A víz
Az ötvenedik születésnapomra hatalmas ünnepséget szervezett a család. Rengeteg ajándékot kaptam, mindenki nagyon kitett magáért. Olyan gyengéd figyelmességgel vettek körül, mint egy súlyos beteget. Talán ez a figyelem volt a legbiztosabb jele annak, hogy tényleg öregszem. Valaki megkérdezte tőlem ott, az ünnepi asztalnál, hogy itt van e mindenki, aki nekem számít. Végignéztem anyámon, a férjemen, a gyerekeimen és annyit mondtam. – Apu és Liza. Az aput még értették, de Liza neve nem mondott semmit. Akkor nem volt kedvem ehhez hozzáfogni, most hadd pótoljam.
A hetvenes éveket írtuk, tizenhat éves gimnazista voltam, nem nézhettem ki rosszul, mert eleget forgolódtak utánam a fiúk. De törődtem is én akkor velük. Sokkal többre becsültem, hogy jókat vihorászhatok az osztálytársnőimmel. Egy nap új lány érkezett az osztályba. Kövér volt, alacsony, csúnyácska, szeplős, rakoncátlan vörös hajkoronával, ami sehogy sem akart frizurává rendeződni. Ő volt a Liza. Mellém ültették. Eleinte bizalmatlanul méregettem, de aztán valamiféle rokonszenv kezdett felerősödni bennem. Liza sokat mocorgott, széles, ügyetlen mozdulatokkal pakolászott, ha pedig írni kezdett, úgy rádőlt a padra, hogy valósággal púp képződött a hátán. Néha észrevettem rajta, hogy lopva engem méreget, és némi alázat meg csodálat volt ezekben a pillantásokban. De mintha kicserélték volna, mikor a szünetben beszélni kezdett. Hevesen magyarázott, időnként aprókat horkantva, de olyan szövege volt, hogy percek alatt köré sereglett mindenki. Ő meg, akárcsak egy jó kabarészínész, előnyt kovácsolt adottságaiból. Vele egyébként mindig történt valami. Felért egy vidám műsorral, ha előadta, hogy jött el az iskoláig. Hamar rájöttem, hogy senkivel nem éreztem még ilyen jól magam az osztálytársaim közül. Liza volt olyan bölcs, hogy hagyott szóhoz jutni, és ha futó kalandjaimról számoltam be neki, sosem éreztem rajta a féltékenységet. Inkább olyan volt, mint egy cinkos nagynéni, aki irigység nélkül tud örülni mások sikereinek.
De azért többnyire ő vitte a szót, felpörögve sziporkázott, áradt belőle a jókedv. Néha bumfordi kedveskedéssel hozzám bújt, felnézett rám, olyan volt, mint egy túlméretezett plüssjószág. Nem volt ez több mint a feltétlen ragaszkodás, és boldogan élveztem mellette a barátság mámorító biztonságát.
Sokszor iskola után is együtt maradtunk. Liza hamarosan felajánlotta, hogy menjek fel hozzájuk. Elég szegényes körülmények között laktak egy hatalmas bérházban, de ez látszólag nemigen zavarta. Első alkalommal, el sem akartam hinni arról a két idős emberről, hogy ők Liza szülei. Két apró emberke, csúnyák és ráncosak, a papa szinte már csak csoszog, feje búbján azzal a kis sapkával, a mama is olyan ódivatú szegénykém, hogy megsárgult újságokban látni ilyen nénikéket. De zavarba ejtően kedvesek voltak és a vak is láthatta, hogy mennyire odavannak Lizáért. És ha Liza kedvelt valakit, annak az ő szívükhöz is zöld útja volt. Kezdtem magam igen jól érezni náluk, így rendszeresek lettek a látogatásaim.
