17. fejezet
Baráti társaságban vagyunk, most éppen Lacin a sor, hogy kiöntse a szívét.
- Képzeljétek, a napokban elromlott a kocsim, de rengeteg dolgom volt, szó se lehetett arról, hogy várjak, amíg megjavítják. Kiálltam a buszmegállóba, aztán csak bambultam előre, jószerivel azt sem tudtam hol vagyok, annyi gondom volt. Hát, ahogy így nézek ki a fejemből, rám rivall egy nő, hogy ne merészeljem tovább bámulni, mert rendőrt hív. Gyerekek, én addig azt se vettem észre, hogy van még rajtam kívül más is a megállóban! Most meg ez a nő sipákol itt nekem! De ha láttátok volna, hogy milyen nő! Egy közönséges szürke veréb, hát ez tényleg azt hiszi, hogy érdekel valakit?! De nem mertem megmondani a magamét, mert kinek hiányzik, hogy a bíróságra járjon ilyenek miatt. Gyorsan leintettem egy taxit és elhúztam onnan. Gondoltam, ez még mindig olcsóbb, mintha pereskednék!
Zoli egyetértően bólint.
- Nálunk tegnap leállt az üzemben a termelés és beterelték a melósokat a nagyterembe, hogy levetítsenek egy filmet. Az volt a mozi lényege, hogy hogyan viselkedjünk a nődolgozókkal. Azt mondták, hogy túl sok a bírósági ügy amiatt, hogy zaklatják a nőket a férfi kollégáik. Sőt, nem is tényleges zaklatások ezek, csak éppen sok olyan alkalom adódik, amiket a nők felhasználnak ellenünk. Bemutatták a filmen, hogy hogyan kerüljünk el mindenféle kényes helyzetet. Például, hogy lehetőleg soha ne maradjuk kettesben a kolléganővel és kerüljük még a szembenézést is a beszélgetéseknél, mert az is félreérthető. Most gondoljátok el, ha ezen túl megszólítom a kolléganőmet, közben a cipőmet kell néznem. De nem ugrálhatok, mert itt egykettőre pert akasztanak az ember nyakába.
Zoli szemüveges, szép arcú nagylánya megszólal a háttérből:
- Hát akkor ezért nem szólít le engem a kutya sem!
Mi tagadás, nincs könnyű dolga. Ha nem jár táncos helyekre, akkor még a végén pártában marad.
Fentiekből két dolgot szűrhet le az ember. Az egyik, hogy itt Észak-Amerikában majdnem képtelenség utcán vagy munkahelyen felszedni egy nőt. Aki még ezek után is kezdeményezni mer, azt már valóban meg lehet vádolni azzal, hogy szexuálisan aberrált.
Ez a távolságtartás mosolyogni való lehet, bár vannak súlyosabb következményei is. A napokban azzal foglakozott a sajtó, hogy eltűnt egy húszéves lány. Megdöbbentő volt az utolsó képsor a fiatal nőről, amely egy benzinkút biztonsági videoszalagjáról került elő. A nőt látjuk, amint sírva fizet a pénztárnál, aztán felhív valakit a mobiltelefonján. Ez volt az utolsó életjel róla. Két hét múlva találták meg a holttestét a folyóban. Az összeálló részletekből kiderült, hogy a szerelmével veszett össze aznap és nem látott más megoldást a gondjaira, csak az öngyilkosságot. Amikor felsétált a hídra, ahonnan a folyóba akart ugrani, egy postai dolgozó éppen arra kerékpározott. Látta a lányt, aki ott álldogál tétovázva, de nem merte megszólítani és felajánlani a segítségét. Már működtek a belénevelt tiltó reflexek, így aztán az a szerencsétlen fiatal nem sokkal később végrehajtotta az öngyilkosságot.
