4. fejezet
Mintha átok ülne a házon Pamela színrelépése óta! Egyre másra történnek a vízkárok, súlyos veszteségeket okozva. Még a „jobbik” eset, ha a trehány munka és a gyenge minőségű csövek miatt ázik a ház. Ilyenkor még lehet valamit keresni a biztosítónál. De egyre gyakrabban fordul elő, hogy a lakók felelőtlensége okozza a több emeletnyi elázást. A mosógépekről van szó, mert minden lakás tartozéka ez a masina, a szárítóval együtt. A gépekhez csatlakozó gumicsövek elöregedve, az állandó nyomás következtében sorra durrannak szét. A lakóbizottság minden alkalmat megragad arra, hogy figyelmeztesse a lakókat a veszélyre, de hiába a vastagbetűs felhívások, sokan úgy gondolják, hogy őket nem érheti baj. Márpedig nem lehet rendőrrel ellenőrizni, hogy végrehajtották-e a cserét. Marad a rettegés, mert egy ilyen csapás több családot érint.
Erdei vadként, minden neszre, gyanús jelre figyelve éljük a következő hónapokat. Ha csipogni kezd a pager, vad rohanás az irodai telefonhoz, mert dollárban mérhető minden elvesztegetett perc. Persze hiába javasoljuk, hogy jó lenne egy mobil telefon, csak egy legyintés a válasz. Mi azért csak beruházunk a készülékre, azzal a vígasszal, hogy jól jöhet ez még magáncélra is.
Legközelebb már a saját telefonunkba sír bele a tizenkettediken lakó hölgy azzal, hogy ömlik a víz a mennyezetéről. Mielőtt bármihez is fognánk, az első, hogy meggyőződjünk személyesen a helyzetről. Nem felesleges ez a lépés, sokan ugyanis vagy eltúlozzák a bajt, vagy azt sem tudják, mi okozza a problémát. A mi dolgunk a felderítés, mint abban az esetben, amikor kiderült, hogy az előszobai tócsa nem beázás következménye, csupán a gyerek esett el a locsolókannával.
Amikor az idős asszony kitárja előttem az ajtót, elkerekedik a szemem a látványtól. A plafon rücskös felületét egy sötét vonal szeli ketté azon keresztül folyik a meleg víz megállás nélkül. Hát igen, konstatálom, a folyadék egyik legfőbb tulajdonsága, hogy megtalálja a repedéseket. Most aztán zavartalanul áramlik be minden résen.
Felrohanok a tizenharmadikra, a baloldali saroklakás előtt sötétlő szőnyeg jelzi, hogy már ázik a folyosó is. Persze hiába verem az ajtót, nincs otthon senki. Nem is kell a fára tapasztani a fülemet, hogy halljam a szakadatlanul ömlő zubogást. Rita is megérkezik, már túl van néhány telefonon. Próbálta hívni a lakót a munkahelyén, de kiderült, hogy az illető már hónapok óta nem dolgozik ott. A zárral boldogulni tudó lakatos pedig csak órák múlva tud erre jönni. Pamelát is megpróbálta értesíteni, de mint annyiszor, most is csak az üzenetrögzítőre mondhatta rá a történteket.
Állunk az ajtó előtt és csendesen szitkozódom. Régebben kulcsunk volt minden lakáshoz, zárt borítékokban, az irodai kis páncélszekrényben. Csak baj esetén téptük fel a borítékot, melyet a bizalmatlanabbak vagy lebélyegeztek, vagy az aláírásukkal keresztezték a leragasztott részt. Soha nem történt visszaélés, minden rendben működött. Megfelelt ez mindenkinek, mert a lakók tudták, hogy mennyit ér a gyors intézkedés. Ellen egy tollvonással megszüntette ezt a rendszert. Tán attól tartott, hogy orvul besurranok a lakásokba és sorra dézsmálom a befőtteket, ki tudja, de tény, hogy határozatban kötelezték a lakókat a kulcsok visszavételére.
Jöttek is sorra, morogva, értetlenül, de a félhangos hőbörgésnél senki sem jutott tovább. Nem akadt egyetlen ember sem, aki kiállt volna az értelmetlen rendelkezés ellen. Nekem meg ugye ebben a pozícióban nemcsak jogom, de kötelességem is hülyének lenni.
Attól tartok, hogy ez a népség nem egy forradalmi lelkületű típus. Ha történetesen a 48-as ifjak kanadai állampolgárok lettek volna, akkor március 15-én bizonyosan a Pilvaxban maradnak záróráig. Ezeknek aztán üzenhetett volna Kossuth Lajos! Előbb fogyott volna el a türelme, mint a regimentje.
A lakók tehát dünnyögve, pusmogva vették vissza a borítékokat és szomszédok, sógorok, komák telefonszámait diktálták le arra az esetre, ha távollétükben mégis szükségünk lenne a kulcsokra.
De a mi gondunkat ma itt nem tudja enyhíteni semmilyen telefonszám! Hirtelen beugrik a lakó képe is: egy hórihorgas, nem túl ápolt fickó, ráadásul csak bérli a lakást, nyilván nem sokat törődik azzal, hogy a vészhelyzetre gondoljon.
Már bokáig állunk a meleg vízben, Rita a terjeszkedő foltra néz és aggodalmaskodva megszólal.
