Az utolsó hét
- Menjük le a kertbe!
- Nem jó itt? Itt is le tudunk ülni.
- Rá szeretnék gyújtani.
- Még mindig cigizel?!- nézett végig a férfi a nőn. Tekintetében megvetés bujkált.
Gyalog baktattak le a földszintig. A kórház nehéz levegője után, öntudatlanul is mélyebbet lélegeztek a szabadban. Néhány padon betegek üldögéltek. A férfi fejcsóválva figyelte a tolókocsis pácienst, aki az oxigén csöveket szerelte le az arcáról, hogy rágyújthasson. Halálos szenvedély - dörmögte félhangosan.
Az asszony felfedezett egy padot, előresietett. – Hogy elnehezült - futott át a férfin.– Hiába, öregszünk – gondolta keserűen.
- Mit mondott neked a főorvos? – kérdezte a nő.
- Hogy pár nap. Talán egy hét.
Az asszony pityeregni kezdett.
- Ne sírj! - mondta a másik. Kezét a nő vállára tette. – Nem mondhatod, hogy nem számítottunk rá.
- Ez, ez, akkor is. . .- kereste a szavakat a nő. – Olyan végleges lett! Félek ettől az egésztől. Szegény apa. – sóhajtotta, alig hallhatóan.
- Fáradt vagy. Pihenned kéne. - nézett rá részvéttel a férfi.
- Láttam rajta, hogy mennyire örült neked! Egészen felélénkült. Hiába, a tékozló fiú hazatért. – némi gúny bujkált az asszony hangjában.
- Nem hiszem, hogy különösebben érdekli már, hogy mi van körülötte. Alig lehet néhány tiszta pillanata. Agyon van gyógyszerezve.
- Istenem! Csak pár napja van. – a nő újra szipogni kezdett.
A férfi átölelte a nővére vállát. Szótlanul üldögéltek. Fásultság telepedett rájuk.
- Jobb lesz így! – biztatgatta a férfi. – Legalább nem szenved tovább.
A nő zsebkendőt kerített, a könnyeit itatta.
- Meddig maradsz? – fordult a testvére felé.
- Megvárom a. . . – a férfi elharapta a mondat végét.
- Szóval visszamész. Aztán legközelebb megint akkor jössz, ha temetés van. Mondjuk, az enyém.
A férfi csodálkozva figyelte az asszony erősödő indulatát.
- Hát mit vártál?! Azt hitted, itthon maradhatok?! Ez nem érzelmi kérdés! Az ember már nem ugrálhat ebben a korban!
- Ne haragudj! – csillapította a nő. – De olyan szörnyű, hogy így szétszóródtunk. Apa is elmegy, ez már nem család többé. - idegesen szippantott egyet a cigarettából.
- Hát gyere ki te! Elváltál, a fiaid felnőttek, miért ne próbálkozhatnál odaát.
- Ugyan már! – legyintett a nő, míg kifújta a füstöt. – Valaha nagyon mehetnékem volt, de most?! Már nem tudnék odakinn megszokni, már el se tudnám képzelni. . .
- Pedig nem sokon múlt. . . – szólt közbe a férfi.
- Hogy érted ezt?
- Hát, hogy nem kinn születtél! Neked nem mesélte apa, hogy ő is disszidált?
- Miről beszélsz?
- Tényleg nem tudtad? Anyával leléptek 56-ban, kinn voltak Amerikában, öt évig. De aztán hazamentek. Nem sokkal azután születtél. Apa sosem beszélt neked erről?
- Nem. Ez hihetetlen!
- Lehet, hogy csak védeni akart. Azokban az időkben nem volt jó ajánlólevél, ha valaki Amerikából jött. Később meg biztos nem akart bosszantani, mikor látta, hogy olyan nehezen boldogulsz.
- Miket kell megtudnom! És te? Hogyhogy neked elmondta?
- Muszáj volt neki. Egyszer kotorásztam a padláson, és találtam egy dobozt, tele fényképekkel. Az egyiken dög nagy amerikai kocsi előtt álldogálnak, a másikon a Golden Gate a háttérben, szóval nem volt mese, kinn voltak. Én akkor rá is kérdeztem, hogy miért mentek haza.
