Micsoda szerencse
- Itt a sor vége! - harsant Klári felszólítása a pénztár előtt várakozók népes csoportjából. A figyelmeztetés egy éltesebb hölgynek szólt, aki szórakozottságot mímelve próbálta betolni bevásárló kocsiját a kassza előtt kigyózó sorba. Az erélyes hang elegendőnek bizonyult, a matróna megadóan irányította a dugig tömött kocsit a sor végére.
- Megint nem szólt senki! - füstölgött Klári. - Ezek mindent eltűrnek! - haragjába némi csodálkozás vegyült. Harmadik éve él Kanadában, és a mai napig képtelen megfejteni az itt élők birkatürelmét, azt a közönyt, mellyel elsiklanak az őket ért sérelmek felett. Tudta, nem az akcentusa, hanem a viselkedése árulta el most, hogy bevándorló.
Újra felerősödött benne, hogy sohasem fogja magát itt otthon érezni. Nem tudta vigasztalni most az sem, hogy annyi élelemet vásárolt, melyet otthon sohasem engedhetett volna meg magának. Pár hónapos ittlét elegendő volt ahhoz, hogy természetes legyen a tömött frizsider meg a fejfájás nélküli tankolás. Más természetü gondok váltottak fel az otthoniakat. Reménytelennek tartotta, hogy valaha is óvónőként dolgozzon. Ehelyett a kényszerből vállalt takarítás jelentette a megélhetést. Férje is csak vergődik, az egykori öntudatos bányász, építkezések között pendliző szobafestő lett. Nem tudták megszokni sem a várost, sem az embereket. Sóhajtva gondolt arra, hogy újra be kell ülnie az iskolapadba, ha vinni akarja valamire.
Klári sietősen tolta a hatalmas bevásárlókocsit a földalatti parkoló egyik elhagyatott, rosszul megvilágított sarka felé. Mindig elfogta a félelem az ilyen néptelen helyeken. Annyi mindenről írnak az újságok, ki tudja, elegendő lenne - e a mindig készenlétben tartott önvédelmi spray egy támadás esetén. Bár gondosan ügyelt arra, hogy öltözéke ne legyen kihívó, de még ez az egyszerü farmernadrág is sejtetni engedte hibátlan alakját. Formás külseje és kedves arca mindig megtévesztette az életkorát saccolókat, nehezen akarták elhinni róla, hogy már iskolás lánya van.
Amint a kocsihoz ért, késedelem nélkül kezdte bedobálni a számtalan nylonzacskót a csomagtartóba. A kapkodva végzett művelet közben pillantotta meg a földön fekvő tárgyat. Akaratlanul is körülnézett, mielőtt lehajolt volna a tömöttnek látszó, sötétbama kézitáskáért. - Istenem! - fúlt el a lélegzete - mi lenne, ha tele lenne pénzzel? - de a következő pillanatban már sajnálni kezdte a szerencsétlen elvesztőt. - Le kéne adni itt valakinek! - töprengett.
- Legalább belenézek! - határozta el magát. Beült a kocsiba, és nekikezdett a számtalan rekesz vizsgálatának.
A kézitáska tömve volt. Mágneskártyák, igazolványok, jogosítvány, névjegykártyák, számlák, bizonylatok, csekkfüzet és készpénz. A fémpénzek mellett, kilenc darab százdolláros lapult az egyik rekeszben.
Klári felgyorsult szívveréssel tartotta ölében a puha bőrtáskát.
- Kilencszáz dollár! - sóhajtotta. Valóságos vagyon ebben a világban, ahol számára egyedül a ledolgozott órak jelentik jövedelme gyarapodását. - Legalább a pénzt megtarthatnám! -viaskodott önmagával.
Szemügyre vette a jogosítványt. Kopasz öregúr mosolyogott a képen, még mit sem sejtve a mostani veszteségről. Megnézte a lakcímet is. Már nem is volt meglepő, az arany Visa kártya után, hogy a város egyik előkelő részén található a cimben szereplő utca.
- Elviszem neki a táskát! - határozta el Klári.
A találkozás várható sikere háttérbe szorított minden más megoldást. Nincs szükség a rossz lelkiismerettel megdézsmált tárcára, és arra sem, hogy a rendészeten magyarázkodjon arról, hogyan és miként került birtokába a táska. A kártyákhoz sem fog nyúlni. Az ilyen stiklikre sosem volt kapható. Igaz, már nem erényként könyvelte el becsületességét, hanem afféle haszontalan családi örökségnek.