Egyik nap, ijesztő dolog történt. Az asztalnál ültünk, amikor Liza elejtette a poharát, remegni kezdett, majd eszméletét vesztve a földre zuhant. Teste görcsösen vonaglott a padlón. A papa hihetetlen fürgeséggel letérdelt mellé, odatipegett a mama is, és együttes erővel megpróbálták az oldalára fordítani. A teste még mindig rángatózott, a két öreg ott térdelt a lányuk mellett. Bénultan néztem tehetetlen fájdalmukat. Lassan lecsillapult a rángatózás, hosszú percek teltek el, míg Liza magához tért. Bocsánatkérően nézett szüleire, mintha valami illetlen dolgot művelt volna.
Ez a betegség újabb kapocs lett közöttünk. Mikor a szülők látták, hogy mennyire elválaszthatatlanok vagyunk, megpróbáltak tanácsokkal ellátni, ha Lizánál újra jelentkezik az epilepsziás roham. Sajnos ez előfordult néhányszor. Megdöbbentett, hogy mennyire előzmények nélkül sújt le rá. Valósággal szégyelltem magam, hogy képtelen vagyok segíteni rajta.
Már befejeztük a tanévet, de rendszeresek maradtak a találkozásaink. Egy nyári vasárnapon vidékre utaztam anyámékkal, így elmaradt a közös program. Estefelé, mikor hazaértünk, felhívtam Lizát. Egy ismeretlen férfihang szólt a készülékbe, csak annyit mondott, hogy most nem alkalmas az idő a beszélgetésre, és letette a kagylót.
Másnap Liza papája telefonált. Alig értettem azt az elfúló, vékonyka hangot. Akadozva, hosszú szünetekkel kezdte. Valószínűleg erőt gyűjthetett, míg ki bírta mondani, hogy Liza meghalt. Belefulladt a medencébe a Palatinuszon. Rohama volt és nem vették észre abban a nagy tömegben.
Csak hebegni tudtam valamit, aztán letettem a kagylót. Üres aggyal bámultam magam elé. A következő napokban voltak ugyan nyugodt pillanataim, de a gyász néha olyan elemi erővel tört rám, mint Lizára azok a bizonyos rohamok. Elmentem Liza temetésére. A két öreg mintha még kisebb lett volna ott a sírnál. Reményveszetten álltak, azt hiszem agyon voltak nyugtatózva, hogy kibírják a megpróbáltatásokat.
Néztem azt a pici emberkét és azt kívántam, hogy felejteni tudjon. Hogy felejtse el az egyik beszélgetésünket. Egyszer, amikor náluk voltam, teát töltött nekem, és a gőzölgő folyadékot figyelve azt mondta: - Tudja kedvesem, hogy a természetben mit tartok a legfontosabbnak? A vizet. Ne nevessen ki, higgye el, Izrael népének ez egy szent dolog. Megmentette az őseinket, amikor kettévált a Vörös Tenger. És én személy szerint is hálás lehetek a víznek. De mondhatnám azt is, hogy az esőnek. Egyszer felsorakoztatták az összes foglyot a barakkok előtt, ott a lágerben. Órákig álltunk a tűző napon. Aki kidőlt, azt elhurcolták. Már éreztem, hogy nem bírom sokáig. És akkor elkezdett esni az eső. Kellemes, langyos nyári eső. Valahol nyugaton még sütött a Nap, csak felettünk volt felhős. A második sorban álltam, nem voltam mindig szem előtt, ha nem figyeltek, kitátott szájjal ittam az esőt. Olyan áldásnak éreztem azt a vizet, akkor kezdtem hinni először abban, hogy túl fogom élni.
Néztem az öreget a temetésen, és már félhangosan fohászkodtam, hogy felejtse el, valamikor barátjának nevezte a vizet. De legbelül tudtam, hogy szembe kell néznie azzal, hogy ez is elárulta őt.
Nem volt erőm átmenni hozzájuk többet. Aztán valaki mesélte, hogy nemsokára meghalt mind a kettő. Öngyilkosok lettek.
Nem mertem megkérdezni, hogyan.
