Miért jó a sötétben?
Ki kell jönnöm végre a szekrényből, vállalnom kell az igazságot, mozibuzi vagyok! Persze lehetne ezt árnyaltabban is fogalmazni, pl. felfokozott érzékenység a filmművészet iránt, a mozgókép lelkes és odaadó pártolója, szenvedélyes ragaszkodás a vásznon látottakért, meg ilyesmik, de a tömény valóság mégiscsak az, hogy engem bizony a mozi levett a lábamról, de rendesen.
Tudom, tudom, áradoztam már korábban is erről a szerelemről, de milyen férfi az, aki megelégszik néhány vallomással?!
Ha az ember boldog is volt gyerekkorában, azért még nem volt vak. Tudtam én jól, hogy mennyi minden hiányzik az életemből. Hát ezt az űrt hivatott betölteni a mozi. A világlátástól a terített asztalig, az izgalmas kalandoktól a szelíd romantikáig minden kapható volt a sötét nézőtéren. A védettséget sugalló biztonságban elfelejthettük a szegénységet, a számtant, az olcsó ruhát, a verekedő osztálytársat, de elsősorban az unalmat.
Ami azt illeti, elég korán kapcsolatba kerültem imádatom tárgyával. A Tündér mozi nézőterén izgultam Maximkáért, a színes bőrű hajósinasért abban a jó kis szovjet filmben. Na és a többek! A „Bátor Emberek” furfangos partizánja, hogy irigyeltük azért a Buján nevű csodalóért. Ez a legyőzhetetlen hazafi aztán mindig jól kibabrált az ostoba fasisztákkal, érthetetlen, hogy ennyi ésszel hogy juthattak mégis Moszkváig.
Koletár Kálmán az „Én és a nagyapám”-ban, egy igazi kölyök, mintha az utcánkból került volna a vászonra. Gózon Gyula, mint részeges nagyapó, Balázs Samu, ahogy kacsázik a teherautóval az úton… Az Állami Áruházban Latyi mindent rásóz a kapzsi vevőkre. ‒ Majd itt állunk télvíz idején kerti törpe nélkül- rémisztgeti a habozó párt, mi meg pukkadozunk a nevetéstől. …Darvas Iván, mint Liliomfi, teszi a szépet, kinek is? A két Lotti, Bogáncs, Mágnás Miska, Ludas Matyi, Rákóczy hadnagya, Gábor Diák és a többiek jobban jelen voltak az életemben, mint a rokonaim. De nemcsak nekem volt fontos a mozi. Mindenki tudta, ki az a Lollobrigida, vagy Gerard Philipe. A fülledt erotikát ekkor néhány korhatáros film jelentette, például az „Egy nyáron át táncolt” című, amelyről elfúló izgalommal suttogtak a felnőttek. ‒ Képzeld a nő teljesen levetkőzik, amikor fürödni megy a tóba, öregem, anyaszült meztelen, igaz, hogy háttal, meg sötétben, de akkor is, kész őrület, ha mondom!
De a törzsközönség mégiscsak mi voltunk. Mi kölykök, akik többször is beültünk ugyanarra a filmre. A környék srácai mind ott fészkelődtek a zsöllyékben. Szotyolával teli zsebbel vártuk a szétnyíló függöny után kezdődő csodát. Egy ízben Rózsika, a szomszéd kislány szuszogott mellettem. Egy romantikus alkotás bontakozott ki a vásznon, a szerelmesek egy néptelen parkban andalogtak önfeledten, majd leültek egy padra. A fiú nemsokára felpattant, vidáman ugrándozott a boldogságtól, a lány kacagva követte. Igazi idilli hangulat, Rózsika meg riadtan tudakolta tőlem:
‒ Táskáját ellopják?