- Perceken belül eléri a víz a liftet! Ha befolyik a liftaknába, akkor eljut az elektromos vezetékekig!.
Összenézünk. Itt már nemcsak a vízkárról van szó, súlyosabb következménye is lehet ennek az egésznek.
- Rúgjuk be az ajtót! - adom ki a jelszót és magam is kicsit meglepődöm, hogy milyen partizánakcióra készülök.
Rita is tudja, hogy nincs más választásunk, szaporán bólint. Arra sincs időnk, hogy megbeszéljük mindezt valamelyik főnökkel, mert soha nincs senki telefonközelben. Így hát nekiveselkedem, és teli talppal megcélzom az ajtózár körüli részt. Csak egy puffanás az eredmény és a vizes cipőtalp nyoma a fehér festéken. Nagyobb lendületet veszek, és teljes erővel rúgok ismét az ajtóba. Egy biztató reccsenés hallatszik. Újra nekifutok, mindkét lábam a levegőben, igazán sajnálom, hogy nincs a helyszínen egy forgatócsoport, akik megörökíthetnék kung fu tudományomat. Eszelős dühvel rugdosom az ajtót, érzem sokkal hatékonyabb a teljesítményem, ha nem a fehér ajtót látom magam előtt, hanem egy bizonyos női fertályt, melynek gazdája okozza keserveinket. Egy újabb erőteljes roham és a faajtó recsegve szakad be. Átvillan rajtam, hogy a mi keservesen összegyűjtött javainkhoz is bárki hozzáférhet néhány ilyen rúgással. A szomszédok meg vagy dolgoznak, vagy ki sem dugják az orrukat egy ilyen zajra.
A lakásban vagyunk. A gőzben alig találok el a mosógépig. Kezemet a pulóver ujjával próbálom védeni, de így is alaposan összeégetem magam, amíg elcsavarom a csapot, melyből teljes sugárban ömlik a forró víz. A gumicső széthasadva, rojtokban csüng alá. Körülnézek a siralmas helyszínen. Minden ronggyá ázva, a gőz már kikezdte a tapétát is, felhólyagosodva válnak el a faltól. Néhány vízfestmény megfolyva hajladozik a keretében. Egy pár papucs és néhány újság hintázik a bokáig érő vízen. A süppedő szőnyegeken álló bútorok szövetén már felkúszott a nedvesség.
Még tart a terepszemlénk, amikor megérkezik a Restoration Shop brigádja. Rezzenéstelen arccal szemlélik a csatateret, számukra mindez nem újdonság. Pillanatokon belül munkához látnak, az összehangolt csapat látványa a tűzoltókat idézi. Már szivattyúzzák a vizet, tépik fel a szőnyeget, ventilátorokat helyeznek el a folyosón, az egyik szaki meg a botformájú műszerével böködi a szőnyeget, hogy a sípoló hangból felmérje, meddig hatolt a nedvesség. Nekem is jut egy vállveregetés a szétrúgott ajtó láttán.
Még egy óra beletelik, mire megérkezik a lakatos is. Az ő faladata annyi ma, hogy az általam sebtében megszögelt, megfoltozott ajtó zárját használhatóvá tegye. Munkája végén újra zárható a lakás.
Eltelik néhány nap, már hajlamosak lennénk felejteni az egészet, csak a folyosón berregő ventilátorok és a jövő-menő szakemberek juttatják eszembe hőstettemet Rita éppen az irodában dolgozik, amikor Ellen belátogat hozzá, arcán az elmaradhatatlan mosollyal.
- A lakásról van szó, ahol a vízkár történt. - kezdi. - Beszéltem a tulajdonossal és ő mondta, hogy hagyott itt egy kulcsot a lakásához. Nem kellett volna betörni az ajtót! Ki kell fizessétek az okozott kárt! Ötszáz dollár!
Rita felnéz az előtte álló nőre, majd ő is lassan felemelkedik. Fojtott hangon megszólal.
- Az irodában már nincs egyetlen lakáskulcs sem! Mindent visszaadtunk a lakóknak. Ha azt mondja a tulajdonos, hogy itt a kulcsa, akkor hazudik. Nem fizetünk ki semmilyen ötszáz dollárt. És ha levonjátok a fizetésünkből, elmondom az egészet egy újságírónak.
Ellen arca szürkére vált, mosolya most inkább grimaszra hasonlít. Védekezni kezd.
- Nem hiszem, hogy ne tudnánk megoldani ezt a kérdést házon belül! Hiszen tudom, hogy jót akartatok! Beszélek még egyszer a tulajdonossal. De kéne valami megoldás, hogy ne forduljon elő ilyen ajtóbetörés.
- Van ilyen megoldás! Tartalékkulcsok az irodán. - jegyzi meg Rita.
Ellennek hirtelen más dolga akad. Rita meg elmélkedhet az elnök asszony sajátságos vezetői módszereiről.
Amikor az irodába visz a dolgom, Rita hellyel kínál. Nem mindennap részesít ebben a kegyben, így várakozón nézek rá, míg helyet foglalok.
- Ide figyelj! Ezentúl nem rugdosunk több ajtót! Nincs többet ilyen primitív megoldás, érted?! Nem rugdalózunk, csak várunk! És ha unatkozol, akkor fogadásokat köthetünk, hogy ki érkezik hamarabb: a lakó, vagy a lakatos.