Az ötvenedik születésnapomra hatalmas ünnepséget szervezett a család. Rengeteg ajándékot kaptam, mindenki nagyon kitett magáért. Olyan gyengéd figyelmességgel vettek körül, mint egy súlyos beteget. Talán ez a figyelem volt a legbiztosabb jele annak, hogy tényleg öregszem. Valaki megkérdezte tőlem ott, az ünnepi asztalnál, hogy itt van e mindenki, aki nekem számít. Végignéztem anyámon, a férjemen, a gyerekeimen és annyit mondtam. – Apu és Liza. Az aput még értették, de Liza neve nem mondott semmit. Akkor nem volt kedvem ehhez hozzáfogni, most hadd pótoljam.
A hetvenes éveket írtuk, tizenhat éves gimnazista voltam, nem nézhettem ki rosszul, mert eleget forgolódtak utánam a fiúk. De törődtem is én akkor velük. Sokkal többre becsültem, hogy jókat vihorászhatok az osztálytársnőimmel. Egy nap új lány érkezett az osztályba. Kövér volt, alacsony, csúnyácska, szeplős, rakoncátlan vörös hajkoronával, ami sehogy sem akart frizurává rendeződni. Ő volt a Liza. Mellém ültették. Eleinte bizalmatlanul méregettem, de aztán valamiféle rokonszenv kezdett felerősödni bennem. Liza sokat mocorgott, széles, ügyetlen mozdulatokkal pakolászott, ha pedig írni kezdett, úgy rádőlt a padra, hogy valósággal púp képződött a hátán. Néha észrevettem rajta, hogy lopva engem méreget, és némi alázat meg csodálat volt ezekben a pillantásokban. De mintha kicserélték volna, mikor a szünetben beszélni kezdett. Hevesen magyarázott, időnként aprókat horkantva, de olyan szövege volt, hogy percek alatt köré sereglett mindenki. Ő meg, akárcsak egy jó kabarészínész, előnyt kovácsolt adottságaiból. Vele egyébként mindig történt valami. Felért egy vidám műsorral, ha előadta, hogy jött el az iskoláig. Hamar rájöttem, hogy senkivel nem éreztem még ilyen jól magam az osztálytársaim közül. Liza volt olyan bölcs, hogy hagyott szóhoz jutni, és ha futó kalandjaimról számoltam be neki, sosem éreztem rajta a féltékenységet. Inkább olyan volt, mint egy cinkos nagynéni, aki irigység nélkül tud örülni mások sikereinek.
De azért többnyire ő vitte a szót, felpörögve sziporkázott, áradt belőle a jókedv. Néha bumfordi kedveskedéssel hozzám bújt, felnézett rám, olyan volt, mint egy túlméretezett plüssjószág. Nem volt ez több mint a feltétlen ragaszkodás, és boldogan élveztem mellette a barátság mámorító biztonságát.
Sokszor iskola után is együtt maradtunk. Liza hamarosan felajánlotta, hogy menjek fel hozzájuk. Elég szegényes körülmények között laktak egy hatalmas bérházban, de ez látszólag nemigen zavarta. Első alkalommal, el sem akartam hinni arról a két idős emberről, hogy ők Liza szülei. Két apró emberke, csúnyák és ráncosak, a papa szinte már csak csoszog, feje búbján azzal a kis sapkával, a mama is olyan ódivatú szegénykém, hogy megsárgult újságokban látni ilyen nénikéket. De zavarba ejtően kedvesek voltak és a vak is láthatta, hogy mennyire odavannak Lizáért. És ha Liza kedvelt valakit, annak az ő szívükhöz is zöld útja volt. Kezdtem magam igen jól érezni náluk, így rendszeresek lettek a látogatásaim.