Vezetés közben a találkozást vetítette maga elé. A meglepetést, az örömöt, a megkönnyebbülést játszatta el a fényképen látott öregúrral. No meg a hálát és a bőkezü jutalmat. Hiszen nem kétséges, hogy miféle károktól mentette meg a táska tulajdonosát.
Volt idő elmélkedni a részleteken, hiszen a város másik részébe kellett elautózni a délutáni csúcsforgalomban. A megtett távolsággal arányban emelkedett a becsületes megtalálónak járó összeg nagysága. Klári eljátszott a gondolattal, hogy az öreg kicsippenti a kilencszáz dollárt a táskából, ezzel ellensúlyozva ezt a mérhetetlen szivességet.
- Micsoda szerencse! - hajtogatta Klári. - Ez a legtisztább ügy! Mindenki elégedett lesz!
A kertvárosi rész eddig nem szerepelt a családi programban, így csak alapos keresgélés után találta meg a címet. Palotáknak beillő luxusvillák sorakoztak az út két oldalán. Klári áhitattal bámulta a mesés épületeket és közben a belesulykolt tanítások hatására a javak egyenlőtlen felosztásán töprengett.
Végre rálelt a házszámra. Dobogó szívvel sietett végig a kerti úton, a táskát úgy szorongatta a kezében, mintha attól félne, hogy itt, a cél előtt ragadják el tőle. A díszes faajtón megzörgette a kopogtatót. A zajra a fényképről ismert öregúr jelent meg az ajtóban. Barátságtalan arckifejezése széles vigyorra váltott, amint meglátta Klári kezében a táskát. Mohón nyúlt érte.
- Hol találta?! Hogy mit idegeskedtem már érte! - az öreg remegő ujjakkal nyitotta szét a táskát.
Megkönnyebbült sóhajjal tartott szemlét a hiánytalanul sorakozó hitelkártyákon. Egy pillanatra felnézett, majd újra a táskába mélyedt.
Klári furcsállotta, hogy nem hívják be a házba, de az öreg még nem végzett a vizsgálattal. Átszámolta a készpénzt, köhintett egyet majd megszólalt:
- Látom, a becsületes megtalálónak járó jutalmat már kivette magának!
- Tessék?! Miről beszél?! - kérdezte Klári elcsukló hangon. Mellkasát mély fájdalom járta át, mintha megütötték volna.
- Ebben a táskában ezerkétszáz dollár volt! - jelentette ki a férfi fojtott hangon.
- Tessék?! Uram, ön viccel! Nem nyúltam a pénzhez! Akkor elvehettem volna az egészet! - Klári érezte, hogy nem azokat a gondolatokat mondja ki, amik kavarognak benne. Miért védekezik ő ez előtt a vén csirkefogó előtt?!
- Nézze kisasszony, én nem tudom mi volt a célja ezzel a látogatással! Tudom, mennyi készpénzt hordok magamnál! Ez háromszáz dollárral kevesebb! Ha ön úgy érzi, hogy ennyit érdemelt a szolgálatáért, akkor menjen Isten hirével! - az öreg szinte suttogott, mintha valakinek az álmát vigyázná.
- Mi van Albert? Kivel beszélgetsz odakint? - hallatszott a ház belsejéből egy kellemetlen női hang.
- Semmi, semmi szivem, megint gyűjtenek valamire! - kiáltott vissza az öreg, majd a táskát a házikabátja alá csúsztatva, sietősen visszalépett a házba és köszönés nélkül becsapta az ajtót Klári orra előtt.
Klári maga sem tudta, hogyan jutott ki az utcára. A harag és a szégyen forrt benne.
- Jótett helyébe jót várj! Én állat! Kellett nekem megjátszani a becsületes megtalálót! Ezt el sem merem mondani Istvánnak! - tudta, hónapokig hallgathatná a férjétől élhetetlensége újabb bizonyitékát.
Alvajáróként indult vissza a kocsija felé.
- Klári?! Klári!! Te vagy az Klári?? - a kiáltás egy ezüstszínü sportkocsiból harsant, amely lépést tartott vele a néptelen utcán. A volánnál egy szőke nő integetett neki, szinte magán kivül.
Azonnal megismerte Évát. A kissé elhízott és kisminkelt arc tévedhetetlenül őrizte a kamaszlány vonásait.