A sapkámhoz emelem a kezem, az egyetértés jeleként. Rajtam nem múljon a vízkár! Ha ezek nem akarják felfogni, hogy mit jelentett az az elzárt csap, akkor majd nem hősködöm! Fogom én itt összeégetni magam?!
Még egy hetet sem kell várnunk az újabb csapásig. Ezúttal a tizenhatodikon dől a víz, a mi részvételünk pedig kimerül a telefonálásokkal. A lakatos megint órákat késik, hiába, ez egy kisebb létszámú cég, távolabb is vannak tőlünk, de csak velük van szerződésünk Ellen közbenjárása óta. Nyilván olcsóbban dolgoznak pár dollárral, mint az elődeik.
A lakó ér haza ajtót nyitni, és amikor meglátja a víz pusztítását, valósággal őrjöngeni kezd. Nekünk támad, hogy miért nincs kulcsunk a lakáshoz. Kicsit észre tér, amikor Rita nyájasan közli, hogy a rendeleteket nem mi hozzuk.
De persze nem változik semmi. A vízkárról meg kiderül, hogy ezúttal egy rakoncátlan cső volt a hibás, mely a vécétartályhoz vezet. Nem is lehet a lakó rovására írni a csőtörést, a ház viseli a költségeket a három emeleten pusztító károkért. A helyreállítás számlái is a mi kezünkön mennek át, így első kézből értesülünk a16 000 dolláros összegről. De legalább az ajtó sértetlen maradt!
Ezek a vízkárok rengeteg többletmunkát jelentenek nekünk. A mesterek felvonulása után valóságos csatatér a lépcsőház, az előcsarnok, de még a parkoló is. Természetesen a mi feladatunk az eredeti állapotok visszaállítása. A többletmunkán túl még az is idegesít ezeknél a csőtöréseknél, hogy a saját otthonunk is veszélyben forog. Még akkor is szenvedő részesei lehetünk valaki nemtörődömségének, ha három-négy emelettel lakik felettünk. Hiába a hangzatos figyelmeztetések, a lakók igen nehezen szánják el magukat arra, hogy kicseréltessék az ósdi gumicsöveket a javasolt acélborításúra. Tudom is az okát. Százhúsz dollárt számláz a vízvezeték szerelő egy ilyen kiszállásért.
Amikor a mi épületünkben történik a következő vízkár, és a golyvás, eldeformálódott gumicsövet vizsgálom, döntő elhatározásra jutok. Magam fogom elvégezni ezt a munkát! Elvégre a sajátunkat is kicseréltem már. Persze okulva az ajtó körüli hercehurcából, előbb engedélyt kérek az akcióhoz. Pamela mikor végre felfogja, hogy mire készülök, nagyot rikolt a telefonba.
- Jaj de jó! Egy nagy gondtól szabadítod meg a házat!
Másnap kinyomtatunk a komputeren egy órarend-szerű táblázatot, melyen a lakónak csak be kell írni az ajtószámát a neki alkalmas időpont mellé. Az sem titok, hogy ötven dollárba kerül az egész, igazán nem mondható, hogy hiéna vagyok, azok után, hogy a csöveket én szerzem be 43 dollárért.
Szépen gyűlnek a nevek a listán én meg azt figyelem, hogy a felettünk lakók feliratkoztak-e már. A csere igazán nem egy megerőltető munka, többet vesződöm a harmonikaajtók leszedésével és a gépek kiemelésével, mint a tényleges feladattal. Persze ha már elkerült a mosógép a helyéről, sok háziasszony felsikolt a felbukkanó kosz láttán. Elveszettnek hitt fél pár zoknik és megfakult fehérneműk kerülnek elő a soha el nem mozdított gépek mögül. A lakók boldogan traccsolnak velem, mindenki tudja, hogy micsoda pénztárcakímélő akcióban jeleskedem itt nekik esténként, a munkaidőm után.
A hetedikről a sovány, bajuszos férfi rémtörténettel szórakoztat, amíg nála dolgozom. Elárulja, hogy ő már volt szenvedő alanya csőtörésnek. Akkor még Kanadának azon a részén lakott, ahol sokkal zordabb az időjárás. Az egyik téli délelőttön rövid szellőztetésre ablakot nyitott, de valami sürgős ügy miatt elrohant hazulról és megfeledkezett az egészről. Amikor este hazatért, olyan jégverem volt a lakásban, hogy azonnal maximumra kapcsolta az összes radiátort. Észre sem vette, hogy lefagytak a csövek a nyitott ablak mellett. A forró víz nem tudott megbirkózni a jégdugóval, így aztán szinte felrobbant az egész csőrendszer. A gumiruhás tűzoltók tudták csak elzárni a tűzforró vizet, de amíg kiértek, az összes bútora tönkrement, mindene szétázott a lakásban. Hát most igazán örül, hogy legalább a mosógép csövei miatt nyugodtan tud majd aludni - mondja munkám végeztével.
A strip-tease táncosnő lakása is szerepel a listámon, amikor bezörgetek hozzá, kedvesen ajtót nyit. Arányos testalkatú, szép arcú barna nő, csak valahogy nagyon magasra varrta a melleit a plasztikai sebész - állapítom meg magamban. Az előszobában egy falinaptár, a színes képen egy termetes pucér delnő, akit nemigen érdekelhetett a fotózás, mert kissé előrehajolva hátat fordít nekünk. A naptár mellett hatalmas poszter, meztelen nő mosolyog róla, alig ismerem fel benne a lakás gazdáját. Igaz, a képen a hangzatos Jessica név virít, míg a lakónyilvántartó könyvben a hölgy Stacey-ként szerepel.