Vittük magunkkal haza a filmek hőseit. Királyokat, kalózokat, három testőrt, balkezes újoncot, civilt a pályáról, csavargót, kuruzslót, parkett-táncost, kurucot, kisdobost, búvárt, bohócot, szinte a fél világot. Tamangót, a lázadó rabszolgát, akinek izmos fekete testét nem lehetett irigység nélkül nézni. Ki más kaphatta volna közülünk ezt a nevet, mint a legvéznább srác a grundról. De volt köztünk Cinege is, aki egy magyar filmnek köszönhette becenevét. A Hüvelyk Matyi ásító emberét majmoltuk, Mágnás Miska dalait fütyörésztük, Chaplin járását koppintottuk, Guszti egér hangján hősködtünk.
Filmcímek, filmmesék, filmcsillagok kavarognak fakuló memóriámban. A film nevel, tanít, szórakoztat – hirdette ars poétikáját az elrongyolódott szélű műsorújság és valóban nem maradt adós a mozi ezekkel a nemes célokkal.
De nemcsak a Tündérbe jártam a hétköznapi varázslatért. Sorra látogattam a többi mozit is, hiszen volt választék bőven. Persze, elsősorban Újpest jött szóba, ahol nemcsak a mozik, de még a kultúrházak is kínálták az élményt.
A gimnáziumi évek alatt aztán tágult a kör. Kiderült, hogy működik egy filmklub a Köztársaság téren, ahol még gazdagabb volt a választék. Olyasféle, amiért érdemes volt vállalni a buszozást. A pártház adott otthont ennek a klubnak, ma már meg nem mondanám, milyen szándék vezette az elvtársakat, mikor úgy döntöttek, hogy a hatvanas évek fiataljait érdemes lenne pallérozott elméjű filmnézőkké nevelni. Mert nemcsak filmeket néztünk, de voltak ott beszélgetések is.
Akkoriban szentül hittem, hogy a filmrendezők, afféle vátesz – tudattal megáldott próféták, akik alkotásaikkal üzenni akarnak az emberiségnek. Csak jóval később jöttem rá, hogy ez is csak egy szakma, amivel keresni lehet (nem is rosszul).
Az áhítat tehát még működött, így nem csoda, hogy úgy ültem ott, tizenöt évesen, mint aki engedélyt kapott a Parnasszus meglátogatására.
Filmkritikusok, esztéták, rendezők, a szakma elitje álldogált a zsúfolt nézőtér előtt, hogy érthetőbbé tegye a látottakat. Nemeskürthy tanár úr bűvölte a hallgatóságot például, és bár igen halkan beszélt, mégis hallottunk mindent a tökéletes csendben. Olyan remekművek kerültek vászonra, mint az „Aranypolgár”, a „Hamu és Gyémánt”, meg a „Szerelmem Hirosima”. De volt ott francia újhullám, olasz neorealizmus, német naturalizmus - egy-egy újabb szelet a filmművészet tortájából.
Magyar csemegékben is részünk volt. Egyik alkalommal Gaál István „Sodrásban” c. filmje volt műsoron. Az alkotók is eljöttek, érthető volt a kíváncsiságuk, hiszen addig csak a szűk szakma láthatta a filmet. Ránk várt a feladat, hogy értékeljük a látottakat. Kozák András, Drahota Andrea meg a többi főiskolás izgatottan várták a „népítéletet”
Gyönyörű, csodálatos, szívbe markoló szépségű filmet láttunk. Még arra a bátorságra is rácsodálkoztam, ahogy a film története kiáll a népi hiedelmek mellett, hiszen a vízre bocsátott cipó mutatja meg a Tiszába fulladt fiú holttestét. De nemcsak ezért volt nagyszerű a film. Egy új korszak kezdetét jelentette ez a mű, a szemléletváltással, az eszköztelen színészi játékkal. Aztán a szereplők kiültek a színpadra. Nem kellett szégyenkezniük, sorra kapták a dicséreteket. Az egyik felszólaló rámutatott Kozák Andrásra, az ismeretlen főiskolásra és megjósolta, hogy nagy színész lesz belőle. Csodás volt a hangulat, aztán felállt egy kócos ifjú, aki lekéste a fél filmet. Kissé kifulladva és meglehetősen csapzottan emelkedett szólásra kopott ballonkabátjában. Elhadarta a véleményét:
‒ Hát szerintem meg szürke volt ez a film!