A következő pillanatban már kacagva ölelgette az elveszettnek hitt régi barátnő. Klári bódultságból éledve adta át magát a találkozás örömének. Kábultan ölelgette barátnőjét, akiről csak annyit tudott, hogy évek óta külföldön él valami gazdag amerikaival. Sosem hitte volna, hogy ebben a városban fognak egymásba botlani.
- Mit keresel itt? - csodálkozott barátnőjére Klári.
- Én?! Mi itt lakunk a férjemmel, ebben a házban! - mutatott Éva a hatalmas épületre, amely szomszédos volt Klári megpróbáltatásainak szinhelyével.
- És te mit keresel itt?!
Klári kissé szégyenkezve mesélte el felsülését a becsületes megtaláló szerepében. Átvillant rajta, hogy talán Éva sem hisz neki. A barátnő a történtek hallatán nagyot kacagott:
- Szóval az öreg Clarknál jártál! Hát kérlek, ne csodáld, hogy az öreg nem invitált be, az úgy fél a feleségétől, ha az asszonynak a fülébe jutna, hogy az öreg elvesztett valamit, elevenen megnyúzná!
Klárinak most világosodott meg, az öreg viselkedése. Bár az idős férfi igyekezett indulatosnak látszani, mégis természetellenesen halkan beszélt, amire csak ez a papucsférji félelem lehet a magyarázat.
- Azoktól vártál jutalmat?! - nevetgélt tovább Éva. - Azok olyan zsugoriak, az egyik szobalányom mesélte, aki korábban náluk szolgált, hogy karácsonyra olyan desszertes dobozt kapott, amiből hiányzott két sor édesség és a helyükre savanyúcukrokat tettek!
Klári hangtalanul csóválta a fejét. Sok volt ez így egyszerre. Éva átölelte a vállát:
- Felejtsd el az egészet! Annak örülj, hogy találkoztunk! Nem fogjuk többé elveszíteni egymást! Gyere be hozzánk, hívd fel a családot, jöjjenek át ők is! A férjem egy áldott jó ember, tele van üzleti tervekkel a legkevesebb, hogy csináljunk együtt valamit! Nagy kincs ma egy barát, akit gyerekkorától ismer az ember! Istenem, micsoda szerencse, hogy találkoztunk!
- Micsoda szerencse! Micsoda szerencse! - hajtogatta Klári, miközben engedelmesen követte baratnőjét a luxusvilla felé.
- Itt a sor vége! - harsant Klári felszólítása a pénztár előtt várakozók népes csoportjából. A figyelmeztetés egy éltesebb hölgynek szólt, aki szórakozottságot mímelve próbálta betolni bevásárló kocsiját a kassza előtt kigyózó sorba. Az erélyes hang elegendőnek bizonyult, a matróna megadóan irányította a dugig tömött kocsit a sor végére.
- Megint nem szólt senki! - füstölgött Klári. - Ezek mindent eltűrnek! - haragjába némi csodálkozás vegyült. Harmadik éve él Kanadában, és a mai napig képtelen megfejteni az itt élők birkatürelmét, azt a közönyt, mellyel elsiklanak az őket ért sérelmek felett. Tudta, nem az akcentusa, hanem a viselkedése árulta el most, hogy bevándorló.
Újra felerősödött benne, hogy sohasem fogja magát itt otthon érezni. Nem tudta vigasztalni most az sem, hogy annyi élelemet vásárolt, melyet otthon sohasem engedhetett volna meg magának. Pár hónapos ittlét elegendő volt ahhoz, hogy természetes legyen a tömött frizsider meg a fejfájás nélküli tankolás. Más természetü gondok váltottak fel az otthoniakat. Reménytelennek tartotta, hogy valaha is óvónőként dolgozzon. Ehelyett a kényszerből vállalt takarítás jelentette a megélhetést. Férje is csak vergődik, az egykori öntudatos bányász, építkezések között pendliző szobafestő lett. Nem tudták megszokni sem a várost, sem az embereket. Sóhajtva gondolt arra, hogy újra be kell ülnie az iskolapadba, ha vinni akarja valamire.
Klári sietősen tolta a hatalmas bevásárlókocsit a földalatti parkoló egyik elhagyatott, rosszul megvilágított sarka felé. Mindig elfogta a félelem az ilyen néptelen helyeken. Annyi mindenről írnak az újságok, ki tudja, elegendő lenne - e a mindig készenlétben tartott önvédelmi spray egy támadás esetén. Bár gondosan ügyelt arra, hogy öltözéke ne legyen kihívó, de még ez az egyszerü farmernadrág is sejtetni engedte hibátlan alakját. Formás külseje és kedves arca mindig megtévesztette az életkorát saccolókat, nehezen akarták elhinni róla, hogy már iskolás lánya van.
