta kárát. Lili aktívan politizált, nőegylet és ilyen-olyan tevékenység tette mindennapjait egy ámokfutássá.
Feltűnt, hogy nem látunk a házakon tv antennákat. Megtudtuk, hogy földalatti kábelen vagy a villanypóznákon jut el a háztartásokba a műsor. Azt azonban sehogy sem értettük, hogy kinek, mennyit és hogyan kell fizetni és hogyan határozhatom meg, hogy hány csatornát nézzek.
Lilit faggattam, de ő adós maradt a válasszal. Belebonyolódott valami fejtegetésbe, de néhány mondat múlva egészen más irányba terelte a beszélgetést.
A telefon elintézése öt percet vett igénybe. Csupán kétszáz dollárt kértek, egy évi letétre, mert állítólag sok emigráns továbbállt, a számla rendezése nélkül. A hivatalban, ahol előjegyeztek minket a telefonvonalra, már készüléket is választhattunk és a kezünkbe nyomták a hatalmas telefonkönyveket. Örömmel hallottuk, hogy a helyi beszélgetés díjtalan, csupán az alapdíj terheli a havi számlát.
Hazatértünk a csupasz falak közé, bekapcsoltuk a telefont, de még nem volt kit hívnunk.
A lakás kellemetlen meglepetéssel szolgált. A fűtés gyengélkedett. A beszerző körutak után szívesen vettük volna az otthon melegét, de végül melegítőalsóban dideregtünk a paplan alatt.
Másnap jelentettük a managernek. A házmester-férj, másodmagával tapogatta a lemezeket. A fal tövében elhelyezett hosszú, lapos fűtéscsövek langyosan duruzsoltak. A férfi kis idő múlva vállat vont és így szólt:
- Ez egy hideg lakás!
Majd távozott.
Őszintén aggódtam emiatt a hőmérséklet miatt. Rita állapotában igazán nem lett volna kívánatos egy felfázás. De hát kezdtünk megismerkedni a kanadai szakembergárdával, akik a bajok orvoslására hivatottak.
Vasárnapra maradt a templomi bemutatkozás.
A templom majdnem zsúfolásig megtelt. Különös érzés volt az egyszerű, majdhogynem dísztelen teremben látni a magyar zászlót és tudni, hogy körülöttem újra ennyi magyar van.
János bácsi vezette az istentiszteletet és elismeréssel adóztam szép, tiszta kiejtésének és a mise alkalmára irt beszédének. Mentes volt mindenféle fellengzős, cirkalmas gesztustól és mondatai is világosan, érthetően követték gondolatait. Amikor az egyházzal kapcsolatos események tárgyalásához ért, megemlítette nevünket a gyülekezetnek. Felálltunk, minden szem minket vizsgált.
Mise után az alagsori társalgóban diskurálgattak a hívek, párokra szakadva. Sok embernek lettünk bemutatva, János bácsi ahol érdemesnek tartotta, megjegyezte:
- Most érkeztek, alig egy hete, dolgozni szeretnének.
Mi már kezdtük sejteni, hogy a legnehezebben megoldható problémával állunk szemben. Számít is az, hogy az egyház azzal a feltétellel vállalta a patronálásunkat, ha hajlandók vagyunk dolgozni. Mi gondolkodás nélkül aláírtuk az igent, de itt kiderült, hogy az egyház nem rendelkezik lehetőségekkel az elhelyezkedésben. Illetve, néhány korábbi magyar elszúrta azt a keveset is, ami volt. Hogy vigyenek ahhoz a céghez még valakit, ahol az előző magyar azt harsogta, hogy nem hajlandó tízdolláros órabérben dolgozni a rohadt kapitalistáknak.
Maradt az újság és a telefon.
Úgy tűnt, a hívek sem dúskálnak állásajánlatokban. Egy idősebb hölgy azonban úgy gondolta, a segítségünkre lesz:
- Nézzék az újságokat! Figyeljék az apróhirdetéseket! - emelte fel ujját.
Rita szeme rám villant, meg tudom-e állni megjegyzés nélkül a bölcs tanácsot.
Hát nem volt könnyű!
Ez az első templomi bemutatkozásunk mégsem volt teljesen eredménytelen. Bemutattak minket U. Istvánnak és feleségének, Marikának is. A nyugdíjas korú házaspár felajánlotta segítségét a hétköznapi problémáink rendezésében. Marika, szikár termetű, amolyan örökmozgó természet, hajkölteménye elüt hétköznapi külsejétől. István magas, ősz, jó tartású férfi, nem olyan típus, amilyennek általában a nyugdíjast képzeljük. Mikor megszólal, az ember irigységet érez: rendkívül csodás orgánummal rendelkezik. Szinte tékozlás, hogy nem a színészi pályán örvendeztetett másokat is ezzel a kellemes hanggal, hanem az edmontoni egyetemi laborban pergette munkás éveit.
Másnap el is fuvarozott az első, újságból kilesett címre. Egy pékséget vettünk célba, ahol valami lótifutit kerestek. Én örömmel vettem István segítségét, mert arra gondoltam, hogy a személyzetissel való beszélgetésnél az ő tolmácsolása csak pozitívan lendíthet ügyemen. Az első találkozásom a kanadai munkáltatókkal végül is így zajlott:
Bementünk egy lekoszlott irodába. Egy nagyon odaillő hölgy szó nélkül a kezembe nyomott egy kérdőívet. Leültünk a sarokban, kitölteni a lepedőt. Személyi adatok, munkáltatók 10 évre visszamenőleg, önjellemzés, stb. Az akkurátusan kitöltött ívet a hölgy unottan átvette, mi pedig távoztunk.
István megnyugtatott, hogy mindenütt így megy. Az már nagy szó, ha az ember eljut az interjúig. Akkor már csak 10-15 sorstársát kell maga mögé utasítania. Néha hónapok is eltelnek, amíg reagálnak az írásbeli jelentkezésre. Persze, van az ún. resumé, amely az álláskeresőt hívatott bemutatni. Mint kiderült, külön tanfolyamokon lehet elsajátítani a minél tetszetősebb resumé készítést. Mivel munkakönyv, vagy valami egyéb igazoló okmány nem létezik, szárnyalhat a fantázia. Nem szabad szégyenlősnek lenni! Magunkról csak felsőfokban, mellőzve az európai kultúrában megszokott szerénységet.
Persze mi még az ártatlanság korát éltük, naiv hittel reménykedtünk abban, hogy valakinek szüksége lesz lobogó munkakedvünkre. Sorra jártuk az apróhirdetésben jelentkező cégeket, hol a helyszíni kérdőív kitöltésével, hol a bűvös resume benyújtásával. Kocsi híján, valakinek a segítségére támaszkodva jártuk a város "érdes" részeit.
Egy ízben ismét Lili volt soron. Már induláskor szelíden megjegyezte, hogy senki sem téríti a benzinköltségeit az ilyen fuvarozásoknál. Bűntudattal kucorogtunk a hátsó ülésen. Lili egy külvárosi bútorszállító vállalatot vett célba. Itt kerestek valakit, aki hajlandó cipelni a zongorát. Hosszas kutakodás után sem találtuk a címet. Mikor már teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a következő házszám a keresett hely, újra meg újra felborult minden. Ismeretlen házszámok közé keveredtünk a kívánt helyett. Végül, nagy keservesen, előkerült az irodaépület.
A kérdőív, pontosabban az "application" kitöltése után Lili szóba elegyedett egy tisztviselővel. A gyanútlan hivatalnoknak ecsetelte fizikai képességeimet. Az illető udvariasan hallgatott, Lili vérszemet kapott. Már a várandós feleségem volt soron, úgy éreztem magam, mint Kunta Kinte a rabszolgapiacon. Lili lendületesen vázolta az emigránsok rettenetes helyzetét, úgy tűnt, angol mondatai kissé rendezettebbek, mint az anyanyelvén fogalmazottak. Rúzsa kissé elmázolódott, heves taglejtésekkel már azt is felajánlotta, hogy hajlandó vagyok hetekig ingyen dolgozni, hogy az önkéntes időszak alatt meggyőződjenek képességeimről.
- Na, - gondoltam, ha néhány cég igényt tart ilyen fizetés nélküli bemutatkozásra, akkor pont éhen halunk, mire jön a gyerek. Amellett tudtam, hogy az ilyen típusú munka nem szül semmi jót. A munkáltatónak nincs semmi kötelezettsége, a kollégák velem csináltatnának mindent, a végén meg keresnek valami másik hülye önkéntest, ha kell a munkáskéz.
Gondterhelten közeledtem a kocsi felé, ahol Rita azzal fogadott, hogy rájött valamire. A hosszas címkeresés elgondolkoztatta azon, hogy miért változnak meglepetésszerűen a számozások. Úgy tűnt, rájött a megoldásra.
A megadott címből mindig kiderül, hogy hol kell keresni a helyet. A cím utolsó része jelenti azt, hogy hol van ténylegesen. Például 123 Ave - 82 Street. A ház a 82-en van a 123-as Avenue sarkán. 174 Street - 45 Ave. Ugyanez fordítva, tehát a 45-ösön kell keresni a létesítményt.
Nagyon büszke voltam az asszonykámra! Akkor már jó néhány címkeresés a hátunk mögött volt, olyanokkal is, akik őslakosnak számítottak.
Minden templomi vizit után gyarapodtunk néhány jelentkezővel, akik örömmel keresték a barátkozást. Éreztem, hogy ez nem elsősorban a személyünknek szól, hanem az edmontoni állóvíz unalma elleni menekülés is.
N. Zoli, a jól értesültek magabiztosságával hallgatta munkaszerzési kálváriánkat.
Rögtön tudott valamit. Este már nálunk ecsetelte a leendő takarítói állás előnyeit. Kicsit hosszúra nyúlt ez a vizit, kissé furcsállottuk, hogy éjfélkor még nem gondol a búcsúra. Mikor végre észrevette Rita le-lecsukódó szemeit, távozásra emelkedett. Még felajánlotta nekem, hogy menjünk el, nézzük meg az épületet, ahol másnap jelentkeznem kell. Udvariasan szabódtam, hogy nem szívesen hagynám Ritát egyedül, hiszen alig valamivel korábban jelentette ki, hogy fél az alagsori lakásban. Meg aztán, megtanultunk tájékozódni, nem lehet gond megtalálni egy címet.
Zoli csalódottan távozott. Másnap kiderült, hogy a megadott címen szabadnap van Azután pedig az, hogy nincs szükségük senkire.
Nem értettem ezt a linkséget. Kezdett nagyon hasonlítani az egész a svédországi tapasztalatainkra. Hogyhogy ennyi tetű disszidált?!
V. Lajos a másik magyar "felkaroló" árulta el Zoli titkát. Az éjszakai munkahely megtekintése ürügyén egy bárban kötöttünk volna ki. Fizetéskor Zoli zavartan észlelte volna, hogy otthon felejtette a pénztárcáját. Néhány magyar elődöm így találkozott először az Amerikában olyan divatos vetkőző bárokkal. Zoli jó néhányszor menekült így elképesztően ronda, arab felesége mellől.
V. Lajos, a harmincas éveiben járó, olajos hajú fiatalember külön színfoltja volt a gyülekezetnek. Viselkedése azt sejtette, hogy egyike azoknak, akiknek érdemes volt a disszidálást végigcsinálni. Éttermi manager, máris szolid családi házban él a város északi részén.
Mindenről, mindenkiről tud mindent. A templomot némi kritikával emlegeti, mert szerinte a javakat meglehetős nagyvonalúsággal kezelik. Mi tagadás, néhány vizit után mi is hallunk suttogásokat elégedetlen elődeinkről. A paplak költségeit az egyház állja, János bácsi tisztességes fizetést kap a közösségtől. A családi ház vásárlásával az volt az egyházközösség célja, hogy az érkező menekültek szobát kaphassanak a saját lakás megszerzéséig. Ennek fényében kicsit furcsának tűnt a mi szállodai elhelyezésünk, valamint Lili kijelentése a fuvarozásunk költségeiről. A kiküldött pénzünk kamata körül is kisebb huzavonák adódtak.
Egyik nap azt hallottuk, hogy nem lesz kamat, mert a velünk való levelezés felemésztette a spórolt összeget. Másnap János bácsi jóindulatúan közölte, hogy kiszámít nekünk egy kis kamatot.
Mi tudtuk, hogy a várakozás alatt kapott két levél költsége nem emészthette fel az 5 ezer dollárnyi összeg éves kamatát. Magától értetődőnek tartottuk volna, ha erre az összegre igényt tart az egyház. De ez a fejetlenség volt a legrosszabb. Úgy éreztük, ha valaki határozott, 200-300 dollárt vígan megkaphat, ha pedig szégyenlősen hallgat, eltűnik ez az összeg.
Lajos, egy nyolchengeres monstrummal közlekedett, úgy tűnt, inkább csak azért, mert kedveli a hatalmas amerikai kocsikat. Nem találtam semmi kivetnivalót ebben, Pesten is volt olyan ismerősöm, aki inkább éhezett, de Chevrolettel járt. Itt megtört ez a nimbusz, a benzinfaló szörnyetegek potom áron cseréltek gazdát.
Úgy tűnt, nem halogathatjuk tovább a kocsi vásárlást. Megint elővettük a lepedőnyi Edmonton Journalt, amely már szinte magától terült szét az apróhirdetéseknél. Mivel nem volt semmi bevételünk, a pénzünk pedig minden nap apadt, nem akartunk sokat áldozni a vételárra. Tehát maradt a nagy kocsi. Ezt már azok után határoztuk el, amikor a negyedik, agyonhasznált kisautó ára is 1200 dollár körül mozgott.
Meg kellett szokni, hogy a kanadai nem egy tiszta népség, nemcsak a lakására nem ad, de a kocsik is sok esetben mozgó szemétbányák. Bosszantó volt, hogy még az eladásra szánt autóknál sem vették a fáradtságot a takarításra. Mivel még a rozsdás, kiherélt járművek is ezer felett voltak, rászántuk magunkat egy nagyobb megnézésére.
Egy rendkívül elhanyagolt hátsó udvar mentén volt látható az eladásra szánt példány. Elképesztően lapos és széles alkotmány. Az egész inkább ijesztő volt, mintsem egy olyan valami, amivel az ember szorosabb kapcsolatba kíván lépni.
A termetes hölgy hétszázat kért, végül hatszáznál megállapodtunk. Búcsúzóul elérzékenyülten közölte, hogy ilyen jó fogyasztású kocsija még nem volt. Elmorzsolt egy könnycseppet szeme sarkában, amíg eltette a hat darab százast.
Én már túl voltam az első próbakörön, s bár még éltek bennem a Volvo méretei, a kocsi mégis egy anyahajónak tűnt. A nyolc henger hangtalanul duruzsolt, a kocsi lágy volt, mint egy gumimatrac és én mégsem tudtam leküzdeni az ellenérzésemet.
Ha a másik oldali ajtót akartam kinyitni, végig kellett feküdnöm az ülésen. A két pedál hiányérzetet keltett. Egy ormótlan karral tettem direktbe a kocsit, amely ott éktelenkedett a kormányrúdon. Az ülés sehogy sem akart kibékülni a testhelyzetemmel, a könyöklő használata reménytelennek tűnt.
A motorházat felnyitva egy valóságos ipartelep tárult a szemem elé.
Úristen - gondoltam - ennyi kacattal mennyivel nagyobb az esélyem, hogy el fog romlani valami. A cintányérnyi méretű légszűrő sejtetni engedte, hogy az alkatrész utánpótlás, már az anyagköltség miatt is, horribilis összeg lehet.
Ott álltam az "új" szerzemény mellett és nem éreztem örömöt vagy büszkeséget, hogy újra kocsi tulajdonos vagyok. Mivel a volt gazda megtartotta a rendszámot, lévén az a sajátja, Lajos csavarozta le a magáét, hogy valamivel elaltassuk a cirkáló rendőrjárőrök éberségét.
Másnap, már kezünkben volt a piros betűs-számos lemezke, melyen egy rózsa mellett a felirat hirdette hovatartozásunkat: Wild Rose Country.
A kocsival kapcsolatos első beszerezni valónk egy kábel volt. Ennek segítségével melegítettük a motort, a szabad ég alatti parkolóban. Az idő kezdett alaposan lehűlni, rendszeresek lettek a mínusz harminc Celsius fok alatti hőmérsékletek (helyesbítek, hidegmérsékletek). A házak mögötti szabadtéri parkolók mindegyike rendelkezett ezzel a szolgáltatással, a kocsik pedig csak az úgynevezett block heaterrel kerülhettek forgalomba.
A hidegre a házunk is különös módon reagált. Hajnal felé iszonyatos recsegésre, ropogásra ébredtünk. Éjszakánként a fűtőtest cirregett, csörgött, szörcsölt, krákogott vagy kelepelt. A vízvezetékcsövek mindig tudatták, hogy hol vesznek éppen vizet.
Amikor kétségbeesetten panaszkodtunk újdonsült ismerőseinknek, csak legyintettek. Megnyugtattak, hogy nem egyedi jelenségről van szó, minden faház ezt csinálja.
- Faház? - csodálkoztunk. - A homlokzat kifogástalan minőségű vörösesbarna tégla - bizonygattuk.
- Ja, ja és körülbelül olyan vastag, mint egy tapéta! Az egész ház fa, a falak között lécek a térelválasztó elemek.
Igaz, az már nekünk is feltűnt, hogy kézzel lehet benyomni a falba a szöget, de mégis hihetetlenül hangzott, hogy egy négy vagy ötszintes ház, csupán fából és ezekből a két centiméter vastag gipszfalakból álljon.
Hajnalonként rendszeressé váltak az elképesztő hangerejű pufogások, reccsenések.
- Vetemedik a fa a hőmérsékletkülönbségtől - magyarázták.
- A lapátos ember döngeti a ház oldalát - mondogattuk egymásnak, savanyú mosollyal.
Folytattuk az állásvadászatot, most már önerőből. Tudtuk, hogy előttünk áll a vezetői engedély megszerzése, mert a mi, Európára érvényes jogosítványunkat, természetesen nem fogadják el. Hiába a több évtizedes múlt a volán mögött, újra kell vizsgáznunk elméletből és gyakorlatból. Persze még volt időnk, mert fél évig használhattuk az eredetit.
Egy ízben Lajosékat látogattuk, gondterhelten mondtam neki, hogy harmadszor tankoltam a héten. Lajos gondosan megérdeklődte a részleteket, zsebszámológépet kapott elő, osztott, szorzott, majd közölte a végeredményt:
- Öregem, 14 litert fogyaszt a kocsi százon.
- Akárcsak a Zsigulim, annak idején. - mondtam szórakozottan.
- Ne csodálkozz, ezek a kocsik már az olajár-robbanás után készültek. Az amcsik már odafigyeltek, hogy mennyi kell nyolc hengernek.
Nos, az enyémnél behunyhatták a szemüket, mert a következő utunkon egyszer csak leáll az autó. Hiába forgatom a slusszkulcsot, a motor erőtlenül köszörül.
Lajos rábök a benzinórára:
- Te, ebben nincs benzin!
- Ne őrjíts meg, még nincs is a mutató az E betűn!
- Nem is lesz, az enyém is üres már, ha az utolsó osztásközt elhagyja a mutató.
Rita elfehéredő arccal megszólalt:
- Ha ez a tank most üres, az azt jelenti, hogy 33 litert fogyaszt a kocsi!
Ez olyan hihetetlennek hangzott, hogy hajlamosabb lettem volna elhinni, hogy a tank lyukas, vagy éjszaka leszívja valaki a benzint.
Két nap múlva, újra az út közepén állok, lefulladt motorral. Nem, ezt nem lehet megszokni, hogy 80 litert tankoljak minden másnap. Már szaladtam is a csikorgó hidegben a legközelebbi kútig, a kölcsönkannáért és magamban átkoztam az amerikai autóipart. Azt még meg tudták magyarázni, hogy a hátsó ülés azért kényelmetlen és azért művészet oda bemászni, mert nincs igazán szükség rá, hiszen majd mindenkinek van kocsija. De mire jó a nyolc henger, amivel ráadásul még száguldani sem lehet. Ezek a nagy dögök képtelenek még a 160 km-es sebességre is. Mi ez az esztelen nagyzási hóbort, két embernek miért kell egy teherautó üzemanyagköltségét vállalnia?
Adjuk el mihamarabb és próbáljuk elfelejteni az egészet! De hirtelen égetően szükség lett a kocsira. Feltűnt Carol, aki egy takarító vállalat tulajdonosa volt és állást ajánlott. Lajos készséggel felajánlotta segítségét az első találkozásnál. Kicsit furcsállottuk, hogy ez a Lajos mindig ráér. Úgy látszik, akkora főnök a vendéglőben, hogy nyugodtan rábízhatja a forgalmat a beosztottakra.
Carol eljött a lakásunkra. Hízelgő volt ránk nézve, hogy egy company tulajdonosa személyesen látogat meg minket.
Két perc alatt kiderült, hogy Carol valóban főnök, de nincs alkalmazottja. Az egyik templomi ismerős sugallatára jutott el hozzánk. Lajos korrekten vezette a megbeszélést, másnap már kezdhettünk is. Sajnos Carolnak az az ötlete támadt, hogy az ő lakásán tartsunk edzést. Így két legyet üt egy csapásra. Szakmai tanácsokkal láthat el minket egyrészt, másrészt kitakarítjuk a lakását.