A távolságtartás lassan tehát jelszóvá válik. De a hazaitól eltérő gyakorlat tovább folytatódik a későbbiekben is. Ha valaki a nehézségek ellenére mégis szert tesz egy kapcsolatra, legjobb, ha elfelejti azokat az elvárásokat, melyeket odahaza természetesnek veszünk. Tehát nem biztos, hogy partnernőnk örülni fog udvariasságunknak. Ezzel ugyanis azt feltételezzük róla, hogy gyengébb, gyámolításra szorul, holott egyfolytában azt szeretné bizonyítani a világnak, hogy egyenrangú és megérdemli ugyanazt a fizetést, mint férfitársai. Persze kivételek mindig akadnak, de a nők nagy többsége már az egyenjogúság elkötelezett híve. Ennek megfelelően a házimunkát sem tekintik személyes ügyüknek és az is természetes, hogy házasságon belül külön bankszámlájuk legyen.
Az emberi kapcsolatokat tekintve azonban nemcsak a nőkkel illik óvatosnak lenni! A férfikollégák viszonyát is bizonyos kimértség jellemzi. Mindenki gondosan ügyel arra a bizonyos három lépésre, igaz, tehetik, van elég hely az országban. Nem divat a kézfogás sem, mert ezzel áttörjük azt a burkot, mely láthatatlanul körbe veszi a távolságot tartani kívánó munkatársakat.
A másik említésre méltó dolog, hogy a bírósági perek igen népszerűek errefelé, olyan esetekben is, melyeket odahaza kézlegyintéssel intéznénk el. Néha az ember alig tudja elfojtani mosolyát, ha olvassa az újságban, hogy egyesek milyen ügyekkel szaladnak ügyvédhez. De ez a mosoly csak addig tart, amíg meg nem tudjuk a kártérítés összegét.
Egy asszony azzal fordult a bírósághoz, hogy feljelenti a nagy gyorsétterem hálózatot, mert túl forró kávéval szolgálták ki. A folyadék ugyanis az ölébe ömlött és megégette magát.
A nő megnyerte a pert és a csínos kis kártérítést, amely gondolom újabb ötletekre sarkallja. Hiszen árulnak ott fagylaltot is, az pedig kellemetlenül hideg tud lenni az ember lába között!
Az ügy kapcsán élhetetlenségemet látom igazolódni. Ha én ejtem magamra a kávét, akkor egy lüke balfácán vagyok, de ha ez a nő, akkor ő egy ravasz felperes. Különben is, minek iszik a kocsiban?!
Nem elég, hogy a hamburgert és a mobiltelefont is tartani kéne vezetés közben?!
A napokban az újságok azt kürtölték világgá, hogy egy korosabb asszony kártérítési pert indított az egyik neves dohánygyár ellen, mert a terméküktől tüdőrákot kapott. Igaz, több mint harminc évébe telt, amíg lebetegedett, de ő nem adta fel. Bírósági keresetében meglepetésének adott hangot, hogy a cigaretta káros az egészségre. Ő nem így tudta. Mivel a reklámokon csínos fiatal nők és markáns férfiak szoktak dohányozni, azt hitte, hogy a cigarettának köszönhetik sima bőrüket és ragyogó fogaikat. Pedig, ha emlékeim nem csalnak, már harminc évvel ezelőtt sem tartották titokban az orvosi kísérletek eredményeit a nikotin ártalmasságáról.
Azért is furcsállom a dolgot, mert nyilván nem csavarták hátra a kezét a dohánygyár illetékesei és nem tömtek cigarettát a szájába. A saját elhatározásából pöfékelt, a tudatlansága pedig nem mentség. De úgy látszik mégis! Mert most, halálos betegen felmarkolhatott kb. egy milliót. Legalább nem lesz gondja az utolsó napokban sem megvenni a cigaretta adagját, mert mi tagadás, nagyon megdrágult a füstölnivaló. Nem biztos, hogy a dohánylevél világpiaci ára miatt, tán inkább azért, hogy a többi kártérítést is ki tudja fizetni a cigarettagyár.
Az ügyvédek, akik ilyen és ehhez hasonló ügyekből pénzt tudnak kicsikarni minden elismerést megkaphatnak az ügyfeleiktől, de a közvélemény nincs nagy véleménnyel róluk. Tán több vicc főszereplői, mint a rendőrök. A mostanában közszájon forgó csipkelődés alanya is egy ilyen jogi doktor.