Egyik nap, ijesztő dolog történt. Az asztalnál ültünk, amikor Liza elejtette a poharát, remegni kezdett, majd eszméletét vesztve a földre zuhant. Teste görcsösen vonaglott a padlón. A papa hihetetlen fürgeséggel letérdelt mellé, odatipegett a mama is, és együttes erővel megpróbálták az oldalára fordítani. A teste még mindig rángatózott, a két öreg ott térdelt a lányuk mellett. Bénultan néztem tehetetlen fájdalmukat. Lassan lecsillapult a rángatózás, hosszú percek teltek el, míg Liza magához tért. Bocsánatkérően nézett szüleire, mintha valami illetlen dolgot művelt volna.
Ez a betegség újabb kapocs lett közöttünk. Mikor a szülők látták, hogy mennyire elválaszthatatlanok vagyunk, megpróbáltak tanácsokkal ellátni, ha Lizánál újra jelentkezik az epilepsziás roham. Sajnos ez előfordult néhányszor. Megdöbbentett, hogy mennyire előzmények nélkül sújt le rá. Valósággal szégyelltem magam, hogy képtelen vagyok segíteni rajta.
Már befejeztük a tanévet, de rendszeresek maradtak a találkozásaink. Egy nyári vasárnapon vidékre utaztam anyámékkal, így elmaradt a közös program. Estefelé, mikor hazaértünk, felhívtam Lizát. Egy ismeretlen férfihang szólt a készülékbe, csak annyit mondott, hogy most nem alkalmas az idő a beszélgetésre, és letette a kagylót.
Másnap Liza papája telefonált. Alig értettem azt az elfúló, vékonyka hangot. Akadozva, hosszú szünetekkel kezdte. Valószínűleg erőt gyűjthetett, míg ki bírta mondani, hogy Liza meghalt. Belefulladt a medencébe a Palatinuszon. Rohama volt és nem vették észre abban a nagy tömegben.
Csak hebegni tudtam valamit, aztán letettem a kagylót. Üres aggyal bámultam magam elé. A következő napokban voltak ugyan nyugodt pillanataim, de a gyász néha olyan elemi erővel tört rám, mint Lizára azok a bizonyos rohamok. Elmentem Liza temetésére. A két öreg mintha még kisebb lett volna ott a sírnál. Reményveszetten álltak, azt hiszem agyon voltak nyugtatózva, hogy kibírják a megpróbáltatásokat.
Néztem azt a pici emberkét és azt kívántam, hogy felejteni tudjon. Hogy felejtse el az egyik beszélgetésünket. Egyszer, amikor náluk voltam, teát töltött nekem, és a gőzölgő folyadékot figyelve azt mondta: - Tudja kedvesem, hogy a természetben mit tartok a legfontosabbnak? A vizet. Ne nevessen ki, higgye el, Izrael népének ez egy szent dolog. Megmentette az őseinket, amikor kettévált a Vörös Tenger. És én személy szerint is hálás lehetek a víznek. De mondhatnám azt is, hogy az esőnek. Egyszer felsorakoztatták az összes foglyot a barakkok előtt, ott a lágerben. Órákig álltunk a tűző napon. Aki kidőlt, azt elhurcolták. Már éreztem, hogy nem bírom sokáig. És akkor elkezdett esni az eső. Kellemes, langyos nyári eső. Valahol nyugaton még sütött a Nap, csak felettünk volt felhős. A második sorban álltam, nem voltam mindig szem előtt, ha nem figyeltek, kitátott szájjal ittam az esőt. Olyan áldásnak éreztem azt a vizet, akkor kezdtem hinni először abban, hogy túl fogom élni.
Néztem az öreget a temetésen, és már félhangosan fohászkodtam, hogy felejtse el, valamikor barátjának nevezte a vizet. De legbelül tudtam, hogy szembe kell néznie azzal, hogy ez is elárulta őt.
Nem volt erőm átmenni hozzájuk többet. Aztán valaki mesélte, hogy nemsokára meghalt mind a kettő. Öngyilkosok lettek.
Nem mertem megkérdezni, hogyan.