Nem voltam túl elégedett sorsunk alakulásával, amikor a megadott cím felé autóztunk. Rita hathónapos terhesen fog itt hajladozni ennek az agyonmázolt, harminc körüli, szemüveges tyúknak.
Carol lakása nem volt annyira koszos, mint amire számítottunk. Talán mások is tarthattak itt edzést. Nekiláttunk a munkának, alig egy óra múlva Carol elégedetten nézett körül. Még felmutatott egy fogkefét és megjegyezte, hogy ez remekül alkalmas a WC mögötti részek megtisztítására.
- Ez lesz a legjobb barátotok! - bizonygatta.
Madarat tolláról . . . jutott eszembe a régi közmondás.
Másnapra maradt a tényleges munka, Lajos megint ráért, kedvesen felajánlotta, hogy elkísér minket és segít. Az őt illető részben majd megállapodunk.
Hát, annyi jót tett eddig velünk ez a Lajos, hogy nem volt szívünk panaszkodni neki, hogy a ránk eső részt is szerénynek tartjuk, hát még, ha neki is fizetni kell.
Végül is, sikeresen lezajlott a munka, Lajos becsületére legyen mondva, derekasan dolgozott. Kamatoztatta a kezdő évben szerzett tapasztalatait.
Aztán az az ötlete támadt, hogy nem kéne már a Ritának terhesen dolgoznia, csináljuk mi ketten a takarítást.
Én megint kicsit csodálkoztam, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a vendéglővel, de Lajos hanyagul legyintett.
Így hát elkezdtük járni a környéket, leginkább családi házak tartottak igényt a szolgáltatásra. Kezdtem ismerkedni a kanadai életstílussal és mi tagadás, nemigen volt ínyemre. Nagyon sok, kívülről mutatós családi ház csak egy rendezetlen, stílustalan, sok esetben piszkos életteret takart.
Az elhízott kamaszlány a nappaliban majszolta a süteményt a tv előtt, amíg mi a szobáját takarítottuk. A felismerhetetlenségig koszos hálóing az ágy alól került elő.
Másutt még a mosást is olyan megerőltetőnek tartották, hogy a mi gondjainkra bízták. Carol mindent vállalt, hiszen kemény harc volt a piacon. Kitalálta, hogy kis tepsivel jelenjünk meg a helyszínen, és amíg takarítunk, van időnk kisütni egy adag előre gyártott süteményt. Mire a háziak megérkeznek, tiszta lakás és meleg, illatos csokoládés süti várja őket.
Ha otthon találtuk a megrendelőt, Lajos gyomorfordító színjátékot produkált. Lakájként hajlongott, madamnak szólítva a ház asszonyát Ha az üres lakásban dolgoztunk, változott a stílus. Nagy előszeretettel nyitogatta a bárszekrényeket és az üveg gondos tanulmányozása után nagyokat húzott az italból.
- Csak azt kell figyelni, hogy nem jelölték-e meg ceruzával, vagy másként, hogy mennyi pia van benne. - magyarázta.
Néha elmerengtünk, hogy mennyire nincs becsülete a szerzett javaknak. A legmárkásabb konyhai eszközök a felismerhetetlenségig koszosan hirdették gazdájuk nemtörődömségét. A microwave ajtaját kinyitva, találgathattunk, hogy milyen színű lehet eredetileg a felragadt ételmaradékok alatt.
Megszállottként próbáltuk bizonyítani, hogy nincs menthetetlen lakás. A nagy igyekezet ellenére nemigen gyarapodtak a kliensek. Már szerencsésnek könyvelhettem el magam, ha estére összeszedtem húsz-huszonöt dollárt. Mivel a lakbérünk négyszáz dollár felett volt, a benzinfaló szörny pedig ott pöffeszkedett a parkolóban, igazán nem állíthattam magamról, hogy jövedelmező munkám van.
Ráadásul mindenki arra bíztatott minket, hogy vegyünk meg minden szükségeset mihamarabb, mert 1991. január elsejétől minden vásárolt terméket extra hét százalékos adó terhel majd. Az ún. G. S. T. Good Service Tax.
Szóval a dolgozó felveszi a bérét, amiből már levonták az adót, azután elmegy vásárolni, ahol az árukra ráteszik az adót. Aztán elmegy, megcsináltatja az évi adóbevallását és rendszerint még befizet egy kis (?) adót. Adó a benzinen, az ingatlanon, néhol az utakon, szóval úton - útfélen.
Ha azt hisszük, hogy valahol nincs adó, mint például a kocsikon, rögtön kiderül, hogy a rendszámért viszont minden évben fizetni kell.
Ezek után szinte kész csoda, hogy a sajtó megállás nélkül a gazdasági hanyatlásról cikkezik.
Persze mindenki minket irigyelt. Kiderült, hogy másoknak nem okozott ekkora fejfájást az egyház által megkívánt összeg előteremtése. Sokan az életükben nem láttak együtt ezer dollárt, nemhogy az öt, vagy tízszeresét. Lajosról is kezdett átalakulni a kép. A ház, amelyben feleségével és fiával lakott, az ún. államilag támogatott lakások közé tartozott. Ha az ő kocsijával indultunk dolgozni, sok esetben kért kölcsön pár dollárt, hogy néhány liter benzint vehessen.
Közben ábrándozva ecsetelte, hogy ötezer dollárral milyen remek saját businest lehetne kezdeni. Én inkább hallgattam, óvakodtam kockára tenni keservesen összekuporgatott pénzünket.
A következő vasárnapon János bácsi újabb érkezőkről számolt be. Hollandiából jött két fiatal lány. Az öreg örömmel közölte, hogy tanítónők voltak Pesten, bizonyára használhatja őket az egyház a szombatonkénti gyermekoktatásokon. Kicsit furcsállottam, hogy nem voltak jelen, de úgy tűnt, a többiek nemigen akadnak fenn ezen. Úgy látszik, más dolguk akadt.
István elmondta nekünk, hogy mivel a lányoknak nem sikerült elég pénzt összegyűjteni, így pár hétig családoknál fognak lakni addig, amíg sikerül nekik munkát szerezni.
Összenéztünk Ritával: szóval, aki nem tudja teljesíteni a kívánt feltételeket, az több figyelmet érdemel?
Valóban így történt, mert hamarosan elhelyezték a két lányt az egyetemi kórházban és bár részidős munkával kezdhettek, az órabérük olyan magas volt, amiről én még nyolcórai munkával sem álmodhattam. Amikor később személyesen is megismerkedtünk a két fiatallal, kiderült, hogy miért nem sikerült a spórolás. Mindkettő színésznőket megszégyenítő ruhatárral érkezett.
Pár alkalommal valóban vezették a szombati gyermekprogramot, majd eltűntek. A kórház még néhányszor érdeklődött felőlük, mert olyan viharosan távoztak valami felbukkanó gavallér oldalán, hogy még az utolsó fizetésüket sem vették fel. Egy újabb munkahely, ahová magyar többet be nem tehette a lábát.
Mi pedig bújtuk továbbra is az apróhirdetéseket, és ha másért nem is, de a munkakeresés kapcsán kezdtünk megismerkedni a várossal.
Mivel az utazási prospektusokban közölt valótlanságokért még nem állítottak bíróság elé senkit, így kiderült, hogy a mi edmontoni előzetes információnk korántsem helytállóak. Az idő kezdett elviselhetetlenné válni. Néha arra ébredtünk, hogy hóvihar kavarog, tombol az ablakunk előtt. Máskor a kristálytiszta, csikorgó hidegbe kilépve, millió tűszúrást éreztünk arcunk szabad részein.
Amikor általános iskolai tanárom az orosz frontról mesélt, a hideget azzal illusztrálta legplasztikusabban, amikor ezt mondta:
- Ha köptem egyet, már megfagyott, mire a hóba ért.
Akkor hittem is, nem is. Most, ezen az edmontoni télen, gondolatban bocsánatot kértem tőle. Az orromban lévő szőrszálakra ráfagyó pára kellemetlen fájdalmat okozott. A több réteg ruha miatt az ember úgy érezte magát, mintha folyton valami terhet cipelne. Az üzletek előtt parkoló kocsik járó motorral várták gazdáikat. A város megpróbált életben maradni, dolgoztak a hókotrók és végtére is, Kanada legnagyobb bevásárlóközpontja próbálta enyhíteni a tél fogságát.
A West Edmonton Mall, valóban azzal a szándékkal épült, hogy a látogató akár hetekig időzhet itt anélkül, hogy ismerkednie kéne az albertai téllel. A szállodában különféle stílusú szobák lepik meg a turistát. Innen a következő célpont a több száz üzlet vagy a jégpálya, esetleg a golfpálya, a vidám park, a kiállítások, a mini tengeralattjáró, az uszoda, éttermek, gyorsbüfék, kávézók, nagyáruházak, de csak egy ugrás a delfinshow vagy Kolumbusz hajójának életnagyságú mása.
Hétvégeken kavarog a tömeg, az ember hajlamos azt hinni, hogy az egész város itt keresi az utcai séta illúzióját.
A Mallon kívül nemigen tud említésre méltót felmutatni a város. Csak azok a hátsó udvarok, csak azt tudnám feledni! A családi házas környéken az épület mögötti részek a teljes nemtörődömségről árulkodnak. Szemét, hulladék, tákolt bódék a szerszámoknak vagy a szemetes edényeknek és lépten-nyomon a rendszámvesztett roncsok. Ha az ember tisztességes környéket akart látni, már csak az igazán drága házakban bízhatott. Meglepett, hogy bár a város egy asztalsimaságú pusztán terül el, mégis olyan helyszűke jellemzi az építkezést, mintha hegyek szabnának gátat a terjeszkedésnek. Sok esetben még a családi házak is karnyújtásnyira vannak egymástól. A titok nyitja: a pénz. Pár méterrel kevesebb út, közmű és máris nagyobb a haszon. A város főutcája, gondolom hasonló okokból épült olyan szegényes méretűre. A Jasper Avenue-n csak araszolgatnak a járművek, mert a kétszer két sáv nem bírja a város forgalmát. Ha meggondolom, hogy báró Haussmann, a párizsi főépítész, már 1850 körül vette a bátorságot a Champs Elysees méreteihez, a lovas kocsik világában, akkor csak szánni lehet az edmontoni építészek fantáziáját.
Az LRT, vagyis a metró valóban létezik és csodák csodája, a belvárosi szakasz ingyenes.
A hideg időnként alábbhagy, nyilván, hogy erőt gyűjtsön az újabb rohamokhoz. Mivel majdnem az egész tartomány nélkülözi a komolyabb vízterületet, a levegő rendkívül száraz. Sokan erősen szenvednek ettől a nyálkahártyát irritáló, köhögésre késztető légkörtől. Majd minden háztartás rendelkezik a párologtatóval, amely a lakás levegőjét igyekszik elviselhetőbbé tenni. A rendkívüli hó mennyiség sem tudja enyhíteni e furcsa jelenséget.
Ha javult az idő, rohantam János bácsihoz, hogy a garázsában bütykölhessek valamit a barna szörnyen. Legutóbb a szakadt ékszíj nyújtott újabb ismerkedési lehetőséget az amerikai gépkocsi iparral. János bácsi a szokásos szakmai tanácsain kívül, most egy meglepetéssel is szolgált. Bemutatott egy vézna fiatalembert, aki kérés nélkül átvette a teendőket és hamarosan a lecsukott motorház mellett ismerkedhettünk.
G. Miklós, bár majdnem két évtizeddel volt fiatalabb nálam, mégis úgy éreztem magam a társaságában, mint egy alsó tagozatos a végzős diák mellett. Miklós megtestesítette akkor este mindazt, amit én még csak elérni vágytam. Játszi könnyedséggel szerelte az amerikai kocsit, állása volt, sőt a feleségének is, és házvásárlás szerepelt a közeli terveiben. Ez János bácsinak is nagyon imponált, ha csak tehette, mindig szóba hozta őket, mint olyan pozitív példát, amit érdemes követni. Azt hiszem, az öreg velük látta igazoltnak a menekültekkel való fáradozást. Miki hamarosan elköszönt, mint mondta, nem akarja várakoztatni feleslegesen a nejét. Búcsúzáskor telefonszámot cseréltünk és úgy éreztem, kölcsönös a rokonszenv. Távolodó kocsiját figyelve még egy dolgot írtam a javára. Egy kis Chevette-tel közlekedett, amely a motorizált teniszpályák után üdítőleg hatott küllemre, fogyasztásra egyaránt.
Közeledett a karácsony, körülöttünk nem változott semmi. Lassú ütemben gyarapodtunk, persze nem az itteni keresetből, hanem a hozott pénzünkből. Úgy voltunk vele, hogy akármennyire nincs ínyünkre a jelenlegi helyzetünk, csak kell valamilyen elfogadható körülményeket biztosítani a születendő gyermeknek. Ritán alig látszott a terhesség, szerencsére egészségileg sem okozott problémát ez az időszak. Megszaporodtak a telefonhívásaink, hiszen a templomban csereberélt névjegykártyák gazdái néha unalomból, néha kíváncsiságból jelentkeztek. Ez a kíváncsiság sokakat elvezényelt az otthonunkba is. Már volt ülőgarnitúránk, függönyünk, lámpánk és még számtalan kis kacat, amely otthonosabbá tud tenni egy lakást.
Sok vendégünk nem is tudta leplezni a csodálkozását, egyesek nyíltan kijelentették, hogy panaszra semmi okunk, hiszen ők nem így kezdték. Azt már sehogyan sem sikerült megértetni velük, hogy az alkalmi takarítás az egyetlen jövedelmünk.
P. Béla, egy fegyenc külsejű, hórihorgas erdélyi gyerek csapódott mellénk, talán új arcokra, más szövegekre vágyva. Ő már szorgalmasan látogatta a nyelviskolát, így néhányszor felajánlotta tolmácsi segítségét az álláskeresésnél. Néha a vásárlásunkhoz is elkísért.
Rita épp mikrókat nézegetett, tudta, mennyire megkönnyítené a hétköznapjait a gyerek mellett. Béla készségesen tolmácsolta Rita kérdéseit az eladónak, majd mikor Rita úgy döntött, hogy egy másik típust is szemügyre akar venni, Béla méltatlankodva korholta:
- Ezt nem teheted, ha már megkérdezted az eladót erről a típusról, meg is kell venned!
Elképedtünk ekkora naivitás láttán. De aztán eszembe jutott, hogy Béla a hiánygazdálkodás fellegvárából, Romániából érkezett.
Béla ismerte a munkaadónkat, Carolt, ő is nála kezdett, mint oly sok magyar, de hamar abbamaradt a kapcsolatuk. Egyik délután Bélát kértük meg, kérdezzen rá Carolnál a másnapi munka pontos címére és idejére. A telefon után Béla megjegyezte:
- Én ki nem állhatom ezt a tyúkot! Olyan nevetséges bért fizetett nekem, meg a haveromnak, hogy megígértük neki, felgyújtjuk a kocsiját, ha nem tesz rá többet.
Lajos telefonált másnap. Őszintén sajnálkozott, hogy elmarad az aznapi munka, de a megrendelő lemondta a takarítást.
Nagyon el voltam keseredve! Még az a húszas is ugrott, sőt Lajos nem is tudta megmondani, hogy mikor lesz újra valami.
Bánatosan tárcsáztam Mikit, akkor már rendszeressé váltak az esti telefonbeszélgetéseink. Biztató, megnyugtató mondatai, sokszor öntöttek lelket belénk. Most is erre vágytam, de ezúttal Veronika vette fel a telefont.
- Nincs itthon a Miki, elment a Lajossal takarítani!
Azt hittem nem jól hallok, elismételtettem még egyszer. De nem volt semmi kétség, azt a munkát, amit az egyházból ajánlott nekünk egy ismerős, azt vette el a Lajos, és ha nem győzi egyedül, kedvére választ valakit maga mellé. Nem értettem az okát, hiszen nem győzött dicsérni egy-egy munka után. Carol sem kifogásolt soha semmit, hogyhogy így orromra csapják mégis az ajtót?!
Lajostól persze nem várhattam őszinte választ. Azok után különösen nem, hogy alig egy hete kijelentette, őt Carol állományba vette és havi 900 dollárt kap fix fizetésként. Minden takarításért aztán ugyanúgy díjazzák, mint engem.
Sehogy sem tudtam megemészteni a hallottakat. Carol nem az a típus, aki bárkinek pénzt adna, semmiért. Még a tisztítószert is kidekázva kapjuk, nemhogy valaki csak úgy felvegyen ekkora summát. Lajos váltig állította, hogy a 900 dollárja biztos és ezen felül jön a pénz a munkáért.
Kisemmizve, reményvesztetten, nem is tudtam másra gondolni, mint erre az egész cirkuszra a takarítás körül. Az is emészthetetlen volt, hogy Lajos mindig ráért. A nap bármelyik szakában, bármilyen hosszúságú munka gond nélkül belefért a programjába. Már hallottam a templomban pletykákat Lajos szavahihetőségéről és kisebb linkségeiről.
Hirtelen megvilágosodott minden. Izgatottan magyaráztam Ritának:
- Te, ez nem kap egy fillért sem a Caroltól, ez munkanélküli segélyen van! Ilyen elegánsan adja hozzá a takarításpénzhez a havi segély összegét.
Rita is ismerte Carolt. Előbb elhittük volna róla, hogy szabadidejében kokaint termeszt, mint azt, hogy 900 dollárt osztogasson havonta az alkalmazottjának.
Nejem tárcsázta Lajosék számát. Egy szuszra elmondta a feleségének felfedezésünket. Ica szó nélkül letette a telefont.
Lajos még egyszer eljött hozzánk. Üzentem neki, hogy a legutóbb benzinre kölcsönadott tíz dolláromat szeretném látni. A látogatást arra használta fel, hogy handabandázva sértegessen minket. Különösen Ritát vette célba. Nem értettem ezt a szemét viselkedést. Nem volt tekintettel feleségem állapotára, mindenféle bajkeverőnek lehordta. Bennem újra felbukkantak a svédországi "emlékek" és megint csak dermedten ámultam azon, hogy a hős férfiak a gyenge nőt támadják. Mérhetetlen undort éreztem és a dühtől remegve kizavartam Lajost a lakásból.
Később persze megtudtuk, Carol nehezményezte, hogy barátkozunk Bélával és ezt nyilván közölte Lajossal. Lajos, ahelyett, hogy védelmébe vett volna, sietett a kenyéradó gazdinak csaholva másik partnert keresni.
Én vigasztalgattam Ritát, hogy nem ért minket nagy veszteség, hiszen a munka nem volt jó semmire, csak akadályozott abban, hogy komolyabbat keressünk. A kapcsolat pedig. . . hát elég, ha azt mondom, nemigen voltunk közös nevezőn.
Már némi derűvel tudtuk visszaidézni azt a látogatásunkat a Magyar Házban, amire Lajos invitált meg minket.
A jellegtelen épületben a tagok valami vezetőségválasztó gyűlés címén jöttek össze. Ez eddig úgy hangzik, mint egy pártértekezlet és sajnos a valóságban is kezdett olyan jelleget ölteni. Az 56-os öregek acsarkodva támadták az újakat, mindenféle lehetetlen feltételhez kötötték a tagságot. A gyűlés elnöke kakaskodva adta vagy vonta meg a szót a beszélni kívánóktól. Időnként felpattant egy beteges külsejű figura és sírós hangon kántálta:
- Csak azt nem értem, mért zártak ki a vezetőség tagjai sorából?
Egy botra támaszkodó kövér öregúr köhögve, krákogva kiáltotta a fiatalok asztala felé:
- Előbb dolgozzatok a háznak pár évig, aztán eldöntjük, érdemesek vagytok-e a tagságra.
Lajos is szólásra emelkedett, cirkalmas körmondatokba kezdett, ha valaki közbeszólt, szerepéből kizökkenve, nyersen odamondott valamit az illetőnek.
Szinte egyszerre álltunk fel Ritával és menekültünk a kijárat felé. Néhányan még hallhatták, amint megjegyeztem az asszonynak:
- Marakodnak, mint a kutyák. Tessék, a híres magyar összetartás!
Lajos nem hagyott űrt az életünkben, kicsit talán meg is nyugodtunk, hogy vége az egésznek.
Lezajlottak a karácsonyi ünnepek, mi annyira nem éreztük jól magunkat ebben a közegben, hogy fát sem díszítettünk. A templom kárpótolt az ünnepi hangulatért a hatalmas fenyőfával és a hangulatos istentisztelettel. A gyerekek műsort adtak, amelyre hetek óta gondosan készültek. Szomorúan tapasztaltam, hogy szinte lehetetlen az, hogy valaki akcentus nélkül beszéljen két nyelvet. Néhány tizenéves már annyira törte a magyart, hogy a szép József Attila vers olybá tűnt, mint egy érthetetlenül mormolt angol szöveg.
Mikiék hívtak át hozzájuk karácsony másnapján. Veronika különös figyelmet szentelt Ritának. A terhességnek szánt előzékenységbe némi sóvárgás is vegyült. Ő is szívesen vette volna, ha már úton van az első gyermekük. Mikiék még persze várnak a gyermekáldással. Közös munkahelyen dolgoznak, ami azért is nagy előny, mert megspórolhatják a második kocsit. Még egy belvárosi apartmentben laknak, de megerősítik a hírt, hogy hamarosan házat vesznek.