Súlyos operáció után éledezik az ügyvéd és látja, hogy a minden ablak el van sötétítve.
- Miért vannak behúzva a redőnyök? - kérdezi az orvost.
- Nos, - válaszol a sebész - egy hatalmas tűzvész pusztít odakinn. Nem akartuk, hogy amikor megébred, meglássa a lángokat és azt higgye, nem élte túl az operációt.
British Columbia egyik legnagyobb gyilkossági ügye zajlik a napokban, de a bűncselekmény olyan súlyos, hogy az elkövető tán még bekerül a Guinnes Book rekorderei közé is.
Robert Picktonról van szó, aki egy városszéli disznófarmot üzemeltetett és kedvtelései közé tartozott, hogy utcalányokkal múlatta az idejét. És bár a farm igen jól jövedelmezett, az 53 éves férfi a légyottok után nem fizetett a lányoknak, hanem megölte őket. Tavaly óta van rács mögött, azóta felbolydult a város. Abban a körzetben, ahonnan áldozatit szedte, hatvan nő eltűnéséről tudnak. A holttesteket nem sikerült megtalálni, csupán néhány csontdarabból és emberi maradványból próbálják azonosítani az áldozatokat. A mocskos és elhanyagolt farm környékén kilencven ember dolgozik, bűnügyi szakértők és régészek, hogy az összegyűjtött maradványokból kiderítsék az áldozatok személyazonosságát. Több mint 200 000 DNA mintát elemeztek a kutatás során. Az aprólékos munka eddig 20 millió dollárba került az adófizetőknek. Még nincs vége az ügynek, mert a négyhektáros farm minden szegletén folyik a kutatás. Eddig tizenöt áldozatot sikerült azonosítani, a maradványok arra utalnak, hogy a feldarabolt holttesteket a tettes disznókkal falatta fel.
A felháborodás hullámai az égig csapnak, hiszen a város húsboltjai vásároltak a farm állataiból. A tettes hallgat, az ügy pedig a bíróságon borzolja tovább a kedélyeket.
Pickton védője kijelentette, hogy nem tudja tovább vállalni az ügyet, mert a vádlott anyagi tartalékai elfogytak.. Mivel a farmot nem tudja eladni az ott folyó kutatások miatt, így gyakorlatilag pénztelenné vált. Az ügyvéd azt javasolja a városnak, hogy közpénzből fedezzék a munkadíját, vagy ha nem az övét, hát másokét, mert az ügy bonyolultságára való tekintettel hat jogászt javasol a vádlott mellé. A díjazásuk sem titok, 200 és 500 dollár között mozog az órabér, attól függően, hogy kinek milyen praxis van a háta mögött.
Mivel Kanadában nincs (sincs) halálbüntetés, így a védelem erőfeszítései teljesen feleslegesek. Az elkövetőre életfogytiglan vár, erre elég garancia az azonosított tizenöt holttest. Kevesebbel nem lehet megúszni, hozzátenni meg akkor sem lehet, ha növekszik a megtalált áldozatok száma.
Az emberi humánum és kegyelet azt diktálja, hogy folytassák a kutatást újabb áldozatok után. Ezt az adófizetők is készséggel elfogadják. De a készülődő per körüli felhajtást sokan fejcsóválva figyelik. Miért kell ez a felesleges cirkusz egy olyan ügyben, ahol teljesen egyértelmű a vádlott bűnössége. Ülhetne nyugodtan a rács mögött és ebédosztásnál odaszólhatna neki az őr:
- Na, öregem, találtak még egyet! Negyvenötnél tartunk!
A tettes megvonná a vállát és egykedvűen kanalazná tovább a levesét.
De nem így működnek a dolgok! Per lesz, koronatanúval és zsűrivel, óriási felhajtással és hatalmas költségekkel.
Éljük tehát világunkat az elfogadott normák szerint. De az egész színjáték csak megerősíti az emberek véleményét arról, hogy a jog nem értünk, hanem az ügyvédekért van.
