A folyosón
‒ Doktor úr! Doktor úr!
A kiáltás bántóan törte meg a hosszú folyosó halk moraját. A hang felszállt, a foltos ablaküvegeknek csapódott, elsuhant a várakozók feje felett és az orvos hátán ért célba.
A doktor megrándult. Dühös volt ezért a kéretlen népszerűségért. Megfordult, ingerülten méregette a feléje szaladó asszonyt. Pillantása befogta a repkedő szárnyú ballonkabátot, a lobogó szőke hajat, a karcsú blúzt, a szűk szoknyát, és a tűzpiros magas sarkú cipőt, ami szinte lángolt a folyosó szürkeségében.
‒ Mit óhajt kérem?!
Már látta többször ezt az asszonyt, beszéltek is néhányszor. A nő legutóbb egy vaskos borítékot akart a köpenye zsebébe csúsztatni. Zavartan visszalépett, kezeivel tiltakozó mozdulatot tett. Bizonygatta, hogy e nélkül is mindent elkövetnek, de nagyon kicsi az esély a gyógyulásra. Nem kezdett el sírni a hír hallatán, de árkos, szomorú szemein látszott, hogy túl van már a könnyeken.
Pedig milyen szép ez az arc. A házaspár meghitten egymásra néz, az asszony kék szemében szeretet csillog, a férj büszkén, boldogan öleli magához a párját.
Ilyen lehetett az életük! Egymásnak élve, derűsen, a közös jövő biztos tudatában.
Ez a férfi most mozdulatlanul fekszik, gépek tartják életben. Durva csövek hatolnak a testébe, semmibe véve emberi méltóságát. Szívverését nem asszonyi kéz érzi, gőgös masinák vigyázzák a dobbanásokat. Idegölő, monoton sípjelek uralják a kórtermet. Minden rideg, hűvös, steril, érzelem nélküli. A kórház furcsa, idegen szagot áraszt. Nem való ide a piros cipő.
‒ Miben segíthetek?! ‒ most már kedvesebb. A tehetetlenségéért türelemmel próbál fizetni. Kissé arrébb húzódnak, ebben a sarokban legalább nincsenek szem előtt.
‒ A férjem... Péter... Zentai Péter a nyolcasból.
‒ Igen, tudom! ‒ megpróbál türelmes lenni. Most majd újra megkérdezi ez az asszony, hogy van-e remény? Vagy már azt, hogy mikorra várható a... Nem csaphatja be! Megint be kell vallania, hogy már semmit sem tehet. Egy vigasztaló mondatra készül, de a nő közbevág.
‒ Doktor úr, hadd mutassam meg ezt az anyagot! ‒ a telefonját nyomkodja, válla a férfi karját éri, tisztán érezni az illatát, valóságos szentségtörés ez a bódító, fűszeres aroma a kórház nyomasztó, nehéz szaga után. ‒ Ezt találtam az interneten, kérem, olvasson bele! De átküldöm szívesen az egészet! Itt vannak a szakvélemények is. A lényeg, hogy nem kell hozzá drága, különleges gyógyszer, minden a vitaminokon múlik! Ugye, meg lehetne próbálni?!
Fogva tartja ez az esdeklő tekintet. De nem hazudhat.
‒ Kedves asszonyom, ismerem ezt az eljárást, sőt bevallom, ki is próbáltuk. Nem számít kuruzslásnak, ha az ember a megszokottnál lényegesen több vitamint adagol a betegnek. De őszinte leszek, nem ér semmit.
Ezt finomabban kellett volna. Látja az asszony arcán a szétáramló csalódást. ‒ Nem tehetem meg, hogy felesleges vitamin injekciókat pumpálok egy agyonszurkált karba, miközben tudom, hogy hatástalan! Sajnálom!
Az asszony lehajtja a fejét, sóhajt. Szánni való és védtelen.
‒ Tudom, hogy most nagyon nehéz lehet önnek! Tudom, hogy mindent megpróbált! Megértem, hogy mindenáron segíteni akar! Annyit tehetünk, hogy bizakodunk! Ebben a korban a szervezet csodákra képes!
Az asszony a doktorra néz. Nem érti, miért ragadja meg a figyelmét a férfi világos, tiszta tekintete, az íriszben azzal a két apró pöttyel. Egymásba akad a pillantásuk. Az orvos a fájdalmas-szép arcot nézi.