Veronika a szocreál stílusú szobrok nőalakjait idézi: erőtől duzzadó, kicsattanó egészségű, tömör figurája tökéletes ellentéte a fanyar humorú, arisztokratikus stílusú férjnek. Úgy tűnt, a régi közmondás az ő esetükben is bevált: Az ellentétek ezúttal is vonzódtak egymáshoz. Felhőtlen egyetértésben készülnek további terveikre.
Mikiről hamar kiderült, hogy nem szakbarbárként foglalkozik a műszaki dolgokkal. Félve beszámolt irodalmi próbálkozásairól. Én örömmel nyugtáztam, hogy kíváncsi a véleményemre és nagy hévvel elemezgettem írásait. Nem esett nehezemre dicsérő szavakat találni, lendületesnek találtam stílusát, jól megválasztott karakterei életszerűek voltak. Persze nehezen haladt az írással, minden elsőbbséget követelt a naponta formálódó életükben.
Elérkezett a szilveszter napja. Nem is volt szándékunkban ünnepelni a "nagy eseményt", jómagam félve gondoltam rá, hogy talán nehezebb idők jönnek, mint az elmúltak. Lányomra gondoltam éjfélkor, de aztán reménytelenül legyintettem. A nyolcórai időeltolódás kizárt mindenféle próbálkozást, hogy kitaláljam, mi van épp vele. Ha én az újévre koccintok, ő már bizonyára a szilveszteri party fáradalmait alussza ki. Vagy már fel is ébredt, ki tudja.
Ez lesz az az év, amikor megszületik a gyermekünk. Megkezdődhet a visszaszámlálás.
A nevezetes éjszakán megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a tévé mennyire gépiesen sugározza a programjait. Talán egy vagy két adó szentelt figyelmet az újévnek, de ott sem az e célra készült műsorral ünnepeltek, hanem helyszíni közvetítés keretében, valamiféle városi órákon követték az idő múlását.
Hol vannak azok a sokat szidott szilveszteri kabarék?!
Ekkor már nem először tapasztaltam, hogy a legtöbb csatorna - nevéhez méltón - nem más, mint egy eszköz, amiből a műsor ömlik. Nélkülözve a bemondót vagy műsorvezetőt, megállás nélkül áradnak a műsorok. Rengeteg, korábban jól bevált sorozat ismétlése, néhány film és természetesen a reklámok.
Ha felrobban a parlament, kitör a tűzhányó, megdől a kommunizmus, vagy ötös ikreket szül a nyugdíjas balettáncosnő - nem ok arra, hogy a néző ne láthassa kedvenc sorozatát. Ezek hírek, foglalkozzon ezzel a hírcsatorna, mi meg nem kell lemondjunk a szinte családtaggá vált sorozathősökről. Ha meggondoljuk, egy átlagnéző naponta több órán keresztül nézheti kedvenc szereplőit. Több idő ez, mint amennyit sokan a saját gyerekükkel töltenek. Az már szinte mellékes, hogy a találomra ismételgetett epizódokban a színészek évtizedeket fiatalodnak vagy öregednek ugyanazon este.
A gépies arctalanság másik jellemzője a műsor és a reklámok kapcsolata. Találhatok-e más jelzőt arra, mint a gusztustalant, amikor az angolai éhezőkről szóló riportot a csokoládés pudingban lubickáló színész reklámja szakítja félbe.
Tűzhalált halt gyermekek édesanyjával készült riport szünetében valami hülye idétlenkedik a képernyőn, hogy több zabpehely fogyasztására buzdítson.
Hajnali négykor telefoncsörgés riaszt vissza a valóságba. Egyik felvágni akaró pesti ismerősünk kíván boldog új évet. Lám, telik neki a távolsági beszélgetésre.
Nehezen alszom el újra. Csak egy pillantás az ablakon túli világra és a kavargó hótömeg szinte apátiába süllyeszt.
Korábban sem voltam egy kalapdobáló típus az ilyen kötelező ünnepeken, de most még a maradék életkedvem is elillant. Pedig nekem kéne erősítenem ezt a mellettem vacogó szerencsétlent, aki ettől az évtől várja az anyai örömöket és szülési fájdalmakat.
Újra a hétköznapok, újra a hajsza a munka után.
Január végén végre valami kedvező fordulat. Egy Pizzeria főnöke behívat minket és rövid diskurzus után közli, hogy mindkettőnket hajlandó alkalmazni. 5 dollár az órabér és változó műszakban lesz szükség ránk. Bármennyire is szerény az összeg - hiszen ez a legális minimál órabér - azonnal igent mondunk.
Másnap már kezdhetünk is. A kis bolt nincs messze a lakásunktól, így legalább az az előnye meglesz, hogy nem kell benzinre költeni a bevételt.
Maga az üzlet egy szerény méretű kis helyiség a telefonon rendelt pizzák elkészítéséhez. Persze az utcáról betévedőket is kiszolgálják, de a néptelen környék sejteti, hogy az utóbbi nem lehet nagy feladat. Ránk leginkább éjszaka lesz szükség, hiszen az átlagos, tv előtt gubbasztó kanadainak leginkább ilyenkor támad gusztusa egy kis falatozásra.
Én kicsit aggódom, hogyan fogok helytállni, hiszen a kulináris ismereteim kimerülnek a zsíros kenyérnél.
Első munkanapunkon a főnök kalauzol minket a pizzakészítés állomásain. Fiatal arab férfi, gondolom második generációs lehet, hibátlanul beszéli az angolt. Elsőre a szomszédos helyiségbe nyit be, itt két-három nő emelgeti a telefont és veszi fel a rendeléseket.
Irány a mi birodalmunk, a pult mögötti masina épp most ad ki egy papírcetlit a következő rendelés adataival. Elsétálunk a helyiség végében álló íróasztalig és onnan indulunk visszafelé, lépésről lépésre követve a pizzakészítés fázisait. Egy hatalmas hűtőkamra és a tésztasütő szerkezet uralja a középső teret, két lépés, és máris a pultnál vagyunk megint. Hisham bőbeszédűen kommentálja a látottakat, Ritával összenézünk. Odasúgom neki:
- Érted, amit mond?
- Egy árva szót se! - suttogja vissza Rita.
A kis boltban négy fiatal sürgölődik. Sárga trikójukon apró címke hirdeti, hogy a Pizza '73 alkalmazottai. Valamennyi szinte kölyök, olyan iskola utáni elfoglaltságként dolgoznak itt. Nem keltünk sok figyelmet, jól megvannak egymással. Rita a pizzatészta dekorálását kapja feladatul, magam a tésztát gyúrom. A gombóccá formázott darabok a hűtőben várnak a sorukra. Néhány óra alatt persze azért végigmegyünk minden munkafázison, de leginkább ott van ránk szükség, ahová először irányítottak.
A kis üzlet remek prédája lehetne egy Köjál ellenőrnek. A fiatalok nem valami tiszták, a mellettem dolgozó teenager kékre lakkozott körmei is gyanút keltőek. A fiú bizonyára náthás, rendületlenül szipog, kézfejével törölgeti csöpögő orrát.
A kollégák főnöki engedéllyel kisütnek önmaguknak is egy-egy pizzát, erősen kínálgatnak minket is, de nem tudok olyan éhes lenni még néhány óra elmúltával sem, hogy elfogadjam. Magam előtt látom ezeket a kezeket a pizzakészítés különböző állomásain.
Éjfél is elmúlt, szaporodnak az apró csengetések, amelyek a rendelést jelzik. Az eddig tétlenül üldögélő sofőrök sietve gyömöszölik a bélelt táskákba a pizzás dobozokat és szélednek szét a körzetben. Mi rendületlenül gyúrjuk a tésztát és készítjük elő az adagokat. A szusszanásnyi rendelés-szünetekben dobozokat hajtogatunk a szállítandó terméknek. A rendelések párban érkeznek. Ki az a bolond, aki elmulasztaná kihasználni a cég nagylelkű ajánlatát, mely szerint a második pizza csak 73 cent. Elgondolkozom rajta, hogy mennyi felárat kell kérni az elsőért, hogy megtérüljön ez a gesztus. Nem csoda, hogy 15-20 dollárral könnyebbedik annak a pénztárcája, aki tárcsázza a bűvös számokat.
Hajnali négy felé jár, gyors felmosás és már indulhatunk haza. Hisham még rámutat a táblázatra, ahol már a mi neveink díszelegnek az alsó sorban. Másnap csak hat órát dolgozhatunk, a heti beosztáson a négy, hat órák váltakoznak. Az egyértelmű, hogy nem Rita terhessége okozza a szerényebb óraszámot, hiszen láthattam, milyen magától értetődő természetességgel nyomta a kezébe a tésztával tömött tálcát. Nem a munkabírásunkkal van a baj, hanem a jól bevált gyakorlat működik. Dolgozzon inkább több részidős, nem kell a cégnek a főállású dolgozóknak járó kedvezményeket fizetni.
Úgy tűnik, lakáskörülményeinkben is léphetünk egyet előre. Az első emeleten megüresedő kétszobás lakást felajánlja nekünk a koszfészek kinézetű házmesterné. Eléggé meglepett a dolog, hiszen a kezdetben mutatott minimális jóindulata is semmivé foszlott, amikor tudomást szerzett gyarapodó berendezési tárgyainkról. Neki az lett volna a természetes, hogy az emigráns ne szárnyalja túl a született kanadait. Vértelen arccal leste egy-egy új bútordarabunk érkezését. Gondolom, ilyenkor a madárürülékes nappali képe lebegett a szeme előtt. Hogy is magyarázhattam volna meg neki, hogy a kosz ellen nem az új bútorral lehet védekezni.
Hozzáfogtam tehát a bútorok felcipeléséhez az első emeletre. Már nemcsak Rita terebélyesedő méretei utaltak a hamarosan bekövetkező létszámnövekedésre. A második hálószoba is naponta eszünkbe juttatta a közeledő változást.
Egykettőre helyére került minden, megelégedve szemléltük új otthonunkat. Tény, hogy nem hazai mércével folytak a beszerzéseink. Talán a hosszú koplalás az igazi otthon után, talán a baba érkezése, minden közrejátszott abban, hogy lakályosabbá tegyük fészkünket.
A ház okozta zajokat nem tudtuk megszokni, csak elviselni. Megpróbáltunk együtt élni azzal a körülménnyel, hogy hallanunk kell, mikor zuhanyozik a szomszéd, vagy használja a vécét. De még a konyhai csap is esztelen pufogással jelezte, ha valaki hozzányúlt. A faszerkezet minden hajnalban recsegve-ropogva tiltakozott sorsa ellen. Az utcazaj a dupla ablakon keresztül is tompa dübörgéssel jelezte jelenlétét. A napi szellőztetés szinte órákig tartó küzdelemmé nőtte ki magát. A tökéletesen befagyott ablakok nyitásához kevés volt a tíz köröm. Hajszárítóval próbáltuk oldani a jeget az ablakkeret körül. Jó néhány készülék végezte ilyen dicstelen módon pályafutását háztartásunkban.
Egyik délután ijedten kapom fel a fejem a konyhai szöszmötölés közben.
Ki zongorázik a lakásunkban? - képedek el a szétáradó zene hallatán. Ijedten keresem a zajforrást. A nappaliban tisztán, minden hangot kivehetően hallani a zongoraszót. Mintha valami láthatatlan zeneszerszám állna a sarokban. Rémülten jajdulok fel:
- A felettünk lakó "gyakorol"!
A hangok összefüggéstelen összevisszaságban töltik be a lakásunkat. Rohanok a managerhez. Kézzel-lábbal magyarázom a szörnyűséget, közömbösen hallgat. Majd vállvonogatós magyarázatba kezd, amelyből kihámozom, hogy este 11-ig mindenki azt csinálhat, amit akar. Visszatámolygok a lakásba, próbálom felidézni a szomszéd figuráját. Beugrik a kép: alacsony, elhízott ázsiai pasas, valamiért rögtön koreainak gondolom. Máris az ajtajuk előtt állok, most már neki magyarázom tragédiánkat. Látom, nem várhatok kíméletet. Ő is egykedvűen hivatkozik a jogaira. Pillantásom a kezére téved. Krinolin vastagságú rövid ujjai elképesztenek. Magyarázatot kap a zongorán elkövetett kakaofonia. Ezekkel az ujjakkal nem is lehet egy billentyűt leütni. Nem csoda, hogy egész délután valami hangszerpüfölés szerű zajokat hallottunk.
A vizit mégis használt valamit. Aznapra abbamaradt a zajártalom. A következő napokban reszketve lestük, hogy mikor szánja rá magát újabb zongorabántalmazásra ez az elvetemült gazember. Szerencsére más elfoglaltsága is akadt, vagy a vele lakó nőszemély szabott gátat az élvezeteknek, de nem vált mindennapossá a tortúra. Ha feljajdult a zongora, máris indultam a partvisért. Ütemes kopogtatásom a mennyezeten amolyan dobkíséretnek minősülhetett a zenebonában. Soha nem tudtam felfedezni egy akkordot, egy dallamot ezekben a billentyűnyomogatásokban, nem is értettem, hogyan képes valaki ilyen kitartóan állandósítani a tehetségtelen kezdő állapotát.
A monoton hétköznapokban üdítő hírt kapunk. Megérkeztek Zsigmondék, a mohedai lakótársaink. Levelezésünket arra használtuk fel, hogy megpróbáljuk megóvni őket a csalódásoktól. Persze azért sejtjük, hogy most mégis a Paradicsomból kiűzettek hangulatában lehetnek.
Meglátogatjuk őket a szállodában. Ugyanabban, ahová minket is elhelyeztek az első napokban. Margit és Zsigmond nem az az ölelkező és puszilkodó típus. Angol főrendeket megszégyenítő kimértséggel veszik tudomásul a viszontlátás tényét. Máris a szobaárra terelődik a szó, aztán a lakáskereséshez próbálunk tanácsot adni. Persze csodákra nem vagyunk képesek, sejtjük, hogy az ő útjuk is valamiféle fa és gipszkarton létesítményhez vezet.
Zsigmondék első szállása valóban hasonlított a mi otthonunkhoz, bár ők valamivel közelebb laktak a város főutcájához. Számukra is elkezdődött az az életforma, amit nekünk tartogatott a város. A templom, az álláskeresés, a telefonszámok cseréje, az alkalmi segítőtársak és kíváncsiskodók. Nem tartott sokáig, amíg kitisztult körülöttük a levegő. Találkozásaink rendszeresebbé váltak, most már együtt, egymásnak panaszkodtunk. Legalább nem kellett zsebre tenni "az én időmben még nehezebb volt" kezdetű szólamukat.
Februárban Miki telefonja ígért némi változást autóügyben. A munkahelye melletti üres telken felfedeztek egy sérülten árválkodó kiskocsit és ránk gondoltak. Azt is sikerült megtudni a közeli benzinkutastól, hogy egy egyetemista fiatalemberé az autó, aki miután a fának szaladt a jeges úton, nem szándékozik foglalkozni a javítással, csupán a kedvezőbb időre vár, hogy a bontóba juttassa a járművet.
Miki nem ítélte reménytelennek a Chevette állapotát és igenlő válaszomra akcióba lépett. Telefonált a tulajdonosnak és a hét végén már össze is jött a találkozó. Megjelent a kocsi gazdája, egy néger fiatalember, kezembe nyomta a kulcsot, így megszemlélhettem a kocsit, kívül belül. Tényleg nem tűnt reménytelennek az állapota, bár a fával való találkozás jókora ütést mért a lökhárítóra meg a hűtőrácsra. Az egyik fényszóró is törötten lötyögött a foglalatban. Némi segédlettel beindítottuk a motort, Miki elégedetten csettintett.
- Ötszáz - mondta a tulajdonos.
- Kettőötven - csóválta a fejét Miki.
Máris elkezdte sorolni a rengeteg javítanivalót, meg a kiadásokat.
- Ti biztosan rendbe hozzátok ezt a kocsit és jó pénzért eladjátok. - gyanakodott a fekete tulajdonos. - Ugye autószerelők vagytok?
- Én??! - méltatlankodott Miki. - Én kertész vagyok, a barátom meg hentes.
Én az egész diskurzust pármondatos lemaradással követtem, keresgélve egy-egy kiragadott szó jelentését, így nem volt módom megütközni a nekem adományozott szakmán. Később Miki sem tudta megmagyarázni, hogy miért épp ez jutott az eszébe, csak jót röhögtünk az egészen.
350-nél végre megállapodtak és megbeszéltük, hogy délután felmegyünk a diákszállásra, kitölteni a papírokat. Az edmontoni egyetem egyik épületszárnyában végre megtaláltuk a kívánt szobaszámot és a szerény méretű helyiségben nekiláttunk kitölteni az okmányokat.
A szoba ablakából az átriumos udvarra lehetett látni. Furcsa bezártság-érzet kerített hatalmába, mikor láttam, hogy az ablak erre a zárt térre nyílik.
A szinesbőrü fiatalember - miután eltette a pénzt - nagyképű magyarázatba kezdett arról, hogy nem ül többet ilyen kis kocsiba. A személyes biztonsága megér annyit, hogy nagy kocsival járjon ezentúl.
Az eddig csendben üldögélő szobatárs megszólalt:
- Mi van? Kinevezték a papádat törzsfőnöknek?!
Az autó szerencsére nem okozott kínos, költséges meglepetéseket. Bár a kormány kicsit balra húzott, szerény következményeként az ütközésnek, nem sokat törődtem vele, tudtam, itt nincs műszaki vizsga, ahol beleköthetnének. A lámpát egykettőre kicseréltük, a lökhárítót leszedtük és minden elképzelhető módon, nagy nehézségek árán, megpróbáltuk kiegyengetni. A hűtőrácsból eltávolítottam a sérült részeket és ezután már úgy festett a kocsi, hogy a fát le lehetett tagadni. Némi gyanakodással szemlélte ugyan mindenki a jármű elejét, de a sok toldott, foldott roncs között nem lógtunk ki a sorból.
Most már két kocsink volt, sebtében meghirdettük a régit, a helyi ingyenes újságban. A vevőre várva mindkét kocsit menetkész állapotban kellett tartanunk, így az egyik a parkolóhelyünkön állt, a másik az utcán és hosszú kábel segítségével melegítettem a kocsit. Kicsit féltettem a mindenki számára hozzáférhető kábeleket, de egyesek megnyugtattak: a kocsi itt munkaeszköz, valósággal bűncselekményszámba megy ellopni egy kábelt és megfosztani valakit attól, hogy munkába indulhasson.
Másnap persze hűlt helye volt mindkét vezetéknek. Az ismerősök most némileg módosítottak álláspontjukon. Siettek megmutatni, hogy a zsinór végét a motorház alá dugva, ők hogyan akadályozzák meg a lopást.
A hirdetés végül is hasznosnak bizonyult. Egy tétovázó fiatalember után végre jelentkezett az igazi vásárló. tipikus kanadai favágó-külsejű, egy tömbből faragott figura csak beült a kocsiba és hátramenetbe kapcsolt. Elégedetten konstatálta, hogy a jármű képes ilyen bravúrokra és már számolta is le a hétszáz dollárt. Alku nélkül fizetett, így egy százassal többet kaptunk a vételárnál. Megkönnyebbült sóhajjal búcsúztattuk a barna szörnyet.
A volt gazda által kiskocsinak titulált jármű egy európai szemével középkocsinak tűnhetett. Fogyasztása is erősen emlékeztetett a Zsigulira.
Ezzel az "új" autónkkal jelentkeztünk a gépjárművezetői vizsgára is. Először persze az elméleti részen kellett túljutnunk. A szabályzat engedélyezte a tolmács jelenlétét, így János bácsit kértük fel erre a szívességre. Az öreg igent mondott, így hármasban jelentünk meg a próbatételre. Az angolul tudók komputeres gombnyomogatással túleshetnek ezen a vizsgán, nekünk vizsgabiztos előtt kell megbirkózni a kérdésekkel.
Az igen szerény, csupán a látásra korlátozódó orvosi vizsgálat után következett a teszt. Legnagyobb megdöbbenésemre János bácsinak megálljt parancsoltak az ajtóban. Még nem jutottam túl az első rémületen, mikor a vizsgáztató már az első képet emelte az orrom elé. A lejtős úton parkoló kocsik kormányállására volt kíváncsi.
A kiejtésre ügyelve, néhány tőmondatban magyarázgattam a helyes pozíciót, hiszen készültem, alaposan átrágtuk magunkat a színes Kresz-füzetecskén. Az előadó gyanakodva hallgatott, majd unottan behúzta a jelet, a hibás válasz rovatba.
Nagyot nyeltem. Nem fogok itt elbukni és megfosztani magunkat attól, hogy kocsival járhassunk! Ezután úgy küzdöttem, mint aki az életéért harcol.
Sorra jöttek a kérdések. A férfi előszeretettel szemezgetett a kanadai specialitásokból. Az egyenrangú útkereszteződés, ahol a korábban érkezőnek van elsőbbsége, a fényjelzéssel változtatható forgalom iránya, a sebességhatárok, az előjelző táblák, a jobbra kis ívben kanyarodás és még számtalan furcsaság.