Baráti társaságban vagyunk, most éppen Lacin a sor, hogy kiöntse a szívét.
- Képzeljétek, a napokban elromlott a kocsim, de rengeteg dolgom volt, szó se lehetett arról, hogy várjak, amíg megjavítják. Kiálltam a buszmegállóba, aztán csak bambultam előre, jószerivel azt sem tudtam hol vagyok, annyi gondom volt. Hát, ahogy így nézek ki a fejemből, rám rivall egy nő, hogy ne merészeljem tovább bámulni, mert rendőrt hív. Gyerekek, én addig azt se vettem észre, hogy van még rajtam kívül más is a megállóban! Most meg ez a nő sipákol itt nekem! De ha láttátok volna, hogy milyen nő! Egy közönséges szürke veréb, hát ez tényleg azt hiszi, hogy érdekel valakit?! De nem mertem megmondani a magamét, mert kinek hiányzik, hogy a bíróságra járjon ilyenek miatt. Gyorsan leintettem egy taxit és elhúztam onnan. Gondoltam, ez még mindig olcsóbb, mintha pereskednék!
Zoli egyetértően bólint.
- Nálunk tegnap leállt az üzemben a termelés és beterelték a melósokat a nagyterembe, hogy levetítsenek egy filmet. Az volt a mozi lényege, hogy hogyan viselkedjünk a nődolgozókkal. Azt mondták, hogy túl sok a bírósági ügy amiatt, hogy zaklatják a nőket a férfi kollégáik. Sőt, nem is tényleges zaklatások ezek, csak éppen sok olyan alkalom adódik, amiket a nők felhasználnak ellenünk. Bemutatták a filmen, hogy hogyan kerüljünk el mindenféle kényes helyzetet. Például, hogy lehetőleg soha ne maradjuk kettesben a kolléganővel és kerüljük még a szembenézést is a beszélgetéseknél, mert az is félreérthető. Most gondoljátok el, ha ezen túl megszólítom a kolléganőmet, közben a cipőmet kell néznem. De nem ugrálhatok, mert itt egykettőre pert akasztanak az ember nyakába.
Zoli szemüveges, szép arcú nagylánya megszólal a háttérből:
- Hát akkor ezért nem szólít le engem a kutya sem!
Mi tagadás, nincs könnyű dolga. Ha nem jár táncos helyekre, akkor még a végén pártában marad.
Fentiekből két dolgot szűrhet le az ember. Az egyik, hogy itt Észak-Amerikában majdnem képtelenség utcán vagy munkahelyen felszedni egy nőt. Aki még ezek után is kezdeményezni mer, azt már valóban meg lehet vádolni azzal, hogy szexuálisan aberrált.
Ez a távolságtartás mosolyogni való lehet, bár vannak súlyosabb következményei is. A napokban azzal foglakozott a sajtó, hogy eltűnt egy húszéves lány. Megdöbbentő volt az utolsó képsor a fiatal nőről, amely egy benzinkút biztonsági videoszalagjáról került elő. A nőt látjuk, amint sírva fizet a pénztárnál, aztán felhív valakit a mobiltelefonján. Ez volt az utolsó életjel róla. Két hét múlva találták meg a holttestét a folyóban. Az összeálló részletekből kiderült, hogy a szerelmével veszett össze aznap és nem látott más megoldást a gondjaira, csak az öngyilkosságot. Amikor felsétált a hídra, ahonnan a folyóba akart ugrani, egy postai dolgozó éppen arra kerékpározott. Látta a lányt, aki ott álldogál tétovázva, de nem merte megszólítani és felajánlani a segítségét. Már működtek a belénevelt tiltó reflexek, így aztán az a szerencsétlen fiatal nem sokkal később végrehajtotta az öngyilkosságot.