‒ Vacsorázzon velem! ‒ kéri kiszáradó torokkal.
Már visszaszívná, nem is érti, hogy hagyhatta el a száját ilyen ostobaság! Hogy lehet ennyire szánalmas, ennyire amatőr! A nő igent fog mondani, mert reményt akar. Különb kezelést, nagyobb figyelmet a férjének és ezért nem áldozat beülni egy vendéglőbe. Igent mond majd, hogy újra győzködhesse a vitaminkúra csodatévő erejéről. Hogy lehetett ekkora hülye!
‒ Persze nem erőltetem, csak egy buta ötlet volt... ‒ nyögi.
‒ Hát, végül is... ha egy sírdogáló vacsorapartnert akar... melyik napra gondolt?
‒ Nekem a ma este is megfelel...
Jóval hét előtt ért az elegáns belvárosi étteremhez. Fel-alá sétált, megtorpant, az utcát kémlelte, majd újra a bejárat felé fordult. Végre taxi fékezett előtte. Fellélegzett, mikor meglátta a szőke fejet. Az asszony kilépett a kocsiból, a férfire mosolygott. A doktor megkönnyebbülten igazított egyet nyakkendőjén. Pillantása végigfutott a nő hibátlan alakján. Ez a mélykék, már majdnem fekete ruha cseppet sem hivalkodó. Tán inkább a közelgő gyászra figyelmeztet... Akkor is, ha láttatni engedi a formás lábakat.
‒ Jó estét! Csodálatosan néz ki! Remélem, nem veszi tolakodásnak...
‒ Jó estét! Zavarba hoz... le is akartam mondani ezt az egészet... de aztán mégsem...
Kitárult az ajtó, engedelmesen követték a pincért a süppedő szőnyegen.
Elhelyezkedtek egy néptelen sarokban. A pincér hangtalanul forgolódott körülöttük, majd eltűnt.
‒ Elárulná, miért volt szükség erre a meghívásra? ‒ nyitott a nő.
‒ Tudom, nem valami szerencsés ötlet, de segíteni akartam! Magának kikapcsolódásra van szüksége! Hogy ne mindig a kórház járjon az eszében. Összeroppan, ha így folytatja! Pihennie kell! Mert még nincs vége!...
‒ Akkor ez a meghívás afféle gyógy terápia? ‒ évődött az asszony.
‒ Nem bánom, vegye annak! Tudom, erre nem én vagyok a legalkalmasabb, de a lényeg, hogy lazítson végre! Akkor is, ha ez most nagyon nehéz! De próbálja meg! Próbálja élvezni az ízét egy jó vacsorának, egy pohár bornak!
‒ Értem! És abban is biztos volt, hogy elfogadom ezt a meghívást, mert világért sem utasíthatom vissza a férjem orvosát.
‒ A vesémbe lát! De ha az orvost látja bennem, akkor hiába jöttünk! Lazítson végre! Vegye úgy, hogy ma feltöltődik a további küzdelmekhez!
‒ Jó, úgy veszem! Lazítok! És nem beszélünk a kórházról! Akkor mire kíváncsi?
‒ Megmondom, de ne nevessen ki! Megígéri?
‒ Rendben! Szóval, mire kíváncsi?
‒ Hát először is, még a keresztnevét se tudom...
‒ Krisztina vagyok. Tehát? Egyéb tudnivaló?
‒ Nem értem azt a piros cipőt! Minden alkalommal abban látom a kórházban. Annyira hivalkodó! Annyira nem oda való! Ne értsen félre, fantasztikusan néz ki benne, de ez valahogy nem maga. A sápadt arcával, a törékenységével...
‒ A cipővel kezdi?! Érdekes! De nagyon prózai a magyarázat. A férjem vizsgára készült, reszketett, mert szinte semmit sem tudott. Elkísértem aznap, az egyetem előtt búcsúztunk, a piros cipőm volt rajtam és akkor azt kérte, üssem össze a sarkaimat, tudja, mint Dorothy az Ózban, a rubin cipővel, és kívánjam, hogy átmenjen a vizsgán. Engedelmeskedtem, elmormoltam a kívánságot, elköszöntem. Egy óra múlva hívott, mit hívott, üvöltötte a telefonba, hogy átment. Azt a tételt kérdezte a prof, pont azt az egyet, amit tudott! Ezután a vizsganapokon mindig a piros cipő volt rajtam. Mindig átment!