Olyan egyszemélyes színházát rendeztem, amelyben a commedia dell'arte hagyományai keveredtek a pantomimmel, csipetnyi némafilm elemekkel ötvözve. Végül is a vizsgáztató megadóan intett: minden további kérdésére elfogadta „válaszomat".
Rita, - az örökös jótanuló - szintén sikerrel vette az akadályokat, így már csak a gyakorlati vizsga volt hátra.
Egy ázsiai vizsgabiztost kaptam. Előzékenyen megkérdeztem, hogy nincs-e túl meleg a kocsiban.
- Figyeljünk, kérem az útra! - válaszolta mereven.
Az egész húsz-huszonöt perces próbautat a pattogó utasításai jellemezték. Végül is érzelmek nélkül tudtomra adta, hogy sikerült a vizsga. Rita is átment, így együtt örülhettünk a közös sikernek. Talán többet jelentett ez a jogosítvány, mint az első, az otthoni. Azt igazolta, hogy sikerült valamiben helyt állni idegen nyelven.
Csak tudnám, hogy miért szerepelt a tájékoztatón, hogy tolmácsot vihetünk magunkkal?!
Immár kanadai jogosítvánnyal járunk továbbra is a pizzáshoz.
Nemcsak szerény nyelvtudásom akadályoz meg abban, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a kollégákkal, de idegen nekem ez a harsogó kamaszvilág is.
Ezen az estén a megszokott ritmust Hisham bejelentése töri meg:
- Holnapra elő kell készíteni 160 külön adagot!
Mint kiderül, a szomszédos iskola valamilyen rendezvényére szánják ezt a mennyiséget. Partnerem, a kefehajú melák gimnazista papírt, ceruzát kerít. Gyúrjuk a gombócokat és rakjuk sorra a tálcára. Ronald függőleges vonalakat firkant a lapra, minden negyediket egy áthúzott követ, mint ahogy a rabok számolják a cellafalon a napok múlását. Hamarosan megsokallom ezt az egy gombóc, elő a ceruza, egy rovátka módszert.
- Figyelj! - mondom neki. - Egy sor: öt gombóc.Van nyolc sorunk. 8x5=40. Négy tálcát kell csinálni!
A harmadikos gimnazista elképed. Hátrább lép, gyanakodva méreget. Mit keres itt ez a vajákos ember, ez a szemfényvesztő ebben a műhelyben? Még egy lépést hátrál. Jobb ezektől a boszorkánymesterektől távol lenni. Széttárja karjait:
- Oké! Csináld! De innentől a te felelősséged!
Talán ekkor találkoztam először „élesben” a kanadai oktatási rendszer eredményeivel. Sajnos, a később tapasztaltak sem tudták megváltoztatni az első benyomásokat.
A higiéniai állapotok talán még siralmasabbak, mint az első napokban. Ha időm engedi, mosok, sikálok magam körül mindent.
De ki tud az ellen védekezni, mikor a szabadnapos kolléga belátogat egy kis tereferére és magával hozza a kutyáját is. Persze mindenki vadul simogatja a jámbor jószágot, aztán ezekkel a kezekkel folyik tovább a pizzakészítés. A vendég, amíg diskurál, szórakozottan morzsolgatja ujjait a sajtreszelékben.
A tárolóedényeket csak újratöltik, a paradicsom, paprika vagy kolbászkarika már szagot áraszt, mire végre rászánja magát valaki a végleges cserére.
Ha a főnök nincs benn, sokszor vad tésztacsaták dúlnak. A célt tévesztett gombócok nagyokat csattannak a falon. Persze ezek még nem vesznek kárba, egy kis formázással máris a következő pizza anyagát képezik.
Ottlétem alatt soha nem láttam egyetlen egészségügyi ellenőrt. Annál nagyobb számban jelentek meg ügynökök, akik a főnök tiltakozása ellenére mindenféle prospektusokat teregettek szét az íróasztalon és hangzatosan dicsérték termékeiket.
Hisham lepedőnyi íveken lobogtatja a heti időbeosztásokat. Majd harminc ember dolgozik felváltva ebben a tenyérnyi helyiségben. A cég gondosan ügyel arra, hogy senki se lépje túl a részmunkaidős beosztást. A mi óraszámunk is elég szerény, nem csoda, ha megállás nélkül állást keresünk.
Szótárazzuk a hirdetéseket, néha ijesztő ajánlatokat találunk. Motorozni tudó raktárost keres az egyik üzem, másutt állandó vizes körülmények között dolgozó mészárosra van szükség.
- Lám, lám - morfondíroztam a vágóhíd felé autózva. - Lehet, hogy ez a Miki remek jósnak bizonyult a nekem adományozott szakmát illetően.
Többoldalas kérdőívek mindenhol.
- Ne vigye ki a papírt az irodából! - rikácsolja a hüllőképű titkárnő, amikor a paksaméta kitöltésével el akarok vonulni valami nyugalmasabb helyre.
Majd mindenütt éreztetik velünk a birtokon belüliek főlényét. Minimális rokonszenv vagy segítőszándék nélkül lökik oda a felvételi lapot, amolyan - Na, ennek is kár pocsékolni a nyomtatványunkat - pillantás kíséretében.
A felvételizni szándékozót törvények védik. Pl. nem kérdezhetik meg a korát, mert az esetleg negatívan befolyásolná a döntéshozókat. Nem is teszik, csupán be kell írni az évszámot, hogy mikor végeztük el a középiskolát.
Naponta rovom a várost, töltögetem a felvételi kérelmeket. A malomipartól kezdve a tetőfedésig minden szóba jöhet. Az egyik vendéglő kérdőívén hobbym iránt érdeklődnek. Szemrebbenés nélkül írom be, hogy a konyha, holott főzéstudományom a tea és a tojás elkészítéséig terjed.
A városszéli lerobbant kócerájban anyagmozgatót keresnek. A minden képzeletet felülmúló méretű kérdőív láttán elönt a méreg. A szeme színe rovatba beírom:
Anyátok p . . . ja!
Ismerkedünk sorra az új fogalmakkal. "Have you ever been bonded"? A szótár nem ad útbaigazítást a bond szó jelentésére, ott jóformán csak a kötvényt említik. Minden megkérdezett magyar vállalkozott a tájékoztatásra, de igazán senki nem tudta. Addig találomra írogattuk be az igenlő vagy nemleges választ. Csak hónapok múltán derült ki, mit is takar ez a kérdés.
A pénzzel foglalkozó dolgozót a vállalat bebiztosíttatja. Így a biztosító társaság felelőssége, ha az illető valami stiklit csinál. Ezt megelőzendő, a biztosító intézet néz utána az illető feddhetetlenségének.
Szépen telt a papír, amelyre a meglátogatott cégek neveit írtam össze.
Telefonokat nemigen kaptam és talán vagy két interjúig jutottam. Az egyik helyen a maffiózó kinézetű főnök szemhunyorítások közepette tudatta, hogy jövő héten visszahívnak, a másiknál a felvételit intéző férfi kijelentette, hogy aznap még 12 embert kíván meghallgatni. Maradt a pizzás.
Közben olyan csapdákba is beleestünk, mint a "Nutri System" hangzatos hirdetése. Jó fizetés, könnyű munka, ígérte a reklám. A valóságban a cég termékét kellett volna megvásárolni közel 300 dollárért, majd újabb madarakat beszervezni, akik hajlandók ugyanezt csinálni. A cég részéről semmi kockázat, ha nem vagyunk sikeres üzletkötők, akkor is ránk sóztak egy adagot.
A bemutatón egy jampec ugrál a képernyő előtt és majd elszáll, hogy milyen remek ajánlatot kínál itt nekünk máma. A vetített anyagon diszkókirály külsejű világfi áradozik luftballoneregetés közepette a vállalat nagyszerűségéről. A másik sikerembernek tolmács kell: spanyolul ömleng, hogy lám nincs nyelvi nehézség, még ő is megfoghatta az Isten lábát.
A bemutató végén a jampi elvegyül a hallgatóság között. Mikor megtudja, hogy Európából jöttünk, erősen gondolkodóba esik, látszik, nemigen ugrik be neki, milyen irányba kéne forgatni a földgömböt.
Rita, ezúttal derűsebben szemlélte a dolgokat:
- Na, ugye, itt még egy idióta is csinálhat karriert!
Megint csak Miki telefonja dobott követ az állóvízbe. Felajánlotta, hogy látogassuk meg a munkahelyén, hiszen úgyis valami virágvásárlást terveztünk.
A cég, a hangzatos Trópusi Kert nevet viseli, kinézetre egy elképesztően siralmas, koncepciótlan, rogyadozó, több részre tagolt tákolmány. Mikiék birodalma a greenhause részleg. A félkörívű műanyag tető alatt dexion-salgó polcokra összezsúfolt, minden rendű és rangú virág. A tető alatt, ölnyi méretű műanyag hurkák duzzadnak, ezen áramlik a fűtést szolgáló meleg levegő. Mindenütt kosz, a pusztulás jelei. A locsolás következményeként a padló életveszélyesen elrohadva, itt-ott sebtében rászögelt funérfoltokkal. Miki, a térdmagasságig érő pultra görnyedve számlát ír. Veronika vevőkkel társalog. A hangulat családias, visszajáró lelkek látogatják az intézményt, hiszen a cég nagykereskedelmi eladásra szakosodott.
Ahová leszakadhatnánk, a korhadó padló jóvoltából, ott az ún. supplies részleg kapott helyet. Ez a címszó ügyesen magába foglalja az összes bóvlit, amit ez az ipar felvonultatni képes. Szalagok, műanyag díszek, esküvői kellékek, üvegáruk, művirágok, elképesztő formájú csecsebecsék kelletik magukat, nagy összevisszaságban. Az alsó szint helyet ad még az irodáknak, a vágott virág részlegnek, a hobby szekciónak, míg a hátsó kijárat környéke kartondobozokkal zsúfolt.
Hamar kiderül, hogy a szomszédos, kissé jobb karban lévő bálteremnyi épület is a céghez tartozik. Évek óta bérlik a karácsonyi áruk számára, de helyet kapnak itt az alkalmi csecsebecsék is, legyen az húsvét, Halloween, vagy anyák napja.
Mindenütt a kiismerhetetlen összevisszaság, a lepusztulás tipikus jegyeivel. Nem láttam még ilyen mostoha körülmények között élővirágot! Az embert fojtogatja valami, menekülni szeretnék erről a kaotikus roncstelepről.
Miki nem találja ilyen borúsnak a helyzetet. Úgy szemléli, mint holmi különleges kalandot. "Ha én ezt a klubban elmesélem" alapon gyűjti a kanadai valóságot, bár inkább le kéne tagadni az egészet.
Megtudjuk, hogy egy család kezében van az egész vállalkozás. Az alapító, túl a hetvenen, még dolgozik, de már mindenki inkább a trón várományosával tárgyal. Miki bemutat neki, a velem egyidős férfi rokonszenves figurának látszik. Amolyan mindig mosolygós típus, látszik az élet még nemigen tette próbára tűrőképességét. Rita siet megtudakolni, van-e felvétel és már tölthetem is ki a formanyomtatványt.
Néhány nap múlva ismét Miki szolgáltatja az újságot.
- Fel vagy véve, hétfőn kezdhetsz!
Nagy öröm és megkönnyebbülés, hogy végre teljes munkaidőben dolgozhatok. A körülmények már nem is aggasztanak annyira, inkább az az izgalom tárgya, hogy megfelelek-e ilyen nyelvtudással. A pizzást azért nem mondom le, olyan szerény óraszámban foglalkoztat, hogy nem lehet gond a kettőt együtt csinálni.
Hétfőn, már negyed órával előbb ott toporgok a munkahely előtt. Egyelőre a macskával ismerkedem, míg végre befut a főnök. Lassan szállingóznak a dolgozók is, bár bélyegzőóra van, nem zavartatják magukat öt-tíz perces késés miatt.
Az idős titkárnő is csupa jóindulat, úgy tűnik a Mikiék után itt komoly ajánlólevél magyarnak lenni. Kicsit hangosan beszél hozzám, abban a hitben, hogy Livornónál légnyomást kaptam vagy tán azért, mert reméli, hogy a hangerő legyőzi a nyelvi nehézségeket. Doug átkísér a másik épületbe, az ún. karácsonyi shop-ba, útközben közli. hogy 6 dollár lesz az órabérem. Nem egy egetverő összeg, de legalább biztosnak tűnik, napi 8 órára. Sok ismerősről tudok, akiket csak addig dolgoztatnak, amíg van mit csinálni. A napi teendő fogytán, azonnal hazaküldik őket, így négy-hatórás időtartamra zsugorodik az órabér.
A karácsonyi részlegben két nődolgozónak mutatnak be. Ruby, kellemes arcú, fekete hajú, kreolbőrű, sportos alkatú nő, innen a harmincon, Janette a hasonló korú szökésbarna szemüveges kolléganő, olyan mint egy túlfújt gumibaba. Húsos karján, terebélyes pocakján méreten aluli T-shirt feszül. Láthatóan Ruby a főnök, Doug is hozzá intézi utasításait. Az egész nagyon laza és családias, a lányok láthatóan nem idegesebbek a kisfőnök jelenléte miatt.
Amikor magunkra maradunk, rögtön kérdésekkel árasztanak el. Látszólag nem nagyon zavarja őket hiányos nyelvtudásom. Biztatásul bevallják, hogy Ruby apja német, Janette szülei dánok. Ruby szénfekete hajára az indián anya a magyarázat.
Most, hogy már munkahelyemnek tekintetem ezt a részt, elindulok felfedező körutamra. Zavarba ejtő árubőség mindenütt, nélkülözve a célszerű helykihasználás legelemibb feltételeit. Szinte az eladásra szánt kacatokon kell átgázolni, ha meg akar közelíteni egy-egy sarkot az ember. Az áruk zömét ki sem pakolták a barna kartondobozokból, melyben az országba érkeztek. Majd mindegyik oldalán ázsiai származási hely olvasható.
A nagyteremből öt kisebb helyiség nyílik. Itt az év minden szakában ugyanazok a termékek kelletik magukat. Díszgyertyák, állatfigurák, műanyag madarak, karácsonyfaégők és a műgyümölcsök. A belépőt kosarak tömkelege fogadja, ezen áthatolva még a karácsonyi választékkal találkozhatunk. Jutott hely egy kis faháznak is, a falakon felszögelt művirágok sorjáznak.
Az emeleten aztán réztárgyak, művirágok, papírmasé figurák és különféle üvegáruk porosodnak. Itt egy kis ajtó egy elhagyatott raktárrészt sejtet.
A vevők által nem látogatott rész felülmúlja a bolt összevisszaságát. Törött játékok, eldeformált művirágok, egy valamikori ütéstől torz vigyorba merevült papírmasé angyal és egyéb kacatok várják a feltámadást.
A mérhetetlen káoszban egykedvűen kávéznak a lányok. A karácsonyi holmik becsomagolása lenne a feladat, hogy helyet adjanak a raktárból érkező, minden szezonra alkalmas művirágoknak. A dolog nem sietős, ráérősen ragasztgatják le a dobozokat. Még valamiféle leltár is készül. Ruby belekotor a műanyag karácsonyfadíszekbe majd kijelenti: 280. Papírt kerít.
- Nem, legyen inkább 320.
Janette pár méterrel arrébb szuszog. Szemüvege mögött hunyorítva becsülgeti a doboz tartalmát. 160 sárgaréz Mikulásfej - írja be meggyőződéssel.
Ruby - látva megrökönyödésemet, hosszas magyarázatba kezd, amelyből kihámozom, hogy a főnök utasítása alapján zajlik ez a saccolósdi.
A lányok természetesnek veszik, hogy a súlyos dobozokkal gyalogolnunk kell a hátsó helyiségig, ahol a teherautóra pakolás történik. Udvariasan magamra vállalom a cipekedést, látom, csatát nyertem náluk. Hálásan nyugtázzák, hogy jelenlétem megszabadítja őket a legnehezebb feladattól.
Mint kiderült, dolgozott már velünk más is, de még soha senki nem szánta magát ilyen gesztusra. Most már nekem sincs okom félni, hogy a gyenge angoltudásom miatt elutasítóan bánjanak velem. Ismét előkerül a főnök, munkatempómat látva megnyugodva könyveli el, hogy ismét jó volt a szimata.
Doug olyan negyvenes forma, mint jómagam, kicsit erősebben őszül, mint én.
Szemüvege mögül egy örök elégedettséget sugalló, mosolygó szempár tekint szét. Valami láthatatlan derű lengi körül. Sajnálom nagyon, hogy olyan fogyatékos a nyelvtudásom, látom, szívesen beszélgetne.
Az árurakodásnál ott asszisztál a teherautó sofőr is. Alacsony, kissé dülledt szemű figura, nemigen érti, miért erőltetem magam. Lám az ő tempója mellett is már hatodik éve dolgozgat a cégnek. Ő is udvarias a maga módján. Előzékenyen átenged nekem minden nehezebbnek vélt csomagot.
A dugig tömött teherautóval indulhatunk a raktárba. Kissé meglep, hogy még más raktára is van a cégnek, hiszen itt is akad jócskán hely az eladótéren kívül is. Igaz, minden hely foglalt. Jeff nem mutat sok figyelmet irántam. Magyarok iránt tanúsított érdeklődését kimeríthette a Mikiékkel, így nem sokat tétovázik, hogy a társalgás vagy a countryzene mellett döntsön. Máris harsog a nyúlós fejhangon kántált meg-megcsukló slágeregyveleg. Edmontonnak közel hatvan rádióállomása van, jó néhány kifejezetten erre a műfajra specializálódva.
Nem voltam képes megkedvelni ezeket az adókat később sem. Úgy tűnt, az a cél, hogy a rádióállomás nevét minél gyakrabban sikerüljön bemondani. Persze nem egy egyszerű névről volt szó. A Ninethysex K - light FM, még csak a szerényebbek közül való. A countryzenét sugárzó még be is énekli az adó nevét. Stílszerűen countrysra véve a figurát, nagy hajlítások közepette.
Lassan elhagyjuk a várost, a főútról letérve gyér forgalmú mellékutakon haladunk. Itt-ott már tehéncsorda jelzi, hogy a város átadta helyét a vidéknek. Egy hatalmas golfpálya, néhány lézengővel, néhány istálló és már rá is fordulunk a birtokra. Egy repülőgép-hangár szerű épület uralja a terepet. A hullámos-alumíniumfalú monstrum elég újszerűnek hat. Mellette, a terjeszkedés nyomaiként, újabb raktárak. Jobbról egy faalkotmány támaszkodik a főépülethez, de balról is vannak kinövései a fővonalnak. Kissé arrébb, egy ívelt tetejű önálló egység húzódik, szinte teljesen eltakarva a háttérben megbúvó családi házat. Jeff elkapja pillantásomat:
- Ott lakik a Doug! - bök fejével a szerény külsejű, de elég nagyméretű főnöki otthon felé.
Valahonnan kutya ront elő, hisztériás ugatással rohangál a parkolni készülő jármű körül. Dühe a mozgó keréknek szól. Amint megáll a teherautó, megnyugodva elkullog. Jeff kulcsot kotor elő - lám csak milyen bizalmi állás ez - és máris a raktárban vagyunk.
Az első körbepillantás után szemrehányón korholom magam, hogy rendetlenséggel vádoltam az üzletet. Barna kartondobozok totális káoszban. Doboz és doboz mindenütt. A belmagasságot kihasználandó, még egy felső szintet is beépítettek az alkotók, de már mindenütt a szanaszét heverő barna kartondobozok, még a felfelé vezető lépcsőkön is.
Valamikor elektromos targoncát is csatasorba akartak állítani az árumozgatásra, most itt vesztegel a sarokban, lapos gumikkal, dobozokkal körülbástyázva.
Elindulunk helyet keresni. Néhol egyiptomi falfestmények figuráit idézzük, ahogy kicsavart törzzsel próbálunk átcsúszni az úton tornyosuló áruk között. A főcsapásról utcák nyílnak. Szem elől tévesztem Jeffet, nagy nehézségek árán jutok vissza a főútra.
A csomagolás nem ad útbaigazítást a dobozok belső tartalmáról, így elképzelni sem tudom, hogy mi lehet az az érték, amiből ilyen nagy mennyiséget sikerült felhalmozni. Néhány karton azonban kivétel. Itt az ún. makramé vázák sorjáznak. Egy-kettő szabadon, így megcsodálhatom a műanyag korsót, amelyen plasztik fonalutánzatú háló tekeredik. Magyarországon már húsz évvel ezelőtt is giccsadót kellett fizetni, ha valaki ilyen borzadály vásárlására vetemedett. Jeff körbe mutat:
- El tudod képzelni, mennyi pénz fekszik ezekben az árukban?
Még nem láttam mindent. Mintegy ötven méteres gyaloglás a makramé vázák világában, majd a dobozba zárt műfenyők sora. A csomagolás méretei sejtetik, hogy minden nagyság képviselve van. A súlytól megrogyott dobozokból műanyag fenyőágak kandikálnak ki. Elképedve lesem a sárga, rózsaszín és fekete ágakat.