Amint a kocsihoz ért, késedelem nélkül kezdte bedobálni a számtalan nylonzacskót a csomagtartóba. A kapkodva végzett művelet közben pillantotta meg a földön fekvő tárgyat. Akaratlanul is körülnézett, mielőtt lehajolt volna a tömöttnek látszó, sötétbama kézitáskáért. - Istenem! - fúlt el a lélegzete - mi lenne, ha tele lenne pénzzel? - de a következő pillanatban már sajnálni kezdte a szerencsétlen elvesztőt. - Le kéne adni itt valakinek! - töprengett.
- Legalább belenézek! - határozta el magát. Beült a kocsiba, és nekikezdett a számtalan rekesz vizsgálatának.
A kézitáska tömve volt. Mágneskártyák, igazolványok, jogosítvány, névjegykártyák, számlák, bizonylatok, csekkfüzet és készpénz. A fémpénzek mellett, kilenc darab százdolláros lapult az egyik rekeszben.
Klári felgyorsult szívveréssel tartotta ölében a puha bőrtáskát.
- Kilencszáz dollár! - sóhajtotta. Valóságos vagyon ebben a világban, ahol számára egyedül a ledolgozott órak jelentik jövedelme gyarapodását. - Legalább a pénzt megtarthatnám! -viaskodott önmagával.
Szemügyre vette a jogosítványt. Kopasz öregúr mosolyogott a képen, még mit sem sejtve a mostani veszteségről. Megnézte a lakcímet is. Már nem is volt meglepő, az arany Visa kártya után, hogy a város egyik előkelő részén található a cimben szereplő utca.
- Elviszem neki a táskát! - határozta el Klári.
A találkozás várható sikere háttérbe szorított minden más megoldást. Nincs szükség a rossz lelkiismerettel megdézsmált tárcára, és arra sem, hogy a rendészeten magyarázkodjon arról, hogyan és miként került birtokába a táska. A kártyákhoz sem fog nyúlni. Az ilyen stiklikre sosem volt kapható. Igaz, már nem erényként könyvelte el becsületességét, hanem afféle haszontalan családi örökségnek.
Vezetés közben a találkozást vetítette maga elé. A meglepetést, az örömöt, a megkönnyebbülést játszatta el a fényképen látott öregúrral. No meg a hálát és a bőkezü jutalmat. Hiszen nem kétséges, hogy miféle károktól mentette meg a táska tulajdonosát.
Volt idő elmélkedni a részleteken, hiszen a város másik részébe kellett elautózni a délutáni csúcsforgalomban. A megtett távolsággal arányban emelkedett a becsületes megtalálónak járó összeg nagysága. Klári eljátszott a gondolattal, hogy az öreg kicsippenti a kilencszáz dollárt a táskából, ezzel ellensúlyozva ezt a mérhetetlen szivességet.
- Micsoda szerencse! - hajtogatta Klári. - Ez a legtisztább ügy! Mindenki elégedett lesz!
A kertvárosi rész eddig nem szerepelt a családi programban, így csak alapos keresgélés után találta meg a címet. Palotáknak beillő luxusvillák sorakoztak az út két oldalán. Klári áhitattal bámulta a mesés épületeket és közben a belesulykolt tanítások hatására a javak egyenlőtlen felosztásán töprengett.
Végre rálelt a házszámra. Dobogó szívvel sietett végig a kerti úton, a táskát úgy szorongatta a kezében, mintha attól félne, hogy itt, a cél előtt ragadják el tőle. A díszes faajtón megzörgette a kopogtatót. A zajra a fényképről ismert öregúr jelent meg az ajtóban. Barátságtalan arckifejezése széles vigyorra váltott, amint meglátta Klári kezében a táskát. Mohón nyúlt érte.
- Hol találta?! Hogy mit idegeskedtem már érte! - az öreg remegő ujjakkal nyitotta szét a táskát.
Megkönnyebbült sóhajjal tartott szemlét a hiánytalanul sorakozó hitelkártyákon. Egy pillanatra felnézett, majd újra a táskába mélyedt.
Klári furcsállotta, hogy nem hívják be a házba, de az öreg még nem végzett a vizsgálattal. Átszámolta a készpénzt, köhintett egyet majd megszólalt:
- Látom, a becsületes megtalálónak járó jutalmat már kivette magának!