- És mit mondott?
- Egy nagy hülyeséget.
- Mégis, mit?
- Hát, hogy ő gyerekkorában sokat nézegette a világtérképet és azokon mindig Európa volt a középpontban. Meg Magyarország. Az amerikai földrész meg valahol oldalt. Hogy ő úgy érezte odakinn, hogy kikerült a dolgok középpontjából. Hogy ő nem ott van, ahol a dolgok történnek. Meg hogy ő ide tartozik.
- Szóval neki ez a középpont?- mondta a nő keserűen.
- Úgy látszik.
- Istenem, ha meggondolom, hogy kinn élhettem volna. . .
- Ne hibáztasd! Ha annyira ki akartál volna menni, leléphettél volna később. Mint én, például.
- Te könnyen beszélsz! Elindultál a haveroddal és kész! De mit csinál egy magányos nő a lágerben? Te csak bepakoltál a kisbőröndbe, aztán irány a pályaudvar. Nekem meg ott volt a család! Tudod jól, hogy anya mennyit betegeskedett.
- Azért már itthon se szörnyű! Jó, tudom, kevesebbre telik, de legalább itthon vagy. A saját anyanyelveden beszélsz, ott élhetsz, ahol felnőttél, minden ismerős. . .
- Igen, a világ közepén. – legyintett az asszony. – Tudod, hol dolgozom? Egy benzinkútnál. Három műszakban. Ha éjszakás vagyok, és egyedül állok a pultnál, mindig a frász kerülget, hogy mikor jön valaki a bevételért. Késsel, vagy pisztollyal.
- Hát miért nem hagyod ott?- kérdezte a férfi türelmetlenül.
- Mert nincs más, egyszerűen nincs más! Ide is úgy vett fel a tulaj, hogy megmondta, nem ad fizetést. Ügyeskedjem ki magamnak a pénzemet.
- Viccelsz?! Ilyen nincs!
- Á, Tomi, te nem tudsz semmit! Tudod, miből áll össze a fizetésem? Várj, elmondom: állok a pénztárnál, bejön a vevő, húszezressel fizet, én kezdek visszaadni, lassan, kis címletekben. Közben megkérdezem, hogy látta-e azt az olasz vígjátékot este a tévében. Erről kicsit elbeszélgetünk, én meg visszaadok tízezerig. A pasas távozik, látom rajta, ahogy megtorpan, felfogta, hogy átverték. De száz esetből nyolcvan nem jön vissza, mert szégyelli magát.
- Ez undorító, de nem a te hibád! Mi az, hogy nincs fizetés?! - háborgott a férfi.- Ez törvénytelen!
- Várj! Ha beáll egy kocsi, a tankolásnál nem szoktam segíteni, mert már nem divat a borravaló. De felajánlom, hogy belenézek a motorházba. Felnyitom a tetőt, kiveszem az olajpálcát, és mutatom, hogy csontszáraz. Persze nem volt vele semmi baj, de ilyen apró trükköt már az első nap megtanul az ember. A pasas megijed, én nyugtatgatom, és felajánlom, hogy amíg megiszik egy kávét, addig rendbe hozok mindent. Mutatom, hogy a legjobb minőségű olajat fogom használni. Látványosan kezdem is töltögetni. Ebbe a flakonba már be van öntve a legolcsóbb olajunk. Az ürge elmegy kávézni, én meg felszámolok három-négy liter méregdrága olajat.
- Jó kis cirkusz. És ez így megy mindenhol?
- Majdnem mindenhol. Ha pedig jön egy külföldi, és készpénzzel fizet. . .
- Elég! Hallani sem akarom, hogy lopnod, csalnod kell a megélhetésért!
- Ez itt nemzeti sport. – legyintett a nő – Itt az emberek nem élni tanultak meg, hanem túlélni. De veled mi van? Megint egyedül élsz?
- Ja! A Rózsinak csak addig voltam jó, amíg azt hitte, hogy a lányát is kihozatom. Amikor megmondtam, hogy nem tudom felvállalni, pár napon belül lelépett.