Mire Bán Róbert, a neves filmesztéta a dobogóról, közismert raccsolásával:
‒ Lehet, hogy a fiatalembehnek szühke volt ez a film. Pehsze, mert nem volt színes.
A „műkritikus” sajnos máskor is hallatta a hangját. Bacsó Péter volt a vendég, éppen lement a „Nyáron Egyszerű” c. filmje, a felszólalásokból lemérhette, hogy mennyire díjazzuk az ifjúsági témát. Elhangzott néhány építő bírálat, aztán emberünk emelkedett szólásra:
‒ Szerintem nagy hibája volt a filmnek, hogy amikor a fiatalok a stégen táncolnak az esőben, az nem is volt igazi eső, mert a Duna másik oldalán, a gyárkéményből egyenesen szállt fel a füst.
Ezt nem lehetett megállni röhögés nélkül. De Bacsó Péter komoly maradt. Pár másodpercig némán szemezett a felszólalóval, majd annyit mondott:
‒ Tudja mit? Igaza van.
Nem hagyhattam ki az amatőr filmesek találkozóját sem. Évről-évre tucatnyi remek kisfilm sugallta, hogy igen jól áll az ország tehetségekből. 1965-ben itt nyert fődíjat Kern András, a „Mi lesz?” c. kisfilmjével, tizenhét évesen. Találékony gyerek volt: az egyenletes kameramozgást egy kórházi betegszállítón fekve oldotta meg a felvevőt kezelő barátja. Szimatára jellemző, hogy a női főszerepet játszó Farkas Zsuzsából országosan kedvelt színésznő lett. Hiába, kezdeni is tudni kell!
Egy másik fődíjas film címe már feledésbe merült, de a borongós, elmúlást sugalló képsorok, melyek bemutatták egy falusi öregasszony hétköznapjait, Vivaldi zenéjével, az valóban csodálatos volt. A kisfilm rendezője boldogan fogadta a gratulációkat. Az első díjat, az ezüstösen fénylő serleget, tetején a miniatűr Szabadság szoborral, a feleség szorongatta. Az asszonyka hunyorogva vizsgálgatta a fémtárgy fedelén a felszabadulás jelképét, majd segélykérően megszólalt:
‒ Nem lehetne ezt valahogy leszedni?
Moziztam tehát megszállottan, még akkor is, amikor már a tévé is ontotta a filmeket. Sőt, érettségi után a Filmlabort vettem célba. Az igazi filmgyárról, a Lumumba utcairól szó sem lehetett, oda csak azok kerülhettek be, akik Dózsa Györgyig visszamenőleg tudták igazolni makulátlan munkás-paraszt származásukat, vagy rokoni kapcsolatukat a már ott dolgozókkal.
De a Labor is jó volt valamire. Kitanultam a filmek feliratozását, közben meg azért be lehetett lógni a vetítőbe, ahol olyan filmekben gyönyörködhettem, amiket sosem mutattak be itthon. Például a Tízparancsolatot, amelynek feliratozását jugoszláv megrendelésre végezte a cég. Naná, hogy ellenőrizni akartam a munka minőségét. De ott bujkáltunk néhány kollégámmal a gépházban akkor is, amikor Tordai Teri meztelenkedős Suzanne filmjeit vetítették, kizárólag a magas rangú elvtársaknak. Gondolom, ők is a feliratozás minőségére voltak kíváncsiak.
Aztán néhány kanyar után már a könnyűiparban jeleskedtem, de az érzelmeim még nem hűltek ki a mozi iránt.