De nincs ebben a sok meztelen képben semmi különös, állapítom meg. Csupán a szakma iránti vonzalom. Az autószerelők biztosan klassz kocsik képeivel dekorálják a lakásukat, a kertészek meg virág-csendéleteket aggatnak a falra.
A művésznő igen kedves hozzám, de nem kell rosszra gondolni, a gavallérja is itt terpeszkedik a bőrfotelban, unottan tévézgetve.
Szépen haladok a következő napokban. Fél órát szántam az órarend szerint egy lakásra, de valójában húsz perc is elegendő a teljes műveletre. Ennek tükrében tényleg kissé borsósnak tűnik a 120 dolláros tarifa a szerelők részéről.
Amíg az egyik lakásajtón zörgök, Ellen száll ki a liftből. Határozott léptekkel vonul, most felbukkan a férje is, aki lemaradva, botra támaszkodva követi. Amíg Ellen a szerelőtáskámra és a vállamon himbálózó csövekre vet egy pillantást én addig a férjét vizsgálom. A magas, negyvenes erősen őszülő férfi betegségéről a hamuszürke arcszín, a püffedt vonások, és a táskás szemek árulkodnak. Míg lassan elcsoszog mellettem, egy barátságos üdvözlésre is telik tőle, de Ellen már be is fordult a folyosón.
Másnap telefonértesítést kapunk, hogy nem folytathatom tovább a csőcserét. Indok megint nincs, de ez más meg sem lep minket különösebben. Azért csak nem hagy nyugodni ez az egész! Ellen nyilván tegnap szerzett róla tudomást, hogy én vagyok a munka mögött. Sietett leállítani az egészet, nehogy megtollasodjam a lakók dollárjain. Az elázás csak apró részlet lehet az én gyarapodásomhoz képest.
Délután összefutok az egyik bizottsági taggal, nem tudom megállni, hogy rákérdezzek, minek köszönhető ez a döntés. A testes férfi nagy lendülettel magyarázza, hogy nem volt tudomásuk az akciómról.
- De igen! - válaszolom. - Az ügynökség még örült is, hogy levettünk egy gondot a vállukról!
- Igen ám, de csak szakember végezheti a cserét! - int oktatólag.
- Megvan a képesítésem! Tudhatjátok, hiszen felvételi követelmény volt!
- Igen?! - krákogni kezd, némi időnyerési céllal. - De nem használhatod a ház hirdetőtábláját a munka reklámozására.
A táblára nézek. Redőnyöstől kezdve, szőnyegtisztítóig, minden rendű és rangú színes hirdetések tarkítják a fali hirdetőt.
- Nekik sem lehet? - kérdem.
- Nekik igen - hangzik a válasz.
Rita az egész ellenünk folyó hadjáratból arra a következtetésre jut, hogy meg vannak számlálva a napjaink. Nagyon fáj, ahogy ezt hangosan kimondja, mert miért is kell elmennünk?! Szeretjük a helyünket, megszoktunk itt, semmi bajunk a lakókkal, el tudjuk látni a munkánkat, az egyetlen vétkünk, hogy útban vagyunk valakinek, aki változást óhajt.
Nem akarjuk feladni és megint Rita az, aki kisüt valamit. Felfedez a telefonkönyvben egy hivatalt, melynek az a feladata, hogy a dolgozók panaszait orvosolja. Az állami cég nyilván abból a megfontolásból jött létre, hogy jobban érezzék magukat az ország munkásai.
Néhány nap múlva már a szabályosan megfogalmazott levelünkkel vesszük célba a pompás épületet. A folyosón néhány látogató kérdőívek felett görnyed, minket egy alacsony fiatalasszony tessékel az irodájába. Elolvassa beadványunkat, melyből kiderül, hogy minden erőfeszítésünk ellenére az elbocsátással számolhatunk. Leteszi a levelet, az arca csupa jóindulat.
- Honey! - fordul Ritához. - Megértem min mentek keresztül, az én szüleim is házmesterek.
Még megkérdezi a fizetésünket, amiből kiderül, hogy nyugdíjas édesapja is többet keres a kis kétszintes házban, mint mi a csodapalotában. De!
Szavaiból kiderül, hogy nincs segítség. A munkáltató joga meghatározni fizetésünk nagyságát, erre nincs rendelet. Ami pedig a bánásmódot illeti, az megint egy tág fogalom. Rita megemlíti a sok rosszindulatú, ellenséges megnyilvánulást a vezetőség részéről.
- Honey! - hangzik ismét. - Sajnos a mai világban annyira nyeregben vannak a munkáltatók, hogy tűrni kell!
- És meg is verhetnek?- kérdezem, amolyan „ Nem érdekes, röhögjünk” alapon.
Legnagyobb megdöbbenésemre a hölgy teljes komolysággal kezdi taglalni lehetőségeimet arra az esetre, ha felpofozna a munkáltatóm.
Szédelegve hagyjuk el az irodát. A kocsiban Rita sírva fakad. Már a távozás körülményeit tervezzük, amikor Rita azzal a kijelentéssel áll elő, hogy még valamit megpróbálna.
A szakszervezetet.