Jeff talált egy sarkot, ahol még nem ér égig a szétszórtan heverő kacat. Kis kézikocsival hordom a helyszínre a teherautó tartalmát. Kollégám nem zavar az önmegvalósításban, a kocsi platóján várakozik. Gyors telefon a központba, kiderül, hogy valaki kerámiafülű kenyereskosár iránt érdeklődik. Jeff homlokát ráncolva töpreng.
- Mintha tavaly ebben az irányban láttam volna ilyesmit - motyogja, és vadászkutya testtartásban megindul egy számomra ismeretlen utca felé. Késével nyitogatja a dobozfedeleket. Csalódottan cicceg a virágkosár, a bőségszaru, a madárfészek, a rafia italtartó és a fűzfakorsó után. Lemondóan legyint.
- Majd rendelnek másikat, ha kell!
Indulás előtt még bekukkant a másik önálló raktárrészbe is. Amikor kulcsával nem boldogul a kis mellékajtón, a garázsajtóhoz lép és felrántja.
Itt aztán adnak a biztonságra - állapítom meg.
Ez a helyiség leginkább vegyszereket tartalmaz, a növényvédő és gyomirtó szerek minden válfaját. De nem lenne méltó a céghez, ha nem sikerült volna ide is begyömöszölni némi művirágot, műzöldséget, plüssállatot, gyertyákat és üvegárut. A fészer végében traktor pihen, rászerelve a hóeke. Nem valami bíztató párosítás. A lomok közt felfedezek két kis mini-motorkerékpárt. Szívfájdítóan szép jószágok, még így porosan, lapos gumikkal is. A gyerekek szórakoztatását szolgáló két kis Honda megunva, elfeledve vár valami csodára.
Micsoda féktelen pazarlás ez az egész áruhalmozás! - tűnődöm magamban.
Jeff nagyon elégedett az új segítőtárssal. Megúszta az egész kocsi lerakását annyival, hogy időnként lábbal arrébb csúsztatott egy-egy dobozt. Most már hajlandó lehalkítani a zenét, amíg közli, hogy az ő nagyszülei ukránok. Bizonyságul mond is egy szót, amolyan családi örökségként, ez az egyetlen szó képviseli a gyökereket a famíliában. Magyarázza is rögtön a jelentését, mely szerint a lusta, haszontalan személyt látják el ezzel a jelzővel. Nem csodálkozom túlzottan, hogy miért ez az egy szó tudott dacolni a feledéssel.
A továbbiakban nagyjából az első napi feladatkör ismétlődik. Áruszállítások, pakolászások, keresgélések.
Lassan megismerkedem mindenkivel: a cég nem számlál többet huszonöt dolgozónál. Ahogy felidézem az arcokat, ismerős érzés kerít hatalmába. Valahányszor az iskolaudvaron a szomszéd osztályokat méregettem, mindig berzenkedés fogott el: nem szeretnék közéjük tartozni. Most úgy érzem, a másik osztályba járok.
A reménytelenül körtefazonú adminisztrátor, a pókhasú könyvelő, a szopott gombóc kinézetű eladó, a kamaszlány öltözködési szintjén megrekedt ötvenes, a nikotinszínezte fogakkal vigyorgó vaksi fiatalasszony vagy a minden lében kanál alaktalan tizenéves. Remek pakli.
Az öreg cégtulajdonos minden reggel pontosan érkezik és ebédidőig korlátlan ura az üzletnek. Ebéd után lazább a gyeplő, hiszen ilyenkor már csak Doug van benn.
Az öreg, külsejével is jelentősen elüt fiától. Sűrű ősz haja, fehér kecskeszakálla amolyan művészfélének sejteti. Nemcsak pozíciója segít őrizni a tekintélyét. Hatalmas termete, súlyos pocakja is tiszteletet parancsoló. Őrmesteri modorban irányít, a beosztottak megadóan engedelmeskednek, magukban siettetve az áhított délutánt.
Bemutatkozáskor zavartan dadogok valamit, az öreg elmélázva csóválja a fejét. Gondolom, átfut rajta, hogy a fia újabb értelmi fogyatékossal gyarapította az állományt.
Engem is nagyon zavar az angoltudásom, illetve nem-tudásom. Filozófiai mélységű, lendületes, bővített mondatok helyett marad a szánalmas nyögdécselés.
Égi jelnek fogom fel, amikor értesítést hoz a postás, hogy felvettek bennünket az ESL öthónapos nyelvtanfolyamára. Rita lemondóan legyint: jövő hónapban esedékes a szülés, kár belekezdenie.
Nekem nagy fejtörést okoz ez a lehetőség. Otthagyni egy biztos főállást, egy nyelvtanfolyam kedvéért? De hát igazán szükség lenne valakire a családban, aki rendesen beszéli a nyelvet, nem támaszkodhatunk örökké másra. A Jeff mellett soha nem fogok megtanulni angolul, legfeljebb a countryslágereket fütyülhetem.
Az iskola nem ismétli meg ezt az ajánlatot! Ha lemondom, örökre elvesztettem a jogot erre a lehetőségre. Rita biztat, vágjak bele. Ki tudja, talán akkor még valami komolyabb is adódhat a dobozcipelésnél.
Douggal közlöm, hogy az iskola mellett döntöttem. Meglepetésemre ő is helyesel, sőt felajánlja, hogy fenntartja a helyemet öt hónapig és visszavesz a tanfolyam után.
Madarat lehet velem fogatni! Nem kell rettegnem, hogy kapok-e állást az iskola befejeztével. Még azt is felajánlja, hogy addig is dolgozhatok szombatonként a cégnél.
Megkönnyebbülten téblábolok az évnyitó ünnepségen. Elfoglalom a helyem az osztályban és megjelenik egy kedves arcú, őszülő, igen jól öltözött hölgy, hogy kezdetét vegye a tanítás. Eleganciáját jó jelnek vélem: neki is esemény ez a mai nap. Míg más tanárnők színehagyott bársonynadrágban és túlméretezett pulloverben jelentek meg, Carol kiskosztümje az "ügy" iránti tiszteletet bizonyította. Az osztály egy nagy nemzetközi koktél. A huszonnégy tanuló tizenegy országot képvisel. Európából öten vagyunk: két fiatal orosz nő, két lengyel fiú és jómagam. Az ázsiai többséget csak az argentin kislány, az etióp testvérpár és az iráni fiatalasszony töri meg. A gyors bemutatkozásból kiderül, hogy van, aki két hónap ittlét után jutott el az iskolapadba, míg más hét év után szánta el magát erre a lépésre.
Carol a nulláról indul, lendületes tempót diktálva veszi sorra a nyelvtani alapokat. A kiejtéssel nem nagyon foglalkozik, ráérünk törődni ezzel akkor, amikor már biztosabban formázzuk a szavakat. Jókora paksamétát cipelek haza és csodák csodája, házi feladat is van.
Másnap, már a teleírt tábla várja az osztályt. Míg másutt álmosan bandukol az osztálya felé a tanár, Carol már jókedvűen, kedveskedve osztja szét az újabb feladatlapokat. A mai beszélgetés alkalmával az otthoni foglalkozásainkra terelődik a szó. Én nem a legutóbbi, hanem a legkedvesebb munkakörömet fordítom le. Mielőtt rám kerül a sor, a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrzöm az üzemvezető szó jelentését, majd közlöm, movie manager voltam otthon.
Carol fantáziája máris szárnyal: szóval a filmipar! Nincs szívem bevallani, hogy mozi üzemvezetőként valami egész más volt a munkaterületem. Néhány pesti mozit igazgatva kergettem azt az illúziót, hogy közöm van a filmművészethez. Most megadóan bólintok, igen, tudok vetíteni és dolgoztam a filmgyárban. Ez mind igaz, mégis, ahogy Carol összeilleszti magának a darabokat, olybá tűnik, mintha valami filmmogul lennék. Miért is ne? Van itt zenetanárnő, étteremlánc tulajdonos, meg indiai kormánypolitikus, nagy ügy, ha én meg filmet csinálok.
Carol másnap bemutat egy kolléganőjének, akinek az apja filmrendező. Csak átjött, hogy üdvözölje a szakmabelit. Osztálytársaim elképedve bámulják mennybemenetelemet.
Carol a gyilkos tempó mellett szakít időt egy kis tereferére. Nem haszontalan része ez sem az órának, hiszen angolul beszél. A közelgő húsvét kapcsán valaki megkérdezi:
- Miért a nyúl hozza a tojást? Honnan ered ez az értelmetlenség?
Carol sem tudja. Bátortalanul jelentkezem. Akadozva elmesélem, hogy a századvégi lapszerkesztő, valahol Németországban sajtóhibát követett el. A hasonló hangzású tyúkot nyúlnak írta. Ez a titok nyitja.
Carol hálásan pillant rám. A következő órán elmeséli, hogy nagy sikere volt a tanáriban a storyval. Úgy tekint rám, mint egy tanársegédre.
Vérszemet kapok. Nem akarok szavakat keresgélve dadogni, inkább szótári segédlettel leírok pár viccet.
Carol néhány nap múlva nevetve újságolja, hogy várják a kollégái az újabb termést. A tanulásban azonban mások vitték el a pálmát. Az argentin nő, akinek nagy előnyt jelentett a Kanadában eltöltött hét év, a lengyel srác, aki egyre bátrabban fogalmazott, sok "you know"-zás közepette. Vagy az etióp testvérek, akik otthon már négy éve tanulták az angolt. Az én teljesítményemet az is befolyásolta, hogy hetenként három-négy alkalommal a pizzásnál töltöttem az éjszakát. Szükségünk volt erre a pár dollárra, hiszen az iskolára kapott segély nem sokkal volt több, mint a lakbérünk.
Rita felhagyott végre az éjszaki műszakkal, alig egy hónapja volt hátra a szülésig. Így is, feldagadt lábakkal, különféle testhelyzetekben forgolódta át az éjszakákat. A javuló idő ellenére sem nagyon vállalkoztunk már hosszabb sétákra. Ha mégis, akkor leginkább a születendő gyermek ruhatárát gyarapítandó, jártuk az üzleteket. Egy ilyen beszerző délutánon, Rita megáll egy divatüzlet kirakata előtt. Míg a tüneményesen karcsú próbababán jártatja a szemét, hatalmasra duzzadt pocakját visszatükrözi a kirakatüveg. Rita könnyes szemmel szemléli a különbséget.
- Leszek-e még egyszer olyan, mint a terhesség előtt? - kételkedik szipogva.
Nem győzöm vigasztalni.
A városszéli üzletközpont gyerekruha osztályán hozzánk lép az eladónő a magyar szó hallatán.
- Ugye ti vagytok azok, akiket Svédországból hozatott ki az egyház?
Joli, negyvenes, szőke, jó húsban lévő, Csepelről elszármazott honfitársunk. Vasárnapra már partyt szervez, hogy alkalmunk legyen találkozni férjével és két nagyfiával is. A vizit alig leplezett másik célja az otthonuk bemutatása. Saját családi ház, jellegzetes kanadai stílusban. A garázs kivételesen hátul, a tenyérnyi kertben kapott helyet. A lakás, a szorgos hazalátogatások következtében amolyan "magyarosch". Csepel ugyan messze esik Matyóföldtől, de nem annyira, hogy Joli szemében a hímzett terítők ne idéznék a hazát. Az otthoni porcelánipar remekeit is sikerült átmenteni a tengeren túlra, a gitározó Dérynétől kezdve, a fogfájós kutyusig. Festett tányérok, kulacsok, magyar bor. Karcsi a férj, selyemhátú mellényében, ereszkedő pocakjával, olyan, mint egy TSZ elnök. Ábrándozva vágyakozik az óhazába. Évenkénti látogatásai csak megerősítik abban, hogy vissza kéne települni. Most is a szülőhaza előnyeit ecseteli, nemcsak nekünk, de a másik vendég házaspárnak is. Nekik nem lehet ez újdonság, az ő kapcsolatuk több éve tart.
Csaba, egy jókedélyű fiatalember, ő a társalgás motorja. Nóra, a csinos feleség, gondos sminkkel készült erre az alkalomra. Hamar észreveszem, hogy a két házaspár között valamiféle rivalizálás folyik. Bár Karcsiék előnye szinte behozhatatlan, Csabáék is megfeszítetten hajtanak. Karcsi egy állami cég mérnöki fizetése biztonságából sóvárog a magyar életszínvonal után. Csaba postai küldeményeket szállít minden éjjel, a több mint ötszáz kilométeres útvonalon. Keményen dolgozik, hogy háza, új kocsija legyen. Az utóbbi már meg is valósult. Nagy büszkén ki-kipillant a nappali ablakán, a ház előtt parkoló tűzpiros Fordra. Karcsi ezen a téren most csatát vesztett. Levitézlett, valamikori méregdrága nyolchengeres Oldsmobilja már inkább a garázsban porosodik. Az idők szavának engedelmeskedve, egy szerény küllemű Hyundai-jal közlekedik. Csaba a kocsi airconditionjáról áradozik. Mindenki tudja, hogy Karcsi koreai kocsija nélkülözi ezt a luxust.
Tőlünk udvariasan megkérdezik, hogy választottunk-e már nevet a születendő csöppségnek. Mi előadjuk, hogy a lányneveken még vitatkozunk, de ha fiú lesz, minden bizonnyal a Márk nevet kapja. Ezt találtuk talán az egyetlen névnek, amely leírásban, kiejtésben jóformán alig tér el egymástól a két nyelvben.
Joli olyan magyaros vacsorát produkál, hogy szinte várom, mikor jelenik meg a cigányzenekar a nappaliban.
Búcsúzóul Csabáékkal is telefonszámot cserélünk, de ha Nórát akarjuk látni, elég, ha felkeressük azt a mallt, ahol boltvezetőként dolgozik.
A találkozás után rendszeressé válnak a telefonok. Nóra is sokat van egyedül, hiszen még a férj a teherautón lovagol, csak tízéves-forma fia van körülötte.
Pár nap múlva újságolja, hogy Csaba munkahelyén megüresedett egy sofőr állás. Rögtön Ernőre gondolok. A templomban futottunk össze, ott panaszkodtunk egymásnak a szörnyű munkaerő piaci helyzetről. Ez a hórihorgas alföldi gyerek nekem Jánosikot, a szlovák parasztvezért idézi. Felesége és három gyermeke várja a mindent megoldó, jól fizető állást.
Ernő kapva kap az ajánlaton, a termetes asszonyka legközelebb már büszkén újságolja, hogy a férj kétezer dollár körül keres. No, legalább már én is szereztem valakinek állást. Nekem marad az iskola.
Carol lendületes tempója nincs mindenki ínyére. Hárman-négyen kimaradnak, kezd nagyon észrevehetővé válni a tudásbeli különbség. Míg néhányan lecövekeltek az alapoknál, mások már jócskán benne voltak a játszmában.
Én inkább azt könyvelhetem el sikernek, ha Carol néha eszmefuttatásra szánja el magát, tudom követni a mondatait. Szünetekben leginkább aludni próbálok, de ha a többségben lévő kínaiak nagyhangú társalgása, a tömény halszagot árasztó uzsonnáik vagy a csámcsogásuk és böfögésük kiűz a folyosóra, akkor magányosan lézengek. A sokosztályos kezdő évfolyamban mindössze három magyar található. Az álmodozó tekintetű B. Laci leginkább lengyel feleségével társalog — olaszul.
R. Ottilia jól megvan osztálytársaival. Élvezi ezt az idegen nyelvű csacsogást.
B. Mariról sokáig nem is gondoltam, hogy magyar. A magas, telt idomú barna lány leginkább két fürtös hajú néger osztálytársnőjével korzózott a folyosón. Róla később kiderült, hogy más csónakban evez. Rokonlátogatásra jött pár hónapra és befizették őt erre a tanfolyamra.
Áprilist írunk és az tart izgalomban minket, hogy késik a baba. Az orvos ugyan mindent rendben talált, de nem tápláltam iránta sok bizalmat. Fene tudja, talán az éretlen, fiús vonásai tettek gyanakvóvá. Igaz, nálam a tekintélyes külső a Mikulásnál kezdődik.
15-én este Rita már nem találja a helyét. Mindene fáj. Kezemben a döntés, úgy ítélem, jobb, ha orvosi felügyelet alatt van, elindulunk a kórház felé.
A felvételi irodán nem mosolyognak meg, hogy nem az ötpercenkénti fájásokkal jelentkezünk. Rita kap egy egyágyas, jól felszerelt szobát, annyi masina áll az ágy körül, hogy gyanakodni kezdek. Felcsatolják a fájdalomérzékelő műszereket és kezdődik a kínszenvedés. A hullámokban jelentkező fájdalmakat felvillanó számok teszik kézzelfoghatóan reálissá. Ahogy szaladnak fel a számok, úgy erősödik Rita szorítása a karomon. Időnként benéz valaki, de leginkább magányosan, illetve velem vívja küzdelmét a belehasító kínokkal. Angolul nyögdécseli:
- Adjatok valamit!
Nincs az a fájdalomcsillapító, amely megmenthetné a reá váró gyötrelmektől.
Kora délután van, mire elérkezettnek látják az időt a szülőszobához. Engem két nővér öltöztet, bátorítóan veregetik a vállam. Nincs rá igazán szükségem, sokkal jobban örülök, hogy mellette lehetek, mintsem, hogy a folyosón rójam a köröket, minden neszre felkapva a fejem.
Rita szétvetett lábakkal erőlködik. Haja lucskos az izzadságtól. Időnként megsemmisülten elernyed, majd a karomba kapaszkodva, kétségbeesett igyekezettel nyom és nyom.
Engem felettébb zavar, hogy szétvetett lábai az ajtót célozzák. Semmiféle intimitás nem létezik, a lengőajtó percenként mozgásban van.
- Remélem, nem most szedik a szakszervezeti bélyegre a pénzt - villan át rajtam, de hirtelen komolyra vált a dolog. Az eddig csak tébláboló doki széket ránt elő és ültő helyében gyengéden húzni kezdi a felbukkanó kis fejet. Egy csusszanás és máris a nővér kezében tartott lepedőben az újszülött.
- Boy! - pillant a mosdó felé siető nővér után az orvos.
Nem érek rá felfogni a hallottakat, a kicsi után tekintek kétségbeesetten, a bébi hangtalan! A testén szétáradó vízsugár hatására kezdi hallatni az első macskamiákolásszerű hangokat.
- Édes Istenem! Fiúnk van! - szakad le bennem minden mázsás teher, hogy helyt adjon valami eufórikus lebegnek. Előrántom a fényképezőgépet, a nővérek boldogan asszisztálnak fiam első fotójához.
Rita nagyon megviselt. Még készül egy gyors kép a karján a kicsivel, de olyan gyenge, hogy nem is mozdítják a szülőszobából. Félóra múlva is gyanakodva vizsgálják a nővérek. Izgatott pusmogás kezdődik.
Megjelenik az ajtóban egy indiai öregasszony. Magamban próbálom összerakni, hogy mondjam angolul, hogy még nem lehet takarítani, hiszen itt a beteg. A barázdált arcú, ápolatlan vénség Ritához lép, megtapogatja a hasát, majd pattogó utasításokat intéz a bólogató nővérekhez.
Végre elhagyhatjuk a szülőszobát. Ritát egy négyágyas kórterembe tolják, ahol az ágy körül elhúzható függöny biztosít némi intimitást. Megérkezik a bébi is, üvegfalú kiskocsin. Agyonbugyolálva, olyan, mint egy kis játék baba. Mintha méltatlankodna helyzete miatt, mérgesen csücsörített szájjal alszik.
Nemcsak megkönnyebbülést érzek most. Enyhe feszültség váltakozik az örömmel.
- Te jó ég, ezért a gyerekért mi vagyunk a felelősek, hogy ember legyen belőle! Micsoda út áll előttünk!
Az iskolából mulasztottam egy napot, másnap elmondom Carolnak hiányzásom okát. Nem is sejtett semmit, most őszintén örül, rögtön elújságolja az osztálynak a hírt, mindenki megtapsol. Nemcsak én vagyok az egyetlen, aki az iskolaidő alatt éli meg a nagy eseményt. Az iráni osztálytársnőnknek is már csak hetei vannak hátra.
Délután irány a kórház. Rita sokkal jobb színben van, a kicsi is jóllakottan szuszog. Rita elújságolja, hogy még tegnap este látogatókat kapott. Veronika és Miki ugrott be hozzá, egy hatalmas virágkosárral, amellyel közös munkahelyünk gratulált az újszülötthöz. Miki, felemelve a bébit, megilletődötten suttogta:
- Három órás kisbabát tartok a kezemben!
Mára Istvánt és Marikát várjuk. A templomban megismert idősebb házaspár felajánlotta, hogy videofelvételt készít a kicsiről. Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, már van fogalmam róla, hogy illannak el a semmibe életünk nagy ünnepei, bár lelkünkben az emlék örökre megmarad.
Harmadnapra otthon a kis család, Rita örül ennek a legjobban. A kínai szobatársnő ágyán még éjfél után is ott ül a férj. Egymást túlharsogva skálázik a magáról megfeledkezett házaspár.
A kicsi hason fekve, maga alá húzott lábakkal alszik a kiságyban.
Mosolyognivalón megható ez a sajátos magzatpóz. Csíkos ruhácskájában olyan, mint egy nagy dongó. Ritával összeölelkezve állunk a kiságy előtt, és gyönyörködünk a kicsiben.