Egy szép napon magához rendelt a KISZ titkár. Hát mentem. Az ifjú hölgy hellyel kínált, majd rákezdte:
‒ Arról van szó, hogy kaptunk egy felkérést a Rádiótól, egy stúdióbeszélgetésre. Küldtek három mozijegyet is. Rád gondoltunk. Válassz magad mellé két kolléganőt, menjetek el a Puskinba és nézzetek meg a „Déryné, hol van?” c. filmet. Arról kéne beszélgetni a rádióban.
Hát mentünk. Vasárnap, meg irány a rádió, mert élő adás lesz. A portán a műsorvezető fiatalember fogadott, olyan szövege volt, hogy azt hittem, porszívót akar ránk sózni. Váltig ígérgette, hogy komoly fellépti díjra számíthatunk, mert ugye a saját időnkből… Nekem elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmiért fizessenek, de ráhagytam. Megjegyzem, azóta sem jött meg a csekk.
Aztán kettőkor felhangzott a táskarádió szignálja, minket meg már terelgettek befelé egy üvegfülkébe. Az asztal másik végén Maár Gyula, a rendező és Törőcsik Mari. Gyors üdvözlés után a riporter már kezdi is:
‒ Hallgatóink gyakran érdeklődnek, hogy hogyan készülnek műsoraink. Nos, legutóbb megálltunk mikrofonunkkal a Puskin mozi kijáratánál és odaléptünk egy vitatkozó csoporthoz. (Aha, tehát ezért volt a három jegy, mert három ember már csoport! – gondoltam) A fiatalok éppen egy magyar filmről jöttek ki, meghívtuk hát őket a stúdióba, hogy beszélgessenek a film alkotóival. Tessék, lehet kérdezni! – darálta a műsorvezető.
Én akkor még ott tartottam, hogy a két művészt vizsgálgattam. Maár Gyula művészies, fáradt értelmiségi benyomását keltő arcát és természetesen Törőcsik Marit, ha már így összehozott minket a sors. Egy törékeny, szelíd tekintetű, a bocsánatkérésig egyszerű, hétköznapi külső, egy átlagos fehér blúzban, smink nélkül, semmi rendkívüli, csak egy asszony, valaki közülünk. Hirtelen megvilágosodott, hogy a film is ezt járja körül. Hogy a hétköznapok nem a csillogásról, hanem a gondokról szólnak, és a színpad hősei is egyszerű, hús-vér emberek. Nagyon távol volt ez a kép a Déryné mítosztól, hiszen a Tolnay Klárival készült korábbi film még az ekhószekeres – dalolgatós, romantikus vándorszínész életet hirdette.
Egész jól belemelegedtünk a beszélgetésbe. A lányok is lelkesen bólogattak, nem vallottunk szégyent. Aztán már kászálódhattunk is, mert az üvegfülke előtt Nyílasi Tibor a válogatott focista toporgott, jelenésre várva. Sajnáltam, hogy nem hívták be korábban, elvégre lehet, hogy ő is látta a filmet.
Én persze tovább flörtöltem a mozival, gépészként, üzemvezetőként, majd hátat fordítva a könnyűiparnak a Magyar Televíziónál kezdtem dolgozni. Igaz, oda se rendezőnek hívtak. Aztán egyszer csak mindenen túl voltam, még az Óperencián is.
Minden elmúlik egyszer – dalolják a slágerben, hát nem tudom, hogy ez valóban érvényes–e az én nagy szerelmemre. Tény, hogy az utóbbi években már nem verekszem jegyért a pláza mozikban, de odahaza, a pingpongasztalnyi méretű képernyőn azért elég jól lehet filmeket nézni.
Mert manapság is van miért bámulni a filmeket! Elképesztő technikai trükkök segítik a mesét, és be kell vallanom magamnak, hogy még a szárnyaló fantáziám is alulmarad az ilyen filmek képi világához képest.
De nemcsak a látvány tart fogva. Hiszen elég egy étterem, vagy kórterem, tizenkét esküdt, vagy egy öreg halász, hogy belefeledkezzünk mások életébe.
Minden művészetek közül számunkra legfontosabb a film. – mondotta Lenin.
Igen?! Akkor inkább moziba ment volna.