Mintha átok ülne a házon Pamela színrelépése óta! Egyre másra történnek a vízkárok, súlyos veszteségeket okozva. Még a „jobbik” eset, ha a trehány munka és a gyenge minőségű csövek miatt ázik a ház. Ilyenkor még lehet valamit keresni a biztosítónál. De egyre gyakrabban fordul elő, hogy a lakók felelőtlensége okozza a több emeletnyi elázást. A mosógépekről van szó, mert minden lakás tartozéka ez a masina, a szárítóval együtt. A gépekhez csatlakozó gumicsövek elöregedve, az állandó nyomás következtében sorra durrannak szét. A lakóbizottság minden alkalmat megragad arra, hogy figyelmeztesse a lakókat a veszélyre, de hiába a vastagbetűs felhívások, sokan úgy gondolják, hogy őket nem érheti baj. Márpedig nem lehet rendőrrel ellenőrizni, hogy végrehajtották-e a cserét. Marad a rettegés, mert egy ilyen csapás több családot érint.
Erdei vadként, minden neszre, gyanús jelre figyelve éljük a következő hónapokat. Ha csipogni kezd a pager, vad rohanás az irodai telefonhoz, mert dollárban mérhető minden elvesztegetett perc. Persze hiába javasoljuk, hogy jó lenne egy mobil telefon, csak egy legyintés a válasz. Mi azért csak beruházunk a készülékre, azzal a vígasszal, hogy jól jöhet ez még magáncélra is.
Legközelebb már a saját telefonunkba sír bele a tizenkettediken lakó hölgy azzal, hogy ömlik a víz a mennyezetéről. Mielőtt bármihez is fognánk, az első, hogy meggyőződjünk személyesen a helyzetről. Nem felesleges ez a lépés, sokan ugyanis vagy eltúlozzák a bajt, vagy azt sem tudják, mi okozza a problémát. A mi dolgunk a felderítés, mint abban az esetben, amikor kiderült, hogy az előszobai tócsa nem beázás következménye, csupán a gyerek esett el a locsolókannával.
Amikor az idős asszony kitárja előttem az ajtót, elkerekedik a szemem a látványtól. A plafon rücskös felületét egy sötét vonal szeli ketté azon keresztül folyik a meleg víz megállás nélkül. Hát igen, konstatálom, a folyadék egyik legfőbb tulajdonsága, hogy megtalálja a repedéseket. Most aztán zavartalanul áramlik be minden résen.
Felrohanok a tizenharmadikra, a baloldali saroklakás előtt sötétlő szőnyeg jelzi, hogy már ázik a folyosó is. Persze hiába verem az ajtót, nincs otthon senki. Nem is kell a fára tapasztani a fülemet, hogy halljam a szakadatlanul ömlő zubogást. Rita is megérkezik, már túl van néhány telefonon. Próbálta hívni a lakót a munkahelyén, de kiderült, hogy az illető már hónapok óta nem dolgozik ott. A zárral boldogulni tudó lakatos pedig csak órák múlva tud erre jönni. Pamelát is megpróbálta értesíteni, de mint annyiszor, most is csak az üzenetrögzítőre mondhatta rá a történteket.
Állunk az ajtó előtt és csendesen szitkozódom. Régebben kulcsunk volt minden lakáshoz, zárt borítékokban, az irodai kis páncélszekrényben. Csak baj esetén téptük fel a borítékot, melyet a bizalmatlanabbak vagy lebélyegeztek, vagy az aláírásukkal keresztezték a leragasztott részt. Soha nem történt visszaélés, minden rendben működött. Megfelelt ez mindenkinek, mert a lakók tudták, hogy mennyit ér a gyors intézkedés. Ellen egy tollvonással megszüntette ezt a rendszert. Tán attól tartott, hogy orvul besurranok a lakásokba és sorra dézsmálom a befőtteket, ki tudja, de tény, hogy határozatban kötelezték a lakókat a kulcsok visszavételére.
Jöttek is sorra, morogva, értetlenül, de a félhangos hőbörgésnél senki sem jutott tovább. Nem akadt egyetlen ember sem, aki kiállt volna az értelmetlen rendelkezés ellen. Nekem meg ugye ebben a pozícióban nemcsak jogom, de kötelességem is hülyének lenni.
Attól tartok, hogy ez a népség nem egy forradalmi lelkületű típus. Ha történetesen a 48-as ifjak kanadai állampolgárok lettek volna, akkor március 15-én bizonyosan a Pilvaxban maradnak záróráig. Ezeknek aztán üzenhetett volna Kossuth Lajos! Előbb fogyott volna el a türelme, mint a regimentje.
A lakók tehát dünnyögve, pusmogva vették vissza a borítékokat és szomszédok, sógorok, komák telefonszámait diktálták le arra az esetre, ha távollétükben mégis szükségünk lenne a kulcsokra.
De a mi gondunkat ma itt nem tudja enyhíteni semmilyen telefonszám! Hirtelen beugrik a lakó képe is: egy hórihorgas, nem túl ápolt fickó, ráadásul csak bérli a lakást, nyilván nem sokat törődik azzal, hogy a vészhelyzetre gondoljon.
Már bokáig állunk a meleg vízben, Rita a terjeszkedő foltra néz és aggodalmaskodva megszólal.
- Perceken belül eléri a víz a liftet! Ha befolyik a liftaknába, akkor eljut az elektromos vezetékekig!.