A távolságtartás lassan tehát jelszóvá válik. De a hazaitól eltérő gyakorlat tovább folytatódik a későbbiekben is. Ha valaki a nehézségek ellenére mégis szert tesz egy kapcsolatra, legjobb, ha elfelejti azokat az elvárásokat, melyeket odahaza természetesnek veszünk. Tehát nem biztos, hogy partnernőnk örülni fog udvariasságunknak. Ezzel ugyanis azt feltételezzük róla, hogy gyengébb, gyámolításra szorul, holott egyfolytában azt szeretné bizonyítani a világnak, hogy egyenrangú és megérdemli ugyanazt a fizetést, mint férfitársai. Persze kivételek mindig akadnak, de a nők nagy többsége már az egyenjogúság elkötelezett híve. Ennek megfelelően a házimunkát sem tekintik személyes ügyüknek és az is természetes, hogy házasságon belül külön bankszámlájuk legyen.
Az emberi kapcsolatokat tekintve azonban nemcsak a nőkkel illik óvatosnak lenni! A férfikollégák viszonyát is bizonyos kimértség jellemzi. Mindenki gondosan ügyel arra a bizonyos három lépésre, igaz, tehetik, van elég hely az országban. Nem divat a kézfogás sem, mert ezzel áttörjük azt a burkot, mely láthatatlanul körbe veszi a távolságot tartani kívánó munkatársakat.
A másik említésre méltó dolog, hogy a bírósági perek igen népszerűek errefelé, olyan esetekben is, melyeket odahaza kézlegyintéssel intéznénk el. Néha az ember alig tudja elfojtani mosolyát, ha olvassa az újságban, hogy egyesek milyen ügyekkel szaladnak ügyvédhez. De ez a mosoly csak addig tart, amíg meg nem tudjuk a kártérítés összegét.
Egy asszony azzal fordult a bírósághoz, hogy feljelenti a nagy gyorsétterem hálózatot, mert túl forró kávéval szolgálták ki. A folyadék ugyanis az ölébe ömlött és megégette magát.
A nő megnyerte a pert és a csínos kis kártérítést, amely gondolom újabb ötletekre sarkallja. Hiszen árulnak ott fagylaltot is, az pedig kellemetlenül hideg tud lenni az ember lába között!
Az ügy kapcsán élhetetlenségemet látom igazolódni. Ha én ejtem magamra a kávét, akkor egy lüke balfácán vagyok, de ha ez a nő, akkor ő egy ravasz felperes. Különben is, minek iszik a kocsiban?!
Nem elég, hogy a hamburgert és a mobiltelefont is tartani kéne vezetés közben?!
A napokban az újságok azt kürtölték világgá, hogy egy korosabb asszony kártérítési pert indított az egyik neves dohánygyár ellen, mert a terméküktől tüdőrákot kapott. Igaz, több mint harminc évébe telt, amíg lebetegedett, de ő nem adta fel. Bírósági keresetében meglepetésének adott hangot, hogy a cigaretta káros az egészségre. Ő nem így tudta. Mivel a reklámokon csínos fiatal nők és markáns férfiak szoktak dohányozni, azt hitte, hogy a cigarettának köszönhetik sima bőrüket és ragyogó fogaikat. Pedig, ha emlékeim nem csalnak, már harminc évvel ezelőtt sem tartották titokban az orvosi kísérletek eredményeit a nikotin ártalmasságáról.
Azért is furcsállom a dolgot, mert nyilván nem csavarták hátra a kezét a dohánygyár illetékesei és nem tömtek cigarettát a szájába. A saját elhatározásából pöfékelt, a tudatlansága pedig nem mentség. De úgy látszik mégis! Mert most, halálos betegen felmarkolhatott kb. egy milliót. Legalább nem lesz gondja az utolsó napokban sem megvenni a cigaretta adagját, mert mi tagadás, nagyon megdrágult a füstölnivaló. Nem biztos, hogy a dohánylevél világpiaci ára miatt, tán inkább azért, hogy a többi kártérítést is ki tudja fizetni a cigarettagyár.
Az ügyvédek, akik ilyen és ehhez hasonló ügyekből pénzt tudnak kicsikarni minden elismerést megkaphatnak az ügyfeleiktől, de a közvélemény nincs nagy véleménnyel róluk. Tán több vicc főszereplői, mint a rendőrök. A mostanában közszájon forgó csipkelődés alanya is egy ilyen jogi doktor.