- Hát miért nem próbálkozol kanadai nővel?
- Á, azokkal nincs mit kezdeni! Azok nem tudják, hogy merre van a konyha. Saját bankszámlájuk van, és a barátnőikkel járnak olyan éjszakai klubokba, ahol férfiak vetkőznek. Üljek otthon, kötögetve, és várjam, hogy mikor jön haza a nejem hajnal felé, tökrészegen?
- Lehet, hogy igazad van. De azért mégis csak más, ha van valakije az embernek. . .
- Hát nézd, van melóm, kocsim, lakásom, mit akarhatok még?! És amíg van melóm, addig minden oké. Lehet, hogy idehaza is elértem volna ennyit, de ami most itt folyik, az nem nekem való. Minden vadabb, mint odakinn. Persze, hogy hiányzik egy csomó dolog, persze, hogy néha jó volna valaki, de ki lehet bírni.
- Hát nem fogjuk itt megoldani egymás életét – sóhajtott a nő. Hirtelen elszégyellte magát, hogy elfeledkezett fájdalmáról. – Szerinted megbánta, hogy visszajött?
- Apa? Nem, nem hiszem. Bár, a fene tudja! Tudod, az ember igen érdekes állatfajta. Fantasztikus alkalmazkodó képessége van. De bárhol is él, mindig felteszi magának a kérdést, hogy mi lenne vele másutt.
Feltápászkodtak, elindultak a kijárat felé.
- Bejössz holnap?- kérdezte az asszony.
- Hát persze. Jó lett volna még dumálni, de tudom, menned kell dolgozni.
- Igen - sóhajtotta a nő, majd töprengve bátyjára nézett: - Te Tomi! Én már nem emlékszem. Igaza volt apának abban a térkép dologban?
- Ja. Igaza volt a faternak. Tényleg úgy van, ahogy mondta. - bólogatott a férfi.
Elköszöntek egymástól. Az asszony elindult, a férfi hosszan nézett utána. Csendesen mormolta maga elé:
- De csak itt. A kinti térképeken meg Amerika van középen.
- Menjük le a kertbe!
- Nem jó itt? Itt is le tudunk ülni.
- Rá szeretnék gyújtani.
- Még mindig cigizel?!- nézett végig a férfi a nőn. Tekintetében megvetés bujkált.
Gyalog baktattak le a földszintig. A kórház nehéz levegője után, öntudatlanul is mélyebbet lélegeztek a szabadban. Néhány padon betegek üldögéltek. A férfi fejcsóválva figyelte a tolókocsis pácienst, aki az oxigén csöveket szerelte le az arcáról, hogy rágyújthasson. Halálos szenvedély - dörmögte félhangosan.
Az asszony felfedezett egy padot, előresietett. – Hogy elnehezült - futott át a férfin.– Hiába, öregszünk – gondolta keserűen.
- Mit mondott neked a főorvos? – kérdezte a nő.
- Hogy pár nap. Talán egy hét.
Az asszony pityeregni kezdett.
- Ne sírj! - mondta a másik. Kezét a nő vállára tette. – Nem mondhatod, hogy nem számítottunk rá.
- Ez, ez, akkor is. . .- kereste a szavakat a nő. – Olyan végleges lett! Félek ettől az egésztől. Szegény apa. – sóhajtotta, alig hallhatóan.
- Fáradt vagy. Pihenned kéne. - nézett rá részvéttel a férfi.
- Láttam rajta, hogy mennyire örült neked! Egészen felélénkült. Hiába, a tékozló fiú hazatért. – némi gúny bujkált az asszony hangjában.
- Nem hiszem, hogy különösebben érdekli már, hogy mi van körülötte. Alig lehet néhány tiszta pillanata. Agyon van gyógyszerezve.
- Istenem! Csak pár napja van. – a nő újra szipogni kezdett.
A férfi átölelte a nővére vállát. Szótlanul üldögéltek. Fásultság telepedett rájuk.
- Jobb lesz így! – biztatgatta a férfi. – Legalább nem szenved tovább.
A nő zsebkendőt kerített, a könnyeit itatta.