Összenézünk. Itt már nemcsak a vízkárról van szó, súlyosabb következménye is lehet ennek az egésznek.
- Rúgjuk be az ajtót! - adom ki a jelszót és magam is kicsit meglepődöm, hogy milyen partizánakcióra készülök.
Rita is tudja, hogy nincs más választásunk, szaporán bólint. Arra sincs időnk, hogy megbeszéljük mindezt valamelyik főnökkel, mert soha nincs senki telefonközelben. Így hát nekiveselkedem, és teli talppal megcélzom az ajtózár körüli részt. Csak egy puffanás az eredmény és a vizes cipőtalp nyoma a fehér festéken. Nagyobb lendületet veszek, és teljes erővel rúgok ismét az ajtóba. Egy biztató reccsenés hallatszik. Újra nekifutok, mindkét lábam a levegőben, igazán sajnálom, hogy nincs a helyszínen egy forgatócsoport, akik megörökíthetnék kung fu tudományomat. Eszelős dühvel rugdosom az ajtót, érzem sokkal hatékonyabb a teljesítményem, ha nem a fehér ajtót látom magam előtt, hanem egy bizonyos női fertályt, melynek gazdája okozza keserveinket. Egy újabb erőteljes roham és a faajtó recsegve szakad be. Átvillan rajtam, hogy a mi keservesen összegyűjtött javainkhoz is bárki hozzáférhet néhány ilyen rúgással. A szomszédok meg vagy dolgoznak, vagy ki sem dugják az orrukat egy ilyen zajra.
A lakásban vagyunk. A gőzben alig találok el a mosógépig. Kezemet a pulóver ujjával próbálom védeni, de így is alaposan összeégetem magam, amíg elcsavarom a csapot, melyből teljes sugárban ömlik a forró víz. A gumicső széthasadva, rojtokban csüng alá. Körülnézek a siralmas helyszínen. Minden ronggyá ázva, a gőz már kikezdte a tapétát is, felhólyagosodva válnak el a faltól. Néhány vízfestmény megfolyva hajladozik a keretében. Egy pár papucs és néhány újság hintázik a bokáig érő vízen. A süppedő szőnyegeken álló bútorok szövetén már felkúszott a nedvesség.
Még tart a terepszemlénk, amikor megérkezik a Restoration Shop brigádja. Rezzenéstelen arccal szemlélik a csatateret, számukra mindez nem újdonság. Pillanatokon belül munkához látnak, az összehangolt csapat látványa a tűzoltókat idézi. Már szivattyúzzák a vizet, tépik fel a szőnyeget, ventilátorokat helyeznek el a folyosón, az egyik szaki meg a botformájú műszerével böködi a szőnyeget, hogy a sípoló hangból felmérje, meddig hatolt a nedvesség. Nekem is jut egy vállveregetés a szétrúgott ajtó láttán.
Még egy óra beletelik, mire megérkezik a lakatos is. Az ő faladata annyi ma, hogy az általam sebtében megszögelt, megfoltozott ajtó zárját használhatóvá tegye. Munkája végén újra zárható a lakás.
Eltelik néhány nap, már hajlamosak lennénk felejteni az egészet, csak a folyosón berregő ventilátorok és a jövő-menő szakemberek juttatják eszembe hőstettemet Rita éppen az irodában dolgozik, amikor Ellen belátogat hozzá, arcán az elmaradhatatlan mosollyal.
- A lakásról van szó, ahol a vízkár történt. - kezdi. - Beszéltem a tulajdonossal és ő mondta, hogy hagyott itt egy kulcsot a lakásához. Nem kellett volna betörni az ajtót! Ki kell fizessétek az okozott kárt! Ötszáz dollár!
Rita felnéz az előtte álló nőre, majd ő is lassan felemelkedik. Fojtott hangon megszólal.
- Az irodában már nincs egyetlen lakáskulcs sem! Mindent visszaadtunk a lakóknak. Ha azt mondja a tulajdonos, hogy itt a kulcsa, akkor hazudik. Nem fizetünk ki semmilyen ötszáz dollárt. És ha levonjátok a fizetésünkből, elmondom az egészet egy újságírónak.
Ellen arca szürkére vált, mosolya most inkább grimaszra hasonlít. Védekezni kezd.
- Nem hiszem, hogy ne tudnánk megoldani ezt a kérdést házon belül! Hiszen tudom, hogy jót akartatok! Beszélek még egyszer a tulajdonossal. De kéne valami megoldás, hogy ne forduljon elő ilyen ajtóbetörés.
- Van ilyen megoldás! Tartalékkulcsok az irodán. - jegyzi meg Rita.
Ellennek hirtelen más dolga akad. Rita meg elmélkedhet az elnök asszony sajátságos vezetői módszereiről.
Amikor az irodába visz a dolgom, Rita hellyel kínál. Nem mindennap részesít ebben a kegyben, így várakozón nézek rá, míg helyet foglalok.
- Ide figyelj! Ezentúl nem rugdosunk több ajtót! Nincs többet ilyen primitív megoldás, érted?! Nem rugdalózunk, csak várunk! És ha unatkozol, akkor fogadásokat köthetünk, hogy ki érkezik hamarabb: a lakó, vagy a lakatos.