‒ Szóval, a cipő segített! Furcsa kabala! Mit mondott, milyen mese volt ez?
‒ Csak nem azt akarja mondani, hogy nem látta a filmet?! Óz a csodák csodája! Nem rémlik? A kislány a rubin cipőben... a kívánság... a jó tündér, aki segít, hogy hazajusson...
‒ Biztos, hogy nem láttam! A szüleim nem voltak túl jó véleménnyel a mesékről... Sőt, kifejezetten károsnak tartották!
‒ A meséket károsnak?!
‒ Igen! Azt mondták, hogy ne tömjem a fejem ostoba, haszontalan dolgokkal.
‒ Nem irigylem a gyerekkorát... Akkor bizonyára álmodozni sem tud! Bezzeg a férjem! Fantáziadús, mindenre fogékony, nagy gyerek maradt. Könnyed, jókedvű, kedves... most meg ez a betegség...
‒ Szóval most a kórházban kell bizonyítani a cipőnek...
‒ Amikor még jobban volt, mindig megnézte a cipőt rajtam. Mindig összeütöttem a sarkaimat ott a kórteremben. Mostanában már nincs ereje engem figyelni. De még reménykedem a csodában...
‒ Csak visszakanyarodtunk a kórházhoz...
‒ Különösnek tartja?! Most ez tölti ki az életem. Féltem őt! A legfontosabb ember az életemben! Olyan boldogok voltunk! Miatta költöztünk ide, ezért is hálás volt nekem. Élvezte az újságírást, sikeres volt, nem éreztem áldozatnak, hogy rokonok nélkül kell élnem. Összetartoztunk!
De már a félelem is erősödik bennem, hogy mi lesz velem, ha elveszítem és egyedül maradok. Fekszem otthon a sötétben és hangosan kérdem, hogy miért?! Miért pont ő, mit vétett, hogy 34 évesen...
‒ Próbáljon megnyugodni! ‒ a férfi gyengéden megsimogatta a nő kezét. ‒ Ne keressen logikát az életben! Naponta látom a rákos gyerekeket az osztályunkon. Három-négy éves ártatlan kicsik kopaszon gubbasztanak a kórházi ágyon, fájdalomcsillapítókkal tömve... Nekik nincs joguk megkérdezni, hogy miért nem szaladgálhatnak a játszótéren?!
A nő hagyta, hogy a férfi tenyere birtokba vegye az öklét. Kézfeje érezte a tenyér lüktetését. Zavarodottan próbált ügyelni valamire, ami fontos, de minden gondolata darabokra tört.
Akadozni kezdett a beszélgetés. Udvarias mondatok után süket csend. Minden megkezdett párbeszéd a kórház felé terelte őket. A férfi csalódottan korholta önmagát ezért az ostoba találkozóért. Közöny és fáradtság telepedett rájuk.
Végre az utcán voltak. A nő is mintha álarcot vett volna le, kiült vonásaira a rosszkedv.
‒ Hazakísérem!
‒ Ne fáradjon!
‒ Ez a legkevesebb!
A taxiban nem szóltak egymáshoz. A férfinek eszébe jutott, hogy egyszer, a szülei unszolására hegedülnie kellett a vendégeknek. Sokat bakizott, kínos felsülés lett a vége. Úgy mint most.
‒ Már nincs is itt, gondolatban biztos megint a kórteremben ül abban a piros cipőben. ‒ lopva megnézte a nő lábát. ‒ Persze, ma este nem kell senkinek a kívánságát teljesíteni ‒ dünnyögte a fényes, fekete szandálra lesve.
Kiszálltak. A férfi kifizette a taxit.
‒ Nem megy haza a kocsival? ‒ csodálkozott a nő.
‒ Á, inkább kiszellőztetem a fejem! Nem lakom messze, jól jön egy kis gyaloglás.
‒ Hát akkor ennyi! ‒ sóhaj volt, nem is kijelentés.
‒ Ennyi! ‒ ismételte. ‒ Próbáljon pihenni! Jó éjszakát! ‒ Előre hajolt, ajka sután érintette a nő arcát. Megint az a bódító fűszeres illat, Krisztina izgató közelsége. És valami ismeretlen erő, ami ehhez a törékeny szépséghez vonzza. Közelebb lépett és szájon csókolta. A nő nem tiltakozott. Viszonozta a férfi ölelését. Rátört a gyengeség, minden lebegni kezdett. Felejteni kell, elbódulni, hagyni a dolgokat, hagyni mindent...