Ki kell jönnöm végre a szekrényből, vállalnom kell az igazságot, mozibuzi vagyok! Persze lehetne ezt árnyaltabban is fogalmazni, pl. felfokozott érzékenység a filmművészet iránt, a mozgókép lelkes és odaadó pártolója, szenvedélyes ragaszkodás a vásznon látottakért, meg ilyesmik, de a tömény valóság mégiscsak az, hogy engem bizony a mozi levett a lábamról, de rendesen.
Tudom, tudom, áradoztam már korábban is erről a szerelemről, de milyen férfi az, aki megelégszik néhány vallomással?!
Ha az ember boldog is volt gyerekkorában, azért még nem volt vak. Tudtam én jól, hogy mennyi minden hiányzik az életemből. Hát ezt az űrt hivatott betölteni a mozi. A világlátástól a terített asztalig, az izgalmas kalandoktól a szelíd romantikáig minden kapható volt a sötét nézőtéren. A védettséget sugalló biztonságban elfelejthettük a szegénységet, a számtant, az olcsó ruhát, a verekedő osztálytársat, de elsősorban az unalmat.
Ami azt illeti, elég korán kapcsolatba kerültem imádatom tárgyával. A Tündér mozi nézőterén izgultam Maximkáért, a színes bőrű hajósinasért abban a jó kis szovjet filmben. Na és a többek! A „Bátor Emberek” furfangos partizánja, hogy irigyeltük azért a Buján nevű csodalóért. Ez a legyőzhetetlen hazafi aztán mindig jól kibabrált az ostoba fasisztákkal, érthetetlen, hogy ennyi ésszel hogy juthattak mégis Moszkváig.
Koletár Kálmán az „Én és a nagyapám”-ban, egy igazi kölyök, mintha az utcánkból került volna a vászonra. Gózon Gyula, mint részeges nagyapó, Balázs Samu, ahogy kacsázik a teherautóval az úton… Az Állami Áruházban Latyi mindent rásóz a kapzsi vevőkre. ‒ Majd itt állunk télvíz idején kerti törpe nélkül- rémisztgeti a habozó párt, mi meg pukkadozunk a nevetéstől. …Darvas Iván, mint Liliomfi, teszi a szépet, kinek is? A két Lotti, Bogáncs, Mágnás Miska, Ludas Matyi, Rákóczy hadnagya, Gábor Diák és a többiek jobban jelen voltak az életemben, mint a rokonaim. De nemcsak nekem volt fontos a mozi. Mindenki tudta, ki az a Lollobrigida, vagy Gerard Philipe. A fülledt erotikát ekkor néhány korhatáros film jelentette, például az „Egy nyáron át táncolt” című, amelyről elfúló izgalommal suttogtak a felnőttek. ‒ Képzeld a nő teljesen levetkőzik, amikor fürödni megy a tóba, öregem, anyaszült meztelen, igaz, hogy háttal, meg sötétben, de akkor is, kész őrület, ha mondom!
De a törzsközönség mégiscsak mi voltunk. Mi kölykök, akik többször is beültünk ugyanarra a filmre. A környék srácai mind ott fészkelődtek a zsöllyékben. Szotyolával teli zsebbel vártuk a szétnyíló függöny után kezdődő csodát. Egy ízben Rózsika, a szomszéd kislány szuszogott mellettem. Egy romantikus alkotás bontakozott ki a vásznon, a szerelmesek egy néptelen parkban andalogtak önfeledten, majd leültek egy padra. A fiú nemsokára felpattant, vidáman ugrándozott a boldogságtól, a lány kacagva követte. Igazi idilli hangulat, Rózsika meg riadtan tudakolta tőlem:
‒ Táskáját ellopják?