A sapkámhoz emelem a kezem, az egyetértés jeleként. Rajtam nem múljon a vízkár! Ha ezek nem akarják felfogni, hogy mit jelentett az az elzárt csap, akkor majd nem hősködöm! Fogom én itt összeégetni magam?!
Még egy hetet sem kell várnunk az újabb csapásig. Ezúttal a tizenhatodikon dől a víz, a mi részvételünk pedig kimerül a telefonálásokkal. A lakatos megint órákat késik, hiába, ez egy kisebb létszámú cég, távolabb is vannak tőlünk, de csak velük van szerződésünk Ellen közbenjárása óta. Nyilván olcsóbban dolgoznak pár dollárral, mint az elődeik.
A lakó ér haza ajtót nyitni, és amikor meglátja a víz pusztítását, valósággal őrjöngeni kezd. Nekünk támad, hogy miért nincs kulcsunk a lakáshoz. Kicsit észre tér, amikor Rita nyájasan közli, hogy a rendeleteket nem mi hozzuk.
De persze nem változik semmi. A vízkárról meg kiderül, hogy ezúttal egy rakoncátlan cső volt a hibás, mely a vécétartályhoz vezet. Nem is lehet a lakó rovására írni a csőtörést, a ház viseli a költségeket a három emeleten pusztító károkért. A helyreállítás számlái is a mi kezünkön mennek át, így első kézből értesülünk a16 000 dolláros összegről. De legalább az ajtó sértetlen maradt!
Ezek a vízkárok rengeteg többletmunkát jelentenek nekünk. A mesterek felvonulása után valóságos csatatér a lépcsőház, az előcsarnok, de még a parkoló is. Természetesen a mi feladatunk az eredeti állapotok visszaállítása. A többletmunkán túl még az is idegesít ezeknél a csőtöréseknél, hogy a saját otthonunk is veszélyben forog. Még akkor is szenvedő részesei lehetünk valaki nemtörődömségének, ha három-négy emelettel lakik felettünk. Hiába a hangzatos figyelmeztetések, a lakók igen nehezen szánják el magukat arra, hogy kicseréltessék az ósdi gumicsöveket a javasolt acélborításúra. Tudom is az okát. Százhúsz dollárt számláz a vízvezeték szerelő egy ilyen kiszállásért.
Amikor a mi épületünkben történik a következő vízkár, és a golyvás, eldeformálódott gumicsövet vizsgálom, döntő elhatározásra jutok. Magam fogom elvégezni ezt a munkát! Elvégre a sajátunkat is kicseréltem már. Persze okulva az ajtó körüli hercehurcából, előbb engedélyt kérek az akcióhoz. Pamela mikor végre felfogja, hogy mire készülök, nagyot rikolt a telefonba.
- Jaj de jó! Egy nagy gondtól szabadítod meg a házat!
Másnap kinyomtatunk a komputeren egy órarend-szerű táblázatot, melyen a lakónak csak be kell írni az ajtószámát a neki alkalmas időpont mellé. Az sem titok, hogy ötven dollárba kerül az egész, igazán nem mondható, hogy hiéna vagyok, azok után, hogy a csöveket én szerzem be 43 dollárért.
Szépen gyűlnek a nevek a listán én meg azt figyelem, hogy a felettünk lakók feliratkoztak-e már. A csere igazán nem egy megerőltető munka, többet vesződöm a harmonikaajtók leszedésével és a gépek kiemelésével, mint a tényleges feladattal. Persze ha már elkerült a mosógép a helyéről, sok háziasszony felsikolt a felbukkanó kosz láttán. Elveszettnek hitt fél pár zoknik és megfakult fehérneműk kerülnek elő a soha el nem mozdított gépek mögül. A lakók boldogan traccsolnak velem, mindenki tudja, hogy micsoda pénztárcakímélő akcióban jeleskedem itt nekik esténként, a munkaidőm után.
A hetedikről a sovány, bajuszos férfi rémtörténettel szórakoztat, amíg nála dolgozom. Elárulja, hogy ő már volt szenvedő alanya csőtörésnek. Akkor még Kanadának azon a részén lakott, ahol sokkal zordabb az időjárás. Az egyik téli délelőttön rövid szellőztetésre ablakot nyitott, de valami sürgős ügy miatt elrohant hazulról és megfeledkezett az egészről. Amikor este hazatért, olyan jégverem volt a lakásban, hogy azonnal maximumra kapcsolta az összes radiátort. Észre sem vette, hogy lefagytak a csövek a nyitott ablak mellett. A forró víz nem tudott megbirkózni a jégdugóval, így aztán szinte felrobbant az egész csőrendszer. A gumiruhás tűzoltók tudták csak elzárni a tűzforró vizet, de amíg kiértek, az összes bútora tönkrement, mindene szétázott a lakásban. Hát most igazán örül, hogy legalább a mosógép csövei miatt nyugodtan tud majd aludni - mondja munkám végeztével.
A strip-tease táncosnő lakása is szerepel a listámon, amikor bezörgetek hozzá, kedvesen ajtót nyit. Arányos testalkatú, szép arcú barna nő, csak valahogy nagyon magasra varrta a melleit a plasztikai sebész - állapítom meg magamban. Az előszobában egy falinaptár, a színes képen egy termetes pucér delnő, akit nemigen érdekelhetett a fotózás, mert kissé előrehajolva hátat fordít nekünk. A naptár mellett hatalmas poszter, meztelen nő mosolyog róla, alig ismerem fel benne a lakás gazdáját. Igaz, a képen a hangzatos Jessica név virít, míg a lakónyilvántartó könyvben a hölgy Stacey-ként szerepel.