Szétváltak, az asszony rebbenő mozdulatokkal a kulcsokért kotorászott. A férfi állt mögötte, mintha egy rég megtörtént dolgot figyelne. Nem szabad, nincs értelme, nem teheted, ‒ hullámzott benne néhány szó, amiket már nem tudott felfogni.
A szobában újra összefonódtak. Egymásba kapaszkodtak, mintha egy természeti csapás tenné próbára őket. A férfi gyengéden simogatta az asszonyt. Levetkőztették egymást. A nőt rég elfeledett izgalom járta át, engedelmesen hagyta, hogy felfedezzék a testét.
Még mindig a szoba közepén álltak.
‒ Menjünk át a hálóba! ‒ súgta a férfi.
‒ Nem!
Azonnal megértette a tiltakozást. A fotel felé kormányozta a nőt, leült, a felhevült testet az ölébe húzta. Összegömbölyödve csókolózni kezdtek, aztán az asszony szembe fordult a férfivel. Egymásba olvadtak. Minden eltűnt, megszűnt, semmivé vált. Szédült zuhanás szabdalta az időt. Krisztina érthetetlen szavakat zihált, az izmos testet ölelve. A férfit már csak az ösztönei irányították. Szédülten hajszolta előreszaladó vágyait.
Lecsillapodva a nappali heverőjén bújtak össze. A nő magzatpózba gömbölyödve a férfi ölébe fészkelte magát. Kicsúszott alóluk a valóság, álomba szédültek.
A reggeli napfény tolakodóan vette birtokba a szobát. A férfi megébredt, kapkodva öltözködni kezdett. Krisztina is felkelt, szótlanul a fürdőszobába indult.
Amikor visszatért, a férfi már indulni készült. Letette a vizespoharat.
‒ Rohannom kell, késésben vagyok! ‒ magyarázta.
‒ Persze, persze! ‒ bólogatott Krisztina.
Megcsókolták egymást gyorsan, ügyetlenül, mintha valaki figyelné őket.
Hazarohant átöltözni és aztán irány a kórház. Szerencséje volt, a főorvos előtt érkezett.
‒ Történt valami az éjjel? ‒ kérdezte a kollégáját a köpenyébe bújva.
‒ Semmi különös! Ja, a nyolcasban az egyik betegünk exitált. ‒ válaszolta a másik egy zsömlét rágva.
‒ A... A Zentai?
‒ Ja! Azt hiszem, az!
‒ Hánykor történt?
‒ Nem tudom pontosan. Ha érdekel, nézd meg a lapján. Ott van valahol.
A halál időpontja 21 óra 17 perc. Este kilenc után! Amikor ő Krisztinával volt. Az asszonyt ölelte, amikor a férj szíve megállt.
De miért nem hívta a kórház a legközelebbi hozzátartozót? Megnézte az elhunyt kartonját. A feleség neve mellett ott a telefonszám. De ez téves! Elírták. Ő ismeri Krisztina számát, az egy helyen különbözik. Nem tudta értesíteni őt a kórház. Mit fog érezni, hogy éppen akkor... Ó istenem! Nyomorult világ! Ma megint jön abban a piros cipőben...
A folyosón találkoztak össze. Krisztina lehajtott fejjel botorkált a fal mellett. A doktor hozzá lépett.
‒ Nagyon sajnálom! Részvétem! ‒ hangja idegenül, furcsán kongott.
‒ Köszönöm! ‒ válaszolta nő alig hallhatóan.
‒ Ne menj el! Mondd meg, miben segíthetek! Melletted akarod állni, most, amikor...
‒ Én nemcsak délelőttönként jártam ide! ‒ bukott ki belőle a vallomás. ‒ Majdnem minden este itt voltam, ültem az ágya szélén, fogtam a kezét, beszéltem hozzá. Néha megszorította az ujjaimat. Biztos voltam benne, hogy érti amiket mondok. Szerda este nem jöttem! Az én hibám! Elfogadtam a meghívást! De annyira szerettem volna egy nagy levegőt venni és nem gondolni semmire! Hát így sikerült megszabadulni a terheimtől! Magára maradt! Egyedül volt, teljesen egyedül, amikor... ‒ a könnycseppek lefutottak az asszony arcán.