- Tessék?! Miről beszél?! - kérdezte Klári elcsukló hangon. Mellkasát mély fájdalom járta át, mintha megütötték volna.
- Ebben a táskában ezerkétszáz dollár volt! - jelentette ki a férfi fojtott hangon.
- Tessék?! Uram, ön viccel! Nem nyúltam a pénzhez! Akkor elvehettem volna az egészet! - Klári érezte, hogy nem azokat a gondolatokat mondja ki, amik kavarognak benne. Miért védekezik ő ez előtt a vén csirkefogó előtt?!
- Nézze kisasszony, én nem tudom mi volt a célja ezzel a látogatással! Tudom, mennyi készpénzt hordok magamnál! Ez háromszáz dollárral kevesebb! Ha ön úgy érzi, hogy ennyit érdemelt a szolgálatáért, akkor menjen Isten hirével! - az öreg szinte suttogott, mintha valakinek az álmát vigyázná.
- Mi van Albert? Kivel beszélgetsz odakint? - hallatszott a ház belsejéből egy kellemetlen női hang.
- Semmi, semmi szivem, megint gyűjtenek valamire! - kiáltott vissza az öreg, majd a táskát a házikabátja alá csúsztatva, sietősen visszalépett a házba és köszönés nélkül becsapta az ajtót Klári orra előtt.
Klári maga sem tudta, hogyan jutott ki az utcára. A harag és a szégyen forrt benne.
- Jótett helyébe jót várj! Én állat! Kellett nekem megjátszani a becsületes megtalálót! Ezt el sem merem mondani Istvánnak! - tudta, hónapokig hallgathatná a férjétől élhetetlensége újabb bizonyitékát.
Alvajáróként indult vissza a kocsija felé.
- Klári?! Klári!! Te vagy az Klári?? - a kiáltás egy ezüstszínü sportkocsiból harsant, amely lépést tartott vele a néptelen utcán. A volánnál egy szőke nő integetett neki, szinte magán kivül.
Azonnal megismerte Évát. A kissé elhízott és kisminkelt arc tévedhetetlenül őrizte a kamaszlány vonásait.
A következő pillanatban már kacagva ölelgette az elveszettnek hitt régi barátnő. Klári bódultságból éledve adta át magát a találkozás örömének. Kábultan ölelgette barátnőjét, akiről csak annyit tudott, hogy évek óta külföldön él valami gazdag amerikaival. Sosem hitte volna, hogy ebben a városban fognak egymásba botlani.
- Mit keresel itt? - csodálkozott barátnőjére Klári.
- Én?! Mi itt lakunk a férjemmel, ebben a házban! - mutatott Éva a hatalmas épületre, amely szomszédos volt Klári megpróbáltatásainak szinhelyével.
- És te mit keresel itt?!
Klári kissé szégyenkezve mesélte el felsülését a becsületes megtaláló szerepében. Átvillant rajta, hogy talán Éva sem hisz neki. A barátnő a történtek hallatán nagyot kacagott:
- Szóval az öreg Clarknál jártál! Hát kérlek, ne csodáld, hogy az öreg nem invitált be, az úgy fél a feleségétől, ha az asszonynak a fülébe jutna, hogy az öreg elvesztett valamit, elevenen megnyúzná!
Klárinak most világosodott meg, az öreg viselkedése. Bár az idős férfi igyekezett indulatosnak látszani, mégis természetellenesen halkan beszélt, amire csak ez a papucsférji félelem lehet a magyarázat.
- Azoktól vártál jutalmat?! - nevetgélt tovább Éva. - Azok olyan zsugoriak, az egyik szobalányom mesélte, aki korábban náluk szolgált, hogy karácsonyra olyan desszertes dobozt kapott, amiből hiányzott két sor édesség és a helyükre savanyúcukrokat tettek!
Klári hangtalanul csóválta a fejét. Sok volt ez így egyszerre. Éva átölelte a vállát:
- Felejtsd el az egészet! Annak örülj, hogy találkoztunk! Nem fogjuk többé elveszíteni egymást! Gyere be hozzánk, hívd fel a családot, jöjjenek át ők is! A férjem egy áldott jó ember, tele van üzleti tervekkel a legkevesebb, hogy csináljunk együtt valamit! Nagy kincs ma egy barát, akit gyerekkorától ismer az ember! Istenem, micsoda szerencse, hogy találkoztunk!
- Micsoda szerencse! Micsoda szerencse! - hajtogatta Klári, miközben engedelmesen követte baratnőjét a luxusvilla felé.