- Ugye rám hasonlít?! - inkább állítja, mint kérdezi Rita.
A gyerek alvásideje nem elég a feltöltődésre. A napi 24 óra hat-nyolc részre szakadt. Etetések, fürdetés, tisztába tétel, mosás, házimunka, jaj, most a hasa fáj, nincs-e láza, van-e széklete, büfizett-e és minden újra meg újra, megállás nélkül.
Rita elábrándozik egy pesti anyaságon. A nagymama jelenléte ott legalább néha biztosítaná, hogy egyszer-kétszer kialudja magát. Jómagam is karikás szemmel kóválygok a pizzásnál, az iskolában, szombatonként az üzletben. Most már büföghetnek a kínaiak, rendületlenül alszom a szünetekben.
A kicsi elég hasfájós, rosszul eszik, nehezen alszik. Rita egy-egy szoptatási próbálkozása valóságos küzdelem. A következő sikertelen vergődés után kiszakad belőle a sírás. Zokog, mint aki nem bírja tovább, úgy tűnik, elfogytak a tartalékai.
Megpróbálok többet vállalni, éjjel ugrok, ha a gyerek megnyikkan, szorgalmasan cumiztatom, nagy hozzáértéssel fürdetem, öltöztetem. De még így is Ritáé a főszerep a házimunkával és a kicsi körüli elfoglaltsággal.
Hiába, ez egy olyan kétemberes gyerek.
Számomra még mindig kicsit csodaszámba megy ez az egész gyerek dolog. Hála Istennek egészséges, dacára a táborbéli hányattatásainknak és az egész kálváriának, amellyel kijutottunk, a későbbi megpróbáltatásokról nem is szólva.
Felfoghatatlan csoda ez a semmiből született ember-miniatűr. Védtelensége, kiszolgáltatottsága láttán naponta megfogalmazódik bennem a kérdés: képes vagyok-e olyan biztonságot nyújtani neki, mint amelyet én éreztem a szüleim mellett. Ugyanakkor félelem is bujkál bennem. A sors megfosztott attól, hogy felnevelhessem a lányomat. Kétéves kora óta, olyan vasárnapi apukaként asszisztáltam végig testi és szellemi gyarapodását.
Félek, hogy valami elveszi tőlem a fiamat is: egy tragédia, egy baleset, egy válás, nem tudom, valami szörnyűség és megint ki vagyok rekesztve abból a csodából, hogy tanúja legyek, hogyan fejlődik napról napra a saját gyermekem.
Lányom meghatóan önzetlen sorokkal köszönti kistestvérét. Jól esik ez a féltékenységmentes szeretet áradat. Még a sorok mögött olvasva sem érzem, hogy aggódna kettőnk kapcsolatáért.
- A szeretet nem torta! Ne félj, hogy kevesebb jut neked, ha más is kap belőle! - hallottam egyszer anyámtól.
A svédországi ismerősök is jelentkeznek. Laciék hatalmas üdvözlőlappal köszöntik az újszülöttet, Feri inkább arra használja fel az alkalmat, hogy elfilozofálgasson az élet dolgain. Tőle nem szokatlan ez a stílus, minden levelében egy tanulmányt olvashatok a kevésbé sikeres emigránsok életérzéséről.
A gyerek új kapcsolatokat is jelent. Néhány gyerekes család is közelebb kerül hozzánk. Csak most derül ki, hogy Lidiáék is a mi utcánkban laknak. Rögtönzött családlátogatáson ismerkedünk. A madárcsontú fiatalasszony és férje, két tíz évesnél fiatalabb gyermekükről gondoskodik. Miró alig néhány mondatot tud magyarul, nem csoda, hogy az asszony viszi a szót. A lakásban körbepillantva rögtön megállapíthatjuk, hogy még nem sikerült megtalálni a biztos anyagi alapokat jelentő főállást.
Ráadásul, Miró elég költséges szenvedélynek hódol: megszállottan fest, nagyméretű vásznai szinte beborítják a nappalit. A képekről egy halálváró Csontváry figurái merednek ránk. Szinte féltem a két kisgyereket ebben a nyomasztó hangulatú közegben.
Lidia nem először tapasztalhatja a vendég megütközését a képek láttán. Rutinosan magyaráz:
- Miró mindig ilyen! Ha megkérdezem, hogy mi a baja, az a válasz, hogy semmi. Mégis olyan képek kerülnek ki a keze alól, hogy az ember a legszívesebben felakasztaná magát, ha rájuk néz.
Buzgón helyeselek, miközben egy uborkafejű rém halálsikolyba merevült portréjával nézek farkasszemet.
Úgy tűnik, a tél távozóban, csak épp a tavasz nem jön. Az edmontoni törzslakó ismerőseink fölényesen legyintenek:
- Hát nem tudtátok, hogy itt nincs tavasz?! Tart a tél vagy május közepéig, aztán meg már el lehet dobni a kabátot, mert kezdődik a kánikula.
Becsapottnak érzem magam, hogy kedvenc évszakomtól foszt meg a város. Az információ pedig sajnos igaz, a telet minden átmenet nélkül váltja fel a forróság. A fák, növények kétségbeesett igyekezettel próbálják behozni a kényszerű lemaradást. Minden szinte varázsütésre virágzik, vagy borul zöldbe.
Egyre több bicikli az utakon, a bátrabbak már előveszik a garázs mélyén féltve őrzött nyitott sportkocsikat. Néha még erőt gyűjtve feltámad a haldokló tél, de már lehet csapkodni a szúnyogokat. Azok ugyanis elképesztő méretű foltokat produkálnak az ember testén. Most kap értelmet, hogy miért van minden ablakon szúnyogháló, még akkor is, ha minden elképzelhető dolgon megpróbálnak takarékoskodni az építtetők.
Az óraközi szünetekben már az udvaron zsibong az egész társaság. Nagy bánatomra nemcsak Carol tanít már minket. Néha beugrik egy-egy tanár, talán hogy másféle kiejtéssel is ismerkedjünk. Szánalmas teljesítményt produkálnak. Egy harminc körüli vézna nő nem is tud mit kezdeni velünk. Szavakat ír a táblára és érdeklődik a jelentésük iránt.
- Ez szótárral sokkal egyszerűbb - morgolódom. Dühöm csak fokozódik, mikor látom, hogy percenként a faliórára les. Alig várja a megváltó csengetést. Caroltól tudom, hogy 22 dolláros órabérért produkál ilyen pofátlan teljesítményt.
De más világban élünk! A lengyel srác ceruzát és papírt oszt szét az iskolai készletből, a következő feladathoz. Megfontoltan adagolja az üres lapokat, ismerős ez a hozzáállás, én is a hiánygazdálkodás körülményei között nőttem fel. A tanár nagyképűen buzdítja:
- Ne sajnáld, adj mindenkinek bőven, itt nem kell spórolni! Legalább termelhetnek másikat helyette!
Hát igen, ez a fogyasztói társadalom!
Sikerült is olyannyira belesulykolni ezt az életérzést jó néhány generációba, hogy már az ésszerű spórolás sem fedezhető fel az átlagpolgárokban.
Manapság kezd visszaütni ez a fene nagy pazarlás. Mert azért már mégsem élünk olyan jól! Kétségbeesett reklámok, propagandakampányok próbálják ösztönözni az átlagembert, hogy változtasson szokásain.
Carol, ha velünk van, minden alkalmat megragad, hogy minél többet ismertessen meg velünk Kanadából. Kis hordozható magnóval állít be és áhítattal suttogja:
- Most bemutatok nektek egy nagy kanadai művészt!
Kattan a magnó és máris áramlik szét a varázsos muzsika, melyet pánsípon játszik valaki. Előtódulnak gyermekkorom emlékei. De sokszor hallgattam ezt a csodás hangszert. A magyar rádió előszeretettel sugározta a népszerű román művész pánsípon előadott számait.
- Zamphir! - kiáltom a felismeréstől meglepetten.
Már magyarázom is a felém forduló Carolnak, hogy ez nem lehet más, így csak egyvalaki tud játszani ezen a hangszeren.
- Igen, ez Zamphir. Román. Román volt. Most itt él. A mi művészünk!
Csalódottságot érzek! Hát nincs semmi itt, ami eredeti?! Ha egy ország csak 125 éves, akkor is lehetnének saját művészei, saját kultúrája. De még az étellel is csődöt mondtak. A napokban a nemzeti ételspecialitásokra terelődött a szó. Mindenki egymást túlkiabálva harsogta a saját hazáját képviselő ételeket, csupán Carol maradt néma. Mi észrevettük ezt a hallgatást és faggatni kezdtük, mi a kanadai nemzeti étel. Carol vállat vont:
- A pizzát harminc éve kezdték az olaszok, az igazán nem nevezhető kanadainak.
Még egyszer vállat vont:
- A hamburgerre sem mondhatom, hogy nemzeti sajátosság. - adta fel.
Hát, ha nem is az, úton-útfélen ezzel etetik az éhezőt. Amikor a főnököm jóvoltából először ültem egy elegáns edmontoni étteremben, legnagyobb megdöbbenésemre a mélynyomású étlap két első oldala a hamburgerválasztékot ismertette.
Carol kedélyén nem hagyott nyomot a csatavesztés. Trófeaként lobogtatja az újabb kazettát, amelyen a "Dances with Wolves" c. film zenéi vannak csokorba gyűjtve. A film kapcsán szóba kerül az amerikai filmművészet. Tanárnőnk sorolja a nagy klasszikusokat, hangjából büszkeséget érzek. Nem először tapasztalom, hogy a kanadaiak szívesen azonosítják magukat az amerikaiakkal, ha valamilyen értékről van szó. Amolyan "Észak-Amerikától kapta a világ" elven sajátjuknak érzik a más gyerekét. Talán az azonos nyelv, a nagyon hasonló kulturális és fejlettségi szint, vagy ki tudja? Szerény kárpótlásként talán, hogy az USA sorra szipkázza el a tehetségeket minden vonalon. A filmművészetből elég, ha csak Leslie Nielsent, Michael J. Foxot, Christopher Plummert, Donald Sutherlandot, John Candyt említem.
Az iráni osztálytársnőnknek is megszületik a kisbabája. A büszke férj jön újságolni a hírt. Carol érdeklődik, hogy mi lesz a kisfiú neve.
- Mazdak, a nagyapja után!- ragyog az ifjú apa.
Elgondolkoztató ez a makacs keménység, amellyel egyes nációk rendelkeznek. Amíg mi az angol nevek között keresgélünk, addig ők a megszállottak hitével őrzik hagyományaikat. Marad a turbán, a csador, a hegyes papucs az öltözködésben.
A kínaiak nem érzik jól magukat, amíg városnegyedek nincsenek elárasztva jellegzetes felirataikkal. Lám Edmontonban is ott virít a sárkányos kapu, jelezve a kínai üzletsorok kezdetét. Tiltakozásuk az őket körülvevő világ ellen, hosszú-hosszú időre szavatolja számukra a kirekesztettség állapotát.
Ha nem is jeleskedem a nyelvtanban, azért az iskola egyvalamire rendkívül alkalmas. Elég nagy biztonsággal meg tudom mondani az angolul próbálkozó nemzetiségét. Szinte hihetetlen, hogy milyen mélyen rögzül majd mindenkiben az anyanyelv és mennyire ennek a kiejtési szabályai szerint próbálkoznak az angollal.
A kínaiak rövid szótagokra bontott, le-felhullámzó hangsúlyú mondatai már behunyt szemmel is felismerhetők. Az orosz mindent lágyít: szambágyi, mondja kicsit megnyújtva az á-t. A lengyelek a they-ből dzej-t csinálnak. A spanyolok olyan dallamosan beszélnek, hogy hajlamos vagyok azt hinni, ez nem is angol, hanem inkább valamiféle tájszólás. Mi magyarok ugye mindent nyíltan, szélesen, minden hangot tisztán formázva magyarítjuk a tanult nyelvet.
Ivana Trumpot hallgattam a minap a tévében. Neki aztán igazán lett volna pénze a legjobb nyelvtanárokra, mégis úgy beszél, hogy vérbeli cseh létére undorral mellőzi a magánhangzókat. Trvl mondja, ha az utazásról beszél.
Carol játékra buzdítja az osztályt. A gyerekkoromból ismert akasztófásdit magyarázza. Két csoportra oszlunk, ki kell találnunk, milyen szóra gondolt a másik csapat. Egyetlen segítség, hogy annyi betűből áll a szó, ahány pontot látunk a táblán. Ha olyan betűre tippelünk, amely nincs a szóban, egy-egy elemmel gyarapítjuk az akasztófán lógni készülő pálcikaembert.
Az ellenfél izgatott sugdolózás után, tizenhárom pontot koppint a táblára. A fiatalabbik lengyel srác vezeti a csapatot, alig fér a bőrébe, annyira biztos a választásában.
Hirtelen ötlettől vezérelve azt mondom a többieknek, rövid szót válasszunk. Nagyobb az esély, hogy nem sikerül azonnal ráhibázniuk a helyes betűkre. A többiek bólogatnak, amolyan minden mindegy alapon. Három pont kerül a táblára a mi oldalunkon.
Elkezdődik a játék. Íme, a hosszú szó hátránya: akármilyen hangot kiabálunk be, majd mindegyik szerepel az ellenfél választásában. Megadóan írják be a pontok helyére az eltalált betűket. Nálunk még mindig csak a találgatásnál tartanak. Még két találat és valaki már kiabálja a megoldást: miscellaneous (különféle, különböző, vegyes).
A mi szavunkból még csak egy betűt sikerült eltalálni. Egy szerény e betű árválkodik az axe (balta) szó helyett. Győztünk!
A lengyel fiú tajtékzik.
- Nem is tanultuk még ezt a szót! - sikoltja.
- A másikat se! - mondja Carol.
- Én mondtam az a betűt! - hörgi.
- Hallotta valaki? - érdeklődik Carol, de még a csapattársak sem erősítik meg ezt a meddő próbálkozást.
Már mindenki napirendre tért a dolog felett, de a lengyel srác még mindig izgatottan pusmog társának.
Mi táplálja ezt a lobogó indulatot, ezt a makacs veszteni nem tudást!? Tartok tőle, nem lesz könnyű dolga ennek a fiatalembernek ebben a kompromisszumokkal teli világban.
A következő hét csemegéje a filmvetítés. A "Splash" c. amerikai vígjátékot nézheti meg az összes kezdő osztály. Időnként megállítják a videót és kérdések hangzanak el a látottakról. Nem is jelentkezem, úgy érzem tisztességtelen volna, hiszen Pesten legalább tucatszor láttam a filmet. Ausztráliai ismerősöm lepett meg vele. A lányom, ha együtt voltunk, gyakran kikönyörögte, hogy nézzük meg újra.
Ottilia mellettem ül, ő sem a filmre figyel, suttogva meséli összezördülését a tanárjával. Az ötven körüli figura, mikor megtudta, hogy Ottilia honnan jött, sértő megjegyzéseket tett a magyar nyelvre.
- Ti mekegtek, mint a kecske - mondta, többek között a sok e betűnkre célozva.
- Honnan ismered olyan jól a nyelvünket, te honnan jöttél? - kérdezett vissza Ottilia.
- A szüleim szlovákok - válaszolta a tanár.
- Te beszélsz? - visongott Ottilia. Két hétig nem ettem fagylaltot, amikor Csehszlovákiában nyaraltam, mert nem bírtam kimondani, hogy zmrzlna.
Ottiliától abban különbözünk, hogy ő nem egyházi segítséggel jött Kanadába. Géza, a férj érkezett ide előbb és csak a biztosnak tűnő munka megszerzése után hívta maga után a családját. Géza otthon megbecsült villanyszerelő volt, itt újra be kell ülnie az iskolapadba, hogy négy év után a kezébe lehessen az oklevél. Többnyire vidéken dolgozik, távol a családtól. Nem csoda, hogy Ottilia nincs elragadtatva Kanadától.
- Apámnak jobb kocsija van, mint nekünk! - vallja be.
Így talán még nehezebb elviselni a kényszerű magányt, ha közben a maszek zöldséges szülők hazahívó levelekkel ostromolják.
Géza megszállottan bizonyítani akar. Kicsit az otthoniaknak, kicsit önmagának, hogy lám boldogul a saját lábán, idegen földön is többre viszi, mint otthon, ahol csak egyszerű melósnak számított. Az eredmény még várat magára.
Nem sokat járunk társaságba, néha azonban meglátogatjuk Csabáékat. Közelebb érezzük magunkat hozzájuk, mint Joliékhoz, akiken keresztül összejött az ismeretség.
Csabának a hétvége nem jelenti a pihenést. Ha hazatér a vidéki postai fuvarok után, várja a házimunka. Nóra ugyanis a West Edmonton Mallban dolgozik, legerősebb napjai a szombat és a vasárnap. Míg a férj mos, főz, Nóra az üzletben, amolyan főnökhelyettesi minőségben irányít.
Leginkább akkor vagyunk közös nevezőn, ha a múltat emlegetjük. A régi pesti színhelyek, a beategyüttesek, a mozik, színházak, újra és újra lerágott csontjai társalgásunknak. Ha a jelenről van szó, 180 fokos az ellentét közöttünk. Csabáéknak minden jó. Míg mindenki öklét rázva szidja a helyi politikusokat, ők kijelentik, hogy azért itt nincsenek azok a kommunista túlkapások.
- A tél borzasztó! - jelentem ki.
- Csak pár hét az egész! - tiltakozik Nóra - Utána a gyerek korcsolyázhat, szánkózhat, minden téli sportra alkalmas a környék.
- Alacsonyak az átlagjövedelmek, magas az adó, kevés a munka - sorolom.
- Hát öregem, azért kifoghatsz egy olyan jó helyet, mint az enyém - nyugtat Csaba.
Erről a jó helyről Ernő másként vélekedik. Ha nagy néha telefonál, már szóba sem kerül a pénz, csak a sirámait hallgathatom. Rengeteget kell pakolni, ki-be ugrál a fűtött kocsiból a hideg éjszakába, megadott sebességgel döcöghet, hogy tartsa a fogyasztási normát, nem tudja kialudni magát a két fuvar között stb.
Én meg még azt hittem, hogy jót cselekszem, amikor beajánlottam őt erre a munkára.
Egy eseménytelen hét után Ernő felesége a vonalban. Újabb panaszáradatra készülve megyek a telefonhoz. Vajon milyen inzultusok érték megint szegény Encit a postánál. De tévedtem! Nagy meglepetésemre Gabriella közli, hogy állást tud számomra. Egy ismerősétől értesült, hogy csibrákost keresnek.
- Mi az? - hökkenek meg.
Ahogy ezt a szót meghallom, rögtön a szűcsmesterség valamilyen válfaja jelenti számomra a bűvös szakmát. Talán valami ködmönkészítő kerestetik?!
- Hát nem tudom, - bizonytalankodik Gabi - valami meló az építkezésen.
Azért még megtudakolom a címet és hálálkodva leteszem a kagylót.
János bácsihoz fordulok segítségért. Az öreg gondolkodás nélkül rávágja:
- Dzsibrok! Vagyis drywall. Ezek alkotják itt a belső falakat a házakban.
Elmondom neki az állásajánlatot.
- Nagyon nehéz munka. - mondja az öreg pap.
- Megpróbálnám. - vonok vállat.
Úgy búcsúzik tőlem, mintha egyetlen fia lennék, aki most készül az orosz frontra.
Másnap az építkezésen vagyok. Jó jelnek veszem, hogy nincs messze a lakásunktól. A két magyarhoz irányítanak, akik párban dolgoznak. Még az egész négyemeletes épület egy deszkaváz, a fiúk feladata, hogy a feltett falakkal kialakítsák szinte az egész belső teret.
János magas, markáns, őszülő figura. Ha újraolvasom a Nyomorultakat, az ő személyével fogom magam elé képzelni Jean Valjeant. Laci alacsonyabb, velem egykorú lehet, amolyan tucat figura. Nagy gumiszerű orra olyan, mint egy bohóckellék.
A hír valóban igaz, kell ide valaki, mert János unja Edmontont és Vancouverbe készül. Kezdhetnék akár holnap, Jánosnak ugyan még két hete van itt, de nem árt, ha hagyunk időt a betanulásra.
A pénzről Laci tárgyal velem, hiszen az ő társa lennék, ha vállalom. 8.50-et ígér óránként, végül is az nem tartozik rám, hogy ő mennyit kap az olasz fővállalkozótól az elvégzett munkáért.
Habozva megemlítem, hogy iskolába járok.
- Á, apukám, azt a kurzust én is elvégeztem, a falon lóg a diplomám, nem is jó semmire!
Ritával megtárgyaljuk a lehetőségeimet. Jó-jó, még van egy hónap a nyelvtanfolyamból, de mi lesz utána? Újra a Trópusi Kert, 6 dollárért. Most már azért nagyjából kiderült, hogy majd mindenki keresete e körül mozog. Nem kell nagyon megerőltetnem magam számtanból, hogy tudjam, képtelenek vagyunk hárman megélni ebből. Irány tehát az építkezés.
Carolnak elmondom a tényeket. Nagyon bánkódik a hír hallatán. Még felajánlja, hogy beír a jelentéti ívre minden nap, így hó végén én is átvehetem a diplomámat. Ki tudja, hátha jó lesz valamire? Nekem is nagyon fáj a búcsú. Elegáns, okos, finom hölgy, igazi élmény volt minden tanítási napja.