Elindult, hátra sem nézett. Teltek a napok, nem vette fel a telefonját. A doktor megtudta a temetés időpontját, de aztán mégsem ment el. Bújjon meg a háttérben, vagy magyarázkodjon a gyászoló családnak, miért van ott?! Inkább nem!
Krisztina elköltözött, eltűnt. A férfi hitegette magát, hogy lehiggad, megnyugszik és visszatér. De a múló hetek egyre bizonytalanabbá tették.
Egyik nap a portás utána szólt a bejáratnál, majd a kezébe nyomott egy csomagot. Kíváncsian vizsgálta a küldeményt. A feladó nem volt feltüntetve a csomagoláson. Mikor egyedül maradt az ügyeleti szobában kinyitotta a dobozt.
Sóhajtva meredt a vékony, színes tasakra, melyen szinte virított a filmcím: Óz, a csodák csodája.
***
Eddig a történet. A magyar filmben a másfélórás játékidő alkalmat adna arra, hogy részletesebben megismerjük a pár vacsora alatti beszélgetését, megtudhatnánk részleteket a doktor és a fiatalasszony életéből. Nagyobb hangsúlyt kaphatna a környezet, a kollégák és persze a szerelmi jelenet is, amitől korhatáros lenne a film. Az utolsó részben, a csomag kibontása után a doktor az ablakhoz lép, elgondolkodva kinéz az utcára. A szemközti járdán egy utcai zenész gitározik. A muzsikát nem halljuk a csukott ablak miatt. A járókelők megállnak, pénzt dobnak a gitártokba, továbbmennek. Egy fiatal pár lassít, majd megállnak, egymásba karolva hallgatják a zenét. A lány piros magas sarkú cipőt visel. Nem a zenész játékát halljuk, hanem azt a zeneszámot, ami a Krisztina lakásán szólt azon az estén az együttlétük alatt. A doktor homloka az ablaküveget éri, szomorkás mosollyal nézi a fiatalokat. Nyílik az ajtó, egy nővér feje jelenik meg az ajtóban.
- Doktor úr, várják a hatosban!
A doktor megfordul, nyakába teszi a sztetoszkópját, határozott léptekkel elhagyja a szobát, az ajtó becsukódik, a zene egyre erősödik, megjelenik a felirat: VÉGE .
Így festene tehát a hazai változat.
A hollywoodi filmben lenne a doktornak egy kollégája, aki színes bőrű és nagyon jópofa. A szerelmi jelenetet lágy vonóshangzás kísérné, a kamera lassan távolodna az ölelkező párról, majd az esőáztatta ablakon, a vízcseppek fénytörésében sokszorozódva látnánk a két egymásba fonódó testet.
A küldemény érkezése után a doktor figyelmesen vizsgálná a kapott film csomagolását és felfedezne egy félig elmosódott pecsétet, amiből azért kiderülne, hogy melyik városban adták fel. A helyszínre robogna, és sorra járná azokat az üzleteket, ahol DVD-ket árulnak. Végül rátalálna a boltra, és az idős eladótól azt is megtudná, hogy egy bánatos fiatal nő vásárolta a filmet. Újabb idegtépő nyomozás után kiderülne, hogy a nő egy óvodában dolgozik. A doktor rohan a címre, de a gyerekekkel foglalkozó személy nem az, akit keres. Elkeseredve feladná, de az óvónő elárulja, hogy nem csak ő dolgozik itt. A kolléganője szabadságra ment, mert elutazik.
A férfi a buszállomásra hajt, de a jármű már elindul, mire odaér. Száguld a busz után, majd egy kanyarban lecsúszik az útról. Kimászik a roncsból, kétségbeesetten stoppolni kezd, végül egy vad kinézetű, szakállas, bőrdzsekis motoros hajlandó őt felvenni. Megelőzik a buszt és az integetésükre a jármű nagyot fékezve megáll. A sofőr káromkodik, Christine észreveszi a doktort, leszáll a buszról, összeölelkeznek, az utasok lelkesen tapsolnak. Még látjuk a lány kezében a menetjegyet, amin a városnévből kiderül, hogy a doktorhoz készült.
Felhangosodó zene, megjelenik a felirat: THE END
Lehet választani! ( Közkívánatra olasz, francia, német, svéd stb... változat is készíthető)