Vittük magunkkal haza a filmek hőseit. Királyokat, kalózokat, három testőrt, balkezes újoncot, civilt a pályáról, csavargót, kuruzslót, parkett-táncost, kurucot, kisdobost, búvárt, bohócot, szinte a fél világot. Tamangót, a lázadó rabszolgát, akinek izmos fekete testét nem lehetett irigység nélkül nézni. Ki más kaphatta volna közülünk ezt a nevet, mint a legvéznább srác a grundról. De volt köztünk Cinege is, aki egy magyar filmnek köszönhette becenevét. A Hüvelyk Matyi ásító emberét majmoltuk, Mágnás Miska dalait fütyörésztük, Chaplin járását koppintottuk, Guszti egér hangján hősködtünk.
Filmcímek, filmmesék, filmcsillagok kavarognak fakuló memóriámban. A film nevel, tanít, szórakoztat – hirdette ars poétikáját az elrongyolódott szélű műsorújság és valóban nem maradt adós a mozi ezekkel a nemes célokkal.
De nemcsak a Tündérbe jártam a hétköznapi varázslatért. Sorra látogattam a többi mozit is, hiszen volt választék bőven. Persze, elsősorban Újpest jött szóba, ahol nemcsak a mozik, de még a kultúrházak is kínálták az élményt.
A gimnáziumi évek alatt aztán tágult a kör. Kiderült, hogy működik egy filmklub a Köztársaság téren, ahol még gazdagabb volt a választék. Olyasféle, amiért érdemes volt vállalni a buszozást. A pártház adott otthont ennek a klubnak, ma már meg nem mondanám, milyen szándék vezette az elvtársakat, mikor úgy döntöttek, hogy a hatvanas évek fiataljait érdemes lenne pallérozott elméjű filmnézőkké nevelni. Mert nemcsak filmeket néztünk, de voltak ott beszélgetések is.
Akkoriban szentül hittem, hogy a filmrendezők, afféle vátesz – tudattal megáldott próféták, akik alkotásaikkal üzenni akarnak az emberiségnek. Csak jóval később jöttem rá, hogy ez is csak egy szakma, amivel keresni lehet (nem is rosszul).
Az áhítat tehát még működött, így nem csoda, hogy úgy ültem ott, tizenöt évesen, mint aki engedélyt kapott a Parnasszus meglátogatására.
Filmkritikusok, esztéták, rendezők, a szakma elitje álldogált a zsúfolt nézőtér előtt, hogy érthetőbbé tegye a látottakat. Nemeskürthy tanár úr bűvölte a hallgatóságot például, és bár igen halkan beszélt, mégis hallottunk mindent a tökéletes csendben. Olyan remekművek kerültek vászonra, mint az „Aranypolgár”, a „Hamu és Gyémánt”, meg a „Szerelmem Hirosima”. De volt ott francia újhullám, olasz neorealizmus, német naturalizmus - egy-egy újabb szelet a filmművészet tortájából.
Magyar csemegékben is részünk volt. Egyik alkalommal Gaál István „Sodrásban” c. filmje volt műsoron. Az alkotók is eljöttek, érthető volt a kíváncsiságuk, hiszen addig csak a szűk szakma láthatta a filmet. Ránk várt a feladat, hogy értékeljük a látottakat. Kozák András, Drahota Andrea meg a többi főiskolás izgatottan várták a „népítéletet”
Gyönyörű, csodálatos, szívbe markoló szépségű filmet láttunk. Még arra a bátorságra is rácsodálkoztam, ahogy a film története kiáll a népi hiedelmek mellett, hiszen a vízre bocsátott cipó mutatja meg a Tiszába fulladt fiú holttestét. De nemcsak ezért volt nagyszerű a film. Egy új korszak kezdetét jelentette ez a mű, a szemléletváltással, az eszköztelen színészi játékkal. Aztán a szereplők kiültek a színpadra. Nem kellett szégyenkezniük, sorra kapták a dicséreteket. Az egyik felszólaló rámutatott Kozák Andrásra, az ismeretlen főiskolásra és megjósolta, hogy nagy színész lesz belőle. Csodás volt a hangulat, aztán felállt egy kócos ifjú, aki lekéste a fél filmet. Kissé kifulladva és meglehetősen csapzottan emelkedett szólásra kopott ballonkabátjában. Elhadarta a véleményét:
‒ Hát szerintem meg szürke volt ez a film!