- Meddig maradsz? – fordult a testvére felé.
- Megvárom a. . . – a férfi elharapta a mondat végét.
- Szóval visszamész. Aztán legközelebb megint akkor jössz, ha temetés van. Mondjuk, az enyém.
A férfi csodálkozva figyelte az asszony erősödő indulatát.
- Hát mit vártál?! Azt hitted, itthon maradhatok?! Ez nem érzelmi kérdés! Az ember már nem ugrálhat ebben a korban!
- Ne haragudj! – csillapította a nő. – De olyan szörnyű, hogy így szétszóródtunk. Apa is elmegy, ez már nem család többé. - idegesen szippantott egyet a cigarettából.
- Hát gyere ki te! Elváltál, a fiaid felnőttek, miért ne próbálkozhatnál odaát.
- Ugyan már! – legyintett a nő, míg kifújta a füstöt. – Valaha nagyon mehetnékem volt, de most?! Már nem tudnék odakinn megszokni, már el se tudnám képzelni. . .
- Pedig nem sokon múlt. . . – szólt közbe a férfi.
- Hogy érted ezt?
- Hát, hogy nem kinn születtél! Neked nem mesélte apa, hogy ő is disszidált?
- Miről beszélsz?
- Tényleg nem tudtad? Anyával leléptek 56-ban, kinn voltak Amerikában, öt évig. De aztán hazamentek. Nem sokkal azután születtél. Apa sosem beszélt neked erről?
- Nem. Ez hihetetlen!
- Lehet, hogy csak védeni akart. Azokban az időkben nem volt jó ajánlólevél, ha valaki Amerikából jött. Később meg biztos nem akart bosszantani, mikor látta, hogy olyan nehezen boldogulsz.
- Miket kell megtudnom! És te? Hogyhogy neked elmondta?
- Muszáj volt neki. Egyszer kotorásztam a padláson, és találtam egy dobozt, tele fényképekkel. Az egyiken dög nagy amerikai kocsi előtt álldogálnak, a másikon a Golden Gate a háttérben, szóval nem volt mese, kinn voltak. Én akkor rá is kérdeztem, hogy miért mentek haza.
- És mit mondott?
- Egy nagy hülyeséget.
- Mégis, mit?
- Hát, hogy ő gyerekkorában sokat nézegette a világtérképet és azokon mindig Európa volt a középpontban. Meg Magyarország. Az amerikai földrész meg valahol oldalt. Hogy ő úgy érezte odakinn, hogy kikerült a dolgok középpontjából. Hogy ő nem ott van, ahol a dolgok történnek. Meg hogy ő ide tartozik.
- Szóval neki ez a középpont?- mondta a nő keserűen.
- Úgy látszik.
- Istenem, ha meggondolom, hogy kinn élhettem volna. . .
- Ne hibáztasd! Ha annyira ki akartál volna menni, leléphettél volna később. Mint én, például.
- Te könnyen beszélsz! Elindultál a haveroddal és kész! De mit csinál egy magányos nő a lágerben? Te csak bepakoltál a kisbőröndbe, aztán irány a pályaudvar. Nekem meg ott volt a család! Tudod jól, hogy anya mennyit betegeskedett.
- Azért már itthon se szörnyű! Jó, tudom, kevesebbre telik, de legalább itthon vagy. A saját anyanyelveden beszélsz, ott élhetsz, ahol felnőttél, minden ismerős. . .
- Igen, a világ közepén. – legyintett az asszony. – Tudod, hol dolgozom? Egy benzinkútnál. Három műszakban. Ha éjszakás vagyok, és egyedül állok a pultnál, mindig a frász kerülget, hogy mikor jön valaki a bevételért. Késsel, vagy pisztollyal.
- Hát miért nem hagyod ott?- kérdezte a férfi türelmetlenül.
- Mert nincs más, egyszerűen nincs más! Ide is úgy vett fel a tulaj, hogy megmondta, nem ad fizetést. Ügyeskedjem ki magamnak a pénzemet.
- Viccelsz?! Ilyen nincs!