Megígérteti velem, hogy azért részt veszek az évzáró ünnepségen, és már ez is csak múlt idő.
Megint kicsit korábban érkezem új munkahelyemre, van időm szemlélődni, amíg megérkeznek a többiek. A készülő épület igen tekintélyes méretű. Mindenfelé az építkezéssel járó feltúrt föld, hulladék és a felhasználásra váró építőanyag. A leendő parkoló közepén árválkodó zöld budi jelzi, hogy még igen korai stádiumban van itt minden. Deszkapallón egyensúlyozva lépdelek föl a leendő bejáratig. Belül hasonló kép fogad. Elfog az az érzés, ami mindig hatalmába kerít, ha ilyen építkezési káoszt látok. Úristen, lesz-e ebből valaha is kész otthon?
A földszinten állva, szinte zavartalanul látok fel a legfelső szintig. Még a lépcsőházak és a liftek helye is jelképes. Lécek százai sejtetik a leendő formákat. Hány év alatt lehet mindent beborítani ezekkel a gipszlapokkal? - elmélkedem. Megérkeznek a fiúk. János pillantása a tornacipőmre téved.
- Szerezz be mielőbb egy jó kis bakancsot! - mutat a sajátjára. Megviselt lábbelije orrán már több helyen felszakadt a bőr. Meglepve látom, hogy fém csillog a bőrfelület alatt. Elkezdik sorolni, hogy mire lesz szükségem. Számukra teljesen magától értetődik, hogy a munkás a saját szerszámával dolgozik. Magamban számolgatom, hogy milyen beruházásokat igényel számomra ez az állás, de szerencsére úgy fest a dolog, hogy tudok kezdeni a meglevő készletemmel. Kalapács, mérőszalag, vágószerszám, ácsceruza, kesztyű a legfontosabb. Hirtelen kerítenek valahonnan egy kimustrált szerszámtartó derékszíjat. Magamra kapom, így most már csak a cipőm árulkodik arról, hogy laikus vagyok.
János int, hogy kövessem. A legfelső szinten kezdünk az egyik leendő szobában. Az egymásra pakolt lapokhoz lépünk. Derékmagasságig sorjáznak a leendő falelemek. Oldalukon ragasztószalag fogja párba a táblákat.
- 96 x 48-as minden lap. Vagyis 8 x 4-es.
Szaporán bólogatok. Persze itt mindenki inchben számol. Meg feet-ben. Hiába tért át Kanada a metrikus rendszerre, ennek talán egyetlen következménye, hogy mérföld helyett kilométerben jelölik a távolságokat az országúti táblák.
Bár ahogy elnézem a mérőszalagomat, ember legyen a talpán, aki kedvet kap a metrikus rendszerhez. Ahol az inch 39 körül jár, a metrikus rész 990-et jelöl. Megjelenik az egy méter, majd újra tízesével ugrálnak a számok. Nekem is csak hosszas tanulmányozás után sikerül kiböngésznem, hogy a 8 feet kb. a 2m 45cm körül jár. A három számjegyű számok nem adnak eligazítást, hogy hány méternél tartunk. Előre-hátra kell vezetgetnem az ujjam, hogy ráleljek a legközelebbi jelölésre, amely a métert is közli.
Soha nem hittem volna, hogy a jó öreg, pofonegyszerű metrikus rendszerből sikerül egy kiismerhetetlen zagyvaságot csinálni. Nem is tudtam később sem sikerrel védelmembe venni. Csak röhögtek, ha az egyszerűségére hivatkoztam.
Marad tehát a feet, az inch, a quarter meg a treequarter inch. Még a térelválasztó deszkákat is two by four-oknak hívják, jóindulatú túlzással utalva a méretükre. Ezek a lécek a szabvány szerint 16 inchenként követik egymást.
János felkap egy táblát. Elhárítja segítségemet, inkább megmutatja, hogyan vihető egy kézzel a majd’ két és félméteres elem. Tenyerébe fogja a kartonlap alját és az egész táblát a vállára dönti. Ügyesen egyensúlyozva indul a kiszemelt szobába, bal kezével már a derékszíja szögtartó rekeszében kotorász. Nem is az ajtót választja, ügyesen beslisszol a deszkalapok között a helyiségbe. Letámasztja a táblát, bakancsa orrával a deszkákig nyomkodja a lapot. Közben, csodák csodájára, bal kezében sorba rendeződtek a szögek. Szédületes sebességgel püföli a gipszkarton lapot a lécekhez.
- Vigyázz, ne üss mellé, vagy túl nagyot! Könnyen beszakad a gipsz! A tépesek jönnek utánunk, ha sok foltozgatni valójuk akad, leszámlázzák neked a többletmunkát.
Két ilyen tábla szinte teljesen beborít egy szobafalat. Persze nemcsak ennyiből áll a dolog. Ott vannak az ajtó és ablakkeretek, a kapcsolók, konnektorok helyei.
János tudja, hogy a szabvány szerint 11 inchnél kellene kezdődnie egy fali konnektornak, de nem mulasztja el, hogy előzetesen le ne mérje a kivágandó részt. Nem akar kínos meglepetést és valóban, néha feljebb vagy lejjebb kell belevágnia késével a gipszlapba. Felteszi a következő táblát, amely szinte teljesen betakarja az ablakot. A sarkokat már szögeli is, aztán egy kis motoros fűrésszel, mindenféle jelölgetés nélkül, hajszálpontosan kifűrészeli az ablaknyílást.
Egyenletes tempóban, felesleges mozdulatok nélkül dolgozik. Közben folyton magyaráz. Hálás vagyok neki, hogy ilyen segítőkészen, önzetlenül adja át a többéves tapasztalat során összegyűlt mesterfogásokat.
A nagy gipszkarton-lapokat persze nem használhatjuk mindig a teljes méretben. A sarkok, beépített szekrények, folyosók számára méretre kell szabni a táblákat. Jánosnak nem kell vonalzó. A kifeszített mérőszalag mellett vezeti a ceruzát, nyílegyenesen. Tokjába csúsztatható pengéjű késsel szabja a lapokat. Közben mutatja, hogyan segíti hüvelykujjával, hogy mindig a jelölésen maradjon. Nem erőlködik a gipsztábla átvágásával, csak a fedőpapírt szakítja át a kés. Egy erőteljes mozdulat után, engedelmesen törik ketté a tábla a kívánt helyen.
Most a mennyezetet képező lapok következnek. Műanyag ládán állva tartjuk a fejünk felett a táblát.
János fúrót kerít és a fejre csavart helyez. Határozott mozdulattal döfi át a gipszlapot és már fúródik is a csavar a fába. El kell találnia a tábla mögötti lécet, különben a fejünkre esik vissza az egész mennyezetnek szánt darab. Inkább az érzékeivel dolgozik. Döfködő mozdulataival olyan, mint egy torreádor.
- Az igazság pillanata az építőiparban! - dünnyögöm.
Nincs nálam óra, így inkább csak sejtem, hogy számomra meglepően rövid idő alatt végzünk egy-egy szobával.
Mások is dolgoznak körülöttünk, az angol mellett lengyel, olasz, szerb mondatok hallatszanak a munkazajban. Afféle Bábel tornya az egész.
A válaszfalat jelző lécsorok mellett, táncos léptekkel halad egy villanyszerelő. Az előre kifúrt lyukakon kábelt húz a konnektorig. Otthon a villanyszerelő falat vés. Hát nem tudom, mi indokolja a szakma újra elvégzését. A 220 és a 110 volt közötti különbség csak nem elég ok a négyéves iskolára!
Mire leülünk az ebédhez, János elégedetten pillanthat hátra. Egy teljes lakrészt befejezett. Laci is előkerül valahonnan, az ő teljesítménye sokkal szerényebb. János fölényét nem az én jelenlétem magyarázza, hiszen alig csináltam valamit. A nyolc éves gyakorlata mellé a veleszületett ügyesség társul.
Jack London egyik figuráját juttatja eszembe. A kiöregedett profi bokszoló a sarok felé táncol a gongütés előtti pillanatokban, hogy minél előbb leülhessen.
János sem csinál semmit feleslegesen. Ha egy levágott maradékot nem dob a szemétre, arról később kiderül, hogy éppen alkalmas befedni egy szekrénysarkot.
Ha szabja az anyagot, mindig úgy végez, hogy forgolódás nélkül indulhat a kijelölt irányba. Amikor a szobákat falazzuk, nem hagyja figyelmen kívül, melyik rész legyen az utolsó, hogy gond nélkül bevihessük a hatalmas táblát a három oldalról zárt helyiségbe.
Ebédnél találkozunk a másik két magyarral. Az ő feladatuk az ún. tépelés. A különálló dzsibrok-elemekre szalagokat ragasztanak, ezzel próbálják egységessé tenni a belső teret és előkészíteni a festéshez. Az ő feladatuk az egyenetlenségek eltüntetése is, lásd kalapácsütések.
Az idősebbik kunsági parasztember 56 óta él Kanadában, alig kever mégis egy-két angol szót ízes mondataiba. Mögötte van az egész ország, úgyszólván mindenütt dolgozott már.
Béla a társa, jóképű, tömött bajuszú, harminc körüli fiatalember. Csipkelődve évődik Laciékkal, hogy lám, nem bírják ketten a munkát. Persze tudja az igazi okát jelenlétemnek.
Az ebéd befejeztével a társaság kávézni kíván. Magától értetődő természetességgel nyomják a kezembe a pénzt. Most én vagyok az Öcsi, aki gyufáért szalad.
Mire visszaérek, Laci a vadászkalandjait meséli. Ötödik éve él kinn, összespórolt annyit, hogy beugorhasson egy házba és most úgy érzi, eljött az ideje, hogy olyan szenvedélye legyen, mint otthon a magas rangú elvtársaknak.
A téli hónapokban, ha a nagy hideg miatt áll az építkezés, a jól fűtött lakás helyett az erdei csavargásokat választja. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy olyan életformát erőltet, amihez még nincsenek meg igazán a feltételei.
Béla megkérdezi tőle, hogy félt-e már az erdőben.
- Egyszer nagyon megijedtem - vallja be Laci. - Közvetlenül a hátam mögött reccsent egy ág. Hátrakaptam a fejem, de csak egy mókus volt. Megállj az anyád, ezért megbüntetlek! Kapásból lelőttem.
Mindenki zavartan hallgat. Enyhe undort érzek.
Laci észbe kap, mentegetőzni kezd:
- Á, gyerekek, nagyon öreg volt! Megváltás lehetett számára a halál. Még a farkát se vágtam le, annyira ritkaszőrű volt.
- A mókus védett állat - mondja János szárazon, majd témát váltunk.
Délutánra nemes feladatot kapok. A felső szinten összegyűlt hulladékot, szemetet kell kidobálnom a ház előtti hatalmas tartályba. A konténer csak ma érkezett, így háborítatlanul gyűlt a szemét napok óta. Csak most látom, hogy milyen rengeteg anyag megy veszendőbe. Féltáblányi faldarabok hevernek, kidobásra várva. Igaz, gyorsabb levágni a kívánt méretet az egymáson sorjázó újakból, mint keresgélni a hulladékban a megfelelő nagyságot. Később láttam, hogy a fiúk egy erőteljes rúgással roppantják ketté a nagyobb darabokat. Ne szúrjon szemet a vállalkozónak, hogy milyen sok a veszteség.
A színhely olyan, mint a csatatér. A felmarkolt hulladékkal a korlát nélküli erkélyre araszolok. Hatalmas robajjal csattannak a tartály mélyén a leérkező darabok. A szobában olyan sűrű a por, hogy nem látok végig a helyiségen. A pólóm lucskos az izzadságtól, ha megállnék itt egy percre, talán megkötne rajtam a gipszpor és a beköltözőket az életnagyságú szobrom fogadná.
Az izzadság más gondokat is okoz. Égető, viszkető fájdalmat érzek bőröm szabad részein. Az üveggyapot-szerű tömítőanyag az oka, amit a két fal közötti szigetelésre használnak. Már mindenki figyelmeztetett, hogy munka után ne fürödjek forró vízben, mert a kitáguló pórusokon keresztül komoly fájdalmat tud okozni ez az üvegmorzsa-szerű valami. De úgy látszik, nem kell ehhez forró víz.
A munkaidő rugalmas, a fiúk fél hat körül döntenek úgy, hogy mára abbahagyhatjuk. Holtfáradtan esek ágyba, de egy kicsit elégedett vagyok!
76 dollár 50 centet kerestem ma! Valóságos vagyon!
Másnap a munkakezdés azzal telik, hogy Jánosék végigcserkészik az épületet az itt hagyott holmik után.
Az éjszaka eltűnt pár szerszám és János kopott, festékfoltos, ajtaja vesztett kazettás magnója. Nem tartotta érdemesnek kicipelni a kocsijáig, de úgy látszik, még ilyen állapotban is kellett valakinek. Szomorúan elmélkedünk a siralmas közbiztonságon. János nem is az ellopott rádiósmagnó értékét sajnálja, inkább az fáj neki, hogy a tolvaj megfosztotta a zenétől.
- Na - gondolom -, itt vagyok egy napja és már el is tűnik valami.
Délelőtt megérkezik egy elegáns gyerek, a vállalkozó idősebb fia, nagy szakértelemmel mustrálja az eddig elvégzetteket. János elmondja neki is a lopást, inkább csak azért, hogy legyenek résen a jövőben. Hosszú beszélgetés kezdődik, amiben a következő feladatokat tárgyalják. Elámulok János nyelvtudása hallatán. Laci megbök:
- Könnyű neki. Az első felesége angol volt. Amit nem tanultál meg az iskolában, bepótolhatod az ágyban!
Laci hangjából irigységet érzek. Nem csodálom! Tegnap hallottam őt "beszélni". Nagy nyögdécselések közepette knájfnak-nak mondta a kést. Már a második órán tanultuk, hogy a szó eleji k néma. Ez legalább olyan, mintha valaki mérges kombát mondana mérges gomba helyett. Laci ötéves itt-tartózkodása a nyelvtani szabályok megismerésére nem volt elég. Angol tudása inkább abban merül ki, hogy junitnak hívja a megmunkálandó lakrészt. A káromkodás vagy előkelőbb, vagy hatásosabb a szemében, ha angolul művelheti, így egész nap csak a "faken junit" hangzik abból az irányból, ahol dolgozik.
Ma is János mellett dolgozom, fennhangon sorolja munka közben, hogy mit miért csinál. Mintha csak magában beszélne. Külön becsülöm ezért a tapintatért, hogy nem kell rákérdeznem minden részletre. Elég néhány nap, hogy észrevegyem, micsoda óriási különbség van a két férfi teljesítménye között. Laci ezt a világért be nem ismerné! Rossz helyre tették az anyagot, vetemednek a lécek, ferdék a szögek, életlen a kés, hangzanak a kifogások. Pedig János nem kér számon semmit. Sőt, önként vállalkozik a nehezebb dolgokra. Amikor a kazánház belső borítására kerül sor, magától értetődő természetességgel indul a helyiség felé. A billegő bakokra fektetett pallókon egyensúlyozva csavarozza be a mennyezetdarabokat.
A liftakna könnyebbnek tűnik, itt nem fej-fej mellett kell dolgozni, csupán arra kell vigyázni, hogy le ne zuhanjon az ember. Itt már én is alaposan kiveszem a részem a teendőkből.
Ahogy visszanézek egy-egy befejezett lakásra, úgy látom, kezd otthon formája lenni annak, amit magunk mögött hagyunk. Pofás kis lakások lesznek. Átadóablakos konyha, erkély, beépített szekrények, kandalló.
Képzeletem nem tud szabadulni a falak közé söpört szeméttől és ezektől a válaszfal méretektől. Már nem csodálkozom, ha a tv-beli reklámon azt látom, hogy valaki bemotorozik a házba. Vagy ha a templombéli ismerős panaszkodik, hogy a szomszédja ráförmedt, hogy miért mászkál a lakásban éjfél után. Ehhez a minősíthetetlen silány belsőhöz sok esetben még az elviselhetetlenül ronda formájú külső is társul. Sokszor úgy érzem magam, mintha egy gyárváros munkáslakásai között autóznék. A két, három, négyszintes épületek a szocreál stílust idézik ötlettelen kocka formájukkal. Az utóbbi pár évben csak az változott, hogy elfogadhatóbb formájúra tervezték ezeket a léc és gipszkarton-palotákat.
Közben, Mikiék álma beteljesedni látszik. Költözhetnek a saját házba. A belvárosi kis apartmanból lecipeljük a bútorokat a kölcsön teherautóig, és irány az új otthon.
A kétszintes házak karéja egy teret ölel körül. A ház nem jelent tökéletes elszigeteltséget, mert mindkét oldalon találkozik a szomszéddal. Már tudom, hogy ez mennyire nem hagyható figyelmen kívül.
A ház belülről is csalódás számomra. Húsz éves az egész sor, de ennél a fajta építkezésnél az évszámokat szorozni kell, mintha legalábbis egy macska életkorára lennénk kíváncsiak.
- Valami művészféle volt az előző tulaj, a festészet volt a hobbyja. - állítja Miki.
Hát, hogy nem a takarítás, az biztos! Minden erősen lepusztult, a frizsider, a tűzhely segítségért kiált. A nappali bolyhos zöld padlószőnyege erősen koszos.
A méretek viszont ideálisak, az emeleten három hálószoba is van. Miki, be nem vallottan, kicsit az apja miatt is vásárolta ezt a házat, akinek a látogatását várja a következő hónapban. Nem mutatom csalódásomat, inkább arra gondolok, micsoda előrelépés ez egy pesti srácnak, aki otthon albérletekben hányódott.
Még megtekintjük a második nappalit az alagsorban. Miki megemlíti, hogy erről inkább lemondana, csak lenne garázs a házhoz. Mert az autó sajnos továbbra is az utcán parkol, megfosztva a gazdáját a kényelmes szerelési lehetőségtől.
A hátsó front nagyon csendes. A magas kőfalon túl a temető van. Miki a derűsebb oldalát szokta látni a dolgoknak:
- Ha feldobom a bakancsot, semmi cécó, csak át kell emelni a kerítésen.
Elköszönök a pizzástól, nincs erőm az éjszakázáshoz a kimerítő nyolc-tízórás munkanapok után. Közeleg a nap, amikor János is elköszön és Lacival kell folytatnom az egészet. Nehéz szívvel várom az új próbatételt.
Mikor kettesben maradunk, kiderül, félelmem nem volt alaptalan. Laci kapkod, rosszul tervez, rengeteg hibát vét. Egyszerre kiderül, mennyire nincs a helyzet magaslatán. Egyik nap a lépcsőházzal birkózunk. Az öreg magyar szaki menet közben odaveti neki:
- Miért nem a másik oldalon kezdtél, megspóroltad volna, hogy két háromszöget szabjál!
Laci hümmög, igaza van az öregnek!
Ha valami méretre pontosan sikerül, fennhangon dicséri magát:
- Laci, nem tudod elbaszni!
De bizony el tudja! Már a harmadik táblát tépi le átkozódva, mert sehogy sem sikerül pontosan kimérni a lámpa nyílását. Dühét sokszor rajtam vezeti le. Örökös szitkozódásait hallva felcsattanok:
- Te már mindent tudtál három hét múlva?!
Kicsit észhez tér, hiszen nem a munkabírásommal van baj, hanem a mesterfogásokkal. Persze azért nekem jut a lépcsőfeljáró befejezése, ahol a félméteres lyukban, a koszban hasalva kell felszögelni a hiányzó darabokat.
Amikor a folyosón dolgozunk, a díszítőelem felvitelén, Béla évődve szól Lacihoz:
- Te, a melósod ugyanazt csinálja, amit te. Még csak nem is lassabban! Hát miből lehet tudni, hogy ki a főnök?
Számomra is meglepő módon, a munka befejezése felé közeledtünk. Ott tipegett a nyomunkban a két magyar, Béla a rugós fém gólyalábakkal dolgozott, míg az öreg az alsó részekkel bíbelődött. A földgépek a leendő parkolót egyengették, az utcai részhez megérkeztek a teherautók, a beszerelésre váró konyhabútorokkal.
Laci már tervezgetett.
- Innen egy maszek házhoz megyek.Ott sajnos csak annyit fizetnek, hogy akárhogy számolom, neked csak 6.25-öt tudnék fizetni.
Csalódásom nem ismert határt! Az utóbbi napokban megállás nélkül hajtottam, tettem, amit kell, és most majd odalök nekem valami alamizsnát!
Ebédszünetben átsétáltam az utcai telefonhoz és felhívtam a kertészetet. Még két napom volt abból az öt hónapból, amit az iskolára kértem.
Doug hallható örömmel nyugtázta jelentkezésemet. Megállapodtunk a hétfői munkakezdésben.
Ezek után visszamentem Lacihoz és közöltem vele, hogy nem akarok részt venni a következő munkában. Láthatóan megkönnyebbült, hogy a házért kialkudott összegen nem kell osztoznia senkivel. Csak most kezdtem látni, mennyire talmi csillogás ez a jó kereset. Egy-egy munka befejeztével lesik a jó szerencsét, hogy lesz-e másik ajánlat. A tél tiszta kiesés a hideg miatt, de nyáron is adódhat pár hónap, amíg nem jön össze semmi.