Mire Bán Róbert, a neves filmesztéta a dobogóról, közismert raccsolásával:
‒ Lehet, hogy a fiatalembehnek szühke volt ez a film. Pehsze, mert nem volt színes.
A „műkritikus” sajnos máskor is hallatta a hangját. Bacsó Péter volt a vendég, éppen lement a „Nyáron Egyszerű” c. filmje, a felszólalásokból lemérhette, hogy mennyire díjazzuk az ifjúsági témát. Elhangzott néhány építő bírálat, aztán emberünk emelkedett szólásra:
‒ Szerintem nagy hibája volt a filmnek, hogy amikor a fiatalok a stégen táncolnak az esőben, az nem is volt igazi eső, mert a Duna másik oldalán, a gyárkéményből egyenesen szállt fel a füst.
Ezt nem lehetett megállni röhögés nélkül. De Bacsó Péter komoly maradt. Pár másodpercig némán szemezett a felszólalóval, majd annyit mondott:
‒ Tudja mit? Igaza van.
Nem hagyhattam ki az amatőr filmesek találkozóját sem. Évről-évre tucatnyi remek kisfilm sugallta, hogy igen jól áll az ország tehetségekből. 1965-ben itt nyert fődíjat Kern András, a „Mi lesz?” c. kisfilmjével, tizenhét évesen. Találékony gyerek volt: az egyenletes kameramozgást egy kórházi betegszállítón fekve oldotta meg a felvevőt kezelő barátja. Szimatára jellemző, hogy a női főszerepet játszó Farkas Zsuzsából országosan kedvelt színésznő lett. Hiába, kezdeni is tudni kell!
Egy másik fődíjas film címe már feledésbe merült, de a borongós, elmúlást sugalló képsorok, melyek bemutatták egy falusi öregasszony hétköznapjait, Vivaldi zenéjével, az valóban csodálatos volt. A kisfilm rendezője boldogan fogadta a gratulációkat. Az első díjat, az ezüstösen fénylő serleget, tetején a miniatűr Szabadság szoborral, a feleség szorongatta. Az asszonyka hunyorogva vizsgálgatta a fémtárgy fedelén a felszabadulás jelképét, majd segélykérően megszólalt:
‒ Nem lehetne ezt valahogy leszedni?
Moziztam tehát megszállottan, még akkor is, amikor már a tévé is ontotta a filmeket. Sőt, érettségi után a Filmlabort vettem célba. Az igazi filmgyárról, a Lumumba utcairól szó sem lehetett, oda csak azok kerülhettek be, akik Dózsa Györgyig visszamenőleg tudták igazolni makulátlan munkás-paraszt származásukat, vagy rokoni kapcsolatukat a már ott dolgozókkal.
De a Labor is jó volt valamire. Kitanultam a filmek feliratozását, közben meg azért be lehetett lógni a vetítőbe, ahol olyan filmekben gyönyörködhettem, amiket sosem mutattak be itthon. Például a Tízparancsolatot, amelynek feliratozását jugoszláv megrendelésre végezte a cég. Naná, hogy ellenőrizni akartam a munka minőségét. De ott bujkáltunk néhány kollégámmal a gépházban akkor is, amikor Tordai Teri meztelenkedős Suzanne filmjeit vetítették, kizárólag a magas rangú elvtársaknak. Gondolom, ők is a feliratozás minőségére voltak kíváncsiak.
Aztán néhány kanyar után már a könnyűiparban jeleskedtem, de az érzelmeim még nem hűltek ki a mozi iránt.