- Á, Tomi, te nem tudsz semmit! Tudod, miből áll össze a fizetésem? Várj, elmondom: állok a pénztárnál, bejön a vevő, húszezressel fizet, én kezdek visszaadni, lassan, kis címletekben. Közben megkérdezem, hogy látta-e azt az olasz vígjátékot este a tévében. Erről kicsit elbeszélgetünk, én meg visszaadok tízezerig. A pasas távozik, látom rajta, ahogy megtorpan, felfogta, hogy átverték. De száz esetből nyolcvan nem jön vissza, mert szégyelli magát.
- Ez undorító, de nem a te hibád! Mi az, hogy nincs fizetés?! - háborgott a férfi.- Ez törvénytelen!
- Várj! Ha beáll egy kocsi, a tankolásnál nem szoktam segíteni, mert már nem divat a borravaló. De felajánlom, hogy belenézek a motorházba. Felnyitom a tetőt, kiveszem az olajpálcát, és mutatom, hogy csontszáraz. Persze nem volt vele semmi baj, de ilyen apró trükköt már az első nap megtanul az ember. A pasas megijed, én nyugtatgatom, és felajánlom, hogy amíg megiszik egy kávét, addig rendbe hozok mindent. Mutatom, hogy a legjobb minőségű olajat fogom használni. Látványosan kezdem is töltögetni. Ebbe a flakonba már be van öntve a legolcsóbb olajunk. Az ürge elmegy kávézni, én meg felszámolok három-négy liter méregdrága olajat.
- Jó kis cirkusz. És ez így megy mindenhol?
- Majdnem mindenhol. Ha pedig jön egy külföldi, és készpénzzel fizet. . .
- Elég! Hallani sem akarom, hogy lopnod, csalnod kell a megélhetésért!
- Ez itt nemzeti sport. – legyintett a nő – Itt az emberek nem élni tanultak meg, hanem túlélni. De veled mi van? Megint egyedül élsz?
- Ja! A Rózsinak csak addig voltam jó, amíg azt hitte, hogy a lányát is kihozatom. Amikor megmondtam, hogy nem tudom felvállalni, pár napon belül lelépett.
- Hát miért nem próbálkozol kanadai nővel?
- Á, azokkal nincs mit kezdeni! Azok nem tudják, hogy merre van a konyha. Saját bankszámlájuk van, és a barátnőikkel járnak olyan éjszakai klubokba, ahol férfiak vetkőznek. Üljek otthon, kötögetve, és várjam, hogy mikor jön haza a nejem hajnal felé, tökrészegen?
- Lehet, hogy igazad van. De azért mégis csak más, ha van valakije az embernek. . .
- Hát nézd, van melóm, kocsim, lakásom, mit akarhatok még?! És amíg van melóm, addig minden oké. Lehet, hogy idehaza is elértem volna ennyit, de ami most itt folyik, az nem nekem való. Minden vadabb, mint odakinn. Persze, hogy hiányzik egy csomó dolog, persze, hogy néha jó volna valaki, de ki lehet bírni.
- Hát nem fogjuk itt megoldani egymás életét – sóhajtott a nő. Hirtelen elszégyellte magát, hogy elfeledkezett fájdalmáról. – Szerinted megbánta, hogy visszajött?
- Apa? Nem, nem hiszem. Bár, a fene tudja! Tudod, az ember igen érdekes állatfajta. Fantasztikus alkalmazkodó képessége van. De bárhol is él, mindig felteszi magának a kérdést, hogy mi lenne vele másutt.
Feltápászkodtak, elindultak a kijárat felé.
- Bejössz holnap?- kérdezte az asszony.
- Hát persze. Jó lett volna még dumálni, de tudom, menned kell dolgozni.
- Igen - sóhajtotta a nő, majd töprengve bátyjára nézett: - Te Tomi! Én már nem emlékszem. Igaza volt apának abban a térkép dologban?
- Ja. Igaza volt a faternak. Tényleg úgy van, ahogy mondta. - bólogatott a férfi.
Elköszöntek egymástól. Az asszony elindult, a férfi hosszan nézett utána. Csendesen mormolta maga elé:
- De csak itt. A kinti térképeken meg Amerika van középen.