Súlyos operáció után éledezik az ügyvéd és látja, hogy a minden ablak el van sötétítve.
- Miért vannak behúzva a redőnyök? - kérdezi az orvost.
- Nos, - válaszol a sebész - egy hatalmas tűzvész pusztít odakinn. Nem akartuk, hogy amikor megébred, meglássa a lángokat és azt higgye, nem élte túl az operációt.
British Columbia egyik legnagyobb gyilkossági ügye zajlik a napokban, de a bűncselekmény olyan súlyos, hogy az elkövető tán még bekerül a Guinnes Book rekorderei közé is.
Robert Picktonról van szó, aki egy városszéli disznófarmot üzemeltetett és kedvtelései közé tartozott, hogy utcalányokkal múlatta az idejét. És bár a farm igen jól jövedelmezett, az 53 éves férfi a légyottok után nem fizetett a lányoknak, hanem megölte őket. Tavaly óta van rács mögött, azóta felbolydult a város. Abban a körzetben, ahonnan áldozatit szedte, hatvan nő eltűnéséről tudnak. A holttesteket nem sikerült megtalálni, csupán néhány csontdarabból és emberi maradványból próbálják azonosítani az áldozatokat. A mocskos és elhanyagolt farm környékén kilencven ember dolgozik, bűnügyi szakértők és régészek, hogy az összegyűjtött maradványokból kiderítsék az áldozatok személyazonosságát. Több mint 200 000 DNA mintát elemeztek a kutatás során. Az aprólékos munka eddig 20 millió dollárba került az adófizetőknek. Még nincs vége az ügynek, mert a négyhektáros farm minden szegletén folyik a kutatás. Eddig tizenöt áldozatot sikerült azonosítani, a maradványok arra utalnak, hogy a feldarabolt holttesteket a tettes disznókkal falatta fel.
A felháborodás hullámai az égig csapnak, hiszen a város húsboltjai vásároltak a farm állataiból. A tettes hallgat, az ügy pedig a bíróságon borzolja tovább a kedélyeket.
Pickton védője kijelentette, hogy nem tudja tovább vállalni az ügyet, mert a vádlott anyagi tartalékai elfogytak.. Mivel a farmot nem tudja eladni az ott folyó kutatások miatt, így gyakorlatilag pénztelenné vált. Az ügyvéd azt javasolja a városnak, hogy közpénzből fedezzék a munkadíját, vagy ha nem az övét, hát másokét, mert az ügy bonyolultságára való tekintettel hat jogászt javasol a vádlott mellé. A díjazásuk sem titok, 200 és 500 dollár között mozog az órabér, attól függően, hogy kinek milyen praxis van a háta mögött.
Mivel Kanadában nincs (sincs) halálbüntetés, így a védelem erőfeszítései teljesen feleslegesek. Az elkövetőre életfogytiglan vár, erre elég garancia az azonosított tizenöt holttest. Kevesebbel nem lehet megúszni, hozzátenni meg akkor sem lehet, ha növekszik a megtalált áldozatok száma.
Az emberi humánum és kegyelet azt diktálja, hogy folytassák a kutatást újabb áldozatok után. Ezt az adófizetők is készséggel elfogadják. De a készülődő per körüli felhajtást sokan fejcsóválva figyelik. Miért kell ez a felesleges cirkusz egy olyan ügyben, ahol teljesen egyértelmű a vádlott bűnössége. Ülhetne nyugodtan a rács mögött és ebédosztásnál odaszólhatna neki az őr:
- Na, öregem, találtak még egyet! Negyvenötnél tartunk!
A tettes megvonná a vállát és egykedvűen kanalazná tovább a levesét.
De nem így működnek a dolgok! Per lesz, koronatanúval és zsűrivel, óriási felhajtással és hatalmas költségekkel.
Éljük tehát világunkat az elfogadott normák szerint. De az egész színjáték csak megerősíti az emberek véleményét arról, hogy a jog nem értünk, hanem az ügyvédekért van.