Egy szép napon magához rendelt a KISZ titkár. Hát mentem. Az ifjú hölgy hellyel kínált, majd rákezdte:
‒ Arról van szó, hogy kaptunk egy felkérést a Rádiótól, egy stúdióbeszélgetésre. Küldtek három mozijegyet is. Rád gondoltunk. Válassz magad mellé két kolléganőt, menjetek el a Puskinba és nézzetek meg a „Déryné, hol van?” c. filmet. Arról kéne beszélgetni a rádióban.
Hát mentünk. Vasárnap, meg irány a rádió, mert élő adás lesz. A portán a műsorvezető fiatalember fogadott, olyan szövege volt, hogy azt hittem, porszívót akar ránk sózni. Váltig ígérgette, hogy komoly fellépti díjra számíthatunk, mert ugye a saját időnkből… Nekem elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmiért fizessenek, de ráhagytam. Megjegyzem, azóta sem jött meg a csekk.
Aztán kettőkor felhangzott a táskarádió szignálja, minket meg már terelgettek befelé egy üvegfülkébe. Az asztal másik végén Maár Gyula, a rendező és Törőcsik Mari. Gyors üdvözlés után a riporter már kezdi is:
‒ Hallgatóink gyakran érdeklődnek, hogy hogyan készülnek műsoraink. Nos, legutóbb megálltunk mikrofonunkkal a Puskin mozi kijáratánál és odaléptünk egy vitatkozó csoporthoz. (Aha, tehát ezért volt a három jegy, mert három ember már csoport! – gondoltam) A fiatalok éppen egy magyar filmről jöttek ki, meghívtuk hát őket a stúdióba, hogy beszélgessenek a film alkotóival. Tessék, lehet kérdezni! – darálta a műsorvezető.
Én akkor még ott tartottam, hogy a két művészt vizsgálgattam. Maár Gyula művészies, fáradt értelmiségi benyomását keltő arcát és természetesen Törőcsik Marit, ha már így összehozott minket a sors. Egy törékeny, szelíd tekintetű, a bocsánatkérésig egyszerű, hétköznapi külső, egy átlagos fehér blúzban, smink nélkül, semmi rendkívüli, csak egy asszony, valaki közülünk. Hirtelen megvilágosodott, hogy a film is ezt járja körül. Hogy a hétköznapok nem a csillogásról, hanem a gondokról szólnak, és a színpad hősei is egyszerű, hús-vér emberek. Nagyon távol volt ez a kép a Déryné mítosztól, hiszen a Tolnay Klárival készült korábbi film még az ekhószekeres – dalolgatós, romantikus vándorszínész életet hirdette.
Egész jól belemelegedtünk a beszélgetésbe. A lányok is lelkesen bólogattak, nem vallottunk szégyent. Aztán már kászálódhattunk is, mert az üvegfülke előtt Nyílasi Tibor a válogatott focista toporgott, jelenésre várva. Sajnáltam, hogy nem hívták be korábban, elvégre lehet, hogy ő is látta a filmet.
Én persze tovább flörtöltem a mozival, gépészként, üzemvezetőként, majd hátat fordítva a könnyűiparnak a Magyar Televíziónál kezdtem dolgozni. Igaz, oda se rendezőnek hívtak. Aztán egyszer csak mindenen túl voltam, még az Óperencián is.
Minden elmúlik egyszer – dalolják a slágerben, hát nem tudom, hogy ez valóban érvényes–e az én nagy szerelmemre. Tény, hogy az utóbbi években már nem verekszem jegyért a pláza mozikban, de odahaza, a pingpongasztalnyi méretű képernyőn azért elég jól lehet filmeket nézni.
Mert manapság is van miért bámulni a filmeket! Elképesztő technikai trükkök segítik a mesét, és be kell vallanom magamnak, hogy még a szárnyaló fantáziám is alulmarad az ilyen filmek képi világához képest.
De nemcsak a látvány tart fogva. Hiszen elég egy étterem, vagy kórterem, tizenkét esküdt, vagy egy öreg halász, hogy belefeledkezzünk mások életébe.
Minden művészetek közül számunkra legfontosabb a film. – mondotta Lenin.
Igen?! Akkor inkább moziba ment volna.