De nincs ebben a sok meztelen képben semmi különös, állapítom meg. Csupán a szakma iránti vonzalom. Az autószerelők biztosan klassz kocsik képeivel dekorálják a lakásukat, a kertészek meg virág-csendéleteket aggatnak a falra.
A művésznő igen kedves hozzám, de nem kell rosszra gondolni, a gavallérja is itt terpeszkedik a bőrfotelban, unottan tévézgetve.
Szépen haladok a következő napokban. Fél órát szántam az órarend szerint egy lakásra, de valójában húsz perc is elegendő a teljes műveletre. Ennek tükrében tényleg kissé borsósnak tűnik a 120 dolláros tarifa a szerelők részéről.
Amíg az egyik lakásajtón zörgök, Ellen száll ki a liftből. Határozott léptekkel vonul, most felbukkan a férje is, aki lemaradva, botra támaszkodva követi. Amíg Ellen a szerelőtáskámra és a vállamon himbálózó csövekre vet egy pillantást én addig a férjét vizsgálom. A magas, negyvenes erősen őszülő férfi betegségéről a hamuszürke arcszín, a püffedt vonások, és a táskás szemek árulkodnak. Míg lassan elcsoszog mellettem, egy barátságos üdvözlésre is telik tőle, de Ellen már be is fordult a folyosón.
Másnap telefonértesítést kapunk, hogy nem folytathatom tovább a csőcserét. Indok megint nincs, de ez más meg sem lep minket különösebben. Azért csak nem hagy nyugodni ez az egész! Ellen nyilván tegnap szerzett róla tudomást, hogy én vagyok a munka mögött. Sietett leállítani az egészet, nehogy megtollasodjam a lakók dollárjain. Az elázás csak apró részlet lehet az én gyarapodásomhoz képest.
Délután összefutok az egyik bizottsági taggal, nem tudom megállni, hogy rákérdezzek, minek köszönhető ez a döntés. A testes férfi nagy lendülettel magyarázza, hogy nem volt tudomásuk az akciómról.
- De igen! - válaszolom. - Az ügynökség még örült is, hogy levettünk egy gondot a vállukról!
- Igen ám, de csak szakember végezheti a cserét! - int oktatólag.
- Megvan a képesítésem! Tudhatjátok, hiszen felvételi követelmény volt!
- Igen?! - krákogni kezd, némi időnyerési céllal. - De nem használhatod a ház hirdetőtábláját a munka reklámozására.
A táblára nézek. Redőnyöstől kezdve, szőnyegtisztítóig, minden rendű és rangú színes hirdetések tarkítják a fali hirdetőt.
- Nekik sem lehet? - kérdem.
- Nekik igen - hangzik a válasz.
Rita az egész ellenünk folyó hadjáratból arra a következtetésre jut, hogy meg vannak számlálva a napjaink. Nagyon fáj, ahogy ezt hangosan kimondja, mert miért is kell elmennünk?! Szeretjük a helyünket, megszoktunk itt, semmi bajunk a lakókkal, el tudjuk látni a munkánkat, az egyetlen vétkünk, hogy útban vagyunk valakinek, aki változást óhajt.
Nem akarjuk feladni és megint Rita az, aki kisüt valamit. Felfedez a telefonkönyvben egy hivatalt, melynek az a feladata, hogy a dolgozók panaszait orvosolja. Az állami cég nyilván abból a megfontolásból jött létre, hogy jobban érezzék magukat az ország munkásai.
Néhány nap múlva már a szabályosan megfogalmazott levelünkkel vesszük célba a pompás épületet. A folyosón néhány látogató kérdőívek felett görnyed, minket egy alacsony fiatalasszony tessékel az irodájába. Elolvassa beadványunkat, melyből kiderül, hogy minden erőfeszítésünk ellenére az elbocsátással számolhatunk. Leteszi a levelet, az arca csupa jóindulat.
- Honey! - fordul Ritához. - Megértem min mentek keresztül, az én szüleim is házmesterek.
Még megkérdezi a fizetésünket, amiből kiderül, hogy nyugdíjas édesapja is többet keres a kis kétszintes házban, mint mi a csodapalotában. De!
Szavaiból kiderül, hogy nincs segítség. A munkáltató joga meghatározni fizetésünk nagyságát, erre nincs rendelet. Ami pedig a bánásmódot illeti, az megint egy tág fogalom. Rita megemlíti a sok rosszindulatú, ellenséges megnyilvánulást a vezetőség részéről.
- Honey! - hangzik ismét. - Sajnos a mai világban annyira nyeregben vannak a munkáltatók, hogy tűrni kell!
- És meg is verhetnek?- kérdezem, amolyan „ Nem érdekes, röhögjünk” alapon.
Legnagyobb megdöbbenésemre a hölgy teljes komolysággal kezdi taglalni lehetőségeimet arra az esetre, ha felpofozna a munkáltatóm.
Szédelegve hagyjuk el az irodát. A kocsiban Rita sírva fakad. Már a távozás körülményeit tervezzük, amikor Rita azzal a kijelentéssel áll elő, hogy még valamit megpróbálna.
A szakszervezetet.