Befejeztük a munkát, megnyugodva konstatáltam, hogy legalább bakancsra nem költöttem. Laci megígérte, hogy elhozza a fizetésemet, mert csak pár nap múlva kapja meg a csekkeket, amikor átveszik az épületet.
Laci látogatása nálunk éppen arra az időre esett, amíg én az iskola évzáróján voltam. Idegenként mozogtam már a volt osztálytársaim között, a ceremónia színhelyén, egy tiszti klubban.
Laci beállított hozzánk, a csekket lobogtatva. Nejem éppen tálalta az ebédet. Laci könnyedén közölte Ritával:
- A főnök lefaragott az összegből, mert azt mondta, hogy aránytalanul magas volt a vállalkozói díjunk. - majd Rita kezébe nyomta a háromszáz dolláros csekket.
Nejem, a számok embere, tudta, hogy kilencszáz-egynéhány dollárt kéne kapnom a megállapodásunk szerint.
Elöntötte a méreg, egy hirtelen mozdulattal felkapta a teli tányért és a falhoz vágta. Laci ijedten húzta be a nyakát. A rizses hús szétmállva csöpögött le a falról, a tányér ezer darabra tört.
- Látod ezt?! - sikoltotta a nejem. - Holnap ugyanezt teszem a főnököddel! Az ő pofájába vágom a következő tányért! Mi ez a szemétség?! A férjem megállapodott bérért dolgozott! A haját tépem ki annak a rohadéknak, ha nem fizet! Vigyenek a bíróságra, ott is megmondom, hogy hatszáz dollárral képesek megrabolni egy családot!
Laci habogva tiltakozott:
- Nem, ne menj sehova! Majd én beszélek még egyszer a főnökkel! Hazaugrom addig is a csekkemért és kiírom nektek a különbözetet.
Mire visszaért a csekkel, már én is otthon voltam. Megkérdeztem tőle:
- Laci, úgy őszintén, nem te voltál, aki megmondtad, hogy mennyit fizetsz nekem?! Ha neked írott szerződésed van, miért hagyod, hogy kevesebbet fizessenek?
Laci csak legyintett, alig várta, hogy kívül legyen az ajtón.
Rita hozzám fordult:
- Te elhiszed ezt a mesét a szerződésről? Szerintem csak próbálkozott, biztos azt hitte, farkcsóválva fogunk örülni a háromszáz dollárnak is.
Maradt tehát a kertészet. Végül is mégsem vagyok állás nélkül!
Újabb gyógyír a sebünkre, hogy kapunk egy ajánlatot. Lídia és Míró itt hagyja Edmontont és felajánlják nekünk a másodállásukat. Takarításról van szó, de ki bánja, nagyon kell valami a szerény főállás mellé.
Már javában benne járunk a nyárban, ebben a rekkenő hőségben szinte elképzelhetetlen a téli rettenetes hideg és hó. Olvadozik az aszfalt. Amíg araszolgatok a belvárosi forgalomban, eltűnődöm, hogy ezeknek a kocsiknak cirka 80 fokos hőmérséklet különbséget kell kibírniuk. Ember, állat, gép, alaposan megszenvedi ezeket a körülményeket.
Néha sétálni próbálunk, de ezek a gyerekkocsis programok nem jelentenek kikapcsolódást.
Nem tudom miért, de majd mindegyik városnak az északi körzete a legrosszabb. Nem kivétel ez alól Edmonton sem. Még a házak is olcsóbbak errefelé. A bűnözés, a lakosság összetétele, minden tovább űzi innen a nyugodt életre vágyókat. Ha a 82-es forgalma elől bemenekülünk a szomszédos kis utcácskákba, lépten-nyomon sötét alakokba botlunk.
Két sarokkal arrébb a Liquor Store, mert ugye ebben az országban sem árulnak alkoholt az élelmiszerüzletek. A bolt előtt csavargó penget egy gitárt, hangszertokjában gyűjtögeti az alamizsnát. A szemközti járdán népes indián család veszekszik. Tévedhetetlenül felismerhető jellegzetes kiugró pofacsontjuk, sötét árnyalatú bőrük, szénfekete hajuk. A testes nő olyan részeg, hogy csak a bevásárlókocsiba kapaszkodva képes tartani az egyensúlyát.
Valahol olvastam, hogy az indiánok véréből hiányzik az alkohollebontó enzim, így hamar tudnak lerészegedni és igen tartósan. Személyes tapasztalataim csak megerősíteni tudják a fentieket.
A szemközti társaság hangereje fokozódik. A nő a falba kapaszkodva, nagy nehézségek árán leguggol és vizelni kezd.
- Na, nem!! Ebből elég! Nem fogjuk ezen a környéken felnevelni a gyermekünket!
Vad lakáskeresésbe kezdünk. Próbálkozásainkat csak megerősíti, hogy a krinolinujjú rém újra felfedezte hangszerét. Minden szabadidőnket a kutatásra szánjuk.
Majd’ minden lakásnak van valamilyen sebezhető pontja. Most már nem is gondolkodunk másban, csak a legfelső szintben. Soha többé a fejünk felett dübörgő szomszédság!
Sok helyen már a bejáratnál megálljt parancsol a tábla: Adult Building!
Tehát nem költözhetünk be gyerekkel!
Egy ízben alkalmunk van találkozni a kétemeletes ház gazdájával. Tőle tudjuk meg, hogy gyerekkel itt is nemkívánatosak vagyunk.
- Nem tesz semmit! Nem akarunk idejönni! Ez egy szemétdomb - mondom neki.
Fuldokló méreggel rázza öklét utánunk.
Végre úgy tűnik, valami megfelelőre akadtunk. A kövér házmesterné jóindulattal mutogatja a két hálószobát és a tágas nappalit. Mosogatógép és tisztességes külsejű konyhai berendezések. Minden nagyobb, mint az előző lakásunkban, persze a lakbér is. Közel 600 dollár havonta, de öröm körülnézni a környéken. Pár lépés és a csodálatos villák között sétálhatunk. Tökéletes nyugalom, újra az a környék, ahol az utcán járó-kelő emberek köszönnek egymásnak.
Persze előbb még a kiköltözés. Ha vissza akarjuk kapni a foglalóként befizetett félhavi lakbért, tiszta lakást kell leadnunk. Nem is okoz nagy gondot a feladat, hiszen kanadai mércével nem is mérhető tisztaság vett körül bennünket.
A házmester nagyon iparkodik, hogy kifogást találjon. Még a konyhaszekrény tetejére is felmászik.
Rita megfogja a karom. Tudja, most akartam megkérdeni, miért nem vizsgálja a saját kredencét, ott biztos eredményesebb lenne a kutatómunka.
A kopott férj megadóan aláírja az ívet, miszerint mindent rendben talált.
Holmink a teherautón, melyet húsz dollárért béreltem néhány órára. Elégnek is tűnik, még ha a fel- és lepakolás nem is a leggyorsabb. Ernő és Csaba is itt van. Tudom, hogy nem önzetlen a jelenlétük, hiszen mindkét család költözés előtt áll. Lesz alkalmam viszonozni a szívességet.
Miki nem jött! Valami kifogással távol maradt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy háztulajdonos lévén, úgy érzi, nem lesz többet szüksége költöztető társakra, így tehát ő sem fárad feleslegesen.
Örülünk az új otthonnak, szerencsére nem tartogat kínos meglepetéseket. Kicsit messze van a mosoda, de szinte sohasem foglalt, így nem hiába gyalogolunk az épületszárny másik végébe.
Az utca kivételesen nevet kapott. A Riverbend ez esetben valóban azt jelenti, hogy közel vagyunk a folyóhoz. A North Saskatchevan nem egy kiépített partszakaszú folyó, de a dombtetőre kapaszkodó házaknak mégis különleges rangot ad.
Esténként sétálgatunk a gyönyörű házak, vagy inkább paloták között. A szomszédos utcasor kezdi visszaadni a hitem a városi építészetben. Csodás formájú luxusvillák követik egymást, néhol három-négy garázsajtó utal az anyagi helyzetre.
A kicsi egyre aranyosabb. Ahogy szótlanul szemlélődik, olyan, mint egy kis mindentudó bölcs, aki nem vesztegeti a drága idejét a beszédre. Nagyon szeretem ezeket az esti sétákat, fürdetéseket. Naponta figyelhetem, hogyan gyarapszik kisfiúnk valami újabb apró képességgel.
Persze a munka elviszi a nap java részét, este meg a másodállásban lehet helytállni.
Visszaérkezésem után az öreg főnök elhatározta, hogy megpróbál valahogy úrrá lenni a raktári káoszon. Engem szemelt ki a dicső feladatra.
A raktár egyik részében rongyászakadt nylonzsákokból kiömölve, hegyekben hevert szanaszét a barkchips. Ez tulajdonképpen különféle méretű fakéregdarabkát jelent, amivel cserepeket, növényágyásokat dekorálnak. A cég szokásaihoz híven vagonnyi mennyiség borította a raktársarkot. Az öreg, nylonzsákokkal felszerelkezve elhatározta, hogy újracsomagoljuk az egészet. A porlepte, korhadt fakérgek közül még illett eltávolítani a néhai zsákok foszlányait is.
Megállás nélkül lapátoltam egész délelőtt. Az öreg kezdetben velem tartott, buzgón tartotta a zsákokat, de 10 óra körül beült a kocsijába és eltűnt, valami elintéznivalóra hivatkozva. Amíg távol volt, rendületlenül lapátoltam. Délben bekaptam pár falatot és folytattam, mint akit felhúztak.
Ismét a por, az izzadságtól lucskos póló. Úgy látszik, Kanada nekem ilyen deja-vu élményeket tartogat.
Négy óra felé visszatért az öreg tulaj. Nem tudta leplezni megdöbbenését. A sarkot annyira megtisztítottam, hogy szabaddá vált az addig eltemetett kijárat. A zsákok egymásra pakolva sorakoztak a fal mellett. Fejcsóválva dünnyögött valamit.
Este Doug, a fia hívott:
- Ugye 6 dollár az órabéred? Holnaptól 7 dollár!
Őszinte örömmel kiáltottam a telefonba a thank you-t.
- Ja, - tette hozzá - nem a városban kéne kezdeni, hanem a farmon. A Jeff is itt van minden reggel fél kilencre, összeállítjuk a napi fuvart és indulunk az üzletbe.
Kis üröm az örömben, hogy autózhatok a tanyáig, de Rita már vigasztal:
- Nézd, itt van a térképen egy rövidebb út, a kertek alatt. Micsoda mázli, hogy átköltöztünk erre az oldalra! Nem is olyan nagy a távolság! Rövidebb az út, mintha az üzletből autóznál kifelé.
Így aztán a kocsi kenyérkereseti eszköz lett Reggel kibumliztam a farmra, ahol kezdetét vette a bogarászás. Doug is csatlakozott a csapathoz, így hármasban próbáltuk fellelni a sajtcédulákra írt kívánságokat. Ha nem találtuk a keresett cikket - ami gyakran előfordult - Doug megelégedett egy hasonlóval. Így, ha valaki kis műanyag madárfészek iránt érdeklődött, a hiánycikk helyett beszállítottunk pár tucat madáretetőt. A kartonok ide-oda vándoroltak a telep és az üzlet között.
Látva a hatalmas árukészletet, az ésszerűtlen gazdálkodást, a tervszerűtlenséget, majdnem naponta tettem fel Mikinek a kérdést:
- Te, hogyhogy ez a bolt még nem ment tönkre?! Amit itt csinálunk, ellenkezik mindazzal, amit a kapitalizmusról tanultunk!
Miki hamiskás mosollyal vonogatta a vállát:
- Szerintem ez egy fedőcég. Az öreg valójában leánykereskedelemmel foglalkozik.
Más alkalommal azt javasolta:
- Ha kinn vagy a tanyán, nézz körül a raktár mögötti földeken! Lehet, hogy ezek mákot termesztenek. Az ópiumpiacból él az öreg.
Miki, simán szőr-nek szólította az öreg tulajt, amin jókat derültem. Doug esetében már elég volt a keresztnév, de az idős tulaj indokolatlan hangulatváltásai mindenkit óvatosságra intettek. A házaló kereskedők is inkább csak délután vették célba az üzletet. Dehogy merték volna kockáztatni, hogy az öreg villámló tekintettel vizsgálgassa kínálatukat.
Doug olyan volt, mint egy hiszékeny háziasszony. A minden hájjal megkent ügynökök feneketlen táskáiból egyre másra kerültek elő a förtelmes kacatok, Doug, mint egy éretlen kamasz, lelkendezve dícsérte az árumintákat. Csak egy aláírás a lap alján és tavasszal már szállítják is a nyolcezer darab hintalovon lovagló plüssmajmot.
Nem értettem az árpolitikát sem. Olyan elképesztően magas árat kért az üzlet, tetejébe ez még nagykereskedelmi ár volt, hogy nem egyszer voltam tanúja a vásárlók felháborodásának. Persze azért akadtak vevők, ahol nem számított a pénz. A dolog erősen emlékeztetett otthoni tapasztalataimra. Az állami vállalatok vagy a kormányhivatalok beszerző emberei gondolkodás nélkül állították ki a csekkeket a vásárolt dekorációs termékekért. Két sarokkal arrébb, a Superstore negyedannyi áron kínálta ugyanezt.
Este, ha megérkeztem a munkából, gyakran beszélgettünk Ritával a bolti állapotokról. Persze minden témát háttérbe szorított a gyermek. Öröm volt nézni világra csodálkozó kis pofiját. Az esti fürdetést nem volt szívem elmulasztani, így csak ezután kezdődött a másodállás. Nem időre kellett menni, csupán az volt a követelmény, hogy másnap reggelre tiszták legyenek az irodák.
A létesítmény egy nagy hodály, valaha jobb napokat látott hivatali szobákkal, majd ezt követően a terem, ahol az autóárverezés folyik. Hátul még egy porta, meg valamiféle melegedő a melósoknak.
Néhányszor elindultunk közösen, hogy hamarabb végezzünk, de a gyerek így a kis kocsijában feküdt magára hagyatva. Úgy tűnt, rögtön megérezte, hogy nincs a figyelem középpontjában, mert éktelen sírásba kezdett. Rita szemrehányó tekintete kimondatlanul vádolt ezért a fonák helyzetért. Még néhány próbálkozás és már hangot is adott felháborodásának. Miközben a tisztító szerekkel rohangált, félszemmel a gyerekre lesve, egyszer csak felcsattant:
- Nem erre születtem!
- Hát én?! - akartam visszakérdezni, de nem szítottam a tűzet. Ezek után egyedül folytattam. Ha átvállaltam a gyermekvigyázást, Rita azzal jött haza a takarításból, hogy végigremegte az egész munkaidőt. Nem is csodálkoztam túlzottan, az elhagyott hangárszerű helyiség a sötét benyílókkal, remek helyszín lehetett volna egy horrorfilm forgatáshoz. Ritának megmaradt a szombat vagy a vasárnap egy kis önmegvalósításra. Ekkor ugyanis egy fogtechnikusnő műhelyét kellett rendbe tenni.
Ezek a mellékjövedelmek és Rita pénzügyi bűvészmutatványai elfogadhatóbbá tették anyagi helyzetünket. De maradt a kuponkeresgélés és az árleszállítások figyelése.
Megdöbbenve meredtem minden alkalommal a fizetési csekkek mellékleteire.
UIC., CPP., Healthcare, I. tax, F. tax. A rejtélyes rövidítések mellet százak tűntek el a fizetésemből. Sovány vigasz, hogy talán az adóbevallásnál számíthatok valami visszatérítésre. Ez most sokkal kézzel foghatóbb, hogy megrövidítettek.
Szeptemberben megérkezett Miki papája. Nem egyedül jött, a Malév szabadjegy jóvoltából az új feleség is vele tartott. Miki bemutatta a családot Dougnak is, azzal az alig titkolt szándékkal, hogy megpróbálja elérni, hogy felvegyék az apját a céghez. Éva úgyis hazarepül néhány hét múlva, így a vendég nem unatkozna egyedül a házban.
Miki a raktárt választotta a bemutatkozás színhelyéül, bízva benne, hogy zavartalanul tárgyalhatnak.
Miki apja tökéletes ellentéte fiának. Túlsúllyal küzdő, alacsony, életvidám, egészségtől kicsattanó alkata semmiben sem emlékeztet a vézna, fanyar stílusú fiára. Adidas melegítőjében nehéz elhinni róla, hogy túl van az ötvenen.
Az újdonsült feleség, termetes fekete hölgy. Kíváncsian méregetik a raktárt. Láthatóan lenyűgözi őket a hatalmas árukészlet. Doug büszkesége határtalan. Széles mozdulatokkal idegenvezetést tart. Miki tolmácsol, mert a Papa iskolaidejében az orosz volt a kötelező idegen nyelv. Imre villanyszerelő otthon, egy maszeknál. Meg tudja oldani ezt a négy hónapos szabadságot, de természetesen nem jönne rosszul egy kis dollárban keresett mellékes. Doug igent mond Miki kérésére. Bólogató fejmozgása láttán kutatni kezdek emlékeimben. Hirtelen belém villan, hogy még nem láttam őt nemet mondani. Még Ricket is visszavette, aki otthagyta a céget, hogy szerencsét próbáljon másutt. A tékozló fiú harminc körüli, reménytelenül elhízott, velejéig lusta fickó. A fésű megáll sűrű fekete hajában. Mackós járással csoszog a dobozhegyek között, időnként rekedten elbődül:
- Coffeetime!
Ezt már én sem értettem. Ekkora jóindulat nincs!
Amikor egyszer Douggal autóztunk valahová és a melósairól volt szó, megkérdeztem:
- Miért vetted vissza ezt az embert?
Gondoltam, csak kiderül, milyen rejtett képessége van ennek a fickónak, amellyel eredményesen szolgálhatja a cég érdekeit.
Doug a szívére mutatott, de úgy érezhette, ez mégsem elég indok.
- Nézd, amikor Amerikába utaztam, ennek a Ricknek oda tudtam telefonálni, hogy jöjjön hajnali négyre a lakásomra és vigyen ki a reptérre. A Jeff nős, ő nem bújik ki az ágyból, kire számíthatok?
- Hányszor utazol Amerikába évente? - érdeklődtem.
- Egyszer. Esetleg kétszer.
- Szerintem a taxi olcsóbb. - mondtam vállrándítva.
Ennyiben maradtunk. Doug lágyságát nem valami keresztényi jóindulat táplálta. Bár szorgalmasan látogatta nejével és három lányával a vasárnapi istentiszteleteket, mégis lelkiismeret furdalás nélkül szabta meg az árakat. Ha kezembe került néha egy árlista, elképedve láttam, hogy a beszerzési ár öt vagy tízszereséért kínálja a terméket. Rengeteg cikk sosem jutott el a beárazásig. Ilyenkor Ruby feladata volt a vevő tájékoztatása. Szemrebbenés nélkül írta a számlára az abban a pillanatban kiötlött árait. Ha egy nagyobb darabnál kétségei támadtak, szalajtott a főnökhöz segítségért. Dougot az irodájában lepem meg:
- Főnök, valaki a hat feet-es összecsavarható műanyag kaktuszt akarja megvenni! Mennyit mondjunk?
- 59.95 azt hiszem az jó lesz.
- Akkor biztosan megveszi! Nagyon tetszik neki - mondom, és már indulok is visszafelé.
- Várj! Ha ennyire érdekli, legyen 87.50! Nem! Mondjál 92.20-at!
Rubyék egykedvűen éldegéltek a szeméthegy tetején. Egyes napokon azonban Rubyn vad tettvágy vett erőt. Pakolt, szervezkedett, izzott keze alatt a munka. Már örömmel nyugtáztam, hogy közös erővel sikerül valami rendet kialakítani a káoszban, de Ruby lelkesedése másnapra elillant. Unottan kávézgatott és a főnökséget szidta az alacsony fizetés miatt. Párszor megismétlődött ez a "feltámadok egy napra" c. jelenség, míg egyszer Janette megjegyzésére igazított útba.
- Mi az, ma indián vagy? - kérdezte a mélán ücsörgő Rubyt.
Hát persze! - csaptam a homlokomra. Egyik nap a német papa stílusában, másik nap az indián anya modorában.
Janette kiszolgáltatottan asszisztált ezekhez az érzelmi görbékhez. Felnézett Rubyra, munka után is kereste a társaságát. Az esti kimaradozások miatt többnyire Janette mamája felügyelt a hatéves forma unokára. Férj sehol. Ruby is elábrándozgatott egy jó partiról, de nemigen akadt alkalmas férjanyag. A város nem kedvezett a párkeresőknek. Ha férfiszemmel körülnéztem, szomorúan állapítottam meg, hogy a fűrésztelepi brigádvezető egy kezén meg tudná számlálni, hogy hány jó nőt lehet látni. A tél rabsága vagy a viszonylag alacsony élelmiszerárak, ki tudja, de ennyi formátlan, széthízott nő nem császkál más nagyvárosban, mint Edmontonban.
Zenés találkozóhelyen készül a riport.
- Miért jársz ide? - faggatják a teenagert.
- Leginkább a sör miatt - hangzik a válasz.